Nagy Miklósról

Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme – Miként gondolkodott a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben – Miként lettem íróvá az ő buzdítására

 

Egész emberöltő óta ismertem, szerettem és becsültem. Jó és bizalmas barátság állt fenn közöttünk. Nem minden dolgába avatott be, mert lelkének határtalan gyöngédségével azt gondolta, terhemre volna. Sokszor észrevettem, s emiatt sokszor pajzánkodtam vele. De legnagyobb és legkényesebb titkait, úgy hiszem, mégis közölte vélem. Csak a legutolsót nem és a legszomorúbbat. Amely őt rábírta a halálra.

Boldogult Lajos testvéröcsém tudósnak készült, nemzeti irodalomtörténetünk búvárának. Nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal fogott a nehéz munkához már tizenhét éves korában. Nagy emberek figyelmét vonta magára már akkor, amikor még tanuló volt. Kolozsvárott Szabó Károly és Sámi László, Debrecenben Révész Imre, Pesten báró Eötvös József. Nagy Miklós lapjába, a régi jó Vasárnapi Újságba már 1869-ben írogatni kezdett, s 1870-ben már rendes, névtelen s minden zajtól irtózó munkatársa lett. Ha Pestre jöttem, fölkerestem öcsémet. Itt és ekkor, 1870-ben ismerkedtem meg Nagy Miklóssal. Olyan lélek volt ő is, amilyennek az én öcsém indult. Szeplő nélkül való, remek és tökéletes. Összeillettek.

Ezóta tart barátságunk. Öcsém csakhamar meghalt. De én Nagy Miklóst, valahányszor Pestre jöttem, soha el nem mulasztottam volna meglátogatni. Rettenetesen hatott rám halálának s halála módjának híre. Mindent elhittem volna a világon, csak ezt nem. Hiszen még egy hónap előtt is nagy terveket szőttünk-fontunk. Öcsém írott művei s levelezései szanaszét vannak, s megérdemelnék az összegyűjtést. Nagy Miklós úgy érezte ezt, mint én. Biztattuk egymást a munkára. Abban állapodtunk meg egy hónap előtt, hogy amint én a nyaralásból hazatérek, s ő iratainak rendezését befejezi: nyomban munkához látunk együtt, összefogva, buzgón.

S íme, elbúcsúzott az élettől, s én már csak sírját látogathatom meg.

Jól termett alak volt, közepesnél valamivel magasabb termet, minden izma telt, egészséges alakú és nagyságú fej, szelíd tekintet. Se arcát, se ruházatát nem szoktatta a piperés gondozáshoz, de azért nem hanyagolta el egyiket se. Külseje békés, jóízű nyárspolgárhoz, kisvárosi tisztes tanácsbelihez vagy középiskolai tanárhoz hasonlított. Nyolc-tíz év óta termete az elhízásra mutatott hajlandóságot.

Mindez azonban külsőség és esetleg. Előhaladt életkorban mindemellett lehet az embernek szívbaja, nehéz lélegzése, tüdőtágulása s a légzés szerveiben idült hurutja. Neki talán mindez megvolt, élemedett kora s szívbaja mindenesetre. Sőt úgy vettem észre, szívbajának is voltak már mellékes járulékai. De még ez is mind csak külsőség. A lélek és a jellem amellett ép és tökéletes maradhat. S nála ép és tökéletes maradt.

Lélek és jellem!

Azt gondolhatná az ember, hogy a lelket és jellemet könnyű részleteiben ismertetni. Könnyű akkor, ha a végzet nagy események, nagy szenvedélyek s alkudni nem tudó nagy és konok akaratnyilvánulások közt hányja-veti az embert, mint hajót tengeren a vihar. Vihar által hányatott hajónak ezer meg ezer részletből álló gazdag története van, s az írónak, mikor e történetet lerajzolja, könnyű remekelni.

De mit csináljon a szélcsenddel? Amikor szellő se mozdul, víz se mozdul, sima és fényes a víz háta, rendben és szabály szerint folyik a hajón minden, a napkelte és napnyugta, delelés és éjfél nem ismer változást, s örökké ugyanaz?

Nagy Miklós élete ilyen volt negyven esztendő óta, ifjúkora óta. Vihar nem zaklatta, változást nem látott, dúskálódástól és nélkülözéstől ment volt egyaránt, s minden napjának minden szaka ugyanazt a munkát, ugyanazt a szelíd gondot, ugyanazt a kötelességet, ugyanazt a pihenést és élvezetet nyújtotta neki. Még egészségi állapotának ingadozásait is alig lehetett észrevenni. S inkább mi vettük észre, barátai, mint ő maga. Gyöngélkedése nemegyszer volt, őrizte is az ágyat gyakran több napon át, de azért szerkesztő munkáját óráról órára csak úgy végezte, mint máskor.

