Az idő jól eltöltésének módja mindenféle rendben

Idegen országban, idegen nyelvből fordíttatott magyarra

 

 

Elöljáró beszéd*

Ha a testi nyavalyák iránt azt igazán tartják, hogy aki a nyavalyát nem üsméri, azt meg sem gyógyíthatja, a lelki nyavalyák felől is hasonlót lehet mondani; mivel a’bizonyos, hogy sokan vannak olyan jó természetűek, akik el nem mulatnák az Istent azon kérni, hogy meggyógyítsa gyengeségekből, hogyha megüsmernék a veszedelmet, amelyben vetik őket.

A restség egyike azoknak a nyavalyáknak, vagy hogy jobban mondjam, az a többi között legveszedelmesebb. Ez olyan elrejtett vétek, mely az egész világot elrabolta; igen kevesen is vannak olyanok, ha ki-ki jól megvizsgálná magát, akiben restség nem találtatnék, némelyekben több, némelyekben kevesebb. Mindazonáltal nincsen talám senki is, aki magát restnek tartaná lenni; az igaz, hogy ez a vétek olyan, mint a virág alatt elrejtett kígyó.

Erre való nézve, minthogy nincsen senki is, aki magának annyira ellensége volna, hogy ne érezné nagy kötelességét az olyanhoz, aki tudtára adná, hogy meg akarják étetni,* lehet tehát reménleni, hogy az értelmesek kedvesen veszik, és olvassák ezeket a beszélgetéseket.

Ugyanazért is neveztem ezeket az idő jól eltöltése módjának, mert mindenféle rendű és mesterségű emberek vehetnek magoknak valamely oktatást. És megláthatják ezekből, mint kell az időt megkímélleni, és hogy micsoda jó erkölccsel kell az embereknek gyermekségektől fogvást ellene állani a restségnek úgy, hogy egész életekben nem fognak időt találni a henyélésre.

Ajánlom, Édes Jésusom, azt az időt, melyet ezen írásban töltöttem, és adjad, hogy mind nékem, mind azoknak, kik ezt fogják olvasni, lelki hasznokra légyen, és a te dicsőséges szent nevednek dicséretire.


Első napon

A restségről és annak eredetéről való beszélgetés

Gondolom, hogy nagy rövidséget tettem volna azoknak, kik az időt jó és hasznos olvasásban szeretik némelykor foglalni, hogyha egynehány főrenden lévő személyeknek beszélgetéseket eltitkoltam volna, amelyeket mind haszonnal, mind pedig kedvesen lehet olvasni. Azok a beszélgetések csak hat napig tartottanak, de szükséges elsőben megmondani, hogy kik legyenek azok a személyek.

Legelsőbben Diánnán kezdem el, aki is mintegy negyvenesztendős korában özveggyé marada, de aki mindenkor a cifraságban és az kényesen való életben töltötte idejét, mint olyan, akinek a nagy jószág módot adott mindenre.

Angyélika, Diánnának atyafia lévén, csaknem mindenkor is nála lakott. E’ szép és mintegy húszesztendős leány lévén, az ésszel való tréfás nyájasságot az jó erkölcsökkel meg tudta egyeztetni.

Páter Dénes, minthogy a Diánna urával atyafiasok voltanak, azért ő is elment némelykor látogatására, amint legközelebb is egy hetet töltött nála. Evilági pap lévén, az ő okos, értelmes és jó természetiért mindenek becsülték és szerették.

Télámon pedig huszonhárom vagy huszonnégy esztendős ifiú lévén, azonkívül mind főrendű, mind sok jószágú, a mulatságban töltötte inkább ideit, mintsem a tanulásban. Olyan volt, mint akiről azt szokták mondani, hogy mindent tud, de semmit sem tanul. E’ gyakorta menvén Diánnához, Angyélikával mindenkor vetekedésben voltanak.

Télámon idejénkorán Diánnához menvén, mindjárt panaszolkodni kezdék, hogy Angyélika végben nem vitte, amire kérte volt őtet. Angyélika is mentegetvén magát, ezen sok ideig vetekedések egymással. És tovább is tartott volna a vetekedések, de tíz óra tájban páter Dénes Diánnához menvén, félbenhagyatá vélek. Diánna pedig szokása szerént még ágyban lévén, széket tétete az ágya mellé, és a pátert leülteté. Holmi beszélgetés után, a páter nem titkolhatván el a maga gondolatját, mondá, hogy még idején akart volna véle beszélgetni holmi szorgos dolgok iránt, kik az atyafiakot illetik, de minthogy még az ágyban volt, nem akart hozzája bémenni, és hogy bánja az időt hejában vesztegetni.

– Tudom, hogy kegyelmed még idején az ajtómon volt – felelé Diánna. – De miért nem jött bé kegyelmed, ha szinte az ágyban voltam is, vagy pediglen tizenegy órára lehetett volna halasztani, amikor fel szoktam öltözni. Kegyelmed itt nem lévén idegen, mindenkor béjöhet hozzám.

Erre a páter felelé, hogy igen köszöni emberségét.

– De igen bánnám, ha kegyelmednek alkalmatlan volnék; úgy tetszik az is nékem, hogy nem illik az én rendemhez olyankor menni az asszonyokhoz, mikor még ágyban vannak vagy öltöznek.

Erre Télámon mondá mintegy nevetségből, hogy a páter igen nehéz és akadályos természetű volna. Erre felelé a páter, hogy éppen a’ nem volna.

– De ha kívántatik, azt megvallom kegyelmednek, hogy sohasem szerettem olyankor menni az asszonyokhoz, amidőn öltöznek. Azon kívül is olyan rosszul töltik el azt az időt, azon szín alatt, hogy úgy illik egy főasszonyhoz, hogyha szinte ne szóljak is arról a hejában való véghetetlen csinogatásról. De abban nem lehet kételkedni, hogy az Istent meg ne bántsák, és mindazok is, kik azt jóváhagyák.

– Bezzeg, páter uram– mondá Diánna –, igen vétkeseknek tartja kegyelmed a mi cselekedetinket. Hát azért jött kegyelmed ide, hogy nékünk prédikáljon?

– Bizonyára nem azért – felelé a páter –, mivel vagyon kegyelmednek más gyóntatópapja, de minthogy az alkalmatosság így hozta magával, nem titkolhatám el gondolatomot. Tudja kegyelmed, hogy meg szoktam az igazat mondani, amelyért bocsánatot is kérek az asszonytól.

Angyélika látván, hogy a páter egy kevesé megütközött volna a Diánna szaván, kezdé menteni, mondván, hogy azt jól cselekeszi, ha az igazságot el nem fedezi, és kimondja. De a páter ezekre nem felelvén, Télámon kérdé:

– Hogy lehetne a’páter uram? Hát a kegyelmed mondása szerént az egész főasszonyok elkárhoznak?

– Egy kevesé csak lassan – felelé a páter –, az igen kemény beszéd volna; az ítélést az Istenre kell hagyni. De a’ bizonyos, hogy az olyan asszony, aki egyebet nem cselekeszik, csak eszik, iszik, aluszik, magát mulatja és cifrázza, és aki az ilyen életben meghal penitenciatartás nélkül, az olyan nagy veszedelemben vagyon üdvessége felől, hogyha csak az Isten csudálatosan nem üdvezíti.

– Hát, páter uram – mondá Télámon –, az ő frajcimerei* hová lesznek, holott ők tartják őket, három vagy négy óráig a tükör előtt, amég őket felkendődzik és felfodorítják; ők bosszantják őket, ők ingerlik haragra, némelykor a pántlikát nem jól fordítják, vagy a csipke nem elég fodroson áll. Hát az ilyen leányok nem kárhoznak-é el ők is?

Angyélika vévén észre, hogy ez a beszéd őtet is illetné, mondá mosolyogva a páternek: Ne adjon kegyelmed hitelt a Télámon beszédének, mert mi esszevesztünk egymással.

– Nem kell félni – mondá a páter –, mert se Télámon, se én, senkit el nem kárhoztathatunk; nemhogy Angyélika helybenhagyná ezeket a hejábanvalóságokot, de tudom, hogy még azokot elhagyattatná, ha lehetne. De sőt még az a nagy szorgalmatosság, fáradság, amelyeket szenvednek némely haragos, nyughatatlan, változó természetű asszonyoktól, az üdvességekre szolgál az olyan leányoknak, kik azt az Isten kezéből alázatossággal és békességes tűréssel veszik.

– Oh! mint örülök ezen, amit a páter mond – mondá csak lassan Angyélika –, mintha a szívemben nézhetne.

– De mit susogsz te magadban, Angyélika – mondá Télámon –, mondd ki, hadd halljuk.

– Mit mondok? én is azt akarom megtudni – felelé Angyélika – a pátertől, hogy hová lesznek azok a sok haszontalan legények, kik három óráig eldicsérik egy asszonynak a szoknyáját, meg annyi ideig elcsudálják a fülbenvalóját, nyakravalóját, és leggyakrabban a templomot is elmulattatják véle és mivelünk. Vagy ha oda elmegyünk, leggyakrabban azokkal a heverőkkel megyünk, akik csak azért kísérik az asszonyt a templomba, hogy véle trécselhessenek, a szolgáló pedig ott is messze áll az asszonyától.

– Lassan, lassan, Angyélika – mondá Diánna.

– Legyen úgy – felelé Angyélika –, de oltalmaznom kell magamot, ha ellenem szólnak.

– Jól mondod, Angyélika – mondá Télámon –, legalább ha te elkárhozol, mi is ott leszünk. – Ezen ismét veszekedést kezdettenek volna el, ha a páter időt adott volna nékiek. Aki is mondá: – Az Isten ne adja, nem kell kárhoztatni se egyikét, se a másikát, hanem a rendeletlen életet keresztényi életre kell fordítani.

– Páter uram – mondá Diánna –, kegyelmed igen kemény, nem akarnám, hogy kegyelmed volna az én gyóntatópapom.

– Tudom – felelé a páter –, arra se értelmem, se elegendő nem vagyok. Nem is olyan szándékkal jöttem ide, hogy cathekizáljak. Nem is tudom, hogy eredtem oly mélyen a beszédbe, amelyről bocsánatot kérek. Jobban is cselekeszem, ha arról a dologról beszélek, amely ide hozott, és amely nem egyéb, hanem hogy az asszony ne halogassa már továbbra azokot a leveleket felkeresni. Mivel elég volt már egy holnaptól fogvást két óráig való dolgot végbenvinni, és megmenteni egy levéllel és egynehány szóval a jószágocskáját olyan embernek, akinek három gyermeke vagyon.

– Igen örülök azon – felelé Diánna –, ha valamiben szolgálhatok másnak, de minthogy egy kevesé nem jól érzem magamot, talám meg lehet holnapra halasztani.

Ezen elhülvén a páter, kérdé: – Hát rosszul vagyon az asszony? Én éppen nem tudok hízelkedni, követem az asszonyt, mert azt gondoltam, hogy csak nyugodalomnak kedviért marad ennyi sokáig az ágyban.

– Mi jól üsméri az asszonyt – mondá erre Angyélika, de csak lassan!

– De még több is vagyon hátra – mondá Diánna –, mert már két naptól fogvást nagy fogfájást érzettem, és még most sem vagyok jól.

Oh’ Istenem, mit fog kegyelmed mondani felőllem, páter uram, hogy egy holnaptól fogvást még semmit sem cselekedtem azért a szegény emberért; mivel sok vendégim voltanak azolta, vagy pedig én mentem mások látogatásokra, hol pediglen sétálni kelletett mennem. Azt tudja kegyelmed, az ilyet el nem lehet mulatni.

– Igen bánom – felelé a páter, a vállát vonítván –, mivel minden dolog csak abban áll, hogy egy levelet fel kell keresni, és arra annak a szegény embernek jószágát visszáadják; ahhoz csak egy óra kívántatnék, mégis már egy holnaptól fogvást semmit sem vihetek végben. Meg sem mondhatom, hogy mennyi nyomorúságot szenved az az ember, akinek is felesége holmijit zálogban adta, hogy a gyermekeit táplálhassa. Reménlem, hogy az asszony el nem feledkezik róllok.

A páter tovább is terjesztette volna panaszát, de az ebédnek ideje lévén, a Diánna ágya mellé asztalt terítének, és az étket felvivék. Az asztaltól alig költenek fel, hogy Angyélika tudtára adá Diánnának, hogy a Grófné inasa a külső házban várakozik. Aki is parancsolá, hogy hadd hínák bé. Nó te kis Csutak* – mondá Diánna –, mint vagyon a Grófné? Igen frissen – felelé az inas –, és az asszonyt köszöntetvén, tudakoztatja az asszonynak egészsége mint szolgál, és hogy ha volna-é asszonynak kedve a városra menni sétálásnak kedviért.

Diánna egy kevesé gondolkodván, mondá: – Köszöntsed, fiam, az asszonyodat nevemmel, igen kedvesen veszem jó akaratját, egy kevesé jobban érzem magamot, és ide elvárom.

Télámon mondá azután az inasnak: – Köszöntsed az asszonyt számmal, én is el fogom kísérni az asszonyt.

– Nem gondolom, páter uram – mondá nevetve –, hogy kegyelmed azt rossznak tartsa, ha a városra mennek sétálni; mivel a sétálás ártatlan mulatság.

– Ihon az én szentem – mondá Angyélika. – Én Istenem, mi nagy szüksége volna arra, ha egyszer valamely erős oktatással megmosnák a fejét, mert minden ártatlanság őnála.

– Nem veszed-é észre Angyélika – mondá a páter –, hogy csak magát akarja mulatni őkegyelme, mivel jól tudja, amit kellene tudni.

– Bizonyára nem tudom – felelé Télámon –, úgy mondom, valamint gondolom, és azt is tartom, hogy nem vétek a városra sétálni menni.

– Én pediglen – felelé hirtelen a páter –, azt hiszem, hogy sokszor vétek. Nem mondom, hogy a sétálás vétek volna, sőt még a’szabad, mikor valamely munka után az elme nyugosztalására cselekeszik. De a városon való sok sétálás, csak azért, hogy másokot nézzünk, és minket is nézzenek, a’vétek.

– De honnét vagyon a’ – mondá Télámon –, hogy minden vétkes? Megütköztem én egy kevesé azon.

– Megmutatnám én azt kegyelmednek – mondá a páter –, ha itt volna annak helye és ideje.

– Miért nem volna annak itt helye? – mondá Télámon. – Az asszony nem bánja, mikor olyan dolgokot mondanak. Ha szinte egyébért nem is, csak azért, hogy szégyen nem tudni olyan állapotokot, amelyeket tudni kellene; azokot meg kell tanulni azért, hogy lehessen azután beszélni azokról, ha az alkalmatosság kívánja.

– Beszéljen kegyelmed, beszéljen, páter uram! – felkiálta az ágyból Diánna – én örömest hallgatom kegyelmedet.

– Kérem kegyelmedet, páter uram – mondó Angyélika –, oktassa kegyelmed őket. A vasat nem kell hagyni, hogy meghűljön*; ezeket a lelkeket talám megtérítheti kegyelmed.

– Bizonyára – mondá a páter –, nem gondolom, hogy rossz szándékban legyenek; mert amint mondá Télámon, a rendeletlenség csak a mi tudatlanságunktól és hivalkodásunktól vagyon. Azaz attól, hogy nem akarjuk magunkat megüsmérni, holott arra sok idő nem kellene.

Azt meg kell tudni, hogy az Isten minket teremptvén*, belénk oltotta a kívánságot, hogy kívánjuk megtartani az ő munkáját, és hogy annak szerezzünk minden jókat, amik azt boldoggá tehetik. Ugyanezt a kívánságot szokták nevezni magukhoz való szeretetnek; ez oly természet szerént való indulat, amellyel keresünk a magunk megtartását és boldogságát. Minthogy az Istentől származik, igen jó és helyes magában, mert semmi rossz nem jöhet az Istentől. Ezt a kívánságot szüntelen is megtartja az emberben, mert minthogy a maga dicsőségére teremtette, ugyanannak a dicsőségnek is kell megtartani a maga munkáját, mindaddig, valamíg bé nem teljesíti az őiránta való isteni akaratjának rendelésit.

Minthogy pedig ez a magunkhoz való szeretet az Istentől származik, és minthogy azt magáért oltotta mibelénk, szükséges azért annak a szeretetnek jónak és helyesnek lenni, mindenben csak az Istent tekénteni, csak egyedül őbenne és őérette munkálodni. Mi következik ebből vagy mi következett Ádámban vétkezésekor, akitől származik az egész emberi nemzet? A’ következett, hogy elfordítván az Istentől azt a szeretetet és akaratot, amely jó magában, nem az Isten akaratja alá veté magát, hanem a magáét követé, a jót nem az Istenre való nézve szereté, hanem magáért. Rosszul élvén azért a jóval, azt meg is rontá, és ez a megromlás mibennünk elárada; hasonlót cselekeszünk, valamint ő cselekedett. Azért is mostanában a magunkhoz való szeretet megromlott szeretet, hogyha csak az Isten kegyelmével az elébbeni tisztaságára nem hozza.

Ez okáért is nevezik ezt a szeretetet rossz kívánságnak, mivel gyökere minden rossznak, valamint mondja az apostol. 1 Tim. 6. 10. A’ bizonyos, hogy mindenféle vétek ettől származik. E’ háromféle ágra is oszlik, és mindenik ág rossz gyümölcsöt terem. Az első ág a gyönyörködtetésnek szereteti; a második a világi jóknak szereteti, a harmadik az előmenetelnek szereteti. Ezeket nevezi Szent János a test kívánságának, a szem bujálkodásának, és az élet kevélységének. 1Joan.* 2. 16. Az első ágnak három halálos gyümölcsei ezek: a tisztátalanság, torkosság és a restség. A második ágnak gyümölcse a fösvénység, és a harmadik ágnak a kevélység. De minthogy ezek a szeretetek s’ kívánságok sokféle akadályokat és ellenkezéseket szenvednek e’világon, azért azok az akadályok és ellenkezések gerjesztik fel a haragot, a bosszúállást és az irigységet. Ezekből a fővétkekből meg más sokféle vétkek származnak, és az első vétektől fogvást, ugyanezért vagyon olyan nyomorult állapotban a természet.

Hogyha belsőképpen megtekéntenők magunkot, megláthatnók: először, hagy minden nyomorúságink a magunkhoz való szeretettől erednek. Ettől is vagyon, hogy a magunkhoz való rendeletlen szeretet magában foglalja azt a kívánságot, amely minden véteknek oka. S. Thom. 22. qu. 77. art 4.*

Másodszor, valamint hogy a lámpásban való tüzet az olaj táplálja, hasonlóképpen táplálja ezt a szeretetet a kevélység és a restség. Értem azt a kevélységet, amely a magunkhoz való szeretetet megrontja annyiban, hogy az ember csak a magahittségéből fordítja el szeretetit az Istentől, hogy azt magának megtartsa. Ezért is nevezi a Szentírás a kevélységet minden vétek kezdetinek. Ecclesiast.* De minthogy ki-ki megüsmérheti és érezheti magában ezt az igazságot, azért nem is szükséges, hogy hosszú beszéddel megmutassam, micsoda veszedelmes ez a vétek, és hogy micsoda ellenkező légyen azzal az élettel, amelyet a Krisztus szabott nékünk, hogy elérhessük azt a dicsőséget, amelyet megérdemlett nékünk kimondhatatlan nagy alázatosságáért.

De akármely veszedelmes légyen a kevélység, de a restség még valamennyire veszedelmesebb, és ennek hamissága annál is veszedelmesebb, hogy mind másféle úton igyekezik minket elveszteni. Mert a kevélység mindent erővel cselekeszik, és így magát megüsmérteti mibennünk. Csak egy kevesé vizsgáljuk meg magunkot, és észrevesszük, hogy kevélységtől indíttatunk, amidőn nagyravágyunk, vagy mikor igen nehezen szenvedjük, ha megbántanak.

De a restség olyan betegség, amely elrejti magát a szívnek mélységében, és láthatatlanná tészi magát olyankor is, amidőn minden cselekedetinkben észre lehetne őtet venni.

Ezért mondotta olyan okosan egy nagy elméjű*, hogy akármely lankadtságú legyen is, de az embert meggyőzi, az akaraton és ez életben való cselekedeteken uralkodik, a jó erkölcsököt elrontja, és minden szándékinknak parancsol. Végtire el lehetne azt mondani, hogy a restség mintegy boldogsága a léleknek, amely mindenről megvigasztalja. Reflex. mor. 290.*

Oh, Istenem! de micsoda boldogság az, amely elereszteti velünk az igazán való boldogságot, amelyért e’ világra jöttünk! Micsoda boldogság az, amely az örök kárhozatra vezet, annyi sokféle mentség után. Ezért is szokták azt tartani, hogy semmi nem vétkes, hogy minden ártatlan dolog, Hogy minden jó erkölcs, mert mindent csendességgel tekéntenek, és semmi nem tetszik restségnek.

– E’ tetszik nékem! – felkiálta Angyélika.

– A restség – mondá a páter –, a szentatyák szerént olyan bánkodás, szomorúság és olyan nehézség, amely a kedvet elveszi, és minden jó cselekedetet megutáltat, valamint utálja a dolgot, a nyugodalmat úgy szereti. St. Thom. 2. 2. qu. 35. art. 2. Az isteni szeretet az évangyélium szerént való életre int minket, amelynek a penitenciatartásban kell végbenmenni. A restség pedig eltávoztat minket attól, ami nehéznek látszik lenni, az alkalmatosságot és a nyugodalmat keresteti velünk.

A restség megutáltatja velünk a jó erkölcsöt és mindazt, ami az Istent és a mi üdvességünket illeti. Megvetteti és nehezen szenvedteti velünk azokat a személyeket, kik jó beszédekkel vagy jó példaadásokkal intenek minket kötelességünkre. Minden dicséretes cselekedettől elkedvetlenít minket, hogyha a’ valamely nehézséggel jár, és az a kedvetlenség kétségben ejt minket, hogy valaha elérhessük a jó erkölcsöt, erre való nézve nem erőlködünk, hogy azt elérjük.

A restség olyan lankadtságot okoz a lélekben, hogy idegenséggel tekéntik mindazt, ami a jó életre vezethetné. Ebből a lankadtságból származik a tunyaság, úgyannyira, hogy semmit sem cselekesznek; e’ pedig olyan szunnyadás, amely lomha módon és ímmel-ámmal viteti végben azt a keveset is, amit cselekeszünk. Ezért is intette Szent Pál a híveket, mondván, ne legyetek restek hivatalotokban, buzgók legyetek, mert az urat szolgáljátok. Rom.* 12. 11.

A restség még az elmében is olyan rendeletlenséget okoz, amely minket sok haszontalan és tilalmas dolgokra vezet, és sok olyan mulatságokra, amelyek megutáltatják velünk a jó dolgokot. Nullus diu* absque delectatione potest manere cum tristitia. Arist. Eth. 8. c. 5. et 6.* Ezek is okozák, hogy az elme egyszersmind sokféle dolgokra adja magát. Ebből következik azután, hogy mindent akarnánk tudni, látni és hallani. Ettől is vagyon az a sok véghetetlen hejábanvaló beszélgetés, azok a gyakorta való nyughatatlanságok, melyek okai, hogy nem vagyunk elégségesek magunkkal akármicsoda állapotban legyünk. Végtire az a változás, az a szüntelen való állhatatlanság, amelyek minden órában megváltoztatják velünk minden szándékinkot és igyekezetinket. Ezek azok a nyomorúságok, melyeket mivel bennünk a restség, és amelyeket mielőttünk eltitkolja.

– A’ bizonyos – mondá Angyélika, tekintvén Télámonra –, hogy sokan vannak olyanok, akiknek szükséges volna ezeket megtanulni.

– Mindezeket, amiket mondottam – mondá a páter –, könnyű két dologgal béfejezni. Először, hogy a restség halálos vétek, mivel oltja bennünk az isteni szeretetet, amely mivelünk végbenviteti mindazt, ami az Istent, a mi üdvességünket és hivatalunkot tekénti. Másodszor, hogy az egész világi élet, mely a restségen forog, és amely inkább halál, hogysem élet, nem egyéb hanem szüntelen való vétek, mivel a vétkes dolog csak vétket okozhat.

– Ez ilyen formán nehéz dolog volna – mondá Télámon.

– Ha nékem nem akar kegyelmed hinni – mondá a páter –, hitelt kell adni egy nagy szentnek, aki is azt mondja, hogy ha elmulatják azt, ami az üdvességhez való, és hogy ha akarattal elmulatják azt, ami az Istent tekénti, úgyannyira, hogy még az ő szeretetinek is ellene mondanak, a’ halálos vétek. St. Thom 2. 2. qu. 54. art. 3.

Azt pedig kell tudni, hogy az isteni szeretet abban áll, hogy a parancsolatját végbenvigyék, jót cselekedjenek, és hogy hasznot tegyenek abban a rendben, amelyben tett kit-kit. A’ szeret engemet – mondja a Kristus –, aki megőrzi parancsolatimot, és aki elmulatja a jó utat, a’ halálba esik. Prov.* 19. 16.

A Grófné, amint megizente volt, elérkezvén, félbenhagyatá a páterrel beszédét. Diánna is az ágyból felkelvén, megköveté a pátert, mondván, megbocsásson, ha félbenhagyatja véle beszédét, de minthogy sétálni kell menni, azért másnapra lehet hagyni.


Második napon

Hogy külsőképpen mit viszen végben a restség, és a világiaknak tunya életekről való beszélgetés

A Grófnénak, akit is nevezek Máriánnának, Télámon elébeszélte volt a páternek minden oktatásit. Ez a főasszony igen okos, de mód nélkül szerette a kártyát, mindazonáltal Télámonnal Diánnához mene, hogy részes lehetne a beszélgetésben. A páter is azonban a Diánna házában érkezvén, akit is még az ágyban találá*; egy kevesé* azon megütközék, mindazonáltal mondá:

– Nem akarok hasonló vétekben esni, mint tegnap, és ugyan valójában tartok attól, hogy beteg ne legyen az asszony.

– Egy kevesé megsértettem magamot, hogy a hintóból leszállottam volna, de az elmúlik. Adjatok egy széket a páternek.

– Igen köszönöm az asszony jó akaratját – felelé a páter. – Egy kevesé visszáfordulok házamhoz, és egy kevés idő múlva visszájövök, úgyis elegen vannak itt az asszonnyal.

– Teljességgel el nem bocsátjuk kegyelmedet, páter uram – felkiálta Télámon –, a Grófné előtt ne szaladjon kegyelmed, mivel azért hoztam ide, hogy hallgassa a Cathechismust.

– Kegyelmed mindenkor csak tréfálodik – felelé a páter.

– Csak hadd beszéljen – mondá Angyélika –, úgy kell hallgatni, mintha a halott beszélne.

– Angyélika – kérdé Télámon –, mit értesz azon a halotton?

– Én halált értek – felelé Angyélika –, mert amicsoda életet él kegyelmed, nem egyéb, hanem halál. Ugyan azon is hagyá a páter tegnap beszédit.

– Nézzük tehát, páter uram – mondá Télámon –, hogy bizonyíthatja meg kegyelmed azt, amit tegnap mondott.

– A’ nékem nehéz volna – felelé a páter –, mert én azt nem mondom, amit Angyélika. Isten őrizzen attól, hogy kegyelmed vagy valaki ellen szóljak. Amit tegnap mondottam, a vétek ellen volt, és oda senkit sem értettem, hanem azt akartam mondani, hogy aki rossz életet él, az az élet olyan, mint a halál.

Ugyanis kérem kegyelmedet, keresztényi élet-é az, amikor csaknem felit az életnek az ágyban töltik, és amikor…

– Ah’ egy keveset hagyjunk ki abból, páter uram – felkiálta Télámon. – Igen sokra számlálja kegyelmed.

– Követem kegyelmedet – felelé a páter –, azt igen könnyű volna felszámlálni. Példának okáért, hány órakor kél fel kegyelmed?

– Délfelé – mondá nevetve Angyélika.

– Számláljuk tíz óra tájba – felelé Télámon.

– Nám kitalálám – mondá Angyélika.

– Tegyük fel hát – mondá a páter –, hogy egy, olyan ifiúnak, mint kegyelmed, öt órakor kellene felkelni. De minthogy tíz órakor kél fel kegyelmed, azért mindennap öt óra vész el. Ha felszámlálja kegyelmed, hogy esztendeig mindennap az az öt óra mennyire megyen, meglátja kegyelmed, hogy egynehány holnap, lesz belőle. Ossza fel már kegyelmed egy embernek egész életére azokat a holnapokot, és még fogja látni, hogy az én számlálásom szerént nagyobb részit az életnek elveszti kegyelmed. Holott maga mondja kegyelmed, hogy nincsen drágább az életnél. Nem igaz-é, hogy mindenképpen megoltalmazná kegyelmed, ha valaki azt el akarná venni kegyelmedtől?

– Abban nem kell kételkedni – felelé Télámon.

– Mégis kegyelmed magamagának veszti el életét, mert Plinius szerént*, ha az élet az ébren való életből áll, ebből következik, hogy aki aluszik, nem él. Közönségesen úgyis tartják, hogy az álom a halál képe.*

– Én nem tudom – felelé Télámon –, hogy mi légyen az álom*, se azt, hogy honnét jő; de azt tudom, hogy jó szívvel aluszom, mikor lehet, el is unom magamot, ha nem alhatom. És mivel erről beszélgetünk, mondja meg kegyelmed nékünk, hogy mi légyen az álom.

– Az éntőlem nem lehet – felelé a páter –, mivel sokan voltanak olyanok, kik azt valamely hasonlatossággal meg akarták volna magyarázni. De még olyat nem olvastam, aki helyes és természet szerént való okát adta volna annak, hogy az ember és az állatok miért alusznak.

Amely auktor* ezen dologról legtudósabban irt, egyebet erről nem mond, hanem hogy az álom arra való, hogy megnyugosztalja és helyre hozza az éltető spiritusokot, amelyek nem lehetnek szüntelen való mozgásban.

– De azt mondja meg kegyelmed, páter uram – mondá Télámon –, hogy kegyelmed maga mit gondol az iránt.

– Minthogy doktor nem vagyok – felelé a páter –, hozzám nem illik olyan dologról szólni, mely őket illeti, és felkölteni az álmot, hogy úgy mondjam, amelyet senki nem méri felkölteni.

– Látom, hogy csak másra akarja kegyelmed fordítani beszédét – mondá Télámon. – De hiszem az ilyen nehéz dologban kell megmutatni a tudományt.

– Ha azzal megelégszik kegyelmed – felelé a páter –, amint én erről gondolkodom, tehát el nem titkolom kegyelmed előtt. Mivel én azt tartom, hogy az álom nem egyéb*, hanem hogy az agyvelőben megemésztődnek, vagyis megfőnek azok a váporok (vagy párák), melyek az eledelnek leggyengébb részeiből formáltatnak, és amelyek a szívből mennek fel. Azt tudja kegyelmed, hogy az eledel a gyomorban megemésztődvén, híg matériává válik, amelyet deákul nevezik chylusnak; az a hígság a tejes erekben vitetik és onnét más erekben, ahol a vérrel esszeelegyedik, azután a szívben megyen; a szív megtisztítván azt a vért, azután a testben lévő egész erekben eloszlik a test táplálására és tartására. Végtire abból a megtisztíttatott vérből és tatám valamely kis részecskéjéből annak az áernek*, melyet bészívunk, a legtisztább részecskéi mindezeknek az agyvelőben menvén, ezekből formáltatnak azok a párák, melyek az érzékenységnek és a test tagjainak mozgására szolgálnak.

Azok a párák tehát és azok a tiszta részecskék megnedvesítvén az agyvelőt, szükséges hogy még jobban megemésztessenek, főzettessenek, és megtisztíttassanak, hogy azután éltető lelkekké válhassanak. És ez az emésztés és tisztítás, hogy úgy mondjam az álom által megyen égben, vagyis ugyan a’ maga az álom. Azt látjuk, hogy a főben vagyon olyan rész, amelyet nevezik az aggvelő ventriculumának, azaz az agyvelő gyomrának, talám ugyanott is lészen meg az emésztés.

 

A pennarágó

 

A fáradtság honnét vagyon? Attól, hogy az erekben és az inakban lével spiritusok elfogynak. De az álom azt helyrehozza, mert megemésztvén azt a matériát, mely az agyvelőben felment, abból újabb spiritusok lésznek, melyek elszélyedvén az erekben és az inakban, megtöltik azt az ürességet, amely okozta a tagok gyengeségét.

Honnét vagyon a’, hogy mikor valaki nem aluszik, vagy eleget nem alutt, a fej e nehéz, minden tagjaiban lankadtságot érez? A’ nem egyébtől vagyon, hanem hogy a fő tele vagyon olyan párával, amely meg nem emésztődött, mert az agyvelőnek nem volt elegendő ideje arra, hogy azt megfőzhesse, és hogy abból újabb spiritusokot csinálhasson, mivel a nyers és vastag párák sok időre oszlanak el. Ezek is okozák a sok ásítást, a szemkönyvezést, az orrfúvást, a pökést.

Honnét vagyon a’, hogy aki sokat ett és ivutt*, a fejét fájlalja, ha eleget alutt is? Honnét vagyon, hogy az agyvelő nem emészthette meg mindazt a párát, mely a gyomorból felment? Honnét vagyon, hogy nem egészséges portubákot színi*?

– E’ kegyelmedet illeti – mutatván Angyélika Télámonra.

– Nem bánom, ha engemet illet is, csak ne hagyasd félben a páterrel beszédit, mert meglássuk, hogy menti meg magát olyan szokás ellen, amelyet minden követ.

– Ugyanazon szokást teszem kegyelmed eleiben – felelé a páter –, mivel olyat eleget látunk, hogy a mód nélkül való portubák szívásért egynehányféle betegségben essenek. Ilyeneket egynehányat üsmértem. A’ pedig nem egyébtől vagyon, hanem hogy száraztatja és meggátolja az agyvelőben lévő emésztést.

– Ha az úgy volna, páter uram – mondá Télámon –, hogy az álmot a párákot való emésztés okozza, ebből a’ következnék, hogy csak az étel után kellene alunni és egyébkor nem; mert azok a párák, amelyekről szól kegyelmed, csak akkor mehetnek fel az agyvelőben, minekutána az emésztés meg lett volna a gyomorban. Mindazonáltal sokan vannak olyanok, kik az étel előtt úgy alhatnak, valamint étel után. Példának okáért, akik kövérek, kik sokat dolgoznak. Olyanok is vannak, kik akármennyit egyenek, de nem alhatnak.

– Kegyelmed ezt helyesen mondja – felelé a páter –, de úgy tetszik, hogy erre megfelelhetek. Azt tudja kegyelmed, hogy vannak olyanok, kik mindenkor esznek, némelyek pedig, kik mértékletességgel esznek jó egészséges korokban is. Honnét vagyon ez a különbség? Onnét, hogy némelyeknek a gyomrok jó és meleg, másoknak a gyomrok hideg és gyenge.

E’ szerént vagyon az agyvelőnek is dolga. Mert a hideg agyvelő sokára emészti meg a párákot, és csaknem mindenkor tele vagyon gőzzel. Ha sok időt nem adnak az álomnak, az agyvelő nehezen tisztul meg. Ettől vagyon, hogy az olyan személyek gyakorta szenvednek főfájást, náthát, köszvényt, fogfájást és más egyéb fluxiókot: mert az agyvelőnek hidegsége nem engedi megemésztődni a gőzöknek, amely spiritusok pedig azokból formáltatnak azután, meg fogják mindenkor tartani nyerseségeket és hidegségeket; és azután ha az inakban leszállanak, amelyeknek a hideg halálos ellenségek, azokban fájdalmakor okoznak. És sokára az a só, amely közikben elegyedett, az olyan helyen, ahol a folyása szoros lészen, görcsöt és dagadást szokott okozni, valamint ezt látjuk némely köszvényes embereknek ujjain. És végtire a hideg meggyőzvén némely tagokban a természet szerént való meleget, guttaütést okoz.

Ugyanezen okból vagyon, hogy akik náthások, mindenkor álmasok. Mert az a sós hideg nedvesség meghidegítvén az agyvelőt, sokára emésztheti meg a gőzöket; azért szükséges is az olyanoknak a sok álom, mindaddig, valamég a melegség, mely a szívből felmegyen más egyéb párákkal együtt, meghaladja azt a hideg nedvességet.

Ami a kövéreket illeti, a kövérség meggátolhatja az agyvelőt, hogy végbenvigye a maga hivatalját, noha másként jó rendben legyen is; mivel a párák nem oszolhatván el könnyen, azért az agyvelőnek mindenkor vagyon mit emészteni és így az álmosság is mindenkor tart.

Ami pedig a dolgosokot illeti, azt könnyű meglátni, hogy ők mindenkor erőltetésben és nagy munkában lévén, sok tápláló és erősítő spiritusokot fogyasztanak el, szükséges tehát nékik az álom, hogy a természet azokot helyrehozhassa. Azt látjuk, hogy azok, kik kényesen élnek, midőn felébrednek, pöknek, az orrokot kifújják, prüskölnek. A szegény dolgosok pediglen alig nyitják fel szemeket, hogy a kenyérhez és a korsóhoz futnak. Noha a’másokban mértékletlenség volna, de őbennek a’szükséges, és a természet vezeti arra. Látjuk ugyanazt is, hogy sok bort és sok égett bort isznak, minden alkalmatlanság nélkül, mert nékik szükséges, hogy a természet helyrehozza, amit a dolog elfogyasztott. A’ lehet, hogy ezeknek példájokra vették szokásba a meridianumot vagy a déli álmot. Mivel a munkásoknak szükséges az álom, és a kövéreknek, vagyis azoknak, akiknek az agyavelejek hideg, mivel nem emészthetvén meg hamar a párákot, melyek a szívből mennek fel, ezeknek kétannyi idő kell az emésztésre, mint azoknak, akiknek az agyavelejek meleg. Mert másképpen a déli álom egészségtelen és tunyaság is volna.

A déli álom nem emészthetvén meg egészen a párákot, mivel azt félben kell szakasztani, azért is azután egész nap úgy tetszik, mintha köd volna a főben, még fájdalmat is okoz.

