Hazafelé

I.

Ki ér nekünk többet: Goethe-e vagy Kisfaludy Sándor? – Hol búcsúzott el Berzsenyi Kemenesaljától? – A követválasztási falragasz – A Hévíz története – A két nagy pap – Az akadémikus Nagy János – Miért nem választott akadémiai tagot soha?

 

Gazdag reggeli étkezés János püspök székespalotájában – előrehajtottak a kocsisok, s megindultunk Keszthely felé. El lehet gondolni, vidám irodalmi szóváltással telt az idő a reggeli alatt is ott, ahol Kisfaludy Sándor született, élt, alkotott, meghalt, s ahol a társaságban és a társalgásban Gyulai Pál úr volt a vezető.

Társalgás közben azt mondtam: Kisfaludy Sándor nekünk, magyaroknak, mint költőnk több és nagyobb s nemzetünk életének történetében nagyobb munkás, mint Goethe a német nemzetnél. Okom erre az volt: Goethe készen talált maga előtt nemzetet, mely a szépműtani irodalomban jártas volt s azért lelkesült, Kisfaludy pedig nem talált, neki ilyet teremteni kellett, s ő ilyet valósággal teremtett.

No hiszen, izzó parazsat gyűjtöttem ezzel ártatlan fejemre. Gyulai Pál úr azóta minden alkalmas alkalommal rám bizonyítja, hogy én Kisfaludy Sándort nagyobb költőnek tartom Goethénél, s kétségtelen diadallal veri szét az én harcoló érveim egész vitéz hadseregét. Sehogy se akar köztünk tisztázódni az az állapot, hogy voltaképpen más-más malomban őrlünk.

Gyönyörű júliusi nap volt, délelőtti tíz óra, az út jó, a lovak és kocsik jók és kényelmesek, én Salamon Ferenccel kerültem egy kocsiba. Édesen él ez az út emlékezetemben.

Nagy-Somlyó hegye, Veszprém ékessége nem látszik Sümegre. A sümegi és rendeki hegy van a kilátás útjában. A rendeki faluig kell mennünk, hogy Nagy-Somlyót megláthassuk a távolban.

De Ságtető jól látszik a keszthelyi útra. Bazsi közelében van az a pont, ahonnan az útról, ha dél felé tartunk, utoljára látható. Itt állt meg Berzsenyi is, mikor Vas vármegyei kemenesaljai fészkéből végképp elköltözött niklai – Somogy vármegyei – tanyájára. A régi fészek Ság alján fekszik. Ság tetejéről, aki ismerős a helyzettel, a távolból is rátalál szemeivel az ősi Berzsenyi-kúriára s annak hatalmas lombú kertjére. A nagy költő, mint játszó gyermek, s mint ábrándozó ifjú, naponkint látta Ság hegyének gyönyörű sziklaalkatát, amint a síkon magasba emelkedik. Nem is lehet másként, érzékeny, nemes lelke megállásra bírta az utolsó tekintetnél, hosszan elnézte még egyszer s talán utoljára gyermekkorának mindennapi édes játszótársát, s könnyei kicsordultak a búcsúzás fájdalmának súlya alatt. Ebből az érzésből fakadt egyik legszebb költeménye, a Búcsúzás Kemenesaljától. Így kezdődik:

 

Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
 Szülőföldem, képedet.

Én is megállítottam itt kocsimat, erdélyi barátaimat figyelmeztettem e pontra, amint Gyulai Pál urat már Badacsony tetején is figyelmeztettem ugyanerre, s valamennyien meggyőződtünk, hogy a távolban sötétlő Ságra vetett utolsó tekintet egészen igazolja a gyönyörű költemény valóságát.

Kis földrajzi hiba mégis van a költeményben. A sümegkeszthelyi út választja el a Bakonyt a Vindornya-vidék erdős halmaitól, s nem a Bakony rejti el ezen túl előlünk a Ságot, hanem ama vidék halmai. Az a vidék Zala völgyéig terjed, s Kehidára és Csányra néz, Deák Ferenc és Csányi László egykori nemesi udvarára.

Itt már nem mókázott Gyulai Pál úr se.

Már jó messziről láttuk Tátika várát. A nagy költő által megénekelt s fölszentelt tájék ez.

 

Tátika, mintegy korona,
 Föltéve a tetőre,
Büszkén állott s nézett alá
 A földre és időre.

 

De büszkén nézett le ránk is, amint ott Szántó körül ügettek lovaink. Gyulai Pál úr is, Szilágyi Sándor is nyomban tudták idézni ezt a négy sor verset. A magyar nemesi regéknek, Himfy szerelmének édes hangú költőjét, úgy vettem észre, tovább olvasgatták Erdélyben, mint nálunk; Vörösmarty és Petőfi itt előbb kiszorították, mint ott. Még a múlt század hetvenes éveiben is találkoztam művelt úrnőkkel s egész családokkal Erdélyben, akiknek legkedvesebb magyar költőjük Kisfaludy volt. Salamon Ferenc, Gyulai Pál és Szilágyi Sándor diákkorában még sokkal kedvesebb olvasmány lehetett.

