Budapesti hírharang*

1844

(július 4.) A harangszó nagy és fontos szerepet játszik a világban, következésképp Budapesten is. Éjjeli 3 órakor emlékezetébe hozza a lakosságnak, hogy a törököktől már megszabadultunk; de akkor még minden ember alszik, az emlékeztetést senki nem hallja, s így nem csoda, hogy ügyeink egy része ugyancsak törökös modorban folytattatik. Négy vagy öt órakor azt jelenti a fővárosi lakosoknak a harangszó, hogy még legalábbis négy vagy öt órát alhatnak. Ezután már számos misére szólítja minden oldalról a híveket, hol áldásért könyöröghetnek, hogy ezentúl minden polgári kötelességöknek kissé jobban felelhessenek meg. Tizenkét órakor ebédet tálaltat a szorgalmasoknak; mások többnyire más órában esznek. Délután temetésekre konganak, s ezekről jobb hallgatni, mert előbb-utóbb úgyis ránk kerül majd a sor. Esti nyolc vagy kilenckor arra int, hogy hazulról el kell takarodni, s az éj nagy részét mulatságokban tölteni. A vészharangot nem is említjük meg, mert az tüzet vagy vizet jelent, s ettől, kivált politikai lapban, minden józan ember irtózik. S ha már ennyire használtatik a harangszó, tehát nem látjuk át, miért ne közölhetnők mi is amellett híreinket! – Ha szerencsétlenséget közlünk, a kis harangot használandjuk, mert az effélék úgyis többnyire siker nélkül említtetnek meg, habár a világ valamennyi harangját kongatnók is. – Nemes tettekre nagy harangunk szólaland meg, mert ezek ritkák, mint a nagy halott. – Ha gazságnak jutunk nyomába, háromszor húzzuk meg fölötte a lélekharangot. – Midőn érdekes újdonságot nem tudunk, akkor egyszerre valamennyi harangot összevissza húzzuk, hogy legalább zajt üssünk, s majd elhiszik azután, hogy derék divatszerű politikusok vagyunk. – Ha nemzetiségünket valaki veszéllyel fenyegeti, tüstént meghúzzuk a vészharangot, és ő lássa azután, miképp szabadul a hínárból! – Párthoz tartozunk ugyan, de azért híreinket mégsem fogjuk pártharanggal kísérni, hanem az igazságot mindenki fiának nyíltan szemébe mondjuk. – Végre, ha Elszler kisasszony* még egyszer Pestre jő, akkor nem harangozunk, hanem a nagypénteki kereplőt fogjuk forgatni, mert őlebegősége sok tisztelt hazánkfiának erszényét nagyböjtre juttatja. – Úgy hisszük, hogy beharangozásnak ez elég, s azért most már bízvást dologhoz foghatunk…

(július 14.) Miben különböznek egymástól Budapesten a magyarok és németek? Abban, hogy a németek magyarul tanulnak, s a magyarok németül beszélnek.

(július 23.) Hajóhidunk budai végén ladik van fölállítva azok kiszabadítására, kik Dunába esnek. Kéretnek tehát mindazok, kiket a szerencsétlenség e célra kiszemelt, hogy mindig csak a budai oldalon szíveskedjenek Dunába esni, mert ott azután könnyen kifogathatnak, miképp az múlt szerdán is bebizonyult, midőn négy szerencsétlen közöl egy csakugyan kifogatott, minthogy a csolnak maga erejétől nem bírt tüstént megindulni, a révészeket pedig csak nagy bajjal lehetett összekolompolni, noha egy emberéletért huszonöt forintot fizet az illető hatóság.

(július 26.) Néhány nap óta oly kellemetlen, hűvös idő járt, hogy estenkint már őszi öltönyben sem igen jól érezte magát az ember. Némelyek ezt onnan magyarázzák, mivel politikánkban is nagyon hűlni kezd a korábbi nagy felhevülés, mások ellenben azt hiszik, hogy e tüneményt leginkább azon aggasztó körülménynek tulajdoníthatni, miszerint az észak mindinkább növekedő hatállyal küldözgeti felénk dermesztő szeleit. Ennek következtében alkalmasint nemcsak a dinnyetermesztők fognak szomorkodni. – A pesti nagy sírkertben, mióta Emmerling gondviselése alatt áll, igen példás rend uralkodik, s a sírok nagyobb részén zöldellő gyepet vagy virágokat szemlélhetni, míg a budai temetőben minduntalan embercsontokba ütközik a visszaborzadó szem, miken gyakran még húsnak nyomai is láthatók. Ebben sokan botránykoztak meg, pedig ez alkalmasint nem hanyagságból, hanem csupán azért történik, hogy az emberek pillanatig se feledjék mulandóságukat, s ennek szemlélete által javulásra ösztönöztessenek, mit virágok látása nem eszközölhetne.

(augusztus 4.) A német színház előtti tér* tagadhatatlanul szép lehetne, ha akarnák azok, kiktől függ, hogy csakugyan szép legyen, de mennyi mindenféle bajt láthatni ott! Már maga a fagylalda sem igen díszesíti a tért, mert nincs közepén, és nem felel meg nagysága arányának. A kövezet oly rossz, hogy lábficamítás nélkül alig haladhatni rajta keresztül; a német színház egyik szögletéből orrcsavaró bűz terjed el a téren, mit kétlábúaknak kell tulajdonítani; hát még a négylábú lovak! A tér nagyobb részét bérkocsik foglalják el, s ezek lovai gyakran majd-majd térdig állnak szemétben és ganéjban, s közel ezekhez a fagylalda, hol csinos hölgyek és urak ülnek. Szeretnők tudni, miért nem lehet a bérkocsisokat arra kényszeríteni, hogy legalább nyáron mindennap rendesen tisztíttassák el szemetjöket. – Múlt csütörtökön a pesti partról egy némber Dunába esett, de azonnal kiszabadíttatott, mely tény már csak rendkívülisége miatt is följegyeztetést érdemel.

