A drámai hősnő: Kántorné*

 

Midőn Kilényi* társulata 1827-ben a városi színházban tartott előadásokat, örvendő szívvel törekedett Pest megye lakossága a színházba, de a nem magyar nyelvűek is elragadtatással beszéltek a magyar művészekről. Zajos taps volt hallható a nagy s mindig rosszul világított, homályos nézőtéren (alig lehetett a színlapot elolvasni). A közönség kedvence az énekes művekben természetesen Déryné, Szerdahelyi* s Udvarhelyi Miklós* voltak.

Déryné nem volt szépség, de gyönyörű szemei mindig üdeséget kölcsönöztek arcárak, s könnyed tagmozdulatai még később is ifjúnak tüntették fel.

Kántorné volt a társulat drámai előadásainak csillaga. Azon nem erőltetett méltóság, mellyel ő képes volt alakítani, ifjút, vént, nőt, elragadott. Kitűnően érté szerepeihez az öltözék választását, de azt is érté, hogy a néző sohasem Kántornét látta maga előtt, hanem a szerep valódi személyét. Taglejtés, kar és kézmozdulatok, hanghordozás s gyönyörű nyakának kellő tartása által varázslá el az őt bámulót.

Egy koros férfi (Bugát Pál* orvos, ki a bonctant pedig jól érté) így ítélt egykor a már negyven éven túl levő művésznőről:

– Kántorné hangja a legszebb zenéhez hasonló, tagjainak hordozása pedig valódi élőbeszéd.

Ő se bírt bájos külsővel, és a színpadon mégis bűvölni tudott. Inkább tömött, mint karcsú termete volt, de karja szoborszerűen formázott, s kezei igen beszédes, kecses alakúak. Ő nemcsak szerepét, nemcsak a darabot tanulmányozá, hanem azon kort is, melyben a darab játszik, sőt, ha szerét tehette, ha történelmi személyt alakított, annak valódi jelleméről is igyekezett tudomást szerezni. (Apám Kántornéról már tizennégy éves korában megjósolá, hogy egykor nagy művésznő lesz.)

Különben, midőn Budán 1835. évben október 10-én jutalomjátékul (a régi kor terméke iránti tiszteletből) Dugonics* művéből Endrődy* által színpadra alkalmazott Arany perecek című darabot választá, a negyven évet meghaladott művésznőről az itt következő vers szóratott szét:

 

Te Tháliának kentje, szárnyat adsz,
S varázs körödben nem tagadhatom,
Hogy égi szikra lelkesít belül;
Midőn szeretsz te, lángra gyúl szíved:
Egész világot csókolnám, ölelném;
Ha sírsz, ha szenvedsz, minden cselszövőt
Halálra vágnék, téged menteni:
Midőn a honni hősnőt képezed
A múlt időkből, óh a boldogokból!
Egy bánatos könny futja arcomat;
S midőn a vétek álarcát veszed fel
Indulatokban tengerként dühöngő,
Szorúlt kebellel, mint egy Raphael –
Akkor kiáltom: szép, de szörnyű szép!

 

Valóban, ki Kántornét valaha működni látta, így gondolkozott tehetségéről prózában is.

Én róla az akkor európai hírű, általam Bécsben sokszor látott Schröderhez, a pesti színházban működő s akkor bámult drámai művésznőhöz, Denihez* mérve, szólok, s nem mint lelkesüléstől elragadt fiatal leány.

Déryné Kántornét annyira bámulá, hogy egy napon, 1834-ben, levél által kéré fel a budai színigazgatót, hogy halassza másnapra Schiller Ármány és szerelem* című darabjának előadását, mivel ő óhajtja látni Kántornét a Lady szerepében.

(…) Záradékul még ideiktatom a következőket, mely a Budán működő színészek némelyikének házi életére vet egy kis világot.

Kántorné, míg Budán működött, a Teleki-féle palotában, a bejárattól balra két csinos szobában lakott. Az emeleten ugyanezen palotában báró Lederer,* katonai kormányzó.