Tátikát megmászni nem volt se időnk, se különös kedvünk. Magas is a hegy és meredek, elvett volna tőlünk jó három órát. De Salamon Ferenc fürkészve vizsgálta, s tőlem is kérdezte, hol állott hajdan az a Rozália-kápolna s az a fehér kereszt, amelyek mellett fejezi be bús regéjét a költő. Én bizony nem tudtam megmutatni ezek helyét, 1854-ben magam se találtam meg biztosan. Gondos nyomozás bizonyára rávezetne.

Hanem Szántó falvában nemes haragra gerjedt Salamon Ferenc forróvérű barátom. Mosolyognom kellett rajta, és sokáig adomáztam esetéről.

Éppen követválasztás ideje volt az 1875–78-i országgyűlésre. A keszthelyi kerület a jeles írót és publicistát, dr. Falk Miksát jelölte, s pártjának vörös papírú falragaszaival be volt terítve Szántón csaknem minden szép fehérre meszelt parasztház. Öreg fekete betűk a papíron „Éljen dr. Falk Miksa szeretett követünk.”

Megpillantja ezt Salamon Ferenc, s apró, fekete szeme nagyot villámlik. Tele vagyunk középkori nemesi, hősi dolgok hagyományaival, lelkünk a múlton mereng s annak fájdalmain és elmúlt dicsőségén, a középkor büszke vára fejünk fölött, körülöttünk a zordon Bakony-rengeteg, s íme, ott előttünk mégis a pesti Szerecsen utca falragaszirodalma.

Jeges zuhatag a merengő lélekre.

A magyar nép úgyse ismerte, úgyse szerette a falra ragasztott irodalmat. Erkölcsi oktatást nem is kellett ellene az iskolában gyakorolnia. Pajkos kezek szénnel, krétával itt-amott ugyan néha-néha fára, falakra fölírtak valami bolondságot, de ez ellen elég volt iskolás kis gyermekkoromban, 1848 előtt ez az egyszerű aranyszabály: „Ne firkálj házak falára, Sem kerítés oldalára.”

Ezt meg kellett tanulnunk, s meg kellett tartanunk. A falragasz ellen nem kellett intés, ezt a bolondságot még az a kor nem ismerte.

Salamon Ferenc meglátja, dühbe jön, fejét fölkapja, jobb keze hüvelyk- és középső ujjával nagyot csettent, s káromkodik egyet, ami pedig nem is volt szokása.

– No nézzétek! Gaz világ! Az ember már nem is menekülhet tőle! Mintha a hortobágyi puszta kútágasára volna fölragasztva dr. Handler Mór hirdetése a nemi betegségek ellen.

Hát bizony így vagyunk már.

Innen csakhamar elértük Rezivár hegyének alját, de itt le is tértünk az országútról, hogy jobbra kanyarodva benézzünk Hévízre, s meglássuk az akkor kezdődő, de már híres gyógyító erejű fürdőt.

Említettem valahol, láttam én azt mar 1854-ben a páhoki magaslatról, le is ballagtam hozzá, meg is fürödtem meleg vizében, de az a tó akkor még nem volt fölfedezve. A környék falvai ismerték csodálatos hatását, a csonkák, bénák, sínylődők ünnepnaponként el is jártak oda fürödni, noha nem annyira a tóban fürödtek, mint a belőle kiszakadó folyóban, de az orvos urak, a fizikusok, kémikusok és természettudósok még akkor bizony nem vették észre, a parasztnép, nyájőrző ember beszédjére pedig nem adtak semmit. Legalább régóta nem adtak, 1795 óta.

A tizennyolcadik század végén legalább volt ember, nem egy, hanem kettő is, aki fölfedezte a víz csodatévő hatását. Az egyik maga volt a birtokos földesúr, a nagy Festetich György gróf. Ő minden birtokát, minden dűlőjét, erdejének minden pagonyát* jól ismerte. Ügyelt mindenre, jól megfigyelt mindent, s észrevette a Hévíz tavát is, amelyet szegény emberek, csonkák, bénák, nyavalyások legalább ünnepnapokon fölkeresnek, hogy nyomorúságukat enyhítsék általa. A Hévízből jókora széles patak fakad. Ahol a patak kiárad belőle, ott a patak szélessége öt-hat méter. Néha ünnepnaponként sok ember seregelt össze a szomszédos közeli falvakból és városokból kocsival, lóval, s lehidalták, lelegeltették a gyönyörű rétet, kaszálót a tó és patak partjain. Hogy legyen valami rend és kárpótlás, az okos és nemes gróf a patak tövéhez fabódét, úgynevezett cédulaházat, egyszerű deszkaalkotmányt építtetett, ahol a népek a fürdődíjat befizették, naponként és fejenként két krajcárt.

