Megyeri Károly

(1798. jan. 24.–1842. dec. 12.)
 „Mely nevetés ez alant? mi öröm
 van a síri világban;
 A komor árnyak közt Megyeri szelleme jár.”
 (Vörösmarty)

 

E koszorút tette a mi Megyerink sírjára Vörösmarty.* Valódi immortell* ez. S ha a komor árnyak a másvilágon is felrakják rendjeleiket, az írók s művészek koszorúikat: Megyeri a legnagyobb ünnepélyek alkalmával bizonyosan ezt a koszorút viseli.

De mintha látnám, mint szedte ráncba széles homlokát, mint szórta szép metszetű szeme a haragos neheztelés villámait, midőn leszállván a síri világba, ama nevetéssel fogadtatott. Fölemelvén nagy, boglyas fejét, kétségkívül így szólott nagy komolyan:

– Már megbocsássanak, tisztelt árnyékurak és -dámák! Én nem tudom, kin és min tetszik nevetni. Én, igaz, játszom a komikumot is, de az én valódi és tulajdonképpeni szakmám – a tragédia! Hiszen a Nemzeti Színház megnyitásakor én játsztam Belizár-t,* pedig ott volt Bartha; a szerzők szomorújátékaikban nekem osztották a címszerepeket, pedig vannak ott mások is. Az urak itt a földszint alatt nevethetnek, tessék; de odafent a földszinten s még annál is föntebb sírtak, mikor játsztam, és sírnak most is, mikor nem játszom.

Ekkor aztán a komoly árnyak még inkább elkezdtek hahotázni, midőn e kis emberkére néztek, aki magas sarkú kothurnuszában egy arasznyival magasabbra szeretne ágaskodni, azzal a nagy borzas fővel, pici bajuszkával s azon rendkívül izgékony, nagy, kerek arccal, mely tetszés szerint tojásdad, négyszegletű és rőfnyi tud lenni. Valóban olyan is volt e fő, mint ama kis kaucsuk fejecskék, melyek az ujjak nyomása alatt hosszúak vagy szélesek.

(…) Megyeri szobájában nem hiányzott a nagy állótükör, s abban ő nem azt leste, mily tartást és arcot öltsön, hogy valamelyik komikai szerepében még nevetségesebb legyen. Oh, nem! Ő azon tükör előtt nyugodt, komoly, marcona vagy síró arccal állott; nemes, méltóságos állást vőn, vagy egy-egy kétségbeesett mozdulatot tőn; kezeit kígyói vonalakban lassan emelgette; ölni vagy meghalni próbált – természetesen sohasem nevetett, mert magát mindig saját szemével leste.

Komikai szerepeit nem kellett tükör előtt tanulmányoznia, hamar gondolt magának egy alakot, vagy emlékezett egy alakra, abba, mint Proteusz* belevarázsolta magát, s abban a darab elejétől végéig következetes hűséggel meg maradt. Már fentebb mondám, mily szerencsés, izgékony arca volt. Kis test, nagy fej: már magában véve is nagy előny a komikumra, hát ha hozzágondoljuk azon feszes pedantériát vagy kéneső-fürgeséget, s a recés hangban a mélységet, mintha pincéből beszélne föl a padlás tetejéig, hol már csak a kakas kukorikul, vagy a macska nyávog, s mindezt azon milliónyi árnyalattal, mint azt szerepei kívánták!

