Utószó

Szolgáló szerelem

Ha hihetünk George Jacob Holyoake (1817–1906) neves angol szociálpolitikus Sixty years of an agitator's life című önéletírásának, Pulszky Terézia 1859-ben egy vacsora alkalmával, politikáról beszélgetve Holyoake úr legnagyobb megdöbbenésére a következőt mondta: „Mr. Holyoake, ha mi ismét hatalomra kerülünk, átvágunk minden torkot, amit korábban megkíméltünk!” Mondta ezt akkor, amikor épp a francia nemesség 1848-as forradalomban tanúsított mértékletes magatartásáról, megbocsátani tudásáról esett szó.

Nem, ezt nem Pulszky Ferenc politikus, 1848-an pénzügyi, majd külügyi államtitkár, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc angliai diplomáciai képviselője, az osztrák haditörvényszék által halálra ítélt menekült közölte az egybegyűlt társasággal, hanem bécsi születésű és neveltetésű felesége, ki mindössze két évet töltött Magyarországon. Bár azok után, hogy csak két esztendeig tartózkodott ott, bátran leírja, könyve címéül adja: Egy magyar hölgy…, nem is oly meglepő.

A hölggyel elsősorban Pulszky Ferenc Életem és korom című munkájában találkozhatunk. Az ifjú Pulszky, házasságra gondolva, úgy vélte, igényei feltétlenül meghaladják azokéit, akik csupán gazdasszonyt vagy nagyúri feleséget keresnek. Ő szellemi társra vágyott, olyan asszonyra, ki megérti és támogatja valamennyi törekvését. Erőt adót kívánt, s minden tettében vele azonosulót, vagyis olyan feleséget, aki „a férjnek minden tekintetben fele”.

A történet ezután úgy folytatódik, mint a mesében. 1845-ben Pulszky, szűknek érezve a vidéki életet, Bécsben töltötte idejét, s egy barátja elvitte a gazdag bécsi bankár, Walter házába, hogy megismertesse fontos, befolyásos emberekkel. A második estélyen, melyen részt vett, a házigazda huszonhat éves lánya már oly hatást tett rá, hogy aznap este döntött: Walter Terézt feleségül kell vennie. Mit tudhatott kétszeri találkozás után választottjáról, kivel szemben igazán nem csekély igényekkel élt?! Tudta, hogy a bécsi lányok közül kiemelkedik műveltségével, „anélkül hogy kékharisnyás legyen” tudta, hogy Teréz olvasta Guizot Histoire de la civilisation című művét; tudta, hogy az Allgemeine Zeitungot is rendszeresen forgatta, s ismerte Pulszky ott megjelent cikkeit; tudta, hogy kitűnően zongorázott, remekül festett, s ezért nagyon kedvelt volt a zenészek és festők körében is. Beszélt angolul, franciául, olaszul, s gazdag, neves kérők ostromolták. Tudhatta még, hogy a szerencse is kegyeibe fogadta Terézt: egy születésnapi sorsjeggyel 200 000 pengőforintot nyert. Látta azt is, hogy csinos, fekete hajú, sötét szemű, de valószínű, hogy Guizot és az Allgemeine Zeitung döntött. A magyarokat nem kedvelő atya lánya kedvéért, ki szerelmet érzett az ifjú Pulszky iránt, igent mondott, s 1845 augusztusában megtartották az esküvőt. Walter bankár ellenállását gyengíthette az a tény is, hogy jogosan vélhette: lánya házassága egy magyar nemessel felekezeti-politikai emancipációt, biztonságot jelent a család számára is.

Hogy Terézben mi ébresztette fel a szenvedélyt, arról 1837-től 1846-ig vezetett, mindeddig feldolgozatlan kéziratos német nyelvű 19 kötetes naplójából talán többet tudhatnánk, így azonban be kell érnünk azzal, amit e könyvében szűkszavúan bár, de sok mindenről árulkodva ír.

1845-ben a bécsi szalonokban egyre többször beszéltek Magyarországról, s a hallottak fölkeltették érdeklődését. Az augsburgi Allgemeine Zeitung Védegylettel foglalkozó írásairól különösen sok szó esett az általa is látogatott vagy fogadott társaságokban, s maga is elolvasta a cikkeket.

„Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember anyám engedélyét kérve az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette. »Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el« – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik.

A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.”