Ezen katonai nagyúr szinte járt be a színházba, ha dalmű adatott elő. Szerdahelyi különös kedvence volt, s megtörtént, hogy katonai vendégei lévén, bizonyos összeget küldött páholyáért, s kívánatára előadatott a Sevillai borbély, melyben Szerdahelyi kitűnően adá a címszerepet.

Déryné ugyanezen sorban, talán a harmadik házban egy emeletes ház földszinti lakásában, kitűnő tisztaságtól környezve lakott. Láttam és bámultam ezen két művésznő ruhatárát és színpadi ékességeket tartó szekrényükben a példás rendet. Előadás előtt, ha ezen nők nem működtek, anyám rendeletéből olykor látogatást tettünk házunk e régi barátainál.

Nemritkán mi, Karacs-lányok, fivérünk, Árpád, s még többen ismerősnőink és ismerőseink, gyalog kirándulásokat tettünk a budai hegyekbe. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a Svábhegy halmai közt barangolván, több felől hangosan ily kiáltások ismétlése hallatszék: Karacs Teréz!* Azon gondolatban, hogy ismerősökre akadunk, siettünk a hang felé. A sűrűből egy tisztásra érve, ott találtuk Kántornét, Dérynét, Kovácsnét,* Szerdahelyit és még többeket.

Kölcsönös üdvözlés és bemutatások után tudatta Kántorné, hogy ők megtudván a svábhegyi vendéglősnél, Ricklinénél, hogy a Karacsok és társaságuk nála rendeltek ebédet, azért ők is utasították, hogy számukra is azon teremben legyen terítve és ugyanazon ételekből tálalva. Közösen üdvözöltük a jó gondolatot, s ezután a vendéglő közelében az ebédet várva, a gyepre körbe telepedett le az egyesült társulat. Déryné, felkelvén helyéről, hátam mögé kerülve, egy tölgyfalevelekből fűzött koszorút tett fejemre, és vidáman kiáltá:

– Éljenek az írónők! – A kiáltást mindnyájan ismételték. Én, a bohóskodásból nyújtott koszorút fejemről csendesen levéve, tréfásan mondám:

– Ezen ragyogó nap legszebb estéje életemnek – s azt karomra fűzém, s lőn új taps, kacagás. Tudni kell, hogy e legrégibb időben kitapsolt vidéki színészek ezen mondattal hajlongtak a nézőközönség előtt:

– Ez legszebb estéje életemnek.

A velünk jött csapathoz tartozott két utazó ifjú, Kabos Dániel és Bíró N. Erdélyből menekülniök kellett, mivel az 1834-ben meghalt Kendeffy Ádám gróf sírja felett tüntető szónoklatokat tartottak. (Kendeffy Ádám, Andrássy Gyuláné grófnő apja, mint tudom, Wesselényi*-szellemmel bírt.) Kabos és Bíró nálunk be lévén mutatva, óhajtották a velük rokon gondolkozású s a Zugligetben lakó Vajda Pétert* megismerni, így mi és Vajdáné kivezéreltük őket, s a véletlen itt összehozott a magyar színészek néhányával, kik az erdélyiekről mindig dicsőítőleg emlékeztek meg. S ezen ifjak is teljes hódolattal üdvözölték az ismert művészeket.

A nagy, terített asztalhoz mintegy húszan ültek le, s vidáman, nyájasan folyt a társalgás, különösen a vendég ifjak sorolták elő útitervöket; de Vajdával nagyon belebonyolódtak a nevelési eszmék fejtegetésébe. Az ifjak a kemény fegyelem pártolói, Vajda a leghumánusabb modor harcosa. Mindig élénkebb, élénkebb lett a vita. Vajda nyugodtan ezen mondatot vágá szemébe a heves vitázóknak:

– A zsarnok nevelési modor rabszolgákat képez!

– Az úr anyámasszony modora pedig érzelgő leányokat! – rivallá az ellenfél.

– Nevelje tehát bottal, nem bánom, fiait – kiáltá hévvel Vajda.