Az ily szerepekben nem is sokat kente fente ő arcát. Hirtelen felöltözött, azután tükör elé állt, kezébe vette a festékestéglit, jobbra-balra képéhez nyomta, aztán vette a koppantót, a faggyút megfeketítette rajta, egyik ujját hozzáfente, s vele hamarjában – nehogy elkéssék, mert már hármat csöngettek! – egypár vonással kisebb-nagyobb szemöldöt vagy bajuszt mázolt, és sietett jelenetére, vagy megbújt valamelyik zugban, s olvasgatta szerepét. De amint kilépett, arca más kifejezést vőn fel, s lett, aminek lennie kellett: egyénített jellem s kimondhatatlanul nevetséges. Hogarth* festett ily arcokat, pedig ő Hogarthot sohasem tanulmányozta. Elég volt az utcán végigsétálnia: ha valamely furcsa külsejű embert látott, képes lett volna azt ötven év múlva is utánozni. Mert bámulatos volt utánzótehetsége, s ez ösztönének gyakran nem is bírt ellentállani. Így, ha valamely kitűnő külföldi vendégszínészt látott, s az neki megtetszett, nemsokára láttuk azt Megyeri kópiájában. Ezen senki sem ütközött meg, mert mindenki tudta, hogy ő nem szorult erre, tudta, hogy azon eredeti forrás, melynek tükre néha idegen tárgyakat tükröz vissza, kimeríthetetlen. Ő sohasem volt kétszer egy. Ő tökéletesen egyénített; s ritka színész tagadta meg tulajdon alanyiságát annyiszor és annyiféleképpen, mint Megyeri: éspedig nem csupán egy mozzanatra, hanem a fölvett egyéni jellemet részletezve s a legapróbb árnyalatig megkülönböztetve. Paróka, álszakáll, bajusz, szemöldök, ráncok, festék, vastagított vagy vékonyított hang csak a színészeket teszik némileg ismerhetetlenné; de ahhoz, hogy a felöltött jelleg legyen ismerhetővé, valamivel több kell, s Megyerinek e valamiből volt igen sok.

(…) Aki Megyerit kitűnőbb komikai szerepeiben látta, azt hiszem, sohasem feledi el. Úgy emlékezünk azokra, mintha megannyi külön egyéniséggel kötöttünk volna ismeretséget; s ha most bennök másokat látunk, nem ismerünk rájok – egészen mások, idegenek azok előttünk.

Ha elő akarnám számlálni azon eredeti jellemeket, melyeket ő teremtett, az akkori vígjátékok, bohózatok, paródiák hosszú sorát kellene leírni. Volt ő mindenféle: nótárius, kántor, cigány, tót, német, zsidó, örmény, vén tudós, ostoba fajankó, polgármester, iskolamester mesterember s mindig ember és mester! – Ama darabok legnagyobb része végképp letűnt a színpadról; s ha most némelyiket kézbe vesszük, bámulunk rajta, hogyan bírt ez üres, ízetlen semmiségekbe Megyeri, a főszereplő, annyi életet önteni, hogy egy műveltebb közönség is élvezhetőnek találja, s némelyiket hússzor is megnézze! A teremtő géniusz hatalma ez, mely bűvös lámpájával e szennyes, puszta, vakolatlan és meszeletlen falon is tetszetős figurákat bír feltüntetni.

De valamint az áll, hogy a színész a szerzőt néha túlszárnyalja, áll az is, hogy néha meg sem közelíti. Innen van az, hogy jól előadva, a gyöngébb darab is tetszik; míg ellenben gyöngén előadva, a jobb darab is bukik. A színbíráló feladata volna kijelölni azt a színvonalat, melyen a szerző járt, s mely fölött a színész repült vagy alatt csúszott. A mi Megyerink mint komikus e színvonalon alul sohasem járt; azért méltán megillette a koszorú, melyet nagy költőnk tett síriratára, s azon sírvers, melyet szintén nagy költőnk írt, mely azonban még sehol sincs ércbe, de még márványba sincs vésve (most már sírja helyét is alig tudjuk!), s mely így hangzik:

 

Eddig néma valék, bércekbe temetve vadon kő,
Most szomorú emlék, gyásznak alakja vagyok.
Meg ne ítéljetek e víg arcért. Megyeri sírján
Lelke van a kőnek; élni s kacagnia kell.

 

Vörösmarty, a nagy költő, s Megyeri, a nagy színész, kölcsönösen tisztelték és szerették egymást. Még akkor Vörösmarty nőtlen volt, s éveken át együtt vadásztak, s egymásnak sok szép órát köszöntek, és – szereztek másoknak. – Boldog idő! Még akkor paradicsomban éltünk: színész és kritikus egy tálból evett; pedig még akkor nem is házasodott össze az irodalom és színészet; talán ez az oka, hogy most már ama paradicsomi csöndélet boldogságának vége! Ők tehát rendesen együtt esteliztek; s e két kitűnő egyéniség asztalához írókból, színészekből s egypár műbarátból csakhamar válogatott kis társaság csoportosult. – A megtoldott asztal mindig hosszabb lett, aztán megszaporodott, végre egy egész különteremre volt szükség. Nem kellett itt jókedvhez cigányzene, sem pezsgő: szebben pattogott itt az ész s az élc. Elég volt ide az eszmecsere irodalom és művészet fölött. Nem sértette itt meg egymást senki, de azért megmondta egymásnak az igazat anélkül, hogy párbaj lett volna belőle.