 

A Nemzeti Múzeum

 

A Császárfürdő

 

(augusztus 27.) E napokban az Angol királyné vendéglő* szénakamarájában tűz támadván, azonnal a német színházba siettek vízipuskáért, melyet azonban a gondviselő az igazgató engedelme nélkül nem akart kiadni, ámbár ott tűztől nemigen lehet tartani, miután különben is minden vizenyős benne. Szerencsére a tűz anélkül is csakhamar eloltatott. – Furcsa titkocskának jutottunk nyomába. Egy hölgyecske húsz forintot kapott férjétől ruhára, mert hiszen csak a férj becsülete növekszik, ha kedves hitvese a „korszellem” szerint öltözködik. Ezen ármányos korszellem azonban kevés tekintettel szokott a boldog férjek gyakran boldogtalan erszénye iránt viseltetni, s azért húszforintos ruhával nemigen elégszik meg. A férj becsületét növeszteni akaró hölgyecske tehát egyik karperecét eladó harminc forinton, s szép – ötvenforintos ruhát vásárlott, a szerencsés férj pedig azonnal siete Elvesztett karperec című hirdetést közleni a hírlapok útján, s nemcsak a beiktatási díjt fizette meg, hanem néhány nap múlva még új karperecet is vásárlott vigasztalhatlan hitveskéjének, s nem győzi neje szerénységét dicsérni, melynél fogva húszforintos ruhával is megelégszik.

(október 3.) A Nemzeti Színházban néhány nap előtt egy szemérmes vidéki néző egész óranegyedig sétált már a második emeleti páholyajtók előtt anélkül, hogy valamelyiket megnyitni merészlette volna, pedig a zene ugyancsak harsogott, sőt utóbb a színészek hangosb szavai is kihallatszottak. Végre egy úr jött, s páholyba lépett, mire a vidéki néző is azonnal benyomult utána, és udvariasan nyújtó neki – a karzati beléptijegyet, s nagyon csodálkozott, hogy páholy és karzat nem mindegy, mondván: „Hiszen, uram, megférnénk mi itt kettecskén.”

(október 18.) E napokban az új épülethez* közel holt csecsemőt találtak deszkaládikában. Egy kis lelencház talán mégis többet érne, mint néhány járda.

(december 8.) Bizonyos társaságban félóráig tüzesen buzogtak a sajtószabadság mellett, a másik félóra alatt pedig szótöbbséggel határoztatott, hogy bizonyos hírlapi cikk íróját meg kellene – verni. Éljen a következetesség!

(december 19.) Múlt vasárnap öt fiú rorátéra menvén, a templomból egy ezüstkeresztet loptak, melyet együgyűségükben azonnal ezüstmíveshez vittek eladás végett, ki a rendőrség kezeibe szolgáltatta őket. Szomorú, hogy az elvetemültség nálunk is ennyire ment már, mire legalább eddig még nem volt példa. Eddig csak szivarozni s iszonyúan káromkodni láttunk s hallottunk 8-10 éves fiúkat, most azonban már „magosbra” törekszenek.

 

1845

(február 16.) Utóhangul az elhunyt farsanghoz egy kis kalandot kell megemlítenünk, mely ismét adatul szolgálhat a hölgyeknek, hogy ne higgyenek mindig a férfiaknak. Bizonyos szép hölgy a középosztályból csinos ifjút szeretett, ki hozzá minden tekintetben méltó vala, pénz dolgában mindazáltal nem legjobb lábon állott, minél fogva a szülék megtagadták tőle leányukat, ámbár egy kis pénzsegéllyel tulajdon kereskedéshez juttathatták volna őt. Az ifjú tehát szökésre beszélte a leányt, mondván, hogy falun titkon összekelnek, s azután végre majd kibékülnek a szülék. Tanácslá azonban egyszersmind, hogy pénzt és drágaságokat is vigyen magával, mert az ily tetemes veszteség még inkább fogja majd a szüléket kibékülésre buzdítani. A leány mindenben megegyezett, s egykor, szüleinek távollétét használva, mintegy háromezer forintnyi értékű zsákmánnyal pontosan megjelent az utca szögletén bérkocsival várakozó ifjúnál. Ez átvevé tőle a pénzt és drágaságokat, s visszaküldé őt köpönyeért, hogy a könnyű burkonyban valamiképp meg ne hűtse magát. A leány tehát gyorsan ismét a házba siete, visszatértekor azonban már nyomát sem látá a gaz kalandornak, ki még maig sem került kézre, mi annál sajnosabb, mivel a szerencsétlen hölgy oly állapotban maradt, mely rá nézve a házasságot fölötte kívánatossá teszi.

(február 25.) A kényelmes és nemigen becsületes keresetmód egy új nemének jutottunk nyomába Budán. Egy szegény özvegyasszony s kisasszony címet igénylő lánya egy hatéves árva fiút fogadtak fel, s kikoplaltatván és rongyokba burkolván őt, mindennap reggel koldulásra küldik. A didergő, éhes kisfiú a hivatalszobákat, kávéházakat, boltokat sat. sorra járja, s ínséges külseje és eszes feleletei mindenütt részvétet gerjesztnek iránta. A kisasszony zöld selyemburkonyban, fehér karmantyúval és csinos selyemkalapban távulról mindenütt követi a kis koldust, és mihelyt valamely házból kijő, azonnal elragadja tőle a kapott alamizsnát, hogy valamiképp zsemlyét ne vehessen korgó gyomrának lecsöndesítésére. Ezen úton mindennap legalább két váltó forintot tartozik a kisfiú összekoldulni, ha este sovány leves és száraz kenyér helyett verésben nem kíván részesülni. Néhány emberbarát összeállott tehát, s hatósági úton el fogja vétetni a fiút zsarnokaitól, és becsületes neveltetéséről gondoskodandik.

