A felejthetetlen Megyeri Károly

 

A magyar színészetet egy nem könnyen pótolható veszteség érte. Megyeri Károly e hónap 12-én (december) 1842. eltűnt az élők sorából, színészi pályája huszonhatodik, korának még csak negyvennegyedik évében.

(…) S íme, mindannak, mi e nevezetes magyar színészt kitűnővé tette, egyetlenegy perc véget szakaszta. Volt és nincs…! Mert az, mit színész lángesze teremt, feltalál, előállít, csak addig létezik, míg a lángész maga; sem vászonra nem rajzolható, sem szavakba nem önthető, sem márványba nem véshető. Sokszor fogjuk elmondani mi, kik Megyerit mint színészt ismertük, az utánunk jövőknek, kik őt nem ismerték, mi jeles tehetség volt ő, de műveiből semmit nem mutathatunk fel, mi magasztaló szózatinkat igazolhatná; mert a színművészetnek semmi maradandósága nincs: olyan ez, mint a felhő között borongó nap, feltűnik, e percben elragad bennünket szépségével, s a másikban már elenyészett, s ha egyszer a nagy éj bekövetkezék, láthatatlanná lőn ragyogásával egész dicsősége. De kötelességünk élőknek, kik őt láttuk, szerettük, műveiben gyönyörködénk, tehetségeit gyakran csodálók, hálából iránta és buzdításul fennmaradt pályatársainak őt meg emlegetni, mert megérdemlik a jelesek, kik műveikben magok többé nem beszélhetnek, hogy kortársaik szóljanak rólok, és szólni fognak róla és fájdalmasan megemlékezni a Nemzeti Színház falai közt, valahányszor a művek adatni fognak, melyekben ő jeles volt, és érezni sokszor – s ki tudja, mily sokáig –, mennyit veszténk ez egy emberben! És vajha találkoznék pályatársai között egy, őt és életét közelebbről ismerő, ki kifejlése történetét elbeszélné az elhunythoz méltó szavakban, hogy midőn mi, vele egykorúak, sem adhatunk majd választ, s a nemzeti színészetnek egy utánunk jövő barátja sírkövéhez tévedvén, kérdeni fogja: ki volt ő, legalább holt betűkben találhasson feleletet, legalább árnyékrajzát bírhassa annak, ki egyik lelkes hirdetője volt a magyar igének, ki ébren vala már, mikor még sokan aluvának, ki küzdött sok fáradsággal a nyelv dicsőségeért, s ki önérzettel mondhatná el, ha szólnia még szabad volna: nem minden szerencse nélkül!

 

(Bajza József* nekrológja)*




Hátra Kezdőlap Előre