Azonkívül is a déli álom tunyaság, álomban tölteni a napot, amidőn ébren kellene lenni. Erre azt mondhatnák, hogy szükséges némely országban a déli álom. Azt én is úgy tartom, hogy szükséges a meleg országokban, mert a nagy melegek miatt nappal nem lehet dolgozni, azért jobb nappal alunni, hogy az étszakát dologban lehessen tölteni.

Azt is ideteszem, hogy nemcsak a kézi munka fogyasztja el az erőt, mivel a tanulás vagy a más egyéb elmével való munka még inkább elfogyasztja, és az ilyeneknek szükséges az álom és a nyugodalom. Hasonlót mondhatok az olyanokról, kik valamely szomorúságban vagy nyughatatlanságban vannak, mert ezek úgy felindítják az agyvelőben lévő spiritusokot, hogy a párák essze nem gyűlhetvén, meg sem emésztethetnek; szintén úgy, valamint mikor a szél elszéleszti a ködöt, ettől jő azután a gyengeség és az álmatlanság.

Végezetre, nem az itt a kérdés, hogy azt tudjuk, miképpen jő reánk az álom, hanem a’, hogy azzal jól éljünk. Mert ha az igaz, hogy a sok ideig való aluvás árt a testnek, mivel a párák és a nedvességek, melyek az agyvelőt nedvesítik, meg nem főhetnek, hogyha az igaz, hogy sokféle nyavalyában és felháborodásban eshetik a test az álmatlanság miatt, az is igaz, hogy a sok álom miatt a fő mindenkor gőzben lészen, és az elmét is megtompítja, és ilyenformán az életet is megrövidíti. Valamint másutt megmondottuk, vagyis úgy lesz, mintha élvén nem élne, mivel azok, kik alusznak, se az élők, se a holtak közé nem számláltathatnak. Mindazonáltal inkább lehetne a holtak közé számlálni, mintsem az élők közé.

De hogy még erről többet mondjak, nem tekintené-é kegyelmed Isten gyanánt az olyat, aki a kegyelmed életéhez még tíz esztendőt adhatna?

– Úgy tetszik – felelé Télámon –, hogy a világon mindenemet odaadnám azért.

– Megadhatja azt kegyelmed magának – mondá a páter – más segítsége nélkül is, és minden babonaság nélkül, csak az idejébben* való felkelésre szoktassa kegyelmed magát.

– E’ valójában így vagyon – mondá Angyélika –, és most veszem észre, hogy talám a restség mondatja annyi emberel, hogy az élet igen rövid, és hogy nem lehet sokféle tudományban előmenni.

– Nincsen különben – felelé a páter –, és mégis ők magok rövidítik életeket, noha elég hosszú volna, ha azt jóra fordítanák.

– Ez úgy vagyon, páter uram – mondó Télámon –, de hogy lehet idején felkelni, ha későn feküsznek le. Némelykor a vacsoráról későn kell felkelni; vacsora után vagy a játék, vagy a beszélgetés nem engedi az idején való lefekvést: Némelykor már virradtakor kell lefekünni, mégis kegyelmed azt akarja, hogy idején keljenek fel. Azt tudja kegyelmed, hogy a szokás természetté válik.* Nem hiszem, hogy nékem idejébben lehetne felkelnem, ha szinte meghosszabbíthatnám is életemet, mert hejában, csak alunnom kell.

– Én nem tartok abban ellent – felelé a páter. – Tudom, hogy kell alunni minden embernek, állatnak és az egész természetnek is szükséges az nyugodalom, mivel azáltal újul meg minden. De az álomra időt kell venni, és mértékletesen kell alunni. Igen csekély dolog a szokást okozni, mivel egy szokás meggyőzi a másikát. Szoktassa kegyelmed magát az idején való felkelésre, idején fog kegyelmed felkelni. Mivel egy filozófus mondása szerént nincsen semmi drágább az időnél. És minthogy annak legdrágább része a reggel, a világon lévő legdrágább dolognak a legdrágábbját veszti el, aki azt elveszti.

Nem igaz-é a’, hogy egy ilyen személy, mint kegyelmed, akinek hasznos dologban kellene és kell is magát foglalni, hogy nincsen arra alkalmatosabb idő, mint a reggel. Mert akkor az ember egészen magáé, mind a teste, mind az elméje; az emésztés pedig és az álom, nagyobb frisseségben tette, még a lélek is nagyobb csendeségben és szabadságban vagyon akkor, és könnyebben vihet a jóra.

Ebéd után mind más állapotban vagyunk. Az eledel az elmét lenyomja, aminthogy nem is kell az étel után mindjárt dolgozni. A vacsora után még annál alkalmatlanabb az ember valamely nagy dologra.

– E’ lehet tehát az oka – mondá Angyélika –, amint olvastam vagy hallottam, hogy a régiek nem ebédeltek, hanem csak estve négy órakor ettenek. Ilyen formában azok jól követték a páter tanácsát; a reggel nálok tovább tartott, és inkább is foglalhatták magokat a tanulásban.

– A’ nincsen különben – felelé a páter –, mivel a római törvény azt parancsolta a hadiembereknek, hogy csak fentállva egyék az ebédet, és mindent hidegen egyenek. A vacsorát úgy ehették, amint tetszett. Ezért is voltanak közöttük olyan nagy hadiemberek.

– De páter uram – mondá Télámon –, nem mindegy-é a’, ha szinte későn kelek is fel; mikor eleget aluttam, amidőn az emésztésnek vége vagyon, és azután szintén olyan alkalmatos vagyok valamely dologra, valamint egy római tanácsúr?

– Erre két dolgot mondhatok – felelé a páter. – Először, vagy igen sokat aluszik kegyelmed, vagy csak elegendőt. Példának okáért, ha éfél* után egy órakor fekszik le kegyelmed, és ha tíz órakor kel fel kegyelmed, a’ minden számlálás nélkül kilenc órát tészen, a’ pedig igen sok.

– Mert az olyanok, mint őkegyelme – mondá Angyélika –, azt tartják, hogy az álom hizlal.

– Az is való – felelé a páter –, és olyanoknak is jó a sok álom, akiket csak hizlalni akarnak; de minthogy az ember az elmével munkálodik, el kell néki kerülni a kövérséget, mivel a lelket az igen meggátolja munkáiban. Hogy pediglen visszátérjek arra, amit feljebb mondék, a’ bizonyos másodszor, hogy ámbár mértékletességgel alugyék is kegyelmed, és csendes elmével légyen, de a későn való felkelés után az idő rövid. Mert noha sokan legyenek is olyanok, mint kegyelmed, kik későn kelnek fel, mindazonáltal a világnak közönségesen való rende másféle szokáson forogván, szükségképpen kell ahhoz szabni magunkot. Az így lévén, kegyelmed nem úgy cselekeszik, amint kellene cselekedni, minthogy az időt a nap rendeli, ugyan hozzája is kell rendelni mindazt, ami az időtől függ. Az természet az étszakát rendelte a nyugodalomra, a nap pedig feljöttekor az egész természetet híja a munkára, de főképpen az embert. Úgyhogy gyalázatos volna akkor alunni, amidőn az egész természet ébren vagyon. Sőt még a nap is, midőn reggel a kegyelmed ágyára terjeszti fényességét: úgy tetszik, mintha a szemére hánná az időnek az ágyban hajában való elvesztését. Mintha azt mondaná, hogy nem azért gyújtják meg a fáklyát,* hogy a világánál alugyanak.

– Oh! páter uram – felkiálta Angyélika –, ezek a restek azt tartják, hogy igen nagy dolgokban világosítja őket akkor a nap, valamint ezt is tartotta az a fejdelem, aki későn szokott volt felkelni. És minthogy el akarák arról szoktatni, egy főrenden lévő személy hozzája menvén, az ágyában találá, és mondá, hogy lehet az ágyban lenni ilyen későn? én már ilyen-ilyen helyeken voltam, és ilyen-ilyen dolgokot vittem végben, amiolta felköltem. Én pedig, felesé a fejedelem, több dolgot vittem végben, mint magad, noha mindenkor álmodtam, mivel az én egy óra alatt való álmom többet ér annál, amit magad egész nap dolgozol.

– Annak a fejdelemnek volt esze – mondá Télámon –; bírónak is teszem kegyelmedet abban páter uram, mert hogy kívánhatja kegyelmed, hogy a főrenden lévő személyek, főképpen az asszonyok, olyan reggel keljenek fel, mint a munkások? Üsmerek olyan jó reggel való felkelőket, akik a beszélgetés közben elalusznak, az ebédet vagy a vacsorát alig végezik el, hogy elszunnyadnak, és így ezek a jó reggel kelők semmire valók.

– Azok – felelé a páter –, kik ilyen formában haszontalanná teszik magokot a sok nyughatatlanságért, annyit vétenek, mint azok, kik sokáig maradnak az ágyban. Kinek-kinek meg kell üsmérni magát. Olyan természetűek vannak, akiknek több álom kívántatik, mint. másoknak. Az esztendőre is kell eziránt vigyázni.

– Azt tartják – mondá Angyélika –, hogy akármely esztendős korú embernek, de elég hét óráig alunni.

– Nem lehet annak bizonyos rendet szabni – felelé a páter –, hanem kinek-kinek magának kell azt elrendelni, de az egészségnek színe alatt nem kell kedvezni a restségnek. Azt nem lehet mondani, hogy az olyan személyek keresztényül éljenek, kik jó egészségben lévén, még kilenc, tíz órakor kelnek fel, sőt még azután, minekutána az ágyban ettenek volna; az ágyból nagy nehezen felkelvén, a tükör eleiben mennek, ahol két óráig is elmaradnak, vagy magokot festik, vagy magokon pepecsélnek. Azalatt a misének ideje lévén, akkoron nagy sietséggel a misére mennek a legközelebb való templomban, hogy mentől hamarébb azt a terhet letehessék magokról. De még a templomban is hogy töltik azt a félórácskát? úgy, hogy másokot tekéngetnek, hogy őket is tekéngessék, de még ott is köntösököt, csipkéjeket szüntelen igazgatják, csinogatják. A reggelt tehát ekképpen töltik el, de hát még ebéd után!

Angyélika félbenhagyatván a páterrel beszédét, mondá, hogy az ebéd utánra valót ebéd utánra kell hagyni, mivel az étket feladták. Az ebédtől felkelvén, mondá a páter:

– Az ebéd után való időt az olyan személyek a sok udvarlásban, látogatásban, játékban, sok hejábanvaló és emberszólló beszélgetésben, sétálásban töltik el. Lehet-é azután ezt keresztényi életnek híni?

De hogy azt ne gondolja valaki, hogy ezeket magamtól gondoltam ki, hallgassuk, mit mond Szent Pál az ifiú özvegyasszonyoknak, kik tunya életet élnek, hivalkodók lévén, megtanulják a házanként való járást, sőt nemcsak hivalkodók, hanem hazudozók és nyughatatlanok, csácsogók haszontalan dolgokról. 1 T. 5. 13.

– De páter uram – mondá Télámon –, micsoda rosszat cselekesznek azok az asszonyok és férfiak, kik olyanformán élnek; igen nagyra viszi kegyelmed a dolgot. Úgy tetszik, mintha azt is rossznak tartaná kegyelmed, hogy misét hallgatnak?

– Nem mondom én azt – felelé a páter –, hogy rossz misét hallgatni, Isten ne adja. Holott tudom, hogy nincsen a vallásunkban szentebb cselekedet, amely által bővebben lehessen kegyelmet nyerni, mint azon szentséges áldozat által, de azt tartom, hogy ha csak azt szokásból hallgatják, és megmaradnak abban a tunya életben, amelyet el sem akarják hagyni, az az áldozat amely magában oly foganatos, még bűnösebbé tészi. Aki ilyen formában hallgatja azt, visszáélvén azzal a nagy szentséggel, és nemhogy az Isten irgalmasságát és kegyelmét várhatná magára, hanem haragját és bosszúállását.

Ezeket bővebben megmutathatnám kegyelmédnek, de megelégszem egy példával, és csak az esztelen szüzek példáját* hozom elé, akiknek is esztelenségek leginkább restségekben állott. Ezek is szintén úgy, valamint a többi, bé akarának menni a lakadalmas házhoz, de elegendő olajok nem vala lámpásokban. Az írás azt akarván ezáltal megértetni, hogy ezek a szüzek jó cselekedet nélkül valának, de minthogy azt észrevevék, azért kérni is kezdének olajat, vagyis inkább jó cselekedeteket az eszes és vigyázó szüzektől. De mivelhogy az olyan dolog, amelyet nem lehet mással megosztani, és hogy a jó vagy a rossz cselekedet csak azt követi, aki azt miveli; azért kételenek valának restségeken erőt venni, és olajat vásárlani, azaz a jó erkölcsre adni magokat. De noha elmenének is olajat venni, mindazonáltal fáradságok, vagyis jó cselekedetek semmi hasznokra nem válék, mert azt nem annak idejében cselekedék. Sőt még azalatt, hogy odafáradának, valamint mi is fáradunk valamely jó cselekedetben, emberi tekéntetért, a vőlegény elérkezik, bémegyen, és a kaput bézárják; és azt mondják néktek, midőn a kapura mennek zörgetni, és amelyet nékünk is meg fogják mondani, hogyha nem várván a lelki vőlegényt, ki meg fog minket ítélni, ha csak a rest és tunya életbe maradunk, nem is gondolkodván a halálról, bizony mondom néktek, nem üsmérlek titeket.

Megcsalja kegyelmed magát, ha azt gondolja, hogy az olyan személyek keresztényi életet élnek, mert nem cselekesznek nagy vétket, csak annyit, mint aki mélyen aluszik; mert éppen semmit nem mivelni annyi, mint haszontalant mivelni, és valamit mást mivelni, nem azt, amivel tartozunk, akkor rosszat cselekeszünk. Ebből következik, hogy noha a vétekhez egyrészint valami munka értetődjék, és másrészint a restség teljességgel megszűnjék is a munkától, mindazonáltal a’ csak vétek. St. Thom. qu. 35, art. 4.

Az oka ennek a’, hogy amely cselekedetek távul járnak hivatalunktól, vagyis azzal ellenkeznek, azok a restségtől származnak, ámbár súlyosok és fáradsággal legyenek is, mert a vég koronázza a cselekedetet.

– Nem értem jól ezt a theológiát – mondá Télámon.

– Hogy jobban megmagyarázhassam kegyelmednek – felelé a páter –, vegyük például azt a dolgot, amely ide hozott az asszonyhoz.

A’ nem más, hanem hogy az asszony egy levelet felkeressen, és magának arra időt vévén, egynehány mélyföldnire* az ítélő bírák eleibe vigye.

Ez a jó cselekedet nemhogy valamely kedves szín alatt mutatná magát az asszony eleiben, de sőt még alkalmatlansággal jár, és kedvetlenséggel tekéntheti, mivel tudom, hogy esős időbe csak két mélyföldnire sem szeret elmenni. Azt is hozzáteszem, hogy még ebben a dologban szorgalmatoskodik, addig sok mulatságtól megfosztja magát, amelyet nemigen könnyen hagya el.

Ez így lévén, a restség, amely a jó cselekedettel nemigen alkuszik meg, elhalasztatja az elmenetelt; végtire ki is veti az elméből, keresvén valamely okot, hogy ilyen-ilyen mulatságot nem kell azért elhagyni, ilyen-ilyen látogatást félre kell tenni. Egyszóval azon igyekezik, hogy azt elhalasztathassa. Mindazonáltal, az ilyen dolog csak haszontalan, és a restségtől jő, noha bár fáradsággal menjen is végbe. Példának okáért tegnap sétálni volt az asszony, ha a hintó eltörvén, nagy fáradsággal és messzünnen kelletett volna is visszájőni, de az a fáradsága, ha nehéz lett volna is, érdem nélkül lett volna.

– Így szeretem hogy beszéljenek – mondá Angyélika.

– Abban bizonyos légy, Angyélika – mondá Máriánna –, hogy ezek nem hejábanvaló beszédek, igenis akarom, hogy idejöttem.

– A Grófné szégyent tészen rajtam – mondá a páter –, már nem is merem követni beszédemet.

– Távul legyen, páter uram – mondá Máriánna –, sőt még igen kérem kegyelmedet, hogy kövesse beszédét.

– Engedelmeskedem hát az asszonynak – mondá a páter –, és amint feljebb mondám, hogy restnek cselekedete érdem nélkül vagyon, a’ nem egyéb, mert minden cselekedetiben a restség miatt csak a maga mulatságát tekénti, és csak olyan szándékból cselekeszi, hogy magát megmenthesse azoktól a fáradságoktól, amelyekkel jár a másoknak való szolgálattétel.

– Most veszem észre – mondá Télámon Máriánnának –, hogy igen távul vagyunk attól, amit mi eddig tartottunk.

– Nincsen különben – felelé a páter, látván, hogy hasznos volna beszéde –, sőt még azt is hozzáteszem, hogy a restség azon holtan és azon henyélve is ez életben legnagyobb munkái és fáradságot ő okoz. Talám azt sohasem vizsgálta meg kegyelmed, hogy sokaknak miért vagyon annyi sok siető dolgok, és hogy miért sápolodnak* szüntelen: oh! micsoda siető dolgom vagyon, el kell mennem, oh’ Istenem mikor érhetem végit, engemet igen várnak.

Az ilyen szorgalmatoskodás olyan, mint valamely zűrzavar, amely nyugodalomban nem hagyá az ilyeneket, úgyannyira, hogy semmit nem cselekesznek elmével és gondolkodva. Tudgya-é kegyelmed, honnét jő ez a hirtelenkedés? Vizsgálja meg kegyelmed, és meglátja eredetit, hogy a restségtől jő.

– Megvallom, páter uram – mondá Télámon –, hogy nem tudok mit gondolni mindezek felől, mert jobb volna azt mondani, hogy mind a világ rest, hogysem restnek mondani azokot, akik még többet cselekesznek, mintsem kellene; úgy tetszik, hogy nem illik az a név reájok. Mert kérem kegyelmedet, mi ellenkezik inkább a restséggel, mint a sietséggel való fáradozás?

– Veszem észre – felelé a páter –, hogy ez a szó, hirtelenkedés, kegyelmednek nem tetszik: Jól is cselekeszi kegyelmed egyrészint, mert nagy különbözés vagyon aközött, mikor teljességgel semmit sem cselekeszik valaki, vagy mikor ímmel-ámmal hebehurgyán viszi végben hivatalját. De mindazonáltal egyrészint csak azt mondhatni az ilyenek felől, hogy restek.

Hogy pediglen ezt meg lehessen érteni, azt jó megtudni, hogy valamit cselekeszünk, a mind a bennünk lévő kezdettől jő, amely nem más, hanem az akarat. Az akarat pedig kétképpen munkálodik: először, amidőn a lélek tisztán magától végez el valamit; másodszor, midőn a természet köteledzi, hogy akarja azt, ami az ő szükségét illeti, úgymint az ételt, italt, s’ a többi. Amely cselekedetek mindjárt az akarattól származnak, azok akaratból való cselekedetek, és azoknak az eszességtől kell függeni; amely is nem egyéb, hanem vagy ugyan maga az okosság, vagy olyan világosság, mely megvilágosítván okosságunkot, megüsmérteti és megkülönbözteti velünk a dolgot, hogy azután azt vagy megcselekedtesse, vagy elkerültesse velünk.

Ilyenformán azt látja kegyelmed, hogy eszesség két részből áll: az egyike a’, mely megüsmérteti velünk a dolgokat, amint egy filozófus mondja*, hogy az eszesség a jelenvaló dolgokat elrendeli, a jövendőbelieket előre ellátja, és megemlékezik az elmúltakról, ő is igazgatja az elmét és a tanácsot. A második az, amely a jót követteti velünk, és a rossztól eltávoztat, amely kormányozza cselekedetinket, hogy jók és dicséretesek lehessenek, keresvén arra jó módot, hogy végbenmehessenek. Ez így lévén, ezt a két részit az eszességnek lehet nevezni: az egyikét prudentia speculativa, amelyet is mi másképpen neveztük bölcsességnek, értvén ezen a szón a megvilágosíttatott elmét vagy a jó értelmet; a másikát prudentia activa. A munkálódó eszességgel ellenkezik a restség és a hirtelenkedés.

A mi végezésinkben vagy valami munkánkban való hirtelenkedés a tűrhetetlenségtől* vagyon, a tűrhetetlenség pedig ellensége a jó végben való menetelnek. Ugyanő is annak az oka, hogy mindenhez fognak, és semmit nem végeznek, vagyis rosszul végezik el; ugyanő is mondat vagy cselekedtet mivelünk sokat helytelenül, a dolgot mívelünk nem követteti, hanem megelőzteti. Végtire ugyanő is ront el mindent, vagyis semmi jót nem mivel.

Erről elég példát lát kegyelmed a sokbeszédű emberekben, akik még lélegzetet is alig vehetnek, és akiknek birkózik a szó a szájokban, hogy melyik mehessen ki hamarébb; vagyis az olyanokban, kik oly sietséggel beszélnek, hogy ellenkezőt mondanak gondolatokkal, és hogy alig mondanak ki négy szót valamely dologról, hogy azt félbenhagyák és mást kezdenek el.

– Azok közé tehetné kegyelmed az olyanokot – mondá Mariánna –, akik még azt sem várhatják, hogy az óra elvégezze ütésit, hogy azt kérdik: hány az óra?

– Vannak még olyanok – mondá a páter –, akik még rosszabbul cselekesznek, tudniillik azok, akik minden gondolatlanul a mások cselekedetiről és gondolatjiról tésznek ítéletet. Semmi előttök sejtékben nem marad, és olyan gyanúsággal vannak másokról, hogy olyat cselekedett vagy mondott, amely még eszében sem volt. És hogyha őket egy kevessé arról megintik, még azt akarják, hogy mások is másképpen cselekedjenek.

– Ugyan gyönyörűség az olyanokot nézni – mondá Angyélika –, főképpen ha valamely új házhoz mennek, mert ott semmit helyben nem hagynak, mondván, hogy a gazda nem tud a házépítéshez; ennek a grádicsnak* amott kellett volna lenni; ennek a háznak másfelől kellett volna ajtót hagyni. És ha valami gondolatjok szerént találkozik, akkor örömmel mondják: én is ezt úgy gondoltam volt. Ide hát még mit mondhatni az olyanokról, kik az ország dolgát forgatják; mivel az ő ítéletek szerént semmi úgy nem magyen végben, amint kellene, se a dolgokot úgy nem folytatják, amint kívántatnék, az ellenséget nem úgy kellett volna megütni. Egyszóval, mindenben gáncsot találnak.

Nem tudják ők azt – felelé a páter –, hogy egy ország olyan, mint egy nagy kőoszlop, amelyet nem lehet nagy eszközök nélkül megmozdítani, és amely nem mozdul oly könnyen, mint valamely olyan dolog, amely nem annyi részből álló. Gyakorta nem lehet azt egyenesen vezetni, hanem nagy kerületet kell véle tenni. És minthogy csak azok üsmérik azokat az eszközököt, kik azokat mozgatják, meg kell bocsátani azoknak a vakságban lévő nyughatatlan vizsgálóknak, hogyha az a jó szándéktól jő, és szánni kell őket, ha hamisságoktól vagyon.

– Énnekem mindennap kell nevetnem az olyanokat – mondá Angyélika –, akik mindenkor olyan sebességgel járnak, mintha mindenkor űznék őket. Vannak is itt a háznál* olyanok, kik mindent nagy sebességgel és hebehurgyasággal mivelnek, ha üveget mosnak, eltörik, ha valamit tisztogatnak, elrontják, ha valamit kezekben vesznek, már az eltörik vagy elvész, vagy eltévelyed, nem tudván, hová tették. Egyszóval a mi házunk* a jó erkölcs temploma volna, ha úgy lenne, amint a páter mondja.

– Hogy szenvedi ezt el kegyelmed – mondá Télámon Diánnának.

– Hadd beszéljen – felelé Diánna –, régen nem mulatta magát.

– Mit vétek én azzal az asszonynak – mondá Angyélika –, ha azt mondom, hogy a háza temploma lehetne a jó erkölcsnek.

– Én sem tűrhetem el – mondá Télámon –, hogy elé ne beszéljem, micsoda szép dolog történt ennél a háznál nemrégen. Az asszonynak vagyon itt egy szolgálója, aki mindenes a háznál, igen jó szolgáló, de rettenetes szeles. Az asszony parancsolja néki, hogy főzzön bizonyos orvosságot. Ne találja kegyelmed rossznak, páter uram, ha semmit sem hagyok el belőlle.

– Igen jól vagyon – felelé a páter –, a jó historikus úgy cselekeszik.

– Az orvosságot tehát csakhamar megfőzte, amint elítélheti kegyelmed; de azalatt bort kértenek tőle a konyhára; az orvosságot a tűz mellett hagyja, gyertyát gyújt és fut a pincében; de alig vonta ki a csapot, hogy mindenfelől kezdik szólitani: Ilona! Ilona! Arra a pincéből kifut, a csapot a keziben felejti, és megnézi, hogy miért szólitják. Mondák neki, hogy az asszony az orvosságért haragszik, hogy bé nem vitte. Oh’ hiszem régen készen vagyon – felelé Ilona. Arra fogja az orvosságot és a fecskendőt, és az asszony házában megyen. Az asszony haraggal mondá néki, hogy mindenkor utánad kell várakoznom. Azalatt az asszony leül, hogy az orvosságot bévegye. De Ilonának estiben juta, hogy a bor foly a hordóból, azonnal leveti a fecskendőt és az orvosságot, az asszonyt ott hagyja, és kezd futni a pince felé; egy gyermeket elöl talál, abban megbotlik, és azzal együtt leesik, és egy asztal lábában a fejét bétöri; a vér azonnal ellepi, mindenfelől futnak segítségire, a kisgyermeknek is folyt a vér az orrából. Ilona egy kevesé magához térvén, mondja csak lassan: a pincében, a pincében. A többi azt gondolták, hogy egy kevés bort akarja inya, futnak mindjárt botért, de már a pince tele volt borral, mivel a hordónak fele oda volt.

– Sok rendeletlenségek történnek – felelé a páter –, az olyan szeles természet miatt igen nehéz elhagyatni az olyan hebehurgyaságot.

– Mint haragszom én olyankor – mondá Máriánna –, mikor valamely vendégségkor tízen, tizenketten akarnak egyszersmind az ajtón bémenni, de a’ nem lehet, azért mindenik megáll az ajtó előtt.

– Én azt könnyen megbocsátom nékik mikor bé akarnak menni – felelé a páter –, de a’ nevetséges, hogy hasonló szorossággal mennek ki a házból. Mégis mikor bémennek, mondhatni, hogy féltik, hogy a helyeket el ne foglalják, de mikor kimennek, miért olyan sietséggel; a’ tudnivaló, hogy mindennek ki kell menni, és kinek-kinek házához menni, mindazonáltal mégis egymást tapodják, mikor ki kell menni.

– Hát mit mond kegyelmed, páter uram – mondá Angyélika –, az olyanokról, akik mindenkor jőnek s’ mennek, akik mintha mindent cselekednének, noha semmit sem cselekesznek, akiknek mindenkor szorgos dolgok vagyon; akik alig hallgatják meg másokot, beszélvén egyszersmind négy embernek is, noha semmit sem mondanak, de azt is nagy sietséggel; kik szaporán sétálnak a házban, kik a melyét verik* annak, akivel beszélnek. Én azt tartom, hogy ilyenekről nem mondhatni, hogy restek.

– Mindazonáltal azok – felelé a páter –, és az a különbség vagyon közöttök és azok a restek között, kik semmit sem mivelnek, hogy ők sok fáradságokkal és munkájokkal még ezen életben büntetik meg magokot restségekért, mivel semmit vagy haszontalan dolgot mivelni, az a restségtől vagyon.

– Gondolom, páter uram – mondá Télámon –, hogy még a mesterembereket is restnek mondja kegyelmed?

– Igenis – felelé a páter –, ha henyélők.

– Én azt mondom – felelé Télámon –, hogyha még dolgoznának is, mert egy olyan mesterember, akinek arra esze vagyon, miért nem űz egynehányféle mesterséget, egy csizmadia miért nem csinálhatna gombokot és köntöst?

– Én is hallottam azelőtt ezt a kérdést – mondá a páter –, hogy ha nem volna-é jobb egy embernek egynehányféle mesterséget megtanulni, hogysem mint csak egyet.

– Én is hallottam azt – mondá Angyélika – egy jóakarómtól, aki is volt idegen országokban, hogy kivált Törökországban* a’ közönséges, hogy mesterember egy házat egészen felépít, a kőmíves mesterségit elsőben végbenviszi, azután amit egy ácsnak kell megcsinálni, azután az asztalosmunkán elvégezi; meg másutt, ahol egy parasztember a házát megcsinálván, posztót csinál, vásznat sző, köntösét maga megcsinálja.

– Úgy tetszik, Angyélika – mondá Télámon –, hogy még az özönvíz előtt való emberekről akarsz beszélleni, akik is mindenik maga volt mesterembere magának.

– Azzal kételen az ember, mikor nincsen más mesterember – felelé a páter –, de közönségesen azt tartják, hogy olyan országban, ahol a nép bőv, a természetet kell követni. Mert minthogy különböznek az emberekben a hajlandóságok, a foglalatosságot is kell különböztetni. Úgy is fogja szeretni ki-ki a maga mesterségét, és abban magát alkalmatossá tenni. De a mesterséghez nemcsak hajlandóság, de még gyakorlatosság és idő kívántatik, mert mikor valaki csak egy dolgot cselekeszik, sokkal jobban míveli azt annál, mint aki azt nem gyakorolja. És abban az a haszon vagyon, hogy mindenikféle munka szaporábban és jobban megyen végben.

Végezetre azt mondom*, hogy szintén el kell kerülni azt a nagy nyughatatlanságot és hebehurgyaságot, valamint a restséget, mert az is ellenkezik a jó erkölccsel. Az okosság arra jobb módot nem adhat, hogy meg lehessen mérsékelni a hirtelenkedést, mint azt, hogy a dolgot az időhöz kell szabni. Példának okáért, mikor valaki sétál, mi szükség annak úgy futni, hogy még lélegzetet is alig vehet, holott se az idő, se a dolog arra nem sürgeti, és hogy azt csendesen, jobban véghez lehetne vinni; hogyha pedig valaki valamely nyomorúságba vagy szerencsétlenségbe esik, akkoron szükséges, hogy sietséggel menjünk segítségire, és serényen szolgáljunk néki.

– Jól értem, hogy mit kíván a páter – mondá Mariánna –, mivel azt akarja, hogy ki-ki maga hivataljára vigyázzon, hogy a jó dolgokban foglalatoskodjék, de nem akarja, hogy tunyán vagy szelességgel munkálodjanak.

– Igenis úgy vagyon – felelé a páter.

– Úgy vagyon, de nehéz az a munka – felelé reá Máriánna.

– Ugyanis, páter uram – mondá Télámon –, hát ha valamely ember vagy asszony annyira beteges, hogy a nehéz munkát nem követheti, vétkeznek-é, ha azt elkerülik?

– Nem vétkeznek – felelé a páter –, mert a lehetetlenségre senki nem köteles. Nem is szólunk mi másokról, hanem azokról, akiknek semmi akadályok nem lehet, hogy a hivataljokot végben ne vigyék. Ez iránt meg kell jól kinek-kinek magát vizsgálni.

– Bizonyára akarom, hogy ezeket megtanultam – mondá Télámon. – Való, azt tudtam, hagy a restség egyike a fő hét vétkeknek, de azt gondoltam, hogy a restség csak abban áll, amidőn sokáig maradnak az ágyban, vagy amikor éppen hejában ülnek.

– Látja már kegyelmed – mondá a páter –, hogy nemcsak ebben áll, de ha csak ebben állana is, nem elég volna-é a’? Nem szégyenire vagyon-é az a természetnek, amidőn valamely férfiú vagy asszony szüntelen való tunyaságban tölti életét, egyébre nem lévén gondja hanem az ételre, italra és az aluvásra. Ez meg nem egyezik a Szentírással, amely azt mondja, hogy az ember úgy teremtetett a munkára, valamint a madár a repülésre. Jób.* C. 5.

 

A cifrálkodó

 

Azt megvallom, hogy semmi nincsen irtóztatóbb, mint az ilyen restség. Nem tudom, hogy engedheti meg az olyanoknak lelkeküsméreti, hogy olyan kenyeret egyenek, amelyért annyit izzadtak mások, és hogy fordíthatják a magok szükségekre a mások munkáját, holott ők ahhoz semmi munkát nem tesznek; hogy nem szégyenlik e világból csak úgy kimenni, valamint abban jöttek, mivel mindegy, akár ott ne legyen az ember, akár ott legyen, ha semmit sem munkálodik. Adná Isten, hogy tudnák micsoda ítélettel vannak a bölcsek az ő restségek iránt. Azt mondja Socrates, hogy az olyan, aki semmi mesterséget nem tud, nem is igyekezik valamit tanulni, és nem is akarja a földet mivelni, megmutatja az olyan, hogy vagy lopni, vagy koldulni akar, vagy elegendő elméje nincsen. Cic. 2. de nat. deor.*

– A páter igen jól mondja mindezeket – mondá Angyélika –, azt is akarnám tudni, hogy micsoda különbség vagyon az élet között, amelyet élnek mostanában az ilyen restek, és amelyet éltenek, amidőn az anyjok méhében voltanak.

– Én pediglen – mondá nevetve Télámon –, azt gondolom, hogy csak az olyanok üdvezülnek.

– Jól vagyon – felelé Angyélika.

– Hát nem úgy vagyon – kérdé Télámon –, nem tudod-é azt, Angyélika, hogy az Isten arról kér tőlünk számot, amit cselekedtünk?

– Az úgy vagyon – felelé Angyélika –, hát azután?

– Azután – felelé Télámon –, midőn azt kérdik az olyanoktól, hogy mit cselekedtenek a földön hatvan vagy hetven esztendeig, azt fogják felelni: semmit. Ez így lévén, nem fogják a kárhozatra ítélni az olyanokot, kik semmit sem cselekedtek.

– Bezzeg mely gondolat e’ – felelé Angyélika –, de bizonyos-é kegyelmed abban, hogy a másvilágon a tréfának helye vagyon, mert másképpen azt a semmit igen drágán meg fogják fizetni. De mit szaporítok szót kegyelmeddel, mivel kegyelmed mindenkor félbenhagyatja a páterrel a beszédet.

– Nem is tudom már, hol hagyám el – mondá a páter –, ah! azokról a haszontalan cselekedetekről volt a szó, amelyeket cselekedtet velünk a restség. Azt mondom tehát, hogy akár fáradságosok legyenek is, de azok nem cselekedetek, hanem haszontalan való foglalatosságok.

Mit gondol kegyelmed, mit csinál az olyan férfiú vagy asszony, aki egész életét a játékban tölti, aki egyébről nem gondolkodik, csak a játékról, aki csak a játékhoz ragaszkodik, gondolkodhatik-é az Istenről? Gondolkodhatik-é arról, hogy csak őérette vagyon e világon? és hogy csak magáért is hozta e világra? De gondolkodik-é csak arról is, hogy micsoda nap vagyon?

– Hogyhogy, páter uram – mondá Angyélika –, senki sem gondolkodik többet, mint az olyan. Mert mikor az asszony egész nap játszott, tudom, hogy sokszor még álmában is arról beszél, sokszor nevettem én azt.

– Azt értem azon – felelé a páter –, hogy az olyanok nem gondolkodnak egyébről hanem csak a nyereségről, amely sokszor nem jó móddal is megyen végben.

– Tehát aki játszik – mondá Máriánna –, roszszul cselekeszik?

– Abban nem kell kételkedni – felelé a páter –, nem is lehet vétek nélkül, amint játszodnak az olyanok. Nem úgy vagyon-é a’, hogy mikor az asszonytól valaki száz forintot nyer, arra nem nézhet jó szívvel, se jót nem mondhat felőlle; hogyha az asszony azt akarja, hogy oktassam, az igazat meg kell mondanom.

– Igazán megvallom– felelé Mariánna –, hogy az úgy vagyon.

– Ez elegendő – mondá a páter –, hogyha egyéb nem volna is, látja tehát az asszony, hogy a játék eloltja a felebaráti szeretetet, és azért vétkes.

Hát még mennyi más nyomorúságokot nem okoz a játék. Nem igaz-é, hogy a játékosok eltékozolják, elzálogosítják jószágokot. Ez így lévén a feleségek és a gyermekek javait lopják el, akiket mindenféle törvény szerént tartoznak táplálni.

– Úgy tetszik – mondá Máriánna – hogy a’ csak a közönséges rendet illeti.

– Követem az asszonyt – felelé a páter –, sőt még inkább illeti a gazdagokot mintsem a szegényeket. Mert a’ tudni való dolog, hogy játszodnak nagyobb játékokot, és hogy ők is vesztenek többet; azután a jószágot, az ezüstmivet elzálogosítják, eladják, azután ruhájokot; a kölcsönzéshez kezdvén csakhamar nyomorúságra jutnak.

– Üsmerek olyan főrenden lévőt* – mondá Télámon –, aki nem fizethetvén meg, amit elvesztett, a felesége övét, nyakravalóját adta el.

– Én is üsmérek olyat – mondá Angyélika – aki mindenit eljátszodván, megházasodék, hogy pénze lehessen, de másodnapján lakadalmának, valamennyi pénzt adtak feleségével, azt mind elveszté. De ami legszebb, még a vőlegényi köntösét is elnyerték tőle, úgyannyira, hogy még a kapuja előtt le kelleték vetni, és csak egy ingben menni az új felesége eleiben, akinek is a tolvajokra kezde panaszolkodni.

– Ilyen a vége a játékosoknak – mondá a páter –, és minekutána henyélő és haszontalan életet éltenek volna, nagy nyomorúságokban, szegénységekbe esnek. Ez okáért azt elmondhatom, hogy nemcsak a játékosok, de sőt még azok is, kik az időt a játéknézésbe töltik, jobb életet nem élnek.

– Oh’ páter uram – mondá Télámon –, micsoda rosszat cselekedhetnek azok, kik nem játszodván, se nem nyernek, se nem vesztenek?

– Nem vesztenek-é olyankor – felelé a páter –, midőn hejában töltik az időt, akik minden gyönyörűség nélkül a tunyaságban maradnak.

