Déryné* megfigyeléseiből

 

Színésznőink közt is elég volt olyan, kit kín volt hallgatni az olvasópróbákon, midőn szerepeiket először olvasták. És még a mitológiai istenek és istennők neveiket sem ismerték. De így, ha annak idejében, időtöltésre szánt óráikat a tudatlanok a tanultabbak körében társalogva töltenék, s nem ki vágynának a közönség közé, amazoknak körében a tanulást is jobban megkedvelnék. Mi kacagást indító, midőn egy másodrendű színésznő, egyszer egy adott darabban, a mitológiai személyzetből álló gyűlés alkalmával a színpadon – talán éppen az Európa elragadtatása* című darabban – az Ízetlenség istenasszonya összezörren Junó istenasszonnyal, s egymásnak fiatalkori szerelmi kalandjaikból szemrehányást tesznek. Az Ízetlenség a próbán csak elmondta a szerepében levő szókat, tudniillik az mondja Junónak:

– Hallja, engem ne szekírozzon! Tán nem tudjuk, mikor a maga leányát, a fekete Proserpinát Plutó úrfi elragadta?…

És a szerencsétlen színésznő azt gondolván, hogy az valami csúnya szó, így gondolkozott magában:

– Dejszen majd szebben kimondom én azt estére!

Hallja, maga ifiasszony – mondá –, engem ne szekírozzon!

Tán nem tudjuk mi történt, mikor a maga leányát, azt a fekete falusi piszét, Plútó úrfi elragadta?

A publikum szörnyű hangos kacajra fakadt, de nem kevésbé a színpadi személyzet is, kivált még midőn Kovácsné,* ki éppen Junó szerepét játszta, hozzám fordult, s egész komolysággal mondja:

– Nini?! Tán biz engem vagdal?… – minthogy ő fekete is, pisze is. Ugye, édes Kovácsné, így volt? Én éppen Minervát, a bölcsesség istenasszonyát játsztam. Alig három sorból álló szerep, de csak hogy a nevem ott legyen, azért kelle odaállnom statisztának. Majd most is odaállna valaki! Oh, én sokat, igen sokat tettem a bölcsőjében feküdt magzatért, hogy nagyra nevelődjék…

(… ) A színész csak egy talpraesett szón is el tud kacagni évekig, ha eléfordul. De az ismét onnan van, hogy az ember előtte látja azt az alakot, azon arcot, amilyent azon szónál vág, a hangot, mely csak az ő sajátja, szóval, az egész egyéniséget, mert természetes: se hangot, se mimikát nem lehet leírni.

Ha már beleelegyedtem, nem állhatom meg, hogy legalább ezen két egyéniség komikai oldalát elé ne hozzam. Egyik Kilényi.* Egyszer egy ábrázolatot rendezett estve a színpadon. Akkor ő nagy dologban volt, midőn egy históriai nagy ábrázolatot komponált össze. Úgy gondolom, Zrínyi halálát ábrázolta. Egy állványra odaállít egy nőt a kardalosnék közül, s elrendezi, hogy miképp álljon. A karját a megkívántató pozitúrához alkalmazva meghajtja. Már az egész ábrázolat helyt állott, de ő még egyszer végigvizsgálta, hogy helyben áll-e minden, s hogy jelt adhasson egy tapsolással a függöny fölhúzására. Még egyszer körültekint, látja, hogy a nő, kit odaállított, egészen más pozitúrában áll, s nem ismert rá, ahogyan ő állította oda. (Az a szegény megunta, hogy oly kényelmetlen állásban ott meredezzen.) Elkiáltja magát Kilényi:

– Hát azt a süket bolondot ki állította oda? Lökjétek le onnan. – Tapsolni kezd, hogy húzzák föl a függönyt, de neki már künt kellett volna lenni az álfalak között. Ismét elkiáltja magát:

– Menjetek le innen a színpadról!

– De az úr jöjjön ki már onnan. – Úgy futott ki osztán onnan.

