Egy hónappal ezelőtt még a ruszinszkói* magyarok között jártam. Két útitársam, Bertók Jankó* és Sáfáry Laci* Munkácson várt, mindkettő bölcsészettan-hallgató. A harmadik útitárs, Lőrincz Gyuszi* képzőművészeti főiskolás egyenesen Dunaszerdahelyről, a Csallóköz kellős közepéről kerekedett fel, hogy megismerje a Tiszahát sajátságos népi kultúráját. Már három évvel ezelőtt, 1927-ben bejártam néhány regösdiákkal* a munkácsi, beregszászi és nagyszöllősi járás magyarlakta területét. Mennyire másként látok azóta mindent! Akkor különös keleti színpompával bontakozott ki előttem a reggeli párából, verő napfényből, viharból és rőt alkonyból egy ősi parasztvilág. Fél éjszakákon sejtelmes kapuszobrok alatt daloltunk a legényekkel, kislányok játék közben régi balladát énekeltek, megannyi ringó virág. Az öregember Rózsa Sándorról mesélt, aki, ha ledőlt pihenni, akkora volt, mint a lagyik*, és a mocsaras alföldi erdő hatalmas fái között felséges látomásként jelent meg egy kékre, zöldre, pirosra, aranyra festett parasztszekér. Mozgalmas játszó délutánokon és mesélő estéken vagy a határban gyújtott tábortűznél gyermekkacaj és ősi zúgású népdal vett körül, a sok gólya, a Tisza csupa kedvesség volt, és a révész jókedvből káromkodott. Most rideg kérdőíveket hordtunk a hátizsákunkban. A pozsonyi Sarló* gondosan előkészítette a szociográfiai vándorlásokat. És megváltozott körülöttem minden, a tudomány bűvös szele eloszlatta a színes ködöket. Bizalmas órákon vallottak a szegények, és minden oldalról felénk tárult a nyomor. Lázas gyermek hangját hallom, ötvenkilós zsákokat emelt és kidőlt. Rongyos öregember kis viskójában az adókról beszél, neki ugyan már semmije sincs, de nagy vallomásában sírja a falu, az egész vidék baját. Szegényország! Cseh-francia fakitermelő cég viszi az erdőt, és megdöbbenve nézzük a Tiszát, miként fúrja alá, dönti ki, rabolja el a legelőt. Proletarizálódó kisgazda, tönkremenő kisiparos és éhes proletár. Az egyetemes romlásban az úri dekadencia műdalait terjeszti a rádió.
Halott a népdal, halott a ballada, elfelejtődött Rózsa Sándor, és szétszedték már a díszes parasztszekeret. A természeti rend, a politika a nyomor örvényébe rántotta az ősi parasztvilágot, mi csak a hattyúdalát fogtuk fel három évvel ezelőtt a régi Tiszahátnak. Nem vagyunk semmilyen politikai párt tagjai, és tudományos tárgyilagossággal vezettük be naplónkba a tényeket. Jegyzeteink feldolgozása a Sarló* népismereti és társadalomtudományi szemináriumának feladata lesz. Ha a tudományos feldolgozás előtt közzétesszük naplónk egy-egy részletét, tesszük ezt azért, mert már az apró tények nyers lerögzítése is kordokumentum és vádirat válságos termelési és politikai viszonyaink ellen az elementárisan egyszerű emberi szív és ész nevében.
A Veres-korcsmánál szálltunk le a Munkács és Beregszász között közlekedő autóbuszról. Nekivágtunk az erdőnek, és még a nap leszállta előtt érkeztünk Izsnyétére. Útközben nagyon furcsának találtuk, hogy a határból hazatérő parasztoknak ugyan hiába köszönünk előre, akkor sem köszönnek. A faluba érkezve a református papnál szállunk meg. Régi ismerős, 1927-ben már jártam nála, és azzal lepte meg a rajzait rendező Csáder Laci* barátomat, hogy nem először jár nála népművészeti kutató. Valamikor csetfalvai segédlelkész volt, és vagy egy hónapig nála lakott a szomszédos Tiszacsécséről Móricz Zsigmond, hogy a templom festett mennyezetét lerajzolja. 1927-ben egy béreslegénytől cserkészeim ezt a nótát tanulták:
|
Hej, hol is vannak már az izsnyéti bazsarózsák! Nem is lehet megérteni, miből élnek itt meg az emberek. Gazdag embernek számít, akinek 20 köblös földje van. (Egy köblös földbe négy véka* búzát vetnek, megfelel egy magyar holdnak.) A lakosság túlnyomó részének azonban csak 2–10 hold földje van, vagy egyáltalában semmije sincs. Piacra még a húszholdas gazda sem küld terményt.
A mezőgazdálkodás kezdetleges, maguk élik fel, amit termelnek. Legfeljebb csirkét, kacsát, libát visznek fel az asszonyok Munkácsra, ha nagyon kell a pénz. A lakosság a beregszászi szőllőben keresi meg az egész évre valót. Még a tehetősebb gazdák gyermekei is a beregszászi hegyre járnak napszámba. Gyalog indulnak el a szőllőmunkás parasztok, s fél napig járnak, míg a munkahelyükre érnek. Száraz kenyéren, szalonnán élnek egy hétig, s szombaton a munka végeztével gyalog jönnek haza. Vasárnap az ünneplő ruhájukba öltöznek, főtt ételt esznek, azután megint nekivágnak az erdőnek, hogy hétfőn reggel munkában találja őket a szőllősgazda. Így keresik meg a téli sült krumplira valót. És most itt van fejük fölött a rém: nem fizeti ki magát a szőllőtermelés, egy szép napon csökken a munkabér. A cseh sörért becserélt déli borok kiszorítják a versenyből a ruszinszkói* magyar bort. Hallottunk szőllősgazdáról, aki annyira ráfizetett a szőllőjére, hogy dühösen-tébolyultan nekiment, és kivágta tövestül. Pusztán maradt utána a föld. Fuvarozást is vállalnak az izsnyéteiek, főként fakereskedőknél és a Latorica fakitermelő cégnél. Itt is baj közeledik. A fakrach* érezteti hatását. Ezt is a munkás szenvedi majd meg.
Népi kultúra? Igen érdekes házi szövőipar. Nincs pénz ruhára, hát termelnek kendert, és maguk szőnek városi nadrágot. Be is festik, hogy ne lássék meg rajta a parasztmunka. Új találmány, a háború óta divatos.
Azelőtt Schönborn-uradalom* volt itt, a zsidó bérlőtől felesbe, harmadosba kapták a lakosok a földet, s még munkát is kaptak az uradalomban. Szegények voltak akkor is a falubeliek, de legalább nem nyomorogtak, mint máma. Közbejött a földreform*, és egyformán sújtott magyart és oroszt. (Izsnyéte kétharmada református magyar, egyharmada elmagyarosodott görögkatolikus orosz.) Mintegy 125 falubeli kapott kis földeket vagy telket házépítésre. Beszéltünk egy törpebirtokossal, aki tagja volt a földosztó bizottságnak. Elmondja, hogy 2–2 hold földet adtak azoknak, akiknek egyáltalában semmijük sem volt, vagy ha volt is, nagyon sok gyermekük van, Közösen határozták el ezt így, s ebbe mindenki önszántából beleegyezett. De a föld nem volt elég, szegényember meg sok volt. Valahogy sikerült megvesztegetni szerinte a bírót és az elöljáróságot, s ezek mégis azt írták alá, hogy Izsnyétének több föld nem kell. A fölös földből természetesen maradékbirtok lett, egy szeszgyár kedvéért.
– „A szeszgyár tesz minket tönkre, vinnék el az egészet Csehországba” – mondja az egyszerű ember. A maradékbirtokos egy prágai cseh doktor, akinek furmányos* cseh nevét a nép egyszerűen a jó magyaros hangzású Retekre egyszerűsítette. Nemcsak hogy a földet nem kapták meg a cserbenhagyott szegények, nemcsak hogy felesbe és harmadosba nem dolgozhatnak többé, mert a maradékbirtokos modernül gazdálkodik, hanem még az uradalmi munka is elveszett. – „A Retek géppel dolgoztat mindent, és napszámosokat a hegyekből hoz” – ebben az egy parasztmondatban benne van a falu tragédiája. Üzemracionalizálás és munkabércsökkentés – mondaná a tanult ember. Egyre megy. A hegyi oroszok olyan olcsón dolgoznak, hogy kiszorítják az izsnyéteieket. Szegényember a szegényembert játssza ki.
Baj van a háztelkekkel is. A kiosztott parcellák messze feküsznek a falutól, és a legelő tőlük nagyon távol esik. Nem is csoda, hogy a 48 házhelyen eddig csak egy ember építkezett. Most Retek és a hatóságok vissza akarják csinálni a telekparcellázást is.
Szomorú történet ez. Szegény falu a maradékbirtok tövében. A sült krumpli története. – „Egész télen azt esszük, a gyermekek már úgy megszokták, hogy nem is tudják, mit lehet enni azon kívül” – mondja szomorú kézlegyintéssel az ingujjas informátor.
Az izsnyéti kommunistákkal nem lehetne rémíteni a jámbor kispolgárt. Egyszerűen: szegényemberek. Egyszer kommunista bál volt a faluban. A párt helyi alelnöke bement a tiszteleteshez kérni, hogy délután korábban harangoztasson, nehogy a rezesbanda megzavarja az istentiszteletet. Egyszer pedig maga a helyi elnök járt a tiszteletesnél, választáskor, s azt kérte, hogy imádkozzék a kommunistaság diadaláért. – „Akkor lesz csak jó dolga a tiszteletes úrnak, megfizetjük pontosan minden hónap elsején. Csak cselédet nem tarthat, és földje nem lesz” – mondotta.