De minthogy olyanokról szólunk, kik hejában való életet élnek, hát az olyanokról mit mondhatni, kik csak a híreket hallgatják, a hírekről beszélnek, úgyannyira, hogy még az ételt is elfelejtik, házról házra járnak, még jövendöléseket is tesznek a dolgokról.

– Vannak olyanok – mondá Angyélika –, akik úgy okoskodnak olyan dolgokról, amelyek négy- vagy ötszáz mélyföldnire történtenek tőllök, és olyan sebességgel vetekednek rajta, mintha életekbe járna a dolog. Noha némelykor csak annyit tudnak azokról a dolgokról, mint én, és amelyekbe nemhogy valamely hasznok volna, de még meg sem érdemli, hogy azon vetekedjenek.

Vannak meg olyanok, akik mindenbe gáncsot találnak, mindennek rossz magyarázatot adnak, akik semmibe nem találják jól az ország dolgát. Éppen nem szenvedhetem az ilyen okoskodókot.

– Igenis vannak olyanok – felelé a páter –, és az olyanokba hamisság és háláadatlanság is vagyon. Az olyanoknak hálákot kellene adni Istennek, aki nékik olyan jó fejdelmet adott, ki az országot boldogságba és nyugodalomba vezéreli, akinek vigyázásáért a nép csendes álomba lehet. Ellehet ítélni háláadatlanságát az olyanoknak, hogy lehetne tőllök az országnak valamely szolgálatot várni, holott még ők beszéllenek ellene?

Példának okáért, hát a’ honnét vagyon, hogy ma érkezzék valaki ide, és beszélje elé, hogy mint vette meg a török Fejérvárt*, azt pedig csak négy ember előtt, már valamelyik azok közül másképpen fogja előbeszélleni. Én nem tudom, hogy lehet a’?

– Az attól vagyon – mondá Angyélika –, hogy szeretjük a hazugságot, és hogy azok, kik valamely hírt hallanak, még ahhoz valamit tésznek, mintha valamely részek volna benne.

– A’ nincsen különben – mondá erre a páter –; talám természet szerént való okát is lehetne annak adni, mivelhogy az elmék nem mindnyájan egyaránsuak. Attól vagyon, hogy a négy személyek, kik egyszersmind hallották a hírt, nem egyaránsu elmével fogták és tartották azt meg. Az egyike tisztán és világosan megértette, a másikának az elméje homályosan fogta meg, és így a többi is. És mikor azt mindenik elébeszélette másoknak, mindenik másképpen beszélette elé. Azután az a hír kézről kézre menvén, és valaki azt fél füllel hallván, nem érti, hogy Fejérvárt vették meg, hanem Földvárt*; ugyan eszerént is mondja másoknak, és így a szegény hírt két óra alatt mássá változtatják.

– Ilyenformán tehát – mondá Mariánna –, nem kellene hírt hallgatni?

– Én azt nem tartom – felelé a páter –, sőt még azt mondom, hogy tartozunk tisztességesen azokot hallgatni. Úgy is vagyunk az országban, mint valamely nagy hajóban, és minthogy nagy tunyaság volna valakitől a szélvésznek idejében a hajó fenekén maradni, és nem segíteni másoknak, szintén olyan nagy gondolatlanság és háláadatlanság volna gondolni azzal, ami a fejdelmet és az országot illeti. Vagyon olyan idő, amelyben lehet tudakozódni, és ha egyébbel nem lehet segíteni, legalább az imádsággal; de mindenkor abban tölteni az időt, a’ restség és vétkes volna.

– Minthogy, páter uram – mondá Angyélika –, a restekről vagyon a beszéd, mondja meg kegyelmed azt nekem, nem rest életűek-é azok, akik egész életjeket a látogatásban és az udvarlásban töltik, semmit mást nem mivelnek. Ihon őkegyelméről jutott ez a gondolat eszembe – mutatván Télámonra.

– Ez igen helyes gondolat – felelé a páter. – Nem is kell abban kételkedni, mivel a’ nagy idővesztés, de azt kiveszem, midőn valamely dolog, amellyel felebarátunknak szolgálunk, vagy teljességgel az emberség és a kötelesség azt hozza magával, hogy mások látogatására elmenjünk. De ezen kívül nincsen nagyobb restség annál, mint aki házról házra hordozza haszontalan ábrázatját. Még nem is szóllok arról, hogy mennyi haszontalan időt töltetnek el másokkal, amelyért számot kell adni, és hogy mennyi alkalmatlanságot szereznek másoknak.

– Lehetetlen, hogy ne nevessem az olyan asszonyokot – mondá Angyélika –, kik egy kis főfájásért harmadnapig maradnak az ágyba, de a’ még legkedvesebb idő őnállok, mert olyankor inkább mennek látogatásokra. A betegnek az ágyát úgy körülveszik, mintha valamely régi koporsót mentenek volna látni, de még miről beszélnek ott, semmiről. Oh’ páter uram, ha kegyelmed prédikállani akarna, az egész böjtre való matériát adhatnék kegyelmednek azokról a tunyákról. Azért messze nem kellene mennem, közelebb is feltalálnám – mutatván Télámonra.

– Egész nevetség – mondá Máriánna –, hogy ezek mint veszekednek egymással.

– Azt is szeretném tudni – mondá Angyélika a páternek –, hogy mit mond kegyelmed az olyanak felől, akik egyében nem törik a fejeket, hanem hogy lehessen újabb cifraságot kitalálni, hogy kinek vagyon legszebb válla, legjobb csinálatú szoknyája, ki visel legszebb matériát, ki visel legszebb csipkét. Azt kérdem, hogy ha az ilyen nem tunya élet-é?

– Igenis a’ – felelé a páter –, és az olyanok csak a hejábanvalóságon kapnak.

– Hadd szóljak már én is – mondá Télámon –, mivel nagyobbat kérdhetnék én annál.

– Nézzük – mondá Angyélika.

– Azt kérdem, páter uram, hogy mit mond kegyelmed az olyanok felől, akik minden dolgokot elhagyák az olvasásért?

– Mindenkor csak a páter ellen vagyon – mondá lassan Angyélika.

– Akik nemcsak a könyvekbe vannak, hanem még könyveket is csinálnak, akiknek az elméjek soha helyén nincsen, akik mikor azt kellene felelni úgy, azt felelik nem, akik még a pennát is rágják, hogy valamely szép gondolat nem jut mindjárt eszekbe.

– Az olyanok semmire nem jók – felelé a páter –, mivel csak azért olvasni, hogy az idő teljék, és azért csinálni könyvet, hogy auktor lehessen valaki, és azalatt elmulassa kötelesség alatt való hivatalját, az olyanok nagy fáradsággal számláltatják magokat a haszontalanok közzé, mivel nagy fáradság a tanulás és a könyvcsinálás.

De hogyha azért olvas valaki, hogy a henyélést elkerülje, vagy hogy abban töltse el azt az időt, mely más egyéb foglalatosságitól marad, vagy ha olyan hivatalba vagyon valaki, mely a tanulásban áll, vagy ha annyi tálentuma vagyon, hogy valamely hasznos munkát adhasson ki, olyankor az igen dicséretes.

– Ítélje el kegyelmed, micsoda tudatlanság nem volna a világon, hogyha könyvek nem volnának? Azért el is mondhatni, hogy a könyv lelke az elmének. Nem kell tehát a tanulást haszontalannak tartani, sőt még a’ táplálja az elmét. Nem szóllok azokról a nagy elmékről, kik ékességi voltanak a világnak és az anyaszentegyháznak, hanem azokról a királyokról és császárokról, kik a legnagyobb hadakozásokban is könyveket irtanak*, noha egyéb kötelességeket végbenvitték.

De az olyanok, kik ujjokat, pennájokot harapják, midőn valamely fabulákot, haszontalan históriákot csinálnak, amelyek nem egyébre valók, hanem hogy az időt vesztessék, az olyanok vétkesek, mind a magok restségekért, mind amelyet okoznak másoknak.

– Kérem fegyelmedet – mondá Angyélika a páternek –, ne sajnálja kegyelmed meghallgatni az én gondolatomot is, és énnekem megmondani, hogy micsoda ítélettel vagyon kegyelmed az olyan szerelmesek felől, amint lehet őkegyelme is – mutatván Télámonra –, akik házról házra járnak, ahol valamely gazdag házasságra tudhatnak, és ott csak a suhajtásban, panaszolkodásban töltik az időt. Az ilyenek, páter uram, nem olyan henyélők-é, mint akik megholt életet élnek, mivel semmi szándékok nincsen, se szorgalmatosságoknak semmi oka nem lehet.

Az olyanok, mondom, akik azért szerelmesek, mert nincsen elméjek egyébre, és nem is mivelnek egyebet; csak abban áll minden foglalatosságok, abban élnek, és abban is halnak meg, hogy a legyezőt tartsák, hogy a csipkét és a szoknyát dicsérjék. Azt kérdem már kegyelmedtől, páter uram, követem Télámon uramot, hogy ha az ilyenek nem a mi resteink közül valók-é?

– Abban nem kell kételkedni – felelé a páter –, mert ugyanis micsoda életet élnek, ámbár ártatlan volna is, ámbár az olyan férfiak veszedelmesek ne légyenek is, amint maga is mondja kegyelmed, hogy az olyanok csak szokásból szerelmesek.* Mindazonáltal sok időt vesztenek és vesztetnek el, és ha az asszonyok jól gondolkodnának, nem szenvednék őket, ha egyébért nem is, csak a becsületekre való nézve.

– Én is akarok kegyelmedtől egyet kérdeni – mondá Télámon a páternek. – Mert látom, hogy mind egy zászló alá teszi kegyelmed azokot, kik elmulatván igazán való hivataljokot, a haszontalanvalóságba foglalják magokot. Hová teszi kegyelmed azokot az egyházi renden lévőket és szerzeteseket, kik egész életjeket a világi dolgokba töltik?

– Bezzeg nem vártam ezt – mondá Angyélika.

– Hova teszem – felelé a páter –, oda, ahová a többit tettem. Még rosszabb helyre, ha volna, mert azonkívül, hogy a haszontalan és a tunya élet rossz őbennek, a’ nagy botránkoztatás a fogadástételekre való nézve.

– Gyönyörűség a pátert hallgatni – mondá Angyélika –, mert egyenesen beszél és felel.

– Mert az olyanok – mondá a páter –, távul vannak, valamint én is távul lehetek a Szent Pál hagyásitól. 2Tim.* 4. 5. Távul vannak attól az élettől, amelyet kell élnünk, és amelynek lelki életnek kellene lenni a mindenkori elmélkedésben. Távul vannak az anyaszentegyház akaratjától, aki is azt parancsolja a Conciliumokban*, hogy semminémü pap, se diakonus magát a világi dolgokba ne ártsa, se magára ne vállalja a más dolgait, se törvényit. Conc. Tolet. can. 6.

– Szóljak-é, páter uram? – kérdé Télámon.

– Igenis bízvást – mondá a páter –, ne titkolja el kegyelmed gondolatját.

– Hát kegyelmed miért vállalja magára a más dolgát? – kérdé Télámon.

– Oh! e’ már sok – mondá az ágyból Diánna.

– Követem az asszonyt – felelé a páter –, igen helyesen vagyon, sőt még annál jobb néven veszem, hogy nem hízelkedik. Okát is kell adnom mondásomnak. Azt mondom tehát most is – tekintvén Télámonra –, hogy nem kell magamot ártanom a világi dolgokba úgy, hogy abból magamnak mindennapi hivatalt csináljak, és hogy elforduljak attól, amire tetszett Istennek engemet híni, úgy rosszul cselekedném, ha azt cselekedném.

De minthogy akármicsoda renden legyünk, a keresztényi életnek a felebaráti szereteten kell forgani; azért ugyanaz a felebaráti szeretet tészi nemcsak helyessé, de sőt még parancsolja is nekem, amit cselekeszem. Ugyanaz is parancsolja, hogy mindent elhagyjak, s’ ide jöjjek.

Az asszony jól tudja, hogy mi hozott ide; azt is tudja, hogy nem szokásom a világi dolgokban ártani magamot, és hogy nem egyéb ok, hanem tisztán a felebaráti szeretet kötelességéből cselekeszem. Nem a magam mentségére mondom ezeket, hanem azért, hogy a botránkoztatást elvegyem, ha találtam adni, és hogy a dolgot megmondjam, hogy miben vagyon. Magamnak sem tetszik az ilyen jövés s’ menés, de a felebaráti szeretetre kell vigyázni.

A felebaráti szeretetet hallgatom tehát, kegyelmedet is arra intem, hogy azt hallgassa minden dologban, tudván azt, hogy az Isten azért adja azt a jó erkölcsöt, hogy győzedelmet vehessünk a testen, amely győzedelmet meg is koronázza az égben.

A felebaráti szeretetnek kell tehát munkálodni mibennünk, ugyanaz küldötte ki régenten a remetéket a pusztából. És hogyha azután találkozik valaki olyan közöttünk, aki valamely indulatból annak megrontja tisztaságát, vagy ha én magam is megrontom, jaj annak és énnekem.

Valaki az ajtón zörgetvén, Diánna mondá Angyélikának, hogy nézné meg kicsoda.

Angyélika azonnal visszátére, és mondá, hogy a vacsorának ideje volna. Diánna megmarasztván Máriánnát, együtt vacsorálának.


Harmadik napon való beszélgetés

Hogy a munka természet szerént minden renden lévőket illeti

Másnap mindnyájan esszegyűlvén a Diánna házában és egymást köszöntvén, ki-ki leüle.

– Minthogy nekem kell eszében juttatni a páternek – mondá Angyélika –, hogy miről volt tegnap a beszéd, a’ könnyen eszembe jut, hogy mindeddig csak a restségről beszélgettünk, arról a kegyetlen, de kedves örökös urunkról, akinek is mindnyájan, valakik itt tanácsi székünkben ülünk, igen engedelmes és hűséges rabjai voltunk. Kiveszem egyedül a pátert, akinek is meg kell minket szabadítani. Azért kérem is kegyelmedet, hogy kövesse intésit, és siessen kegyelmed minket megtéríteni, mert ihon az asszonyok valamely haszontalant várnak ide, aki is félbenhagyatja a beszédet.

– Én azt tartom – mondá a páter –, hogy nincsen semmi, amit az Isten úgy utáljon, mint a restséget, mert ha megtekéntjük teremptésit, meglátjuk, hogy mindenek mozgásban vannak, a teremptőnek rendelése szerént. Az ég, a föld, a tenger, a fák, a füvek és az állatok, mindezek szüntelen való mozgásban vannak.

Ez így lévén, meg kellene szégyeletében halni a restnek, látván hogy ezek szüntelen való mozgásban vannak, és csak ő marad egyedül veszteg haszontalanul, mintha a tagjai el volnának száradva. Illik-é ez egy olyan emberhez, akit az Isten arra ítélt, hogy verítékével egye kenyerét*, valamint Szent Pál is mondja, hogy aki nem akar dolgozni, annak nem kell enni adni, mert halljuk, hogy némelyek tiközöttetek rendeletlenül járnak, semmi dolgot nem tesznek, és olyan dolgokban avatják magokat, melyek nem illetik őket; hagyjuk és kérjük az ilyeneket, a mi urunk Jésus Kristusunkra, hogy csendességgel munkálodván egyék tulajdon kenyereket. 2Thess.* 3. 11.

– Páter uram – mondá Télámon –, úgy tetszik, hogy másképpen kellene gondolkodni, mert hogy kívánhatja kegyelmed azt, hogy a fő renden lévők úgy dolgozzanak, mint a napszámosok?

– Nem az az én szándékom – felelé a páter –, hanem azt akarnám, hogy a restséget ne fedeznék el azzal a főrendű titulussal. Mintha a főrendűség szabadságot adna a henyélésre, holott még azért kellene leginkább munkálodni, holott az uraságban való létel mind több okot, mind több módot ád arra.*

A jó erkölcsnek útja munkával jár, és ha az olyan személy, aki valamely hivatalban vagyon, a jóban akarja foglalni a tálentumát és az időt, nem lészen munkásabb élet az övénél, ámbár testi fáradság nélkül dolgozzék is. Valamint Szent Bernárd mondja: Sapientiae otia negotia sunt, et quo otiosior est sapientia, ea exercitatior in genere suo. Super. Cant. serm. 85.* Pusillanimitas est. mondja Szent Tamás*, qua quis ea non attentat, quae suae naturali virtuti sunt commensuratae. Qui bona dispositione naturae, vel scientia, vel exteriori fortuna recusat uti ad virtutem pusillanimus est.

– A’ bizonyos – mondá Angyélika –, hogy sokszor haragszom belsőképpen az olyan férfiakra, kik asszonyi életet élnek, kik olyan elégségesek magokkal, mintha az ország dolgában járnának. Én azt tanom, hogy a’ nem a jó erkölcstől, hanem az ész fogyatkozásától vagyon, mert ha magokról gondolkodnának, meg kellene halni szégyenletekbe, látván azt, hogy micsoda megvetéssel vannak mások az ő haszontalan voltokhoz.

– De hogy szól Angyélika az asszonyokról? – mondá Télámon.

– Miért ne szóllanék – felelé Angyélika –, nem mindegy-é, mikor olyan férfiakról szóllok, akik nem jobbak az asszonyoknál, holott nékik jobbaknak kellene lenni, és így az asszonyokról is szóllok.

De követem az asszonyokot, minthogy már magunkról is kell szóllanom. Lehetetlen nem nevetni, mikor a mi asszonyainknak lágyságokot és megmozdulhatatlanságokot látom; reggel két-három óráig egy széken meg nem mozdulnak, valamint a kőbálványok*. Mikor az asszony fejét felcsinálom, és magát felöltöztetem, úgy tetszik, mintha kőfaragó volnék, aki hol egyképpen, hol másképpen forgatja a kőképet*; hanem csak a’ különbözés vagyon közöttök, hogy a mi csontképeink* beszélnek, és minket haraggal pirongatnak.

Az is mulatság nekem, mikor olyan asszonyokot látok, akik sohasem járnak, akik soha húszlépésnire sem mennének a templomba, hogyha hintóban nem tennék őket. Midőn pedig visszátérnek, azt mondhatnák, hogy valamely nagy útról jőnek visszá, olyan fáradton vontatják fel magokot a grádicson; azután alig vagyon annyi erejek, hogy a szájokban tegyék a falatot*, és ha kérdik tőtök asztalnál: az asszonynak tetszik-é, hogy ebből az ételből adgyak, azt felelik nagy kényesen: magam sem tudom, ha ehetném-é.

Diánna ezért egy hevesé megneheztelvén, mondá: – Angyélika, egy kevesé többet mondasz, mintsem amint kellene.

– A’ való – felelé Angyélika –, de minthogy a férfiakról szóllunk, magunkot sem kell elfelejteni.

– A’ bizonyos, hogy vannak olyanok, akik magokon éppen nem tudnak segíteni. Valamint történék egy ifiú fejdelemmel, aki sétálni menvén, az eső kezdett esni, és panaszolkodni kezde a gondviselőjének, hogy az eső a szájában esik; e’ felelé néki, hogy fogja bé a száját, és nem esik belé.

– Nem tudom, ha végbevitte-é azt a nagy fáradságot, de minthogy egynehány vers jutott eszemben egy bizonyos restről*, lehetetlen, hogy el ne mondjam.

 

Mátyásnak nincs egyéb dolga,
Hortyog, ásit elnyujtózva,
Karját igen ki nem nyujtja,
Hacsak a pohárt nem hajtja,
Oly rest, hogy ha észrevenné,
Magával azt elhitetné,
Hogy álmában ő dolgozott,
Valamiben fáradozott.
Hidd el, talám nem alunnék,
Kételen, ha lefekünnék

 

A mi asszonyaink hasonló állapotban vannak, de csak lassan kell beszélenem, mert ismét megpirongatnak. Mikor lefektetjük őket, mintha el temetnők, úgy tetszik, mintha se karjok, se lábuk nem volna, nem is egyszersmind, hanem darabonként kell lefektetni őket, mikor egy lábokot jól elhelyheztettük, a másikát is oda kell tenni, ha a bal kezek jó helyt vannak, a jobb kezekről is kell gondolkodni, a fejek most igen fent vagyon, másszor meg igen alatt vagyon. E’ mind a fejekben lévő gondolatoktól függ, amelyek is hol fent, hol alatt vannak, és amidőn ennek a temetésnek vége vagyon, azt kérdik tőllünk: jól fekszem-é?

Ezen mindnyájan nevetni kezdének, de Angyélika ismét mondá: – Mit mond kegyelmetek az olyan asszony felől, aki mihent asztaltól felkél, egy székbe ül és haragszik, ha valaki körülötte jár; úgyannyira, hogy a minap egyik a leányok közül a házban talált menni csak a lába hegyén, mégis az asszonya nagy haraggal mondá néki: mit járkálsz itt, Fudáza*, a gyomrom emésztésit megháborítod.

– Hát hogyne lehetne neheztelni az olyan férfiúra – mondá Télámon –, aki jó és friss egészségű, de mégis mikor lefekszik, két óráig kell néki a talpát dörgölni meleg ruhával, hogy elaludjék.

– De mit mond kegyelmed az olyan asszony felől – kérdé Angyélika –, mint akinél voltam a minap; tudtáa, adók, hogy egy grófné akarna látogatására jőni, arra nagy sopánkodva felkiálta: oh! micsoda nagy alkalmatlanság ez, Ilona, add ide a vállamot*, oh! mert legalább két óráig vállban kell lennem.

Még e’ csak semmi, de micsoda szenvedést nem okoz másoknak az ilyen rest lágyság. Mert szánakodással nézem, mikor az olyan asszony a tűz mellett a hátát a tűznek fordítja, és a magának kecsegtető gyengesége miatt a fejét is alig bírja. A tűz mellől is távolabb nem ülhet, hanem a szolgálójának mondja: Panna, állj hátam megé, és* tartsad a fejemet; a szegény leánynak ott kell állani mindaddig, valamég az asszony el nem unja egy helybe ülni, a kemence pedig füstöl, a hátát a tűz süti, hol egyképpen, hol másképpen oltalmazná magát szegény, ha lehetne, hogy elevenen meg ne sütnék; mintha az égetésre ítéltetett volna a szegény leány az asszonya tunyaságáért.

– E’ mind nem jó – felelé a páter –, de azon nem kell csodálkozni, mert a restségnek és a restnek olyan tulajdonsága vagyon, hogy csak magát szereti, és azt gondolja, hogy az egész emberi nemzet és az egész természet csak őérette teremtetett; és minthogy ez ellenkezik a felebaráti szeretettel, azért számot is ád a másvilágon a kegyetlenségért, amellyel vagyon másokhoz.

Nem mondom, hogy szolgát ne kellessék tartani, sőt még a’ jó, mivel sok szegény legény anélkül nyomorúságba volna.

Azt sem mondom, hogy ne kellessék magát szolgáltatni a szolgával és szolgálóval, mivel még a’ szükséges, nehogy hejában töltsék az időt, amelyért is sok rendeletlenség szívárkozik egy házhoz.

Hanem azt mondom, hogy a’ vétek, midőn olyan dologban szolgáltatják magokat, amely őket tunyaságban és a restségben tartja. Azzal nagy rövidséget cselekesznek, ha olyat cselekedtetnek vélek, amelyet magok is végbenvihetnék, mert azon idő alatt hasznos és jó dolgot cselekedhetnének, amely Isten előtt nékik hasznosok lehetnének.

– Én azt magam tudom – mondá Mariánna –, hogy mennyit kell szenvedni, mikor valamely resttel vagyon dolga az embernek. Mert nekem is bizonyos emberrel holmi számvetésem volna, de soha végben nem vihetem, mindenkor csak holnapra halogat, és vagyon már két esztendeje, hogy azt a holnapot várom, holott nem hiszem, hogy napjában két órát dolgoznék. Én azonban eleget szenvedek, mert a dolog csak halad, és ha valamelyikünk meg találna halni, a família igen nagy kárban maradna.

– Azt könnyű meglátni, hogy micsoda nyomorúságot okoz a restség – mondá a páter.

– Nékünk is itt a háznál hasonló bajunk vagyon – mondá Angyélika.

– Mert ihon az asszony – mutatván Diánnára –, már régen holmi nemességről való leveleket adott egy nótáriusnak, hogy leírja. Immár hússzor is küldött hozzája, de ki nem vájhatja kezéből, és minthogy olyan ember, aki nem gondol semmivel, félő, hogy talám vagy elvesztette, vagy valaki a háznál elszaggatta. Valamint történék a minap egy úriasszonynak, aki is meg akarván melegíteni a fodorító vasat, nagy summa pénzről való adóslevéllel gyújtá meg a tüzet, amelyet az ura ejtette volt ki a zsebéből. Azután azzal menté magát, nem gondolta, hogy a levél derék állapot legyen, mert rútul volt írva.

– Én is üsmerek olyan embert – mondá Télámon – a ki már régen perlekedik, és mely pernek nem láthatom végit, mindenkor azon panaszolkodik, hogy aki magára vállalta a perét, az igen emberséges ember*, de a munkát kerüli.

– Hát még az olyanok – mondá Angyélika –, kik órát adnak egymásnak, hogy valamely dologról végezzenek. Mikor eszembe jut, mindenkor kell nevetnem. Mert a minap két úriembernek nagy dolga lévén egymással, az egyik mindenkor azon sürgette a másikát, hogy adjon valamely órát annak elvégezésére. Végtire megegyezések, hogy együtt ebédelvén, azután elvégezék a dolgokat. Az, akinek házánál ebédelések, semmit úgy nem szeretett, mint a testi nyugodalmat. A másika pedig kövér és korosbéli ember volt. Az ebédet hogy elvégezék, ez az utolsó mindjárt a dologról kezde beszélleni. A gazda egy kevessé hallgatván a másikát, az ásítás elnyomá, azután a szunnyadás és az álom. A másik, a’ kövér volt, látta, hogy a gazda elalutt, hogy időt ne veszessen, elhagyá a beszédet, és emberségtől viseltetvén, nem akará felkölteni, de nem tudván mit tenni, ő is elaluvék. Nó már mind a ketten alusznak, de úgy aluttak, hogy egyik sem ébredett fel estig.

 

A mértéktelen

 

Azok, kik a külső házakban voltanak, csudálták, hogy olyan sokáig maradnának együtt, de azt is gondolták, hogy nagy dolgokról volna beszélgetések, azért nem mérének hozzájok bémenni. Az idő pedig bésetétedvén, az inas gyertyát vitt a házban, de mindenikét nagy csendeségbe találá, egyik egyfelé, a másik másfelé hajtván a fejét. A világosság és az ajtó zörgése felébresztvén őket, nem tudák, hogy hol volnának, végtire az álom kimenvén szemekből, más időre halaszták a dolgot.

– Angyélika – mondá nevetve Télámon –, te mindenkor félbehagyatod a páterrel beszédét.

– Követem kegyelmedet – felelé a páter –, azt jól cselekeszi; látom is, hogy leckét adhatna nékünk arról, amiről beszélgetünk.

– A’ meglehetne – felelé Angyélika –, ha sokáig tanultam volna a kegyelmed iskolájában.

Itt a vacsorának ideje lévén, a beszélgetést is félbehagyák.


Negyedik napon való beszélgetés

Hogy miképpen lehessen a restséget elhagyni

Másnap az egész társaság a Diánna házában gyűlvén, ki-ki a maga helyére üle, és mondá Télámon a páternek:

– Eddig azt mutatta meg kegyelmed nékünk, hogy micsoda rendeletlenségeket okoz a restség, már ezután azt mutassa meg kegyelmed, hogy miformában lehetne azt megorvosolni, és hogy miképpen lehessen attól eltávozni.

– Én doktor nem vagyok – mondá Angyélika –, de mégis ha akarja kegyelmed, igen jó tanácsot adhatok kegyelmednek.

– Oh! Angyélika – felelé Télámon –, kérlek, hadd legyen az a kötelességem hozzád.

– Én egyebet nem mondok – mondá Angyélika –, hanem amit Salamon mond a példabeszédekbe: eredj oh’ rest a hangyához*, vizsgáld meg annak cselekedetit, és tanulj tőlle okos lenni*; őnékie nincsen se feje, se ura, se fejedelme, mindazáltal gyűjt aratáskor eledelre valót.

– Ezt jól mondod, Angyélika – mondá Télámon –, de hagyjad beszélleni magát a doktort.

– Én teljességgel a’ nem vagyok – mondá a páter –, de hogy kegyelmednek kedvit töltsem, kinyilatkoztatom gondolatimot eziránt.

Még eleinte mondottam vala kegyelmednek, hogy a restség a magunkhoz való szeretetnek leánya; annál is inkább elmondhatjuk leányának, mert minden módon azon igyekezik, hogy atyjának hasznát, gyönyörűségit és alkalmatosságát kereshesse. De minthogy a magunkhoz való szeretetet meg nem győzhetjük másképpen, hacsak meg nem szegjük mindenben kívánságát, a restséget sem lehet másképpen meggyőzni, ha csak hasonlóképpen nem bánnak véle. Egyszóval, hogy meg lehessen győzni a restséget, mindenkor ellenkezőt kell azzal cselekedni, amit minékünk joval.

De sokáig nem kell eziránt végezni, mert legkisebb halogatás is meggyengítené az akaratot. A testnek pedig ha legkisebb halogatást engednek, az elmét megbírja, azért soha legkisebb időre sem kell halasztani, midőn valami jót akarunk cselekedni.

De minthogy a végezésbe és a végbenvitelbe az értelemhez kell folyamodni, azért az értelem is szab arra rendet, hogy miképpen lehessen okosan végezni, helyesen és dicséretesen azt végben is vinni. Minthogy pedig az időtől függ annak legfővebb rendi, azért is mondja Demosthénes*, hogy az időre igen kell vigyázni, és hogy igen szükséges valamely dologról végezni, vagy azt végbenvinni bizonyos idő előtt vagy utána.

Kétféle dolgot kell pediglen elkerülni; mert ha egyfelől a restség meggyengíti a végezést és a végben való vitelt, másfelől a hirtelenség az időt elrontja. Minthogy ezek ellenkeznek az értelemmel, azért is nevezik értetlenségnek, amely nem egyébből áll, hanem a vakságból, a halogatásból és a hirtelenkedésből. Az első fogyatkozás a jó helyett rosszat választat mivelünk. A második elmulattatja a módot, az alkalmatosságot és az időt, amely helyes volt, és amely többé visszá nem jő. A harmadika megelőzteti velünk az alkalmatosságot és az időt, amely nincsen az ember hatalmában.

Hogyha tehát az idő meg nem engedi, hogy valamely dologhoz fogjunk, haszontalan volna arról végezni; az értetlenség volna, a dolgot nemhogy elébbvinné, de sőt elrontaná.

Ha pedig a dolog úgy kívánja, hogy serénységgel vigyünk valamit végben, akkor együgyűség és restség volna azt halogatni, mivel az ilyen halogatás leggyakortább a restes lassúságtól vagyon, amely olyankor kezdet velünk a dologhoz, amidőn már se idő, se alkalmatosság arra nincsen, a készületben töltjük el az időt, mondá Demosthénes az athénásbélieknek, arra nem vigyázunk, hogy az idő nem várja a mi restségünknek alkalmatosságát. A hejában való halogatásban töltjük azt az időt, mely szükséges a munkára, és a munkára való időt a beszédben töltjük. Tacit. 3. hist.* Ezt látjuk némely híg és lágy elmékbe, akik semmihez nem foghatnak, akármely hasznot lássanak is a dologban, amelyhez kellene fogniok. De a baj, amelyet abban sajdítanak, elijeszti őket a végben való viteltől; erre való nézve nem tudják mire szánni magokat, keresvén szüntelen valamely tisztességes mentséget. Sőt még ha minden fáradság nélkül, és csak az akarattal végben vihetnék is, mindazonáltal az akarat is nehéz és alkalmatlan volna nékik. Olyanok lévén, mint a nyirkas papiros, vagy mint az árnyékóra*, amely noha szolgál valamire, de ő maga semmit nem csinál. Nem is kell csudálni, ha minden elvész, és semmivé lesz a kezek között.

– Én erre valamit mondanék – mondá Angyélika –, ha az asszonytól nem félnék – tekintvén Diánnára. – Mert az asszony két hintós lovat akarván eladni, elegendőt is igértenek érettek, de addig halogatá, hogy kétannyit megettenek, mint amennyit adtanak érettek.

– Ez igen jól vagyon mondva – felelé a páter –, így is szoktak nyerni a halogatók.

Térjünk ismét visszá az elébbeni mondásunkra, és vegyük azt mélyen az elménkbe, hogyha restnek kell lenni a rossz cselekedetre, és hogyha meg kell győzni erős és hathatós elmélkedésekkel a rossz hajlandóságokot, amelyekre visznek, terjesszük magunk eleiben egyfelől a tilalmat, melyet az Isten tett minékünk, aki igazságot tészen legkisebb vétkünkről is. Meggondolván másfelől a kötelességet, amellyel tartozunk jót cselekedni a mi különös hasznunkra való nézve, mivel ha jót cselekeszünk, meg is jutalmaztatunk az örökké való élettel és dicsőséggel. Meggondolván végtire, hogy micsoda igazságtalan való dolog megbántani azt a jó Istent, aki mindennap annyi jókkal és kegyelmességekkel tölt bé minket, hogyha szükséges. Mondám, restnek leríni a rossz cselekedetre, ellenben gyorsnak kell lenni a jóra, és azt minden halogatás nélkül, meggyőzvén mindazt, ami attól elfordíthatna.

Példának okáért a restség az ágyban tartóztat minket, azt adván előnkben, hogy még nem kell felkelni, mivel még egy óránk vagy fél óránk vagyon, és hogy még misére el lehet menni. A jó rend pedig arra sürget, hogy szégyen az életnek legjobb részit az ágyba tölteni, ott úgy forogni, mondj az írás, valamint az ajtó a sarkában. Sicut ostium vertitur in cardine suo, ita piger in lectulo suo. Prov 26. Fel kell tehát kelni idejében, még előbb, mintsem a felkelésről gondolkodnánk.

Nem kell azért semmit is halogatni, és így mondani: holnap azt végbenviszem, holnap oda elmegyek, vagy másszorra halasztom. Mert ez a restségtől jő; értem mindazonáltal a jó és dicséretes cselekedeteket, és amelyek rajtunk állanak.

Amint is hogy meg lehet különböztetni azokat a dolgokat, melyek tőllünk függnek, azoktól, amelyek nem függnek, és amint megmondottuk, az időnek kell elrendelni mindezeket. Hogyha olyan dologról végezünk, amelyek nem függnek mirajtunk, az időtől kell várni, hogy azokot elkészítse, nehogy hirtelenséggel bánjunk azokkal. De ha azok a dolgok rajtunk állanak, és azokra mind a magunk hivatalja, mind az idő kötelez, akkor azokot minden halogatás nélkül végbe kell vinni, hogy ne essünk abban a halogató restségben; nem is szükséges a jó cselekedetekről sokáig végezni. Azt könnyű meglátni, hogy micsoda jó cselekedetet kell végbenvinni, és hogy micsoda rosszat kell elkerülni.

– De hogy lehessen azt a jó cselekedetet megüsmérni? – kérdé Télámon.

– Hogy lehessen – felelé a páter –, csak a vallást kell tudni, mivel az előnkbe adja a jót, melyet kell cselekedni, és a rosszat, melyet el kell kerülni. Megmutatja a jó erkölcsököt és a vétkeket, a jó és a rossz cselekedeteket, és azokot a cselekedeteket, amelyekért megmondják ezeket a boldog szókot: jövetek el* én atyámnak áldottai, mert éheztem, és ennem adtatok. &. És azokot a cselekedeteket, amelyekért megmondják ezeket az örökké siralomra való rettentő szókot: menjetek el* tőllem átkozottak, mert éheztem, és ennem nem adtatok. &. Egyszóval, csak valamely keveset tudjunk is a vallásba, megtudhatjuk, hogy mit kellessék cselekedni és mit nem, az üdvességért.

– De mégis, páter uram – kérdé Télámon –, melyek azok a cselekedetek; mert énnekem nincsen mindenkor időm arra, hogy a predikációra* elmehessek.

– Oh! ki hinné azt el – mondá Angyélika –, a hejábanvalóságra pedig elég ideje vagyon.

– Az is való – felelé a páter –, de ha elé kezdem kegyelmednek mondani, majd azt fogja kegyelmed mondani, hogy prédikációt* csinálok kegyelmednek.

– Nem, nem, páter uram – felelé Télámon –, mert szeretem, hogy kegyelmed igazán kimondja a dolgot. Azt mondják nékünk mindenkor, hogy keresztényi életet kell élni, és hogy arra a végre nemcsak keresztényi cselekedeteket kell tenni, hanem még a hitnek, reménségnek és a szeretetnek cselekedetit is. Én pedig sohasem tudtam még, hogy micsoda cselekedetek ezek.

– Ha nem mondaná is, elhinném – mondá erre csak lassan Angyélika.

– Az Isten ne adja; hogy másképpen beszéljek – mondá a páter –, hanem igazsággal, főképpen midőn a vallásról vagyon a szó. Az igazság minthogy mindenütt egy, egyféle dolgot is kell velünk mondatni. Azon is igyekezem, hogy semmit ne mondjak magamtól. De minthogy kegyelmed a hitről, reménségről és a szeretetről* szól, talám nem is gondolta kegyelmed, hogy olyan dolgot hozzon elő, amely magában foglalja az egész vallást.

– Hogy pedig a természeten kezdjem el, arra reá kell vigyázni, hogy csak a teremtetett dolgokból megüsmérhetjük azt, ami nem teremtetett, tudniillik az Istent. Mivel mindazok, amiket látunk, magokat nem teremtették, hanem kezdeteknek kell lenni, azért azok olyanra vezetnek minket, ami nem teremtetett; és így feljebb-feljebb menvén, csak a közönséges értelem is megüsmérteti velünk, hogy vagyon olyan megfoghatatlan dolog, amelyet mi nem láthatunk, aki is ura lévén mindeneknek, mindeneket teremtett, rendel, éltet, vezérel és megtart, és a’ nem más, hanem az Isten.*

Az egész természet hirdeti nékünk ezt az igazságot, sőt még a mi magunk vakságát is, hogy úgy mondjam, megmutatja nékünk. Mert semmi jobban meg nem üsmérteti azt velünk, hogy mástól függünk, mint a’, hogy testünk és lelkünk lévén, mindeneket látunk azok által, és ők önnönmagokot nem látják.