Egyszer Láng Ádám,* az öreg, már idősebb korában, ő is egy néma ábrázolatot rendezett. Ő nagy szeleburdi volt mindig. Midőn már az egész ábrázolat föl volt állítva, végignézi még egyszer. Vizsgát tart, hol, mi hibáz. Midőn ott nézegeti, tapsol a függöny fölhúzására, s akkor veszi észre, hogy az ábrázolat tökéletes árnyalására szükség, hogy egy öreg is legyen a személyzet között.

– Megálljatok! Megálljatok! Nincs öreg a tablóban… – de látván, hogy már a függöny fölrepül: – No, majd leszek én az öreg.

De az ábrázolat római kosztümben volt, hát ő civilben nem állhatott ki, hirtelen kiszalad, leveti a frakkját, s az inge ujját föltűri egész vállig, s mezítelen karját kilöki az álfalak közül… s az volt az öreg személyesítője. A nézők már most azt találják ki, hogy az a mezítelen kar … a római hős!

(…) Szegény kopasz fejű Komlóssy!* Úgy bánt velem, mint a gyerekkel szoktak bánni, mely el van kényeztetve, és az elnéző szüle nem akarja büntetni, hanem biztatja, azaz egy kicsit bolonddá teszi. Legjobb baráti voltunk egymásnak, s egész családját szerettem, miként ők is engem. Két növendék leánykája, kivált Ida,* szép reményekkel biztatott, csakhogy még akkor kicsiny volt, de azért már a táncban és kisleányka-szerepekben kitűnően lehetett használni. De az öreg Komlóssyval örökös harcban voltam a színpadon. Ezt a következő kis eseményt azért írom le, hogy ebből az egész jellemére lehet következtetni, kivált a velem való bánásában. Ő egy hidegvérű, flegmatikus, becsületes ember volt, kötelességét pontosan teljesítő, csendességben élt családja körében. Nem vegyült ő senki ármánykodásába, se nem volt senkivel baja, de annál több velem! Midőn már megkezdettük eléadásainkat, hogy annál pontosabban s rendesebben menjenek a játékok, ő, hacsak szerepe nem volt, s nagy díszmenetes darab volt eléadandó, ő maga fölöltözött fegyveres csapatvezetőnek. A többek közt egy igen nagyszerű dráma adatott elé (a címje már nem jut eszembe), talán a Vérpohár.* Ebben nekem igen nagy szerepem volt, s olyankor nagyon megkívántam mindenkitől a nagy pontosságot. Ezen játékban három, különféle fegyveres csapatnak kell a színpadon megjelenni. Azt mondom a próbán Komlóssynak, minthogy én minden ily nagyszerű jelenésekben megkívántam, hogy úgy próbáljuk a kitűnő jelenéseket, miként azt estve akartam létesíteni:

– Koma, tétesse ide az ablak elé a négyes lépcsőt!

Odatéteti. Én már akkor kigondoltam magamban, hogy mi festőileg fogok én leomolni, midőn a zsarnok a fogoly lánynak odanyújtja a legyilkolt atyja vérét a koponyában, hogy azt igya meg. A leány kényszerítve, az odanyújtott pohár után kinyújtja karját, de borzadva, iszonnyal rántja vissza, ajkitól ellökvén a pohárt, vagyis a koponyát, s ájultan összeomlik.

– Kérem, kedves komám – mondám –, ide nagyon ügyes vezetőt állítson, nehogy engemet a zsarnok parancsszavára: „Ragadjátok meg! Hurcoljátok börtönbe!”, megragadjon, hanem hagyjon engem leomlani, hogy a fejem éppen a második lépcsőzetre essen.

– Ne féljen semmit, koma! Magam leszek annak a csapatnak a vezetője – biztatott a koma.

– No, úgy jó lesz! Majd elhelyezem én magamnak az állásomat, hogy éppen úgy ájuljak oda, hogy arra a lépcsőre essék a fejem. Mikor osztán már fölrángatnak onnan, maga jöjjön fölemelni, nehogy azok a statiszták nevetséget idézzenek elé.

– Ott leszek magam – mondá.

– Köszönöm!