Ketten felkerestük még ezt a helybeli kommunista szegénység vezetőjét. Van néhány holdja, éppen cséplés volt nála, a szomszédos gazdák is, akik kölcsönbe segédkeztek a munkában, ott tartózkodtak vacsorán. Magyaroknak mondják magukat, de furcsa, éneklő kiejtésük elárulja a görögkatolikus orosz származást. Leültetnek, s míg az egyik beszél, a többi egyre bólogat, helyesel. A szónok Szibériát járt, okos ember. Elmondja töviről hegyire a falu minden baját, aztán már az egész Szegényország panaszait adja elő. – „Hát tudnának miközülünk is állásba menni, nekem is van rokonom, aki doktor. Minek jön akkor ide a sok idegen?” – kérdezi tőlünk. Múltkor állampolgárságot kértek tőle. Bement a városba, és megmondta annak az úrnak, hogy az neki nem kell. – „Maga mutassa meg az állampolgárságát!” – kiáltott rá. – „Én itthon vagyok!” Nincs ma sem állampolgársági levele*. Feljegyezzük bevételét, kiadásait, évi szükségleteit, családi viszonyait, és szomorú képet kapunk egy törpebirtokos-napszámos nyomorgó életéről. Különös, hogy ilyen bizalmasak hozzánk. – „Higgyék el az urak, ha az éjszaka meghalnék, nem bánnám. Szegényembernek nem érdemes élni” – és a többi élénken bólogatott.
A furcsa, szinte nevetséges kásaeledel, a rossz szag, az alacsony, nyomott tető, az éneklő, helyeslő kórus, a fehér ingek, az alacsony szék, s mindezek közepette egy okosan érvelő, ítélő intelligenciájú házigazda olyan különösen hatott ránk, szinte zavarba hozott, hogy távozás előtt etikettszerűen meghajoltunk és bemutatkoztunk. Ők viszont. Nem, ők nem a nép, mint ahogy magunkat sem szoktuk népnek nevezni, hanem Lőrincz Gyulának* vagy Balogh Edgárnak. Most már értjük, miért nem köszöntek a parasztok a határban. Hát szokás az, hogy mi is köszöntsük egymást a városban, ha még nem mutatkoztunk be egymásnak?
Másnap reggel meglátogattuk az iskolát is. Állami népiskola. Kissé bizalmatlanul megy be az ember. A tanító kérésemre a könyvtárszekrényhez vezet. Találunk itt ifjúsági könyveket a berlini Voggenreiter Verlag kiadványaiból és a Kazinczy Társaság* irodalmi sorozatából, de ami a legjobban meglep, nagyon sok a vadonatúj, természetes magyar mesekönyv ezzel a felírással: „Jubileumi ajándék.” Bizony, akár akartuk, akár nem, ellenzéki adatarzenál lett a mi vándorlási naplónk. Szinte örültünk neki, hogy egyszer jót is írhatunk be a hatóságok javára. Többet nem is történt meg.
Barkaszó felé menet egy cserjésben ebédeltünk a hátizsákból. Egyszerre csak fáthordó asszonyok jöttek, de visszahökkentek. Hallottuk, hogy betyárokat emlegetnek. Végül mégis nekibátorodnak, s azt mondja az egyik: – „Azt hittük, valami Rinaldó-banda*.” – „Fát hoznak?” – „Azt.” – „Úrbéresek?” (Izsnyétén 440 úrbéres „jog” van, az úrbéres vagyon főleg erdőség.) – „Az! Úrbéresek vagyunk mi. Úr-szegények!”
Az első ruszinszkói* vándornap átalakított minket. A táj szépségein és a paraszti egzotikumokon túl bepillantottunk Szegényország igazi, szomorú életébe.
Izsnyétéről Barkaszóra menet meg kellett állanunk a döbönyös kútnál. Az erdőket már elhagytuk, s most ott állottunk a végtelennek látszó legelőn. Fehér szőrű magyar ökörcsorda, ég a napmelegtől a legelő, tikkadt szöcskenyájak, festői öreg magyar csordás lelógó fehér bajusszal és zamatos felsőtiszai kiejtéssel. Betekintünk az egy hatalmas fatörzsből vájt s a mélybe eresztett kútba, ilyesmi ritka, fogy az erdő, s olcsóbb a beton. Ősi hangulat, a csordással szóba állunk, filológiai egzotikum. De hátba vág a realizmusával. A festői csordás ajkán egy szó jelenik meg, s ez beleront minden hangulatba, véget vet pillanatnyi elfogódott lelki visszaesésünknek, ott, az ősi gémeskút alatt. – „Sztrájk!” – A csordás beszél. A fakitermelő cégnél ott az erdőben, a láthatár szélén, bajba jutottak a barkaszóiak. Nagyobb bért követeltek, úgyis csak szezonmunka, talán egy évig kell abból családostul megélni, kevés napi tíz korona. Nagyszerű erdei szakmunkások ezek a barkaszóiak. Sztrájk volt, fél napig állott a kisvasút. – „Azt mondja erre a cég: ha nem dolgoztok tíz koronáért, akkor hozunk másokat, még ha többet is kell fizetni. Azóta oroszok dolgoznak a fatelepen, és drágábban számítják, mint a barkaszóiak.” Hiszen meglehet, hogy amit mondott, abban a népfantázia is szerepet játszik már, utóvégre a cég az cég, s nem lesz bőkezűbb az oroszokkal szemben sem, s csak a kirekesztett, kenyerüktől megfosztott barkaszói famunkások kenyérvágya színesíti így ki a témát. De mi megint megkaptuk a magunkét a beregi sajátosságokból, s a poros országúton a faluig megint dömpingről és létminimumról, a Kapitalról* és hasonlókról folyt a szó.
Bekopogtatunk a református tiszteletesnél. Meg kell mutatnom azt a Budapesten megjelent néprajzi tanulmányomat* a ruszinszkói* magyar szűzgulyahajtásról, amelynek megírásához éppen a barkaszói tiszteletes szolgáltatta most három éve a legfontosabb adatot. Egy húshagyókeddi szokásról van szó, a férjhez nem jutott leányokat a legények úgy tréfálják meg, hogy kongozás*, ostorpattogtatás és gúnyos rigmusok fújása közben a gulyával együtt ki akarják hajtani őket a legelőre.
Kinek van eladó leánya
Hajtsa ki a szűzgulyára
– jegyeztük fel a regösnaplóba három évvel ezelőtt. Most a félhomályos lelkészi hivatalban másról van szó.
Megtudjuk, hogy Barkaszóról kivándorlás még nincsen. Szépen szaporodik a község. A környékről mindenünnen ideözönlik a szegénység. Oka ennek a vasút közelsége. A nép a vasutat igénybe véve könnyebben tud munkaalkalmat találni, legalábbis reméli, hogy talál. Pedig kár idejönni. Már van barkaszói munkanélküli is, a beözönlők csak szaporítják a dologtalanok számát.
Megtudjuk, hogy a barkaszói nép szorgalmas és tanulékony. Aki nem tud a gyerekének földet hagyni, hát az iparosnak adja vagy taníttatja a gyerekét. Nagyszerű nép ez, különösen négy-öt éve nagy a láz, hogy taníttatni a gyerekeket! Az iskoláztatás tulajdonképpen a falu egykori nemeseire vezethető vissza. A paraszti életmódot folytató köznemesek régóta kitaníttattak egy-egy fiút a családból, akit ezzel fizettek ki, míg a család tovább gazdálkodott. Bírák, papok, gyógyszerészek, mérnökök kerültek így ki a faluból. A nemesek szokását ma már a parasztok is gyakorolják. A gazdaközösségből, mégpedig úgy a volt nemesekből, mint a nem nemesekből, ma is tizennégy gyerek jár polgáriba és kereskedelmibe.
Nagyszerű, igazán életrevaló nép. Helyeslünk és bólogatunk. Azaz, egy baj van azért. Az élet, vagy hogy is mondják. Mi másképpen neveznők. Az élet, az becsapja az életrevaló barkaszóiakat. Az iparospályák csődje miatt visszajönnek a faluba a képzett mesterek. A szülőföld szeretete. Itthon beállanak egyszerű földmunkásnak. Hogy a diákokkal mi lesz, azt még nem tudni. Bizonyára urak lesznek. Közénk való magyar szellemi proletárok.
Sáfáry Laci* és Lőrincz Gyuszi* népművészetet keres, ellátogat a hitelszövetkezetbe és a tanítóhoz, körülnéz a faluban. Én Bertók Jankóval* egy munka nélküli napszámost keresek fel rögtön a paplak szomszédságában. Kedélyesen áll a pici ajtó előtt, és néz. Az apjának van földje, de éppen csak hogy maga él belőle. Ő átjött a fura kicsi házba, bent sötét van, hát kint áll és a jó szerencsét várja.
„Hát maguk olyanok, mint a Mátyás király. Eljöttek, hogy meghallgassák a szegényember panaszát” – így érti meg jövetelünk célját. Most nincs munka. Ha volna, az erdőn kétkoronás, sokszor csak egy korona nyolcvan filléres órabérért reggel négytől este hétig döntik a fát, kapálják a csemetét, ültetik a makkot vagy szállítják a rönköt. A barkaszói gazdáknál nem kapnak munkát. Nekik a tizenkettedik kereszt* jár, és fél kiló szalonna egy kenyérrel, fél liter pálinkával hetenként. Amióta rosszabbul megy a gazdáknak is, oroszokat hozatnak, akik a tizennyolcadik, sőt a tizenkilencedik kereszttel* is megelégszenek. A sok szegényember egymásnak nyomja le a bérét. „Bárcsak valami háború jönne már egyszer, hadd legyen kevesebb a szegényember. Magamat sem veszem ki belőle” – morfondíroz a munkanélküli, aki Mátyás királyt várta. A kommunistákat nem szereti, mert nem tesznek azok sem semmit, és zsidók ott az urak. A betegsegélyezés pedig szerinte csalás, felét a munkás fizeti, és nem kell, mert szegényembernek a munkában nincs ideje betegnek lenni.