Amidőn tehát az Istent mindenek és mi magunk kezdőjének és megtartójának üsmérjük, akkoron egyszersmind meg is üsmérjük az ő jóságát, bölcsességét, örökkévalóságát, és az ő hatalmát. Ebből következik, hogy ez az elmélkedő üsmeretség a munkálkodó üsmeretségre vezet, tudniillik az isteni szeretetre, tiszteletre, szolgálatra, és az őnéki való engedelmességre.

Ilyenképpen természet szerént is lehet gondolkodni, de hogy jobban elhitessük magunkkal ezt az igazságot, amelyen áll boldogságunk, az írások is azt kinyilatkoztatták, a tradíciók megbizonyították, és véghetetlen csudák megpecsételték.

Ez az igazság egyszersmind bizonyságot is tészen ez élet után az örökkévaló életről. És annál is bizonyosabb az ő bizonysága, hagy az isten mind maga, mind pedig a fia által tett nekünk arról ígéretet; és hogy az a fiú azért lett emberré, hogy azt az örök életet elnyerhessük, megmutatván az utat, amelyen kell járnunk, és erőt is ád arra az jó cselekedetre, amellyel elérhetjük azt az örök boldogságot. Erre a végre jött el tehát ez az isteni mester e világra, és nemcsak azért, hogy megmutassa Ádám esetitől fogvást a természetnek vétekben és megromlásban való létét, amely természet csak a rosszra hajlandó, valamint ezt tapasztaljuk, hanem azért is jött el, hogy minket attól megszabadítson az ő mindenható kegyelme által, és hogy az atyjával megbékéltessen halála által.

Ennek a kegyelemnek hathatósági csudálatosak, és ez a tudomány oly bölcs, oly szent és oly csudálatosan prédikáltatott, hogy nyilvánságosan kitetszik, hogy Isten fiának kelletett annak lenni, aki azt prédikálotta és felállította. Az is bizonyos, hogy a Szentlélek, akivel egy az Atya és a fiú, önti azt szívünkbe. Ugyanaz a Szentháromság, aki egy Isten, int minket arra, hogy annál is inkább engedelmesebbek és hívek legyünk az Isten fiához és az ő törvényéhez, mivel nemcsak a’, hogy hatalma vagyon nékünk parancsolni, és hogy amit parancsol, a’ szent és bölcs, mert ugyanazon törvény magától a bölcsességtől és az Isten igéjétől származik, de még erőt is ad annak végbenvitelére, amit parancsol. Úgyhogy nem várhatunk üdvességet: másképpen, hanem őbenne és őáltala, mivel ő az út, az igazság és az élet.*

Ezekre jött el minket tanítani, egy társaságot csinálván mindazokból, akik őbenne hittenek, amelyből is áll az ő anyaszentegyháza, amelynek ő a feje, és amelynek hagyá igazságát, lelkét, testét és hatalmát a szentségekben lévő malaszti kiosztogattatására. Erre való nézve véle vagyon, és véle is lészen valóságosan, valamint azt megígérte, világ végezetig.*

Elhitetvén tehát azt velünk, mind az okosság, mind a kegyelem, mind a Szentlélek, hogy egy Isten vagyon, azt mi hisszük, és látván, hogy mely méltó a szeretetre, és mely igen szeret minket, mi is szeretjük őtet. Megígérte nékünk az örök életet, ha parancsolatit megtartjuk, azért azt reméljük, tudván, hogy végbenviheti nagy hatalmából, amit akar jóságából. Ezeket nevezik tehát hitnek, reménségeknek és szeretetnek; ezek olyan három jó erkölcsök, amelyek együvé vannak foglalva.

De az élet után a hitnek és a reménségnek vége lészen, és csak a szeretet marad meg örökké, mivelhogy ez is legnagyobb a három között.*

Erről a szeretetről szabott tehát a Kristus nékünk rendet, azért hogy megtudhassuk, miképpen kellessék szeretni. Ugyanezért is, minekutána előnkbe adta volna az Istennek két parancsolatit, hogy őtet szeressük teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből, azazhogy inkább, mintsem magunkot, és felebarátunkat, mint magunkat. Utánatészi, hogy ez a második parancsolat hasonló az elsőhöz, és hogy ebben a két parancsolatba foglaltatnak a jövendölések és a törvény.* Meg akarván pedig mutatni, hogy a szeretetnek nem kell henyélőnek lenni, azért azt mondja másutt, hogy aki őtet szereti, a’ meg is tartja az ő parancsolatit*, valamint hogy ő is megtartotta az ő Atyjának, és az ő szeretetiben maradott.* Ebből azt tanulhatjuk, hogy nem elég csak a rossztól eltávozni, hanem még jót is kell cselekedni.

Azt nem mondhatni, hogy midőn az Istennek nagyságáról elmélkedünk, és az ő csudálatos voltát imádjuk, midőn azt vizsgáljuk, hogy minden az ő akaratja és rendelése szerént történik, és hogy ő minden helyeken és cselekedetinken jelen vagyon; azt nem mondhatni, mondám, hogy mikor a lelket ilyen belső elmélkedésekkel tápláljuk, hogy mindezek ne legyenek cselekedetek, mivel az imádások, imádságok, fohászkodások, az elme magamegalázása a léleknek cselekedeti, de ezek a cselekedetek a lélekben maradnak, és ezért is nevezik a hit, szeretet, reménség és imádás cselekedetinek. Ebből áll a belső élet és az elmélkedő élet.

De minthogy az embernek a külső cselekedeti mutatják meg a belsőket, ugyanazért jovalja is nekünk azokat a Kristus mindenekfelett. Azt is akarja, hogy a jó cselekedetekkel mutassuk meg azt a szeretetet, amellyel szeretjük az Istent és a felebarátot. Ezt nevezik munkálodo életnek, ugyancsak erről is vagyon a mi beszélgetésünk.

Ezek olyan szükségesek a valláshoz, hogy ezen cselekedetekről ítéltetünk meg; mert ugyanezek is bizonyítják meg, hogy ha valósággal szeretjük-é az Istent vagy nem. Ugyanazért is a mi urunk az ítéletkor nem fogja azt mondani: jövetek én Atyámnak áldottai, mert teljes szívetekből szerettétek őtet, hanem azt fogja mondani mert éheztem, és ennem adtatok, bizonyságot tévén nemcsak a szeretetről, hanem még a szeretetbéli cselekedetről is. Szent Pál sem különbözteti meg a cselekedetet a szeretettől, sőt még abban tartja a szeretetet, mondván, aki szereti az ő felebarátját, végbenviszi a parancsolatot, mert ezek a parancsolati az Istennek: ne tégy paráznaságot, ne ölj, ne lopj, ne tégy hamis tanúbizonyságot, ne kívánjad a más jószágát, és több efféle; mindezek ebben a parancsolatba foglaltatnak, szeressed felebarátodot, mint önnönmagadot, mivel a felebaráthoz való szeretet nem szenvedi, hogy néki valamely rosszat cselekedjenek, és így a szeretet a törvénynek bételjesítése. Rom. 13. 8. 9. 10.

Ebből látja már kegyelmed, hogy a szeretet cselekedteti azt mivelünk, amit felebarátunkért cselekeszünk, amint a Kristus mondja, és Szent Pál szerént ugyanazon szeretet nem engedi, hogy néki valamely rosszat cselekedjünk. Követni kell tehát azt a szeretetet, és ennek okáért azt mindenkor az eszünkbe tartsuk, hogy másokkal úgy bánjunk, valamint akarjuk, hogy mások bánjanak velünk, és másokkal azt ne cselekedjük, amit nem akarnók, hogy mások cselekednének velünk.*

A’ tehát bizonyos, hogy a vallás a szeretetben áll, és a szeretet a jó cselekedetekben. Hogy az Isten némely dolgokot csak azért tilt, mert ellenkeznek a szeretet tisztaságával, és némelyeket azért parancsolja cselekedni, mert azok nélkül a szeretet nem lehet.

Hogyha pedig kegyelmed azt akarja megtudni – mondá Télámonnak –, hogy melyik a rossz, melyet el kell kerülni, és a jó, melyet kell cselekedni, csak azt tekintse meg kegyelmed, hogy mit mond a tíz parancsolat és az anyaszentegyház parancsolatja. Kerülje el kegyelmed a rosszat, és kövesse az irgalmasságnak cselekedetit, valamint a Kristus hagyá kegyelmednek, és hogy rövideden megmondjam, hallgassa kegyelmed Szent Pált: a testi cselekedeteket el kell hagyni, és a lelki cselekedeteket kell követni. Gal.* 5. Egyszóval, hogy elvégezzem beszédemet, amely felettébb is hosszú volt, csak azt mondom: meg kell arról emlékezni, hogy meg kelletik kegyelmednek halni, a kegyelmed cselekedetét vagy megbüntetik, vagy megjutalmaztatják; ezt eszében tartván, nem fog kegyelmed vétkezni. In omnibus operibus tuis memorare novissima tua, et in aeternum non peccabis. Eccl.*

– Ezt már megértettem – mondá Télámon –, de mire kell adni magamot? Már megmutatta kegyelmed a jó és a rossz erkölcsöt; azt is tessék kegyelmednek megmutatni, hogy micsoda foglalatosságot kell magamnak adni, hogy a kegyelmed kívánsága szerérit munkálodo és tisztességes lehessen, mert a kegyelmed tanítása kezd nekem tetszeni.

– Igen nehéz volna – felelé a páter –, mindenféle személynek leírni életének módját, azért kinek-kinek kell magának rendet szabni; vizsgálja meg elsőben ki-ki a maga állapotját, és micsoda rendbe vagyon, hogy ha függ-é valakitől vagy nem függ, hogy ha gazdag-é vagy szegény. Ez azután szükséges, hogy aszerént igazgassa a maga cselekedetit, amely vagy a jó erkölcsöt illeti, vagy a rendet és a hivatalt, amelybe Isten tette. A jó erkölcsnek cselekedetiben vannak bizonyos dolgok, amelyek némelyekhez illenek, másokhoz pedig nem illenek.

Valamint, hogy a mi rendünkhöz kell alkalmaztatni az üdvességre való cselekedeteket, úgy a több cselekedetinket is a rendünkhöz kell fordítani, és azokban azután szorgalmatosan eljárni; mert amint már megmondottuk, senki e világon ment nem lehet valamely dologtól, és hogy az Isten megkívánja tőlünk a mi rendünkhöz illendő dolgot.

Hogyha el lehet mondani egy szegénynek vagy egy közönséges renden lévőnek a Szentírás szerént: meddig fogsz alunni oh! rest? mikor fogsz felébredni álmodból? alunni fogsz egy keveset, egy kevessé egyik kezedet a másikára teszed, hogy nyugodjál, és a szegénység nagy sebességgel reád jő. De ha serény vagy, a te házadnál nagy bővség leszen. A rest a hideg miatt nem akart dolgozni, a azért koldulni is fog nyárba. A gyors embernek gondolati bővséget szereznek, de a rest mindenkor szegény. Prov. 7. 9. 20. 21.*

Hogyha ilyen szókkal a dologra fel lehet ébreszteni az olyanokot, akiknek dologgal kell keresni életeket, az olyanokot is illetik ezek egyrészint, akik nem kételenek dologgal keresni kenyereket. Mert mivelhogy nincsen senki is, aki valamiért ne volna a világon, és aki nem tartoznék vétek alatt rendihez illendő dolgokkal, és minthogy másként is az élet rövid, és senki nem születik tekéletességbe, azért nincsen senki, aki ne tartoznék tanulni, hogy magát alkalmatossá tegye abban a rendbe, amelybe az Isten tette, a fejdelmeknek vagy a közönséges jónak szolgálatjára.

Ha még ezekhez teszem az áitatos cselekedeteket, melyek mindennap szaporodnak, és amelyek elsőbbek a többinél, úgy bizonyára nem lészen ideje a tunyaságra se a nagynak, se a kicsinynek.

– Páter uram – mondá Angyélika –, kegyelmed elfelejté az asszonyokot?

– Követem kegyelmedet – felelé a páter –, mert az ilyen közönségesen való leckék, mint ezek, az asszonyokot úgy tekintik, valamint a férfiakot.

Mindazonáltal azt elmondhatjuk, hogy kivált kétféle dologba foglalhatják az asszonyok magokat. Először …

– Valaki az ajtón vagyon – mondá Diánna –; Angyélika, nézzed!

– Talám engemet hínak – mondá Máriánna –, mert holmi dolgot parancsoltam volt, hogy véghezvigyék.

Máriánna felkelvén, mondá Diánnának: – Igen bánom, hogy el kell mennem, és hogy ilyen hasznos beszélgetést félben kell hagynom.

– Tudja-é az asszony, mit kell cselekedni – mondá Angyélika –, azt, hogy holnap idején idejöjjön az asszony, ebéden itt legyen az asszonynál – mutatván Diánnára –, és így mind ebéd előtt, mind ebéd után hallgathatjuk a pátert.

– Jó szívvel elvárom – mondá Diánna.

– Eljövök tehát – mondá Máriánna.


Ötödik napon való beszélgetés

A cselédes gazdáknak kötelességekről

Másnap tíz órakor mindnyájan esszegyűlvén, még az ágyban találák Diánnát, akit is minekutána köszöntötték volna, ki-ki leüle, és Angyélika mondá a páternek:

– A minap azt kérdettem vala kegyelmedtől, hogy micsoda tanácsot ád kegyelmed az asszonyoknak, vagy micsoda módot, hogy elkerülhessék a restséget, azt a csuda állatot, aki szüntelen ostromol minket. Erről jut eszembe a Andromédes históriája*, hogy egy király leánya, aki is igen szép lévén, a tenger partján egy kősziklához volt kötve, aki is várta, hogy a sárkány elnyelje. Akit is elnyelte volna, hogyha a vitéz perzsa szárnyas lovon oda nem érkezett volna, és megölvén a sárkányt, meg nem szabadította volna. Legtöbben mi ilyen állapotba vagyunk, mert magamot sem veszem ki; mivel a restség minket kötözve tart, és a pokol felnyitotta száját, hogy elnyeljen. Jöjjön kegyelmed a mi segítségünkre, nyomja le kegyelmed azt a sárkányt, és oldozzon fel minket.

– Angyélika – felelé a páter –, a kegyelmed szavait nem hallgathatom egy kis pirulás nélkül. Mindazáltal, hogy a mentséggel időt ne töltsek, inkább engedelmeskedem. Arra reá emlékezem, mikor mondám tegnap, hogy kivált kétféle dologban kell foglalni magokot az asszonyoknak.

Először, hogy a gyermekekre jól viseljenek gondot, főképpen, midőn még kisdedek. Azt nem merném mondani, hogy még szoptatniok is kellene.

– Azt jól cselekeszi kegyelmed, páter uram – mondá Télámon –, mert hol látta kegyelmed, hogy a főasszonyok dajkák legyenek?

– Való, hogy nemigen láttam – felelé a páter –, de kell-é mindenbe a világot követni; ha a világ rosszul cselekeszik, nem kell rosszat cselekedni*. Ez igen nagy visszá való élés, mert ha a természet annyi erőt adott az asszonyoknak, akármely gyengék legyenek is, hogy a gyermekeket hordozhassák és szülhessék, annyit is ád nékik, hogy azokot szoptathassák. Nem egész, hanem fél anya az olyan, aki nem táplálja evilágra hozott magzatját. A föld noha mindeneket teremt*, de mégis nem azért anyja mindennek, hanem azért, hogy azokat táplálja. Nincsen olyan állat, aki ne táplálná az ő kisdedét. Olyanok az ilyen anyák, mint akik az utcára kivetik gyermekeket.

– Oh’ páter uram, mit mond kegyelmed – mondá Télámon –, az irtóztató.

– Igenis irtóztató az olyan szokás – felelé a páter –, mert ugyan nem veti-é el az olyan anya a gyermekét, aki még gyenge lévén, aki még az anyja méhétől és vérétől azon melegségében vagyon, aki csak az anyja után sír és suhajt, annyira, hogy a fenevadnak is megesnék a szíve rajta; nem veti-é el – mondom –, amidőn olyan asszonynak adja, akinek talám a teste nem egészségesebb a lelkinél, és aki nagyobbra becsüli a fizetését a gyermeknél, de bár szent volna is. Gondolja-é kegyelmed, hogy a gyermek egészsége azért meg nem változik, mivel elveszik tőlle azt az eledelt, amelyhez szokott, és idegen eledelt adnak nékie. Azt látjuk, hogy amely eledelhez a gyomor nem szokott, az egészség azért megváltozik. De ami még nagyobb, a’, hogy amely eledel megrontja az ő testét, ugyanazon meg is rontja az ő elméjit.

– Nem engedhetem meg kegyelmednek ezt a filozófiát – mondá Télámon –, mert ilyenformán a lélek a mi eledelünktől függne, és úgy testes volna a lélek?

– Ezt az utolsót nem tartom – felelé a páter –, de másképpen helyesen beszél kegyelmed.

– Hogyhogy – kérdé Télámon –, az eledeltől függ tehát az én lelkem?

– Nincsen különben – felelé a páter –, azt könnyű megmutatni; mert ha a test megromlik a rossz eledel miatt, és ha a lélek nem munkálodhatik a testi organumok nélkül, ebből következik, hogy vagy nem munkálodhatik, vagy rosszul munkálodik, hogyha azok az organumok megromlottak.*

Nem igaz-é a’, hogy ha szemek fájósok, a lélek nehezen láthat, hogy ha a fülek bédugódtak, nehezen hallhat; az egészségtelen agyvelő a szaglást meggátolja, a megmerevedett tagok a tapasztalást, és ha a nyelv rosszul vagyon, az ízt nem érzi.

– Ezeket mind megengedem – mondá Télámon –, de mindezeknek mi közi vagyon az elméhez. Mikor a nyelvemet megégettem, és az éteknek ízit nem érzem, azért az én elmém nem okoskodhatik-é?

– Mindjárt megmutatom kegyelmednek – felelé a páter. – Nem igaz-é a’ példának okáért, hogy olyan ember, akinek gyors és éles elméje vagyon, ostoba lészen, és semmire nem emlékezik, hogyha valamely nagy seb esik a fején, vagy valamely nagyon megesik, vagy pedig a betegség miatt. Ez attól vagyon, hogy amely organumok szükségesek az elméhez és az emlékezethez, meglévén sértve, a lélek nem okoskodhatik, nem emlékezhetik, se nem akarhat azon organumok nélkül, valamint hogy nem is láthat, nem hallhat szem és fül nélkül, úgy az ő értelméhez való cselekedetek is nincsenek rendben. De minthogy azok az organumok az agyvelőben vannak helyheztetve, azt könnyű általlátni, hogy a rossz eledel és a betegségek, amelyeket okoz, árthatnak az agyvelőnek és az érzékenségekhez tartozó organumoknak; mivel azt tudjuk, hogy az eledelnek emésztése hasonlóképpen megyen végbe, valamint az égettbor főzés, és a jó vagy rossz gőzök a gyomorból felmenvén az agyvelőben, azok az elmének organumival esszeelegyednek.

Hát a’ honnét vagyon, hogy akik részegesek, nem emlékeznek jól valamire, hogy azok, akik igen megtöltik magokat, apoplexiában eshetnek*, és valamint hogy a gyermekekben a nagy éhség és a szomjúság az elmét megtompítják, így ellenbe a sok eledel ostobává tészi őket, ha Aristotélesnek akarunk hinni*, eloltja az ez elmének frisseségét, valamint a kevés tűz megfojtodik a sok fa alatt.*

– Mármost kezdem megfogni – mondá erre Télámon.

– Ez így lévén tehát – felelé a páter –, látja kegyelmed micsoda szükséges eleit venni, hogy a gyermeknek gyenge teste meg ne romoljék még eleinte. Mivel amely betegségeket magában vészen akkor, idővel azok csaknem mind meggyógyíthatatlanokká lésznek, és azok nemcsak egyfélék; mivel azok okozzák a siketségeket, hitvánságokot, gyengeségeket, ostobaságokot és a rendeletlen rossz erkölcsöket, még arról nem is szóllok, hogy micsoda eséseket, töréseket nem szenvednek a gyermekek a dajkák gondviseletlenségek miatt.* Ha valamely anya ezeket így általlátná, amint szükséges is, hacsak nem vak, hogy mondhat ellene az igazán való anyai kötelességnek?

– Ez úgy vagyon – mondá Télámon –, de akarja-é kegyelmed azt, hogy az anyák megrontsák egészségeket?

– Azt nem akarom – felelé a páter –, mert a természet törvénye szerént a felebaráti szeretet elsőben magunkon kezdődik. A’ való, hogy a gyermek táplálása nagy baj, és sokkal több erőt és egészséget kíván, mintsem vagyon azoknak az úriasszonyoknak, kik kényesen neveltettek, de leggyakrabban nem a gyengeségek okozza, hogy oly igen kíméllik magokat.

– Értem, mit akar kegyelmed mondani – mondá Télámon –, kegyelmed is azt tartja, hogy nem más okozza, hanem hogy igen szeretik magokat.

– Azt már – felelé a páter –, az ő lelkeküsméretire hagyom, de a’ bizonyos, hogy leginkább a restségtől vagyon. Mivel a szüntelen való gondviselés, melyet kíván a gyermeknevelés, az őket elijeszti; a sok baj, sok alkalmatlan sírás, azért is eltávoztatják szemek elől mindezeket, amennyiben lehet.

– Oh! páter uram – mondá Angyélika –, még más oka is vagyon annak, hogy ilyen asszonyok miért nem szeretik mindenkor látni gyermekeket, talám azt még nem is tudja kegyelmed. Azért hogy szégyenlik vénebbeknek lenni a gyermeknél. Igenis félnek attól, midőn a gyermek anyjának vagy mamának híja, még azért meg is vesszőzik őtet; hanem így kell őket híni: édes anyocskám. Mikor pedig idegen ember vagyon a háznál, akkor bátorságosabb neki, ha elvakarodik a házból*, és meg sem mutatja magát. Hát még mennyit látunk olyat, aki teljességgel nem szenvedi a háznál, hanem valamely távul lakó atyjafiához küldi, és ott nevekedjék, amint lehet.

– Ez igen nagy kegyetlenség – felelé a páter –, és rettentő bosszút is áll azért az Isten. Mert ugyanis hogy lehet olyan rosszul bánni gyermekekkel, amidőn olyan nagy gondviseléssel, szeretettel vannak a kiskutyájukhoz, akinek is különös gondviselője és asztala vagyon, és ha valami baja vagyon, az egész ház népének szomorúságban kell lenni; ha el talál veszni, vagy megdöglik, oh! akkor az asszony megvigasztalhatatlan.

– A minap egy úriasszonynál voltam – mondá Angyélika –, aki éppen ilyen természetű. Az asszony – mutatván Diánnára –, azért küldött volt hozzája, hogy amennyiben lehet, megvigasztalja a kisleánykája iránt, aki is halálán volt. Mikor hozzája menék, éppen akkor pirongatá egyik cselédet, azért hogy meg nem engedte magát maratni, és hogy a kiskutyát megfenyegette, aki is igen hamis és ugató. Amint ebből megláthatja kegyelmetek, valamely becsületes ember azért jött vala az asszonyhoz, hogy köszöntse. El is kezdé legalább háromszor mondani: az asszonynak kívánván, de tovább nem mehete, mert a kiskutya mindenkor reája ugrék, valamikor meg akará hajtani magát, és a kesztyüjével kelleték magát oltalmazni. Azután ismét elkezdé: az asszonynak kívánván kötelességem, erre a kiskutya ismét ugatni kezde, és az embernek ismét oltalmazni kelleték magát. Egyszóval, az ugatás miatt lehetetlen vele megérteni a köszöntést. Az asszony mindazonáltal egy nagy karosszékben ülvén, némelykor meginté a kiskutyát, mondván: hallgass, kis hamiska. De a hamiska, minthogy kényesen neveltetett volt, azért csak ugatott, és annak a becsületes embernek lehetetlen vele két vagy három szónál többet mondani, és talám nem is mondhatott volna, ha szerencséjére egyik a leányok közül bé nem ment volna, és a kiskutyát ki nem vitte volna az ölében.

De hogy ismét visszátérjek az én keserves követségemre, alig végezhetém el az asszony izenetit, hogy micsoda szomorúsággal értette leányának betegségét, hát azonnal nagy sírással béfuta egy leány és mondá: oh! asszonyom, ihon haldoklik a szegény kisleányka, jöjjön az asszony, és adja reá áldását. Oh! Erzsok* – felelé az asszony –, hogy menjek én fel a felső házba? Erzsok nagy sírással mondá: oh’ jöjjön az asszony, legyen jelen halálán a gyermekének. Oh! Istenem – felelé az asszony öszvehúzván szemöldökét –, hagyj békét nekem, ne törd a fejemet az olyannal. Ennél többre nem veheték. A leányka maghala egy fertályóra múlva, és mikor az anyjának tudtára adák, legkisebb változást sem mutata. Mindezeket szemeimmel láttam és füleimmel hallottam.

– Oh! utálatos restség, aki felfordítod a természetnek törvényét – felkiálta a páter. – Természet nélkül való anyák, nagy szükségtek vagyon arra, hogy az Isten másformában légyen atyátok, mint ti vagytok anyjok gyermeketeknek. Az ilyen kegyetlenség egészen felháborít. Mivel az oktalan állat, akit úgy szeretnek, kárhozatokra lészen még valaha, vagyis legalább példájokot kellene azoknak követni, látván hogy azok micsoda szeretettel vannak a kis kölykökhöz. A természet és az Isten törvénye ellen is cselekeszik az olyan, aki másképpen cselekeszik.

– Ugyanezért is mondám az elébb, hogy az anyának a gyermekihez való gondviselés olyan kötelesség, amely feloldozhatatlan, és legillendőbb egy jó erkölcsű asszonyhoz. Ezért is mondja Szent Pál, hogy az anyák a magzatoknak szüléséért üdvezülnek, igyekezvén azon, hogy azok megmaradjanak a hitbe, a szeretetbe és a szent életbe szelídséggel. 1Tim.* 2. 15. Azt is akarja, hogy az anyák azt kövessék, valamit parancsol az özvegyeknek. 1Tim. 5. 4. Egy olyan asszony, aki a becsületét szereti, leginkább abban foglalatoskodik, hogy a gyermekét jól nevelhesse; ámbár arra oka légyen is, hogy maga ne szoptassa, de arra nincsen, hogy neveltetésére gondja ne legyen.

– Páter uram – mondá Télámon –, hát csak az anyákot illeti-é a neveltetés és az atyákot nem? Holott én azt tartottam, hogy az emberek többet látnak és tudnak, mintsem az asszonyok, azért jobban is tudják a neveltetésnek módját.

– Noha én az anyákról szóllok – felelé a páter –, de mindazonáltal azt nem értem, hogy az atyák mentek legyenek a gyermekek gondviselésétől, úgy Szent Pál ellen szólanék, aki is azt mondja: ti is, atyák, ne ingereljétek haragra magzatitokat, hanem neveljétek őket a tudományba és az úr beszédének intésébe. Eph.* 6. 4.

Nemhogy tehát azt mondanám, hogy az atyák nem tartoznak erre a kötelességre, de sőt még azt tartom, hogy ez az ő legfővebb hivataljok, mivel a gyermek közönséges a férfiú és az asszony között.* De minthogy a külső dolgoknak terhe a férfiún forog, és hogy azok a dolgok elfordítják, azért azt tartom, hogy az asszonyoknak a háznál lévő dolgokra legyen gondja, az urát segítse, és semmire úgy ne vigyázzon, mint a jó neveltetésére gyermekének, és arra vigyázzon mind magáért, mind az uráért, akinek is arról számot kell adni néki.

De sőt még el is lehetne osztani egymás között azt a gondot, az asszonyra bízván a gyermeknek gondviselését mindaddig, valamég a gyermekségből ki nem kél, mivel addig az ideig az asszony jobb gondot visel reája, mintsem a férfiú; a gyermekségből kikelvén, azután a férfiúnak kell keze alá venni.*

E’ szerént felosztani a neveltetést, úgy tetszik, hogy természet szerént való dolog a házasságba, sőt még a régiek is azt követték. Nincsen tisztességesebb vigasztalása egy férfiúnak – mondá egy régi bölcs –, mint olyan asszonyt venni, aki részt veszen véle mind a gonosz, mind a jó szerencsében, akire bízhatja titkait és kisgyermekeit. Tacit. 11. ann.*

A gyermekek neveltetése az asszonyokot illeti – mondja Aristotéles, és őket a tudományokra oktatni, a férfiakat. De cura rei fam. C. 3.*

Nem tudnám valójában megmondani, hogy melyikre adunk nagyobb gondot. Mert valójában azon a szoktatáson áll az ember élete, mint amelyet adnak néki gyermekségében. Azt nem tartom, mint mások, kik azt gondolják, hogy a gyermekekkel úgy kell bánni, valamint a kis oktalan állatokkal, akikre nem kell más gondviselés, hanem csak enniek adni, mivel ilyenformán meghagyák rontani elméjeket és szokásokat vagy a dajkáktól, vagy a cselédektől, holott azt meg kell tudni, hogy leggyakortább az ember öregségében olyan lesz, amicsodás volt gyermekkorában.

– Ezt mindennap tapasztaljuk – mondá Télámon –, mivel midőn valaki panaszolkodik valakiről, azt mondja; olyan megátalkodott, hogy csak a maga hasznát szereti. Ah! üsmérem én őtet – feleli a másik –, mert mikor együtt tanultunk, két óráig is elveszekedett egy almáért.

– Tehát amely szoktatást adnak először a gyermeknek – mondá a páter –, az emberségre, a jó erkölcsre, az isteni félelemre, azon fog állani az ő élete. Mert minthogy a megromlott természetért az ifiúság mindenkor a rosszra hajol, azért amikor még az ág gyenge, hogy úgy mondjam, addig kell meghajtani; mert ha még azt várják, hogy megkeményedjék a rossz szokásban, akkor már nem hajthatni a jóra, valamint a vastag fát, aki inkább eltörik, mintsem meghajaljon.*

– Ezt bölcsen mondja kegyelmed, páter uram – mondá Máriánna –, látom, hogy minden azt tartja, amit kegyelmed. Mindazonáltal azzal megelégesznek mondani, hogy a gyermekeket jól kell felnevelni, de senki nem szab arra rendet.

A páter felelni akarván erre, félbe kelleték hagyni, mivel vivék az étket az asztalra.

Ebéd után ki-ki a maga helyére ülvén, mondá a páter:

– Az attól vagyon, mert azt gondolják, hogy a keresztények között mindenik tudja, hogy a gyermek neveléséhez közönségesen egyéb nem kívántatik, hanem hogy az ő szándékát, akaratját és cselekedetit arra a jóra kell fordítani, amelyre nékünk rendet szab a szent vallás, és hogy különösön arra a végre neveljék, amelyre céloznak; tudniillik arra a rendre vagy hivatalra, amelyre rendelik a gyermeket. Ezt is híják nevelésnek. Ez olyan nagy dolog, amint már megmondottuk, hogy ez a kútfeje vagy magja annak a jónak vagy rossznak, amelyet látunk, hogy egy ember cselekeszik egész életében.* Mit mondjak? Ugyanattól is származik egy országnak boldogsága vagy romlása, mivel egyik a jó erkölcstől függ, a másika a lakosok rendeletlenségétől vagyon.

Ugyanerre az okra való nézve is nevelték Perzsiában közönségesen a gyermekeket. Sok ország vagyon olyan – mondja Xenophón –, ahol kinek-kinek szabad úgy nevelni gyermekét, amint tetszik, ahol törvényt szabnak a vétekért, hogy azt ne cselekedhessék, és azért meg is büntetik. De Perzsiában nem úgy vagyon, mert ott a törvény eleit veszi a véteknek, és meggátolja a lakosokat, hogy abban ne essenek; itt a gyermekek neveléséről való törvényt kell érteni. In Cyr. 1.*

A gyermek nevelésének ideje olyan drága, hogy nincsen olyan óra, amelyben nem kellene őtet tanítani.

– Hogyhogy, páter uram – kérdé Télámon, – kívánja-é kegyelmed azt, hogy még a csecsszopó gyermekeket is tanítsák?

– Igenis – felelé a páter –, mihent az akarat és a különböztetés bennek kitetszik.

– Láttam olyan gyermeket – mondá Angyélika –, akit oly sok ideig szoptattak, hogy maga vitte a dajkája alá a széket, mikor szopni akart.

– De miért nem kellene őket mindjárt az emberségre tanítani – felelé a páter –, mihent már azt megüsmerik, ami nékik szükséges; mivel azt észre sem vesszük, hogy még a természet is az emberségre von minket. Lehet hát néki egy kis rendet szabni az emberségről még abban az időben is, amelybe az ő elméje csak a vétekre vonsza.

Ez így lévén, tegyük fel magunkban, hogy olyan gyermeket kell felnevelnünk, akinek szüléi jó rendbe vannak, és akiknek abban vagyon módjok, hogy jól neveltethessék.

Mondjuk el tehát, hogy nincsen olyan főrenden lévő, aki nem kívánná, hogy a gyermeke emberséges ember ne lenne, ezt az egész világ kívánja. Sőt még azok is, akik legrendeletlenebbek, és akik a jó erkölcsöt kerülik, azok azt szeretik és kívánják gyermekekben, azt is akarják, hogy a gyermekek a nemzetségekre való nézve, a világban való előmenetelre alkalmatosak lehessenek. És így a gyermeknek neveltetése két végre céloz: 1. hogy emberséges ember legyen; 2. hogy alkalmatos legyen hivataljára.

Hogy ezt meg lehessen érteni, azt meg kell tudni, hogy a gyermeknek neveltetése három időre osztatik. Az első idő az, amelybe a gyermek az anyja keze alatt vagyon. A második, amelybe az atyja gondviselése alatt vagyon. A harmadik idő az, amelyben a gyermek a neveltetésből kikelvén, magára hagyatik. Ebben a harmadik időben sírhat vagy örülhet a gyermek rossz vagy jó neveltetéséért, ebben látszik meg, ha alkalmatos-é vagy nem elérni azt, amire rendeltetett.

 

A hírhordozó

 

Az anyát illetvén tehát az első idő, ez annál is nehezebb és gondosabb, hogy a természetnek indulatit nem az okosság vezetvén, mód nélkül sebesek. Mivel egy gyermeknek minden mozgása csak az ételért és az ételről vagyon, hogyha megharagszik, csak az ételért csendesedik meg, valamint az oktalan állat. És minthogy még az oktalan állatok is éhezni hagyák a kisdedeket, hogy enni taníthassák, a gyermekek tanítására sincsen jobb mód, mint ebben a természetet követni.

– Ugyan gyönyörűséggel nézem némelykor – mondá Angyélika – a madarakot, akik minekutána felnevelték volna a fiokat, azután enni tanítják. Nem hajtanak arra, akármennyit kiáltsanak, kérjenek, hanem olyan helyre viszik őket, ahol ennivaló vagyon, ott előttök esznek, azután a példa és az éhség megtanítja fiokat az ételre.

– E’ nincsen különben – felelé a páter –, mihent egy gyermek különböztetni kezd, adják néki, amit kíván, vagy még többet is, azonnal akaratos és kényes lészen, az ételben pedig finnyás, némely eledelt meg kezd utálni, amely szégyenire válik mind magának, mind azoknak, akik nevelték; sokszor még azt el sem hagyja. Ellenben, adjanak néki enni mértékkel, olyan okon-módon, hogy a kezet megcsókolja, magát tisztán tartsa, mindent megköszönjön, ilyen formában ha nem üsméri is, de megtanulja az emberséget és a tisztaságot. Nem kell néki semmit is adni, midőn sírva vagy haraggal kér valamit; az ő kis elméjében megutálja még mindezeket, és látván, hogy haraggal semmit sem nyerhet, és ha enni akar, jámbornak, szófogadónak, csendesnek és tűrőnek kell lenni. Így lassanként ezekre fordítják az elméjit és a jó erkölcsnek zsengéjét adják beléje, szófogadóvá és csendessé tészik őtet.

De még arra is kell vigyázni, hogy nem kell sokat vagy rendeletlenül enni adni a gyermeknek, hadd szokjék lassanként elszenvedni az éhséget; a’ bizonyos, hogy a torkosból nagy embert nem lehet csinálni, mivel Socrátes azt mondja*, hogy aki másoknak parancsol, annak szükséges, hogy tudja szenvedni az éhséget, szomjúságot, hideget, meleget, másként hivatalját jól végben nem viszi. Nem kell néki úgy enni adni, valamint sokan cselekesznek, hogy napjában akármikor eszik, se sokat egyszer, hanem rendet kell arra szabni, és keveset kell adni egyszerre. Ilyen formában lehet a tűrésre és az éhségre szoktatni.

Arra is kell vigyázni, hogy micsodaféle ételt adnak néki, nem kell őtet a finnyásságra szoktatni, mert azután zablódó és kényes* lenne, ha nem igen közönséges étellel kell tartani, hadd szokjék mindent megenni, hideget, meleget, sóst, édeset. Mindenkor a mértékletességet dicsérték a nagy emberekben.

Mindezek után látja kegyelmetek, hogy semmi különös rendet nem szabok. Olyan okos személyek előtt szóllok, akik meg tudják választani a gyermeknek természetit; mert példának okáért, ha a gyermek egészségtelen, tudni való dolog, hogy gyenge étellel kell táplálni. Noha nem látom, hogy a parasztemberek gyermeke, akit nem kényeztetnek, hogy azért betegebb légyen, sőt még azok kövérek, izmosok, vidámok.

Hasonlót mondhatok a ruházatja iránt; soha nem kell a gyermeket arra szoktatni, hogy sok ruha legyen rajta. Mert mentől több ruha vagyon az emberen, annál inkább megérzi a hideget; és idővel legkisebb kemény időben sem mér kimenni a házból.

A gyermeket nem kell igen cifrázni, mert ha látja, hogy másoknál cifrább, mindjárt többet fog maga felől tartani és kevély lészen; azután ez a rossz erkölcs a több jó erkölcsöket meg fogja gátolni.