Ezzel a próbán megcsináljuk a jelenést. jól ment minden, én egész nyugalommal mentem haza a próbáról, még újra lelkére kötvén, hogy szép szőnyeggel boríttassa le a piszkos falépcsőzetet. Midőn estve, játék folyamában eléjön a leírt jelenés, ott áll az én komám a helyén, de pontban, midőn a már leírt jelenés következik. A másik oldalon ismét egy csapat vonult be, s már ott álltak rendben, de egy kis zajt csináltak, hogy az ügyetlen vezető nem jól állította föl őket a trón mögé. Komlóssy ezt meglátja, odasompolyog, hátul kerülvén, hogy rendbe szedje őket. Azalatt hangzik a zsarnok parancsa: „Ragadjátok meg!” Én éppen, midőn esésemhez készen összeomlottam volna, megfog derékon két izmos kar, s elkezd a szó teljes értelmében hátrahurcolni. Nomármost el lehet képzelni az én dühömet! Leeresztették a függönyt, vége volt az első felvonásnak, én szikrázó szemekkel kerestem Komlóssyt a csapatja között:

– Hol van az a vén gazember? Hol van? – kiáltozék dühvel tele.

– Nem láttuk – felelék.

Lerohanok az öltözőbe, nincs sehol, nem leltem, elbújt, senki se lelte … lebújt a színpad alá, és a másik csapat fegyveresek öltönyébe öltözött. Addig barett volt a fején, most sisakot tett föl, és más szín ruhát vett magára, s a másik csapatot vezérlette. Nem ismertem rá. Meghagyta a színészeknek, hogy el ne árulják nekem, hogy ő hová bújt öltözködni… Most ismét jelenésem jött, és ismét jöttek a fegyveresek mind a két oldalról. Én az ő csapatja közt kerestem, nincs ott. Egy más foglalta el a helyét, mert még mindig fenyegettem és szidtam, hogy: „Megállj, megkaplak, nem marad egy szál hajad, vén ürgefogú!” Odafordulok a másik csapathoz, ámbár sisak volt a fején, s nem nézett rám, de mozdulatáról azonnal megismertem. Mintha esetlegesen történne, arra mentem, összeszorítottam öklömet: „Megállj, vén róka, megismertelek, majd lejősz!”, de amint a függöny legördült, nézem, már hűlt helye volt. Engemet a méreg még mindig evett. Nem leltem sehol. Folytattuk a játékot. Most fölöltözött egy vén ősz szakállosnak, blúzban, most már nem ismertem meg, csak szidva mindég, kerestem:

– Hol van? Mondják meg, hol van? Csak legalább a fél fülét hadd szakítsam le a vén ravasznak.

De játék végével csak elé kell neki jönni. Megállj, megleslek! Amint a színpadról lelépek, akkor búvik föl a színpad alól, ott öltözött át mindég, hogy meg ne ismerjem.

– Ma kikapok – mondá –, elromlott a jelenése, el ne áruljatok. – De most megkaptam.

– No, de most vége az életednek, vén gonosztévő – s elkezdettem püfölni a hátát.

– Itt van, ni, itt a fejem is, cibálja meg jól a fülemet, igaza van, megérdemlem.

– No, hát akkor már nem püfölgetem tovább! – csak annyit mondtam mérgemben – Eredj, vén sülülü!…

De soha többé abban a játékban föl nem léptem, nem tudtak reávenni.

Ilyen ember volt Komlóssy. Háromszor nem restellte fölöltözni, csak hogy első haragomat kikerülje, nem azért, hogy félt volna tőlem s apró dühömtől, de hogy bolonddá tegyen, s másnap jót kacagjunk rajta, hogy ő engemet miként reászedett.

 

(Déryné* naplója, II. 226–227., 382–384., III. 156–159.)

 

 

Az Európa elragadtatása című mitológiai paródia súgókönyve; előadásán történt a Déryné megörökítette vidám eset

 

 

„Van-e, ki e nevet nem ismeri?” Megyeri Károly

 




Hátra Kezdőlap Előre