Útközben Szernye felé menet betértünk egy prágai egyetemi hallgató társunkhoz, gazdafiú, éppen csépelt. Elvállalt egy népegészségügyi kérdőívet, feldolgozza majd a falujának egészségügyi viszonyait a Sarló* orvosi szemináriuma számára. Másfél órát töltöttünk az ideális faluban, ahol szépen szaporodik a lakosság, a gazdák iparosnak vagy diáknak adják a gyerekeiket, a szegények Mátyás királytól várják a jó szerencsét, és él még bennük az ősi magyar harci erény. Sírni kell.
Vihar tört ki, el is tévedtünk, Szernyére későn érkeztünk. A tiszteletest felzavartuk, előtérbe tolva Bertók Jankót*. Ha már a püspök fia, legyen ez a hasznunk is belőle. Vándorlásunk harmadik napjára virradtunk reggel. Nekiláttunk újból a munkának, és rövid idő múlva ismét magunk előtt láttuk egy ruszinszkói* magyar falu társadalmi életének, gazdasági helyzetének és kultúrájának keresztmetszetét.
Sáfáry Laci* jelentéséből veszem a következőket: Szernye község lakosságának nem az őstermelés a fő kereseti forrása. A szernyeiek a köztársaság* legjobb útépítői és vasúti munkásai közé tartoznak. Szezonban körülbelül 300 ember dolgozik a falutól távol. Losoncig, Komáromig is eljutnak ezek a munkások. Gyakran 30 korona napszámot is kapnak. Nemcsak a szegényebbek, hanem a tehetősebb gazdák is útépítő szezonmunkások. Ebből a jó kereseti lehetőségből következik, hogy földjeiken nem maguk a szernyeiek aratnak, hanem orosz aratókat hozatnak, míg ők maguk az aratás ideje alatt is a falutól távol dolgoznak. Az oroszoknak adnak hetenként: egy kiló szalonnát, két kenyeret, s övék minden tizennyolcadik kereszt*.
1907 óta jól működő fogyasztási és hitelszövetkezet van a községben. Tartaléktőke 120 000 korona, áruforgalom évi 300 000 korona, függő hitel jelenleg 50 000 korona. A szövetkezetnek van saját telke, korcsmája, lakása, pincéje, s a megbukott boltok közül kettőt megvett. A szövetkezet éppen ez idén kezdte meg a szernyei kultúrház építését, az építkezést meg is néztük. A szövetkezetnek sok más szép terve is van, így rövidesen hentes- és mészárosüzleteket nyit, s a község évente 15–20 vagon búza átlag termését szövetkezeti úton akarja értékesíteni az ungvári szövetkezeti központ segítségével.
A hosszú és részletes jelentésben, a sok szám között volt azonban egy horribilis összeg, az évente elfogyasztott alkoholmennyiség. A számot csak körülírva merjük közölni, nehogy egyszerre fejbe csapjon: az évi áruforgalomnak több mint a fele. Érdekes, hogy azelőtt a zsidókat szidtuk, Vas Gereben* óta hallik, hogy itatják, alkoholizálják a népet. No de most a borból, sörből, pálinkából, legfőképp pálinkából legalább kultúra lesz. A Betyár kendője*, bál és koriandólicsata, kaszinó, kártya és egy-egy stílusos előadás, például „Arany János és a természet” címen.
Szernyén egyelőre nincs baj a kisgazdáknál.
A paplak ámbitusán hat gyerkőc énekel. Barta János, Barta Vilmos, Bimba Zsiga, Kiss Márton, Kovács Sanyi, Barta Zsiga. Négy fiú a kört alkotja, két kicsi a körben táncol.
|
Más játék következik, lemegyünk a napsütésbe, kettő kaput alkot, a többi egymás kezét fogja, énekel és ki- meg bemegy a kapun. Bertók Jankó* felmegy az ámbitusra, és felülről fényképez, azután oldalról, mindenfelől. Az egyik gyereknek nemrég kirúgta a csikó a felső fogsorát. Nem szólt semmit, a rendes időben hazahozta a lovakat, bekötötte őket az istállóba és összeesett. Csak akkor vették észre, hogy csupa vér a szája. Kisfiú? Nem. Kilencéves munkás. Most mosolyog, egy foga látszik. Gatyás, szakadozott ruhájú kis parasztgyerekek.
A tiszteletes nem helyesli, hogy fényképezünk. A gyerekeken még csak vasárnapi ünneplő ruha sincs. Ilyen mazúr, gondozatlan, hétköznapi megjelenésű gyerekek képét valahol megjelentetni kész nemzeti veszedelem. Még ráfogják, hogy ilyenek a magyarok.
Pedig ilyenek. Szegények.
A szernyei határban két zsellér igazít útba a nagydobronyi rekeszek felé. A bérlő cselédjei. „Csak úgy ajándék a munkánk” – mondják. Nem kapnak érte, csak évi 200 koronát és 12 köböl* búzát, „de csak csapós vékával”. Ez azt jelenti, hogy lesimítják a vékát a kimérésnél, nehogy több legyen valamivel. Egy tehenet, egy disznót tarthatnak az uradalmi legelőn, de még ennek is venni kell takarmányt télire. Akinek sok a családja, búzát is vesz. Amikor megkérdezzük, hogy van-e hát szakszervezetük, fejét csóválja, és így felel a szernyei magyar szegényember: „Nincsen, csak ez az üzletünk. Bizony, ebből még egy rongyot sem ragaszthatunk magunkra.”
Az erdőn, emlékszem, Ady Endréről beszélgettünk. A barkaszói szegényember valahogyan többször is olyan szavakat, mondatokat használt, amelyeket mi Ady Endre verseiből ismertünk. Hiszen Érmindszent nincs is olyan nagyon messze. Elővettük és kibontottuk a térképét. Itt van rögtön Tiszacsécse, Móricz Zsigmond szülőhelye, idébb van az Ér, itt van Ady Endre faluja. Ezek az emberek itt az ő népük. Arany a sárban, ősi természeti szépségükkel, dalaikkal, különös nyelvükkel, meséikkel és egészségükkel a szegénység mocsarába szorított, rongyokba vetkőztetett magyarok.
Nagydobrony színes nagy falu. Erdőkön, legelőkön keresztül közelítjük meg. Útközben társaimnak három év előtti benyomásaimat idéztem. Tarka népviselet. A faluban díszes ivókürtöt és szaruból faragott sótartót rajzoltunk le, még a mosdótál is fából volt és cifra volt. Éjjel kilestem az ablakon, és az út közepén gubás alakok jártak lámpással. Kőrös Pista s Kardos Feri*, két lelkes regösdiákom*, az iskolaudvar fái alatt a „Féltek-e a tatártól?” – játékot tanította egy egész gyerekhadnak, s az ünneplőbe öltözött kislányok minket leptek meg különös dalos gyermekjátékukkal. Szép volt.
Egyszerre csak sietős lányok tűnnek fel. Kék, piros, zöld, fehér színek, fodrok, szőke haj és mosoly. Éppen csak hogy köszönünk egymásnak, de húsz lépés távolságra mögöttük megállunk. Ők is megállnak és visszafordulnak. „Hát maguk mi járatban vannak?” – kiabálja felénk az egyik, a legidősebb. – „Magukat akarjuk lefényképezni, mikor jönnek vissza?” – „Jaj, hamar, várjanak ám meg. De a menyasszonyi ruhámat is felhúzom!”
Szabad-e egyszer, néhány pillanatra, negyedórára gondtalanoknak lennünk? Színek, hangulatok, szép menyasszony, mosoly is van Szegényországban.
A lányok egy nyitott udvarra vezettek. Egyik oldalon is lakóház, másik oldalon is, a két ház mögött az udvarban megint hosszú, alacsony lakóházak, és a házakban mennyi ember! Gyorsan az ünneplőket! Az anyák hozzák a gyermekeket, mindenki örül. A menyasszony bent átöltözködik. Egy kisfiú elrohan a vőlegényért, de az visszaüzen, hogy nem jön, mert még nincs megcsináltatva a foga. Végül mégis előjön. Közben a sok kisfiú, kislány táncra perdül, a tarka gyermeksereg énekel. A fal mellett sorakoznak az anyák, a boldog anyák.
Egy pár kép elkészül elöl az udvarban, azután a szérűskertben levesszük a fehér díszbe öltözött menyasszonyt és a vőlegényt. Két kislány külön táncol a gép előtt. Komoly férfiak vesznek körül. Ráterelődik a szó, hogy miért jöttünk. Mert már megbeszélték maguk között, hogy másról van szó, mint lányokról és fényképezésről. Ki tudja, honnan sejtik. „Már bocsássanak még az urak, ha csak óvatosan beszélünk, mert nem tudhassuk, nem-e spionok. De annyit megmondunk: nagy baj van erre mifelénk” – kezdődik a vallomás. Felesbe, harmadába dolgozó törpebirtokosok. Az egyik átlőtt tenyerét mutatja. Olaszországban történt. Nem volt érdemes, most szegényebbek, mint valaha. Így jár a szegényember. A másik beszélni kezd arról, hogy van itt egy tag*, abban még bízni lehet. A Hodzsa-tag*. Úgy hívják a szegények, reméli mindenki, hogy neki jut belőle. „Tetszik tudni, hiszékeny az olyan ember, akinek nincs elég földje. Bízik a kortesföldben*.” Beszéltek az ügyről, beszéltek, de azt egyik se mondta meg, hogy neki mi köze ahhoz a földhöz. Pedig mi láttuk, éreztük már a keserű öngúnyt. Nem kérdezősködtünk tovább. Megnyugtatásul azért megmondottuk, hogy nem vagyunk spionok, sőt még csak nem is politizálunk. Kutatjuk a bajokat, s visszajövünk majd egyszer, ha igazán segíteni tudunk. „Bizony tudomány kell ahhoz, hogy itt más élet legyen, ezt mi is belátjuk” – hagyják helybe, s hogy titokban maradjon a beszélgetés, minket is megnyugtatnak: ha majd érdeklődik valaki, micsoda küldetésben jártunk, azt felelik: „Fényképeztek, kérem!”