A másik, aki a vizet fölfedezte, orvos ember volt, s egy kis könyvet is írt róla. A könyvecske címe: „Boldog Zala vármegye! Keszthelyi Hév-vizedről méltán neveztetel így attól, aki ezen rendeket (most úgy mondanák: sorokat) írta dicséretedre.” D. B. J. Anno 1795. Az író, mint kipuhatolták, dr. Babótsay József. Leírja a víz melegét és alkatát az akkori földtan és vegytudomány állása szerint. Minő kezdetleges dolgok voltak akkor még ezek a tudományok. Három meleg fürdőt ismert akkor csak Magyarországon. A budait, a szlavóniai daruvárit és a horvát toplicait. Ezekkel összehasonlítja, s ezeknél jobbnak tartja. A pöstyénit s a többi magyar hévvizet nem említi.

Én 1854-ben, oly alakban láttam a Hévizet nyárfáival és avult kis fabódéival, amilyenné 1795-ben tették. Meg is fürödtem benne utazó pajtásommal, de egyetlen élőlényt se láttunk, aki tőlünk a két krajcár fürdődíjat kérte vagy elfogadta volna.

A fő sétaút a tó nyugati partján akkor is megvolt már, mint most, s erdélyi barátainkkal végigmentünk rajta, hogy mindent lássunk. Visszatérőben találkozunk két hatalmas jó alakkal. Szemközt jön felénk együtt mind a kettő.

Két nagy fej, kövér és borotvált, a tetején mind a kettőnek fényes, bolyhas selyemszőrű fekete kalap, az arc egyenlően kövér, egészséges és mosolygó. Egyenlően széles vállak, domború mellek s önérzetes kerek hasak. Magyar ruha, magyar nadrág, magyar csizmák, de a sarkantyú mégis hiányzik róluk.

Húsz lépésről jól láttuk, hogy mind a kettő magyar pap, de igazi. Ha ők nem magyar papok: akkor nincs többé magyar pap a világon.

Gyulai Pál úr ismerte mind a kettőt, de úgy vettem észre: Salamon és Szilágyi is, sőt még Szentirmay barátom is. Én egy lépéssel hátrább álltam, mikor összeértünk – úgy is illett egyéb okokon kívül azért is, mert én voltam a legfiatalabb. De azért Gyulai Pál úr sietett a két papot nekem is bemutatni.

– Szabó Imre szombathelyi püspök! És Nagy János szombathelyi kanonok és az Akadémia legrégibb tagja.

Hahó, Gyulai Pál úr! A Domine Illustrissime és Reverendissime* püspököt én régebbről és jobban ismerem, vármegyém fia és egykori követe 1861-ben, amikor Pápán megválasztották, korteskedtem is ellene, de hiába. Ő szentelte be Deák Antal koporsóját, mikor meghalt, s eljön az idő, mikor én írok róla.

Csak mellékesen jegyzem meg, el is jött. Könyveim Magyar alakok című kötetében írtam róla.

Hanem hogy Nagy János nevű akadémikus is van a világon, ezt csakugyan nem tudtam. De hát ez csak az én hibám. Nagy szerencse ért azzal, hogy megtudtam. Az Akadémiát, ezt a jó, régi magyar nemzeti intézetet úgy magunk közt sokszor keményen bírálgatom, úgy hiszem, van is rá sok jó okom, de van is emiatt az akadémikusokkal sok vitám és sok versengésem, le is győznek a vitában engem rendesen, de azután amikor szemükre hányom legrégibb és legtekintélyesebb kartársukat, Nagy Jánost: derekuk meghajlik, s elhallgatnak előttem nyomban. Bűnös voltukat érzik azonnal. Pedig hát ez a Nagy János nevű akadémikus igen szeretetre méltó, derék és kedves ember volt, amint majd később őszintén bevallom. Most arról szóljunk előbb, mikor és miért lett ő akadémikus, s mit dolgozott ő, mint akadémikus.

Írt 1832-ben gyerekeknek való magyar nyelvtant, de nem magyar nyelven, hanem latin nyelven. Amikor már Vörösmarty is nagy költőnk volt, a Kisfaludy Társaság összegyűjtötte nyelvünk, költészetünk, magyarságunk istenadta nagy munkásait, amikor már a legvastagabb fejű főiskolák is magyar nyelvre rendezkedtek be: ő mindezt félretaszítva, a latin nyelven akarta tovább is nyúzni a magyar nyelvtudományt.

Könyvének címe: Grammatica linguae hungaricae cura parallelismo inter aramaeam, hebraeam, arabicam et hungaricam ducto. Magyarul körülbelül azt jelentené: a magyar nyelv tudománya összehasonlítva az araméus, hebréus és arabus nyelvekkel.

Irtóztató ötlet. Híres Horváth István ábrándos tévelygéseiből magasra nőtt bolondság. Mi közünk nekünk azokhoz a napkeleti vad népekhez? Sohase volt a magyar nemzetségnek semmiféle őse se zsidó, se arabus, se araméus.

De azért a tisztes Akadémia 1833-ban tudós tagjává választotta.