Az életpálya megválasztása, a vagyonszerzés, a házasság, a gyermeknevelés, a gyermekeknek okos szárnyukra bocsátása a műveltség és szokás mai állapotában mind nagydolog. Vagy egyik, vagy másik zavarokat csinál az életben, néha elmúlókat, néha nagyokat és állandókat. Nagy Miklósnál mindez simán, gyöngéden, zaj nélkül történt. A bölcs ember és jó ember okosságával, mérsékletével s szerény, de nemes sikerével. Elkerülte az élet minden szerencsétlenségét lelkének jóságával s meggondolt, szelíd tapintatával, s minthogy merész kockázatra nem adta fejét, elkerülték őt a sebző szerencsétlenségek is.

Hírlapszerkesztő lett. Nemes vezére, Pákh Albert, hamar kidőlt mellőle, de ő vezére minden nagy és kiváló szerkesztői erényét örökölte. S nagyobb lett, mint nagy vezére.

Deák nagy eszméje volt az övé is, azon a nagy eszmén, ha szabad ezt mondani, még javított is.

Deák azt mondta:

– A sajtónak csak egy törvényének kell lennie; a törvény ez: hazudni nem szabad.

Nagy Miklós az ő egész életének gondos munkájával így alakította Deák mondását:

– Igaz legyen mindaz, amit a sajtó közöl.

Lelkiismerete mindvégig nyugodt volt, hogy ő ezt a törvényt tudva és akarva soha nem sértette. Sőt határtalan szerénysége dacára e kérdésben határozott önérzet is sarjadozott lelkén. Az évtizedek nagy során át, ismételve mondta nekem:

– Az én lapomnak oly kérdésekre nézve, melyek a magyar nemzeti műveltség történetéhez tartoznak, megcáfolhatatlan hitelességű adatforrásnak kell lenni minden időre.

Azzá is lett, amennyiben élő nemzedék idején emberi erővel s tökéletes lelkiismerettel az adatok igazságához el lehet jutni.

Minő gondossággal dolgozott, saját eseteimből mondok el példát.

Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a főszerkesztő, Jókai Mór írt cikket a Balatonról. Nagy Miklós elhozta hozzám, jó-e a cikk?

A cikk most is megvan, most is nálam van. Jókai a nagyvilág legelső regényírója, de bizony a cikk nem volt jó. Népies olvasmánynak jó lett volna, de magas színvonalú ismeretterjesztő s több nyelvű folyóiratba éppen nem volt jó.

Megkért: írjak én.

Írtam.

Cikkemben egyebek közt elmondtam véleményemet arról, miként képződtek egykor a Kenese körüli magas és függőleges partok.

Ami cikkemben földrajzi dolog volt, azt elvitte s megmutatta a Földrajzi Társaságnál valakinek: – nincs-e benne valami hiba? Ami pedig történelmi dolog volt: az iránt megkérdezte Pauler Gyulát.

Ezek nem találtak hibát.

De ami cikkemben földtani dolog volt: arra nézve kérdést intézett jeles tudósunkhoz, Lóczy Lajoshoz. Ő földtantudós is, Balaton-kutató is, ő már csak jobban tudja, mint én.

Visszajön hozzám, s azt mondja, Lóczynak más véleménye van a kenesei partok földtani képződéséről, igazítanám hát ki a cikket.

Gondolkoztam. Újra meggondoltam a dolgot.

– Nem igazítom ki, Miklós, szentül hiszem, nekem van igazam.

Nagy szerényen azt kérdi:

– Geológus vagy te?

– Az öregapám se volt. Mi csak annyit tudunk a geológiából, amennyit szőlőforgatásnál, keverő szántásnál, kukoricakapálásnál, kútásásnál látunk.

Mókáztam vele, de ő nem hagyta abba a dolgot.

– Tedd meg hát a kérésemre, jöjj velem Lóczyhoz, fejtsétek meg a véleménykülönbség okát.

Szívesen.

Akkor ismerkedtem meg jeles tudósunkkal. Gyűjteményei körében fogadott, sok becses és érdekes tudnivalót közölt velem, a partok képződésének kérdését is megvitattuk, de egyetértésre nem jutottunk.

Nagy Miklós végighallgatta kedélyes vitánkat.

– No, Miklós, most már választhatsz az én nézetem és Lóczyé közt.

Az enyémet választotta.

Íme, ily gondos és lelkiismeretes volt a szerkesztésben. Hiszen akármit írtam volna: az én írói nevem lett volna a felelős, nem ő. De azért három hetet eltöltött abban, hogy földrajzi, történeti és földtani bizonyosságot szerezzen magának. Pedig mindössze is kis kérdésekről volt szó.