(március 6.) A levegő Budapest fölött több nap óta tele van hóval, az ég pedig hegedűkkel, mert egyik nyilvános hangverseny a másikat éri, s valamint a hó, úgy a keblek is olvadoznak, s a fülek majd naponkint több száz jó forintot nyelnek el, míg Árvában* igen sok gyomor még csak burgonyát sem nyerhet; ingyenjegyeket azonban örömest szolgálnának nekik az idegen hangversenyadók, és ugyan tehetnek-é ennél többet? Azt csak nem fogja tőlök senki követelni, hogy összeseprett százainkból, miket külföldre visznek, egy kis kilencedet hagyjanak itt embertársaik éhségének enyhítésére?

(április 17.) A pesti vasútnál dolgozó napszámosok közt egy kis zavargás támadott; csak alig lehete a komolyabb botrány kitörését elfojtani.

(május 15.) A budai temetőben oly jelenetnek valónk tanúi, mely Diogenész* vérét is fölbuzdította volna. Délutáni négy óra felé számos hölgy, gyermek s néhány férfi volt a sírkertben, midőn rögtön egy fekete ládás kocsi jelent meg. A hölgyek szánakozó tekintettel fordultak az egyszerű temetés felé, imádkozni akarván a szegény fölött, kit nyomorú sorsától a halál megszabadított; de mi történt? Egy vaskos ember megnyitó a fekete ládát, s egy meztelen férfit rántott ki belőle üstökénél fogva, s a közel sírhoz vonszolván, beledobta; a sír félig vízzel volt tele, s a víz magosra filccsent föl; ezután ismét a ládába nyúlt, s egy szinte mez nélküli némbert rántott ki belőle, kit karonfogva és derekát átölelve, mintha táncra vinné, vezetett a vizes sírba, és ezt még két meztelen férfi követte, mire azután egy kis földet hányt a sírba. E tény, melyre hiteles tanúink is vannak, oly borzasztó, hogy egyetlen szót sem bírunk hozzácsatolni.

(május 22.) Említve volt már több helyen, miképp az éhség által sanyargatott megyék Budapesten átvándorló lakosi gyermekeiket e két városban elosztogatják, hogy magokra maradván, a nyomorral könnyebben küzdhessenek meg. Ez ellen sajnálkozáson kívül alig lehetne egyebet mondani; most azonban már botrányosb alakot kezd ölteni e szerencsétlenség. Az átvándorlók ti. rendes vásárt ütnek gyermekeikkel, s láttunk már szép 8-9 éves lyánkákat öt forinton eladatni, míg a piszkos fiúcskák csak 10-20 krajcáron kelnek. Egy nagyobbacska fiúért három húszas ígértetett, s a szülék már örvendettek e rendkívül jó vásárnak, midőn a szegény fiú anyja lábaihoz kapaszkodott, és jajgatva mondá, hogy soha nem kér többé kenyeret, csak el ne taszítsa őt magától! Erre a vevő megindulva távozott, s a szülék – megdöngették a „makacs” fiút. Egypár igen gyanús asszony által is láttunk csinos külsejű lyánkákat vásároltatni néhány húszason, s egypár szivargyártó 5-6 gyermeket is vett, kik alkalmasint erejökön fölül dolgozni kényszerülendnek. És ami a legbotrányosb, az eladó szülék még csak nevöket sem tudják meg a vevőknek! Úgy hisszük, hogy e borzasztó embervásárt egészen meg kellene szüntetni. – A nemzeti színpadon múlt hétfőn adatott először Az adóslevél, eredeti dráma 4 felv. Hinártól, s több helye tetszésben részesült, ámbár az egyik nőszerep gyöngénél gyöngébb kezekben volt három színésznő betegsége miatt. Ezen dráma még múlt évben fogadtatott el, s csak 8 hónapi készület után juthatott színpadra, és ekkor is nem oly jó szereposztással, minőt óhajtani lehetett volna. A működött színésznők egyikének azt súgjuk, hogy máskor tisztább cipőt és harisnyát használjon, mert csinos lába sok szemet magára von.

(július 13.) Júl. 9-én a Rókus templom mögötti kőhalmaz közt egy levágott némberfejet találtak, mely orvosok állítása szerint oly ügyesen van a nyakról lemetszve, hogy e műtétel bármely kitanult bakónak is becsületére válhatnék. Testét a leggondosb kutatások dacára sem lehete föltalálni. E talált fejen a haj fekete, száj kicsin, s arc gömbölyű. A rendőrség nagy gonddal nyomozza e gyilkosság elkövetőit.

(július 15.) Azon lyányfejnek, melyről már emlékezénk, testét is meglelék a Józsefvárosban, s most közszemlére van kiállítva. Csinos ugyan, de a középosztály alsóbb részéhez tartozni látszik, s így nehezen azon h-i gyógyszeres lyánya, ki elveszett, vagyis elorzott gyermekét hírlapok útján nyomozta.

(július 17.) Azon lemetszett fejhez, melyről már kétszer tevénk említést, mégsem találtak holttestet; ha eleven fej nélküli testet keresne a hatóság, úgy alkalmasint igen sokat talált volna már.