A zsibongás elmúlt, hazaszéledtek a kislányok, el-elbúcsúznak az öregek is. A kazal tövében subába burkolva egy kisfiú hever. Tizenkét éves lehet, nagyok, feketék a szemei. Beteg. Csak most vesszük észre. Rémület van az arcán, a selymes bőr most tüzes, lázas. „Dinnyét adjon, édesanyám!” – suttogja, amikor megsimogatom. Erős, dolgos gyerek, délelőtt még ötvenkilós zsákokat emelt, dicsekszik az anyja. Egyszerre kidől, szédül, ha felkel, se lát, se hall, enni se tud és félrebeszél. A munka sebesültje, gyermekrokkant. Szegényország szimbóluma.
Emberek, orvoshoz kéne vinni! Fejüket csóválják, most még nem. Olyan orvos van itt, hogy még a halottnál is fütyörész. Majd beborogatják. Őket nem bántja úgy a gyerek baja. Mi beszélni sem tudtunk hazamenet. Nem lehetünk soha többé gondtalanok. Prágában, Budapesten, akárhol leszünk, a mi gondunkra van bízva a sok munkásgyerek.
Győry Dezső diófája* jutott az eszembe. Hogy küszködik ez a család is. A kurátoréknál* ülünk, égő tűzhely és kis petróleumlámpa világánál. Az egyik fiú most jött csak haza a mezőről, egész napi munka után fáradtan hallgat és vacsorázik. Szép fiatal felesége mellette ül, hamvas arcán boldog mosoly, valami, amit nem lehet elfelejteni. Ez a fiú kapja a kis földet, azon is gazdálkodik már. Van nála idősebb fiú is a házban, de azt örökbe fogadta egy gyermektelen gazdacsalád. A harmadik fiú itt van: gimnáziumot végzett, most tanító Kisdobronyban. A negyedik fiú faipari iskolát végez Ungvárott. Nemsokára egy csehországi bútorgyárba kerül. Cseh tanárai különösen szeretik, derék legény a talpán. És itt van az ötödik fiú is, lányos arcú, finom gyerek, jövőre ő is a faipari iskolába megy. Beszámol a munkájáról: ifjúsági önképzőkört vezetett a népiskolában, ahol színdarabbal, énekkel, mesével, tánccal szórakoztak. Amikor az önképzőkör zászlaját avatták, még a járási főnök is magyarul üdvözölte az ifjúságot. Mennyi ösztönös intelligencia sugárzik ebből a gyerekből. Mennyi életöröm. Bizonyára ő is egy csehországi bútorgyárba kerül, ha megnő. Most még együtt van a családi kör, és szeretet sugárzik szét a konyhában. Kint esik az eső. Egy munkás magyar itt marad, robotol majd tovább a kicsi földön, a többi szétszóródik, az unokáik talán majd már szégyenlik is, hogy Szegényországból, ebből a meleg, ősi fészekből, kurátor* uram házából származtak el. Végzet teljesedik itt, széjjelszóródás*. Vagy pedig kidőlnek a munkában! Rettenetes gondolni arra, hogy valamelyik házban dinnyét kér és félrebeszél most egy fekete, nagy szemű, ártatlan, beteg gyerek.
A munka sebesültjei! A szénapadon háltunk. Kora reggel Bertók Jankó* a templomba ment Lőrincz Gyuszival*, még a munka megkezdése előtt megesküdött egy fiatal pár. Azt mondták, érdekes lesz, ilyenkor egészen különös a nagydobronyi népviselet. A legénynek hiányzott az egyik karja. Az erdei munkában vesztette el. Fatörzs roncsolta szét, Munkácson levágták. A menyasszony nem engedte, hogy a képre kerüljön a csonka kar. Szerelmesen ráborult, és elfedte.
Nagydobronyban csekély része a lakosságnak a 15–20 holdas gazda. A többség itt is vagy törpebirtokos, vagy nincstelen. Az egyes rétegek között nincs válaszfal. „Tehetségéhez képest értékelik nálunk az embert!” – hallom. Szokott dolog, hogy különböző vagyonnal rendelkező szülők gyermekei, így gazdák és napszámosok gyermekei összeházasodnak. Gabonát csak azok tudnak eladni, akiknek 20 holdon felül van a birtokuk. A törpebirtokosok jószágot tenyésztenek, ez különben a fő jövedelemforrása a nagydobronyiaknak. Minden vásárban fiatal állatot szereznek, felnevelik és eladják. Tizennégy tenyészbikája van a községnek. A törpebirtokosok is, de főként a földtelenek a távoli szőllőkbe járnak, vagy favágók, erdei munkások. Azelőtt sok munka volt a Csinborn-erdőkben (Schönborn-erdőkben)*, de mióta igen irtják azokat, csökkent a munka.
Itt nincs maradékbirtok. Itt felosztották a földet. A Lónyay-féle grófi uradalomba jártak azelőtt felesbe dolgozni a nagydobronyiak. Az államfordulat után hat évre bérbe kapták ezeket a felesbe művelt földeket. Egyszerre híre járt, hogy nem lehet többet vetni oda, másoké lesz a föld. A nagydobronyiak mégis bevetették a földet. Vétek pusztán hagyni a szántót. Küldöttség ment Prágába, hagyják meg a nagydobronyiakat a bérletben, még csak három év járt le. Prágában minden rendbe jött, nem kell félni. „Mégis ránk ütköztek a legionisták*. Meglepték a földet, s ráépítkeztek a vetésre” – mondja egykedvűen a nagydobronyi ember. Hozzászoktak az elemi csapásokhoz, viharhoz, tűzhöz, erdei halálhoz, nem tartják különbnek az ilyesmit sem.
A nagy szegénységben kommunista lett a falu. A bíró kommunista, az erdőbíró, a mezei bíró, a főesküdt is az. Akik még bíznak a kortesföldben*, azok agrárpártiak. Nincs itt osztályellentét, a baj közel hozott egymáshoz mindenkit. A kommunista bíró józan kálomista ember. Panaszkodik ugyan, hogy Nagydobronyban nem érnek fel az elvekig az emberek, de a lakosság annál jobban szereti őt. Fejleszti a községet, pártolja a szegényeket, szerez nekik fát és füvet. Ha árverés van, segíteni igyekszik. Leszorította ügyes községi politikával a legelőbért évi öt koronára egy jószág után, s ezzel kárpótolta a legionárius kolonizáció* és erdőirtás következtében munkáját vesztett szegénységet.
A naplónkba nyomatékosan újból beírtuk, hogy a szegénység kiélesíti az emberek eszét. Intelligensek a szegény emberek. Ha nem segít rajtuk a tanult ember, megélnek ők nélkülük is, termelnek maguknak közgazdászokat, politikusokat, népvezéreket.
Talán a Gangesz partjainál is így van. Az európai civilizáció hódítóan beront, és kizavarja az őslakókat az erdőből és a mocsárból, fölrázza őket a sejtelmesen csöndbe nyúló dalok titkaiból, s mire az őslakó új emberi öntudatra, egy polgáriasult világ logikus számításaira ébred, nem polgárnak, hanem proletárnak találja magát. Követ tör az országúton, talpfákat rak sínek alá, zsákot hord, rönköt szállít, és olajos gépeket tisztogat. Pénzzé számítódik át az élet, de a pénz új élettörvénye elrántja a kis szántót, félrelöki a csizmadiamesterek háromlábú székét, és az ősi mesékkel együtt a cifra tilolót*.
Szegényország! Süllyedő népi világ, költöző tiszaháti gólyák! Tűnnek a bűvös igék, a balladák, nem tejel már eleget a fehér szőrű marha, keveset hoz már a kicsi parasztföld, nevetséges az ősi ipar. Sujtásos öreg gazdák, mélán ültök a házaitok előtt a változás döbbenetében. Nincs menekvés. Nyugat hódító rohama elért egy darab Keletet, s a ti fiaitok is munkások lesznek a megvásárló bankhitel örvényében, mint a törpebirtokosok és nincstelenek serege körülöttetek. Kőtörők, útjavító szezonmunkások, vasúti vonalmunkások, gyári bejárók, erdei munkások, zsákhordók, egész munkásosztagok útra készen mindenhová, ahol kell az olcsó és izmos munkaerő.
Szerencsétlen Kompország* a tőkeerős Európa és az elmaradottságából előviharzó Ázsia között. Európaisodás folyamata, evolúciós szándékok, reformok, amint derékon üti őket az iderukkolt Nyugat. Okos, gondolkozó szegények jönnek ki a vadonból és a vadvizek közül. A civilizáció itt a jámbor bennszülöttekből a nyugati termelési rend és jólét számára használható dolgozókat nevel.
Az utolsó csallóközi pogácsát is elfogyasztottuk már Lőrincz Gyuszi* hátizsákjából, és mentünk, mentünk, órák hosszat mendegéltünk még mindig a nagydobronyi határban. Széles, nyílt terep, ősi legelőterület, most kiszikkadt, száraz, széttöredezett. Alig akad rajta fű. Toronyiránt mehetnénk éhes vándorok szokásaként, de a cseh kolónián nincs torony. Csöndes, kötényes gazdát érünk utol, ő is kifelé megy, mert már rég nem látta a jószágot. Valami kis eledelt visz ki. Útbaigazít, s elérjük a láthatár fáit. Hátulról közelítjük meg a rikítófödeles telepet, egyelőre nincs előttünk más, mint a legelők felé fordított betonistállók fehér fala. Félénken nyomunk félre egy idegen kaput, s végigsurranunk az udvaron. Egy asszony kérdőn néz ránk, szlovákul felelünk. Szokatlan neki, de megérti, s megmutatja a betonvályúkat. Köröskörül a falvakban hallottunk már róluk.
