Kántorné* utolsó évei

 

Én utolszor 1845-ben Tordán láttam, s azt tapasztaltam, hogy még akkor semmit sem vesztett – még büszkeségét sem. Tisztelkedni akartam nála, de – ámbár szíves, nyájas volt hozzám – mindenféle mentséget hozván fel, nem fogadott el. Mint a színészek mondták, mert nagyon szegényes lakása volt.

Végre fogyni érezvén erejét, a legnagyobbra tökélte magát: lelépett a színpadról. Ilyenkor egy trónról mond le – különösen a színésznő. Ilyenkor V. Károly az, ki saját temetését megéli. Marosvásárhelyen történt. Megható jelenet volt. A Kegyencek-ben* a cárnőt adta. Az utolsó felvonásban a cárnő képe vagy szobra látszik, mely előtt az általa boldogított pár hálásan leborul. Ez alkalommal a szobor maga Kántorné volt. Az élő szobor megszólalt, és sírva vett búcsút a közönségtől, művészettől, társaitól, dicsőségtől. Mindnyájan zokogtak; s bár kérték, hogy lépjen föl, többé a színpadon nem látták soha. Azontúl gondját leginkább a gróf Lázár József* családja viselte. Többször rossz napjai is voltak, s ennek büszkesége volt az oka, mert a legnagyobb nyomort is inkább tűrte, mint valakinek kérelmezéssel alkalmatlankodott volna; jótevőinek különféle ürügy alatt meg kellett csalniok, hogy segélyezhessék.

(…) A színpadról lelépvén, nem élt soká. Marosvásárhelyen nyugszik. Prielle Kornélia* sírkövet emelt sírjára; de a feliratban apai nevét elhibázták. Engelhardt helyett Hartmannt véstek. De mikor ez a hibás feliratú kő már rég elkopott: a művészet történelmében ő, mint Kántorné még akkor is élni fog.

 

(Szigligeti Ede:* Magyar színészek életrajzai, 12–13., 15–16.)*




Hátra Kezdőlap Előre