– Az úr pedig pólyázza húsz évig gyermekeit – nyeré feleletül Vajda.

E zaj felriasztott bennünket, az asztalfőn ülő nőket. A mellettem ülő Déryné megragadva karomat, rémülten, de komikusan kérdé:

– És van ezen uraknak már gyermekök?

– Dehogy van. Vajda csak nemrég házas, azok pedig utas tanulók.

– Hála istennek – sóhajtá nagyot fohászkodva, a valóban negyven éve dacára még mindig szende mosolyú Déryné.

Kántorné* pedig elnöknői méltósággal felállva, csengő hangján így szólt:

– Uraim! Talán hűsitőül jó volna egyet járni a levegőn. Kántorné szavai jól hatottak. A vitatkozók kezet nyújtának egymásnak.

A két utas ifjú egyike, Kabos Dani, csak Bécsig juthatott, itt eltűnt örökre (akkori mondás szerint felköntösét a Dunaparton találták). A másik élve maradt, de hogy minő modorral neveli fiait, nem tudom. De viszont tudom, hogy Vajda Péter* mint tanár nemes lelkű barátja volt mindenkor növendékeinek. Ő volt az, ki még negyvenhat év előtt hatalmasan felemelé szavát oly iskolai szabályok ellen, mely a tanoncoknak a fürdést, úszást, korcsolyázást, famászást tiltá. Ő kimondá, ezeket nem tiltani, hanem tanítani kell. Azaz torna és úszómesterekkel kell a tanodákat ellátni, hogy a kifejlett lélek izmos testben lakhassék. És most mindez a rendes tanulmányok közé van sorozva.

Ebéd után Vajda a vendéglőhöz nem messze eső, hordozható szúnyogháló sátorába vezetett, melyben a természet e nagy búvára nyáron át dolgozott s aludt. Neje Pesten lakott nyáron át, csak látogatóba járt ki hozzá.

És megtanulta, dicsérte a művészcsapat az alkotmányt, s indítványozva lett egy egyveleg előadása.

(…) Kántorné Macbeth-ből* rögtönzött, Déryné, Szerdahelyi* a Figaró-ból* énekeltek. Kovácsné,* ha nem hibázom, Láng Bódival* mint Mécsesné és Spanyolviasz szerepeltek bohókásan a Garabonciás diák-ból* vett részletben.

Hosszú séta után, amidőn erdélyi utasainkat több szép kilátáshoz elvezettük, az óriás Normafát (melyet Vajda Viharfának nevezett) megcsudáltuk, a leszálló nap sugarainál hazaértünk. De Dérynének meg kellett ígérnünk, hogy valahányszor a hegyek közé megyünk, neki hírt adunk, hogy társ lehessen, ha foglalatossága engedi.

Így még néhányszor együtt gyalogoltunk fel a meredek hegyre, hova akkor a legrövidebb út igen kopár és sziklás lévén, én elneveztem erény útjának, s ezen nevet soká is viselé ismerőseink közt.

(…) Egy napon, 1833-ban nyáron, egy budai ismerősünket meglátogatandók, mi, három nővérek, a budai Duna-parton haladtunk a hajóhídtól fel a Víziváros felé. Szokatlan látvány megállásra ösztönzött. Ugyanis egy evezős, födeles hajóból meglepetésünkre egy csapat úriasan öltözött nő és férfi szállott a partra.

– Fiúk – szóla egyszerre visszafordulva a partra érő nő –, reményljetek, mienk a győzelem, lesz állandó színház!

A nőben a derék Kántornét* ismertük fel. Hozzásiettünk, melegen üdvözöltük. Ő lelkesedve, szorongatva nyújtott kezet, ismét így szónokolt:

– Íme, látjátok ezen fiatal magyar leányokat! A velük való találkozás számunkra kedvező jóslat. Karacsék* leányai ők. A Karacs* pár már e század kezdete óta jár a színházba; biztató jelül küldte az ég őket elébünk.

Ezen utcai előadás különös hajlongásokkal végződött.