A tisztes Akadémia a választásnál nem ledérkedett, hanem a szabályokhoz tartotta magát, amennyire tőle tellett. Nem igazgató tagnak, nem is rendes tagnak választotta, hanem levelező tagnak, pedig akkora erővel és elszántsággal megválaszthatta volna akárminek. Hiszen a magyar nyelv művelésére s a tudományoknak és szépművészeteknek magyar nyelven fejlesztésére alakult az a nemzeti intézet, s íme, mégis; a latin, arab és arami nyelv műveléséért lett tisztelendő Nagy János uram akadémikus.

No, de a mulasztást lehetett pótolni. Pótolta is a tisztes Akadémia. Csakhamar megválasztotta vidéki rendes tagnak, azután fizetéses rendes tagnak, s adott neki, míg tudott, négyszáz forintot pengő pénzben, vagyis ezer forintot váltócédulában, mostani pénzünk szerint valami nyolcszáznegyven koronát – évenként. Ha időközben mást nem gondol, s el nem törli a fizetéseket, vagy ötven esztendőn keresztül fizetett volna, mint a köles.

Nagy János vidám és nemes lélek volt, magam is igazán megszerettem hévízi rövid időzésünk alatt. Hatalmas hangja, jóízű adomái – ha kacagott, minden madár felröppent a hévízi nyárfákról és jegenyékről. Professzor, plébános, utóbb kanonok, mélyen érezte, hogy háláját le kell rónia az Akadémia iránt, s tovább is kell művelnie a tudományokat. Belekezdett hát ezelőtt mintegy hetven évvel új nagy munkába, s meg is írt egy szótárt, amelynek ez a címe: Hierolexicon polymethicum latino-hungaricum.

A munkát nem láttam, nem szólhatok róla. De Szily Kálmánon kívül olyan emberrel se találkoztam az életben, aki látta, vagy olvasta, vagy okult volna belőle. De a munka megjelent díszes nyomdai kiadásban, s azt kell hinnem, hogy az Akadémia könyvtárában meg is van, s századok múlva majd valaki föl is fedezi, mint az egyiptomi hieroglifeket. Nem is vagyok kíváncsi a munkára, címe legalább nem jót sejtet.

De hát mind nem baj ez. Száz meg száz akadémikusnak tudományos munkálata jutott és jut arra a sorsra, amelyre Nagy János uram Hierolexicona jutott. Az akadémiai munkák legnagyobb része nem azért íródik, hogy azokat valaki elolvassa, vagy a nemzet megismerje. Isten mentsen attól, hogy a nemzet az Akadémia és egyetem tudósainak munkáiból ismerje meg a tudományt és saját édes magyar nyelvét. Hová jutnánk akkor!

Azonban nem dévajul, hanem egész komolysággal mondom, hogy Nagy János azért derék, érdemes tagja volt az Akadémiának. Érdemesebb, mint a tagok fölös része. Megmondom felfogásom okát is, hogy egyetértsen velem minden igaz, józan elme.

Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A tagválasztó gyűlésekről el nem maradt volna soha. Az isteni gondviselés jó erővel, egészséggel áldotta meg és hosszú élettel, nincs az a hurut, nátha vagy egyéb undok nyavalya a világon, amely őt kötelessége teljesítésében meggátolhatta volna. Tekintélyes papos alkata, nagy feje s vidám, jó, nemes arca mindig ott ragyogott a szemüveges, komolyság színlelő, mozgékony és kifogyhatatlan beszédességű tudósok között.

De a hagyomány úgy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a választásnál ajánlatba, s akárki volt az ajánló, lehetett az a nádorispán vagy Deák Ferenc vagy éppen Gyulai Pál úr: ő soha nem szavazott senkire. 1833-tól kezdve közel ötven éven át az ő szavazatával nem lett akadémiai tag senki.

Ezt tartom én az ő nagy érdemének. Ezért tartom én őt egyik legderekabb egykori akadémikusunknak.

Elhatározásának egyenesen megmondta az okát.

– Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá méltó, azóta se vagyok. Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy válasszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, akit sehogy se ismerek? Hogy legyen az énelőttem érdemesebb, mint önnönmagam, holott arról bizonyos vagyok, hogy én nem vagyok rá érdemes?

Adomát is hozott fel például, igazolásul.

– Személyesen – úgymond – nem ismerjük a tagul ajánlott tudós férfiút, hanem csak könyve után. Mai napság azonban nagyon nehéz a könyvről megtudni, ki írta? Az írta-e, akinek a neve rajta van, vagy az csak idegen könyvekből böngészte, lopkodta, tákolta össze? Az ismeretlen tudósokkal is úgy vagyunk, mint az ismeretlen asszonyokkal. Egykor férjes asszony jött hozzám, mint papjához, írnokember felesége, s keserves panaszokban tört ki férje ellen, férje kegyetlenül bánik vele, hívassam a magam színe elé, dorgáljam meg, s tegyek igazságot. – Fellobbantam, s nyomban hívatom a férjet, az írnokembert. Megjelenik, s én nagy lelki buzgósággal rája rontok, figyelmeztetem azokra a törvényekre, istennek és a világnak törvényeire, amelyek megszabják az asszony és a feleség iránt minden szorosan megtartandó kötelességeket, s nagy fölhevülésemben jól összeszidom, s leszedek róla minden keresztvizet, elnevezem gorombának, kegyetlennek, pogányszívűnek, s megintem, hogy ezentúl szelíden és szeretettel bánjék hites társával. – Az írnokember szó nélkül tűri a prédikációt, ámbár arcán valami töredelmes megbánást nem vettem észre. Amikor elvégeztem mondókámat, azt feleli:

– Türelemmel meghallgattam a főtisztelendő urat, de tessék nekem egy kérdést megengedni.