Kétségtelen: Pulszkynak megragadó egyéniségnek kellett lennie, mert egy olyan ifjú hölgy, ki korábban – Európa számos asszonyához hasonlóan – Liszt Ferencért rajongott, s talán magának sem bevallott szerelmet érzett iránta, nem adhatta kezét unalmas embernek. A Liszt iránti különös érzésről, melyet Teréz naplójának mondott el, magyar nyelven a Liszt Ferenc Társaságnak köszönhetően olvashatunk. 1941-ben részleteket jelentettek meg Walter Teréz naplójából Liszt árvízi hangversenyei 1838/39-ben címmel.

Liszt Bécsben adott koncertjeivel járult hozzá az 1838-as magyarországi árvíz okozta károk helyreállításához. A hangversenyeken Teréznek feltétlenül meg kellett jelennie, muzsikálgató, zenéért rajongóként, de társadalmi státusa miatt is. Ez utóbbi hozzásegítette ahhoz, hogy személyesen is megismerkedhessen Liszttel. A muzsikus géniusza lenyűgözte. Társaságban bátortalanság kerítette hatalmába mellette, s inkább csodálta, mintsem közeledni próbált volna hozzá, bár kölcsönösen kellemesnek találták egymást. Érzéseinek mélységét a játékáról írottak jelzik inkább, de az elnyomott vágyak is árulkodnak naplójában. Liszt Bécsből történt távozásakor úgy hiszi, visszanyerte megzavart nyugalmát, s menekülve a szenvedély megélésétől, azzal áltatja magát, hogy életének töretlen harmóniáját nem fenyegeti veszély. S valóban nem, mert tudatosan távolítja magától a szerelem érzését.

Pedig vágyai nem haltak el, csak hangtalanok, s nyomban élednek, mikor 1839-ben Liszt ismét Bécsben jár: „– Szegény Liszt – mily gyakran kiáltok fel így önkénytelenül a bensőmben!, midőn egyrészt emberfölötti, másrészt embertelen teljesítményének hatását látom rajta! Oh igen!, a tűzijáték mindenesetre kápráztató a tömeg számára, s mámorító a lelkesedés tapsa is. De vajon elégséges-e az elragadtatás a boldogsághoz? az elragadtatásról nem szeretnék lemondani, bár gyakran úgy érzem, az efféle könnyen megzavarhatná fejemet! De hogy az ilyesmi nem töltheti be kielégítően az életünket, azt már többször tapasztaltam, mintsem élet-törekvésem legfőbb ösztönzőjének tudnám tartani.

És mégis, mégis mily gyakran estem kísértésbe magam is! Ahányszor csak Lisztet hallom, különösen Lisztet! – mindannyiszor megújul rajongásom elannyira, hogy könnyen tudnám magamat teljesen őhozzá kapcsolni, s gyakran felébred a becsvágy is bennem! Ilyenkor a tündöklést tartom a legvonzóbb napnak! Utóbbi azonban csak olyankor fog el, ha munkálkodásom nem elégít ki. Ez pedig elég gyakran megesik, amint nem a tőlem legtelhetőbbet cselekszem. Oh, mennyire tudok pedig boldog és megelégedett lenni! De egyszer tanulni szeretnék, másszor pedig produkciómmal gyönyörűséget nyújtani. Ez azonban nehéz feladat…”

Lisztet többé nem hallotta már, s a tündöklés helyett 1845-ben a Pulszky Ferenccel kötött házassággal elkezdődött az a már nem mesés történet, amelynek vége felé közeledve elhangzott a meghökkentést keltő mondat. A mondat, mely ugyanúgy teljes sorsvállalást tanúsít, mint e könyv, s mindkettő megfejtésre váró titkot rejt: hogyan, miért vált a gazdag bécsi kisasszony a magyar szabadságharcért indulattal kiálló asszonnyá.

Pukánszky Béla egyféle módon megfejtette a változás okát. Pulszkyné személyével a magyarországi német polgári értelmiség beolvadásának tipikus jelenségeként foglalkozott 1933-ban megjelent Pulszky Ferencné Walter Terézia útja a németségtől a magyarsághoz című tanulmányában. 1944-ben kiadott Német polgárság magyar földön című könyvében Pulszkyné már csak közvetve példázza a német polgárság asszimilációját, de mindkét munkájában azonos szempontok vezérlik, s azonos szempontok maradnak kívül láthatárán, egyoldalúvá téve vizsgálódását.

