Színészlecke

 

[1806-ban, Debrecenben]… egyik sem dicsekedhetett azzal, hogy a teátrális mester próbakövét kiállhassa; de úgy igyekezett mindenikünk, hogy idő szerént akárki megelégedhetett vele. Kedvszeretet, jó akarat, jó szándék, egy célra való törekedés a hallgatók és játszók között közönségessé lett. Még teóriából gyűjtött mesteri esméret nemigen volt; ellenben meggyőződéssel tapasztaltuk Ifflandnak* mondását: „Volt és nincs többé – olyan az ő mestermunkája, mint az ábrázat mosolygása, volt és múlt.” Minden megelégedett a jelenvalóval, és nemsokára úgy elfelejtette a múltat, hogy emlékezetbe is ritkán jött.

Mindenekfelett pedig azzal nyertük meg hallgatóink hajlandóságát, hogy a tagoknak egymáshoz viseltető finnyás adózó lelket, mely más társaságokban közönséges volt, számkivetettük, egyformaságunk s a magunkérzése megöldökölte azt a fényleni törekedő fantomot, melyet hajdan az aktorok* magok személye iránt, főképpen az ifjakban támasztani kívántak.

Egyikünk a másiknak talentumát becsülte, a gyengélkedőt kész szívvel segítette, a parancsolás öldöklő angyala, kategorikus imperatívusz* semmi helyet nem talált, mert azt lecáfoltuk, kigúnyoltuk és lenevettük.

 

(Benke József:* Története ezen játszótársaságnak 1806–1810. 27.)*




Hátra Kezdőlap Előre