A gyermek midőn már jól kezd szóllani, lehet neki megmutatni a betűket. A’ nem olyan nehéz dolog, amint gondolják; közönségesen csak arra kell vigyázni, hogy a’ játék gyanánt legyen a gyermeknek. Más egyéb haszontalan játékra megtanítják a gyermeket, miért nem lehetne játék közben őtet a betűkre megtanítani. Annak könnyebb módja nem lehet, mint a játszó kártyákra írni a betűket*, a gyermek azonkívül is kap a kártyán. Mindenik kártyát úgy kell elnevezni, valamicsoda betű vagyon rajta; a gyermek észre sem veszi, hogy megüsméri a betűket, és hogy oly hasznoson megcsalják őtet. Arra is kell vigyázni, hogy aki fogja néki a betűket és az olvasást mutatni, ugyanattól is várjon a gyermek többet, mint mástól, hogy hadd kedvelje őtet.

– Azt egynehánytól hallottam – mondá Angyélika –, hogy én már hétesztendős koromba jól olvastam.

– A’ nem csuda – felelé a páter –, ugyanígy is kellene cselekedni a gyermekekkel. Lehet is őket lassanként az imádságra szoktatni és tanítani, a hit ágazatit elejekben adni, és azt kevesé nékik megmagyarázni, és vélek megértetni. Példának okáért arra tanítani, hogy az Isten mindeneknek ura, hogy az ő akaratja szerént lesznek mindenek, hogy őtőlle vesszük a jót és a nyomorúságot, hogy ő adja az életet; ha szinte nem láthatjuk is őtet, de ő mindenütt vagyon, mindent ő cselekeszik. Mindennel néki tartozunk, tisztelettel, szeretettel, háláadással. Őhozzája is kell sietnünk, de hozzája úgy mehetünk, ha követjük a jó erkölcsöket: A jó erkölcsöt úgy követjük, ha a parancsolatot megtartjuk. Ha pedig a parancsolatot megtartják, a mennyországot megadja; azok pedig pokolba mennek, kik meg nem tartják.

Hogyha a parancsolat szerént élünk, semmitől nem kell félnünk, sem a veszedelemtől, sem a szerencsétlenségtől, még a haláltól sem. Mert minden az ő akaratjától függ, és az ő akaratján áll a mi halálunk. Mindeneket úgy rendel és kormányoz, hogy az ő akaratja bételjesedjék miirántunk, és mindenek az ő dicsőségére és az őtet szeretőknek jovokra legyenek.

Minthogy pedig az ő akaratja szerént kell cselekedni, és ahhoz szabni magunkot, azért két dolgot kíván mitőllünk. Az első a’, hogy szüntelen kérjük azt tőlle, ami nékünk szükséges, és hogy fordítsa el tőllünk a gonoszt. A második a’, hogy így viseljük magunkot, hogy mit kérünk, elvehessük. Mert azok, kik munkálodnak, az Isten áldását veszik, de azok nem, kik a restségben élnek. Példának okáért, haszontalan győzedelmet kérni, ha nem akarunk harcolni, bőv aratást kérni, ha nem vetünk.

Arra kell tehát a gyermeket tanítani, hogy ez a két dolog együtt jár: a munka és az imádság. Mert semmit sem nyerünk, ha nem kérünk, és haszontalan kérünk, ha azon nem igyekezünk, hogy megnyerhessük. Hogy pediglen meg lehessen értetni azokkal a gyenge elmékkel az Istennek mindenhatóságát, eleibe kell adni a földi természetet, mutatni kell néki az eget és a csillagokat.

– Hogyhogy a gyermekeknek – felkiálta Télámon –, én azokat magam sem tudom.

– Elhiszem – felelé a páter –, mert gyermekkorában nem tanították volt arra kegyelmedet. Midőn a gyermek a napot nézi, azt méltán csudálhatja. És micsoda helytelenség volna abban, ha véle megüsmértetik, hogy az a nap, ha szinte nagyobb légyen is a földnél, de az Isten szolgája, és arra rendelte, hogy az egész természetet világosítsa. Ha olyan fényes, csudálatos és nagy dolog engedelmeskedik annak a nagyúrnak, hát az ember, aki oly kicsiny, oly nyomorult, oly gyenge, és aki elmúlik, mint az árnyék, hogyne engedelmeskednék?

Végtire arra kell vigyázni, ha azt akarják, hogy a gyermeknek idején megérjék elméje, soha nem kell néki úgy beszélleni, mint gyermeknek, hanem úgy, mintha volna harmincesztendős.

Még eleinte kell az elméire adni, hogy nagy gondolattal legyen az isteni félelem és szeretet felől, és bizodalommal az ő mindenhatóságában. E’ lassanként megbátorítja a gyermeket, de azt teljességgel meg nem kell engedni, hogy őelőtte valamely rettentő dologról beszéljenek, ijesztőről, holttestről, babonaságról, étszaka járó lelkekről. Az ilyeneket meg kell véle üsmértetni, hogy nem kell ezektől félni, mivel az ördögnek nincsen semmi hatalma, és hogy olyan átkozott teremtett állat, akinek nincsen szabadságában az ember. Mivel az ember a Kristus öröksége, megszabadítván őtet az ördög rabsága alól, ugyanő is a mi valóságos urunk, gondviselőnk, és ha ő velünk vagyon, semmi nékünk nem árthat.

Nemhogy kellene félnünk a holttesttől*, de azt még szeretni kell és tisztelni, a’ nékünk semmit nem árthat, valamint egy darab kő: Mondám, hogy szeretni kell azt, mert mihozzánk hasonló, és ahhoz olyan szánakodással kell lennünk, amellyel akarnók, hogy mások lennének hozzánk holtunk után. Tisztelettel is kell ahhoz lenni*, nem tekintvén azt úgy, mint egy dögöt, hanem úgy, mint a Szentléleknek templomát, aki is láthatatlanképpen lakozik azoknak testekben, kik az Isten kegyelmében holtanak meg.* A setétségben való félelmet is ki kell űzni elméjekből, megértetvén vélek, hogy a setétségben nincsen semmi rossz, az Isten úgy viseli gondunkot étszaka, valamint nappal; és hogy csak a félelem okozza azt azokba, akik azt gondolják, hogy valamit látnak étszaka.

Nem kell őket semmivel is ijeszteni, hanem hogy csak a vétektől féljenek. Azt meg is kell vélek utáltatni, mondván, hogy az Isten gyűlöli a vétket.

Azután elméjekre kell adni, hogy nagy tisztelettel legyenek az egyházi renden lévőkhöz, kik a Kristusnak képit viselik.

Elméjekre kell adni, hogy nagy tisztelettel, szeretettel és engedelmességgel kell lenni szüléjekhez, mivel az Isten azt mondja, hogy az, aki az urat féli, tiszteli az ő atyját és anyját, és szolgál azoknak, kik a világra hozták, mint urainak. Eccles.* 3. 8.

Az elméjekben kell oltani az igazságnak szeretetét, megutáltatván vélek mindazt, valami igazságtalan, és hogy micsoda rút dolog mást megszidni, bántani, és valamit lopni.

Azután az emberségre kell tanítani, megértetvén vélek, hogy emberségeseknek kell lenni, szelídnek, alázatosnak, mindennel jótévőnek, másnak örömest kell szolgálni, de főképpen irigynek nem kell lenni. Ha mások valamit jobban cselekesznek, azt nem kell irigyleni, sőt még a jó természet abban áll, hogy maga megvallja fogyatkozását. Ez a lecke igen hasznos, azért hogy még idején ki lehessen oltani a kevélységet szívekből. De azon kell igen igyekezni, hogy igazmondók lehessenek, és egyenesek, megutálják a kétszínűséget, csalárdságot, hazugságot. Ihon ezekre lehet oktatni a gyermekeket lassanként.

Ami pedig a szokást illeti, a’ leginkább a példán áll. Mivel a gyermek olyan, mint a majom, azt cselekeszi, amit lát. Azért igen kell arra vigyázni, hogy nem kell semmit mondani vagy cselekedni előttök, nemcsak rosszat, de még olyat is, ami szabados volna. Vigyázni kell a cselédekre, kik mellettek vannak, hogy jó szokásúak legyenek.

Midőn pedig a gyermek egy kevesé erősödik, Lehet valamely nyelvre tanítani, főképpen a deák nyelvre.*

– Némely urak – mondá Angyélika –, meg akarták próbálni, ha lehetne-é a deák nyelvre megtanítani gyermekeket, természet szerént, könyv nélkül, valamint a magyar szót tanulják a dajkájoktól*; és a kívánságok szerént ment végbe. Én magam láttam azokot a gyermekeket.

– A’ meglehet – felelé a páter –, de azok az urak észrevették azután, hogy az olyanformán való tanulás nincsen fogyatkozás nélkül; tudom, hogy azt meg is orvosolják, amidőn a gyermek jobban kezdi tudni a deák nyelvet. Mert az első fogyatkozás a’, hogy a gyermek nem tudván a nyelvnek réguláit, soha tisztán se nem szólhat, se nem írhat, és olyan lészen, mint a köznép, aki nem tudja okát adni annak, amit mond. Amely igen nagy fogyatkozás, mert hogy lehet másokot oktatni, ha maga nem tudja. A második fogyatkozás a’, hogy a gyermek kikelvén a gyermekségből, semmiféle nyelvet azután jól meg nem tanulhat, mert visszá nem térhetvén a dajkája ölében, akitől minden baj nélkül tanulta a nyelvet, és semmi rendit nem üsmervén a tanulásnak, azután igen nagy bajjal kellene néki valamely más nyelvet megtanulni. Az írást pedig el nem kell vélek mulattatni; igen jó, mikor már egy kevessé írni tudnak, hogy valamely könyvből írjanak le holmit. Az aritmetikára meg kell őket taníttatni, és ha csak keveset is, hadd tudjon a geográfiából. E’ hasznos mindenféle renden lévőnek.*

– Hát a leánygyermekekről mit mond kegyelmed?* – kérdé Mariánna.

– Mindezekből el lehet venni – felelé a páter –, ami nem a leányokhoz való, és olyanokra tanítani, ami őket illeti, úgymint mindenféle varrásra, rajzolásra, csipkekötésre. Szükséges volna egy leánynak mindenféle munkát tudni.

– Emlékezem arra – mondá Angyélika –, hogy az anyám velem nagy alakot csináltatott, és annak gyakorta köntöst kelletett csinálnom, a’ nekem mulatság volt. Azonban azt is megtanultam, hogy miképpen kell a köntöst megszabni és megvarrni.

 

A részeges

 

– Ami pedig a gyermekek mulatságokot illeti – mondá a páter –, meg kell nékiek engedni, hogy hadd futkossanak a verőfényen, szélben, esőben, hidegben, melegben, főképpen hadd játszódjanak tekét, a’ megerősíti a karjokot. De meg nem kell engedni, hogy mindenkor csak a játékba töltsék az időt, mert azután semmire nem adnák elméjeket. A táncot is meg lehet nékiek engedni némelykor.

– De a’ nem fér az én fejembe – mondá Télámon –, hogy lehetne annyiféle dolgot egy olyan gyermeknek a fejében tölteni, aki alig tud szólni?

– Méltán csudálhatja azt kegyelmed – felelé a páter –, mivel én azt nem mondottam, hogy a fejekbe töltsék ezt a gyermeknek, mihent szólni kezd. Hanem azt akartam mondani, hogy mihent a gyermek szólni kezd, kezdjék mindjárt ezekre oktatni, mert hogy úgy mondjam, akkor kezd az elméje csírázni, és ezekre lassanként taníthatják mindaddig, valamég az anyja szárnya alatt marad.

De jó nevelés nem lehet, hogyha csak meg nem intik a gyermeket a vétekről, amelybe eshetik, mivel a bölcs azt mondja, hogy a bolondság a gyermek szívéhez vagyon kötve, és az intésnek vesszeje azt onnét elűzi; nem kell tehát őtőle kímélleni az intést, mert ha őtet megütőd vesszővel, abban meg nem hal, és megszabadítod az ő lelkét, mondja a bölcs. Prov. 22. 15. 23. 13.* Olyan szükséges őtet meginteni, hogy gyűlöli őtet az, aki meg nem inti, aki pedig meginti, a’ szereti.

Az Isten parancsolja tehát fenyítékben tartani a gyermeket. Az Isten parancsolja nékünk, mondja Lactantius*, hogy mindenkor a gyermeken tartsuk kezünket, azazhogy mindenkor megintsük őket, mikor rosszul cselekeszik, nehogy a nagy kegyesség és szeretet idővel megrontsa szokását. Azt nemcsak a gyermek jova kívánja az atyáktól és az anyáktól, de sőt még az atyáknak és az anyáknak jovokra lészen, ha megintik gyermekeket, mivel a Szentlélek azt mondja, hogy a bölcs fiú az atyjának örömére vagyon, az esztelen pedig az anyjának szomorúságára.*

De amennyiben hasznos és szükséges az intés, annyiba veszedelmes, ha nem okossággal és nem helyesen megyen végbe. Arra kell hát vigyázni, hogy sohasem kell keménységet mutatni a gyermekhez, mert ha valamely rosszra vagyon hajlandósága, azt még megszaporítja valamely kis csalárdsággal azért, hogy magát megmenthesse a büntetéstől. Sőt még szükséges némelykor látatlanná tenni az ő kis fogyatkozásit, hogy jobban ki lehessen tanulni. Némely értelmes embereknek szokások a’, hogy külsőképpen úgy tétetik magokot, mintha valamely rosszra hajlandóságok volna, noha azt utálják belsőképpen; azért cselekszik, hogy kitanulhassák belsőképpen való rossz hajlandóságit azoknak, akikkel laknak, és magokot azoktól megoltalmazhassák. Azon kell hát igyekezni, hogy a gyermeknek bizodalma lehessen bennünk, sőt még a vétket is meg kell néki engedni, ha megvallja. Mert ha igen szükséges megüsmérni a természetnek jóra való hajlandóságát, hogy azt lehessen segíteni, még szükségesebb a rosszra való hajlandóságát, hogy azt meg lehessen előzni.

Meg kell jól üsmérni és vizsgálni, hogy micsoda rosszat cselekszik a gyermek. Mert valami a hamisságtól, engedetlenségtől, vakmerőségtől és a hazugságtól jő, azt meg kell büntetni. De amely vétkek nem szánszándékkal* valók, meg kell néki engedni, hogy el ne kedvetlenedjék.

Arra is kell vigyázni, hogy midőn a kisgyermekek sírnak, gyakorta annak tulajdonítják, hogy haragusznak vagy akaratoskodnak, holott némelykor valamely fájdalmat éreznek, és azért sírnak. Mégis némely anyák azon felindulnak, megharagusznak, és jól megverik őket, e’ pedig rendeletlen keménység. Szükséges tehát minden indulatjokot kitanulni azoknak a gyenge lelkeknek, hogy meg lehessen orvosolni.

Különbözést kell tenni az ő sírások között, és meglátni, hogy mikor sírnak akaratosságból, és mikor helyes okból. Azt könnyű megüsmérni. Az elsőért meg kell büntetni, mikor pedig helyesen sír, meg kell vigasztalni. Nem kell keményen bánni vélek azért, hogy több eszek legyen, mintsem amint vagyon; értem azt, mikor valamit jobban akarnak vélek cselekedtetni, mintsem tőllök lehet, mivel se a keménység, se a verés eszet nem ád, és midőn erővel akarnak valamely jót cselekedtetni, a’ nem tart sokáig. Azon kell igyekezni, hogy az akarat ott légyen, és minthogy az Isten teheti azt jóvá, szükséges kérni azt a szent atyát, hogy nevelje fel kezünk által gyermekeinket, akik is az ő gyermekei.

Ha az intésről szóllottam, a jutalomról is kell szóllanom. A’ mindenkor megvolt, hogy a jó cselekedeteket megjutalmaztatták, és a rosszat megbüntették. Azért igen jó a kisdedeket valamely kis ajándékokkal felindítani, dicsérettel és kegyességgel a jóra venni. Mindezekhez azt adom, hogy a szüléknek nem kell egyikének jobban kedvezni, mint a másikának, hanem egyaránt szeressék gyermekeket.

Gondolom, hogy már ezekről eleget mondottam. Egyebet nem is akartam, hanem hogy a jó erkölcs magját vessem el; el sem vesztettem időmet, hogyha azt szorgalmatossággal munkálodják. E’ pedig a férfiú hivatalja lészen ezután, mivel az asszony az ő kezében adja ezt a kis csemetét, hogy ő viseljen gondot reája, ha férfiú a gyermek. Mert ha leány, az anyja keze alatt marad.

Mostanában már hogy megmondjam rövideden, micsoda formában kell bánni az atyának gyermekivel, akinek gondjának kell lenni reája, és aki már nyolc- vagy kilencesztendős. Legelőbbször azt mondom, hogy csak azt kövesse, amint eddig bántak véle, és semmit abban el ne hagyjon. De mostanában kell jól megüsmérni a gyermek természetét és hajlandóságát, mert ezen áll a jó nevelésnek módja, azazhogy tudni kell követni a természetnek hajlandóságát*, mivel ahhoz kell intézni mindazt, amire akarják őtet tanítani. Példának okáért, ha a hadakozásra vagyon hajlandósága, ahhoz képest kell nevelni; ha a törvényes dolgokra, a kereskedésre, az egyházi rendre vagy valamely mesterségre, az ő elméjét ezek szerént kell igazgatni. De arra jól reá kell vigyázni, hogy meg kell különböztetni a gyermeknek valóságos hajlandóságát a nyughatatlan változó elmétől, amely mindent akarna látni és cselekedni, és mindenen kap eleinte, de azután csakhamar abbahagyja.

Eddig a koráig a gyermeknek elég volt, hogy valami keveset tudhasson mindabba, amelyről szóllottunk. De ezután azon kell igyekezni, hogy azokat hovátovább jobban megtanulhassa, vigyázván arra, hogy valamit rosszul meg ne tanuljon; mivel jobb, hogy valamit ne tudjon, hogysem azt rosszul tudja. Mennyi ember vagyon olyan, aki azt gondolja, hogy tud sok dolgokat, holott azokat nem tudja.

Ítélje el* kegyelmetek, hogy micsoda nagy rendeletlenség történik mindennap az olyan lelkipásztorért, akivel elhitették, és aki magával is elhitette, hogy tudós, holott alig tudja a vallásnak némely fő részeit, vagy tatám még azokat rosszul tudja, vagy az olyan bíróért, aki a törvényt csak imígy-amúgy tudja, vagy talám éppen nem tudja. Jól meg kell tehát azt tanulni, amire adja magát az ember.

Haszontalan volna itt arról szólnom, hogy mit kell az ifiúnak tanulni, mivel az iskolákban aziránt rend vagyon. De a rend mellett nagyon kell vigyázni az oktatására, mivel úgy lészen atyjának örömére; oktassad fiadat, mondja a bölcs, és vigasztalásodra leszen, és gyönyörűségére lelkednek. Prov. 29. 17.

De mindenekelőtte azon kell igyekezni*, hogy az Ó- és az Újtestámentumot olvassa és tanulja. De az oktatást még mással is kell segíteni; fel kell indítani a mi tanítványunkot a becsület szeretetire, megértetvén véle, hogy csak a jó erkölcs által mehet elé a világba. Meg is kell véle éreztetni a becsületet, mert el nem lehet hinni, micsoda hasznos az ilyen ösztön.

Eleibe kell adni, hogy a jó erkölcsnek két része vagyon: az áitatosság és az egyenesség. Az áitatosság fundamentuma mindennek, és az áitatosság abban áll, hogy az Istent megüsmérjük, szeressük, féljük, és parancsolatit megtartsuk. Az egyenesség pedig illeti az emberekkel való életünket, és amely fundamentuma az igazságnak. Az igazság pedig belső és külső. A belső igazság az, amelyet nevezzük jó hitnek, mikor valaki oly jó hitű, hogy mindenkor igazat szól, fogadását megtartja, lelkeüsmerete ellen semmit nem cselekszik. A külső igazság az, amely nékünk meg nem engedi, hogy valakinek kárán igyekezzünk, és ha kárt tettünk, azt helyrehozzuk. Egyszóval, a jó erkölcs által lehet valaki emberséges ember, és hogy ellene kellene mondani a világban mind a becsületnek, mind a jó névnek, ha jó erkölcsűek nem leszünk.

Erre való nézve szüntelen az elméjében kell azt verni a mi tanítványunknak, hogy az Istenhez áitatos legyen, beszédében egyenes, ígéretiben igaz, jó hitű és igazságos legyen minden cselekedeteiben.

Még ezenkívül szükséges, hogy a históriákot tudja; a geográfiát, hogy megtudhassa az országoknak voltát, a folyóvizeket, a hegyeket, a fővárosokat*, és az rajzolást teljességgel el ne mulassa. És ha szinte a törvényes állapotokra nem volna is hajlandósága, de igen jó és hasznos, hogy egy kevesé tudjon a törvényhez.

– Az én atyám eszerént cselekedett – mondá Angyélika. – Megparancsolta a lakosoknak, hogy minekelőtte pereljenek egymással, őeleiben vigyék dolgokat, és az én bátyáimnak kelletett megmondani a panaszt. Ők a férfiaknak valának prokátori, én pedig az asszonyoké. Azután az atyánk voxot kért tőllünk, és ha az igazság mellől eltávoztunk, akkor előnkbe adta vétkünket.

– Erről jut eszembe – mondá a páter –, olvastam valamely könyvben, hogy a gyermekeket a törvényre úgy tanították, hogy törvényt láttattak vélek azokra, kik közüllök valamely vétekben esett, a többi arra voxolt, és aki közüllök bíró volt, a’ kimondotta a szentenciát. De legkeményebben a háláadatlanságot büntették meg, noha a rendszerért való törvény azt meg nem bünteti. Ezt azért cselekedtették, hogy még jó idején azt megutáltassák vélek, és hogy tisztelettel legyenek az Istenhez, a fejdelmekhez, atyjokhoz és anyjokhoz.

Minden tudja, hogy Cyrus* már tizenkét esztendős korában a több tanulótársai között ítélőbíró volt, és egyszer a mestere megverte az igazságtalanul való törvénylátásért.

– Nevetséges törvény lehetett a’ – mondá Télámon.

– A törvény abból állott – mondá a páter –, hogy egyszer egy nagy legény, akinek kurta mentéje vala, látván egy kis legényt, akinek a mentéje hosszú volt, erővel elvévé tőlle mentéjit, és a magáét adá helyében. Cyrus bíró lévén a dologban, azt helyesnek ítélé, hogy ki-ki olyat szerezne magának, ami hozzája illenék. A mestere azt tudván, megverte érette, mondván, hogy itt nem arról vagyon a kérdés, hogy mi illik valakihez, hanem az a kérdés, hogy azt kellett volna megvizsgálni, ha igazságosan bírja-é azt, ami hozzája illik. Azt kellett volna megtekinteni, hogy ha igazságosabb-é olyannak ítélni a mentét, aki azt erővel vette el, vagy annak, aki azt magának csináltatta volt.

Ami a mesterséget illeti, az ifiat valamelyre kell taníttatni hajlandósága szerént, még a főrenden lévőknek is ezt jovallani kellene.

Ami pedig a mulatságot illeti, lehet táncra tanítani, tekéztetni, úszni, a vadászat is hasznos az ifiúnak, a lovagolás. Mindez a testet megkeményíti, de mód nélkül mindezekben nem kell elbocsátani.

Igen hasznos dolog, akármely renden lévő gyermeknek megengedni, sőt még arra egy kevessé kénszeríteni is, hogy sokféle dolgot maga csináljon meg, amelyet vagy a szolgája, vagy más mesterember vinné végben. Az igen jó, mert olyan állapotban lehet, hogy sok dolgot maga is végbeviheti szolga nélkül, és tudja magát segíteni.

– Ez igen jó – mondá Angyélika –, mert utálom az olyan jáva gyermekeket*, akik még csak az övöket sem tudják felkötni, megöregesznek, mégsem tudnak egy lovat megnyergelni. Más idegen országban a nagy urak, sőt még a fejdelmek* is tanulnak valamely mesterséget. Én esztergában csinált szép munkáit láttam egy nagy fejdelemnek*. Azt is olvastam, hogy egy császár a fiait mesterségre taníttatta azért, hogyha valaha rabságban esnek, éhel meg ne haljanak.

– Páter uram, úgy tetszik, hogy már eleget tanultunk – mondá Télámon – már régen várom, hogy megláthassam, mit fog kegyelmed csinálni a tanítványával, ha az iskolából kiveszi.

– Nohát – felelé a páter –, nem bánom, hozzuk ki az iskolából, és tegyük fel, hogy már vagyon tizenhét esztendős vagy tizennyolc. Azt akarom legelőbb is, a lovaglást megtanulja, mivel az igen gyalázatos az ifiúnak, mikor még csak a lóra sem tud felülni rendesen, és ha a lovon vagyon, azt sem tudja, melyik kezével kell a kantár szárát tartani.

– Ez a lecke kegyelmednek szól – mondá Angyélika, mutatván Télámonra. – Mert a minap az asszony – tekintvén Diánnára – a mezőre menvén, az agarakkal vadásztanak. Soha annyi erőm nem volt, hogy megügettethessem őkegyelmét, mindenkor csak a hintó mellett maradott; végtire az agarak után mene léptetve.

– Nem vagyok én olyan szeles, mint magad – felelé Télámon –, elfárasztottad a lovadot, amelyen ültél. De hallgass, miért hagyatod félbe a páterrel beszédét.

– Oh! – mondá a páter –, gyönyörűséggel hallgatom kegyelmeteket. Azután idegen országban szeretném küldeni, de először azt akarnám, hogy két vagy három nyarat a táborban töltene valamely jó és értelmes hadiember mellett tisztség nélkül; azután idegen országba mehetne valamely jó emberrel, aki olyan volna mellette, mint egy preceptor.*

Az idegen országba való menetel igen hasznos egy ifiúriak; az az elméit megvilágosítja, a más nemzeteknek szokásit meglátja, azután bátrabb lészen, mindenre inkább tud vigyázni, a világi dolgokat megtanulja, úgy az idegen nyelveket is. Az idegen nemzeteknél igen szokás más országokba elmenni, inkább is adnak az olyanoknak tisztségeket. Ezért is az olyanok, kik az országból ki nem voltanak, szégyenlik idegen eleiben menni, és kívánnák hogyha jobban töltötték volna ifiúságokat.

Úgy tetszik, hogy már lehetne valamit mondanom a leányok neveltetésekről is.

– Éppen most akarám kegyelmedet arra kérni – mondá Mariánna.

– Azt nekem el nem kellett volna felejtenem – felelé a páter. – Minthogy a leánynak nem szükséges azon tanulás, mint a férfiúnak, azért olyan dolgokra kell tanítani, amelyek néki valók. Én erről többet nem mondhatok, mint Angyélika, és az ő neveltetését is adom például másoknak.

– Oh’ páter uram, a kegyelmed jósága sokat tart felőllem.

– A páter azt jól mondja – mondá Máriánna –, hanem tanítson már kegyelmed is, hogy adhassuk kegyelmedet például a mi leányinknak. Kérem az asszonyt, tekintvén Diánnára, hadd beszélje elé életit Angyélika.

– Bizonyára, páter uram – mondá Angyélika – igen bajt adott reám kegyelmed.

– Ne vonogassad magadot, Angyélika – mondá Diánna az ágyból.

– De nem látja-é az asszony – mondá Angyélika –, hogy a grófné csak tréfálodik.

– Valósággal nem tréfálodom – mondá Máriánna –, igen kedves dolgot is cselekeszik kegyelmed nékem.

– Nohát, engedelmeskednem kell – felelé Angyélika.

– Ha meggondolom, hogy micsoda nagy bajjal nevelt fel az atyám és az anyám, igen bánhatom, hogy jobban nem töltöttem el időmet. Az atyám a két bátyáimmal együtt maga mellett nevelvén, amicsoda mesterek nékiek volt, azoknak én is hasznokat vettem. Mivel szüntelen hallottam, mikor nékiek leckét adtanak, deákul pedig megtanultam, csak magam mulatságából.

De a legnagyobb tudományom, minthogy magamot kell dicsérnem, abban áll, hogy a tővel mindenféle munkát tudok. Az anyámnak arra nagy gondja volt, hogy mindenféle varrásra megtaníttasson, csipkére, recére. Egy keveset a képíráshoz is tudok, a muzsikához is értek egy keveset. Úgy tetszik, hogy ez az egész tudományom.

Úgy tetszik, magmondám, hogy némelyet, amit tudok, csak történetből tanultam meg, mivel azt megvallom, hogy olyat is tanultam, ami haszontalan.

De hogy tiszteletet adjak annak, akinek azzal tartozom, meg kell vallanom, hogy amit tudok, az atyámnak és az anyámnak kell köszönnöm. Az atyám, minthogy tudta magát szerettetni, mindenkor tele volt a háza emberséges emberekkel, és azoktól többet tanultam, mint akármely könyvből. Az anyám pediglen jó gazdaasszony lévén, vigyázó, serény, és igen jól tudta mindennek gondját viseltetni. Azt észrevettem, hogy mindenkor két dologra vigyázott irántam. Az egyik a’, hogy soha hejában heverni nem hagyott; mert a mindennapi rend szerént való munkáimon kívül, valamig élt, mindenkor én voltam a háznál vicéje, secretáriusa, énvelem olvastatott, én voltam komornyikja, a házi költségre, a konyhára, egyszóval mindenre csak nekem kelletett gondot viselnem. A második a’, hogy mindenkor rajtam volt a szeme; még mikor valamely atyánkfia mellé adott is, olyannak adott, akiről bizonyos volt, hogy reám vigyáznak.

Már többet nem mondhatok magamról. Talám azt sem volna szükséges mondanom, hogy az anyám halála után az asszony, mutatván Diánnára, maga mellé véve engemet, hogy gondomot viselné, nemcsak úgy, mint atyjafiára, hanem mint leányára. Én is azon igyekezem, hogy szolgálóhoz illendő tisztelettel és engedelmességgel legyek az asszonyhoz, meg nem köszönhetvén hozzám való jóságát. Azt kegyelmetek mindennap látja.

– Igenis látjuk – mondá Máriánna –, azért is kegyelmedet inkább szeretjük és becsüljük.

– Úgytetszik, páter uram – mondá Télámon –, hogy ehhez képest lehet rendet szabni a leányoknak.

– Én semmit ahhoz nem tehetek – felelé a páter –, noha tudom, hogy Angyélika csaknem felit is elhagyta. Dicsérni kell azonba az anyjának bölcsességit, aki mindenkor szeme előtt nevelte leányát. Ez is legnagyobb kötelessége az anyának, és azzal tartozik, hogy a szemérmetességbe tartsa leányát, mivel annak becsülete olyan, valamint az élet, amely ha egyszer elvész, helyre nem hozhatni. Azért is mondja az írás, hogy a leánynevelés nagy gondviselést kíván az atyától, és hogy az álmát félbenhagyatja véle, és meg másutt, a bátor leány megbesteleníti az atyját és az urát. Eccle.* 7. 26.

Ami pedig a klastromot illeti, a leányt úgy kell az apácaságra adni, ha természet szerént szereti a magános életet; ha pedig azért jovalják azt néki, hogy valamely jószág másra maradjon, a’ szentségtörés és kegyetlenség volna, és a tridentinumi concilium* átkot mond arra, akinek része lenne az ilyen cselekedetben. Sess. 25. Cap. 15. Haszontalannak is tartja az apácaságra való esküvést tizenhat esztendős kora előtt a leánynak.

– Úgy tetszik, páter uram – mondá Télámon –, hogy már elfeledkezett kegyelmed a mi ifiúnkról amiolta visszátért. Aki is egynehány országot látott, bánnám, ha a példabeszéd bételjesednék, Rómában volt, a pápát nem látta.*

– Követem kegyelmedet – felelé a páter –, mert el nem felejtettem, azért nézzük meg már micsoda hasznát veheti utozásának. Midőn az atyja házától elindula, gyermek volt, és ember korában tért visszá. Erre való nézve el lehet mellőle venni a preceptort, és valamely hivatalba kell tenni, mert már alkalmatos, hogy fejdelmének, nemzetének, és jóakaróinak szolgálhasson. Mondám, hogy el kell mellőle venni a preceptort, de azt hozzája teszem, hogy meg is kell jutalmaztatni*, ha jól vitte végben hivatalját.

Hogyha az ifiúnak hadakozásra vagyon hajlandósága, hadakba kell tenni, és igen jó, hogy a legalábbvaló tisztségen kezdje el.

Ha a törvényes dolgokhoz vagyon kedve, arra kell adni, és azt jól meg kell vele tanultatni, hogy hejában ne hordozza a nagy titulust.

Ha az egyházi rendre vagyon vágyása, meg kell jól vizsgálni hajlandóságait, és arra alkalmatossá kell tenni. De mindenekfelett arra kell vigyázni, hogy azt nem kell néki jovallani valamely világi tekéntetből, mert a’ kárhozatos lenne az atyának, az anyának és a fioknak. Hogyha pedig arra valóságosan hivatalos, ujontában a tanulásra kellene magát adni, hogy hadd szolgálhassa érdemesen az anyaszentegyházat. Mivel csak a könnyebbségért és a nyugodalomért menni a papságra, úgy igen megcsalná magát, és az Isten haragját gyűjtené magára.

Itélje el már kegyelmetek, hogy az ifiúnak mennyi sokféle dolgokat kell tudni élete folyásában, hogy úgy vihesse végben hivatalját, mint emberséges ember. Amint is hogy szüntelen kell tanulnunk egész életünkbe, mivel akármennyit igyekezünk azon, hogy tekéletesek lehessünk, de nyomorúságunk miatt csak a más életbe való boldogságban érhetjük el a tekéletességet. Nem elég tehát elvetni a nevelésnek magját, és azt az atyának sok oktatásával öntözni, hanem még önnönmagának is szükséges szüntelen munkálodni, hogy gyümölcsöt hozzon, és azt mondhassa magának, valamint Solon mondotta*:

A halálhoz futok, s’ szüntelen tanulok.

Azt szükséges megmondani kegyelmeteknek, hogy kinek-kinek a maga rendéhez kell szabni, amit a neveltetésről mondottam. Példának okáért, ha valamely gyermektől ki nem telik, hogy preceptora legyen, nagyobb vigyázással kell lenni reája, mintha volna. Ha annyi időt nem tölthet a tanulásban, és ha valamely mesterséget kell néki tanulni, hogy élhessen, akkor csak ami legszükségesebb, arra kell taníttatni. Ha valamely ifiúnak annyi értéke nincsen, hogy idegen országban mehessen, találkozik olyan alkalmatosság, hogy valamely nagyúrral elmehet. És ha mesterember, a tolvajok el nem veszik tőlle mesterségét, olyan országban menjen, ahol a maga mesterségét jobban megtanulhatja. Az atyák és az anyák, ha szinte szegények is, de azon igyekezzenek, hogy a fiok gazdagok legyenek a jó erkölcsökben.

Három időre osztatik tehát egy ifiúnak neveltetése. Az első a gyermekségnek ideje, amelybe még az elme ki nem mutathatja magát, és megkülönböztetést nem tehet; ez is az az idő, amelybe az anyának kell gondot viselni reája. A második idő az, amelybe felnevelik a jó erkölcsnek magját, amelyet az anya hintett volt el ebben az ifiú elmében; ez az idő illeti az atyát. A harmadik idő az, amelybe az elméje megérvén, a maga hatalma alá bocsáttatik.

De soha úgy nincsen a maga hatalmában, hogy az atyjának és az anyjának tisztelettel, szeretettel és háláadással ne tartoznék, mivel azzal tartozik teljességgel az isten törvénye szerént. A bölcs azt mondja*, hogy aki az atyját megszomorítja, és az anyját megkeseríti, az utálatos; aki pedig tiszteli az anyját, a’ kincset gyűjt, és aki tisztességet ád az atyjának, a’ jövendőbe örül ő is a fiainak, könyörgése meghallgattatik, és hosszú életű lészen.

Nagy szeretettel kell tehát lenni az atyákhoz és az anyákhoz, akármely nyomorúságban essenek is, fiam, segéljed vénségében atyádot, és bánattal ne illessed őtet éltében, és ha valamikor megfogyatkozik értelmében, megbocsássad néki, és éktelenséggel ne terheld őtet, hanem tisztességet tégy néki. Eccles. 3. Aki az atyját elhagyá, az utálatos, és aki megkeseríti anyját, az Isten azt megátkozza.

– Úgy tetszik – mondá Máriánna –, hogy a pátert ma eleget fárasztottuk, azért hagyjuk holnapra a többit.

– Csak valami hasznát láthassam – felelé a páter –, örömest beszéllek, de talám az asszonyok unták meg hosszas beszédemet.

– Az asszony azt jól gondolta – mondá Télámon –, és a házához is kisérem az asszonyt.


Hatodik napon való beszélgetés

Hogy a cselédes gazdák tartoznak gondot viselni cselédekre

Másnap a szokott órában és a szokott helyre mindnyájan egybegyűlvén, a páter egy kevesé megütközék azon, hogy kilenc órakor még az ágyba találá Diánnát. Angyélika is nyájas természete szerént megpirongatá Télámont, hogy későn költ volna fel. Azután ki-ki a maga helyére üle.

– Úgy tetszik – mondá a páter –, hogy eleget beszéllénk tegnap arról, miképpen kell az atyának nevelni gyermekeket. És ha arról olyan bőven nem beszélettünk, amint kellett volna, lehet az olyan könyveket megnézni, amelyek arról beszélnek.

Az első hivatalja pedig a cselédes gazdáknak a gyermeknevelés; a második a cselédre való gondviselés és a gazdálkodás.

– Úgy tetszik, páter uram – mondá Télámon –, hogy ezt a másodikát kellett volna elől tenni, mivel az asszony elsőben férhez megyen, és gazdasszonykodik, minekelőtte gyermeke legyen.

– Igen jól mondja kegyelmed – felelé a páter –, mert az elsőbb rendszerént, de a másik megelőzi méltóságból, mivel a legelsőbb, a legfővebb és legnagyobb hivatalja egy asszonynak a gyermek nevelése. És ez olyan nagy dolog, hogy jobb volna a háznak fenékkel felfordulni, mintsem azt elmulatni.

Az asszony hivataljának tehát második része a gazdasszonyság. Az ifiú asszonyi állatokat, mondja Szent Pál*, bölcsességre tanítsátok, hogy az ő férjeket és magzatjokat szeressék, mértékletesek, tiszták és jó gazdasszonyok legyenek. Tit.* 2.