Azzal, amit a fiatal lány társválasztásáról ír, még egyetérthetünk, hiszen valóban elképzelhető, hogy a jólét, a polgári életforma nyugalma unalmat ébreszthetett az ifjú hölgyben, s egy új, ismeretlen élet utáni vágyakozásnak is szerepe volt abban, hogy a sok gazdag, neves kérő helyett a magyar Pulszkynak nyújtotta kezét, aki épp magyarságával egzotikumot képviselt a bécsi társaságban. Ettől a még elfogadható gondolattól azonban, szempontjai helyességét mindenáron bizonyítandó, Pukánszky egyre távolabb kerül, s szinte mellőzve a férj személyét, Pulszkyné sorsvállalásának legfőbb okát a magyar társadalmi életben, a magyar történelemben, irodalomban, de mindenekelőtt a sodró erejű magyar liberalizmusban látja. „Irodalmi és publicisztikai olvasmányai, a férjével együtt olvasott francia regény- és történetírók, az augsburgi Allgemeine Zeitung, melynek férje egyébként munkatársa volt – az első liberális nemzedéknek szinte kötelező tápláléka –, fokozzák az emberiség haladásába vetett rendíthetetlen hitét, és egyre erősítik azt a meggyőződését, hogy a magyar liberalizmus egyúttal a haladás ügyét is szolgálja, s így azt mindenkinek kötelessége támogatni, akiben csak egy szikrányi érzék van a művelődés értékei iránt. Így lesz a szabadság eszméje élete szabályozó elvévé, s minthogy a korabeli liberális magyar társadalom tekintélyes részét követve a szabadság ügyét a magyarság ügyével azonosítja, így lesz a magyar szabadságmozgalom fáradhatatlan propagálójává is.”

Nem tagadható: a liberális tendenciák és az a magyarosodási folyamat, mely a társadalmi élet valamennyi területét mélyen áthatotta, természetesen Pulszky Ferenc feleségét is magával ragadta. Voltak azonban más tényezők is: szerelem, család, anyagi gondok, a kényszerű száműzöttség – s mindaz, amiről e könyv is beszél.

Régebbi források közelebb visznek az eredeti Pulszky Terézhez, de emlékező szavakban nem bővelkedhetünk. Mindenütt elsősorban Pulszky hű feleségeként szerepel, irodalmi tevékenységét és közszereplését is inkább csak e kapcsolat vonzatában értékelik. Joggal, mert személyét túlértékelnénk, ha nem látnánk, hogy minden tevékenységével ezt a szerelmet, házasságot szolgálta, s mivel Pulszky nem mindennapi pályáját ismerjük, vélhetjük: felesége sorsvállalása is ennek megfelelően nem mindennapi sorsvállalás lehetett.

Pulszky önéletírásának mértéktartó szavai azt sugallják: Teréz egyszerűen csak megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket ő a házastársi kapcsolatban igényelt. Nagyra becsülte, „ritka asszony”-nak tartotta, hiányát szenvedte, de igaz szenvedéllyel nem tudott róla szólni.

Régi lexikonok kivételes műveltségű nőként emlegetik, s legnagyobb érdemének tartják, hogy minden időben osztozott férje sorsában. Pulszky életírói, kortársai elragadtatott szavakkal vallanak: Concha Győző a londoni emigránsok között a legjelentékenyebb asszonynak tartja, Deák Ferenc Pulszkyra nézve „a Mindenható legnagyobb áldása”-ként tekint rá. Az egyetlen igazán szép portrét a múlt század egyik legérdekesebb nője, Malwida von Meysenbug rajzolja róla, kit kivételes érzékenysége, műveltsége, tájékozottsága, szeretni tudása többek között Herzen, Wagner, Nietzsche, Romain Rolland barátjává tette, s emlékirataiban közöttük találjuk Pulszky Terézia alakját is. Egy vasúti kocsiban ismerkedtek meg Ostendébe utazva, s később Angliában kapcsolatuk barátsággá ért.

„Pulszky Teréz szeretetre méltó lényén érezhető volt a nyugodt, gondtalan ifjúság; a komolyságnak és derűnek, az erőnek és szelídségnek, a rendkívüli intellektuális és művészi képzettségnek a harmóniája a finom, gyöngéd alkatú asszonyt nemének legritkább jelenségei közé emelte. Gazdag bécsi bankár egyetlen leánya volt, szellemes édesanyja rendkívül gondosan nevelte. Egész ifjúságában része lehetett mindabban az esztétikai örömben, amelyet műveltség és vagyon együtt megadhat. Szerelemből ment férjhez, és meleg szívvel fordult új hazája, Magyarország felé. Mikor az országot feldúlták a politikai viharok, bátran a hazafiak oldalán állt, s Magyarország leveretése után férjét Angliába követte. Teréz azonnal hozzálátott, hogy bátran és erélyesen rendezze új életét: irodalmi munkásságba kezdett, majdnem egészen magára vállalta gyermekei tanítását, ápolta a kapcsolatot, főleg hazája érdekében a befolyásos angol társasággal, állandóan részt vett a politikai agitációban, mely az első években még buzgón folyt, tanácsadója és gyámolítója volt az emigráns magyaroknak, és emellett otthonában sűrűn gyűjtött maga köré élénk, sokrétű érdeklődésű baráti kört.”