– No csak rajta!

– Lakott már a főtisztelendő úr egy födél alatt az én feleségemmel?

– Azt még nem cselekedtem.

– No nem is kívánom, de aztán ne is tessék ám énrám olyan hirtelen megneheztelni. Házsártos asszonnyal békén lenni nem olyan könnyű ám, mint a misemondás. Ismerni kell az asszonyt!

– A goromba írnokember – így folytatá Nagy János uram – e szóval távozott el tőlem. Sokat gondolkodtam szavain. Nagy igazság van azokban. Úgy jöttem rá lassankint, hogy a tudósnak igazi érdemét se könnyebb fölismerni, mint az asszonyok természetét.

– Nem szavazok senkire.

Nagyon kellemes idő volt az, amelyet a két művelt, nemes gondolkozású, vidám természetű főpap társaságában töltöttünk. Jó emberek, igaz magyar szívek. Meg is ígértették velünk: Szombathelyen fölkeressük, meglátogatjuk őket. De más alkalommal.

Sokat beszéltem erdélyi barátaimnak Győrről, Pápáról, Veszprémről, a Bakony hírneves részeiről. Pannonhalma, Zirc, Bakonybél, Nagy-Somlyó hegye mind megérdemli az erdélyi ember látogatását. Úgy sincs erdélyi ember, aki ezt az utat megtette volna. Elhatároztuk, hogy ezt az utat együtt megtesszük a következő évben, s ugyanakkor Szombathelyre is kirándulunk.

Hej-haj! Harminckét éve múlt az elhatározásnak. Hova lettünk azóta! Legelőször kidőlt közülünk Szentirmay József. Azután az éles elméjű Salamon Ferenc s az örökké jókedvű Szilágyi Sándor. Legutóbb a mindig töprengő Nagy Miklós, a gondos, lelkiismeretes lapszerkesztők példaképe, amilyen nem lesz már több soha. De elmúlt időközben a két jeles főpap is, csak sírjuk fogadhatna bennünket, ha ellátogatnánk hozzájuk. S ki látogatna el? Gyulai Pál úrral csak ketten ődöngünk már a Balaton körül utazó társaságból.

 

II.

Az iszap – Az iszapfürdő világcsalás – Mi az iszap? – Nagy hátrányai – Szendrey hagyományai Szegedy Rózáról – Balatonra, magyar!

 

Jól megnéztük azt a Hévizet; vizét is, iszapját is, tavának alakját is, terjedelmét is. Kevés lehet ilyen a föld kerekségén.

Iszap!

E szó fölött ugyancsak hangos társalgásba keveredtünk. De nem úgy, mint orvosok, betegek, vegyészek, földtantudósok vagy bármiféle szakértők. De nem is úgy, mint nyavalyások, fürdővállalkozók vagy vendéglősök. Hanem úgy, mint ép szem és józanész, amely ritka természeti tüneményre botlik, s azt megfigyeli, ahogy tudja.

A Hévíznek iszapja van. Az iszap a tó fenekén nyugszik, fölszínre soha nem jő, lehet a rétege egylábnyi, kétlábnyi mély, néhol talán vékonyabb, másutt talán vastagabb. Aki fürdik: benne tipródik. Akinek tetszik s termete elég magas hozzá: lefúrhatja magát az iszapba térdig is, mélyebbre is.

Azt mondják: ez az iszap sok betegség ellen használ. Különös iszap is ez. Mintha lencsehéj alakú és nagyságú pikkelyekből állana. Szentül hiszem, használ annyit, amennyit maga a tó vize. Sőt azt is szentül hiszem, hogy nem ártalmas, s addig nem is lesz ártalmas, míg az eddigi módon természetesen használják, s nem pénzért mérik a betegeknek.

Azt állítottam, s ma is erősen állok mellette, hogy a polgáriasult világ gyalázatosabb csalást nem ismer és soha meg nem honosított, mint az iszapfürdővel való gyógyítást. Undokabb és veszélyesebb ez minden másféle csalásnál, s jobban zsarolják vele az embereket, mint a szépítőszerekkel, hajnövesztő kenőcsökkel, hamis kártyával, lófuttatással s egyéb hitvány kuruzslással. Az orvosi tudománnyal jó- és rosszhiszeműleg sok szédelgést követnek el, de e gyakorlati tudományágnak soha le nem mosható szégyene marad, hogy volt idő, amikor ennek művelői eltűrték, hogy aljas nyerészkedési vágyból a fürdővállalatok iszappal is zsarolják és bolondítsák a legérzékenyebb közönséget, a betegeket.