Nagy négyszögben épült ez a telep, a közepén nagy tér. Olyan, mint valami szekértábor. Egy emberfia sincs sehol, a földjeiken dolgoznak. Föllélegzünk. Pedig nem lehetnek rossz emberek a kolonisták. Egy nagydobronyi asszony mondotta nekünk: – „Összetörött a kerekünk múltkor, és a legionista meglátta. Adott kölcsönbe egyet, és eldicsekedett, hogy magyar leányt vett el Bátyúból. Hát nem tehetnek ők sem róla, hogy közénk kerültek.”
A telepről széles út vezet a vasúthoz. A sínek előtt letérünk, és a tarló szélén, keskeny gyalogösvényen érjük el Bátyut. Vasúti csomópont. Erősen városiasodó község. Sohasem felejtem el, hogy három évvel ezelőtt Bátyun rekedtem a vihar miatt, míg regöscserkészeim már Szernyén jártak. Tulipántos ágyban aludtam akkor egy gazdánál, akinek csodaszép leánya volt. Este a kölcsönbe arató gazdákkal vacsoráztam, és egy öreg gazda, aki a kelleténél többet nyelt a körbemenő pálinkásüvegből, kötekedni kezdett a többivel. Konokul hajtogatta: – „Csehek voutunk mi, nem magyarok. Még a templomot is csehtemplomnak* hijják minálunk. Csehek voutunk bizony, hát nem lehet mit csinálni.” – Alig tudtuk meggyőzni, hogy csehtemplomoknak* hívják a tiszaháti kis gót templomokat azért, mert csehek dolgoztak rajtuk. A mocsaras vidék halász-csíkász magyarja nem értett a kőépítkezéshez. Mondja is az egyik gazda, hogy akkor olaszok is voltunk, mert a vasúti hidat meg olaszhídnak mondják az olasz munkások után.
Az öreg falusi gazdák gondolkoznak, és csak nem tudják megtalálni az új dolgok nyitját.
Rövid háromórás bátyui tartózkodásunk alatt a református lelkész, a kommunista községi bíró, a legtekintélyesebb kisgazda, a község egyik orvosa, egy kisbirtokos polgár és egy reálgimnázista gazdafiú tájékoztat bennünket a község társadalmi viszonyairól.
Sajátjából alig három-négy ember él meg a községben. A kisgazdák, az úrbéres gazdák ivadékai, nagyobbrészt fuvaroznak és napszámba járnak, hogy megélhessenek. Adóhátralék s váltóadósság nyomja őket. A törpebirtokos és földtelen szegénység állattenyésztéssel foglalkozik, és főleg a vasútnál vállal munkát. A szegényeknek 140 hold legelőjük volt azelőtt, a Lónyay-birtokból bérelték. A legionista telepítés következtében ettől a bérlettől elestek, és egy ideig 400 marha legelő nélkül volt. Végre a község földet vett Mándok magyarországi községtől. A magyarországiak örültek, hogy túladhattak csehszlovák területre került földjeiken, s így nem volt nehéz a vásár. A szegények itt nemcsak legelőhöz jutottak, hanem szántóhoz is. A legelőt a szegénység szövetkezeti alapon használja. Így kárpótolta magát némiképpen a község saját erejéből azért a sérelemért, ami a földbirtokreform idején a kolonizációval* érte.
Még így is földtelen a lakosság ötven százaléka. A vasúti munka élteti csak a községet. A földtelenek és törpebirtokosok egyszerűbb munkát kapnak a vasútnál. Vonalmunkások, fékezők, kocsirendezők. Azelőtt a vasútnál is többen jutottak munkához. Lassankint a vasútnál is érezhető a magyarok kiszorulása. De az, aki a vasútnál van, jól megél. A vasutasok igyekeznek is félretenni, és földet vesznek, mert még mindig a földben bíznak a legjobban. A haszon túlnyomó része azonban a helyi és a városi korcsmákba vándorol. A vasúti munkásság erősen városiasodó elem, ez a társadalmi réteg adja meg Bátyunak az urbanizálódás lépten-nyomon tapasztalható irányzatát. A mindennapi megélhetés gondtalanságában már nem paraszt a bátyui vasutas, ha kívánja is még a földet. De kispolgár sem, mert sokkal közönségesebbek, alacsonyabbak még az igényei. Munkásöntudata pedig nincs. Irány, biztos alap, cél nélkül leng ez a réteg osztályok és pártok, sorsok és tendenciák között, és nem is érkezhet máshová, csakis a korcsma poharai és kártyapaklijai közé. Ugyanoda, ahol az egykori jólét utolsó bölényei, a tehetősebb kisgazdák is káromolják a pusztulásukat.
A fuvar, a napszám és a vasúti munka, tehát az alkalom és a függés bizonytalansága nyújt már csak kenyeret az őslakónak ott, ahol az európaiasodás önálló parasztegzisztenciákat teremthetett volna. Évszázados jobbágytörekvések és zsellérvágyak tárgya: a község határában húzódó hatalmas nagybirtok, amelyért Bátyu a forradalmak idején kommunista lett, s elszenvedte a román katonák fehér terrorját, az európaiasodás helyett Európa előnyomulása vonalán a kolonisták birtoka lett. A bátyui magyar nem kapott földet a bátyui határban, hanem egy szép napon szembe találta magát a láthatáron leselkedő betonistállók fehér falaival.
Csak temetőre kapott a község két holdat súlyos pénzért, nagy nehezen. A hatóság már eltiltotta a régi temető használatát. A csontokba ástak ott, nem földbe. Ezen az alapon lehetett kicsikarni legalább azt a két holdat. Híres a bátyui temető. Akit Szegényország érdekel, ezt szokás megmutatni neki. Az elsodort polgáriasodás, a gyarmati proletarizálódás megdöbbentő dokumentuma.
Sáfáry Laciék* Bátyu legtekintélyesebb gazdáját keresték föl. 45 holdja van. – „Sose tudom, hogy állok az adókkal” – mondja a fiúknak. A termésnek csak húsz százaléka marad meg neki, mert az aratók tizenegy, a cséplők tíz százalékot kapnak, a malomé tizennégy százalék, a többi meg adóba megy. A cseh és ruszin nyelvű hivatalos iratok miatt is panaszkodik. Egészen összezavarják, nem érti. – „Szövetkezeti alapon villámmalmot akarunk csinálni, hogy legalább a malmot kissé megtakarítsuk” – mondja Bátyu legtekintélyesebb kisgazdája, aki azonban műtrágyát nem használ, mert egyszer vett, akkor is becsapták. Dohányföldje felét műtrágyával trágyázta egyszer, de rajtavesztett, mert dohányának ez a része kiégett. Nem volt, aki tanácsot adjon neki, s most így okul kárán: úri huncutság a műtrágya. Szegényország, 1930.
Éppen az utcán siet a borotválatlan, mogorva, elkeseredett arcú bíró, ácsmester a romló kisiparos ezer gondjával, szegény ember, a kommunisták tették meg községi bírónak. Amikor megszólítom, a községházára siet éppen, végrehajtási ügyben menteni a szegények ügyét. Szófukar, sötéten lobban egy-egy szó, mondat az ajkáról, nem néz rám, siet, s maga elé beszél. Panasz és düh szól belőle. Legalább annyit szeretnék megtudni tőle, milyen a községi politika.
„A kisgazdapártiak* és mi tartjuk már csak a falut” – veti oda, és újból hallgat. Valami forr ebben az emberben. Nem zavarom, hamar elválunk.
Bátyu 1920-ban szociáldemokrata volt. Azt hallottam, hogy csehek hozták ide a szociáldemokráciát. De megjárták, mert a falu rájött, hogy kormánypárt, és átpártolt a kommunistákhoz.
Ott betonvályú, Európa, kultúra, itt kiégett dohányföld. Fáj ez az összehasonlítás. Hát nincs itt magyar értelmiség? Nincsenek szakszerű tanácsok, nincsen irányítás? A beözönlő nyugati fölénnyel szemben proletártragédiába roskad a Tiszahát ősegyszerű népe. Sokat jár az eszünkben vándorlás közben a prófétikus Ady-sikoltás: Nyugat ellen Nyugatot hozz!
Talán már késő.
Meglátogattuk az orvost. Nehéz a megélhetése, éppen azért gazdálkodik is. Éppen az ólaknál találom. Bevezet bennünket a rendelőbe, és hamarosan folyik a bő beszélgetés. Elmondja a jellegzetes falusi eseteket, de minket leginkább a lakossághoz való viszonya érdekel. Megtudjuk, hogy a parasztok, a munkások nem tisztelik eléggé a tanult embert. Egyenesen tanítani kell őket illemre, mintha az utóbbi évtized alatt beléjük ütött volna valami. Kár, hogy ilyen nagy az ellentét. Pedig az orvos telve van modern szociálreformok gondolatával. Megszervezte a helyi Vöröskereszt egyesületet, és rá akarta venni, hogy vegyen két holdat. Gyermekjátszótér és sporttelep épülne rajta. A terv fent is, lent is meghiúsult. A nép nem mutat nagy érdeklődést, és a felsőbb köröknek sem tetszik, hogy miért kezdje az ilyen intézményeket éppen a magyar Bátyu. Az orvos másik terve: vegyen az egyház tíz hold földet, ingyenes közmunkával műveljék meg, a jövedelmet tegyék félre, és neveljenek belőle egyetemi hallgatót a falunak. De nem lehet a néppel beszélni. Hiszen még a papnak is előre kell köszönnie, ha meg akarja tartani a híveit. Cselédet keres az orvos, jól megfizetné havi 130 koronával, és nincs. Nem jelentkezik.
