Hevenyészett színpadon – vadromantikus dráma

 

Személyek

 

Dumont

Mária, leánya

Fáni, gyámleánya

Gáspár, néger rabszolga

Langes Károly

Pál, lovásza

 

Történik, Frankhonban, Dumont mezei lakában.

 

(Dumont, hogy – szerelmes gyámleánya esetleges házassága révén – ne veszítse el a rábízott vagyont, szörnyű tettre készül, szolgája segítségével)

 

I. szakasz
 Kilencedik jelenés

 

(Dumont, Gáspár lábhegyen az ágyhoz megy, Dumont az ajtónál marad.)

DUMONT (tolvajlámpával kezében): Alszik?

GÁSPÁR: Mélyen.

DUMONT: Nálad az álarc?

GÁSPÁR: Nincs! Az úrnál sincs?

DUMONT (keresi): De igen, itt van!

GÁSPÁR: Kezei reszketni látszanak.

DUMONT: Csak siess.

GÁSPÁR: Bizonyos az úr benne, hogy ez az?

DUMONT: Gondolhatod, miszerint előre nem rendeltem el mindent?

GÁSPÁR: Ejh! Furcsa – mernék fogadni…

DUMONT: Hallgass, haszontalan fecsegő.

GÁSPÁR: Ám legyen, nekem mindegy, ez vagy az!

DUMONT: Az ostoba addig bíbelődik, míg fölébred…

GÁSPÁR: Ha csak ettől tart, úgy semmi gondja ne legyen, jól volt készítve az ital.

DUMONT: Készen vagy?

GÁSPÁR: Világítson az úr, hogy legyen valami kis része a dologban.

DUMONT: Mennyire mérgelődöm.

FÁNI (a függönyök mellett megmozdul)

DUMONT: Itt valaki van!

GÁSPÁR: Ki lehetne itt? Csak négyen vagyunk a háznál, egyiket ön zárta be, s mi hárman itt vagyunk.

DUMONT: Igen, Gáspár, de a függöny… az ablak?

GÁSPÁR: Tartsa gyertyáját egyenesen! Tehát egész arcát fedjem be ez álarccal?

DUMONT: Igen, igen, készen vagy?

GÁSPÁR: Hm, fölséges ötlet volt az úrtól így a lélegzést szurokálarccal elzárni.

DUMONT: Megvan?

GÁSPÁR: Igen, s így minden részvét nélkül ez ifjú bájos életet, a kellemet sugárzó arcot, szendergő szemeket, az álomban is mosolygó szájt, a szerelmet s édes jövendőket álmodó homlokot – az angyalt elöltük e pokol koholta gyilokkal!

DUMONT: Hallgass, ördög!

(A függönyök megett mély sóhajtás hallik, mit a puszta falak visszhangoznak, s a két gyilkos néhány percig meredve áll; de minthogy később csend lőn, befejezik rémítő tettöket. A lepelbe, melyen a lányka szenderült, Gáspár betakarja a még reszkető tagokat, s azt zsákként hátára vetvén, így szól hidegvérrel)

GÁSPÁR: Már minden megvan.

(Dumont, midőn elmennek, bezárja az ajtót, a léghuzam ingásba hozza a redőnyöket, s Fáni arcát hűs szél érintvén, föleszmél)

 

(Dumont tévedésből saját lányát ölte meg; a megszabadító szerelmes ezúttal későn érkezik)

 

II. szakasz
 Hetedik jelenés

 

(Fáni, később Pál, voltak.)

FÁNI (A szembejövő Dumontnak maradást int, s fátyolát felveti): Nézz és jól nézz meg engem. (Dumont karját, szünet után, megragadja, s a sírra mutat) Ember, mit tettél Máriával?

LANGLES: Mária, Mária! Ah, szóljon, hol van Mária?

FÁNI: Megölte őt a szívtelen ördög!

LANGLES: Oh, kárhozat!

(Pál bejön)

DUMONT: Ah! (A gyepágyra hanyatlik)

FÁNI: Jöjjön, siessen, Károly, talán még megmenthetjük az angyalt!

DUMONT (vadul felugrik): Nem, én nem hiszek nektek; te lélek vagy, ki a sírból jössz. MÁRIA! Gyermekem, ne sírj, jövök, jövök… (A kastélyba rohan)

 

Nyolcadik jelenés

 

(Voltak, Dumont nélkül.)

LANGLES (kapát ragadván, a sírt bontja): Csak gyorsan, Pál, míg késő nem lesz. De nem, megállj, szaladj a kastélyba hamar, éltető szerekért.

(Pál el)

FÁNI: Oh, istenem! Engedd őt életben látnom!

LANGLES (a testet kiemelvén, az álarcot meglátja, s hátratántorog): Vége – képén gyilkos álarc!

FÁNI: Nagy isten, Mária halott! (Ráborul)

(A kastélyból lövés hallik)

(Pál visszajön)

LANGLES: Mi az?

PÁL: Dumont úr magát főbe lővén, vérében fetreng.

LANGLES: Isten legyen irgalmas bűnös lelkének!

 

(Sepsy Károly:* Ördög és angyal, 1846)

 




Hátra Kezdőlap Előre