Nem hiszem, hogy magyar elmének furfangja szülte. Efféle aljasságra kezdeményezőleg a magyar lélek nem lenne képes.

Én Franzensbadon, Csehországnak eléggé hírneves fürdőtelepén vizsgáltam meg először. Hidegvérrel és közönyösen. Akármit eredményez gondolkozásomban a figyelés: nem lehetett belőle se hasznom, se károm. Még tudományos érdeklődésemet se keltette föl.

A fürdőtelep közvetlen közelében üde, zöld rétek és legelők vannak. Gazda szemével jól láttam, hogy a rétek, legelők füve tetemes részben savanyú fű, a talaj hát fenéktalaj, vizes, mocsaras természetű, lehet benne egyéb sók közt úgynevezett sziksó vagy széksó is. Napszámos emberek ásóval és talicskával dolgoznak a réten.

Mit csinálnak?

Fölássák a talaj felső rétegét vagy negyven centiméter mélyen, a füves részt levágják róla, a vizes, csepegős, fekete, büdös alsóbb réteget talicskába rakják, s viszik be a fürdőintézet épületébe.

Mi lesz ebből ott?

Fürdő. Iszapfürdő. Kádba rakják, meleg vízzel föleresztik, s a beteget a kádba beletanácsolják. A szegény beteg gyógyulást remél, képzelődik, s belefekszik a kádba, amely földdel, iszappal, ganéjjal és ganéjlével s irtózatos bűzű ezerféle állati és növényi rothadó anyaggal van tele.

Ez az iszapfürdő. Akkor, mikor megfigyeltem, egy forint és húsz krajcár volt külön ára – most már, úgy hallom, öt-hat korona.

Most már iszap is többféle van. A legtöbb olyan, amilyent én Csehországban figyeltem meg. Van azonban másféle is. Hoznak már más világrészből is. Legalább úgy mondják: hoznak. Természetesen annál nagyobb az ára.

A szegény beteg, kivált az asszonyféle, undorodik a dögletes fürdőtől, de amikor kiszáll, s azt az utálatos mocskot meleg vízzel leöntözik róla, fehér bőrét ragyogóbbnak látja, s konokul hiszi, hogy íme, a jótékony hatás már mutatkozik.

Ha az a szegény beteg, kivált az az ideges asszonyféle látná, tudná, miként készül s miből áll az az iszapfürdő – inkább a koporsóba feküdnék pihenni, mint abba a fürdőbe lubickolni. Pedig akkor még Pasteur se végezte be összes fölfedezését, nálunk még Darwin nyomozásai se váltak az általános tudás közkincsévé, s a bacilusok tatárseregének hadiútjait se fedezték még föl a tudósok annyira, mint most.

Azon a csehországi fürdőtelepen marhák legelésztek az iszaptermő réten. A marha tiszta állat, mikor legel, de tisztátalanul hagyja maga alatt a gyepet. Nem is sejti az a jámbor tehén és borjú, hogy az ő nyomait és hulladékait az iszapvágók csakhamar fölszedik, s illatos gyógyító fürdővízi folyadékká alakítják át – természetesen busás pénzért. Akad bolond, aki megfizeti a busás pénzt. De hát ez még semmi.

Azon a réten tavaszonként, nyaranként millió meg millió kisebb-nagyobb rovar, féreg, bogár él, ki szárnyas, ki szárnytalan. Egyik röpköd, másik ugrál, valamennyi csúszómászó. S ha csak élne, de párosul, tojik, szaporít is, apró tojásaival telerakja a fűszálak tövét s magának a talajnak is a felső rétegét. Szerencse, hogy az ég madarai igen sok rovart emésztenek. De itt vannak a tücsökcsalád százféle rokonai. Potrohos nagyobb állatocskák. Amint szerelmük kora lejár, s az anya elvégzi tojásainak lerakását: elhullanak mind. Holttestüket nem hordja el senki. Holttestük nem szárad ki a harmatos, vizenyős réten, a buja fű árnyékában, hanem rothadásnak, penészedésnek indul. Nem olyan meleg és száraz ám ott a talaj és a levegő, mint Egyiptom sivatagján s a Balatonnak veszprémi és zalai hegyes, köves partjain. Nem üres múmia készül ám ott, hanem bűzös és ártalmas rothadék a természetnek ama milliárd apró lényéből.

Mindezt behordják iszapfürdőnek. S ha még csak azt hordanák be!

De hát ami a fölszín alatt, magában a talajban él! Az álcák, a pajorok, hernyók, úgynevezett földi kukacok mérhetetlen sokasága! Valamelyik maradhatatlan elméjű nagy tudós fölfedezte, hogy a marha legirtózatosabb betegségének, a lépfenének bacilusa azon a csinos, mozgékony, halványpiros színű és sima testű földi kukacon tenyészik, amely kivált eső után kibúvik a föld alól, s a talaj fölszínre jön egy óráig szabadon mászkálni, s isten napjának éltető sugarában gyönyörködni. Darwin jó szeme s csodálatos elméje ezt a látszólag kedves, de rettenetesen ártalmas férget élesen megfigyelte. Ezzel különösen tele van az iszaptermő talaj. Az a szegény iszapvágó munkás ettől bizony nem tisztítja meg a talajt, hanem ezt is fölveszi lapátjára, ezt is belevágja a talicskába, s ezt is viszi be fürdőnek a tudatlan, bolond, de fizetni tudó közönség számára.

