Játékdarabok és publikumuk

 

Hogy a falusi nép is tudja becsülni a művészetet, tanúját adá 1820-ban már Dunapataj. A színészet sajkájában egy kis időre csak öten maradtunk Kalocsán, s ennyien nem rendezhetvén ott előadást, Pest felé indulánk.

Dunapatajon egy társunk megbetegedett. Csak nem hagyhattuk el útfélben? Ej, mit, egy-két nap alatt jobban lesz… rendezzünk addig előadásokat. Itt ez a népes falu! Igen, de hogyan nő nélkül és mit?

Hiszen van két-három személyű, apró darabunk. Fölöslegül itt a gitár, tudunk négyen dalolni sikerrel, nagyobb művek szinopszisát kihúzzuk, és kevés személyre szerkesztjük újra; persze három felvonásból csak egy lesz, az epizódok helyett mesélünk a nagy kígyóról, hétfejű sárkányról stb.

De hogyan adjuk ezt a közönségnek tudtára?

– Hát ki kell doboltatni – mond a korcsmáros –, harminc krajcár annak a taksája.

– Jó lesz.

– Csak ezt kiáltani, hogy: „Dobos bácsi!”, mindjárt előterem. Majd ő helyesen kiveri, hogy: „Ma a nagy vendégfogadóban teátrum lesz! Aki látni akarja a világbíró Nagy Sándort, vagy Angyal Bandit, amint elfogják a gönciek, az jöjjön ma este ide gyertyagyújtáskor! Első hely négy garas, második hely két garas!”

Tömve volt este a terem, húsz forint volt a jövedelem. Városban ennyi nép hozott volna legalább százötven forintot a pénztárba; de ez a húsz forint nekünk untig elég volt.

Jókedvvel játszottunk tehát négyen. Ezt sem próbálta még eddig senki, gondoltuk magunkban, hogy negyedmagával tudjon valamit eljátszani, és éppen parasztoknak! Mert a tiszteletes uramon és hadnagyon kívül egy kaputos ember sincs a faluban, melyet ugyan mezővárosnak neveznek, vásárai is vannak, de azért mind földművelő lakja.

Néhány jelenetet adtunk Metastasio* Pásztorkirály című darabjából, dalokkal, mert énekes játék volt. Nagy Sándor a királyfi örököst egy Aminthosz nevű pásztorban leli föl, és a trónra visszahelyezi. Azután Angyal Bandi* kassai fogságát játszottuk dalokkal és gitárral.

Előadás után bemegyünk a fogadó szobájába vacsorálni. De alig lelünk helyet, úgy elfoglalták a falu tekintélyes emberei, míg mi levetkőztünk.

– Öcsémuraimék! Tessék ide előre ülni, majd szorítunk mi helyet. Ugye, hogy maguk diákok? De nem is tudna más olyan szívre ható nótát fújni. Kérem, legyenek vendégeink. Már mi ezalatt, míg levetkeztek a maskarából, összebeszéltünk, hogy itt ne költsenek, hanem tartsák meg szerzeményöket útiköltségre, mert nem két garast ér ám az, amit mi láttunk. Midőn Nagy Sándor a régi szidóni királyi örököst föltalálta a pásztorban, és visszaadta neki nagylelkűen atyja királyi székét, szép példája ám az igazságszolgáltatásnak.

– Az is jó volt, komámuram – mond a másik –, hanem Angyal Bandi, aranyrojtos gatyában, harmincfontos vassal a lábán, hogy itatta le iprikummal a kassai tömlöctartót, s ez hogyan bukott el ittasságában! Akkor szépen a maga lábáról leoldozta a láncot, és a tömlöctartóéra tette, mondván: ezt érdemlik, kik részegen járnak el hivatalos foglalatosságaikban. Hát még a szép nótájuk! No, én olyan nótát sehol se hallottam még! És az a tambora milyen nagyon illik hozzá, azt nem lehet két garassal megfizetni.

– Nem is két garas volt az, mert mi húsz forintot vettünk ma be, és csak négyen vagyunk; elég az nekünk.

– De hiszen abból egy fillért el ne költsenek! Korcsmáros! Jóltartsa kelmed öcsémuraimékat a mi rovásunkra, egy fillért el ne vegyen tőlük, a fizetők mi vagyunk! Evégett már a mészárossal is beszéltünk, meg a boltossal. Aztán majd adunk mi kocsikat alájuk, ha elmennek. De tán valami nyugalmasabb szállás is kéne, ahol írni, tanulni jobban lehetne, mint itt a csapszékben? Adok én egy magános szobát, mindig urak szoktak oda szállásolni. Ugye, komám, nincs a mi cigányainknak ilyen hegedűjük?

– Nem hegedű ez – mond a másik.

– Gitár – mondánk mi, és láttuk, hogy szeretnék, ha megpendítenénk; tehát vacsora után daloltunk nekik áriákat, ketteseket és négyeseket.

– Ejnye, be kár, hogy az asszonycselédeket el nem hoztuk. Még azoknak bodorodnék ám a kedvük az ilyen világi nótára!

