Utószó

 

Kötetünk hatvan esztendő (1790–1849) színészettörténetéből ad ízelítőt. A szöveg gerincét vándorszínészek emlékezései adják: ma is élvezhető, szerkesztői beavatkozásra alig-alig szoruló írások olyan szerzők tollából, akik életük és pályájuk egészét vagy zömét vándortársulatoknál töltötték. Igyekeztünk bemutatni (Katona József,* Arany János, Petőfi Sándor* és Vajda János példáján), mennyire gyakori és jellemző, hogy költőink nemcsak nézőként otthonosak a színházban, hanem életközelből, saját tapasztalataik alapján ismerik a vándorszínészek hétköznapjait. De hangot kapott a hajdani közönség és a mecénások nevében Fáy András* és Karacs Teréz* is. E szövegek egybegyűjtését és kiadását – nagy művelődéstörténeti értékükön kívül – az is indokolja, hogy legtöbbjük ma már nehezen hozzáférhető. Csupán Déryné és Karacs Teréz műveiből rendelkezünk korszerű, szöveggondozott kiadással az elmúlt negyedszázadból. Szilágyi Pál* és Szuper Károly* visszatekintései (a Magyar Színházi Intézet 1975-ös kiadásában) kézirat gyanánt láttak nyomdafestéket, kis példányszámban; könyvesbolti forgalomba egyáltalán nem kerültek.

Választott témánkból következik, hogy ezúttal mellőznünk kellett színészpanteonunkból a művészeknek azt a csoportját, akiknek pályája igazán a Nemzeti Színházban bontakozott ki: a Lendvay házaspárt, Egressy Gábort, Laborfalvy Rózát* – s természetesen magát a folyamatot is, azt a kulturális harcot, melynek eredményeképpen a nemzet színháza felépült.

Joggal vetődik fel a kérdés: megbízhatók-e annyira a színészek emlékezései, hogy rájuk alapozzuk egy egész színháztörténeti korszak körképét? Egy tanú nem tanú, mondja a régi történész-közmondás, és ez a teátrum históriájának kutatóira is érvényes. Ezért ékelődnek az emlékezések szövegébe – a szembesítés szándékával – színlapok, zsebkönyvek adatai, darabrészletek, kritikák, egykorú versek, levelek; tehát a múltnak azok a beszédes emlékei, amelyeket mindennapos munkája során a színháztörténész használ. (Jó néhány közülük most először kerül a nyilvánosság elé.)

A színész jó emlékezőtehetségére hivatkozni közhely; a „színészmemória” hovatovább külön fogalom. A teljesítmények e téren valóban nem mindennapiak. Kiváltképp Déryné emlékezete működött pompásan hajlott kora és kínzó betegsége dacára: fél évszázad távolából is elfogadható időrendet formálnak az emlékképek, egy-egy nevezetes szerep szövegszerűen is felidézhető, és – primadonnáról lévén szó! – gyakorta kerül papírra a hajdani, fényes jelmez leírása. A jó emlékezést olykor feljegyzések is segítették: Balog István* kikerekített történetei mellett pénztárnaplót is vezetett, amelyben helységnevek, dátumok és összegek sorjáznak. Szuper Károly naplója is nagyrészt saját feljegyzéseire támaszkodhatott, Szilágyi Pál pedig vázlatos színészettörténetek, mások adataival támogatta meg memóriáját.

Természetesen azonban a színész emlékező képessége sem hibátlan, és ennek több oka is lehet, nem csupán az emberi emlékezet szükségszerű kopása és mindenkori megszépítő hajlama. Többször megjárt helyek időpontjai, az ott játszott darabok címe, a pályatársak nevei gyakran összemosódnak. Máskor saját szerepük felnagyítása módosítja a valós arányokat. Vegyük példának Szilágyi Pál első bekezdéseit, rögtön az I. fejezetben, ahol unokaöcsként idézi Kelemen Lászlónak,* az első magyar színtársulat egyik szervezőjének és vezetőjének szavait. A színháztörténet (jelesül a szöveget gondozó Bódis Mária 1975-ben) gondos és alapos bizonyítással kimutatta, hogy a kerek, novellisztikus történet sokban a szépítő képzelet terméke. Semmiféle megerősítő adatunk nincs a királyi kihallgatás részleteiről, sőt tényéről; az országgyűlés állásfoglalása sem történhetett ilyen egyszerűen. Szuper Károly, másik emlékezőnk, Petőfi és Jókai növekvő népszerűségében találta meg a zálogát annak, hogy színészeti naplóját egyetemesebb érdekűvé tegye. A napló rájuk vonatkozó passzusai nyilvánvalóan utólagos betoldások: ismeretek sora árulkodik erről, melyeket a derék komikus csak később, könyvekből szerezhetett. Nincs okunk kétségbe vonni viszont, hogy a vándorszínészek életének ismétlődő, jellemző vonásai híven jelennek meg az emlékezések lapjain.