Megmutatjuk, átadjuk a Sarló* népegészségügyi kérdőívét. Újból praktikus tervet hallunk: menjenek ki nyaranta az orvostanhallgatók a falusi orvosokhoz praktizálni. Elmondjuk a kisebbségi magyar értelmiségi munka koncepcióját, és kifejtjük nagyjában az új orvosgeneráció programját: profilaktikus* népegészségügyi munka kell, hogy kevesebb legyen a betegség lehetősége, és egészségesebb a dolgozó ember. Szkeptikusan feleli a házigazda: – „Hiszen akkor mi orvosok éhen halnánk!”
Talán már nem is kell a tanács, a szakszerű utasítás. Inkább égjen ki a dohányföld, és maradjon el a műtrágya. Mély árok húzódik itt a tanult ember és a paraszt között. Az elmaradottság összeütközött a hódító haladással, s a csatavesztés, a proletarizálódás esztelen káoszában elvész a sok későn jött, jámbor reformterv.
Nagyon mély gyökerekből kellene itt mindent újból kezdeni.
Jó darabig elkísér az a csöndes beregszászi diák, akit egy parasztház konyhájából húztunk elő. Aztán megint magunkra maradunk. A magyar alföldi táj jellegzetes képe: fehér szőrű, nagy szarvú magyar ökrök szekeret vontatnak lassan Bótrágy felől a hídon keresztül. Nem megyünk át a Szernye-csatornán, de felmegyünk a hídra, és egy percre lerakjuk a hátizsákot. Szótlanul lejegyezzük a messzire szóló nagybetűs felírást:
PRO TEŽKÉ NÁKLADY UZAVRENO DOVOLENO 4000 KGR*.
A gáton kanyargunk, tarlón, kerteken vágunk át, mire Rafajnaújfaluba* érünk. Vihar a hátunk mögött. Amikor először itt jártam, egy öreg gazda ősi népjátékokat magyarázott el nekünk. Különös tekejátékokat, és azt is, hogy hogyan kell farkasnyakat húzni. Valamikor régen a legények mind, de még családos férfiak is részt vettek ezekben a játékokban. Regösdiák* társaim örömmel fedezték fel akkor, hogy Bartók Béla járt erre népdalokat gyűjteni, s az egyik falusi öreg énekelt neki. Most megtaláljuk azt a sajátságos paticsházat*, amelyről már útközben meséltem. A magas szalmatető fölött nyitott tűzhely széles kéménye. Faragott csillagok.
Az út szélén kislányok játszanak. Nógatjuk őket komáromi gyermeklapocskával és elő is adják, meg is éneklik a szeredáti kisleány balladáját:
|
Egyszerre megered az eső, és besötétedik. Szaladnak szét a gyerekek, mi meg behúzódunk egy gazda félszerébe. A gazda lent alszik a kutyájával, mi meg felhágunk a szénapadra, esőköpenyeinkbe burkolódzunk, és a kopogó eső zenéje mellett hamarosan mély álomba esünk.
Mintha álom lett volna az is: kora reggel talpon vagyunk, hallgat a gazda, csöndes az udvar, csöndes a falu, pára száll belőle. Másfél órás nagyszerű menetben tócsákon, ereken, csatornákon, táncoló pallón, csúszós sártengeren keresztül elérjük Rafajnaújfaluból* a somi állomást és pontosan a reggeli vonatot. Egy bibliaügynökkel utazunk. Szegényországban ez a foglalkozás kifizeti magát. Furcsa a vonatablakból nézni a tájat, fájón ismerős itt most már minden. Arrafelé van jó messze Izsnyéte, milyen rég voltunk ott, a bólogató krumplievőknél. A barkaszói napszámos most is ott álla paplakkal szemben, és lesi a munkát, a kenyeret. Szernyei kis pajtások, munka mártírjai a nagydobronyi zsúfolt udvarokon, mogorva bátyui bíró! Vége, vége, vége a mesevilágnak. Csak ne volna olyan megdöbbentően szomorú ez az összerogyás, koldussá válás az új, racionális világ, az egészséges és jól kimért betonházak küszöbén.
Nyüzsöghet körülöttünk Beregszász. Leverten megyünk, szöges bakancsainktól idegenül visszhangzik a kövezet.
Idegen Beregszász. Pihenőnek szántuk vándorlás közben, de nem adott nyugalmat. Csak négy napot töltöttünk kint a szegények kenyérfrontján, és máris szűk, érthetetlen és kibírhatatlan volt számunkra a hinterland*. Valami nagy nemzetközi cirkusz foglalkoztatta éppen a kedélyeket. Elefántok és arabok hozták javában az egzotikumot a beregszászi polgárnak, aki európéer*, mert a korzó, a kávéház és a fényreklám itt már Európát jelent. Megint újságok akadnak kezünkbe. Igazán nem érdekel most bennünket a sok cím, a sok hír, a nemzetközi beidegzettség, a polgári tájékozottság. Untat ez az egész giccses világhorizont. Félretolom a lapokat a márványasztalon, és egészen egyszerűen beszélgetni kezdek a társaimmal arról a nagydobronyi beteg gyerekről, aki kidőlt a csépléskor, mert túl nehéz zsákokat emelt. Szól a zene, a rádió, sürög-forog ez a kis Potemkin-Európa* körülöttünk. Ha kérdeznek, nem érdekes az, amit mondunk. Közismert vidéki napi híranyag, a társadalmi dinamika mélyen fekvő erővonalait itt nem látja senki.
Nem érezzük itt jól magunkat, és szinte lázadóan közönségesek vagyunk. Ahol utunkba kerül, általvetjük magunkat a polgári kimértségek vaskerítésén, és nem kerüljük ki szöges bakkancsainkkal a pocsolyát, ha a kövezet alól kibukkan a jól ismert országút, Szegényország földje. Amint a hídra sietek, az egyik vásári bódé alól utánam kiált egy öreg paraszt. Régi jó ismerősként bizalmasan köszönt. Ismerjük egymást odakintről.
A posta hozott néhány levelezőlapot. Jócsik Lajcsi* csak annyit ír a Bodrógközből, hogy a kapott utasítás szerint a proletarizálódás jelenségeit megállapította, és már hazamegy. Forgách Béla* csoportja a Sajó völgyébe érkezett, és a gombaszögi táborhely* felé közeledik. Aláhúzott mondat: a falu már nem őserő. Megértjük, mit akarnak mondani. a Sarló* pozsonyi központja jelenti, hogy Horváth Feri* gömöri csoportja eddig huszonkét községben figyelte meg egyrészt a gyors ütemű proletarizálódás, másrészt a kispolgáriasodás jelenségeit, s több helyütt egy egészen különös úrizálódás tünetével találkozik. Ugyancsak Pozsonyból közlik velünk, hogy Dobossy Laciék* már a Garam lapályán járnak, hihetetlen földmunkásnyomort tapasztalnak. A legutóbb azt írták, hogy egy nagy búcsújáró sereghez csatlakoztak, s azzal haladnak Bény felé. Hát mi sem várunk tovább egy percig sem, a postáról visszajövet fölkapcsoljuk hátizsákunkat a kimondhatatlanul idegen hotelszobában, s a kávéházon keresztül kilépünk az útra. Nem utca többé, nem korzó, hanem az országút.
A város széléig elkísér egy beregszászi fiú. Még megmutatja a sínek közt, hogy hol történt reggel a szerencsétlenség. Ott gyúrta el a vonat azt az embert, idáig vonszolta magával a test roncsát. Itt egy darab bél feküdt, az agyvelő kifolyt, külön egy kéz és csurgó húsdarabok. Az öngyilkos egy munkanélküli volt. Szervusz, pajtás, mi már Szegényországban vagyunk. Köszönjük a véres magyarázatot, siess vissza, ott most ez a napi szenzáció. Szóval itt feküdt a bele, ott a keze. No, Isten veled!
Alig félórányira a beregszászi korzótól és fényreklámtól méla füzes, pompás rét, az ősi kocsiút csöndes tarlók közt kanyarog. Most átmegyünk a folyócska hídján. Nesztelenül jön és megy egy mezítlábas kisleány. Lassan megered az eső, fénylő lombok közt friss színek villognak, ez már a falu. Elénk nyílik a tágas főutca, fekete fák közt fehérre meszelt házak. Zárt kép, mint falu a műkedvelő színpadon. Megállunk az omladozó kis templom előtt. Másfél órát töltünk itt, és kimért, elrendeltetett tempóval szétmetsszük a jámbor kulisszákat! Legelőször befordulunk a bulcsui református pap udvarára.
Pontosan ütő zenélőóra, csillogó ibrikek, finom képtári másolatok és színpompás Munkácsy-műnyomatok, polírozott harmónium és az ablakpárkány különböző kaktuszai között él itt harminc év óta az öregúr. Minden ragyog, minden a helyén, ülünk a kerek asztal körül, s miután a község iránt érdeklődtünk, meghallgatjuk a bulcsui kálvinista egyház történetét. Olvas a bácsi gondosan őrzött régi füzetből. 1333-ban a pápai tizedszedők már említik a községet. A szerzetesek a harangot a Vérkébe süllyesztették. Barmos István nevű nemes katonatiszt háromszor vagdalta össze baltájával a katolikus pap faekéjét. A fatornyot a hívők a Gazosból hömbörgő fákon hömbörgették le a mai paplak udvarára. A mai tyúkól református felekezeti iskola volt. 1750 táján Pogány Józsefné úrnő született Prini Borbála katolikus szlovákokat telepített ide. A katolikus gyermekek is a református levitától nyertek oktatást. Remeg a hangja a fölolvasónak, könnyek törnek elő a szeméből. Megtörli a pápaszemet. Nemes cselekedet volt ez, magyarázza, nagy tanulság.
