Beleszól a néző…

 

Itt Miskolcon játszottunk folyvást; mindig szép közönség volt. Itt szerették akkor a szép szomorújátékokat, drámákat. Operát ritkán adhattunk, mert újak nem voltak, a régieket már többször adtuk, a publikum pedig éneket is szeretett volna hallani. Egyszer a többek között adtunk valami nézőjátékot, de már nem jut eszembe, hogy mit.

Én éppen egy fájdalmas monológot mondék, egyszerre csak fölkiált egy öregúr:

– Déryné, énekeljen.

Én csak forogtam hol oldalt, hol hátra, és mondtam a szerepem annak jeléül, hogy én őt nem hallom. De ő nem tágított; a közönség csak úgy csendes mosollyal nézett föl rám, hogy már mi teendő leszek. Én hősies elszántsággal megállok, fölhúztam két vállamat, ránéztem – ott ült az első sor zártszékben –, s mondám:

– Hiszen nem lehet.

– Ej, dehogynem – mondá –, azután is elmondhatja a mondókáját, csak maga énekeljen.

Ebből aztán a publikummal való társalgás következett; mondám:

– De nem lehet gitár nélkül énekelni.

– Hát hozzanak valahonnan egyet.

Mondom:

– Hát hazaküldök az enyimért, és ha a fölvonásnak vége lesz, majd akkor énekelek. Jó lesz?

– Jó lesz, éljen! – s ebben az egész publikum mint egy kórus belevágott: – Jó lesz, jó lesz, éljen!

Volt aztán kacagás az álfalak mögött. A színészek egyike erre, másika amarra dőlt, alig tudtam elmondani a mondókámat. Elhozták lantomat, énekeltem egy áriát, s úgy folytattuk tovább a játékot. (…) Most már komolyan épület után kellett látni, mely alkalmas legyen minden nagyszerűbb masinériás darabok előadására. Leltek is egyet; ez, már elég tágas volt nagy publikumot befogadni… de milyen kinézésű! A Sötét-kapu alatt volt egy nagy, ronda kinézésű épület, nagy, üres, vakolatlan ablakokkal, csak a vörös téglákkal környezett ablakkörülete vigyorgott kellemetlenül az emberre. Hát még a bejárat?! Oh, kedves publikum! No, de ők mégis eljöttek, az igaz, hogy ők beburkolhatták magukat télen meleg bundájukba, de mi, szegény nők, rövid ujjú ruhákban, mezítlen nyakkal! Öltözőszoba itt se volt; engemet csak egy olaszfal kerített el az álfalaktól. Aztán nyolcszor-tízszer is kellett átöltözködnöm, mert új operák hiánya miatt gyakran kellett adni énekes egyveleget. Énekeltem a nagy áriákat, fölül a színház teteje nem volt befödve, csak egy sor ritka zsindellyel, s a hó kénye kedve szerint esett le csupasz nyakamba s karomra. Ez volt az úgynevezett csizmadiaszín… azelőtt a csizmadiák árulták benne csizmáikat! A színház orvosa, Szathmári Józsi – ki ismerősünk volt még Pestről –, sokat járt Murányiékhoz; följött a színpadra:

– Déryné! Az istenért, mit gondol! Maga vízibetegségbe fog esni: az ének hevíti, a nyakán hócsomagok ülnek! Ez így volt. Istenem, akkor kacagtam rajta, s most, midőn az öregséghez mindenféle fájdalmas betegségek, szaggatások csatlakoznak, nem jut eszébe senkinek, hogy bizony, sok nyavalyát gyűjtöttél magadba öregségedre, jó asszony!

(…) Egy új játékra készült a társaság, címe a Kulmhegyi haramiák.* Nagy publikumot reméltünk, tele is volt a ház.

Egy jelenés van benne, mely a nézőt nagy figyelemben tartja, és feszült szorongatásban várja a dolog kimenetelét. Szövegének egy része röviden ennyiből áll: a kulmhegyi erdő egyik részében állott egy vár, melynek birtokosa egy öreg gróf (kinek neve már nem jut eszembe), nejével, egy szelíd jellemű, minden gőg nélküli, nemes keblű nővel és egyetlen fiával, a deli termetű és szép Othmárral. A grófné anyai szerelmének minden kegyeletével csüggött kedves fián; de az öreg gróf annál szigorúbban őrködött fia nevelésében, hogy az anyai szeretet által el ne puhuljon, sőt saját hősies lelkületét akarta fia lelkébe beplántálni. De volt még a várban egy hűséges embere a grófnak, ki régibb időkben hűségesen kísérte grófját csatákban, s most mint várnagy őrködött a vár fölött. Ennek volt egy szép fiatal leánya, Bibi, ki együtt nevekedvén föl az ifjú gróffal, a két fiatal szív megtalálta és szerette egymást – titokban. Az erdő túlsó részében lakott ősi várában egy öreg báró, ki a grófnak fiatal korától testi-lelki barátja volt, s még most is mindig tartott a barátság a két jó barát között, úgyhogy a mi grófunk, majd mindennap átment régi barátjához ostáblázni,* ki otthon leláncolva podagra által, ki nem mehetett. Midőn a gróf átment a szomszéd várban szenvedő barátjához, mindig magával vitte drágakövekkel kirakott ostábláját. Az erdő közepén volt egy kis magános kápolna építve, s midőn a gróf hazatérőben volt, mindig betért a kápolnába, vagy egy miatyánkot elimádkozni. Így történt, hogy egyszer a drága ostáblát ottfelejtette a lépcsőzeten. Hazatérvén vette csak észre, hogy nincs nála az ostábla. A várnagy azonnal rendelkezni akart, hogy majd egy fegyveres szolgát küld érte, ki megkeresse és elhozza.