Kántorné Duna-parti jósérzete betelt. Ezen társulat, mely akkor teherszállító hajón Vácról érkezett, megkezdé a budai Várszínházban az előadásokat.

Ezt követő napokon általános lőn a fővárosban a hír s az örömriadalom, hogy ismét és talán állandóan lesznek magyar színielőadások.

És lettek.

(…) Más alkalommal pedig a következő történt. A földszinten egész sort képeztünk, mi, három nővér, egypár barátnő, fivérem, és, ha jól emlékezem, Jelenfy Károly, később szatmári orvos. Orleánsi szűz-et* játszá Kántorné. Mi a boldog fiatalság szokása szerint áhítattal élveztünk.

De mögöttünk jónak látta egy ifjú hangosan nyilvánítani epés kritikáját, s otrombán dorongolá a magyar színészetet és működőket.

Jelenfy Károly, egy máris tekintélyes termetű ifjú, hallván, hogy a felvonás végezte után is folytatja mérges jegyzeteit a szomszéd, visszafordulva így szólt:

– Uram! Ne hangoztassa itt véleményét, adja el inkább valamely Deutsche Zeitung-ba.*

– Ez sértés! – szól amaz.

– Kész vagyok a legöregebb ágyútól a legvékonyabb anglikus tűig.

Ilyen bohó jelenetek táncolnak még most is emlékeimben.

Ezen, tudtunkra sokszor megújuló szívtelen gáncsoskodások sok gyenge ítéletű színházlátogatót megtántorítottak buzgóságukban, de ilyes lanyhaság azt szülé, hogy a pártoló tábor annál jobban összetartá magát. Hiszen a jobb érzelműek nem mindig az előadás tökéletességét tapsolták, hanem mint a néger, éhező kéjjel élvezé a falatokat, ha jó, ha rossz volt az. Úgy a jövő nemzedék is jóakarólag támogatá az emelkedni kezdő színügyet.

Tudtuk mi már ekkor: türelem rózsát terem.

A budai színházban a 30-as években működő személyzet bőven meggyőzé végtére az illetékeseket, hogy érdemes értök egy biztos hajlékot emelni. Mint tudatik, a fáradhatatlan, vasbuzgalmú Földváry Gábor,* Pest megye akkori alispánja s a vele kezet fogó megyei, sőt országos értelmiség csakhamar a sok összegyűlt fillérből egy színházacskát emeltetett a Kerepesi úton.*

Azon helyen, hol most a Nemzeti Színház áll, tüzelőfa-lerakóhely volt, amint tudatik, Grassalkovich bírá a telket. Egy napon, midőn a telekről az ölfa már elhordatott, s a telek az új birtokos gondjába került, a nagy kapu tárva állt. Én hazafelé haladva a városból, utolértem a Hatvani utcán Kántornét, vele volt néhány színész, köztük szülőim régi ismerőse, Udvarhelyi,* a többieket mint működőket csak a színpadról ismertem.

Kántorné üdvözölve tudatá velem, hogy az egész társaság a leendő magyar színház telkét megnézni jött át Budáról. Csakhamar eljutottunk a tárt kapujú telekre; Kántorné hívására én is bementem. Midőn a teleknek már mintegy közepére értünk, Kántorné, a burjánnal lepett terület egy halmára állva, így szólt:

– Ah, nemzetem, nemzetem – szokott felkiáltása –, tehát megérhetém, hogy hajlékot építesz a színművészetnek! Nézzenek ide – kíséretéhez fordulva így szólt –, ím, itt fogok egypár év múlva állni és szólni az imádott magyarokhoz mint Sappho,* Erzsébet királyné* sat. Itt fogok élni, működni és itt meghalni.

Lelkesült félpátosz-, félhumorral így szavalt ő, a begyűlt bámulók megéljenezték, és hittük, hogy jóslata betelik; de fájdalom, nem úgy történt!

 

(Karacs Teréz:* A régi magyar színészetről, 235–236., 251–253., 244., 245–246.)*




Hátra Kezdőlap Előre