Bertók Jankó* fagyosan hallgat. Velem szemben ül, látom, hogy profán most a szeme szöglete, a szája. Ez kissé bánt. Én fölkapom a hangulatot, nagyanyám régi bútoraira gondolok, zenélőórájára és egy dragonyosképre. Gimnázista koromban régi pénzeket gyűjtöttem, és latin föliratokat. Szeretem a Halálfiait, Babits Mihály regényét. Kint vihar tört ki, csak úgy zuhog a zápor. Halkan ülünk a kényelmes székekben. Be vagyunk zárva a színes üveggömbbe.
Tehát hömbörgették, illetve a levita*. Mesél tovább az öreg pap. Végre megtudunk valamit máról is. A népnek postán csak váltója jön, lapok csak a tanítónak és neki, mondja. Szomorú világ. A híres uradalom is oda van, pedig egész kis ország volt. De Bulcsún megmaradt Schönborn*. – „Itt nyolcszáz holdat meghagytak szegénynek.” – Azután fölállunk, és átmegyünk a másik szobácskába. Fantasztikus gyűjteményt találunk itt. Szarvasagancsok a falon, ez itt zerge, a mennyezetről bonyolult agancscsillár függ le. A pap maga csinálta. Vitrin nyílik. Ausztráliai korall, szibériai meteorit, antilop szarva, megkövesült tökinda, adriai kagylók és különös faragványok kerülnek a kezünkbe. Egy darab fából hosszú láncot tudott faragni fiatalabb korában a tiszteletes. Más ember érzéketlenül a tűzbe dobta volna ezt a tűzifadarabot, ő fölfedezte, belakkozta, falra akasztotta, s különös rajzaival most olyan messziről, mint egy kép. Ezek a képek sem képek, csak csiszolt kavicsok és lapos kövek a Vérkéből, stílszerűen berámázva.
Tizenöt magafaragta sétapálcáját mutatja még meg a pásztor. Inkább magunk mennénk szilvát szedni a kis cseléddel, a vihar elállt, s ki akarnánk törni az üveggömbből. Bertók Jankónak* magamban megbocsátok. Meg kell várnunk, míg behozzák a szilvát. Kikísér aztán a gazdánk. Jól ápolt, vadzöld pázsit borítja az udvart, nem tapossa ezt jószág, szekér, gyerek. A Kneipp-kúrára* kell. Megint megállunk a kis templom előtt. Körülöttünk hideg fénnyel mozdulatlanok a kulisszák.
A fiúk fölkeresik a tanítót, aki a helyi földművesszövetkezet könyvét is vezeti. Magam elindulok megkeresni Ilku Pali beregszászi reálgimnázista gazdafiút, akit A Mi Lapunk* hasábjairól ismerek diákírásaiból. A harmadik kapu az övék. Benyitok egy csöndes udvarba, sehol senki. Hátul foglalatoskodik egy öreg parasztember, a fiú nagyapja. Pali bent van, keltsem föl. A tornácra lépek, és egy másik alvót zavarok föl. A fiú is kijön a világosra, apja föltápászkodik a subáról, megismerkedünk, nagy az öröm. Viharos szombat délután, alszik ilyenkor az ember, ha már cséplés után van. Ilku Pali nagy legény, hetedikes. A bátyja tovább gazdálkodik, őt kitaníttatják. Mondom, jó, ha szellemi pályára mennek fiúk földművescsaládból. Baj van már ezen a téren is, felelik. A bulcsuiak, különösen a katolikusok szeretik kitaníttatni úri pályára egy-egy gyereküket, de a középiskolából is kiszorítják már a földművesnépet. Megszigorították a fölvételi vizsgát a reálgimnáziumban, és a faluról jövő gyerekeket megbuktatják a szigorú tanár urak. Most is ötvenhárom kisfiú vágódott el száztíz jelentkezőből a beregszászi magyar reálgimnázium fölvételi vizsgáján. Falusi gyerek bukik ilyenkor, mert hát meg is ijed abban a nagy iskolában, és ki sem meri nyitni a száját. Alig tud egy gyerek falun megélni a földből, most itthon maradnak majd az osztozkodáshoz a kitaníttatásra szánt fiúk is. Már hogy is lehetséges az, hogy falusi magyar gyerek a tanár uraknak nem tud elég jól magyarul! Érzem, hogy a panaszra összeszorul bennem valami. Kardos Ferit, régi jó regösdiák* társamat is megbuktatták a tanárok, jó időre elbujdosott a szégyen elől Franciaországba. Hatodikos korom óta keserít a mai középiskola, fáj és lázít minden bukott diák sorsa, evidenciában tartom a diáköngyilkosokat. Nem felejtem el ezeket sem, igen, elvállalom én is a hazalódított ötvenhárom kisfiú keserűségét és gondját.
Ilku Palival megpróbáljuk Bulcsu szociográfiai képét összeállítani. Egészen magyar a község, még a kereskedő és a korcsmáros is magyar. A lakosság egyharmada kisgazda, kétharmada földtelen és részben háztalan zsellérember. A jobb módú gazdáknak van nemegyszer három házuk is, a szegények itt bérelnek lakást. A kisgazdák átlag 12–18 katasztrális hold földdel rendelkeznek, egynek van 50 holdja, de öt fia is van rá. Jótékonyan hat Beregszász közelsége, a gazdák napról napra a piacra szállíthatják terményeiket. A lecsökkent értékű gabonát azonban közvetítőknek adják el. Hozzászokott tehát az albérlőket fogadó, piacra járó város melletti kisgazda a pénz forgalmához, de már bánja is ezt a szokását. A váltóadósságok könnyelműsége kezdi megbosszulni magát. A földtelenek vagy napszámba járnak, vagy gyári munkások, főként a közeli téglagyárban. Sorsuk, kenyerük mindig bizonytalan. Három évvel ezelőtt például sztrájk tört ki a téglagyárban, s az eredmény az volt, hogy a gyárigazgató olcsóbb oroszokat hozatott, akik feleáron folytatták azt a munkát, amit a magyarok félbeszakítottak, béremelést követelve. A földtelenek túlnyomólag kommunisták, s jó ideig harcban állottak a kisgazdákkal is. A két társadalmi réteg kibékülése jellegzetes tünet és a földmunkásszövetkezet eredménye.
Munkatulajdon után vágyódik itt a szegényemberek többsége a napszám és a gyári munka bizonytalanságában. Főként állattenyésztésre törekszenek a földtelenek. Amikor 230 hold földet és legelőt ígért a csehszlovák agrárpárt a földbirtokreform révén, beözönlött a falu a pártba. Hiszen aki földet akart, arra formálisan rákényszerítenék a párttagságot. Bulcsu legtekintélyesebb gazdája mesélte el nekünk a történteket. Azt mondja: „Az lett a jelszó, hogy csak be! csak be! mindegy, cseh párt-e, magyar-e, élni kell. Mikor aztán bent voltunk mind, a kommunisták is, meg a kisgazdapártiak* is, hát csak azt mondjuk, hogy magunk között vagyunk, minek marja magyar a magyart. Mi gazdák kimondottuk, hogy vissza, addig nem kap senki semmit, míg a nincstelenek nincsenek kielégítve. Ha mi rosszul bánnánk velük, ők is rosszul bánnának velünk. Azelőtt a kommunisták a gazdák ellen voltak, de most már nem, mert olyiknak, akinek azelőtt semmije sem volt, most már 12 métermázsája is van, meg évi feleslege is a szövetkezetből.”
Így is történt. A földmunkás-szövetkezetben mindent azok kaptak, akik szegények. Az egy- és kétholdasok s akiknek egy holdjuk sem volt. A szövetkezet választmánya csupa szegényemberből áll. A szegények a maguk feje szerint osztották szét a földet hat évre, legutóbb újból hatra. Csak beíratást kell fizetni. A legelőn minden tagnak van joga. Gyarapszik a szegénytulajdon, a szövetkezet vett már magtisztító és gereblyéző gépet, közösen költenek tenyészkanra, bikára is. És a falu békéje helyreállott. Azt mondják a gazdák, hogy igazi kommunista már csak az a gyári munkás, aki nem vállalt tagságot a szövetkezetben. Mert van ilyen is. No de az sem a gazdákra haragszik, nem is bulcsui az már, csak Bulcsún lakik.
Az iskolából, az úriságból hát kimarad a földművesnép. Ötvenhárom ijedt, bukott kisfiú. De a maga józan életösztöne megneveli a parasztot, a szegényt, a nincstelent, ha egymást segíti a közös anyagiasságban, ha összeáll tömegbe, és a kenyérért társadalmi rendszert alakít. A bulcsui béke kisgazda dolgozók és napszámos dolgozók között, a közösbe vett mezőgazdasági gép, a fejlődő szegénytulajdon megnyugtatólag bizonyítja, hogy középiskola és úri kitaníttatás nélkül is a kor értelmét, a kor haladó fővonalát találja meg Szegényország népe. Feleletül a beregszászi zárt iskolakapura Bulcsún új kultúra ígérete kél: a társadalmi organizáció és a munkaracionalizáció kultúrája. Új parasztkultúra cseréli föl azt a keserűséget és gondot, amely földhöz vágja, osztályába és proletársorsába löki vissza a parasztot, hogy magából induljon ki teremtésre a föld, a kenyér nagyszerű erejével.
Már túl jártunk Bulcsún, és betévedtünk a temetőbe. Különös látvány. Mintha csupa csónak volna leszúrva egy-egy sír fölé. Hosszú sorokban egymás mögött faragott kálomista fejfák. Állunk a temető szélén, a gyümölcsösben, és csak nézünk. A fejfák törzse fönt hosszú, vízszintes élben végződik, oldalról jól látni, hogy az élben végződő felső rész előrehajlik, mint a csónak orra. A csónak fara mélyen a földben, a sírban van. Ady Endre fejfája* ez.