(július 20.) Azon talált fejet, melyről már többször szóltunk, még egyszer meg kell említenünk. A nagyszerű eseményből csak parányi egér lett. Egy orvosnövendék ugyanis két húszason vette azon fejet boncolás végett egy kórházi szolgától, ki a közel kőrakásba rejté a fejet, hogy este átadhassa, hol aztán játszó gyermekek találták meg, és ez lázító fel a fél várost! Két húszas egy holt fejért kevésnek látszik ugyan első tekintetre, de mégis soknak kell azt mondanunk, mert van elég eleven fej, miknek párja sem ér két garast…

(augusztus 14.) Hétfőn korán reggel ismét katonát akasztottak Budán, ki káplárját egypár szelíden feddő szó miatt agyonlőtte. A pesti népalj már hajnali három órakor százankint sereglett Budára, hogy a szokott hídnyitás által valamiképp meg ne fosztassék e szellemi élvezettől. Volt azonban magasb osztályú is elég, kik e látványban gyönyörködni nem irtóztak. Hogy ez alkalommal a tolongásban ismét sok lopás történt, alkalmasint nem is kell megemlítenünk.

(augusztus 28.) Az úgynevezett „váltó üzlet” egy új módjával kell az olvasó közönséget megismertetnünk, mert ez oly eredeti, új és veszélyes, hogy a nyilvánossá tételt valóban megérdemli. Valaki pénzt akarván váltóra fölvenni, mindenütt azon választ nyerd, hogy csak úgy kaphat pénzt, ha a váltót neje is aláírja; ő tehát bátran magához rendelé délutánra az uzsorást, mondván, hogy neje bizonyosan minden kétkedés nélkül alá fogja a kötelezvényt írni. Az uzsorás megjelent a kitűzött vendégfogadóban, s a valaki azonnal a mellékszobába vezeté őt, hol divatos pongyolában levő nejét a szobalyány éppen fésülé. A nő eleinte kissé sokallta a kamatot, de azután készséggel aláírta férjével együtt a kötelezvényt. Utóbb azonban kisült, hogy ezen valakinek valódi neje távol volt Pesttől, s nevét bérlett helyettes nő merészlé aláírni, és az uzsorás fillért sem látand többé kölcsönzött pénzéből. Máskor bizonyosan jobban szemőkbe nézend a téns és nagyságos asszonyoknak!

(november 2.) Ismét kérnünk kell az illető hatóságot, hogy ne méltóztassék este 7 óra előtt a városi kórházból halottakat boncolás végett a Nemzeti Színház mellett a tud. egyetem kórházába vitetni, mert ez igen botrányos, sőt az egészségre nézve sem igen kedvező. Ezen szomorú szállítást legcélszerűbb lenne hajnalban eszközleni, vagy legalább a színházi előadás után.

 

1846

(január 18.) Nem újdonság ugyan, hogy Budapesten sokan érdemetlenül nyomorral küzdenek, de mégis szabad lesz talán e néhány sort idecsatolnunk. Egy fiatal kir. táblai. h. jegyző, ki a magyar irodalom mezején is ismeretessé lőn, jelenleg oly mostoha körülmények közt van, hogy kétségbeeséssel küzd, s leginkább valamely kereskedőház irodájában szeretne alkalmazást nyerni, hogy jövendőjét biztosan megalapíthassa. Iskoláit jól végzé, írása igen szép s tökéletesen korrekt, mi nálunk még most is ritkaság; a magyar, német s diák nyelveket jól beszéli, a francia és olasz nyelvben pedig meglehetősen jártas. Kik tehát e sorstól üldözött, jeles tehetségű s szorgalmú ifjún segítni kívánnak, hogy böcsületes munka után becsületesen élhessen, szíveskedjenek iránta a Hatvani utcai* Horváth ház 3. emeletén Nagy Ignácnál tudakozódni. Az Ungár* t. szerkesztője e sorok átvételére kéretik.

(január 25.) Örömmel jelentjük, miképp azon ifjú számára, kiről múlt vasárnap emlékezénk, már öt helyről kínálkozott segély és alkalmazás. Személynök ő. excell. még ugyanazon vasárnap reggel kegyeskedett iránta nálunk tudakozódni, hogy őt rögtön segélyben részesíthesse.

(március 5.) Pesten nemrég egy nagy ház épült, melynek istállójában a teljes című lovak márványjászolból fognak enni; átellenben egy szegény embernek pörkölthús-maradékot ajándékoztak, mit ő kalapjából evett meg a pompás épület előtt.

(április 26.) A fürdői időszak Budán megnyílt, s nagy megütközéssel tapasztaltuk, hogy a fürdőkben még soha nem csoportozott annyi megnevezhetlen némber, mint most. A szó teljes értelmében elállják a folyosókon a férfiak útját, s nemcsak szemmel, hanem szájjal is vakmerően szólítják meg, hogy jobb érzésű hölgyek alig fogják botrány nélkül fürdőinket meglátogatni. Azt hallottuk, hogy Bécsben férfiak s némbereknek együtt fürdeni tilos; nem tudjuk, lehetne vagy kellene-é ezt nálunk is divatba hozni; de annyit világosan érzünk, hogy legalább a nyílt botrányt kellene megszüntetni, ha talán magát a tényt nem lehet vagy nem tanácsos kikerülni. A pesti rendőrségnek sikerült a főbb utcákat nyílt botránytól megtisztítani, miért nem lehetne tehát ezt Buda néhány fürdejében is, különösen pedig a leglátogatottabban eszközleni? Ezen megrovásra igen sok fürdő-látogató által szólíttattunk föl, s kívánjuk, hogy ne legyűnk kénytelenek megrovásunkat élesebben ismételni.