Valóban úgy történt, ahogyan Malwida von Meysenbug írja, de még kiegészíthetjük néhány adattal. Teréz asszony nemcsak Angliába követte férjét, hanem Amerikába is, hová Kossuthtal tartott, s 1860-ban Olaszországba költöztek. 1819–1866-ig tartó rövid élete során hét gyermeket szült.

Irodalmi munkásságát több könyv jelzi. Angolra fordította Lermontov Korunk hősé-t, férjével együtt megírta három kötetben White, red, black címmel amerikai útiélményeit, Tales and traditions of Hungary című, Pulszkyval közösen készített gyűjteményükben János vitéz-fordítása is szerepel, karácsonyi játékokat adott közre gyermekeknek, férjével és Ágost fiával olasz regéket jelentetett meg.

Ezek adatok csupán, könyve, címével, ennél többet ígér.

De mint a The Times recenzense 1850-ben elégedetlenkedve írja: „Madame Pulszky nem bánt velünk tisztességesen. Élettörténetét ígéri, ami minden bizonnyal érdekes lett volna – és helyette azokról a legújabb magyar harcokról számol be 1848 elejétől 1849-ig, melyekről már épp eleget tudunk.” Pulszky Teréz nem csapja be olvasóit! A könyv elején álló, Lansdowne márkinénak szóló szíves ajánlásból ez kiderül.

Nem mindegy, hogy kinek szólnak az ajánlósorok; épp azért, mert a könyv nem titkolt szándéka, hogy az angol közvéleményt a magyar szabadságharc ügye mellé állítsa. A címzett nem kisebb ember, mint lord Lansdowne felesége!

Lord Henry Petty-Fitz-Maurice Lansdowne (1780–1863) Anglia egyik legfontosabb embere az elmúlt század első felében. 26 éves korában már pénzügyminiszter, később belügyminiszter, majd a Királyi Államtanács elnöke, Victoria királynő bizalmasa. A Királyi Természettudományos Akadémia, a British Museum és a National Gallery kurátora, a Statisztikai Társaság és a Királyi Irodalmi Alap elnöke, és még sorolható tovább egészen a Zoológiai Társaságig. Nem valószínű, hogy mindehhez értett, de befolyása óriási volt.

Felesége, Louisa Emma (1785–1851), Ilchester második grófjának leánya is őt megillető helyet foglalt el: egy évig Victoria királynő első palotahölgyeként is élvezhette az uralkodó bizalmát.

A dedikáció közvetlen hangját baráti kapcsolatuk indokolja. Lord Lansdowne európai utazásai során megismerkedett a bécsi Walter családdal; leánya, lady Louisa Howard Teréz barátnéja lett, s Pulszkyné a márkinéval is bensőséges kapcsolatba került. Pulszky Angliába érkeztekor lord Lansdowne-hoz a Walter családtól hozott ajánlólevelet, s egész családjával támogatást nyert tőle. Épp Pulszkynak a lorddal folytatott beszélgetéséből tudjuk, hogy nagy családjuk megélhetését írással akarták biztosítani Angliában, s így az anyagi gondoknak nagy szerepük volt Pulszky Teréz irodalmi tevékenységében. Ez természetesen kevés lett volna, de komoly ösztönző erejét nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Megfelelőbb személyt tehát nem választhatott, hisz Lansdowne márkiné támogatását megszerezve már abban is biztos lehetett, hogy könyvével megnyerheti „a tengeren túli áldott földet”, az angol olvasóközönség kegyeit. A The Times méltatlankodása jogtalan, mert a szerző nyíltan vall szándékáról: nem akar mást, mint őszintén beszámolni arról, amit a magyar szabadságharcról tud, s benne maga is átélt, bízva abban, hogy munkájának igaz szavaival helyesbíteni képes a külföldön Magyarországról alkotott, sok esetben valótlan képet.

Méltatlan az angol lap véleménye azért is, mert ezt a teljes könyv ismeretében állítja; akkor, amikor már nyilvánvalóan tudja, hogy Pulszky Teréz sorsát a szabadságharc irányította, eseményei függésében élt, vagyis élettörténete egy ideig szinte azonos a szabadságharc történetével. S a bírálónak nem lett volna hiányérzete, ha figyelmesen olvasva felfedezi a könyv kettős vonulatát, azt, ami értékké, élménnyé emeli, s felfedi azt a szerelmet, hűséget, ragaszkodást, ami az anyagi szükségen túl szerzőnkkel ezt a könyvet is íratta.