A lenyűgöző ősi kép eszembe juttatja, el is mondom a fiúknak, hogy mikor Budapesten Solymossy Sándort* Ady Endre különös fejfájára figyelmeztettem, amely egészen más volt, mint amilyeneket én regösdiákként* szerteszét csatangolva láttam, a híres magyar folklorista egy egész előadással felelt. Elővette íróasztala fiókjából legújabb néprajzi tanulmányát, amelyet éppen egy finn–ugor kongresszusra készített el, és fölolvasta. A munka az északi finn-ugor népek csónakorrú fejfáiról szólott. A halász-csíkász népek a halott fejéhez leszúrták fejfának az elárvult csónakot. Ma már kiveszett ennek az emléke is a köztudatból, de a faragott fejfák mindmáig megőrizték a földbe vert csónak formáját. Az északi finn-ugor népeknél ma is divatos még a csónakorrú fejfa, másutt ez széles e világon csak az Ecsedi láp vidékén található, ahol a református temetők az ősi jelvényt megőrizték. Csodálkozott a tudós, amikor megtudta, hogy a modern Budapest közepén, a Kerepesi úti temetőben is ott rejtőzik ez az ősmagyar emlék, és éppen az ifjú szívek zarándokhelyén.
Lőrincz Gyuszi* elvált tőlünk, és a sírok között rajzolt. Néprajzi gyűjteményünk számára kellett megörökítenie a különös fejfákat. Mi beszélgettünk közben Ilku Palival. Megígérte, hogy a régi jó diákromantika után nem fog többet sóvárogni, amint az egyik múltkori diákpályázatában tette, hanem reálisan megállapítja maga körül a valóságot, és igyekszik meghatározni a maga helyzetét és jelentőségét ebben a valóságban. Meg fogja írni A Mi Lapunk* legközelebbi számába gazdálkodó földműves bátyjának életmódját úgy, ahogy Kassák Lajos folyóirata, a Munka is közli a munkások egy-egy napjának tényleges leírását. Milyen különös itt, a csónakorrú fejfák tövében a jövőről beszélgetni. Az egyik oldalon a kétségbeesésbe húz a haldokló ősi világ csontkarja, borzongva érzi az ember a romlást, egy világ végítéletét. Az enyészet látomása kél a temetőből, megint itt suttog a lázas nagydobronyi kisfiú, a félkarú munkásvőlegény, várja, kívánja a halált az izsnyétei krumplievő kórus, a munkátlan barkaszói napszámos. Vonaglik az öngyilkos csurgó, kiszakadt keze. Amerről jöttünk, Bulcsún gépet vett a sok szegény ember. Bulcsu felől már nap süt, látomásra látomás felel, friss fantáziánk az új parasztkultúra üveg- és vaskonstrukcióját emeli az égig. Bizonytalanul beszélgetünk a két látomás között, jaj, melyik az erősebb. Szabad-e bíznunk a föld, a kenyér meglódult erejében, nem kell-e félnünk, hogy a nagyszerű erő részletekbe fúródik és megáll? Merev kis formáiból kimarad sok új, más szegényember! Érezzük, hogy új tájékozottság, új horizont kell, hogy mindent betöltsön karcsú formáival és sugárzásával a fölébresztett föld.
Tűnődünk a temető szélén, hogy éles gondolkozású, okos a szegényember, de a maga szűk körén nem igyekszik túllátni.
Gyönyörű bolgárkertek között megyünk tovább. Míg a magyar ember zöldséget csak házi szükségletre termel, és a zöldségeskertet ősi szokás szerint az asszonyra bízza, lám, az ügyes bolgárok 10 holdat béreltek, s oly pompás kertészeti üzemet teremtettek itt Beregszász alatt, hogy már nem is győzik maguk a munkát. Negyven magyar leány jár hozzájuk napszámba a közeli Csornáról. A Vérke mellett visz el ösvényünk, aztán kiérünk az országútra. Alig teszünk itt néhány lépést, furcsa kicsi házikó ötlik szemünkbe. Már az udvar kerítése is furcsa. Szorosan egymáshoz fűzött, fönt egyenesre nyesett sásból van az jól megcsinálva. Ilku Pali azt mondja, hogy egy öreg kommunista lakik itt egymagában, egyszer már majdnem prágai szenátor is lett belőle, jelölték. Máris elhatároztuk, hogy benézünk a házikóba. Még odasúgom a fiúknak, hogy ivóvizet kérünk csak, ha barátságtalan ember, s félrenyomom a kiskaput. Nagyon üres ez a kis udvar, s olyan különös, hogy a kerítés fölött körös-körül a végtelen tarló nyílt terepére lát ki az ember. A vályogházikó kicsi ajtaja előtt méltóságos nyugalommal vár be minket egy szakadozott ruhájú öregember. Jó napot kívánok – mondom. Isten hozta – feleli -, hát csak kerüljenek beljebb. Ilyen hamar bekerültünk az egyetlen szobácskába. Bemutatkozunk, s leül ki-ki ahová tud. Az egyik oldalát a szobának egészen elfoglalja az ágy. Fölötte Kossuth Lajos és családja. Az öreg nem ül le. Keze fejét az asztalon nyugtatva áll velünk szemben. Mondom, hogy diákok vagyunk. Tudom, feleli.
Tanulni szeretnénk. Megismerni mindenütt az igazságot. Azért jöttünk most ide is. A vidéket bejártuk már Munkácstól kezdve. Mondja el nekünk, hogy milyen a földmunkás sorsa. Lejegyezzük, más diáknak is átadjuk. Azt akarjuk, hogy minden magyar diák az értelmiségével szolgálni tudja a dolgozókat. Tudnunk kell tehát, hogy hol, mi az igazság, milyen a dolgozó ember helyzete.
Figyelmesen meghallgat. Féltünk egy kissé, hogy előttünk nem fog mindennel őszintén előrukkolni az öreg. Ellenkezője történt. Egyórás beszédet mondott a kis szobában a földmunkások szónoka, s mi javarészt jegyezni sem mertük józan, mindig tárgyilagos előadását. Erős volt.
„Én nem félek, egy rongyos életért nem kár. Elítéltek engem már, mert a paraszttanács kormányt éltettem, de hallgatásba van még az ítélet. Derék dolog, hogy szertenéznek a diákurak, mert hiszen az iskolában úgysem tudják meg, hogy mi az emberség. Ha azt tanítanák ott, hogy mi is az az emberség, akkor az úri rend magától is megbukna szépen, és nekem se kéne egészen lekopaszodnom a gond miatt” – kezdi beszédét a csillogó szemű öreg.
Rámutat Ilku Palira, és bocsánatot kér tőle, hogy az ő apjáról is lészen szó.
„Mert az Ilku Pál* apja és minden más kisgazda is kommunista, csak nem érti még magát. Hát nem a kisgazdát fosztja ki a mai élet? A munkásból, a napszámosból már csak cseppenként lehet vért kiszíni, hát ráfeküdtek a kisgazdára. Jön a sok adó, kevés a szőllő ára, a gabona ára se éri meg a vesződséget. Mindenki bankból él, míg csak jön az árverés, hol a váltó miatt, hol azért, mert a finánc mindent túlbecsül. Elveszett akkor már az ember, mert ahogy girbe-görbe a paragrafus mintája, úgy össze van csavarva a törvény is, nem lehet abból kiszabadulni. Észrevétlenül vándorol be mindenki a kommunistaságba, aki magyar van csak itt a vidéken. Nem a kommunista pártot mondom én, hanem a kommunistaságot. Ha egyszer mind együtt lesz a szegény ember, azt mondja majd egytül egyig a sok szegény: mozduljunk meg mindnyájan, hogy segítsünk magunkon.”
Beszél az öreg a maga nyomorúságáról. Rongyaira mutat. Most kinyújtja kezét, rámutat a falon egy bakafényképre.
„Ez itt a fiam. Elvitték katonának. Mi meg itthon koplalunk. Tengődök-lengődök, aludni se tudok. Még a bútoraim is le vannak foglalva az adóba. Vérig sért, de nem vagyok képes fizetni. A fiam építette nekem ezt a kis házat, mert nem győztük már a hatszáz korona évi lakbért. Olyan ember az én fiam, hogy amikor küldtem neki Csehországba tíz koronát, hát nem visszaküldte, s azt írta hozzá, hogy nem fosztja meg tőle az ő édesapját! Kiég a szemem idehaza, hogy a fiam ott gavallérosan még csak meg sem hívhatja egy kis borra a pajtásait.”
A kommunista pártról is beszél. A vezetőkről kissé fajvédőízű, bár nem rosszakaratú a kritikája. Valami korrupciót emleget. Nem is a pártban bízik, hanem, amint ő mondja, a szegényember emberségében.
„Nem akarok én úr lenni, nem akarok kastélyban lakni, csak az, amiért dolgozom, legyen az enyém. Szűnjön meg ez a világ, ahol tönkremegy az ember. Már a gyerek is pusztul itt, ha bekerül a téglagyárba. Egy piros ember onnan ki nem jön, be van az arcuk meszelve. Aztán ez a sok országbarázda. Ahová lépek, más kormány. Egységes legyen a világ, és emberséges.”
Nem tud megkínálni bennünket semmivel. Búcsúzóul azt mondja, talán röstelkedve a hosszú előadásért, hogy gondolkozik ő most azon, hogyan lehetne nagyon röviden megmondani azt, amit akar.
„Hogyha majd meghalok, jusson eszetekbe, a vén Nagy Lajos így mondotta a földmunkásoknak.”
Messze kint a határban válunk csak el beregszászi diáktársunktól. Különös volt ez a szónokló szegényember. Lelógó fehér bajusza alól határozottan kopogtak a szavak. Nagy szeme fehér fénnyel izzott. A földre sújtott, minden rétegében megingó és proletarizálódó Szegényország embere emberséget, új világhorizontot keres.
Hogy is felejtkezhettem el magamról a zenélőóránál. A véres sínek és a mezei szegénypróféta között. Nem olvasok többé Babits-regényt.