– Nem úgy – mond a gróf –, Othmár fog elmenni, s ő fogja nekem elhozni az ostáblát.

A grófné elszörnyedve esdeklett: – Mit gondolsz, édes férjem, egyetlen fiunkat éjjelnek idején azon veszélyes erdőn keresztül, hol a rablógyilkosok űzik szabadon borzasztó gyilkolásaikat? Küldj egy fegyverest, az is elhozhatja.

– Éppen nem – mond a gróf –, ne mondja senki, hogy az én fiam gyáván pihent ágyán, míg egy fegyveres az én hibám miatt életét veszélyeztette. Ő bátor és hős legyen, mint apja, és első legyen a harcban.

Itt többé semmi ellenmondás nem használt: Othmárnak kellett menni. De ott állt elhalványodva a szegény Bibi, s reszketve tartóztatta vissza kedvesét, midőn magukra maradtak. Sírva rimánkodott Othmárnak, hogy ne menjen, ő el fogja igazítani, hogy az ostábla reggelre itt lesz, és Othmár a gróf kezébe szolgáltathatja, mintha ő hozta volna el. Az ifjú gróf nem akart beleegyezni, de a szerelem mindent véghezvihet, s végre engedett az ifjú gróf, s nyugodtan ment szobájába aludni. De a szegény kisleány azonnal elindult, midőn már mind lenyugodtak a várban, ismervén a gróf szigorát, hogy jókor elhozhassa az ostáblát, és hogy Othmárnak kézbesíthesse. Elérkezett a kápolnához; kereste, körüljárta, sehol nem lelte. Szorongva járt körül, tele küzdelemmel… egyszerre zajt halla, kardcsörtetést, beszédet. Megijed, befut a kápolnába, s ott elrejti magát, míg az emberek elmennek. De boldog isten, mi borzasztó jelenetnek volt tanúja. Jöttek a rablók fegyveresen, egy gyönyörű, gazdagon öltözött hölgyet vezetvén karján az egyik rabló, ki kapitányuk volt, s grófilag volt öltözve. Szép és deli termetű lévén, elcsábított egy várbeli grófkisasszonyt, s most azon szín alatt, hogy titkon megesküsznek a kápolnában, s úgy vezeti majd a leányt atyja eleibe, mint nejét, reábeszélte, hogy pompásan öltöznék föl, s minden ékszerét vegye magához. A leány úgy cselekedett, s most, hogy ideértek, mondja a kisasszony:

– Miért vezetsz, kedvesem, ezen zord, komor helyre; itt egy cseppet sem úgy néz ki, mintha esküvőre mennénk?

– Arra nincs is szükség – mondá vadon a rabló –, vess számot magaddal. Jer, rakd le ékszereidet, neked meg kell halnod.

Hiába sírt, rimánkodott kétségbeesve a szegény leány, elhurcolták. Csak akkor látta, mi kezekbe jutott. Nagy hangos sikoltás hallatszott, meggyilkolták. Borzadva, elalélva az ijedtségtől jött ki a kápolnából Bibi, keresni ismét azt az ostáblát. A színházban a nézők között oly csendesség volt, oly feszült figyelemmel várta minden, hogy mi fog történni. A leányka keresi az ostáblát; hiába, nem leli. Hallja ismét a lépteket, jönnek ismét vissza a rablók a drága öltözettel és ékszerekkel, lerakták egy kőszikladarabra, s tanácskoztak, hogy hova ássák be a hullát, s egyszerre a kápolnából egy kis zörej hallszik; Bibi térdre rogyott az iszony miatt.

– Hah – kiált föl a rabló –, itt valaki van! – S fölrohan a lépcsőzeten; de azon percben kirepül a félig nyílt ajtón egy galamb, és mondja a rabló:

– Csak egy madár, ettől nem félhetünk, hogy elárul; de már most siessünk, ássuk el a hullát, nehogy a vérfoltok árulókká legyenek, és barlangunkat fölfedezzék. Majd visszajöhetünk ezen rongyokért.

Ekkor kirohan Bibi a kápolnából, s újra könyörög istenhez, hogy mutassa meg neki, amit keres. A hold éppen akkor búvik ki a felhők mögül. Bibi remeg a félelemtől, hogy ha visszajönnek, őt is megölik; de ostábla nélkül nem akar eltávozni. Egyszer csak elkezd az első sor zártszékből, egy elfojtott férfihang susogva:

– Hallja, hallja, lelkem, nézze csak, ott van, ni.

Én csak forogtam hátrafelé, mintha észre se vettem volna. De ő csak mutogatott a vastag ujjával:

– Nézze, lelkem, nézze itt, itt, itt van, ni; vegye föl hamar, mert mindjárt itt lesznek megint…

De nekem végem volt; mérgelődtem, el nem mondhattam szerepemet; elrontotta hatását az egész játéknak. A publikum is mérgelődött, vége volt az egész illúziónak. Egy szörnyű kövér, magas, öregúr volt az illető, alkalmasint faluról. Itt senki sem ismerte, csak szidták nagyon.

 

(Déryné* naplója, I. 326–328., 330–334.)




Hátra Kezdőlap Előre