Az egyik vonulat, a nyíltabb, jobban megformálódó, könnyebben követhető a cél biztos elérését szolgálja: megírni a magyar szabadságharc történetét úgy, hogy a felsorakoztatott események, tények, alakok, a finoman rajzolt portrék, a stílus, a felhasznált politikai és irodalmi idézetek egyértelművé tegyék a külföldi olvasók számára: csak a magyarok mellé állhatnak, s ha máshogy nem is, de legalább az ügy igaz voltának elismerésével támogassák az elbukott magyar szabadságharcot.

Pulszky Teréz tudta, hogy mindezt nem lehet előkészítés nélkül tenni, s azt is érezhette: azzal, hogy bécsi születésű nőként magyarnak vallva magát, vállalva a befogadó országgal az azonosulást, de tulajdonképpen mégis egy külföldi szemével láttatja a magyarokat – leírása még hitelesebbnek tűnik.

Az azonosulás, az új élet vállalása nem lehetett könnyű! Felcserélni a bécsi selyemcipőt durva bőrcsizmára (szécsényi birtokukon erre kényszerül) – mindenképpen elismerésre méltó tett!

Hogy a csere könnyen ment, erről próbál meggyőző képet festeni 1845-ben elkezdett történetével.

Sikerrel! Első utazása új hazájába – lenyűgöző. Gőzhajón tették meg az utat Bécstől Pestig, s mindazt, ami a Duna partjain elé tárult, megtölti a magyar történelemmel. Minden kőhöz történet fűződik: szerepelteti Attilát, Árpádot, Bocskait, Szent Istvánt, Károly Róbertet, Mátyás királyt, Hunyadi Lászlót. Hogy valóban olyan nagyszerűnek látott-e mindent, ahogyan leírja, nem tudhatjuk. Most nem naplójának szól, hanem a nyilvánosságnak, így természetesen a nehézségekről szót sem ejt; Pulszkyt ismerve könnyen elképzelhető, hogy a hajóúton feleségét a magyar múlt eseményeivel szórakoztatta, s ha ez így történt, a leírtak Teréz odaadó figyelmét bizonyítják.

Annyit mindenesetre tudunk Pulszkytól, hogy ez az utazás közel sem volt oly kellemes, mint ahogyan asszonya láttatja. A gőzhajón tett út még elég kényelmes volt, de az utána következő továbbhaladás viszontagságai miatt Pulszky már szinte szégyellte magát.

Ő tehát azonnal szívébe zárta az országot, de úgy tűnik, a haza sem késlekedett, hogy keblére ölelje, ha csak a Kassai Jótékony Nő-Egyesület nevében is. Már 1845 októberében oklevél tanúsítja a befogadók nagy bizalmát:

„Az ügyefogyott szegények ápolására, a koldulás megszüntetésére s az elhagyatott árvák neveltetésére létesült Kassai Jótékony Nő-Egyesület cselfalvai lipóczi Pulszky Ferencné született Walter Terézia asszonyságot folyó év octóber 11. napján tartott közgyűlésében tiszteletbeli tagjává közakarattal választó s kinevezé, mit a legszívesebb érzetek közt a választottnak sikeres részvétérül nem kétkedvén e levél által bizonyít. Költ Kassán az 1845-dik esztendő Octóber 11. napján.”

Az otthont adó szécsényi kastély és birtok, a környék, a falu élete, a vidéki gazdálkodás ünnepi és kínokkal teli napjai tollán mind életteli történetté válnak, s olyan szeretettel jeleníti meg új környezetét, hogy elhisszük: jó cserét csinált.

Ilyen az előkészítés, s mielőtt belekezdenénk a szabadságharc történetének olvasásába, már előttünk egy történelmi emlékekben és hagyományokban bővelkedő, szabadságáért küzdeni tudó olyan ország, melynek lakói közvetlenek, szívélyesek, mély érzésűek, nemes lelkűek, hazafiúi érzésekkel gazdagon megáldottak; nyelvükkel mindent ki tudnak fejezni, tiszta logikájukat és legbensőbb érzéseiket egyaránt; politikai életük magával ragadó. S mindezt remekül formált képekben oly módon rajzolja elénk, hogy a külföldi olvasó valóban azt gondolhatta: ezekkel a különc nemesurakkal, becsületes parasztokkal, mulattató ferences barátokkal teli ez az ország.