(május 5.) E napokban ily nyilvános fölírást olvastunk Pesten: „Iten lehet venni nadájokat, és kapni honi bijócákat.” Pedig hiába, a külföldiek erősebben színak. – Múlt héten egy ismerősünk szállást keresvén a Sváb-hegyen,* történetesen ugyanazon lakásra bukkant, melyben hat év előtt lakott, s hol akkor egész nyárra hatvan forintot fizetett; most azon szállásnak ára – kétszáznegyven forint, ámbár azóta semmi javítás vagy szépítés nem történt rajta. Mi csak amellett maradunk, hogy legjobb hivatal a háziúrság, s csodáljuk, hogy többen nem adják rá magokat.

(október 4.) Buda csakugyan erősen magyarosodik, világosan bizonyítja azt többi közt ezen fölírás is, melyet a Virág utcában olvastunk: „Itten Schüttemenyek, regel 7 oratol egész oraik Estve fel lehetattni.” Fogadni mernénk, hogy az, ki e fölírást készíté, rövid idő múlva a drámaírók táborába fog állani, s csakhamar keserű neheztelésre fakadand, hogy még nem választatott meg a tudóstársaság tagjává! – A Servita téren* téli ablakokat raktak be, s egyet szépen lecsöppentettek az utcára, mely oly közel zuhant le fejünk mellett, hogy a harangozás könnyen kiharangozássá válhatott volna. Máskor inkább csak a szobában kell az ablakokat összetörni, ha már éppenséggel gazdagítani akarjuk az üvegeseket.

(október 18.) Néhány nap előtt egy angol utazó szemlélgeté Budapestünket, ugyanaz, ki nemrég Nemzeti Színházunkban Romeo és Júlia adatásakor érzékenyen megsirató – Shakespeare-t; többi közt a Szép utcán is végighaladt, miután orrát jól erősen befogta. A Szép utca végén csodálkozva pillanta meg egy rongyos, ronda és rendetlen épületet, s igen aggasztó kifejezéssel csóváló feszes, fehér gallér közé szorított fejét; vezetője azonban, hála a hazafiság szellemének, rögtön feltalálta magát, és így nyilatkozott: „Ne gondolja, mylord (minden angol utazó mylord), hogy ezen épület ok nélkül díszteleníti fővárosunk kellő közepét. Bizonyosan méltóztatott már hallani, hogy Magyarországban sok piszkos csárda van (Yes, yes!), mikben a legcifrább rablókalandok sem ritkaságok. (Yes, yes, Schubri!) Igen, mylord! Azonban e kalandok nagy része mese, s az ily csárdákban, bármily mosdatlanul bámészkodnak is a messze pusztaságba, gyakran tiszta, takaros menyecskéket is találhatni. (Ah, yes!) A város tehát keblében ezen ronda csárdát azért tűri el eredeti szennyességében, hogy a magas rangú utazók, kik gőzöseinken hozzánk leúsznak, az elhíresült magyar csárdák egy valóságos példányát mindjárt itt szemlélhessék meg, s ne kényszerüljenek ezen ritka élvezetet a távol alföldön fölkeresni.” Az angol utazó ezt igen ildomosnak találta, s csak azt szerette volna, ha ezen csárdában a város mindig néhány szegénylegényt is tartana, hogy az utazók annál élénkebb s maradandóbb emlékű ismeretséget köthetnének a csárdai élettel. Mit az angol utazó kalauza itt szorultságbani mentségül hozott föl, az valóban figyelmet érdemel, s mi igen kérjük a rendőri hivatalt, őrködjék ezentúl is szigorúan, hogy az érintett k-i ház ezentúl is oly ronda és irtóztató maradjon, mint eddig vala, hogy a hajdani országúti „Rongyos lámpás”* méltó utódja maradhasson; a k-i atyafiakat pedig arra kérjük, méltóztassanak ezen kényelmes szállójok tetejére egy vagy két valóságos gólyafészket szerezni, hogy csárdai jelleme annál tökéletesb legyen, mert különben félünk, hogy tapasztaltabb utazókat nem lehet majd oly könnyen megnyugtatni fővárosunk ezen egyik kitűnő ritkaságának története iránt.

(december 22.) Többször tapasztaltuk már, hogy a Nemzeti Színház közönsége a legszomorúbb jelenetekben is hangos kacajra fakad, ha történetesen macska sétál keresztül a színpadon; ezt barátságos intésül jegyezzük föl azon vígjátékírók számára, kiknek műveiben a közönség nem akar kacagni; ezek ugyanis jól teendik, ha ezentúl egypár macskát fognak zsákban készen tartani a színfalak mögött, miket aztán azon jelenetekben ki lehet majd eregetni, melyek által a szerző a közönséget kacajra akarja bírni, és meglesz a siker! Mert ugyan miért ne tenné meg az író ezt, ha a közönség az ilyesek látásában annyira gyönyörködik?

(december 27.) A színházi macskák ügyében azon fölvilágosítást kaptuk pótlékul, hogy azok rendes conventionatus* és tiszteletbeli egérfogók, melyek nélkül díszítményekben, ruhatárban sat. sok kár fogna történni. Reméljük tehát, hogy a t. c. közönség szívére fogja venni ezen méltányos körülményt, és nem nevetend többé ezen rendes macskák fölléptekor komoly jelenetekben. Egyébiránt nem ártana talán mégis valami egyenruhát kigondolni ezen hasznos állatok számára, mert így talán inkább fogná őket a pajkos közönség respektálni.

