A verssé nemesedett színészélmény

 

Hanem billentsük a mesét odább. –
Istók elúnta, mondok, Debrecent,
Lévén fejében csodásnál csodább
Ábrándozásból jókora procent.*
Mint elmosódó, játszi délibáb:
A képzelet mindég előtte ment,
Csalván az útról nyom nélküli tájra,
Sivár pusztákba, zsombikos lapályra.
 
Történt, hogy ekkortájban egynehány
Kortársa, némi bűnös „alkalomból”
(Már nem tudom, bor volt-e vagy leány)
Megugrott a tisztes kollégyiomból
S mivel Dunában ott nagy a hiány;
Meg ifju ember nem is arra gondol,
Sejtvén a bakkancsot mégis nehéznek;
Ég-föld dacára – felcsapott színésznek.
 
Istók előtt most nyílt meg a világ:
Hisz ez dicső, mindég szerette pálya!
Ő nála jobb szinházjáró diák
Úgy sincs – ha Cerberus* utját nem állja;
De a bent hangicsáló Délilák
Szavát kivül is bájosnak találja;
S ha pénze nincs s az őr-eb rámorog
Künt óraszámra is elkuncsorog.
 
Különben is, mit olvasó dühében
Nyomtatva egyszer másszor megkapott,
Mind olvasá – nem, eljátszotta épen,
Úgy képzeletben, a szindarabot;
Hős volt, király, nő, agg, váltott személyben,
És mindenikre más jelmezt szabott;
Rossz volt darabja, fércmű, slendrián:
De hát törődik gyermek, ló hián?
 
Ez naptól fogva vesszőparipája
Csak a szinészet: mind szaval, danol,
A hősi állást tűkörben csinálja,
Ha ily butorhoz férhet valahol;
Büdös neki „Pallás” vén laktanyája,*
De a szinháznál örömest napol,
Melyet Harmincados köz vagy sikátor
Rejtett zugában ápolt N. szenátor.
 
Próbára ez s ez „úr” – „tens” vagy „kisasszony”
Ott leste szüntelen ha megy, ha jő,
Volt gondja, hogy semmit el ne mulasszon
A hódolatból, mint hű tisztelő;
Hogy' fénylenek, suhognak a terasszon!
Mily arszlán,* aki már előkelő!
De a volt társit is, ámbár kopottak,
Bámulja szinte már, hogy bejutottak.
 
De nem mint olyatén „rugott” deák
Akart ő szökni Thálja templomába;
Őt vonja ihlet, vérmes ideák,
S van bizodalma testimonium-ába;*
Elébb is ezt kivenni fut tehát
(Baráti, hogy bolond, inték hiába)
Aztán aláiratni; – sok tanár
Fejet csóvál rá, és azt mondja: kár!
 
Egy ősz tanára, egy agg Simeon,
Kinek nem fért a híre Debrecenben,
Sőt már nevének keskeny volt e hon
(Kibőgte a deák ezt is különben)
Föllelkesült a lelkes ifion,
Szavalni fogta, énekelni … minden…
Említe Shakespeare „hallatlan” nevet:
Megáldá, s írt ajánló-levelet.
 
Ily készülettel Istók a direktor
Szent ajtaján kopogtat és belép,
Nem oly merészen, mint valami Hektor,*
Künn fészkelődött jó soká elébb.
„Azért jön – úgymond – hogy szeretne aktor…”
S kibontá nagy bizonyság-levelét.
Belétekint az, csak vállán keresztül,
Pedig virít ám a sok eminens-tül.*
 
„Tud-é táncolni – kérdé – vagy dalolni?”
Ráhagyta Istók a dalt, hogy igen,
S a tánc helyett majd fog Kont-ból* szavalni;
„Épen, magának!…” szólt az hidegen.
„Hát garderobja? frakk s efféle holmi?…”
Egy tóga volt a falba vert szegen
Azt elcserélte egy diák barátja,
S helyette most van, ím, tisztes kabátja.
 