Ezután a rideg, számító Bécs 1848-ban! Ettől kezdve politikusok, katonák, forradalmárok, elvek, politikai elképzelések, helyes és hamis eszmék sorjáznak a lapokon.

Rengeteg szereplő – nem csupán felsorakoztatva, hanem mind megformálva. Szórakoztató és egyben hátborzongató olvasmányként zajlik előttünk a magyar szabadságharc, úgy, ahogyan Pulszky Terézia hallotta, látta, élte. Okosan, adatokkal, dokumentumokkal, személyes élményekkel erősítve. Adatgazdagságát 1848 végéig, Angliába távozásáig férje közszereplése biztosítja.

Csataképek, finoman megmunkált jellemrajzok, idézet Byrontól, Vörösmartytól, s végül a megrázó összeomlás és az azt követő „halotti csönd”.

Mindez tehetséggel megírva. Az eredmény nem lehet más: az olvasó csak az elbukottal érezhet. Ez a vonulat valóban a könyv utolsó lapján ér véget. A másik már korábban!

Pulszkyné fejezetcímekkel tagolta szövegét, más jelzés csak egyetlen helyen állítja meg gondolatait. Három csillag! Az egymásra találás, a megküzdött találkozás csillagai!

A Pulszkyval töltött négy év a szerelem, a béke, a családi melegség, az otthon ideje. Teréz számára 1849 Pulszky nélkül a gyötrelem, a menekülés, az akarás, a veszély éve. Két érzés állandó küzdelme: „Szívem a férjemmel való találkozás után sóvárgott, miközben gyermekeim szorongó féltése azt sugallta, hogy ne vállaljam a veszélyt.”

Vállalta. Hogy hogyan, az lebilincselő. Ezt is könnyen tette. Erőt adó szenvedéllyel élt.

1849 júniusában Pulszky Terézia Londonba érkezett:

„Tíz órakor kiterült előttem a civilizált világ fővárosa. Szemem nem vitatta nagyságát, sem nem figyeltem kiáltó érdekességeire, szívem egy parányi kis házikóba vágyott, amelyet az ablakon át kinézve nagy szorongással kerestem, nehogy a kocsis elvétse az utcát vagy a házszámot.”

 

*

 

A szerelemből történetírás született: elfogult történetírás. Nem erkölcstelen, hazug vállalkozásként, hanem egy rendkívüli magatartás, egy csodálatra méltó azonosulni tudás, egy mindent magába foglaló sorsvállalás eredményeként.

Elfogultsága akkor volna zavaró, ha történeti forrásként fordulnánk hozzá. Nem hiteles rajza a magyar szabadságharcnak. Tisztességes, hasznos tett; keletkezésekor politikai jelentősége letagadhatatlan.

A magyar szabadságharcról Pulszky angliai működése előtt az angolok többnyire csak Bécsen keresztül kaphattak híreket. Pulszkyné könyve kiteljesítette Pulszky és mások azon törekvéseit, melyek a Bécsből kirajzolódó képet semmissé próbálták tenni, s helyére mást, újat kívántak az angol köztudatba juttatni.

Pulszky Terézia munkája – melynek hitelessége kétségbe vonható, de jó irányú hatása, haszna semmiképpen – bárki politikus szóbeli, írásbeli állásfoglalásánál, publicisztikájánál eredendően több lehetőséget hordott magában. Történetírói és önéletírói szándékát szerencsésen eggyé ötvözve, az események személyes átélőjeként nagyobb hatást érhetett el az olvasók többségénél, akik valószínűleg hozzá hasonló, politikába közvetlenül nem avatkozó, de annak következményeit mégis mindig szenvedők voltak.

A korabeli angliai fogadtatás, a sajtóbeli visszhang is bizonyítja, hogy igazi népszerűségét az angolok körében nem a szabadságharc egyszerű ismertetésével vívta ki, hanem sokkal inkább a megjelenítés módjával, a magyar vidéki, társadalmi élet, szokások, hagyományok, a magyar jellem bemutatásával, s nem utolsósorban az élvezetes anekdoták, mesék elmondásával.

Hogy valójában mennyien olvasták a könyvet, arról nincs tudomásunk. Biztos, hogy a bírálatok, ismertetések száma ma nagyon soknak tűnik, ám Angliában abban az időben ez nem meglepő.

A kritikák száma valószínűleg a húszat is meghaladja. Írt róla a The Times, a The Globe, az Edinburgh Review, a Morning Advertiser, a The Eclectic Review, a Morning Chronicle, a Parlour Magazin, a The Daily News, a The Standard of Freedom, a British Quarterly Review, a The Morning Post, a The Observer, a The Athenaeum, a Fraser's Magazine, a The Examiner, a Bentley's Miscellany.