– No de, ugye, holnap is meghalljuk?

– Már holnap más lesz a játék. Don Juan nevű tékozló, fajtalan gavallér, ki eltékozolja mindenét; és mikor már csalni, csikarni pénzt nem bír többé, pokolra jut.

– No, annak szomorú lesz hát a nótája.

– Korántsem! Amíg él, mindig szerelemről és borról dalol, csak a végén ragadja el az ördög.

– Nagyon ijesztő maskarát ne vegyen ám magára az ördög, mert a feleségemet is el akarnám hozni.

Másnap csakugyan Moliere Don Juan című vígjátékából adtunk jeleneteket; de már akkor annyi ember jött, hogy a pap és hadnagy kénytelenek voltak kinn maradni, nem állhatván a nagy hőséget.

– Egy forintot adok, komédiás bácsi – kiált egy fiatal –, csak eressze be a feleségemet, ha én kinn maradok is!

– Szívesen, ezt a szép menyecskét ingyen is, csak lehetne; próbáljuk, csináljunk valahogy helyet.

Nekiveté amaz a vállát, én pedig sok szó után nagy nehezen besegítem a menyecskét. De arra mindjárt egész rohammal jöttek.

– Komédiás uram, hát minket nem ereszt be? Hiszen mink is megfizetünk!

– Ereszteném én szívesen, de látja, nem fér már egy lélek se. Hiszen holnap is nap lesz, akkor jöjjenek korábban. Nem használt az okoskodás, csak zúgolódtak.

Egy hetvenéves-forma öreg pór üldögélt egy korhadt ászokgerendán ott a pitvarban, hol a pénzt szedtük, kurta szárú pipájából bodor füstöt eregetvén.

– Ez még csak semmi! – mondá, sokat jelentő pillantattal nézve reám.

– Semmi, bátyámuram? – kérdém. – Hát mi lehetne még?

– Nono, csak jöjjenek meg szombaton a tanyáról a betyárok, tom, szűk lesz keteknek az a bugyogó! Szatyingot tépegetnek abból, ha helyet nem tudnak adni nekik.

Aztán be akartam menni, hogy az előadást megkezdjük.

– Atyafiak, kérem, eresszenek be! Nálam nélkül nem kezdhetik meg amazok a mulatságok! (Rajtam volt Don Juan-i palást, trikó, cipő, tollas barét.)

– Az igaz; de ha a lelkünket kiadjuk, se lehet itt helyet csinálni; hanem tudja, mit? Álljon ide a vállamra, és úgy menjen be.

Odaadván a kasszát a fogadósnak, vállaikon a színpadon termettem. Csend lett, hallgattak, némelyik kérdé: „Hát Angyal Bandi hol van? Meg a Csicsó csapláros? Meg a porkoláb?”

– Más história lesz ma, koma! Hallgassanak, hiszen a gyerek is megérti, úgy magyaráznak ezek, a pap se jobban.

Foly a játék, a dal nagyban tetszett. Kivált Don Juannak az inasa, ki az ura orra alá dörgölte az igazat.

– Ugyancsak odamondogatja neki, aki lelke van! Nem fél tőle! – És nagyokat nevettek.

Hanem mikor Don Juan megöli a remetét, és parancsolja szolgájának, hogy előbb lehúzván ruháját, temesse el, nagy volt a hatás.

Leporello ugyanis nem akarván engedelmeskedni, így szól:

– Ugye, ebben a köntösben akar rejtőzni gonosztettei elől? Mert a magáéban már nem mer megjelenni sehol. Ha az úr megöli az embert, temesse is el! Én nem vagyok sírásó, az nincs benne a kommenció-ban,* hogy halottakat temessek!

– Temesd el azonnal, mert kard élén fog a lelked táncot járni!

– Az én lelkem nem tud táncolni.

Azzal nekiszalad kivont karddal Don Juan Leporellónak, és dörgi:

– Így kérjelek?

Leporello elsikoltván magát, extemporizálja:

– Jaj, az istenért, ne hagyjanak, megöl a gonosz uram! Erre egy hatalmas hang a nézők közül fölszólal:

– Békét hagyjon annak a becsületes szolgának, mert mindjárt velem gyűlik meg a baja! – És izmos karjával keményen fenyegetőzött.

– No, köszönd annak a jó barátodnak, Leporello, mert most rosszul jártál volna.

Azzal Don Juan lelép a színpadról.

– Lássák, már tíz éve szolgálom ezt a gonosz Don Juant, s ennél a sárga bugyogónál egyebet sem vett; ebben pedig ki sem merek menni az utcára, megijed tőlem a jó keresztény.

– Ne féljen semmit, öcsémuram – mond a hang –, nem lesz semmi baj, majd megbékéltetjük mi magukat, csak daloljanak ismét valami szépet! Ne játszanak ilyen gyilkos játékot, az nem ide való Dunapatajra.

Ilyen dolgok is történtek az én időmben.

 

(Balog István:* Egy agg magyar színész életéből, 168–178.)




Hátra Kezdőlap Előre