Nemcsak állati, hanem növényi rothadékokkal is tele van a talaj. S hiszen ezekből készül a televény, amit humusznak nevez a tudomány és a gazdaközönség. Ez adja meg a talaj teremtő rétegének azt a jó barna színt, amelynek úgy örül a szántóvető.

Szerencse, hogy az ember bőre, még az asszonyé is, a gyenge leánykáé is elég vastag és elég tömött, s a bőrnek felső hámja isteni lángelmével úgy van megalkotva, hogy igen sok veszedelmes érintkezést vissza tud utasítani anélkül, hogy önmagában valami könnyedén kár eshetnék. E nélkül az iszapfürdők eddig sokkal több veszteséget okoztak volna életben és egészségben, mint például az automobilok vagy a veszettség. Kétségtelenül így is sokat okoztak, de ezt az orvosi gyakorlat és fürdővállalat nyerészkedői ügyesen elhallgatják, s a kárvallott szegény betegnek fejébe verik, hogy véletlenül támadt bajának más volt az oka, s nem a dögletes iszap.

Mily bambán tűri ez állapotot az állam, a tudomány és a közönség, igazán csodálni lehet. Az állam a maga rendőri hatalmával mindenütt visszaélést szimatol, a tudomány mindenütt fertőztető bacilust keres, s a közönség mindenütt gyanakszik, hogy csalják, fosztogatják, s íme, itt mindezekre nézve együttesen rászolgál az iszapfürdő garázdálkodás, s amellett mégis csöndesen áll s bámul, vagy tűr és alszik mind a három.

Bizonyos, hogy a hideg víz is, meleg víz is ott, ahol helyén van, fürdőnek okosan használva, esetleg és egyénenként egyaránt jótékony hatású sokféle betegség ellen. Azt is elfogadom, lehetnek savak, szeszek, olajféle egyéb szerek, melyek a fürdővízbe keverve a bőrön át is használhatnak valamit. Azt is elhiszem, a legundokabb iszapban is lehetnek hasznos savak, melyek szintén használhatnának, ha benne egyéb ártalmas dolgok is százféle alakban, vegyületekben és keverékben nem volnának. De amikor mindenki biztosan tudja, hogy csakugyan vannak, s ennek dacára mégis veszélyeztetik s fosztogatják vele a betegeket csupán abból a föltevésből, hátha van benne hasznos szer is: ez már súlyos bűn. Bűnösek, akik elkövetik, s bűnösek azok az állami s társadalmi hatalmak, akik eltűrik.

Ez volt utazó társaságunk egyik részének nézete. Enyém ma is az. Salamon Ferenc a maga parasztos, de hatalmas eszével egészen velem értett egyet.

– Ha van hasznos szer – úgymond – az iszapban, tessék azt a szert magát betenni a fürdővízbe, de az ártalmas és rút iszapot akkor se használni. A természetes, józan elmével gondolkozó ember az ősembertől máig, ha fürödni akar, mindig tiszta vizet keres és sohase bűzös iszapot. Abban szeret csak fürödni, amit, ha szomjas, szívesen iszik. Még a disznó is forró nyárban, ha tiszta vizet és szennyes vizet egymás mellett talál, a tisztába fekszik és nem a szennyesbe. Ha tisztát nem talál, belefekszik a mocsárba is, hogy a legyek s egyéb férgek ne csipkedjék. Csupán ezért cselekszik.

Így okoskodott Salamon Ferenc;

Nagy Miklós és Szentirmay nem törődtek a kérdéssel. A jókedvű Szilágyi Sándor nevetett, és kötekedett velünk. Vitánk oly hangos lett a tó partján, a fürdővendégek megálltak, s ránk bámultak. Legalább megtudták, kik vagyunk.

Keszthelynek is vannak nevezetességei, de nem volt már időnk azokat megnézni. A Georgikon, a keszthelyi Helikon színhelye, a Balaton-part fürdőtelepe s gróf Széchenyi István egykori kikötője, a nagy gróf Festetich György emléke. Látatlanul hagytuk ezeket.

Gyulai Pál úr tudta, hogy Szendrey Júlia, Petőfi felesége itt született. Én is csak akkor tudtam meg. Valamint azt is, hogy Júlia édesapja, Szendrey, mikor hírneves leánykája született, állandóan keszthelyi lakos volt, és csak később költözött Szatmár vármegyébe.