Természetesen mindezek a lapok pártállásuknak, színvonaluknak, saját arculatuknak és olvasórétegüknek megfelelően ismertették vagy értékelték is a könyvet: Többségük csak ismertette, s az olvasói érdeklődést főként idézetekkel kívánta felébreszteni. Abban valamennyi írás megegyezik, hogy elismerően szól a szerzőről. Bár akadnak bíráló megjegyzések, az összkép mégis kedvező: Pulszky Teréz célt ért! Amire vállalkozott, sikerült teljesítenie. Nem történeti forrásmunkát adunk közre, s nem politikumát értékeljük, ezért a sajtóbeli visszhang bemutatásakor is inkább olyan írásokból idézünk, melyek nem csak politikai állásfoglalásukat nyilvánítják ki, hanem mint irodalmi alkotást is számba veszik, s az ismertetésnél kicsit többre is vállalkoznak.

A The Eclectic Review felismerte és elismerte a szerző szándékát. „Úgy hisszük, a szabadságharcról ez volt az első hiteles beszámoló, mely ebben az országban megjelent; a nagy érdeklődést fokozta az a körülmény, hogy szerzője Magyarországon tartózkodott az izgalmas események idején, s leírja saját élményeit, megfigyeléseit. Irodalmi szempontból is figyelemre méltók e kötetek, különösen egy külföldi tollából; erőteljes és kifinomult stílusa mély angol nyelvismerettel párosul. A munka mindenekelőtt határozott őszinteségével és eredeti gondolkodásával bájol el, s mindehhez tökéletes lelkiismeretesség társul. Madame Pulszkyt természetesen hazafias érzések lelkesítik, de nem teszik igazságtalanná ellenségeivel szemben; munkája nemcsak az olvasók múló érdeklődésének akart megfelelni, hanem sokkal inkább egy nemes szándéknak: az igazság ügyét kívánta szolgálni.”

Írói teljesítményének legnagyobb megbecsülését fejezi ki kritikusa: „Nem tudunk anélkül elbúcsúzni e szeretetre méltó szerzőtől, hogy ne fejeznénk ki komoly reményünket arra, hogy minél előbb ismét találkozhassunk az irodalom útján, melyet tollával ily tehetségesen ékesít.”

A Morning Advertiser úgy véli, Lord Dudley Stuart parlamenti beszéde irányította a figyelmet Pulszkyné könyvére. Ő ugyanis 1850. február 7-én egy parlamenti ülésen Pulszkyné kéziratából idézett, amikor az osztrák kormány tevékenységének véres eredményeit kívánta illusztrálni. „Célzásai vezették a közgondolkodást arra, hogy e sajátosan megragadó és hatást gyakorló mű felé forduljanak. A munka tartalma nemcsak azok várakozását igazolja és elégíti ki, akik elkötelezettnek érzik magukat a magyar ügy iránt, hanem azokét is, akik szórakozást remélnek a fordulatos, veszélyekkel telitett háborús és forradalmi események leírásától.”

Tehetségét e lap is méltatja: „Madame Pulszky emlékiratai igen mélyre ható életrajzírói jellemről tesznek tanúbizonyságot, s ilyent régóta nem olvashattunk női és külföldi tollból. A magyar életről, az emberekről igen hatásosan írt; ugyanakkor a magyar történelem vérzivataros idejének eseményeit is nagyon megragadóan tárja elénk; ha lenne terünk, bőségesen idéznénk. Úgy gondoljuk, könyve nagy olvasottságra tesz szert hazánkban. Erőteljes és reális munka, ezt az elmesélt történelmi pillanatok és hiteles följegyzések tanúsítják.”

Dicséretben a The Globe írása sem szűkölködik, s Pulszkyné érdemét még az sem csorbítja, hogy soraiban férje segítő munkáját is tetten érik: „Madame Pulszky könyvének nagy népszerűséget szerez az események felelevenítéséhez fűződő személyes érdeke. De nagyon is alábecsülnénk értékét, ha dicséretünkkel ennyire szűkmarkúan bánnánk. Az Emlékiratok valóban képet adnak a társadalmi és a vidéki életről, s ez egyértelműen igazolja az író ábrázolói tehetségét, amely egy szinten áll Madame de Stäeléval és Madame Campanéval. Egyben kiváló politikai és topográfiai tájékoztatást is kapunk. A magyar táj, a magyar vidéki élet, az utazások leírása mind azokra a békés napokra emlékeztetnek bennünket, amikor Mr. Paget először jelentette meg Travels in Hungary and Transylvania című munkáját, amelyet az utóbbi időben adtak ki ismét. Madame Pulszky közvetlen kapcsolatban állt a legmagasabb rangú tábornokokkal, államférfiakkal; vázolja politikájukat, jellemüket, s ezek a portrék, reméljük, nem veszi udvariatlanságnak, úgy véljük, világosságuk, tömörségük, jó felépítésük révén magukon viselik férje keze nyomát.”