A háznál lévő gondviselés inkább illeti az asszonyt, mintsem a férfiat. Mivel ennek természet szerént arra vagyon gondja, hogy miképpen szerezhessen a cselédnek táplálásra valót; az asszonynak pedig az a hivatalja, hogy a háznál gondot viseljen arra, amit a férje keresett.*

Látom, hogy éppen azt akará kegyelmed tőllem kérdeni – tekintvén Télámonra –, hogy ha illik-é a főasszonyokhoz az ilyen foglalatosság?

– Nekem úgy tetszik, hogy nem illik – felelé Télámon.

– Nekem pedig úgy tetszik – mondá a páter –, hogy sőt még leginkább őhozzájok illik. Ez az oka, mert minthogy a főrenden lévőknek több javok vagyon rendekhez képest, több költséget is tartoznak tenni, azért nékiek szükségesebb, mintsem másoknak, jó rendet és gondviselést tartani a háznál. Nem látjuk-é azt, hogy micsoda bővölködő házak jutnak szegénységre. Mitől vagyon ez? Azért, hogy a gazdasszonynak semmire nincsen gondja, mindent veszni hágy, csak magát mulathassa, könnyű és tunya életet élhessen. Nem dicsértetvén az Isten az olyan háznál, áldását attól megvonja, csak a sok adósság marad; és amidőn az ilyen tunya és henyélő atyáknak és anyáknak a gyermekei a jószágba szállnak, a sok nyomorúság rohan reájok, és csak a haszontalan úr név marad a nyakokon. Azt sem tudnak megmondani, hogy hová tűnt el a sok jószág.

– És így, páter uram – mondá Télámon –, azt akarná kegyelmed, hogy inkább fösvény lenne, mintsem rest.

– Isten ne adja – felelé a páter –, én azt akarom, hogy jó gazdasszony legyen, mivel nagy különbözés a jószágot kímélni vagy azt szeretni.

– Ne menjünk arra – mondá Télámon –, nem is kell arról szólnunk.

– Követem kegyelmedet – felelé a páter –, mert természet szerént ahhoz tartozik a gazdaság. Mivel valamit eddig mondottunk a restségről, vagy az idő jól eltöltésének módjáról szóllottunk, azért mi nem … – Itt a páter félbehagyá, mert látá, hogy Télámon nevetve a fejit csóválá, Mondá is arra: – Oh! látom, hogy kegyelmednek unadalmat okozok, azért inkább hallgatok.

– Nem, nem, páter uram – mondá Máriánna –, mi kegyelmedet örömmel hallgatjuk.

– Megmondjam-é kegyelmednek, páter uram – mondá Télámon –, hogy miért nevettem; azért hogy észre nem vette kegyelmed, magamagának ellenkezőt mondott, amint a’ sokszor megtörténik a beszéd közben; mert hogy egyeztethet meg kegyelmed két ellenkező dolgot. Azt mondá kegyelmed, hogy a restségről vagy az idő jól eltöltésének módjáról szóllottunk eddig. Ha restségről szól kegyelmed, amely az idővesztésnek módja, nem szólhat kegyelmed az idő jól eltöltésének módjáról. Az ellenkező volna.

– Azt gondolám – felelé a páter –, hogy valamely nagyot vétettem. De örömmel látom, hogy nincsen kegyelmednek más panasza csak e’, talám még e’ sem volna, ha jól megvizsgálta volna kegyelmed. Mert valamit mondottam, nem ok nélkül mondottam, és abban semmi ellenkező nincsen, ha tetszik kegyelmednek, vigyázzon kegyelmed jobban reája.

Tudja kegyelmed azt, hogy a természetnek és a vallásnak kezdeti fel vannak állítva, és tudva vagyon mindennél. Ez így lévén, a’ nyilvánságos, hogy amidőn a restségről szóllok, nem azért vagyon, hogy amellett szóllanék, mivel úgy vétket hoznék bé, hanem szóllok azért, hogy azt eltöröljem.

A vétek eltörölése alá pedig értődik szükségesen valamely jó erkölcs, amely azzal ellenkezik. Ebből következik, hogy amidőn a restségről és annak veszedelmes rendeletlenségeiről szólnak, azáltal rendet akarnak adni az idő jól eltöltésére. Mivel az időnek jól eltöltése ellenkezik a restséggel, attól is származik ennek a véteknek eltöröltetése. Ehhez nem kell nagyobb magyarázat, se nem szükséges nagy magyarázattal kimondani, mivel úgyis megérti a szónak értelmét. Más volna, ha ostobákkal beszéllene.

De minthogy az idő rövid, azon lészek, hogy mentől hamarébb kivezessem kegyelmedet a tévelygésből. Meg is kell kegyelmednek mutatnom, hogy mi légyen a gazdaság, a gondviselés vagy a takarékosság, és hogy e’ nem a fösvénységtől vagyon, valamint kegyelmed gondolja.

A gazdaság a házi cselédekre vagy népekre való gondviselésből áll. És egy háznál lévő cseléd kis formája egy országnak, mert valamint hogy egy ország sok cselédből áll, úgy egy háznál lévő cseléd sok személyből áll; akinek ura a férfiú és az asszony az ő vicéje, aki is úgy tartozik a ház népére való gondviselésre, valamint a férfiú. Mert az Isten, mondja Socrates, Memorab. libr. 5.* a házasságot azért rendelte, hogy az emberi nemzet megmaradjon. Másodszor, hogy a gyermekeket felnevelvén, azok táplálják és vigasztalják atyjokat és anyjokat öregségekbe. Harmadszor, hogy nem a mezőben, mint az állatok, hanem a háznál töltsék életeket, mindez úgy tekinti az asszonyt, valamint a férfiat. Erre való nézve, mind a két rész közre tészi amije vagyon, de nem kell arra vigyázni, hogy melyik hozott többet vagy kevesebbet, és aszerént intézni a házra való gondviselését, mivel egyaránt kell azt végbenvinni, sőt a’ jobb, amelyik leginkább igyekezik azon, hogy hivatalját végbenvigye.

Egy ház népe tehát olyan, mint egy kis ország, ahol a nép ott is különbféle renden vagyon, mivel ott a gyermekek legelső rendet tartanak, a cselédek a másodikát, és a szegények a harmadik renden vannak.

Mondám, hogy a szegények, mert noha ne számláltassanak is a ház népe közibe, de a természetnek törvénye nem engedi, hogy egyik ember a másikát szükségbe hagyja; az Isten törvénye* pedig azt parancsolja és oly kemény parancsolat alatt hagyja a gazdagoknak a szegényeket részesíteni javukban, hogy szintén úgy ki nem rekeszthetik azokot, valamint a magok saját gyermekeket, hogyha csak a szükség, akinek nincsen törvénye, annak ellene nem áll. Ezzel annál is inkább tartoznak, hogy amely jószágot bírunk, nem a miénk, csak ideig adták kezünkbe, és azt az Isten a többivel együtt az egész emberi nemzetnek adta az élet táplálására. Egy cselédes gazda tehát nem más, hanem kiszolgáltatója annak a jószágnak, amelyet Isten adott néki, hogy elosztogassa, és emellett is kell néki maradni. A’ való, olyan nagy közi vagyon a kiszolgáltatáshoz, hogy ő azzal szabad, és azzal szabadosan bánhatik, de az is való, hogy ugyanarról is fognak tőlle számot kérni.

Noha ide feljebb azt mondám, hogy közönségesen az embereket illeti minden jószág, de abból nem következik, hogy szabad legyen valakinek a másét elvenni, mivel ha az osztás végbenmegyen, a természetnek törvénye* ellen volna a más jószágát bántani, mert maga a természet rendeli azt, ami a társaságnak jovára lehet.* Úgyannyira, hogy nem szabad a máséból alamizsnát adni; se az olyan, aki adósságba vagyon, nem adhat jószágából a szegényeknek, mert olyanformán a másét adná, arra pedig nincsen hatalma.

Egy cselédes gazdának a’ tehát a hivatalja, hogy a gyermekeire, szolgáira és a szegényekre gondot viseljen, és valaminthogy egy fejdelemnek azon kell igyekezni, hogy a népe békességbe és bővségbe legyen, úgy egy cselédes gazdának is azon kell lenni, hogy a cselédi között lakozzék a békesség és az egyezség, és el kell közüllők űzni a szükséget, amennyiben lehet.

A békességet nemcsak a háznál kell megtartani, hanem kívül is, mivel a házaknál is szokott belső és külső hadakozás lenni. A belső hadakozást okozók a megoszlások, veszekedések, irigységek, ellenkedések, szóhordások, a sok temonda*; a külső hadakozások pedig a törvénykedések.

Valaminthogy egy okos fejdelem soha hadakozást nem indít, vagy ha indít is, a népihez való szeretetből cselekeszi, hogy azt megoltalmazza valamely nagy kártól vagy igazságtalanságtól, úgy egy cselédes gazdának is, ha kereszténynek tartja magát, el kell kerülni a törvénykezést, főképpen hogyha az igazságtalan volna, és hogyha azt haragból vagy fösvénységből akarná elkezdeni; így annál is inkább el kell azt kerülni, mert a jószága elpusztulásra fordulhatna.

Ami pedig a belső békességet illeti, szükséges, hogy a cselédes gazda a parancsolatot végbevihesse, hogy ki-ki a maga hivataljába eljárjon, és meg ne engedje, hogy valamelyike heverjen, hanem mindenikét a maga rendibe megtartsa.

Erre való nézve azt mondom, először a gyermekekről, hogy az atyának és az anyának nagy gondjoknak kell lenni reájok, mint olyanokra, kik az ő maradéki. Ezek után vannak a cselédek, akiknek is atyjok és anyjok helyett kell lenni a gazdának és a gazdasszonynak, mivel őreájok bízta az Isten. A szegények ezek után vannak. Arra kell vigyázni, hogy nem szabad a cselédnek adni, ami igazság szerént a gyermekeket illeti, se azt a szegényeknek, ami a cselédeké; a szegények közül is inkább kell annak adni, aki velünk egy helybe lakik, mintsem idegennek, noha tartozunk mindenikét segíteni.

Ami a cselédeket illeti, szükséges, hogy egyik a másikától függjön, kinek-kinek amicsodás hivatalja vagyon; úgy e’ számot adjon amannak, amaz a harmadikának, és így kézről kézre menjen a dolog a gazdasszonyig. Ne legyen sok úr a háznál, és csak egy hatalom alatt maradjon az engedelmesség, tisztelet és a csendesség.

Semmi úgy e világon, mondja Socrates, meg nem tarja egy háznál vagy egy országba a jó rendet, fenyítéket és a jó erkölcsöt, mint a’, ha maga a gazda vigyáz a cselédire; a példabeszéd szerént, a gazda szeme hizlalja a lovat, és ha megjutalmaztatja azt, aki jól cselekszik, és megbünteti a rosszul tévőt. Xenoph. Memor. 5.

– Látom, páter uram – mondá Télámon –, hogy kegyelmed olyan respublikát akarna felállítani, valamint Pláto.* De hol fogja kegyelmed találni azokat az engedelmeseket, csendeseket? Azt akarja tehát kegyelmed, hogy úgy legyenek, valamint egy klastromban?

– Azt akarom – felelé a páter –, hogy egy cselédes embernek a háza csendesebb és jobb rendbe légyen, mintsem egy klastrom. Ezt az okát adom, mert egy klastromban jó vagy rossz, de mindennek ott kell maradni, mihent oda bémegyen. De egy cselédes háznál nem úgy kell lenni, való, hogy tűréssel kell szenvedni a cselédnek gyengeségét, aprólék és akarat ellen való fogyatkozásit, és őtet atyai szeretettel inteni és jobbá tenni, de ellenbe teljességgel el nem kell szenvedni az olyat, aki mást rossz beszéddel vagy példával megronthatna, minden halogatás nélkül a részegest és a rossz magaviselőt meg kell fizetni, és el kell a háztól bocsátani. Midőn látom, mondja egy filozófus*, hogy az én cselédem még rosszabb, ha jól bánok véle, azonnal elbocsátom, mint olyan elmét, amelyet meg nem lehet gyógyítani.

– Hogy a rosszat, amennyiben lehet, meg lehessen előzni, azért szükséges, hogy a férfiú cselédet egy házban kell hálatni, mentől többet egy házban, a fejérnépet hasonlóképpen, és hogy mindenik házban legyen olyan személy, aki a többire vigyázzon, aki vigyázzon a tűzre és a gyertyára, mert sok szerencsétlenség történhetik.

– Páter uram – kérdé Télámon –, micsoda okból tészi kegyelmed ezt a rendelést?

– Abból – felelé a páter –, hogy mikor a cselédek együtt laknak, a rosszat nem olyan könnyen vihetik végbe, mert egyik a másikát látja és meggátolja.

Egyszóval a cselédes gazdának azon kell lenni, hogy hasonló jó szokásúak legyenek cselédi, valamint a gyermekei, amennyibe lehet. Azért olyat kell fogadni, aki jámbor és jó természetű legyen, ha szinte nem volna is másként igen alkalmatos, idővel megtanul. Erre való nézve is adja ezt az intést a keresztényi gazdáknak a Szentírás, mondván, ti urak, igazsággal és egyenlőséggel legyetek a ti szolgáitokhoz. Colos.* 4. 1. Meg másutt, ti is urak, szeretettel legyetek szolgáitokhoz, elhagyván a fenyegetéseket, tudván azt, hogy a ti uratok is mennybe vagyon, és hogy nincsen annál személyválogatás. Eph. 6. 9.

Szóljunk már a bőségről*, azaz arról, hogy micsoda gonddal kell kivenni a cselédet a szükségből. A’ két dologból áll, keresetből és költésből. Az első a házon kívül megyen végbe, a második a háznál.

Eszünkbe juthat, mit mondánk ide feljebb, hogy kit illet a házon kívül való gondosság, és kinek kell a háznál gondot viselni. Csak a természetet vizsgáljuk meg, meglátjuk, hogy az Isten olyan lelket és testet adott a férfiúnak, aki inkább elszenvedheti a hideget, meleget, fáradságot, hadakozást, és bátrabb, mintsem az asszony. Ebből kitetszik, hogy a természet őtet rendelte a házon kívül való gondra és keresésre. És mivelhogy az Isten gyengébbnek teremtette az asszonyt, úgy tetszik, mintha azáltal reája is akarná bízni a háznál való gondviselést; és minthogy a több gondok között a gyermekre való gondviselés legelsőbb, azért nagyobb szeretetet is oltott a természet az asszonyokban a gyermekekhez, mintsem a férfiúban.

A második része az asszony háznál lévő gondviselésének a’, hogy arra vigyázzon, amit a gazda a házhoz hozott, és minthogy a félelem és a gyanakodás illik a takarékossághoz, azért is az asszony félékenyebb és gyanakodóbb a férfiúnál.

Ebből látjuk, hogy a szokás és a tisztesség megegyezik a természettel, mivel minden nemzeteknek szokások szerént sokkal tisztességesebb, hogy az asszony a háznál maradjon, mintsem a hegyeket és az erdőket járja. A férfiúnak pedig igen szégyen mindenkor a háznál lenni, és elmulatni a külső dolgokat. Sőt még megbontanák úgy a rendet, amelyet az Isten, a természet és a törvény szabott, hogyha a férfiú vagy az asszony, egyik a másikának hivataljában elegyítené magát; e’ még büntetetlen sem maradna.

– Hátha, páter uram – kérdé Télámon –, valamely embernek olyan hivatalja vagyon, vagy olyan mesterséget űz, hogy mindenkor a háznál kell maradni, az olyan tehát nem jól cselekeszik?

– Ah! követem kegyelmedet – felelé a páter egy kevésé haragosan –, nem úgy kell gondolkodni. Mivel ha szinte a mestersége miatt a háznál kell is maradni az olyan embernek, de mindazonáltal vagyon néki dolga a külsőkkel, és a házhoz hozatja, ami szükséges. Az ilyen ember, ha a háznál nem maradna, hogy ott dolgozzék, olyan vétkes volna, mint az, aki ott maradna dolog nélkül.

A gazdát illeti tehát minden dolog, ami a házon kívül vagyon. Őnéki kell megtartani, amit bír, és ahhoz többet szerezni igaz úton.

És minthogy ez a hivatal nagy, és messze terjed, azért ehhez nagy értelem is kívántatik; nemcsak emberséges embernek kell lenni magának, de még oly segítőket is kell magának formálni, akik alkalmatosak legyenek.

Ami a maga személyét illeti, először szükséges, hogy elkerülje azokat az akadályokat, melyek meggátolják az embereket, hogy jó rendbe lehessen a házok. A tudatlanság az egyik akadály, mivel egy értelmes ember azt jóra fordítja, amit egy tudatlan haszontalannak tart lenni; a restség, lágyság, halogatás, akadály, a kényeztetés, gyönyörűségben való élet, a vendégeskedés akadály; a cifrálkodás, részegeskedés, a haszontalan és a dicséretért való költség akadály. Arra is kell vigyázzon, hogy magát nagynak ne tartsa, mert sokkal többet fog költeni, mint a jövedelme, se gazdagnak, mert a’ restté tenné, és elmulattatná véle a több dolgait.

Egy cselédes gazdának el kell tehát kerülni mindazt, ami a romlásra vezethetné. Erről jobb tanácsot nem lehet néki adni, mint amelyet ád nékünk egy filozófus*, aki előnkbe tévén egy emberséges embert, például veheti azt minden, főképpen egy nemesember. A napot, mondja, az imádságon kezdem el. Az istenektől az egészséget kérem; kérem azt, hogy becsületben tartsanak a respublikában, hogy barátimot megtartsák a hadakozásba, szerencsétlenségtől megoltalmazzák, hogy a munkámnak haszna lehessen. Xenoph. Memor. 5.

– Ihon – mondá Télámon –, egy pogánynak imádsága.

– Való – felelé a páter –, hogyha a szív ahhoz vagyon kapcsolva, de másképpen a’ nincsen megtiltva, hogy jószágunk ne legyen, vagy hogy azt ne kérjünk, hanem a’ meg vagyon tiltva, hogy azt se ne szeressük, se azzal rosszul ne éljünk. Tudta is az a filozófus, hogy egy emberséges emberhez nem illik ahhoz ragaszkodni, vagy talám még azt is meglátta előre, hogy kegyelmed gáncsot fog találni egynehány száz esztendők múlva beszédében, azért így felel kegyelmednek Azért kérem a jóságokat, hogy az isteneknek bőséggel adhassak, hogy barátim szükségiről tehessek, és hogy meggazdagítsam és felékesítsem házamot.

– Hogyhogy – monda Angyélika –, olyan embereknek, akik az igazán való vallásnak világosságát nem üsmerték, mégis olyan dicséretes gondolatjok lehetett; azt minékünk halálba kellene szégyellenünk.

– A’ való – felelé a páter –, de halljuk továbbra is, mit mond nékünk ez az emberséges ember. De csak a munkámért adják meg az istenek, amit tőllök kérek, mivel ha munkálodom, jobb egészségem vagyon, és frissebb vagyok, és úgy a hadakozást is inkább elgyőzőm; jó egészségem lévén, és munkálodván, a házamot gazdaggá tészem, reggel felkelvén ahhoz megyek, akivel beszédem vagyon, és egyszersmind a városban is elvégezem dolgomat. A dolgomat véghevivén, a mezőre megyek, a dolgosimot megnézem, és ott rendelést teszek; oda pedig inkább megyek gyalog, mintsem lovon, hogy a test frissebb legyen. E’ meglévén, lóra ülük, és arra tanítom, mint viselje magát a harckor. Az ételemkor arra vigyázok, hogy csak szükségre valót egyem. Magamot a tanulásba foglalom, föképpen abban, hogy ékesen szólhassak, mivel az igen szükséges az emberek között. Ex Xenoph. Memor. 5.

Egy cselédes gazdához ezek a tulajdonságok kívántatnak; ezekhez azt tegyük, hogy tudjon jól parancsolni, mert minden ezen áll. Aki nagy dolgokat tud véghezvitetni, inkább okossággal, mintsem erővel, és aki azt végbe tudja vinni, hogy a cselédi vigyázók és munkálodok legyenek, a’ nagy ember, gazdaggá is lészen, és a háza tája jó rendbe lészen.

De minthogy a’ nem elég, hogy a cselédes gazda emberséges legyen csak maga, mivel nem érkezhetik mindenre, hanem arra is kell vigyázni, hogy jól megválassza azokat, kik helyette jószágára vigyázzanak; úgyhogy azok is emberséges emberek legyenek, úgymint az udvarbíró és a tiszttartó. Szükséges, hogy ezek a gazdát és a cselédet szeressék, és ezekkel jól kell bánni.

Szükséges, hogy gondosok legyenek. De azt meg kell tudni, hogy azok, akik részegesek, nem lehetnek jó gondviselők, mert a bor megtompítja az elmét. A sokaluvók pedig el szokták mulatni a dologra való időt; az asszonyosok minden gondolatjokot csak az asszonyok után fordítják. Akik a magok hasznokat igen szeretik, nem gondolnak az urokéval.

Szükséges az is, hogy tudják, mit kell cselekedtetni, és azt miképpen folytatni. Másképpen csak annyi szolgálatot vinnének végben, mint az olyan doktor, aki noha gyakran látogatná a beteget, de orvosságot nem tudna néki adni.

Végtire azon igyekezzenek hogy parancsolatokat végbenvitessék, megbüntetvén a nyakasokat, csendességgel pedig bánni azokkal, kik magokat jól viselik. De ebben vagyon különböztetés, mert vagyon olyan cseléd, aki a jó tartásért magát jól viseli, más, aki ennél feljebb való becsületért, némely a dicséretért. Arra kell vigyázni, hogy jobban kell tartani a jókat, és alábbvalóképpen az alábbvalókat, mert a’ megkedvetleníti az emberségeseket, amidőn csak úgy bánnak vélek, mint azokkal, kik magokat nem jól viselik, és akik csak semmi szolgálatot sem tesznek.

– Hogy lehet a’, páter uram – kérdé Mariánna –, mivel azt látjuk az évangyéliumban, hogy az Isten annyi jutalmat ád azoknak, kik csak egy óráig dolgozzanak, mint azoknak, kik egész nap szenvedték a meleget?

– Az úgy vagyon – felelé a páter –, úgy is tetszik, mintha az a cselédes gazda igazságtalanul cselekedett volna, hogyha csak külsőképpen tekinti azt valaki. Noha igazságosan cselekedék, mert a jóakaratot is megjutalmaztatta, ugyan ezt is kívánja az Isten mitőllünk. Való, hogy azok csak egy óráig dolgozának, de a jóakaratjok megvolt a dologra, és ott egész nap is dolgozzanak volna, hogyha elébb fogadták volna meg őket.

Eszerént kell bánni a cseléddel; nem kell mindenkor az ő munkájokat tekéntenünk, hanem az jóakaratjokat. Mivel olyannak lehet nagy kedve és nagy buzgósága a szolgálathoz, akinek nem lészen ahhoz való elegendő ereje. Az ilyen nem érdemli-é meg a jutalmat? De minthogy itt a rosszakaratról vagyon a szó, aki kerüli mind a hivatalfát, mind a munkát, az ilyeneket jó móddal kell a jó útra vezetni, és vélek megérzetni, hogy a jó erkölcs érdemel jutalmat.

Végezetre, a feljebb említett tiszteknek híveknek kell lenni, a hűségnek kell megkoronázni a több minémüségeket, mivel akármely okosok és értelmesek legyenek, a’ semmit nem használ, ha nem jó lelkiüsméretűek. Erre való nézve az isteni félelemre és törvényre kell őket inteni.

Arra kell őket tanítani, és mindazokat kik mások alatt vannak, amire inti őket a Szentírás, és amely rövideden magában foglalja mindazt, amit eziránt mondhatunk.

Szent János azt hagyá a vitézeknek, kik rendszerént szeretik a húzást-vonást: Senkit meg ne rontsatok, senki ellen ne patvarkodjatok, és megelégedjetek zsoldotokkal. Sz. Luk.* 3. 14.

Szent Pál pedig azt mondja a cselédeknek, akiknél közönséges a zúgolódás, restség, tunyaság és hűségtelenség: Ti, szolgák, engedelmesek legyetek azoknak, akik néktek uratok a test szerént, félelemmel és rettegéssel, szíveteknek együgyűségével, mint a Kristusnak. Nem szem előtt szolgálván, mint akik embereknek akarnak kedveskedni, hanem mint a Kristus szolgai, szívetek szerént cselekedvén, az Istennek akaratját jóakarattal szolgálván, mint az úrnak és nem embereknek, tudván azt, hogy mindenek, ami jót cselekedtenek, annak jutalmát veszik az úrtól. Eph. 6. 5. 6. 7. 8. Titusnak is ír még eziránt, mondván: A szolgákot intsed, hogy az uroknak engedelmesek legyenek, hogy mindenekben azoknak kedvesek legyenek, ne legyenek beszédbe ellenkedők, semmiben meg nem csalván őket, hanem minden jó hűséget mutassanak. Tit. 2. 9.*

Semmi úgy a jó erkölcsre, munkára és hűségre nem indíthatja, mint ezek a szók.

– Úgy a cselédeket – mondá erre Télámon.

– Én mindenről szóllok – felelé a páter –, mert minthogy ki nem telik mindentől, hogy úr legyen vagy parancsoljon, illik mindennek, hogy engedelmeskedjék. Az emberek e világra jövén, egy társaságban* kell nékiek élni, és azt a társaságot az engedelmesség foglalja egyben. Ez így lévén, minden engedelmeskedik: a szolgák engedelmeskednek a különös embereknek, a különös emberek* a fejdelmeknek, a fejdelmek az Istennek; és így mindegyikének, mind a másikának jókedvvel kell engedelmeskedni, meggondolván azt, hogy nem az embereknek engedelmeskednek, hanem az Istennek, aki is megítéli őket aszerént, amint jól vagy rosszul vitték végbe hivataljokot.

Ezek tehát az első kötelességei egy cselédes gazdának. Erről többet is lehetne szóllani, de maga látja kegyelmetek, hogy lehetetlen arra rendet szabni mindeniknek, hogy mi formában keresse életét; hanem amicsoda rendbe születünk, és amicsoda hivatalba tészen az Isten, aszerént kell magunkot viselnünk. Hanem csak azt a törvényt szabjuk magunknak, hogy inkább legyünk a legnagyobb szegénységbe, mintsem törvénytelenül szerezzünk valamely jószágot. Mivel az ilyen kereset átkot hozna a házhoz, nemhogy azt meggazdagítaná, de még megszegényítené, az örököst is megemésztené; ha ez meg nem történik is annak éltében, aki rosszul keres, noha gyakran megtörténik, de a maradéki keservesen meg fogják azt tapasztalni. Hová kell ehhez más bizonyság, mint azok a nagy és gazdag házak, amelyek már most szegények és puszták.

Tartsuk meg tehát tisztán szívünket és kezeinket, és távozzunk el a fösvénységtől*, amely a földi jóknak rendeletlen kívánsága, mert ez az ő mezeje, ahol lest hány az embereknek, hogy elveszesse. Eziránt nagy tusakodást látunk némely elmékbe, mivel okul veszik a famíliának szükségét, hogy telhetetlen kívánságokot bétölthessék, és azért szüntelen gyűjtenek. És ami legszánhatóbb, akármely gazdagok legyenek, de nem mérnek se enni, se innya, nem mérnek, hogy úgy mondjam, még élni is, mert nem hitetik el magokkal, hogy többjök vagyon, hanem csak ami az élethez kívántatik. Addig takargatják még magoktól, amit gyűjtenek, hogy nem tudják hová tenni. Szüntelen kecsegtetik magokat, és még előre mondják magoknak ezeket a szókat: Mit cselekedjem? mert nincsen hová takarnom az én jóságom termését, és mondá: ezt mivelem, az én gabonás csűreimet elrontom, és nagyobbat építek; és azokba takarítom az én jószágomnak minden hasznát és az én javaimot. És azt mondom az én lelkemnek, én lelkem, sok esztendőkre eltött sok jovaid vannak, nyugodjál, egyél, igyál, gyönyörködjél. Ezek a fösvénynek szavai. De tudja-é kegyelmed, mit fog felelni néki az Isten? Esztelen, ez éjjel visszákérik lelkedet, és amelyeket gyüjtöttél, kiei lésznek.* Luk.* 12. 17.

Kevés szókkal előnkbe adják ezek, amint már megmondottuk, hogy az időre kell vigyáznunk minden cselekedetinkbe. Mivel a feljebb említett fösvény annyi kincset gyűjtött, mintha kétszáz esztendeig hagynák élni, noha egy éjjel visszákérik a lelkét. Oly nagy készülettel vagyon, mintha valamely nagy útra menne, noha csak az életen kell általmenni, és arra az út igen rövid.

A Kristus azt kérdvén attól az embertől, hogy kié lészen, amit gyűjtött, meg akarja nékünk mutatni, micsoda lest hány nékünk a fösvénység. Mivel rendszerént a fösvény, hogy elfedezze telhetetlenségét, a fiait adja okul mondván, a fiamnak jószágot kell hagynom, hogy meg ne haljon éhei, a leányomot jól kell elházasítanom.

Nincsen semmi dicséretesebb, mint jószágot hagyni gyermekeinek; és őket meg nem lehet fosztani az örökségtől, ez a természetnek törvénye ellen volna, amely azt hagyja, hogy aki lételt ád valakinek, megtartására valót is kell adni annak a lételnek. Erre példát adnak az oktalan állatok, és természet szerént is érezzük azt, hogy a gyermekeink a magunk részei, és hogy mind magunk ellen vétkeznénk, mind a természethez háláadatlanok volnánk, ha nékiek meg nem tartanók az atyai jószágot, amelyet atyáinktól vettük, vagy ha azoknak nem hagynók, akiket vér szerént illeti. Ennél nincsen semmi igazságosabb, ugyanezért mondja Platón: A törvényt, minthogy én csinálom, tudtotokra adom, hogy nem vagytok se magatokkal, se jóságtokkal szabadosok, mivel mind a’, mind ti, a famíliátoké vagytok.

De nem rosszul keresett jószágot kell nékiek hagyni. Nem hasadna-é meg egy atyának a szíve, amidőn kárhozatra látná vetni mind magát, mind gyermekeit. Micsoda bolondság itt gazdagságot és vétket vinni el innét, jószágot gyűjteni és a lelket elveszteni. Valamint egy közönséges példabeszéd mondja, hogy boldog fiú az, akinek az atyja elkárhozott.* Micsoda vakság magát elkárhoztatni azért, hogy sok jószágot hagyhasson fiainak, akik talám még háláadatlanok, tékozlók és semmirevalók lésznek. Micsoda ostobaság magát emészteni a nagyravágyásért; sok haszontalan dolgokért, mivel csak meg kell halni. Nagy gazdagság, mondja az apostol, az isteni szolgálat az elégséggel, mert semmit nem hoztunk e világra, kétség nélkül semmit ki sem vihetünk. Hogyha pedig eledelünk és ruházatunk vagyon, azokkal megelégedjünk. Akik pedig meg akarnak gazdagulni, esnek kísértetbe és tőrbe, és sok balgatag és káros kívánságokba, melyek bémeritik az embereket a halálos vesedelembe, mert minden gonoszságnak gyökere a pénz szerelme, melyet némelyek, akik kívánták, eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok gondokkal. Tim. 6. 6.*

Azt mondom újontában, hogy jó úton kell keresni a jószágot, és azzal megelégedni, amit Isten ád, mert ő adja a gazdagságot, az éhezőket minden jókkal bétölti, és az gazdagokat üresen bocsátja. Luk. 1. Akármely gazdagok legyünk, de meg kell elégednünk, valamint a legszegényebbnek azzal, ami elég a természetnek.

Nézzük meg már mostanában a háznál lévő gazdagságot. Mivel az Isten kegyelméhez, amely adja nékünk a jószágot, nagy kegyelem kívántatik, hogy azzal jól élhessünk.* E’ pediglen amint megmondottuk, az asszonyt illeti, ugyan ezáltal is tészi magát hasonlóvá egy emberséges asszony* az ő férjéhez a cselédhez való gondviselésében. Hogyha a jószág a gazdának fáradsága és maga jó viselése által jő a házhoz, az értelmes gazdasszonynak keze alatt lészen annak helyesen való elköltése és kiszolgáltatása; és ez a gondviselés oly nagy dolog, hogy ezen áll a háznak jó rendben való létele vagy pusztulása.

Ítélje el kegyelmetek, hogy micsoda jó erkölcsünek és jó értelműnek kell lenni az asszonynak, hogy jó gazdaasszony lehessen. De a férfiúnak kell néki rendet szabni, hogy azt kövesse. Hallgassuk mit mondanak a régi bölcsék eziránt és úgy kell, azt venni, mintha egy férfiú mondaná feleséginek, mihent elveszi.

– Ugyan nagy örömmel hallom – mondá Angyélika –, hogy micsoda szokások vala a régieknek.

– A’ való – felelé a páter –, hogy abból sokat is lehet tanulni. Annál is inkább, hogy azt nem kell gondolnunk, hogy csak közönséges embereket hozok elé, akikről példát nem vehetnének a nagy renden lévők, mivel oly fejdelmekről és nagy urakról szóllok, akinek udvarokban megvolt két vagy háromszáz rab, úgymint cseléd. Kicsoda olyan úr közöttünk, akinek annyi szolgája légyen? Hallgassuk tehát, hogy egy ilyen nagy úr mint oktatja a feleségét, és miképpen felelé annak, aki egyszer azt kérdé tőlle, hogy ha a felesége olyan értelmes volt-é, midőn az atyja házától elhozta. Éppen nem volt – felelé az úr–, soha semmiről se nem látott, se nem hallott volt. De a’ nékünk elég, ha a mi asszonyaink tudják a házban való munkát, midőn az atyjok házát elhagyák, és ha engedelmes természetek vagyon, a férjek hamar megtanítják a gazdaasszonyságra. Legelső dolga a férfiúnak és az asszonynak házasságok után a’, hogy kérjék az isteneket megtanítani a férfiat, hogy oktathassa az asszonyt arra, ami mind egyiknek, mind másiknak jovára lehet, és világosítsák meg elméjét az asszonynak, hogy megtanulhassa és megtarthassa azt, amire az ura tanítja őtet. Mihent észrevevém, hogy a feleségem fejér festéket tenne az orcájára, hogy fejérebb lenne, és vereset, hogy pirosabb lenne.

Erre felkiálta Télámon: – Ah! páter uram, mennyit szól kegyelmed a mi asszonyaink ellen, akik kendőznek*. Nám a régi úriasszonyoknál is volt az a szokás?

– Való – felelé a páter –, mert nincsen semmi régiebb a véteknél; de egy kevesé várokozzon kegyelmed, és meglátja, hogy szenvedték azt. Hogy azt meglátám, kérdém egyszer a feleségemtől, ha szeretett volna-é engemet, ha meg akarván őtet csalni, gazdagnak mondottam volna magamot, és a sok ezüstmi helyett csak fejér ónat talált volna, igaz arany helyett hamis aranymívet és hamis gyémántokot. Erre akt felelé nékem, hogy nem szeretett volna. Szerettél volna-é hát engemet, hogyha az ép és jó termetű testem helyett valamely fogyatkozások lettek volna bennem, és azokat elfedeztem volna előtted, házasságunk után pedig valamely csonka vagy bennaságot láttál volna bennem? Minden bizonnyal nem szerettelek volna, felelé erre a feleségem. Hogy gondolhatod hát azt, mondám erre, hogy a te fejér és veres festéked nekem inkább tessék, mint a magad személye? Gondolod-é, hogy az ilyen szemfényvesztés sokáig csalhassa az olyan személyeket, kik együtt laknak? Nem kelleték többet mondanom feleségemnek, mert mindazokat elhagyá, és azután tisztességes maga rendihez illendő ruhát visele. És minthogy egyszer azt kérdé tőllem, hogy ha nem taníthatnám-é meg olyan mesterségre, hogy ne csak tetszenék, hanem valójában lehetne szép, azt felelém néki, hogy annak nincsen jobb módja, mint testének fáradságával megfrissíteni egészséges színét; erre való nézve nem kell mindenkor ülni, hanem munkálodni, járni, másokat dolgoztatni, és még segíteni, ha így cselekeszik, mind az egészségnek használ, mind maga hivatalját végbenviszi.

A páter mosolyogva Télámonra tekintvén, kérdé tőlle: – Hát kegyelmed mit mond ezekre, a kegyelmed főasszonyai cselekszik-é ezeket? De még nem végeztem mind el, mert a feljebb említett úr erre is inté a feleségét, hogy a ruháit maga tisztogatná, maga fogná essze, a tésztát maga gyúrná, mert az ételt jobban megkívánná, jobb egészsége lenne, és az orcája friss pirospozsgás és jó színbe volna.*

– Ez a valóságos kendőzés – mondá erre Angyélika.

– Nohát, Angyélika – mondá Télámon –, csak írjad fel a kapudra, hogy te olyan titkos orvosságot tudsz csinálni, amely széppé tészi az asszonyokat, és az az orvosság a tésztagyúrásból áll, meglássuk, hogy mennyi úriasszonyok fognak tőlled orvosságot venni.

– Ne nevessen kegyelmed annyira – felelé Angyélika –, mert ha az igaz, hogy a munka, a járás-kelés erőssé tészen és az orcát megfrissíti, úgy tetszik, hogy az ilyen az igazán való szépség, nem a festékkel való.

– De hogy ismét a gazdasszonyról szóljak – mondá a páter –, a’ bizonyos, hogy nem a szépség ád bővséget a háznál, hanem a jó erkölcs. Akármely renden lévők között is szükséges, hogy a gazda megértesse a gazdasszonnyal, valamint hogy a’ nem elég egy jó rendben lévé városban, hogy jó törvény legyen, hanem még az is szükséges, hogy legyenek olyanok, akik azt megtartassák, kik arra vigyázzanak, kik megdicsérjék azokat, kik azt megtartják, és megbüntessék azokat, kik azt általhágják; így az asszony is a háznak gondviselésére rendeltetvén, mintegy tisztviselő személynek, a törvényt meg kell tartatni. És meg kell a házat cirkálni, valamint egy kommendánsnak a várat. Mint egy királynénak, meg kell dicsérni és jutalmaztatni azokat, kik megérdemlik, és megbüntetni, kik el nem járnak hivatalokban. Azt el nem kell felejteni, hogy igen nagy gondjának kell lenni a beteges cselédre. De arra vigyázzon, hogy a gazdasszonyságot meg ne vesse, és azt magához ne tartsa illetlennek.