Milyen is ez a körkép, a magyar vándorszínészet hat évtizedéről most elénk táruló? Kétségkívül vaskosabb, keserűbb, de egyúttal valószerűbb, mint a hagyományos, közvéleményben élő, amely szerint vidám garabonciások csapata utazik az ekhós szekéren, tréfát tréfára halmozva, hogy azután esténkért megrendítő erejű produkciókat hozzanak létre – a semmiből. Hogy a kép ennyire megszépült a köztudatban, az nem a színészemlékezéseknek, hanem jóval inkább a szépirodalmi feldolgozásoknak köszönhető. Ez az oka annak, hogy szépirodalmi szöveget kötetünkbe ritkán vettünk fel, s csakis akkor, ha az dokumentumértékű; nem szépírói értékeivel hat, hanem tényeivel.

A vándorszínészet hétköznapjairól, a művészi alkotó tevékenység mikéntjéről és színvonaláról lehet és kell is tudományos vitákat folytatni. Igaza volt Katona Józsefnek, Kölcsey Ferencnek, Bajza Józsefnek,* Vörösmarty Mihálynak,* amikor elmaradottnak, színvonaltalannak bélyegezték a vándortársulatok műsorát, előadásait. Ám egyikük sem felejtette el egyidejűleg hangsúlyozni, hogy létük és helyzetük történelmi szükségszerűség Magyarországon, a gondokat a társadalmi pártolás hiánya okozza, és siettek javaslatokat tenni, gyakorlati munkát végezni érdekükben. A mai szemlélő hozzáteheti: Thália első magyar papjai hiába keresték – a polgárosodás alacsony, középkorias fokán – híveiket ott, ahol a színház mindenkor meglelte publikumát: a városokban. Rákényszerültek tehát, hogy lakóhelyén vagy alkalmi gyülekezőhelyein (ország- vagy megyegyűléseken, vásárokon, beiktatásokon) keressék fel a közönséget, és városlakók híján pártolást főként a nemességtől várhattak. A vándorszínész teljesítményét tehát naponta-hetente változó viszonyok határolják körül. Műsoruk törekszik arra, hogy szerepeltesse a játékszíni újdonságokat, s a fő különbség nem is ebben rejlik a városokban játszó megállapodott és a vándorlásra kényszerülő együttesek között. Szuper alig félévvel a pesti bemutató után már játszhatott Szigligeti Ede* Gyászvitézek című történelmi drámájában, Petőfi is néhány hónappal az ősbemutatót követően Nagy Ignác Tisztújítás-ában. A rendszeres művészi alkotó tevékenység feltételeinek hiánya okozta, hogy ezeken az előadásokon a drámaszövegnek mindig új, helyi változata jött létre, mint arra Balog István emlékei szolgálnak jobbnál jobb példákkal. A szakadék pedig a Nemzeti Színház létrejöttével és a vidéki városok színházművészetének megállapodásával mindinkább nőtt. Ezen – a következő évtizedekben – a színházkörzeti rendszer sem változtatott sokat, csupán annyiban módosult a helyzet, hogy a társulat fenntartására szövetkezett tájegység, több város bizonyos biztosítékokat jelentett, valamint kizárta a többi társulat versenyét, lerövidítette az útvonalakat.

Túlzás nélkül állítható, hogy mai színházművészetünk számos gondja, a fel-felcsapó színházi viták jó néhány részletkérdése nem közelíthető meg a magyar színjátszás hőskorának tüzetesebb ismerete nélkül. Erről pedig az érdeklődő kevesebb könyvet talál, mintha – mondjuk – Shakespeare vagy a régi görög színház keltette fel figyelmét. E hiányon igyekeztünk segíteni; a továbbolvasás lehetőségét is nyújtva a szövegek lelőhelyeinek megadásával és az ajánló bibliográfia összeállításával. Elsődleges célunk a folyamatos olvasás biztosítása volt, ezért szövegeinket – a versek kivételével – mai helyesírásban és tördeléssel közöljük. A feltétlenül szükséges kihagyásokat, amikor az emlékező – a műfaj természetéből következően – kitérőket tesz, moralizál stb. … jelöléssel hozzuk az olvasó tudtára. Szögletes zárójelbe azok a betoldások kerültek, amelyek a szövegértéshez nélkülözhetetlenek. Az olvasás folyamatosságát lapalji vagy szövegközti jegyzetekkel sem kívántuk akadályozni; ezért az idegen szavak és szövegrészletek, valamint a tárgyi magyarázatokat igénylő adatok jegyzékét szintén a kötet végére illesztettük. Jegyzeteink sora dráma és szerepkatalógussal, továbbá névmagyarázattal és a képek jegyzékével zárul. Nem célunk az előforduló személyek vázlatos életrajzának összeállítása (a vándorszínészet itt említett, de kevésbé jelentős figuráiról adataink sincsenek ehhez), hanem kilétüket, szerepüket elsősorban az itt közölt szöveg vonatkozásában magyarázzuk. Úgy érezzük, nem szorulnak viszont magyarázatra Arany János szöveg közben azonosított szerepei, valamint azok a „játszó személyek”, akiket a VI. fejezet színészpanteonjába felvettünk.

 

Budapest, 1978. február

Kerényi Ferenc




Hátra Kezdőlap Előre