Az Edinburgh Review az egyetlen, mely megpróbál mélyebbre látni, s felveti a többeknek fejtörést okozó kérdést: hogyan, miért képes egy osztrák nő ilyen mértékben azonosulni a magyarság ügyével. Írásában végigviszi a gondolatot, s magyarázatot is talál.

„A két kötet egyik részében Madame Pulszky bemutatja, talán nagyobb terjedelemben is, mint tervezte, hogy az 1848-as forradalom előtt milyenek voltak a körülmények az osztrák fővárosban. Munkájának tanulmányozásához a sajnálat és kételkedés vegyes érzésével kezdtünk hozzá: de fenntartások nélküli csodálattal fejeztük be. Föl voltunk készülve, hogy az elkövetkező lapokon feje és szíve közötti áldatlan harccal találjuk magunkat szemben; harccal, mely értelme és hazaszeretete között dúl. Tévedtünk. Bár bécsi születésű, Madame Pulszky mégiscsak magyar érzésekkel megáldott asszony, olyan, aki csak a magyarokkal szimpatizál.

Valamennyi olvasó számára érdekeset nyújt: annak is, aki csak találomra, szórakozásra vágyva nyitja ki a könyvet, s annak is, aki maradandóbb irodalmat keres benne. Ami minket illet, köszönetünket kell kifejeznünk a kötetekért, amelyek súlyos és mélyre ható tanulságokat jelentenek. Beszámolójának sok részéből kiderül, hogy Pulszkyné nem szívtelen asszony. Szerzői igényessége kritikája írásának.

Mivel magyarázhatjuk a szülőhazája iránti érdeklődés nyilvánvaló hiányát, amiről beszámolójának minden sora árulkodik? S hogyan lehet, hogy szíve ennyire nyitott és fogékony a befogadó ország új hatásai iránt? Ez több annál, mint amit egy házassági kapcsolattal magyarázni lehet. Hűsége tárgyaként Magyarország nyújtja azt, amit bizonyos értelemben Bécs nem tud nyújtani.

Ezekre a kérdésekre a válasz magában annak megtagadásában van, amilyen most Ausztria, s félünk, hogy amilyen egyre inkább lesz. Madame Pulszky sokkal inkább osztrák, mint amennyire hűtlennek tűnik Ausztria iránt.

Ennek az országnak valójában semmilyen földrajzi, mi több, politikai egzisztenciája sincs. Ez egy absztrakció. A forradalom előtt nevét a bürokratikus despotikus cselekvés és befolyás közös kifejezésére használták: e pillanatban ez magába foglalja a hadsereg és vezetőinek hatalmát és akaratát. Ausztria általuk és értük van.”

Nem az Edinburgh Review volt az egyetlen, melynek politikai állásfoglalásához Pulszky Terézia kínálta az alkalmat.

A könyvben valóban mindenki megtalálhatta, amire szüksége volt. A Magyarországról még semmit sem tudónak egy új világot nyújtott. Aki ismerte John Paget, Richard Bright, Julia Pardoe vagy John Palgrave Simpson Magyarországról írt sorait, az a különböző megfigyelések összevetésében lelhetett élvezetet. Aki nem információt, hanem mesét remélt, azt gyönyörködtethették a múltból merített történetek, s elborzaszthatták a szabadságharc izgalmas, de fájó eseményei. S az együttérző olvasó szorongó féltéssel követhette a remek asszony viszontagságokkal teli küzdelmét szeretett férjéért és gyermekeiért.

S azért, hogy mindemellett ezzel a kitűnő olvasmánnyal egy egész nemzet ügyéért állt ki, ma is figyelmet érdemel. Kacziány Géza A magyar memoire-irodalom 1848-1914 című könyvében bizakodva írta: „Az utókor valamikor nagy elégtételt fog adni Teréz emlékének, ki hazánk ügyének ezzel igazi szolgálatokat tett.”

Legyen ez a valamikor most, amikor először olvashatjuk magyarul Pulszky Teréz egyik munkáját.

Egyed Ilona

 

*

 

Köszönöm Sisitka Józsefnek és Szigethy Gábornak munkámhoz nyújtott értékes segítségét.




Hátra Kezdőlap Előre