Mindenki tudja, hogy Gyulai Pál úr vőtársa volt Petőfinek, s így a Szendrey családdal rokonság is, jó barát is, benső ismerős is. Itt mondott Gyulai Pál úr Szegedy Rózáról, Himfy szerelmének fényes alakjáról fölötte érdekes dolgot. – Gyulai Pál úr bizonyosan nem ír olyat, amit nem tud, de sokat nem írt meg olyat, amit tud. Hogy ezt megírta-e valahol: nem tudom.

Az ő ipa, Szendrey, jól ismerte Szegedy Rózát. Főtisztje volt gróf Festetich Lászlónak, ez pedig unokatestvére Szegedy Rózának, és Sümeg, a nagy költő lakóhelye, egyébként is közel fekszik Keszthelyhez. Szinte lehetetlen lett volna hát nem ismernie.

Azt beszélte róla, hogy ama dicső emlékű asszony hideg modorú volt, kevés szavú, szinte mosolygás nélkül való, úgynevezett büszke jelenség. Mondhatni: se fényt, se meleget nem árasztott maga körül.

Én hiszek e hagyománynak, mely Szendreytől ered, s melyet némileg Berzsenyinek egyik megmaradt levele is támogat. De megjegyzem, Szendrey akkortájt születhetett, 1800 körül, amikor Szegedy Róza, mint 25 éves hajadon, Kisfaludy Sándorral megesküdött. Ő hát a nagyasszonyt csak jóval később figyelhette meg, amikor már a nagyasszony negyven-negyvenöt vagy több éves lehetett, s amikor már annyiszor megújuló betegeskedése komollyá, kedvetlenné s talán komorrá is tette.

Keszthelyen átutaztunkban fölemlítettem erdélyi barátaim előtt, hogy valahol olvastam vagy hallottam, hogy az utolsó magyar fejedelem, akinek fejedelemségét a történelmi közjog nem vonja kétségbe, II. Apafy Mihály, Keszthelyen halt meg, s ott van eltemetve. Többet nem tudok róla, de történetíró barátaim, Szilágyi és Salamon se tudtak sok és bő részletet haláláról és eltemettetéséről. Most a nyáron kérdezősködtem erre nézve nemes barátomnál, a hahóti apátnál s keszthelyi-plébánosnál. Szívesen megígérte, a részletek iránt nyomozódni fog.

Balatonszentgyörgyön vasútra ültünk, s a Balaton déli partjának egész hosszában jöttünk vissza a fővárosba. Szentirmay József ezután már nem jött velünk.

A vasútról messze távolban mutogattam társaimnak Balatonudvarit, Felsőőrsöt s a Lovasi hegyet, s beszéltem el, amit könyvemben A két temető, Felső-Eörs ligeteiben s A lovasi hegyen fejezetek alatt megírtam. Ugyan a messze távolban mutogattam a vérkúti fürdő épületét is, melyről az országgyűlési jurátusok Balaton körüli útjának leírásában szólék bővebben Hazádnak rendületlenül cím alatt.

Ma már huszonöt virágzó balatoni fürdőtelepet mutathatnék, nem hármat-négyet, mint harminckét év előtt. Akkor voltaképpen csak két fürdőtelepe volt a Balatonnak: Balatonfüred és Keszthely, de kezdődött már Almádi és Siófok is. Utazásunk után negyedszázad múlva jelent meg könyvem első két kötete. Csodálatos szeretettel karolta ezt föl művelt jó magyar közönségünk. S az ország északi és keleti részein talán még nagyobb szeretettel, mint nyugaton, Túl-a-Dunán. A messze lakók előtt újabb és ismeretlenebb volt a tárgy, a Balaton szépsége, tehát érdekesebb is. A gyakorlati siker tünteti föl könyvemnek bármily szerény, de valódi becsét. Mióta könyvem napvilágot látott: azóta évenként szaporodnak a Balaton körül az újabb és újabb fürdőtelepek. Kenese, Világos, Aliga, Zamárdi, Szárszó, Falu-Szemes, Mária-telep, Balatonberény, Györök, Szepezd, Badacsony, Alsóörs fürdőhelyek azóta keletkeztek, s ezek is, a régebbiek is azóta váltak nagyobbá és díszesebbé.

Legnagyobb örömet nekem ezzel okozott könyvem.

De még nem vagyunk a végnél, ahova el kell jutnunk. Jó magyarnak, okos hazafinak nem szabad idegen népek tengerét, idegen országok fürdőit látogatni, s szegény országunk fölös pénzét ott tékozolni. Majd ha a Balaton partjának minden alkalmas része kényelmes nyaralókkal lesz behintve, s ötvenezer fürdővendég helyett félmillió jön oda üdülni nyaranként: törekvésünk végére akkor jutunk el.

Ne törődjünk azzal, ha császárok, királyok, főhercegek, nagy mágnások és nagy tőzsérek nem tanyáznak ott, s nem vonzzák oda a művelt világ ledér alakjait s a majomerkölcsű tömeget se hazánkból, se a külföldről. Nincs mit várni a magyarnak mindezektől. Szívesebben okoznak ezek kárt nekünk, semmint hasznot hajtanának.

Csak magunkban bízzunk s dicső végzetünkben.




Hátra Kezdőlap Előre