 

1847

(január 31.) Egy kávéházban néhány nap előtt sokan kártyáztak, s a hosszú asztalon semmi jele nem volt látható a pénz szűkének: egy ismert arszlán* is játszott, de nem nagy szerencsével, s azért fölállott, kiment, és kevés perc múlva visszatérvén, így szóla: „Uraim, egy szegény asszony ül az utcasarkon, hátán gyermek, ölében csecsemő, oldala mellett gyermek, majd megfagynak; juttassunk neki bőségünkből. Íme, én egy ezüstforintot teszek tenyeremre!” Azonnal mintegy 10 pengő forint gyűlt össze, az arszlán kiment, és csakhamar visszatérvén, háláját jelenté a szegény asszonynak, s a játékot folytató. Egy tekeőr utánanézett, s azt állítja, hogy az arszlán tulajdon zsebébe dugó a gyűjtött alamizsnát, mit többször gyakorlani szokott, az utcán pedig koldusnőnek nyoma sem volt látható!

(február 7.) Néhány nap előtt egy József-külvárosi házban levén dolgunk, véletlenül szomorú ínség szemtanúi valónk. Egy kis szobában, melyért fél konyhával száz váltóforintnyi szálláspénz fizettetik évenkint, három szegény családot találtunk egymásra zsúfolva, egy favágót hat kisgyermekkel, ki rongyos vackában betegen feküdt, s feleségét néhány hét előtt temette el; egy vízhordót feleségével s négy apró gyermekkel és egy kofát két gyermekkel, kinél rendesen négy vagy öt szolgálat nélküli nőcseléd szokott tartózkodni. Ezen felfödözésünket csodálkozással beszéltük el egy hatósági egyénnek, s azt nyertük tőle válaszul, miképp ez még semmi, mert a mostani lélekösszeírás alkalmával igen sok apró szobát, pincét s istállót találtak, mikben még több szegény ember volt rakásra halmozva, kik egyenkint a szálláspénzt megfizetni nem bírnák, miután a külvárosok legtávolabb zugaiban is alig kaphatni nyolcvan forinton alól oly zugot, melyet szobának szoktak csúfolni, habár minden éjjel megterem is vizes falain a gomba! És ez annál szomorúbb, minél inkább s általánosabban tapasztalhatjuk, hogy az újabb építkezések mind csak a folyvást növekedő fényűzésre vannak számítva, s így éppen nem szaporodnak a szegények szállásai, mely körülmény természetesen még inkább drágítja a már meglevő nyomorú hajlékok bérét az egészségi és erkölcsi viszonyoknak is nem csekély kárára.

(március 30.) Különösen szívre ható a lézengő szerencsétlen tótokat látni, kik az utcák szögleteit támogatják, s kik közől sokat annyira elcsigázott már az éhség, hogy koldulásra sem bírják ajkaikat megnyitni. Múlt csütörtökön egy ily szerencsétlen halva rogyott össze az új épület közelében a Duna partján, s néhány óranegyed múlva nyílt targoncán tolák a holttestet kórházba a Hatvani utcán végig, miközben orrán, száján vér bugyogott a kövezetre. Nem hinnők, ha tulajdon szemeinkkel nem láttuk volna. Nem akarunk vádolni senkit, mert rendőrségünk elégtelen száma mellett bizony nem kis föladat a pontos fölügyelés, de mégis figyelmeztetjük az illetőket, hogy holttesteket fényes nappal takaratlanul ne hagyjon az utcákon végigtargoncáztatni.

 

Vendéglő az Angol Királynéhoz

 

Városház és Szt. István Egyháza Budán

 

(július 25.) Bizonyos megnevezhetetlen hölgyecskék most úton-útfélen igen csinos névjegyeket osztogatnak, miken szállásuk is legnagyobb pontossággal föl van jegyezve. Ha egy buzgó rendőr álruhában este a Váci utcán végigsétálna, s magát kissé arszlániasan viselné, bizonyára sok szállásnak jutna tudomásához, mikről eddig fogalma sem volt, s ez már csak azért is hasznos lenne, mert legalább hatáskörét tágíthatná. – Egy külföldi csillagász azon fontos felfödözést tevé, hogy jövő évben ismét hatalmas üstököst fogunk látni; mi azonban a tudós csillagász ezen állítását nem hisszük, mert ha felfödözése állna, azt bizonyára a mi csillagászink is kihirdették volna már.

(augusztus 10.) Sok szerencsétlen új szót faragtak már, de alig képzelhetni csúnyábbat az „újdondász”* szónál, mely eleinte csak gúnyul használtatott, s most tökéletesen meg akar már polgárosulni, éppen mint falukon némely emberek gúnynevei utoljára valódi családnevekké változnak. Miért ne inkább „hírész”, ha már éppen új szó kell, ebben aztán legalább ész is lesz, mi az újdonságoknak sem árt, legalább néha-néha; aztán tulajdonképpen nem is újdonság az mind, amit írunk, hanem mindenesetre hír. Mi tehát az újdondász ellen ünnepélyesen protestálunk, és a „hírész” mellett szavazunk, sőt még a szinte nem szép „újdász” is jobban hangzanék, mint a szájgölödényeztető* „újdondász”. – Budán egy különös koldus alkalmatlankodik most, mindenütt egész alázatossággal mondja, miképp ő oly jó házból származott, hogy polgárokhoz nem bocsátkozhatik le, hanem csupán nemesemberektől fogad el alamizsnát. És e koldus nemigen csalatkozik számadásában, mert sok helyen kap alamizsnát hiúságból, honnan különben vigasztalás nélkül utasítnák el.