Igazgató úr végignéze rajta,
S nem mondta bár, minő a „látlelet”:
Érezte a fiú, nagyot sóhajta
S átnyújtá az ajánló-levelet.
Mosolyra görbült a direktor ajka,
Mert az aláirt név köztisztelet–
Tárgy a vidéken, s monda: „Így…no…tán.”
Jöjjön gyülés – azaz hogy délután.
 
Jött hát, szegény – vagy inkább el se' ment,
Künn várta míg foly a halál-itélet –
Szabott időben aztán megjelent
S megtudta, hogy fölösleges bár, szinész lett.
Az este kissé már szétnéze bent;
Nem oly szép, sejti, mint kivűl, ez élet:
Erdő, terem, kulisszák, kortinák*
Mind léc, papir, vászon, kötél, – fonák.
 
Szerepje is volt már, a szín megett:
Majd vas-lemezt ráz és dörögve-morgó
Zajjal rendíti, mint Zeusz,* az eget,
– Míg gyantaporral a színlap-kihordó
Kulisszamécsvillámot ereget; –
Majd mint tüzér áll, a kezébe' furkó,
S inspiciens* úr hogyha jelt adott:
Döngeti hátul, bum! bum! a padot.
 
Már másnap a színpadra kelle menni,
Ez egyszer a nehéz, nem a szerep!
Mi az, fényes ruhában megjelenni
És ott szavalni mint a szélkerep?
De változáskor a széket betenni,
Ődöngni fel s alá, mint vak-vereb,
Hol már a puszta bennlét megaláz:
Ez ám a csúfos, kínos lámpaláz!
 
Volt olyan este, szóhoz is jutott,
Több volt ugyan a „schlagwort”,* mint a szó:
„Értem!” – „Befogtak”. – ,,Tessék: a botot…”
Ebből bizony nem alkot Garcilasso.*
Szerencse, hogy segítni jól tudott
Melodramában, és mint primo basso,*
Kótábul a szót pontosan nyelé:
,,Oh! (mint) so-(vár)-gok (fény)-la-(kod) fe-(lé).”
 
Azonban egyszer köpcösebb mondóka
Jutott részére, több mint fél lapon:
Egy német herceggel gyűlt meg a dolga,
Nagy hóditóval ott a színpadon,
Kinek Damokles-kardja* győzve lóga
Egész város fölött e gyász napon,
Melyet tövébűl most kivágni készül
S leölni aggot, nőt, babát vitézül.
 
E fenevadhoz polgártársi épen
Istókot deputálák esdeni:
Hogy nézzen istent, s az ártatlan népen
Ne álljon bosszut, mint fogát feni.
Felöltözik hát bő kantus-ba* szépen,
Szenes dugóval ráncossá keni
Ábrázatát s tesz nagy fehér szakállat,
Ha vén korát megszánná e vadállat.
 
S lábához esve, mond: „Kegyelmes herceg!”
S'attöbbi; – mondja szívből, melegen;
Előtte nincs más, mint a szörnyű percek:
Az égő város, rabló idegen;
Könny felbuzog, kebel gyorsítva perceg
Halomra ölt anyákon, gyermeken!…
Úgy hogy kendőt emel sok gyenge szűlő,
És tapsba tör ki fenn a kakasűlő.
 
Másnap korán hívatja a régisseur:
„Jól van, barátom; tudta szerepét,
De mondja fel csak, kezdje újra, többször –
No lássa, hogy az accentus-ba* vét;
»Ke-gyelmes herceg!» is így; halkan először,
Ott hangsulyozza gyel, a közepét.
»Ke-gyelmes« érti hát már…? nem »ke-gyelmes.«
Maga nem kap rollét, ha nem figyelmes.”
 
Nem is kapott szegény, vagy mind olyat,
Minőt idéztem (lásd: nro 70);
Környékezé is már a gondolat,
Hogy színpadon ő hasznavehetetlen;
Azonban hol a díszitő alatt
Segítve, hol csoportos jelenetben
(Minthogy hé-lelke nincs hová legyen)
Pályáján nem halad, de hát – megyen.

 

(Arany János:* Bolond Istók, II. ének 56–75. versszak)*




Hátra Kezdőlap Előre