Húszévesek, magyarok.
Szüleiktől örökölt ezer év terhével hátizsákukban felvidéki magyar falvak titkait kutatják 1930 augusztusában.
Az utolsó békeévekben születtek, a világháború, a „nagy háború” idején gyerekek, kamaszkorukban úton-útfélen egy szót hallanak: Trianon, s hamar megtanulják, mást jelent otthon s barátok között e szó, mint újságban s a köztereken.
Ragaszkodnak a földhöz, ahol születtek, hazájuk a táj, otthonuk az anyanyelv. Húszévesek, magyarok – Kassán, Pozsonyban, Érsekújváron, Losoncon. Két világháború között.
Mint hajdani vándorlegények, kenyérrel, szalonnával feltarisznyázva indulnak gyalogszerrel Izsnyétére, Barkaszóra, Rafajnaújfaluba, az ország északi csücskébe, eldugott apró magyar községekbe. Móricz Zsigmond járt itt néhány éve, 1912-ben Bartók Béla taposta errefelé a port, és keresett ősi magyar népdalokat. Most négy magyar diák baktat faluról falura, s gyűjtögeti régi életünkből mindazt, ami még megmaradt. Porladó szokásokat, öregek kincsévé lett emlékeket.
De nem a múlt titkaira kíváncsiak. Fiatalok: a jövő körvonalait szeretnék megsejteni. Jövőjük körvonalait.
Fiatalok, remény a kenyerük.
Járták Budapesten: nincsenek elragadtatva a lovastengerész országlásától. Barangoltak felvidéki, csallóközi magyar falvakban: összeszorítja szívük a látvány, az ott élők nyomorúsága. Megfordulták Prágában: nehezen barátkoznak a hamisan csengő politikai szólamokkal.
De húszévesek, erősek. Hitük repedezett, de nem törött.
Elindulnak a magyar falvakba. Történelmet, néprajzot, irodalmat tanultak az iskolában; most nyitott szemmel, józan fejjel a valódi élettel, a magyar falu mindennapjaival kell megismerkedniök. Könyvekből szerzett ismeretek, politikai szólamokból kiszűrt hitek s tévhitek, érzelmeken alapozott tapasztalatok után most a földhözragadt valósággal kell szembenézniök. A csallóközi, felvidéki, beregi magyar falvak mindennapi életének keserű tényeivel.
Tíz napot töltenek Szegényországban.
Elfogulatlanok. Bekopognak a tiszteleteshez, keresztelőkről, esküvőkről, temetésről érdeklődnek. Meghallgatják az öreg földmunkásvezért, aki saját életével, sorsával már mit sem törődik, csak a fiatalok boldogabb jövőjében reménykedik. Tarlóvégen asszonyokkal beszélgetnek, van-e miből ebédet, vacsorát főzni? Elüldögélnek az árokparton a napszámosokkal, s hinni alig akarják, hogy nap mint napi kemény munkával csak a krumplit keresik meg, s gyerekeik jószerivel azt sem tudják, krumplin kívül létezik másféle étel is.
Újságokat böngészve, könyvek fölé hajolva, baráti társaságban ország s magyarság jövőjéről eszmét cserelve eddig is tudták: falun nagy a szegénység, a kétkezi munkásnép nyomorog, s a magyar paraszt pária a köztársaságban. De most testközelből érzik a szegénység szagát, a nyomor reménytelenségét. Vasalt nadrágban feszengenek a rongyosok között.
Azért jöttek, hogy segítsenek. S ahogy telnek-múlnak a napok, s mind mélyebbre süllyednek Szegényország mindennapjaiba, úgy fogyatkozik hitük, erejük.
Lehet itt segíteni?
Haza csak ott van, hol jog is van, s a népnek nincs joga.
Kenyere sincs!
Balogh Edgár és barátai 1930 augusztusában gyalogolnak Szegényország napégette, poros útjain, kopott asztalok mellett csorba poharakból isszák a nincstelenek maradék borát, s miközben jegyzeteket készítenek, s próbálják pontos-becsületes hűséggel feltérképezni Szegényország nyomorát (mert érdekes és megrázó írásokban akarnak beszámolni olvasóiknak az Isten háta mögött nélkülöző, nyomorgó magyarok életéről), miközben szavakkal próbálják vigasztalni az éhezőket (szavakkal, mert a saját tarisznyájuk is lapos), miközben egy félmázsás zsáktól nyomorított gyerek életben maradásáért aggódnak (mert errefelé sűrűbben hívnak haldoklóhoz papot, mint beteghez orvost), miközben némán hallgatják a mindenéből kiforgatott kisgazdát, aki nem a haláltól fél, csak nyomorúságos, reménytelen életétől – kúttá mélyül bennük a keserű szomorúság.
Magasról nézvést megvolna az ország...
Közelről a hont nem lelik a hazában.
Balogh Edgár és barátai Izsnyétére, Barkaszóra, Rafajnaújfaluba, az ország északi csücskébe, eldugott, apró magyar községekbe jöttek, feltérképezni a magyar falvak nyomorát s a tennivalókat. Tudják: éhezőknek, jogfosztottaknak előbb kenyeret, jogot kell adni, aztán lehet velük higgadt szóval a tennivalókról értekezni, csakhogy a beregi magyar falvakban 1930 nyarán bolyongó magyar fiataloknak se szétosztani kenyeret, se elkonfiskált jogokat visszaadni hatalma nincs. Becsületes, de üres kezű prédikátorok.
Húszévesek, magyarok; Szegényország hajdan boldog lankáin járnak, körülöttük a nyomor mint füst száll a szomorú táj felett. Lelkükben lüktet a felismerés: Ez a hazám.
Indulnak vissza; remélik: ha őszinte szóval beszámolnak mind a látott-tapasztalt szörnyűségekről, a magyar falvak nyomoráról, a köztársaság önelégült politikusai is megértik: haza csak ott van, hol jog is van...
Balogh Edgár beszámolót ír szegényországi tapasztalatairól. Pontos, hiteles képet fest. Igazat, szomorút, keserűt. Jogot, kenyeret követel a magyar falvak lakóinak. Hogy hazájuknak érezhessék az országot, amelyben élnek.
Felfigyeltek a politikusok Balogh Edgár tényfeltáró, szókimondó írására: betiltották.