(augusztus 17.) Néhány nap előtt kórházaink egyikében valónk, s még most is borsózik hátunk, ha azon szomorú látványra gondolunk. Egy öngyilkos éppen akkor végzé utolsó gyónását, egy közel ágyban kevés pillanat előtt elhunyt halott feküvék, mellette igen szép hölgy – reggelizett, kit szépsége tévútra, ez pedig kórházba vezetett; közel ezen ágyhoz egy másik beteg nagy erőködések közt az evéssel egészen ellenkező műtételt vitt véghez, s még az ápoló is, ki a tálat elibe tartá, elfordítá fejét; egy másik jajgatott, ismét egy másikat megkötöztek, mert futni akart. Igen természetes, hogy e látvány miatt nem okozhatni senkit, mert nem lehet minden betegnek külön szobát adni; de ugyan nem lehetne-é legalább olcsó függönyök által elkülöníteni az ágyakat? Úgy hisszük, hogy ily borzasztó látványok a fölgyógyulást sok esetben késleltetik vagy gátolják, s ha például a győri kórházban lehete ily függönyöket alkalmazni, talán Budapesten sem tartozik ez éppen a lehetetlenségek sorába.

(szeptember 7.) …szeretik… mondani, hogy a magyar könyvek igen drágák, azért nem olvashatják a hazafiak, s legújabban különösen egy nyolcadívnyi jeles regényért sokallják az 1 ftot! A francia jobb írók: Hugo, Dumas, Sue sat. munkáinak egy kötete, melyben nincs annyi betű, mint ebben, rendesen 3–5 frankon árultatik Párizsban, ámbár 10–15 ezer példányban nyomatik, míg magyar könyvből alig lehet kétezret nyomatni; a brüsszeli utánnyomások természetesen olcsóbbak, valamint a lopott csizmát is olcsóbban lehet adni a becsületes tulajdonnál. Paalzownő*, Hahn-Hahn Ida* német regényeinek minden 8 íve egy ezüsttallérba kerül, ámbár ezekből rendesen ötezer példány nyomatik, és 2–3 kiadás kel el. Ezen két példa is eléggé bizonyítja, hogy a magyar eredeti munkák aránylag sokkal olcsóbbak a hasonló minőségű francia és német munkáknál. Múlt évben voltunk egy gazdag földesúrnál, kinek pipagyűjteménye saját szavai szerint testvérek közt is megér 5000 ftot, de álmoskönyvön és kalendáriomon kívül egyetlen könyv sem volt házában, magyar nyelve pedig oly érzést támaszta bennünk, mintha fát vágott volna hátunkon. Itt fekszik a baj, és nem a magyar könyvek drágaságában.

(október 10.) Egyéb fogyatkozásainkhoz f. hó 9-én napfogyatkozás is járult, mely annyiban hasonlít amazokhoz, hogy tudjuk, látjuk és mégsem bírjuk elhárítani; eszerint a napfogyatkozás is kétségkívül magyar találmány.

(december 30.) Pesten a tejhamisítás annyira ment már, hogy indítvány tétetett, miszerint ezentúl minden gyógyszertárban néhány tehenet kellene tartani, hogy legalább a súlyos betegeket lehessen természetes tejjel ellátni, mert a rendőrség nem vizsgálhat meg minden tejescsuprot. Kíváncsiak vagyunk: mi lesz ára egy gyógyszertári icce tejnek?

 

1848

(január 4.) Az új altatószer, kloroform, nagy népszerűséggel bír, mert szaga jó, és rögtön alkalmazható, s most már sokan csupa gyönyörűségből is kihúzatják fogaikat.

(január 12.) A zálogházban ismét szokatlanul nagy a tolongás, s leginkább arany– és ezüsttárgyak vannak forgásban, mi azt látszik bizonyítani, hogy inkább a farsang működik, mint valódi szükség, mert ezen utóbbi leküzdésére leginkább szegényes öltönydarabok szoktak bevándorlani.

(február 22.) Az állandó híd láncait a pesti oldalon kezdik már berakni; a tolongó nép közt egy öreg polgár is szemlélgeté e működést, és sóhajtva szóla: „Minő gyönyörű munka ez, beh kár vele vesződni, hiszen az első török háború alkalmával bizonyosan lerontják a törökök, s a láncokat a szerencsétlen keresztyének megkötözésére fogják használni.” Jó, hogy e veszélyre korábban nem figyelmeztetett valaki, mert úgy alkalmasint lánchíd nélkül maradtunk volna. Félünk, hogy e hír le fogja nyomni a részvények becsét. – Egy roppant pesti ház tulajdonosa, most zabon háromezer forintot vesztvén, három napig tanakodott magában: miképp üthetné helyre e csorbát? Megvan, gondolá, és lakosit egyenkint magához hívató, s a szállásbért jövő gyertyaszentelőtől kezdve összesen négyezer forinttal emelte magasbra. Ez nem tréfa; a ház sarokház, és közelebb van a német színházhoz, mint a magyarhoz.

(március 2.) A tavasz ismét meghozó betegségeit, valamennyi kórház tömve van betegekkel, s többször megesik, hogy a szegény betegnek várakoznia kell, míg hely ürül számára, s néha aztán megunja a várakozást, és felgyógyul. Egyébiránt ezen betegek nagy részét ily orvosi recipével lehetne legbiztosabban meggyógyítani: „meleg ruha, meleg étel napjában kétszer, s egy messzely jó borocska”, csakhogy ezt még eddig nem szokták gyógyszertárakban osztogatni.