A gazdasszonynak hivatalja két dologra vigyáz: az egyik a rend, második a haszon. Az elsőben foglaltatik az ékesség és a renden való elhelyheztetése mindennek. Aminthogy e’ tűnik legelőször a szem eleiben, ugyanerről is ítélik meg a gazdasszonyt, hogy mit ér; mert a’ valóságos, hogy amidőn a ház tisztátalan, rendeletlen, nem mondhatni azt emberséges ember lakóhelyének.

Az ékességen értem inkább a házieszköznek vagy öltözetnek csinosságát, mintsem drága voltát. A’ való, hogy akinek elegendő jószága és tisztsége vagyon, ahhoz illik az ékes háziöltözetek, mivel azáltal az országba a kereskedés inkább foly, és a sok mesterembernek munkát és kenyeret ád. A csinosságon pedig értem, hogy a’ mindenben megtessék, ne csak a házakban, hanem az egész ház tájékában. A tisztaság pedig még ennél is inkább uralkodjék a háznál, főképpen a konyhán, az asztalhoz való fejér ruhában és mindenben.

– Ugyanis mit törődöm én azzal – mondá Télámon – hogy az ágy csinoson meg legyen vetve, a ház jól meg legyen seperve, hogyha a konyhaeszköz és az asztalhoz való ruha oly tisztátalan, hogy csak reájok sem lehet nézni.

– Ugyanezért is mondám – felelé a páter –, hogy a csinosságnak mindenütt és mindenben ki kell tetszeni, nemcsak a palotákba. De még arra is kell vigyázni, hogy magok és a cselédek csinosok legyenek, úgyhogy mindenben meglátassék a gazdáknak csinosságok. A rendtartáson pedig, úgy tetszik, többet lehet érteni, mintsem a csinosságon.

– Gondolom, páter uram – mondá Télámon –, hogy a’ mindegy, mert a csinosság nem más, hanem rendesen való elhelyheztetése mindennek; példának okáért, jól helyheztetni el egy ágyat, egy asztalt, a székeket, úgy tetszik, ezt csinosságnak mondhatni.

– A szóra nem kell vigyáznunk – felelé a páter –, elég a’, hogy a rendtartáson értem, hogy mindenféle dolog a maga szokott helyében legyen a háznál.

– Én értem, mit akar a páter – mondá erre Máriánna –, példának okáért azt akarja, hogy nem kell a szénát a pincében tartani, se a bort az istálló felett, hanem ami száraz helyt kíván, azt száraz helyt kell tartani, ami pedig nyirkas helyt, azt nyirkas helyen.* A páter azt igen jól mondja, mert mennyi nem romlik, nem rothad, penészedik azért meg, hogy erre nem tudnak vigyázni.

– Igen jól megértette az asszony, amit akartam mondani – mondá a páter –, de azt akarnám még ezen kívül, hogy nemcsak az, ami a cselédhez tartozik, de még más dolgok is* a magok szokott helyeken volnának.

Még ezt is értem, mit akar kegyelmed mondani – mondá Máriánna –, azt kívánja kegyelmed, hogy az asztalhoz való eszköz mind egy helyt tartassék, a konyhához való meg külön, és így ami a ház szükségére való, mind külön-külön, úgyhogy amire vagyon leginkább szükség, a’ mindjárt kéz alatt lehessen.

– E’ nincsen különbe – felelé a páter. – Azt is kívánnám, hogy mindenik ezek közül a maga helyén* megmaradna, és soha meg ne változtatnák. Ennek két haszna vagyon: az egyik a’, hogy mikor valami kívántatik, nem kell sok időt veszteni a kereséssel, mert mindjárt meg lehet találni, amire szükség vagyon. A másika a’, hogy semmi nem tévelyedik el, se el nem vész, amely megtörténik gyakorta, amikor minden együvé vagyon hánva vagy keverve. Úgyis hozzászokik ahhoz az ember, hogy mihelyt üres helyt lát, mindjárt kezdi kérdeni azt, ami azon a helyen szokott állani. Másként* minden nagy rendeletlenségbe volna; úgy is volna, mint az olyan ember, aki együtt vetné el a búzát, a rozsot és az árpát, és azután szemenként kellene kiválogatni, midőn búza- vagy rozskenyeret kellene süttetni. Nincsen se szebb, se hasznosabb a világon a rendtartásnál.* Eszerént is kell cselekedni mindazzal, amit zár alatt kell tartani, visszátévén mindazt, ami már nem kívántatik, úgyhogy semmi el ne vesszen.

Eddig a rendtartásról szóllottunk, szóljunk mármost a haszonról, amelynek sok ága vagyon, és amely a többi között abból áll, hogy a jövedelemhez tudjuk magunkot szabni; hogy tudjuk annak idejében megvenni, ami szükséges, helyes ideit keresni annak, amit el akarunk adni, renddel, igazsággal és kímélve kiosztani, ami kiosztásra való. E’ tehát a veleje a gazdaságnak. Lehetetlen is, hogy annak minden részeit most megmutathassam. Egyszóval a kárt el kell kerülni, és mindent haszonra fordítani.

– Felettébb is megrövidíti kegyelmed beszédét, páter uram – mondá Télámon –, de azonba csak azt veszem észre, hogy kegyelmed csak a nagy uraknak szab rendet, akiknek sok jószágok vagyon.

– Hát ugyanis – felelé a páter –, mi szükséges rendet szabni a gazdaságról az olyanoknak, kik csak napról napra élnek, akiknek nincsen miből gazdálkodni.

– Úgy – mondá Angyélika –, valamint egy ember felelé a másikának, aki azt kérdé tőlle, hogy hány órakor kellene ebédelni?

A gazdagnak mikor tetszik, ebédelhet.

A szegény pediglen csak amikor lehet.*

– Szükséges tehát – mondá a páter –, hogy annak valamely jószága legyen, akinek rendet szabunk a gazdaságra; mivel a gazdaság a szerzésből és a költésből áll, ahol költséget nem, tehetnek, a rend nem szükséges. Ugyaneziránt is tészi ezt a hasonlítást egy régi filozófus, mondván: miképpen taníthatna minket flautázni* egy olyan ember, akinek soha flautája* nem volt, vagy aki soha azt nem tanulta; miképpen tanulhatja meg az olyan a gazdaságot, akinek soha jószága nem volt, és akire senki nem bízta jószágát.

– Hát, páter uram – mondá Télámon –, micsoda rendet szabna kegyelmed az olyannak, akinek ezer tallér jövedelme volna?

– Oh, bizonyára ez már sok – felkiálta Angyélika. – Vagyon-é kegyelmednek lelke, hogy ennyit fárasztja a pátert, vagyon két órája, hogy beszél. Ugyan már szánom, azért megfelelek én kegyelmednek a páter helyett.

– Igen kedvesen veszem kegyelmedtől – mondá a páter.

– Csak ebéd utánra kell hagyni, Angyélika – mondá Diánna –, és eredj, mondd meg, hadd terítsék meg az asztalt.

Ebédtől felkelvén, egy kevés idő múlva ki-ki helyére ülvén, Angyélika mondá:

– Hogy ígéretemnek eleget tegyek, kegyelmetek eleiben adom azt a tiszteletes gazdasszonyt, akiről a páter oly okoson szólott nékünk. Reménlem, hogy ígéretemet, amennyiben lehet, jól végbeviszem, annyival is inkább, hogy az anyám mellett egy keveset a gazdasszonyságból tanultam, és más értelmes emberektől is eziránt tudakozódtam. Főképpen egy a többi között, hogy jobban megértethesse velem, eszerént írá le a gazdasszony képét: a gazdasszony – mondá –, olyan egy háznál, valamint az anyaméh egy kosárban. Ez el nem szenvedi, hogy a több méhek henyéljenek, hanem kiküldi őket a munkára. Amit azok hoznak, arra gondot visel mindaddig az ideig, amég azt el kell költeni. Az az idő eljövén, mindennek igazsággal kiosztja részét. A belső munkára igen vigyáz, hogy jól és hamarsággal menjen végben. Az apró méhecskéket felnevelvén, táplálja addig, még arra az időre nem jutnak, hogy dolgozhassanak; akkoron egy fővezért teszen elejekben, és kiküldi, hogy másutt telepedjenek meg. Ihon eszerént kell cselekedni a gazdasszonynak, aki is olyan a háznál, valamint a páter mondá, mint egy királyné, mint egy bíró, vagy valamint a lélek a testben, aki élteti és mozgatja annak legkisebb részét.

De hogy teljességgel megfeleljek őkegyelmének – tekintvén Télámonra –, én ha királyné vagyok is, de gazdasszonya akarok lenni annak a becsületes embernek, akinek ezer tallér jövedelme vagyon, és megmutatom, hogy micsoda renddel kell annak hasznát venni. Legelőbbször is a páter tanácsa szerért a jövedelemhez akarom magamot szabni, és úgy cselekeszem, mint a Szentírás-béli ember, aki egy tornyot akart építeni. Leülvén, megszámlálom a költséget, ha vagyon-é elegendő költségem, nehogy minekutána a fundamentumot megvetettem volna, el ne végezhessem, és meg ne csúfoljanak érte. Luk. 14. 28.

Jól megtekintvén tehát pénzemet, magamot is megvizsgálom, és arra reá emlékezem, hogy az ilyen dologba az elmét két dolog szokta megcsalni: a reménség és a szem, amely mihent valamit lát olyat, mindjárt megkívánja. Mind a kettőt el akarom magamtól űzni, és akármint mosolyogjon reám a szerencse, de reája sem nézek, nehogy ingó fövenyre építsem a tornyot; és a szememet béhunyom, hogy valamely szép dolgot ne lássak, vagy valamely cifra portékát meg ne kívánjak, mert ezek nagy csorbát tennének az ezer tallérban. Tudom, hogy a páter is helybe hagyja, hogy elsőben arról kell gondolkodni, ami szükséges, és azután a cifraságról. Még reá emlékezem arra, amit egy emberséges embertől tanultam, hogy az igazán való kímélés a’, ha el tudunk lenni anélkül, amink nincsen.

– Igen okosan beszél Angyélika – mondá erre a páter.

– Megelégszem hát én az ezer tallérommal – mondá Angyélika –, annál többet nem kívánok; úgy tartom, mintha Isten százezeret adott volna, annak is örülök, hogy nem kell sokról számot adnom.

Tegyük fel hát, hogy asszonya vagyok az ezer tallérnak, amely esztendőre való jövedelmem.

Legelőbbször is az ezer tallérnak tizedikét félreteszem a szegények számára; kilencszáz tallérom maradván, abból kiveszem a cselédemnek esztendőre való fizetéseket, hogy hadd álljon készen, úgyhogy mindjárt adhassak annak, aki kérni fog. Nem akarom azokat követni, kik nem fizetvén cselédjeknek, adósságot gyűjtenek magokra, és végtire olyan igazságtalanságokat követnek, amelyek bosszúállásra indítják az Istent, vagyis sokat kell nékiek szenvedni, úgyannyira, hogy a szolga úr és a szolgáló asszony lesz a háznál. Itt olyan cselédről szóllok, akinek fizetése vagyon. Mert az olyanról, akinek nincsen, másként kell gondolkodnom. Alkalmasint általlátom, hogy mennyit kell költenem ruházatjokra, és még arra is, hogy megajándékozhassam, ezt is félreteszem. Ami pedig marad mindezektől, annak negyedrészét félreteszem, hogy holmi adósságomot megfizethessem, ha vagyon, ha pedig nincsen, arra tartom, hogy ha meg találok betegedni magam vagy cselédem, vagy pedig a gyermekem házasságára tartom; mostan úgy beszéllek, mint egy gyermekes asszony; vagy pediglen valami szegény atyámfiát vagy jóakarómat megsegítem, vagy valamely más költségre tartom. És a háromnégy részből, melyet megtartottam, élek, magamot, cselédemet ruházom, és a háznál való költségre fordítom.

Én pediglen lajstromot fogok tartani, és felírom mindazt, amit kezemhez veszek, mindazt, amit költök. Tudom, hogy sokan nem gondolnak ezzel, de azonkívül, hogy enélkül nem lehet jó rendtartás, arra hasznos, hogy meglátom némelykor a lajstromból, ha egy kevesé inkább nem sietek-é, mintsem kellene. Ha azt látom, hát egy kevesé meghúzom a gyeplőt, és rövidebben fogom.

– Ez igen-igen rendes osztás – mondá Télámon –, a tékozlás nem takarékosság. Mi a takarékosságról szóllunk, te pedig legelőbb is száz tallért adál ki a szegényeknek; tudod-é, hogy a felebaráti szeretetet magunkon kell kezdeni, nem volna-é elég a szegényeknek adni, ami az asztaltól marad.

– Igenis – felelé Angyélika –, ha csak az ételből állana az életnek szüksége. Én legelsőben akarom kiadni a szegényekét, azért hogy az Isten áldását adja arra, ami azoktól marad. Mit mondana még kegyelmed, ha arra kénszerítenék kegyelmedet, hogy a jövedelemnek adja oda felét.

– Kicsoda volna olyan együgyű, hogy azt cselekenné – felelé Télámon.

– Kicsoda? – mondá Angyélika –, meg kellene kegyelmednek halni szégyeletiben, midőn egy publikánus ezt végbenviszi, mondván uram, imé, minden jószágomnak felét a szegényeknek adom. Luk. 19. 8.

– Meglátszik – mondá a páter –, hogy keresztény lelke vagyon Angyélikának. Mindazonáltal a’ való, hogy sokféleképpen lehet jól tenni a szegényekkel, csak jól tegyenek vélek, és róllok megemlékezzenek; a’ szabad kinek-kinek olyanformán jól tenni vélek, amint akarja. Mert valamint Szent Bernárd mondja*, a jószágtoknak ti csak őrizői vagytok, és a kenyeret, melyet elzárjátok, a szegényeké, a köntös, melyet a ládában tartotok, a mezíteleneké, és a pénz, melyet elástok, a szükségbe lévőké. Értvén azt, hogy az ilyen takargatás vétkes; én és az Angyélika tanácsa szerént a’ jövedelmemet a szegényeken kezdeném elosztani, így, egy szentatya* szerént előre elküldjük javunkat abban az országban, amelyben kelletik mennünk és ott maradnunk örökké, ahol több szükségünk vagyon arra, mintsem itt, mivel ide soha visszá nem térünk, ha egyszer ott leszünk. Adhatnók-é jobb kézbe javunkat, mint a szegények kezében, mert úgy az Isten kezében adjuk, amint maga mondja. Ugyanazt a jószágot is visszük el magunkkal, mondja ez a szent, amelyet itt adunk, azazhogy az alamisnálkodásnak gyümölcse fog elkísérni a másvilágra. Chrysost. Hom. 11. ad Tim. cap. 4.*

– Tehát úgy, páter uram – mondá Télámon –, mind oda kell adni, és semmit sem kell megtartani?

– Lehet – felelé a páter –, holmit megtartani szükséges végre, valamint azt jól rendelé Angyélika.

– Mert, páter uram, a kegyelmed tanítását követem, mivel ha az időhez kell szabni magunkat, mit tudok én abban, hogy mi történhetik? Mitől vagyon a’, hogy azok, akik tengerre mennek, hatholnapi élést visznek magokkal, ha szinte három holnapig tartana is csak útjok, és ha lehetne, a földet is elvinnék magokkal. Hát ezt rossznak tartja-é kegyelmed? Én nem gondolom, mivel az ő cselekedetek ártatlan, és azt csak az időnek bizonytalanságáért cselekeszik, amelyet meg akarják előzni.

– De miért annyit költeni – mondá Télámon – hogyha oly igen el kell a világtól távozni, amint a páter mondja? Vagy miért hagyni holnapra, hogyha a világi jót szereti, kincset gyűjt, és ha az Isten rendelését megbántja, aki ezt cselekeszi. Látod tehát, Angyélika, hogy a te okoskodásod sántít, és hogy a te gazdasszonyságod tékozlásból és fösvénységből áll.

– Látom – felelé Angyélika –, hogy nem vette kegyelmed jól az elméjére az én osztásomot. Emlékezzék kegyelmed arra, hogy mennyi maradott vala meg nékem, annak negyedrészét, amint mondám, tegye félre kegyelmed jövendőre. Meg három rész marad, annak vegye el kegyelmed a harmadik részét, vagy még egy kevéssel többet az öltözetre és más egyéb házi szükségre, a más két rész az ételre elkél. És ha azt meggondolja kegyelmed, hogy énnékem abból mind táplálnom, mind ruháznom kell, példának okáért egy férfiat, egy asszonyt, két kisgyermeket, egy szolgát és egy szolgálót, és így nemigen lehet miből tékozolni.

Ami pedig a fösvénységet illeti, nem érdemlem, hogy annak tartson kegyelmed, mivel azt megmutatom kegyelmednek, hogy meg nem bántjuk az Istent, ha azzal a jószággal élünk, amelyet küld nekünk. Tekéntse meg kegyelmed azokot, kik a jószágokot elhagyják. Ők azt különösön hagyják el, azaz megválnak a jószágokhoz való szeretettől, vagyis annak birtokától, mert aminémű életet akarnak élni, meg nem egyezik a világi gazdasággal, de más formában kezdik azt bírni és szükségekre fordítani. Nem is bírják ők azt önnönmagok, hanem a közönséges társasággal bírják, és azt tartják, hogy azt ilyenképpen bírni és szükségekre fordítani, az Isten rendelését és gondviselését meg nem sértik; mivel ugyan az ő gondviselése küldötte azt nékik, aki is azt akarja, hogy abból éljenek, másként fösvénység volna abból nem élni.

De tudja-é kegyelmed azt, hogy az ilyen személyek, noha a jószágtól megváltanak is, mindazonáltal egyszersmind el nem költik, amijek vagyon, sőt még minthogy jó gazdák, holmit félretésznek tehetségek szerént jövendőre.

Példának okáért, eszerént cselekeszem hát én a gyermekimmel, akiknek holmit megtartok szükségekre, amennyiben lehet tőllem. Ó magok semmit nem bírnak, de énáltalam mindent bírnak. Ugyanerre való nézve teszem tehát félre egynegyed részit jövedelmemnek, nem fösvénységből, hanem azért, még szükségek lehet arra.

Mégis azt kérdem kegyelmedtől, mit tudok én abban, mi történhetik az én cselédimmel? Jobbnak ítéli-é kegyelmed azt, hogy semmit nem tévén félre, akkor adósságban verjem magamot, ha valamely szükséges állapotba esnének. Azt tiltja nekem a jó gazdasszonyságnak rendi. Azt gyakran hallottam egy okos és értelmes embertől*, hogy az adósság úgy mégyen a házhoz, valamint a farkas a juhakolban; vagy hogy világosabban szóljak, a legbizonyosabb jele, hogy az a ház el fog pusztulni, ha hirtelenséggel meg nem orvosolják. Nem is lehet másképpen, mivel olyankor a kölcsönadó semmire nem vigyáz, és ha meg nem vehetjük is másokon adósságunkot, de az, akinek adósok vagyunk, arra semmit nem hajt, hanem csak megkéri az adósságot. Akkor pedig sietséggel kell mindent eladni, vesztegetéssel, és magunkat meg kell rontani, hogy az adósságot megfizethessük. Azért az okosság azt hozza magával, hogy úgy kell az adósságot kerülni, valamint a veszedelmet, és azon kell igyekezni, hogy attól megmenekülhessünk. Jobb az Isten keze között lenni, mintsem az emberek keze között.

E’ tehát a gazdaságnak a legfővebb tudománya, amelyet minden jó majorkodtató gazdának meg kell tudni, hogy adósságot ne csináljon, vagyis azt megelőzze. Ezt akartam magam is követni, félretévén bizonyos számú pénzt, mivel tartozom mindenkor a gyermekim jovát és előmenetelit tekéntenem. Ítélje meg már a páter, hogy ha e’ fösvénység-é?

– Én – felele a páter –, Angyélikával egy értelemben vagyok. Mivel az adósságot elkerülni, az eszesség, előre gondot viselni a gyermekekre, az igazság. Ezt már megmutattuk, és a természet köteledzi erre a szüléket. Nagy hasznokra is válik ez a gyermekeknek, mivel az olyan, aki valamely jószágot talál születésekor, már az előmenetelre való útnak felét elérte, és szolgálhat fejdelmének és hazájának; az olyan pediglen, aki ettől megfosztatott, a szerencsének valamely csudatétele nélkül, kételen lészen egy részit nem tölteni, hogy úgy mondjam, hanem az életet keresni.

Csak arra kell vigyázni, amint már megmondottam, hogy a fösvénység meg ne lopjon azon szín alatt, hogy a gyermekinket szeretjük, elő menetelekre vigyázunk, és szükségeket tekéntjük. E’ mind igazságos dolog volna, csak magát a jószágot ne szeressük, és azt ne kívánjuk gyűjteni valamely rút sobrák és fösvény hajlandósággal*, amely igazságtalan volna. Ebből következik, ha nem mondanám is, hogy aki ilyen fösvénységgel holmit félretészen, a’ vétkezik.

Hogy ezt jobban megértethessem, előhozhatnám az ótörvényt, melyet Isten ada népének, amely azt parancsolá, ha reá emlékezem: Hat esztendő forgása alatt a ti földeteket míveljétek, és azoknak gyümölcseit bétakarítsátok, de a hetedik esztendőben azokat miveletlen hagyjátok és nyugodalomban, hogy hadd élhessenek a szegények és a mezei vadak azoknak termésekből. Hasonlóképpen cselekesztek a szőlőitekkel és az olajfáitokkal. Exod.* 23. 10. Lev.* 25. 3. 4. És minthogy lehete a népnek kérdeni az Istentől: uram, miből élünk a hetedik esztendőben? az Isten magamagának tészi ezt a kérdést, és így felel reá: Ha tőllem azt kérditek, hogy mit eszünk a hetedik esztendőben, hogyha se nem vetünk, se nem takarítunk? a hatodik esztendőben áldásomot adom földetekre, és három esztendőre való gyümölcsöt fog hozni. A nyolcadik esztendőben abból vetni fogtok, és abból a gyümölcsből éltek a kilencedik esztendeig, amelyet megtartottatok volt; mindaddig az ógyümölccsel éltek, valamég az új el nem érkezik. Lev. 20. 21.

Látja hát kegyelmetek, hogy szükséges vala holmit* eltenni; el is mondhatni erre, hogy jövendőre lehet holmit félretenni valamely jó végre, és valamely olyas szükségre, amelyre kénszerit a felebaráti szeretet, hogy vigyázzunk. Más dolog volna, hogyha amint sok fösvény cselekeszik, esztendőkről esztendőkre gyűjtenők a búzát a gabonásházban*, három vagy négy esztendeig hagynók asztagba a búzát a kígyóknak; nem azért, hogy még valamely nagy téltől vagy jégesőtől félnénk, hogy akkor az éhségtől megmenthetnők magunkot, de sőt még ha nyughatatlansággal várnók, hogy eljöjjön az a jégeső, hogy akkor drágábban adnók el a szegényeknek a gabonásházba megpenészesedett buzánkot.

 

A játék

 

– Úgy tetszik – mondá Angyélika Télámonnak –, hogy szeretné kegyelmed az ilyen gazdaságot. Nem úgy vagyon-é?

– Miért nem – felelé Télámon –, amely embernek minden jövedelme a jószágából vagyon, rosszul cselekszik-é, ha a búzáját megtartja, hogy azt jó áron adhassa el; ezt az egyháziak is követik.

– Oh! mint szánom én kegyelmedet – mondá Angyélika.

– Követem kegyelmedet – mondá a páter –, a félre való tevés akár búzából, akár másból álljon, de ha a fösvénységtől vagyon, az igazságtalanság. Ha az Isten azt parancsolá, hogy egy esztendő alatt a földnek minden gyümölcsét elhagynák a szegényeknek és a mezei állatoknak, tehát azt hogyne tiltaná, hogy a szegényekkel ilyen kegyetlenséggel ne bánjanak. És ne várják az utolsó szükségekbe való léteket, hogy akkoron nékiek a vérek árán adják el búzájokot.

– Hát honnét vagyon a’ – felkiáltá Télámon örömmel –, hogy József esszegyűjtötte, valamennyi búza volt Egyiptumba a király számára, amint ezt másoktól hallottam, és hogy a búzán kinek-kinek megvette jószágát, úgyannyira, hogy az egész országot megvette a király számára. Nem tudom, hogy gázol ki kegyelmed ebből?

– Igen könnyen – felelé a páter –, mert József azt annak parancsolatjából cselekedte, aki a törvénybe megparancsolta a zsidóknak, hogy a hatodik esztendőben a hetedik esztendőre félretegyenek a gabonájokból, hogy a gabonát ő eladta, a’ nem vétek. A’ tudnivaló dolog, hogy mindennek adott belőlle; azt is elhihetni, hogy közönséges áron adta, amelybe nemhogy igazságtalanságot, de sőt még felebaráti szeretetet cselekedett. Ha a nép kifogyván pénzéből, kételeníttetett, hogy éhel meg ne haljon, ki-ki jószágát eladni búzáért, annak nem József vala az oka, hanem a szükségnek sokáig való tartása. Mondjuk tehát azt egyszer s mindenkorra, hogy valamit a felebaráti szeretetnek rendin kívül cselekeszünk, a’ vétek, mert a Kristus rendelte a felebaráti szeretetnek megváltozhatatlan törvényét.

– Látja hát kegyelmed – mondá Angyélika Télámonnak –, hogy az gazdasszonyságom egyenlőképpen távul vagyon mind a tékozlástól, mind a fösvénységtől, és hogy azon a középúton foly, amelyen kell lenni.

– Valamit reáhagyok benne – felelé Télámon.

– Ismét előkezdem – mondá Angyélika – az én gazdasszonyi számvetésemet. A jövedelemből csak háromnegyed rész maradván, abból egyharmad részt kiveszek, vagy még valamivel többet a házieszközre és a cselédem ruházatjára, ruházván mind őket, mind magamot a magam rendi szerént. E’ meglévén, a más kétharmad részt az eledelre tartom, azaz, amit a házi szükségre kell vennem előre, és a konyhára való mindennapi költségre.

Megveszem előre, ami szükséges, ismét elosztom az ételre való költséget, és meglátom, hogy mennyire megyen egy holnapra; azután újontában elosztom, és meglátom, mennyire mehet költségem napjában, és itt megállapodom. Mivel ilyenformán megtudom magamban minden nyughatatlanság és sopánkodás nélkül, hogy ha a költésbe nem hajtom-é által a célt. Azután egy lajstromba írom mindazt, amit kell vennem, vagy ami nékem való a fundusomhoz képest, de minthogy ezek közül némely drágább, némely olcsubb, azon igyekezem, hogy amit drágábban kell vennem, megtoldjam abból, amit olcsun megvehetek, úgyhogy tovább ne menjek, mintsem kívántatik.

De szükséges egy gazdasszonynak, hogy tudja mindennek az árát, másképpen nagy vakságba vezeti a ház gondját. Úgy tetszik, hogy erről a páter két leckét adott. Az első a’, hogy tudjon vásárolni; a másika, hogy annak idejében vásároljon, amire szüksége vagyon, mivel a’ bizonyos, hogy nem tud vásárolni, ha az árát nem tudja annak, amit veszen.

– Úgy tetszik – mondá Télámon –, hogy ehhez egyéb nem kell, hanem hogy tudjon alkunni, mivel az árus* akaratján áll úgy adni, amint néki tetszik.

– Lehet mindazonáltal – felelé a páter –, ezt az akaratot valamely rendhez szabni. Úgy tetszik, hogy vagyon mindennek olyan belső és külső oka, mely annak az árát megköti. A belső ok az időt és a dolognak mivoltát tekinti. Példának okáért az ételnémü dolog drága, hogyha az esztendő vagy az idő rossz, vagy ha az a dolog drága és magában igen jó, ellenben ha az esztendő jó és termékeny, akkor minden olcsubb. Eszerént kell gondolkodni a kézi munkáról, mivel a drága esztendőben a mesterember is kételen drágábbért dolgozni.

Azután arra kell vigyázni, ha kereskedés jól foly-é, ha a pénz bő-é vagy ritka, ha a kereskedők bővön szoktak-é hozni olyan portékát, amelyre szükségünk vagyon. Mindezek külső okok. Nem is lehet annak jól vásárolni, aki ezeket nem tudja.

– A második része a vásárlásnak – mondá Angyélika – a’, hogy az időre kell vigyázni. Ezt is mondom én mindennap az asszonynak, – tekintvén Diánnára –, ítélőbíró lévén, most mindent elmondhatok. Sok olyan nehezen teszi az erszényben a kezét, hogy az időt és az alkalmatosságot a sok halogatással elveszti, és két áron veszi meg azután, amit akar venni, ha pedig annak idejében vette volna, még nyert volna rajta.

Hasonlóképpen ha a majorságból el akarnak valamit adni, el nem kell veszteni az időt és az alkalmatosságot.

– Ezt igazán mondja Angyélika – mondá a páter –, de úgy tetszik, ezt is hozzáadhatni, hogy el kell kerülni némely illetlenséget, amelyet követnek, és amelyet ha a törvény elszenvedi is, de a lelkiüsméret tiltja. Minthogy a vevés és az eladás olyan, mint egy kötés a vevő és az eladó között, ez a kötés pedig meg nem maradhat, hogyha egymással egyenlő igazsággal nem bánnak. Hogy követné pedig az olyan árus ezt az egyenlő igazságot, aki ki nem nyilatkoztatja előbbször az árujában lévő valamely fogyatkozást, vagyis ha a vevő tudtára nem adja az árusnak, ha valamiben megcsalná magát. Vagy ha az árus eladván példának okáért egy házát, tudtára nem adja a vevőnek, hogy pestises a ház, és csak a nyereséget tekénti; az olyan nem jó, hanem csalárd ember. Lactantius. libr. 5.

Az igazság azt is kívánja, hogy nem kell erőltetni a vevőt* a vevésre, helyes és igazságos árát kell kérni az eladó marhának. Erre való nézve mondja Szent Chrysostomus: Valamikor valamit akarunk venni vagy fizetni, mindenkor versenkedünk és azon vagyunk, hogy az illendő árát* alább verjük; abban nem cselekszünk-é lopást? Azt is olvassuk az Szent Isidorus életében, hogy akarván valamit vásárolni, olcsubban adák néki, mintsem kelleték, de ő rendszerént való árát fizeté meg.

Ez az árunak és a vételnek rendi.* De mit mondhatni az olyanokról, akik nemcsak alkusznak, de százféleképpen kénszerítik az árust az eladásra, vagy akik a fizetést annyira halogatják, hogy végtére a szegény árus kételeníttetik jószágát csaknem ajándékon odaengedni.

Tegyük ezekhez azokat, kik nem fizetnek se a mészárosnak, se a sütőnek, se a mesterembereknek, és akik vagy restségből, vagy fösvénységből százszor is magokhoz jártatják ezeket a fizetés után. Tudja-é kegyelmed, mivel tartoznak az ilyenek? Azzal, hogy megfizessék a kárt, melyet ezek a szegény emberek szenvednek; az igazság azt tartja, hogy aki későbbre fizet, kevesebbet ád. Hát még micsoda kárban nem eshetnek az ő maradéki az ilyen kegyetlen halogatásért?

– De igen követem kegyelmedet – mondá a páter Angyélikának –, hogy félbenhagyattam kegyelmeddel beszédét. Mármost ha tetszik, örömest hallgatjuk kegyelmedet.

– Kedvesen hallgattam volna tovább is kegyelmedet – felelé Angyélika –, de minthogy parancsolja kegyelmed, ismét elkezdem gazdasszonyságomot.

Azt mondom tehát, hogy a jó gazdaságnak rendi azt tartja, hogy ami a házhoz szükséges, azt egyszersmind kell megvenni és nem darabonként, nem szónok az olyan dologról, ami el nem állhat. Azután felvetem, hogy mennyi kenyér, bor, hús, fa, gyertya és más egyéb efféle kél el a háznál, mivel többet nem akarok venni, csak éppen amennyi kívántatik. Azt is akarom, hogy egy gazdasszony meg ne hagyja magát csalni, azért tartson a háznál mindenkor mértéket, mérőt, fontot, singet. Arra is vigyázzon, hogy mindenik holnapnak a kezdetén azt félretegye, ami már arra a holnapra való költség lesz a háznál.

De minthogy mindez igen nagy gondosságot kíván, és úgy történhetik, hogy a gazdasszony nem vigyáz maga mindenre, megbetegedhetik, vagy valamely más dolog meggátolhatja, azért igen szükséges, hogy valamely jó gondos asszonyt vegyen maga mellé, akire bízhassa a gondviselést. Kezében adván annak mindeneket számban, meg is mutassa néki, hogy mindeneket szép renddel a maga helyén tartson, hogy holmit kinek kell kiadni, és számot tartson arra, amit kiád, amit pedig béveszen, a maga helyére tegye.

Nézzük meg már, micsodásnak kell lenni annak a gondviselő asszonynak. Legelőbbször, az italt ne szeresse, álmos és rest ne légyen, a férfiakkal való trécsélést* ne kedvelje; mindenre jól számot tartson, az urát és asszonyát szeresse és mindenekben hasznokot keresse.

De visszátérek ismét a vásárlásra; megveszem tehát azt, ami a házhoz szükséges átaljában, de többet nem, csak amennyi szükséges. Erre kell vigyázni, mert ha sokat adnak a cselédnek, annyi, mintha elveszett volna, még annál inkább zörgölődik.

– Ezt jól mondja Angyélika – mondá Télámon –, mert amely lónak sok abrakot adnak, az elkapja az urát.

– Nem is felejtettem még el – mondá Angyélika – egy spanyol példabeszédet*, amely azt mondja, no hartes tus criados de pan, y no te pediră queso, ne adj elegendő kenyeret cselédidnek, és nem fognak tőlled kérni sajtot. Nem kell ezen érteni, hogy ne kellessék szükségre való kenyeret nékik adni, annyit, amennyi kívántatik, hanem hogy nem kell azt tékozlással adni, mert azt megúnván, mást is fognak kérni. Azért amit adnak nékiek, elegendőt kell adni, de nem kell megterhelni, nem is kell nékiek egyfélét adni.

– E’ való, Angyélika – mondá a páter –, ebből ki is látszik az emberi nyomorúság. Mi nemcsak kételenek vagyunk enni, de még meg is únjuk az ételt, ha mindenkor egyféle. Való, hogy nem mindenikét, példának okáért soha meg ne únjuk a kenyeret és a vizet; ebből ki is tetszik, hogy ez a kettő természet szerént való eledele az embernek. De a gyengeség megbírván a természetet, ahhoz húst is kell tenni, és különbféleképpen készíteni.

– De én úgy értem – mondá Angyélika –, hogy ez a változtatás úgy legyen, amint tőllem kitelhetik. Mert a’ nem lehet, hogy ma tehénhúst, holnap császármadarát, hanem ha ma káposztát főznek, holnap borsót, ha sült vagyon, holnap kaszáslév* legyen. Csak nevessen kegyelmed – tekéntvén Télámonra –, aki igen neveté ezeket, ha a gazdasszonyságról kell szóllanom. Az ilyeneket el nem hallgathatom, tudom nem udvariság, de mit tehetek róla, az ezer tallérral esztendeig kell béérnem.

– Angyélika – mondá Télámon –, te jól beszélsz, de nézzük még továbbra is.

– Azután arra vigyázok – mondá Angyélika –, hogy amit veszek, mindenkor a legjobbikát vehessem. Példának okáért, ha piacos kenyeret kell vennem, azt veszem, amelyik jobban megsült, fejérebb és jobban megkölt. Nemcsak azért, hogy a rossz áru mindenkor drága, hanem hogy a rossz eledel betegségeket ne okozzon. És az olcsu húsnak híg a leve*, ami pediglen jó, a’ tovább tart, mind hasznosabb.

– Ahon reá találtam – mondá Télámon –, amit régen kerestem. Mindenkor azt igyekeztem kitanulni, hogy micsoda módon lehetne kevés költséggel mindenkor jó asztalt tartani, kevés pénzzel jól ruházni magamot. Látom, hogy már Angyélika feltalálta a filozófusok kövét.*

– Én is látom – felelé Angyélika –, hogy kegyelmed azt szeretné, ha semmiből valamit lehetne csinálni; amely gazdasszonyságot prédikálok kegyelmednek, ahhoz nem kell szemfényvesztés. Látom, hogy nem érti kegyelmed, mit akarok mondani. Majd megmagyarázom. Nem úgy vagyon-é, hogy kegyelmed ezer tallér jövedelmet adott nékem?

– Ugyan drága leány ez az Angyélika – mondá Máriánna.

– Nohát mit hozsz ki abból, Angyélika? – mondá Télámon.

– Mit hozok ki abból? – kérdé Angyélika. – Azt, hogyha azt várja kegyelmed, hogy én hintót tartsak, hogy én kegyelmedet cifrán ruházzam az ezer tallérból, igen megcsalja kegyelmed magát. És köszönöm igen szépen az ezer tallért, de visszáadom, mert se én, se más azt a költséget végben nem vihetné olyan kevés költséggel, hacsak a János pap országában nem megyünk.* Azt mondom tehát, hogy tehetek kevesebb költséget egyenlő végre, de nem egyenlő dologra.

– Én értem – mondá Máriánna –, hogy mit akar mondani Angyélika. Azt akarja mondani, hogy ha kegyelmed mindenkor cifra köntöst kívánna tőlle, az ezer tallérból ki nem telhetnék, amint is lehetetlen volna; de ha azt kívánja kegyelmed, hogy köntöst csináltasson kegyelmednek nem más végre, hanem hogy ruháson legyen kegyelmed a hideg ellen, azt megcselekedheti.

– Éppen ezt akarám mondani – felelé Angyélika –, mert ha csak köntös kell, csináltathatok őkegyelmének az ezer tallérból mind téli, mind nyári köntöst – tisztességest, noha egyszersmind elkölthetné az ezer tallért egy köntösre. Erről a végről vagyon tehát itt a kérdés, és nem a dologról.

