Tragikus utazás

 

A színész utazása mindenkor kedélyes és vidám.

Ha utazás alatt rossz és fertelmes idő van, a színész vidáman utazik; tréfál, kacag, énekel, mintegy dacolni akarván az idővel, s mintegy bizonyítva annak, hogy őrajta ki nem fog.

Ha az idő szép, örül a kellemes utazásnak, tréfál, kacag, énekel, gyönyörködik a természetben, s lelke örömtápot talál minden csekélységben. (…) Így történt jelenleg is.

Én barátommal az utolsó kocsin utazván, nem szállottam le ez alkalommal, nem akarván azt, hogy a szegény szenvedő színésznő beteg gyermekével és ittas férjével magára maradjon, ki egy kulacs pálinkát hozva magával, s nem hallgatva sem neje, sem az én kérelmemre, egyre ivott, beszélt, sírt és szitkozódott.

A szegény anya egész ágyat vetett ölébe a kis beteg gyermeknek, s mindamellett is inkább a levegőben, mint ölében tartotta azt, minden zökkenésre aggódva kapta őt fel a levegőbe, rimánkodva a kocsisnak, hogy csak lassan haladjon, s kerüljön ki minden döccenést.

Az előttünk ballagó kocsikon mindig élénkebb és élénkebb lőn a társalgás, s végre megzendült a dal:

 

Életünk vidám és független,
Kéj, gyönyörben élvezünk.

 

(…) A kisfiú, miként mozdulatlan fekvéséből gyanítható volt, csendesen aludt.

De a csendes álom nemsokára nyugtalan vergődéssé változott. Egyszerre csak görcsös rángatódzás lepte meg őt, kis keble iszonyún zihálva járt fel s alá, parányi öklei erősen összeszorultak, fogai csikorogni kezdtek, majd ökölnyi gömbölűségbe rántva össze magát, majd oly erősen kifeszítve minden tagját, hogy szinte ropogni kezdének izmai.

– Jézus, segíts! – kiáltá fel az anya ijedten, s kimeredt szemmel nézve a gyermeket.

Én odapillanték, s láttam, hogy a végső pillanat elérkezett. Az előttünk ballagó kocsikon vidáman folyt a dal:

 

Életünk vidám és független,
Kéj, gyönyörben élvezünk.

 

A kisfiú hörögni kezdett.

– Meghal! Meghal! – sikolta az anya kétségbeesetten, erősen szívéhez szorítván a kis vonaglót, mintegy küzdéshez készülve a halállal, ki gyermekét akarja kiragadni karjaiból.

Az apa, némileg eszmélve a nő fájdalmas sikoltására, hirtelen a kis haldokló után kapott.

– Add ide, add ide a fiamat! – kiálta kábultan. – Az én fiamnak nem szabad, az én gyermekemnek nem lehet meghalni!

– Imádkozzunk, imádkozzunk! – rebegé az anya reszkető hangon. – Imádkozzunk! – És hangosan imádkozni kezdett, de a kétségbeesés zavarttá tette őt, és nem jutottak eszébe az imádság szavai.

– Én nem imádkozom – hörgé az apa állati dühösséggel, ismét szájához ragadva a szeszes italt, mohón üríté annak tartalmát –, de adjatok, adjatok fegyvert nekem, hadd ölöm meg magamat! Én fiammal akarok meghalni, fiammal, fiammal – dadogá, és megeredvén könnyei, borzasztó hörgésben tört ki sírása. (…)

– Nem hal meg, édes férjeim – mondá könnytől fuldokló hangon, vigasztalva férjét és csókolva annak homlokát –, nem hal meg a te kisfiad, csak légy hát nyugodt, ne ejtsetek kétségbe. Istenem, istenem, hiszen, ha így bántok velem, úgy nekem kell meghalni a fájdalomban.

– Hol van hát fiam – mondá az apa, neje kebléről fölemelve nehéz fejét –, hol van? Én látni akarom őt.

– Hisz itt van, itt van, nézd, csak ne nyúlj hozzá – mondá az anya, fél kezével visszatartva a mindenképpen gyermekére borulni akaró apát. – Nézd, most ébren van. Oh, istenem, mily halovány lett már megint, az előbb oly szép piros volt, szinte mosolyogni kezdett már. – Gyula, kedves kisfiam! – szólítá meg gyengéden szívéhez szorítva. – Nézz anyádra, kedves, egyetlen kis angyalom!

A kisfiú, mintha megértette volna anyja szelíd szavát, hirtelen felnyitotta szemeit, és erősen anyja szemei közé nézett, azután felpattantá szorosan összecsatolt ajkait, mintha valamit akarna mondani, homlokán ujjnyi redők vonultak össze, kezei ismét görcsösen egybeszorultak, keble gyengén és igen sebesen pihegett, majd ajkai, hirtelen megkékülve, gyűrűgömbölűségre húzódtak össze; egy mély és fájdalomteljes fohász tört ki kebléből.

És az anyának, ki szívéhez szorítva tartá gyermekét, nem volt többé gyermeke.

– Meghalt! – sikoltá az anya, és ájultan hátradűlt.

– Meghalt! – hörgé az apa, fiára borulva, de a fájdalomtól – és italtól elkábulva, eszmélet nélkül a kocsi fenekére esett.

Halotti csend uralkodott.

És az előttünk ballagó kocsikon újra felzendült a dal:

 

Életünk vidám és független,
Kéj, gyönyörben élvezünk.

 

(Szigeti József:* Egy színész naplója, 154–159.)*




Hátra Kezdőlap Előre