(március 11.) A francia forradalom híre nálunk rendkívül fölizgató azok kedélyét, kiknek bankjegyeik vannak; több ember beszélé nyilvános helyeken, hogy három forintjával is örömest adná ötös bankjegyeit, csak venné valaki. Természetes, hogy az ily nyilatkozatok nagy aggályt okoztak, és márc. 3–4-én már alig lehete boltot lelni, hol a bankjegyeket elfogadták volna, 5-én vasárnap pedig a szakadó zápor és szélvész dacára több ezer ember jelent meg Budán a várban a bankhivatal előtt, bankjegyeinek ezüstre váltását sürgetve, mi természetesen minden vonakodós nélkül szokás szerint teljesítteték, azon célszerű megszorítással, miszerint kétszáz forintnál nagyobb összeg egyszerre ugyanazon egyéntől nem fogadtatott el, hogy a többieket is ki lehessen elégíteni, mert a Szentháromság tér lepve volt emberekkel, kik mind váltani akartak. Egy öreg német színész sírva szólíta meg bennünket, eszközlenők fölváltatását három ötös bankjegyének, miket tíz év alatt gyűjtögete magának! A tolongás oly nagy vala, hogy néhány hátbaütés sem hiányzott. Másnap szintoly nagy számmal jelentek meg a váltani kívánók, s a banktisztviselők lehetőleg gyorsan elégíték ki a tolongókat, minek azon üdvös eredménye lőn, hogy sokan, látván, miképp a beváltás minden megszorítás nélkül történik, nem is tolongtak többé, hanem bankjegyeikkel ismét megnyugtatva hazaballagtak. Tizenkét óra tájban mindazáltal mégis egy csapat lovasságot s egy század sorgyalogságot kelle fölállítani a bankhivatal előtt, mert a nagy tolongásban különben verekedések vagy lopások történhettek volna. – A kávéházi politikai vitatkozásokat valódi gyönyörűség most hallgatni, minden „subikszcsináló” alaposan bizonyítja be, hogy miképp s mily könnyen meg lehetett volna a francia trónt menteni. Ki hinné, hogy ennyi ügyes diplomata van fővárosunkban, kikkel Guizot* nem mérkőzhetik. Egy pék nagy bölcsen jegyzé meg: „Itt van, la, mondtam én, hogy megbukik Lajos Fülöp, mihelyt olvastam, hogy Abdelkader* már Franciaországban van.” És a szerencsétlen Guizot ezt nem bírta átlátni!

(március 12.) A bankhivatal körüli tolongás március 8-án déltájban annyira meggyérült már, hogy katonaságra többé már nem vala szükség, s 9-én már leginkább csak néhány falusi szűrös atyafiak mutatkoztak, kik rendes fiók– és főpénztárukból, tudniillik csizmaszárukból egypár ötöst vontak elő, s nagy örömmel vették el a húszasokat. Most már boltokban is vonakodás nélkül váltanak, mert a sok húszast alkalmatlannak kezdik találni, s fogadni mernénk, hogy egy hét múlva már ismét visszahozandják a sok húszast, és bankjegyekre fogják váltani. A zaj napjaiban sokan jól jártak, mert a vendéglőkben jól ettek-ittak, s bankjegyet nyújtónak a pincérnek, mit ez elfogadni vonakodott, és így számos üres gyomor pénz nélkül telt meg. A színházak is megteltek egypárszor, mert mindenáron szabadulni iparkodtak bankjegyeiktől az emberek; sokan karzatjegyet vettek nyolc krajcáron, csak hogy így egy ötöst felválthassanak, s aztán a belépti jegyet künn ácsorgó suhancoknak ajándékozták.

(március 16.) Itt jelenleg a hölgyek is széltiben űzik-fűzik a politikát, s e divatszenvedély annyira megy, hogy utcán is csak forradalmakról hallhatni meglepő észrevételeket; így egy asszonyságtól, ki néhány bankjegyét fölváltani siete, ezen nevezetes megjegyzést hallottuk „Ezen sok zavarnak csupán az a csúnya francia nép az oka.”

(március 28.) Nehéz azon állapotot leírni, melyben most mindnyájan vagyunk. Mit első eszmélésünk óta mindnyájan forrón óhajtottunk, de remélni is alig mertünk, az most egyetlen varázspillanat alatt teljesült, éspedig vérontás nélkül teljesült. Általános volt külföldön azon vélemény, melyben hazánk határi közt is elég sokan osztoztak, hogy a magyar még nem érett meg a szabadságra, s hogy csak csöppenkint kell őt részesíteni a malasztos gyógyszerben, és íme, éppen a magyarnak lőn szerencséje bebizonyíthatni, hogy jogait vér nélkül tudó kiküzdeni, s eszerint azokra tökéletesen meg is érett. Fővárosunk folyvást ünnepi színt visel, majd minden házból nemzeti zászlók lobognak, az utcákon egyenruhás polgárok cirkálnak az új nemzetőrök kíséretében, kiknek száma napról napra százakkal szaporodik, s e nemes buzgalomnak köszönhetni, hogy még az annyira rettegett vásár-vasárnap folytában sem történtek kicsapongások. Az előbbi számunkban említett budai fáklyászenék elmaradtak, mivel azok, kiknek számára a megtiszteltetés terveztteték, ezt megköszönék, minthogy ily fontos pillanatokban minden erő csak arra összpontosítandó, mi a közjó előmozdítására és csönd fenntartására szükséges. A kétfejű sas nyilvános épületeinkről minden rendzavar nélkül leszedetett, s több helyeken a fekete-sárga korlátfák és őrkunyhók már nemzeti színekkel díszíttetnek. Minden nemzetiségi és pártsúrlódás megszűnt, nincs többé ellenszenv vagy féltékenység a német és magyar közt, mindnyájan csak egy haza polgárai, boldogságra egyesülve. – És most búcsút veszek e lapok t. olvasóitól, mert a gondolat teljes felszabadítása után ezentúl eszméimet teljes függetlenséggel kívánom nyilvánítani, s remélem, hogy az irodalom szabad terén jobban sikerülend ezentúl az olvasóközönség kedvezését megnyernem.*




Hátra Kezdőlap Előre