Példának okáért nékem három személyt kell tartanom, ihon ez az én célom, már én akármit adjak nékiek, csak tisztességesen tápláljam őket. Mondám: tisztességesen, mert a sobrákságot nem tartom jó gazdaságnak. Nem úgy vagyon-é, hogyha én annak a háromnak napjában egy császármadarat adnék, igen ösztövéren laknának, és a pénzemet is hejában költhetném, hogyha pedig a mészárszékből húst veszek nékiek azon az áron, amelyen egy császármadarát vennék, úgy jól tartom őket. Ilyen formában tehát amely pénz megszűkítene, ha császármadarat vennék rajta, ugyanazon hasznot hajt, ha tehén- vagy juhhúst veszek rajta. De szükséges, hogy a hús jó legyen, mert ha nem jó, nemhogy hasznot hajtana, de még mind tékozlásban, mind haszontalan költségbe vetne. Ennek oka e’, hogy amidőn a cseléd egyképpen nem találja eledelét, másképpen keresi; a szükségnek nincsen törvénye, és ilyenformán olyan tékozlást tehetne, amely többe telnék a jó húsvételnél.

Itt nemcsak az ételnéműről szólok, hanem másról is, hogy amit vesznek, mindenkor jól kell venni, másként a tékozlásnak ajtót nyittanak.

Rendes példa történt itt a háznál nemrégen – Angyélika itt Diánnára tekinte. – Olyan gondolatban valónak, hogy a konyhán száraz fát égetvén, a’ sokra menne, hanem nyers fát kell ott égettetni. A szolgáló, aki főzött, azt nem szerette, és megjelentette, hogy ha száraz fát nem adnak a nyers mellé, inkább elhagyja a főzést. Látván, hogy nem hajtanak kérésére, elhagyá a szolgálatot; azon igen örülének, hogy megmenekedhettenek olyan tékozlótól. Az elmenvén, más álla helyében, és ez az új száraz fát nem kére, hanem a nyers fánál főzött, sőt még böjti napokon is, mivel akkor szükségesebb a jó szén vagy a láng, mert olyankor rántnak legtöbbet. Elég a’, hogy minden csudálá, hogy mely takarékos volna a főzőasszony. Én abban kezdék kételkedni, elmenék a konyhára, hogy meglássam magam. Hát elhűlék belé, hogy a száraz fa helyett egy nagy darab vajjal gyújtá meg a tüzet. Hát a’ nem jó kiméllés-é?

Olyan jó gazdasszonyok vannak, akik jobban szeretik, hogy a cselédek az időt elveszessék, vagy a tűz mellett aludjanak vacsora után, hogysem egy darab gyertyát adni nékiek, amivel dolgokhoz láthatnának.

A mi szomszédasszonyunk megfizeté a fösvénységet, mert valamiért egy házba küldené szolgálóját gyertya nélkül, és a setétben leveré és eltöré száz forint érő fincsáit és kristályedényit.

De a’ még csak semmi. Az ilyen kíméllésért még nagyobb rendeletlenségek is történnek, mivel az olyan sobrák háznál a cseléd csaknem mind alattomba lopó; az ajtókot meg tudják jól nyittani, mindent elvenni és elpazérolni.

– Ezt jól mondja Angyélika – mondá Mariánna –, tudnék erről elegendő példát mondani.

– Szóljunk már arról – mondá Angyélika –, hogy miképpen kell megelőzni a tékozlást és a haszontalan való költséget. Ebben kell mindenekfelett egy gazdasszonynak vigyázónak lenni, arra figyelmezvén, hogy semmi el ne vesszen, el ne romoljék, el ne törjék; mindent jó helyre kell tétetni, még aminek hasznát nem veszik is.

Hasonlóképpen kell bánni az étellel is. Igazságosnak kell lenni és jószívűnek, megadván kinek-kinek a szükségest, de takarékosnak is kell lenni, eltétetvén másszorra, ami megmarad, és abból a szegényeknek is kell adatni.

Azt el ne felejtsük, hogy a jó gazdasszonynak tudni kell, hogy mi áll el és mi nem, miformában kell tartani, ami eláll, hogy meg ne romoljék. Erre való nézve tudni kell néki a liktárium*csinálást, melyiket kell hígan, melyiket kell szárazon csinálni, tudni kell bésózatni és megfüstöltetni a húst, hogy semmi el ne vesszen.

Ezt is hozzáteszem, hogy szükséges magának megvizsgálni vagy megvizsgáltatni gyakran nemcsak az ételnéműt, hanem még másfélét is, ha valami nem romlott-é meg, ha az egerek azokban kárt nem tettek-é, meg azokat tisztíttatni, kiteríttetni. A házi öltözetben ha valami megszakad vagy eltörik, meg kell csináltatni mentől hamarébb, mert idővel még jobban odalesz gondviselés nélkül.

Itt szólhatnék az épületről, noha ahhoz keveset tudok. Mindazonáltal olyanformán kell a házakot rendelni, hogy télbe melegek és nyárban hívesek legyenek; az ablakokat délre kell hadni, hogy télben a ház világos lehessen és nyárban árnyékos, hogy a férfiak háza el legyen rekesztve az asszonyokétól; a kapu* úgy legyen, hogy lehessen látni, aki béjő vagy kimenyen. Azt is akarom, hogy a belső épület* olyanformán legyen, hogy a gazda mindent megláthasson, mert ez igen hasznos.

De mi haszna, hogy én ezt mondom, mivel olyan asszonyok vannak, akik nagy kisebbségnek tartják a konyhára elmenni vagy a pincében. Igen féltik megzsírozni szoknyájokot, és megszennyezni a pompás főasszonyi titulust. Én pediglen mint fő ítélőbíró tudtokra adom, hogy kirekesztem az olyanokat a tisztességes jó erkölcsű gazdasszonyok közül, ha el nem hagyják az ilyen finnyáságot.

Én azt tartom, hogy az igen rendeletlen a háznál, amidőn a konyhát legmesszebb teszik a gazdák házától; a’ nagy tékozlást okoz. Erre azt mondhatná valaki, hogy a konyhán sok zörgés vagyon, és a zsírszag is alkalmatlan. Honnét vagyon mind e’? Attól, hogy messze lévén, a cseléd nem fél attól, hogy meghallják vagy meglátják, bízvást zörögnek, mindennel kíméletlen bánnak és tisztátalanul, hogyha pedig közelebb volna és gyakrabban megvizsgálnák, a cseléd zörgést nem tenne, mindent tisztán tartana, és takarékosabban bánnék mindennel.

– De nékem úgy tetszik, Angyélika – mondá Télámon –, hogy itt egy kis különböztetést kellene tenned, mivel egy nagy úrhoz nem illik, hogy az istálló és a konyha közel légyen a házhoz.

– Erre is reá állok – felelé Angyélika –, mert annak a nagy úrnak vagyon olyan, aki elmenjen, ahová maga nem mehet, de ha maga is elmenne, azzal nem volna alábbvaló nagy úr, mivel nem a hely tészi őtet főemberré, és az ilyennel is megmutatná, hogy úr a háznál. Mikor a férfiakról szóllok, az asszonyokot is oda értem.

Olyan gazdasszonyok vannak, akik soha meg nem csináltatják, ha valami elromlik vagy megtörik; olyan asszonyt üsmérek, aki sajnál pénzt adni egy zár csináltatásáért, azután a kutyák húsz forint érő kárt is tettek a kamarájában.

De meg ellenben olyanok vannak, akik sok költséget tesznek, gondolván hasznot tenni, mint az olyan, aki egy szép mentét csináltatott magának csak azért, hogy tizennégy vagy tizenöt viseltes gombjainak hasznát vehesse. A’ tehát a házi tudomány, hogy ott kell leginkább vigyázni, ahol több költség vagyon, nem kell szánni egy kis költséget, mert azzal nagyobbat kíméllünk meg, se nagy költséget nem kell tenni azért, hogy a kisebbet elkerülhessük.*

Igen közelgetek a gazdasszonyságomnak vége felé, mindazonáltal mégis egy vagyon hátra. A’, hogy az egyenlőségre igen kell vigyázni, nem kell egyfelől tékozlónak lenni és másfelől fösvénynek. Se úgy nem kell cselekenni, mint azon kártyás asszony, aki száz forintot elvesztvén a kártyán, nagyon kezdé szidni a szolgálóit azért, hogy két gyertyát égettek a házban. Vannak még olyanok, akik a cifraságra sokat költenek, de a konyhájok igen sovány. Azt mondhatnák erre, hogy meg kell azt egyfelől kímélni, amit másfelől elköltenek.

A’ való, hogy a’ jó némely állapotokban, de itt látja kegyelmetek, hogy rendeletlenség volna. Szükséges tehát, hogy a költség egyaránsú legyen mind magára, cselédire, házára, takarékossággal és illendőképpen.

Ihon ez a gazdasszonyságnak törvénye; úgy tetszik, hogy ez elég egy olyan személytől, aki még azt maga nem próbálta.

– Nagyon megérdemli kegyelmed, hogy azt megpróbálja – mondá Mariánna Angyélikának –, mert jól tudja kegyelmed annak minden részit. Szerencsés lészen az az örökös úr, aki kegyelmedet királynéjává teszi örökségének.

– Oh! nem kell még őtet dicsérni – mondá Télámon –, még egyik részit elhagyta.

– Úgy tetszik – felelé Angyélika –, hogy semmit el nem hagytam.

– Azt elfelejtetted – mondá Télámon –, hogy micsoda rendet kell tartani a háznál.

– Oh, kérem kegyelmedet – mondá a páter –, ne éljünk visszá az Angyélika jóakaratával. Erről másszor is szólhatunk. De mit gondol kegyelmed, illik-é a főasszonyokhoz a dolog?

– Nékem úgy tetszik – felelé Télámon –, hogy nemigen nagy ékesség egy főasszony kezében a guzsaly.

– Mindazonáltal – felelé a páter –, azt látá kegyelmed, hogy a’ teljességgel illik egy becsületes asszonyhoz. Én azt tartom, hogy semmi úgy dicséretire nem fordul akármely főasszonynak, mint a kézimunka. Mivel azt minden ember látja, hogy nem szükségből dolgozik, azért minden ember azt fogja mondani, hogy jó erkölcsből és jó természetből cselekeszi. Nem dicséretes dolog-é az Isten és az emberek előtt, amidőn a főasszonyok, amint látjuk mind régi, mind a mostani időkben, el akarván űzni a henyélést, a véteknek anyját, jó példát adnak a dologra, magok végbenviszik vagy segétik végben vinni az olyan dolgot, amelyet kételenek volnának pénzen megvenni. És ilyenformán megkíméllik a költséget, vagyis azt a pénzt, amelyet azért a munkáért kelletett volna adni, és amelyet magok vitték végbe, a szegényeknek adják, mivel a gazdagnak a szükségen felyül valója a szegényeké mind a természetnek, mind az Isten törvénye szerént.

– Régen hallottam már beszélleni – mondá Télámon –, a Pénelopé vásznáról, de azt tartom, hogy a’ csak mese.

– Immár vagy mese, vagy nem – felelé a páter –, elég a’, hogy az a régi auktor, Homérus* előnkbe adja, hogy micsoda szokás volt az ő idejében. Mert ha szinte sok fabulát elegyít is verseibe, mindazonáltal nem szőttetné Penelopét, egy királynak feleségét, ha abban az időben legfővebb renden lévő asszonyok is kézimunkát nem szoktak volna mívelni.

Lássuk meg másutt, hogy mi formában beszélteti ez a poéta Hektort. A’ bizonyos, hogy mostanában megnevetnék az olyan fejdelmet, aki úgy vigasztalná a feleségét, ha azon siránkoznék, hogy a táborba megyen, mondván, ne törődjél énrajtam, menj visszá a házhoz, legyen gondod a munkára, csak a guzsalyról gondolkodjál, dolgoztassad szolgálóidat, és hagyjad a hadakozást az emberekre. Hom. Illiad. És amidőn a Hektor halálának hírét megvivék, a poéta azt mondja, hogy a felesége oly igen megütközék a híren, hogy szővén, a vetöllőt* kiejté a kezéből. Ezt mostanában csúfos dolognak tartanák, mindazonáltal akkoron a’ nem volt, és abban az időben egy király fiához hozzáillett így beszélni feleségének.

Hagyjuk el a mesét és menjünk a históriára. Tudom, nem kételkedik kegyelmed abban, hogy az Augustus* felesége főasszony nem lett volna, mivel az ura császár lévén, csaknem az egész világnak ura volt. Mégis micsoda formában tesznek dicséretet felőlle és a császár felől, hogy amikor tőlle meglehetett, másféle köntöst nem viselt, hanem amelyet a felesége, húga, leánya és atyjafiai csináltanak nékie. Just. Lip. Mon. et Exemp. Pol. libr. 11. C. 15.*

– Ilyen asszonyok kellenének énnekem – mondá Angyélika. – Mondja csak valaki a miéinknek, hogy tőt vegyenek kezekben. Azt felelnék reá, hogy ők nem varróasszonyok. Ha kell egy csudálatos asszonyt üsmerni, én üsmerek egyet. Ennek a’ bizonyos, hogy vagyon harmadfélannyi esztendő a hátán, mint nekem, vesse fel kegyelmetek, mert többet nem merek mondani, mégis mind szépnek, mind frissnek tartja magát. És a’ bizonyos, hogy főrenden lévő asszony, egészsége jó vagyon, és oly teljes friss ábrázatja, hogy ugyan lehet irigyleni. De nem erről vagyon itt a kérdés, hanem arról, hogy e’ sohasem játszik, soha nem dolgozik, sohasem olvas. Találja ki kegyelmetek az okát, azért hogy pápaszemet* kellene feltenni, és azt tartja, hogy egy főasszonynak nem illik azt feltenni.

– Angyélika – mondá Télámon –, az a te főasszonyod nem tudja, hogy Spanyolországban még a’ nagy becsület, és csak a nagyuraknak és asszonyoknak szabad pápaszemet feltenni, mikor másoknál vannak vagy az utcán mennek.

– Ezek – mondá a páter –, olyan gyengeségek, amelyektől távul valának a régi főasszonyok. Azt írják, hogy az a nagy királyné, Izabella*, maga kezeivel ékesítette a templomokat, maga a több leányival varrotta a papi öltözeteket. Minthogy ez a királyné igen nagy okos asszony volt, Ferdinandussal*, az ő urával együtt viselé az ország gondját. De annyi sok nehéz és szorgos dolgai között is talált magának időt a munkára.

– Mi pediglen – mondá Angyélika –, nem találunk arra időt a henyélés között.

– Kívánja-é kegyelmetek megtudni – mondá a páter –, hogy miképpen nevelé fel gyermekeit? ítélje el kegyelmetek a többit, hogy mi csodások valának, az ő leányáról Máriáról, aki felesége volt a portugáliai királynak, Emmánuelnek. Azt mondja róla egy auktor*, hogy becsületes, emberséges, és a henyélésnek ellensége vala, hogy maga kezeivel munkálodta az asszonyokhoz illendő munkát, aminek gyolcsból vagy selyemből kelletett lenni, úgy hasonlóképpen a leányokkal is azon munkát míveltette.

Még több példát is hozhatnék elé kegyelmeteknek, ezeknél újabbakot is, de mindezekből megláthatja kegyelmetek, hogy minden időben a főasszonyoknak legnagyobb foglalatosságuk és a legtisztességesebb mulatságok a gazdasszonyságból és a kézimunkából állott.

– Én ebben – mondá Angyélika –, semmit nem kételkedem.

– Jól is cselekeszi kegyelmed – felelé a páter –, mert ha példát nem hozok is elő, azt elhitetheti kegyelmed magával, hogy soha az olyan asszony, akármely nagy renden való volt is, de nem tartatott, nem is tartatik jó erkölcsűnek. Erre figyelmezzen kegyelmetek, aki valamely kézimunkát nem mívelt volna vagy egy, vagy másképpen. Ennek látható oka vagyon, mivel jó erkölcsű nem lehet, hacsak a rossz szokást el nem űzi, azt pedig úgy viheti végbe, ha győzedelmet veszen a henyélésen vagy a restségen a foglalatossággal.

De hogy véget vessek az ilyen vetekedésnek, és hogy béfoghassam szájokat az olyan akadálykereső elméjűeknek, kérem kegyelmedet – tekintvén Angyélikára –, adja ide kegyelmed a kis könyvecskéjét, melybe a Salamon példabeszédi vannak, hogy hadd mutassam meg nékiek, micsodaféle asszonyt tart a Szentlélek bölcsnek és emberségesnek. Aki is felteszi annak hivatalját. Tudja-é kegyelmetek, hogy a’ miben áll? a kézimunkában és a gazdasszonyságba. A’ tehát csak rövideden az a tálentum, amelyre szert kell tenni egy jó erkölcsű asszonynak.

– Bizonyára – mondá Angyélika –, mindezekről igen kellene gondolkodni, mivel sokan azt tartják, hogy a kézimunka és a gazdasszonyság csak a közönséges elméhez illik, és nem a kötelességhez.

– Mindazonáltal a kötelesség – felelé a páter –, amely köteledzi arra az asszonyokat teremtetésektől fogvást, noha talám az ártatlanságban a dologtól mentek lettek volna, úgy valamint a szükségtől; de az esettől fogvást* elmondhatni, hogy a henyélés akármely rendben az emberi természet ellen vagyon, mivel amint már megmondottuk, ez önnönmaga a vétek, vagyis oka a véteknek.

Azt pediglen nem kell magunkkal elhitetnünk, hogy magunkot azzal megmenthetjük, ha azt mondjuk, hogy a munka hozzáillett a régiekhez, de mostanában a világ nagyobbra ment, és hogy nem illik olyan együgyűségbe és parasztos életbe foglalni mármost magunkat. Mivel a jó erkölcsnek rendét soha az idő meg nem változtatja. Valamit mondott a Szentlélek a Salamon szája által ennek előtte kétezerhétszáz esztendővel, ma is azont mondja, és mostanában is úgy tartozunk ahhoz alkalmaztatni magunkat, valamint azelőtt tartozzanak. Hallgassuk, mit mond erről rövideden a Szentlélek: A gyors asszony keres gyapjat vagy lent, megkészíti azokat akaratja szerént. Hasonló a kereskedő hajókhoz, gondolkodik a mezőn lévő örökségről, és megveszi azt az ő kezének munkájából, szőlőt plántál. Felkél jó reggel, eledelt ád háza népének, és markát kinyitja a szegényeknek, és az ő kezeit kiterjeszti a szűkölködőknek. Nem félti háza népét a hidegtől, mert felruházta béllet ruhákkal. Szorgalmatosan vigyáz háza népére, és restségben kenyerét nem eszi.

De hogy az ilyen cselekedeteket illetlennek ne tartsuk, a Szentlélek megmutatja, hogy a jó erkölcs micsoda dicséreteket hordoz maga után. Mivel ha eszembe jut, a bölcs azt mondja*, hogy az ő lelke felékesíttetett erővel, szépséggel és örömmel. A bölcsesség beszél az ő szájából, és a kegyesség uralkodik az ő nyelvén; azért is minden kedveli, és az ő férje dicséreteket mond reája. Ha szinte minden hallgatna is, de az ő cselekedeti és munkái mindenütt hirdetnék dicséretit.

Mit felel kegyelmed ezekre? – tekintvén a páter Télámonra. – Akarja-é kegyelmed meghazudtatni a régi időt, a históriát, a minden időbéli szokást, az okosságot és még a bölcsességet magát is, aki nékünk azt mondja, hogy a háznál való gondviselésben és a kézimunkában kell egy becsületes asszonynak foglalatoskodni?

– Nem bírok a kegyelmed erejével, páter uram – mondá Télámon –, kegyelmed igen erős.

– E’ tehát közönségesen – mondá a páter –, az asszonyok hivatalja, és nem találok jobb orvosságot a restség ellen, mint azt, hogy ki-ki a maga rendében, hivataljában és mesterségében jól töltse el az időt.

Az idő, hogy úgy mondjam, semmi magában, és a filozófusok azt meg nem magyarázhatták. Mondják ugyan, hogy e’ mutatja meg valamely dolognak mértékét vagy fontosságát, de ebből semmi bizonyost nem lehet kitanulni.

Ami pedig bizonyosabb, a’, hogy az egész természet szüntelen való mozgásba vagyon, az ég, a föld, az éltető állatok, egyszóval mindaz, ami él és ami nem él. Egyik a magától mozog és mást mozgat, és a másik mást mozgat, és semmi nincsen nyugodalomban. Még magunk is születünk, nevekedünk, alászállunk, elfogyunk és meghalunk. Minthogy a csillagoknak forgások némelyek szerént legnemesebb a természetben, az emberi elme azt magától elosztotta bizonyos részekre úgy, hogy lehessen azok szerént megmérni a több forgásokot.

Erre való nézve, azok szerént, kik azt tartják, hogy a nap megkerüli a földet, az ő járását esztendőre, holnapokra, napokra, órákra és minutákra osztották. És ezt az osztást időnek nevezték, nevezvén inkább időnek, mintsem napnak. Ez így lévén, el is osztották ennek a plánétának járását olyanformán, valamint a földet osztják grádicsokra*, mélyföldekre, noha magában ez így nincsen, és csak az emberi elme adja ezeket néki.

Azért valamint hogy a nap soha meg nem állapodik, és soha visszá nem tér, hogy azon az úton menjen ismét el, amelyen elment, hasonlóképpen azt mondják, hogy az idő, amely a nap járásából áll, meg nem állapodik soha, és ezen okból olyan sebes járása vagyon, hogyha szinte, valamint lelkiképpen mondja egy poéta, a borotvának élin menne is el mezítlábbal, de magát meg nem metszené. Ezért is mondják, hogy az idő drága. Aminthogy igen drága, mert azon kívül, hogy soha meg nem állapodik, ha egyszer elmégyen, többé visszá nem tér.

Semmi tehát magában az idő, ez így lévén, semmi nem lészen meg az idő által. Mindazonáltal a’ csudálatos dolog, hogy semmi meg nem lesz idő nélkül; úgy is tetszik, mintha ő volna örökös ura mindennek, és ő rendelné el egyedül minden cselekedetinket.

Ami eddig való beszélgetésinkből kitetszik, hogyha jól megvizsgáljuk, meglátjuk, hogy mindenek valamihez fogunk, jól végbe való menetele azon áll, hogy arra jó időt vegyünk.

Nagy tudomány is ez egy ország vezérlésében. A hadakozásokban való próbákot e’ viszi jól végben. És ha az idővel nem élnek, a tengeren való kereskedésnek nem lészen nagy haszna. Mi lehet hasznosabb dolog a szántásnál, vetésnél, amely is valamint mondja egy nagy filozófus*, anyja a több mesterségeknek, és ez is táplálja a többit.

Mindenek arra tanyítanak, hogy meg ne hagyjuk magunkot előztetni az idővel, vagy azt el ne mulassuk. Hogyha télben kezdjük el a szántást, mondja ez a filozófus*, a föld olyanná lesz, mint a sár, ha nyárban szántunk, a föld keménysége miatt az eke nem hasíthatja a földet; e két idő között találhatunk tehát arra alkalmatos időt. Az emberek mindnyájan az Isten gondviselésére függesztik szemeket ősszel, hogy esőt küldjön nékiek, mintha az jele volna a vetésnek, amelybe nagy okosság a rendet követni, melyet az Isten ád nékünk. A’ bizonyos, hogy minden haszon vagy kár a mezei munkában azon áll, hogy tudjanak élni az idővel, és annak idejében dolgoztatni a munkásokot. Mivel egy ember tízet ér, ha annak idejében dolgozik, és ha idő előtt el nem hagya a munkát. Xenoph. Memor. 5.*

Igen drága dolog tehát az idő, és ezt nemcsak más dologból lehet megmutatni, de leginkább abból, mely a vallást illeti. A vallás arra tanít, hogy az Isten számot kér tőllünk a hejábanvaló szókért, és más értelemben, legkisebb időnek elvesztésiért. Arra is tanít, hogy az Isten a másféle dolgokban csak a tizedikét kívánta, de az időnek a hetedik részit parancsolta, hogy nékie adják. Erre való nézve szentelik a hétnek hetedik napját, melyet vasárnapnak, vagyis úrnapjának nevezik, mert az Isten dicséretire és háláadására rendeltetett.

– Úgy tetszik – mondá Télámon –, hogy az egyháziaktól és a szerzetesektől meg lehet az időt elrendelni, mivel nékiek nincsen olyan szorgos dolgok, mint a világiaknak.

– Lehetetlen, hogy ne nevessek – mondá Angyélika –, mindenkor, mikor őkegyelmét hallom a szorgos dolgokról panaszolkodni. Jól emlékezem arra, hogy mi módon osztotta volt el magának az időt egy becsületes ember, aki nem vala szerzetes, hanem világi ember, de aki valamint a páter, szükségesnek tartotta az időt elrendelni, hogy hacsak nem akarnak úgy élni, nem mondom, mint az oktalan állat, mivel az oktalan állatok is rendet tartanak, hanem úgy, mint egy darab fa, amely haszontalan. Lássuk, ha jól eszembe jut, miképpen osztotta vala el a napnak minden óráit, az étszakát is ide számlálom.

– Szabad kinek-kinek – mondá a páter –, azt úgy elosztani, amint tetszik. De közönségesen a római szokást követik, ahol kétféle nap vagyon. Az egyik városi nap, neveztetik így a föld népéről, aki is a napot egyik éjféltől a másik éjfélig számlálta, berekesztvén a napot a két éjfél köziben. A másik természet szerént való nap; e’ napkelettől fogva napnyugotig tartott, elosztván tizenkét órára, úgy hogy az első óra akkor kezdődött, amidőn a nap feltetszett, és midőn a nap lement, akkor tizenkét órát olvastak.

A zsidók a napot estvétől fogva más estvéig számlálták. Az anyaszentegyház ezt a szokást megtartván, ettől jőnek az innepek, vigíliai vagy virrasztási, mivel az innepek szentelése az innepek előtt való estve kezdődik. Példának okáért, vasárnap szombat est végín kezdődik, és régenten a nép egész étszaka virrasztott az innepek előtt való étszakákon.

– Az az emberséges ember – mondá Angyélika –, akiről ide feljebb emlékezém, eszerént osztja vala el a napot és az étszakát, vagyis a huszonnégy órát. Ebből az időből egynehányszor négy órát vett az imádságra, három órát a kétszeri ételre, két órát a mulatságra, nyolc órát az olyan dologra vagy az olyan munkára, amelyre már ki-ki hivatalja szerént hivattatik, és hé órát az aluvásra.

Számlálja fel kegyelmed – tekintvén Télámonra –, és huszonnégy órát talál kegyelmed. Hogyha pedig ezt az osztást ahhoz hasonlítjuk, amint kegyelmed szokta elosztani a maga ideit, sokkal jobban tudja kegyelmed megkímélleni az időt. Mert kegyelmed egybe két-három részt is tészen; ő az imádságból egy részt csinál, abban foglalja az olvasást, tanulást és az elmélkedést, a dologból meg más részt, és így a többiből. De fel merném fogadni, hogy a kegyelmed ideje csak két részből áll, ihon igazán felszámlálom.

Az aluvásra, mert a zsidó kalendáriumon kezdem el, tizenkét órát, azután az evésre, ivásra és a mulatságra más tizenkét órát. E’ mindössze, jól felszámlálván, huszonnégy óra, mind a zsidók, mind a rómaiak és mind a restek számlálások szerént.

– Angyélika, kérlek, nem kell csúfolódni – mondá Télámon –, meglátom én is, hogy osztod el az időt, mikor gazdasszony lész.

– Az a becsületes ember – mondá erre a páter (hogy megalkudtathassa őket) – igen helyesen osztá el az időt. Mert ugyanis, minthogy az időnek kell elrendelni mindent, ő magától semmit el nem rendelhet, hacsak őtet el nem rendelik. Ez olyan kincs, amelyet úgy adja a természet, hogy jól megkíméljük, és a’ bizonyos, hogy azzal jól élünk, a többivel is jól fogunk élni.

– De hogy lehet, példának okáért – kérdé Télámon –, az olyanoktól, akik másoktól függnek, az idejeket elrendelni?

– Azok is – felelé a páter – találhatnak abban módot, csak magokot annak rendéhez alkalmaztassák, akitől függnek. Erre való nézve mindjárt azt nézzük meg, hogy kik vagyunk, és vizsgáljuk meg, hogy melyek a mi akaratból való és szükségből való kötelességeink; azután arra kell vigyázni, hogy melyik idő legalkalmatosabb azoknak végbevitelekre. Mivel a bölcs azt mondja, hogy minden dolognak ideje vagyon, és noha legyen olyan bizonyos alkalmatosság, amelybe akaratunk ellen is kell követni az időt, vagyon meg más olyan is, amelybe magunkhoz szabhatjuk.

Először el kell intézni magunkban, hogy micsoda gazdasághoz fogunk egész esztendő által. Másodszor, hogy mindenik holnapban mit kell cselekednünk, micsoda hivatalunknak kell eleget tenni ilyen holnapban. Harmadszor, hogy micsoda dolgot kell végbevinnünk mindenik héten. Utolszor, hogy a napnak mindenik óráját el kell rendelnünk; bizonyos órája légyen felkelésünknek, lefekvésünknek, az ebédnek, vacsorának.

Minthogy mindezek között nagyobbak és elsőbbek azok a dolgok, melyek az Istent tekéntik, azért nagyobb szorgalmatossággal is kell azokot végbenvinni, és elébb kezdeni ahhoz. Példának okáért, reggel az egész cseléddel az imádságot el kell mondani, a misét ha lehet, soha el nem kell mulatni, és ezért mindent félben kell hadni; azután lehet egy keveset olvasni valamely lelki dologról. Akármely dologhoz fogjunk, de azt elsőben az Istennek kell ajánlani. Az ebéd bizonyos órában legyen; ebéd után valamely jó és hasznos dolgot kell mívelni. Bizonyos napokon és órában a cseléd előtt olvastatni kell, és estve közönségesen az imádságot elmondani. Ezen módon egészen bé lehetne tölteni a napot, és üresség nem volna az unadalomra és a restségre, és ez a különb-különbféle foglalatosság mintegy kedvessé tenné ezt a nyomorult életet.* De arra kell vigyázni, hogy ami egyszer el vagyon rendelve, azt meg nem kell változtatni, se más időre halasztani, mert lassanként ismét a rendeletlenség jőne elé.

De ha a mi időnket rendben kell venni, a gyermekek és a cselédek idejét is el kell rendelni, hogy hadd vihesse végbe ki-ki a maga hivatalját és dolgát, és hogy az idő el ne teljék. De mindezekbe az okosságra és az igazságra kell vigyázni, és ezek szerént tenni minden rendelést.

– Elég talám már, páter uram – mondá Télámon –, mert úgy tetszik, mintha mindenkor az eke mellett akarna kegyelmed minket tartani, és a mulatságot elűzni.

– Megbocsásson kegyelmed, mert én éppen nem tiltom a tisztességes mulatságot. Sőt még azt akarom, hogy a munka között mulassa is kegyelmed magát, de azt nem akarom, hogy a mulatságból dolgot csináljon kegyelmed.

Azt értem ezen, hogy annak órája lenne, midőn tisztességesen akarná kegyelmed magát mulatni; annak pediglen napja lenne, amelyben valaki látogatására akarna kegyelmed menni, vagy a sétálásra, vagy valamely tisztességes játékra. Mivel az emberi gyengeség azt akarja, hogy gondot viseljünk az egészségre és az erőre, a mulatság erre jó orvosság. Olyannak kellene lenni annak, mint egy Mizántropus*, aki tiltaná a tisztességes mulatságot, főképpen az asszonyoknak, akik gyengébb természetűek lévén, egy kevesé inkább is kell magoknak kedvezni. Csak arra kell vigyázni, hogy a mulatság tisztességes és keresztényekhez illendő legyen.

– De ha a kártyát megtiltja kegyelmed az asszonyoknak, tekézni kell hát nékiek? – mondá Télámon.

– Látom – felelé a páter –, hogy kegyelmed engem törvénycsinálónak tart. Megmondottam már kegyelmednek, hogy a játékot a ragaszkodás és a mód nélkül való teszi vétkessé. Azt már megmutattuk, hogy a mindenkori játék vétek és restség. De a játékot úgy tekinteni, mint játékot, és csak azért játszani, hogy az elmének könnyebbséget adjunk, úgy tetszik, mindenféle játék meglehet. Példának okáért olyan játékok, amelyek erőből állanak, a’ tudnivaló, hogy az asszonyokhoz nem illik, de a leülve való játékok önékiek meglehetnek. Csak amint mondtam, hogy a mulatság a hivatalunkat el ne mulattassa velünk, és a mulatságot az értelem igazgassa.


Ennek a munkának béfejezése*

Amelyben meglátszik az eddig való beszélgetésnek hasznos volta, és ezeknek a resteknek megtérések

– Bizonyára, páter uram – mondá Télámon –, aki holmit kezde érezni magában, nem lehet mindezeknél hasznosabb.

– Hasznosabb? – felkiálta Diánna. – Több már két órájánál, hogy ugyan magam szégyenlem, micsoda életet éltem.

– Ah! bátorságot vegyen az asszony – mondá a páter örömmel Diánnának. – Adja Isten, hogy az ő malasztja meggyökereztesse ezeket a beszédeket az asszony szívébe.

– Bízom az ő jóságában – felelé Diánna –, és azon igyekezem, hogy kikelhessek ebből a mély álomban való betegségből.

– Oh! e’ már nem tréfa – mondá csak magában Angyélika –, ilyen szokott lenni a megtérésnek kezdete.

– Végezze el az asszony, amit elkezdett – mondá a páter –, és hátra nem kell tekénteni, mert mindjárt ott terem a restség. Igyekezzék az asszony azt elkerülni, bár csak egy hétig, a’ nem olyan nehéz dolog, amint gondolják.* Több időt most nem kívánok, és arról most nem szóllok, hogy micsoda szükséges az üdvességre, amelynél nincsen semmi drágább e világon. Kérem az Istent, hogy vigye végben, amit elkezdett. Hanem most azt mondom, hogy az egészségre annál jobb dolog nincsen, se jobbat nem cselekedhetik az asszony.

Gondolja-é az asszony, hogy a rest, lágy és rendeletlen élet használ az egészségre? Gondolja-é azt, hogy az olyanok, akik csak esznek, alusznak, semmiben elméjeket nem foglalják, testeket csak hevertetik, hogy azoknak jó egészségek lehessen? Bizonyára nem lehet, sőt még ezektől erednek a lelki és testi betegségek*; ezek okozák azokat a nyughatatlanságokat, alkalmatlanságokat, amelyek mind a testet, mind az elmét meggyengítik.

Az életnek felét abban töltjük, hogy nedvességeket gyűjtsünk a restség és a rendeletlenség miatt, és más felét abban, hogy gyógyítsuk olyan orvosságokkal, amelyek annál is inkább haszontalanabbak és ártalmasabbak, hogy gyakorta élünk vélek, és azokat szokásul vévén, a természet folyását meggátolják. Ezek okozák azután a hirtelen való veszedelmes nyavalyákot. Az én tanácsom tehát igen jó az egészség megtartására.

– Meglátja kegyelmed, páter uram, hogy követni fogom – mondá Diánna.

– Adná Isten – felele a páter –, hogy az ide való jövetelem haszonra fordulna, és megmutathattam volna kegyelmeteknek, hogy ez a rest élet a pogányokhoz illendő élet. És csak az a különbség vagyon benne, hogy azok, akik így élnek, kereszténynek mondják magokat; ugyan az a név is tészi vétkesebbé őket, mivel megmutatják cselekedetekből, hogy nem érdemesek ezt a nevet viselniek. Azt látjuk, hogy a pogányok között is az emberséges emberek utálták az olyan megholt életet, a keresztények pedig mostanában még azzal dicsekednek.

– Oh! páter uram – mondá Télámon –, e’ már sok, egészen szégyenben hoz kegyelmed bennünket.

– Éppen nem – felelé a páter –, nem kell szégyenleni, hanem bátornak kell lenni, és megutálni azt a rest lágyságot, amelyben a neveltetés és a rossz példa vezet minket. El kell szaladni a restségtől, és követni kell a jó erkölcsöt.

– Igenis, páter uram – mondá Diánna vidám ábrázattal –, már én azt egészen feltettem magamban.

– Én itt meg nem mondhatom a páternek – mondá Máriánna – a szívem gondolatját, de látogatására elmegyek, és reménlem, hogy Isten kegyelmével őkegyelmének megmutatom inkább cselekedetimből, mintsem beszédimből, hogy az ő kegyelme intését fogom követni.

– Én pediglen – mondá Télámon – újonnan fogok születni.

– Meglássuk – mondá Angyélika –, hogy mint tartják meg fogadásokat. Páter uram, legelőbbször midőn ide fog kegyelmed jőni, itt kegyelmed csak szenteket talál.

– Legalább – mondá Diánna – igyekezünk azokká lenni.

– Az Isten ő Felsége adja meg kegyelmednek azt a kegyelmét – mondá a páter.

– Erősen is bízom az ő jóságában – felelé Diánna.

– Ez így lévén, mármost bízhatom abban, hogy azon szegény nyomorultaknak a leveleket az asszony kezemhez fogja adni.

– Ha Isten egészséget ád – felelé Diánna –, holnap odaadom, és magam is abban munkálodni fogok.

– Meg is áldja az Isten az asszonyt érette – mondá a páter –, mert aki a szegényeknek szolgál, őnéki szolgál.*

Ekképpen lett vége a hat napig tartó beszélgetésnek, amelyre Isten áldását adá, és a feljebb említett személyeket a restségből kivevé a páter Diénes intési által, akinek az Isten fáradságát megjutalmaztatá, és akihez mindenik nagy bizodalommal vala. Diánna pediglen ezután mind másféle életet élvén, a szeretetre méltó Angyélikát Télámonnak adá, akik keresztényi házasságban éltenek együtt. Máriánnában, minthogy a legnagyobb fogyatkozás a kártyajáték vala, ami ebben a játékban vétkes, azt elhagyá, és magát hivataljának kötelességében foglalá mindvégig.

Dicséret adassék az Istennek*, aki áldását adja azokra, kik hozzája megtérnek.

 

Vége

 

 




Hátra Kezdőlap Előre