A vékony bőrű, de vastag pofájú sarlatánéria* nem mert idetolakodni; de eljött az, ki okulni és tanulni szeretett volna. A korcsmáros, „a méregkeverő”, mérhetett volna légyvesztőt, tálalhatott volna rosszat és szűken, a társaság elfelejtett volna aprehendálni;* megfűszerezték az egyszerű estelit Vörösmarty kimondhatatlan kedves humora s Megyeri híres anekdotái. Megyeri ezeket nem elmondta, hanem előadta. Ez tökéletes színielőadás volt díszítmény, kosztüm és álca nélkül. Ugyanazon anekdotában néha két-három különvált egyént látott és hallott az ember. Ebből is érthetővé válik, hogy a színészet egykor minden külön kellék nélkül is nagy hatású lehetett. Némely anekdotát elmondott ötvenedikszer is, s hallgatói mindannyiszor oldalnyilallást kaptak a kacagás miatt.

(…) Megyeri teljes és büszke művészi önérzettel bírt; saját becsét érezte és éreztette, s érdekeinek mindenütt tudott érvényt szerezni. Szolgailag nem hajlongott senki előtt, nem hízelgett senkinek, mellőztetést nem tűrt; de volt is hozzá tehetsége, s nem üres főt hordott oly magasan. Az igény és követelés tehetség nélkül művészetben nevetséges; de ő méltán követelte az őt illető részt, mert jobb nála a maga nemében nem volt. Amily vidám, nyájas, barátságos volt a színházon kívül, éppen oly rátartó, büszke volt művészetére vonatkozva. Itt már nem értett tréfát. Nem volt tanácsos megsérteni, mert bosszúja rettenetes volt: a sértőt nevetségessé tette. Elmondta a tényt, s utánozta a sértőt. Talán ezért mondja Hamlet Poloniusnak, hogy bánjék jól a színészekkel; mert rá nézve jobb volna halála után rossz sírverssel bírnia, mint hogy életében megszólják a színészek.

Így egyszer valamikor, valahol vándorszínész korában Megyeri néhány színésztárssal bevetődött egy vendéglőbe. Estelit és bort kértek. A vendéglős kérdi:

– Melyik borból tetszik? Van nyolc-, tizenkét, tizenhat és húszkrajcáros.

Egy másik asztal mellől megszólal valaki:

– Jó lesz az uraknak a nyolckrajcáros is! – Csak ennyit mondott, de ennyi elég volt, hogy fejét lebeszélje, s Megyeri által kopírozva, még tizenöt év múlva is nevetség tárgya legyen.

Talán éppen ekkor történt, hogy egy rettenetesen komoly, de szerencsétlen, méltóságos tekintetű kisvárosi tekintély, asztalukhoz lépve, így szólt:

– Az urak talán komikusok, ha?

– Igenis, kérem alássan! – felelé egyik alázatos színész, mire a tekintély hátravetett fejjel így szól:

– Én is patrónus vagyom. Oh, én sok vagyom! Én adtam egy forint az Abaújnak a tiatrumra. En tablabiru vagyum az Abaújban, a Sarosban, az Eperjasban. Compossessor vagyom. Kapitány vagyom. Oh, en sok, sok vagyom!

Ez is eleget szólt, hogy még tizenöt év múlva is sok, sok legyen. Így örökítette meg azon jó urat is, ki az épülő Nemzeti Színház előtt megállván, így szólt humillimus servus kísérőjéhez:

– Videt amicus, micsoda ostobaság ezt építeni? Sed ego, nem is tudom, quid volunt isti cum isto ungarische Gesellschaft?*

Megyeri is azon színészek közé tartozik, kiket a legmostohább korban nem az anyagi szükség, nem is jobb lét reménye, hanem az elutasíthatatlan kedv vitt a színészethez. Ő is nyomorgott, küzdött, mint a többi; s a sárga kabát és eltört tintásüveg, mit Petőfi oly szépen megénekelt, valódilag megtörtént dolog.

 

(Szigligeti Ede:* Magyar színészek életrajzai, 23–34.)*




Hátra Kezdőlap Előre