Voltaképpen ő tett engem íróvá is.

Gyulai Pállal többször találkoztunk nála. Ahányszor találkoztunk: mindannyiszor évődtünk egymással. Nagyon szeretem az ő tüskés, de gazdag és nemes szellemét s óvakodó, de igazi magyarságát. Irodalmunk történetének alakjai közt társát nem ismerem.

Egyszer azt mondja egyik szavával Gyulai Pál:

– Szélbali* ember jó magyar író még nem volt. Szélbali ember igazi író nem lehet.

Nevettem, de ellene mondtam. Legénykedésből azt feleltem:

– Tegyünk le Nagy Miklós kezére száz aranyat, s írjunk beszélyt versenyből. Én leülök nyomban itt egy asztal mellé, s három óra alatt megírom a magam munkáját, önnek pedig, Gyulai Pál úr, adok háromheti időt; vagy ön, vagy bármelyik nem szélbali író írja meg ez alatt a maga munkáját. Nagy Miklós legyen a döntőbíró, s amelyik elveszti a fogadást: annak száz aranya legyen az Írói Segélyegyleté.

A fogadás nem jött ugyan létre, de én azért nyomban asztalhoz ültem, s megírtam azt a beszélyt, melynek a címe: Mikor a Megváltó született. A beszély Nagy Miklós lapjában jelent meg, s az óta száz új vidéki lap és naptár közölte.

Nem volt nekem akkor még komoly elszánásom arra, hogy író legyek, csak Gyulai Pál kötődéseire akartam felelni, és csak arra nézve akartam kísérletet tenni, vajon hát csakugyan tudnék-e írni, ha éppen rászánnám magam?

De ettől kezdve Nagy Miklós nem hagyott békében. Írjak, írjak: örökké sürgetett. Fölkeresett lakásomon, kávéházban, vendéglőben, a nappalnak és éjszakának minden óráján: csak írjak. Édes, szelíd, szerény modora sohase tette unalmassá sürgetéseit. Lehetetlen volt neki ellent állanom. Sürgetéseinek nyomatékául erdélyi pojnik– és batulalmával, tordai pogácsával s egy-egy üveg nemes erdélyi borral is kedveskedett. E dolgokat azelőtt bizony én nem ismertem.

Nagy ritkán csakugyan írtam neki még regényt is. Amit írtam, gyűjteményes munkáim köteteiben vannak. S utóbb valósággal megkedveltem az írást.

Panaszkodott gyakran, neki még sohase volt pihenése, sohase volt nyaralása, sohase hagyhatta el lapját, szerkesztőségi műhelyét, egy napra se.

– Jól van, Miklós, segítünk a bajon. Te elhurcolsz engem Tordára, Kolozsvárra, megmutatod a tordai hasadékot, s megtanítasz, miként kell készíteni a kolozsvári káposztát és tordai pogácsát, s hol terem a pojnik és batul? Így is lesz pihenőd. Azután én elviszlek téged Túl-a-Dunára, s megmutatom a Balatont. Elvisszük Gyulai Pált, Salamon Ferencet, Szász Károlyt, Szilágyi Sándort is, erdélyi barátainkat, lássanak világot valahára ők is. Így is lesz pihenőd.

Erdélyi utunk és pihenőnk sohase jött létre, de a Balaton körül csakugyan utaztunk, úgy, ahogy megállapodtunk. Szász Károly elmaradt, helyette Szentirmay József lett a társunk.

Éppen most van harminckét éve a balatoni útnak. Harminckét év előtt éppen Badacsony ormán tartottunk szemlét szép országunk fölött azon a napon, amelyen most Nagy Miklós tőlünk örökre elbúcsúzott.

Most veszem észre, Gyulai Pál úrral csak ketten vagyunk már életben az utazók közül. Eljár az idő.

A balatoni utazásról írt művem első két kötetében ismertettem Gyulai Pált, Salamon Ferencet. A harmadik kötetben írni akarok Szilágyi Sándorról és Nagy Miklósról. Ez a kötet, ha Isten is úgy akarja, még ez évben megjelenik.

Egy-két hét előtt említettem ezt utoljára Nagy Miklósnak.

– Köszönöm; tudom, hogy szeretettel írsz rólam, de mégis arra kérlek, ne vidáman írj rólam, mint Gyulairól és Salamonról. Ők nagy emberek, elbírják, de rólam azt gondolná az olvasó, nem vagyok elég komoly ember.

Félig szót fogadok elhunyt nemes barátomnak. Vidáman írok róla, de bús vidáman.




Hátra Kezdőlap Előre