Déryné elmondja, miért hiányzott Kántorné Pestről

 

A kinyitás után mintegy két héttel (1837 szeptemberében) egy cédulácskát kapok Budáról. Kántorné* megérkezett, s azt írja nekem:

„Édes Déryném! Én tegnap megérkeztem betegen, nem bírom elhagyni az ágyat. Kérem mindenre, jöjjön át Budára, a maga volt szállásán vagyok. Beszédem van magával. Kántorné.”

Én ebéd után azonnal fiákerre ültem, s mentem. Ott feküdt szegény, dagadt, vastag lábaival, kínok között, mert a sebek kiújultak, mely lábfagyást ő akkor kapta, midőn Budán játszott a társaság, s télen, fagyban hóban, átjártak játszani Pestre, s néha a csolnakba becsapódván a víz, a hideg színpadra föllépvén, megfagyott a lába. Gyógyíttatta is a lábát, sárfürdőt használván, de most újra kisebesedett. Ott feküdt Debrecenben, s azért nem jöhetett a megnyitásra, s minthogy akkorra meg nem jelent, igen föl volt a társaság „némely” tagja ellene bőszülve. Bajza úr volt akkor az intendáns. Ő egy szelíd lelkületű férfiú, de igen gyenge volt, s amit a társaság vezérei tanácsoltak neki, azt ő teljesítette, ellent ugyan nem mondott nekik semmibe, s azok azt tanácsolták: írja meg Kántornénak Debrecenbe, hogy ha eddig meg nem jelent, úgy már ezentúl kénytelenek személye nélkül ellenni, hanem van a vidéken elég vándortársaság, hol ezentúl helyet fog találni.

Mintegy ezt foglalta magában a levél, csakhogy bővebben. Ez kemény volt egy oly művésznőnek, mint Kántorné! Az ő szerepeiben! Nem említek most egyebet, csak az egy Sapphót. Erre többet nem teremtett az isten, valamint Griseldis-re* sem Lendvaynénál,* midőn én őtet legelőbbszer láttam. De erről majd később… Térjünk vissza. Ez kemény volt! Kántorné ezen levelet nem kapta meg Debrecenbe, s retour visszaérkezett a társasághoz. Midőn Kántorné megérkezvén, jelentette magát a társaságnál, hogy megérkezett, de betegen fekszik Budán, a neki címzett levelet küldötték el neki felelet helyett! Ez lelketlen volt! Igen, újra mondom, lelketlen volt!

Ugyan mi dúlhatta akkor a művésznő szívét? Arról talán csak az tud ítéletet mondani, aki hasonló megalázásban részesült, s csak az érezheti a lelki fájdalmat, mely a megsértett büszkeségével küzdött keblében. Ámbár, ha a színészet nem veszített is az ő nélkülözésével, mert ott virult a fiatal, nagy reményt nyújtó, naponta előrehaladó csemete: Laborfalvy Róza* szép alakjában – de én az emberség s méltánylás érdekében veszem föl a dolgot! Mert ő is küzdött azokkal a régi-régi küzdőkkel, kik egyengették a rögös utat, még mielőtt engem Pestre vezérelt hajlamom, már ő akkor férjhez és Pestről el is ment. Igaz, hogy ő nehezen tanult. Ő Sapphót három fertály évig tanulta, de ő e szerepet nem játszotta, ő azt teremtette. Őnála e szerepben minden lépés ki volt mérve, arról egy hajszálnyira se távozott, de az azért nem látszott, hogy kimért, hanem egy összehangzott, egybeolvadt műelem volt. Ő nagy művésznő volt, habár nem mindenben is, de ki, ha csak ezen egyetlen szerepet vesszük is, azért mellette játszhatott volna még egyéb oly szerepeket is, nem csupán ez egyre szorítkozva (nagy hiány volt pl. a komoly anyaszerepekben); de csak egyedül azon büszkeségből is, hogy a Nemzeti Színház bír egy Kántornéval* (akkor azt értettem: egy Sapphóval), s már ennélfogva is megérdemlette volna a kegyeletesebb bánást… És ne haragudjanak meg reám! Én csak az igazságot mondom, mert én láttam szenvedését, s harmadszor is azt mondom: ez lelketlen volt!




Hátra Kezdőlap Előre