Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban című írása első ízben a Prágai Magyar Hírlapban jelent meg öt részletben. (1930. szeptember 24., október 2., október 10., december 21., 1931. január 11.) Azóta e mű több alkalommal kiadásra került, de a gyűjteményes kötetek jegyzeteiben az eredeti megjelenés időpontját nem közölték, vagy ha igen, akkor tévesen. Emlékirataiban Balogh Edgár is tévesen emlékszik, szerinte 1930 októberében jelent meg írása első része. (Balogh Edgár: Hét próba. Bp. 1981. 244.)
Balogh Edgár írása a különböző kiadásokban különböző címmel olvasható, a szöveg kisebb-nagyobb mértékben majd minden kiadásban különbözik az előző kiadás szövegétől. (1. Balogh Edgár: Hármas kis tükör. Bp. 1945. 114. A cím: Szegényországban. 2. Balogh Edgár: Egyenes beszéd. Bukarest. 1957. 13–44. A cím: Vándorúton. 3. Balogh Edgár: Dunavölgyi párbeszéd. Bp. 1974. 32–64. A cím: Tíz nap Szegényországban. 4. Az éhség legendája. Csehszlovákiai magyar valóságirodalom a két világháború között. Bratislava. 1975. 33–75. A cím: Vándorúton.)
E mostani kiadásban Balogh Edgár írásának eredeti, a Prágai Magyar Hírlapban 1930–1931-ben megjelent szövege olvasható, csak az értelemzavaró sajtóhibákat javítottam.
Emlékirataiban nem tesz róla említést, de vándorútjuk első napjai után Balogh Edgár rövid írásban már beszámolt élményeiről a Ruszinszkói Magyar Gazda hasábjain:
„SZEGÉNY EMBEREK
Írta: Balogh Edgár
Ötödik napja járjuk négyen a ruszinszkói magyarok földjét. Mindenütt megdöbbentő kép tárul elénk: ez a föld a szegényemberek hazája. Évszázados bajok megoldatlanul és a gyarmati helyzet új keserűségei. Pedig ezegyszer nem politikai pártok emberei kopogtattak be lelkészekhez és napszámosokhoz, kisgazdákhoz és pásztorokhoz, hanem diákok, egyszerű megfigyelők, akiket a szigorú tudományos tárgyilagosság kötelez. A pozsonyi magyar egyetemi hallgatók SARLÓ szervezete küldött ki bennünket Beregbe, míg más húsz diák Bodrogköz, Gömör és Ipolyvölgy magyar falvait látogatja sorra. Feladatunk közgazdasági, társadalomtudományi, népegészségügyi és néprajzi szempontból megfigyelni a dolgozó tömegek életét. Tanulmányozzuk a kisgazdák egyre erősebben érezhető proletarizálódását, a napszámosok emelkedő munkanélküliségét, a kisipar válságát, a sajátságos magyar parasztkultúra helyébe tóduló felületes kispolgári keverék kultúrát, a magyarság vérveszteségét a fokozatos elszlávosítás következtében, a növekvő kivándorlást, zsellérek lángoló keserűségű nyomorúságát. És még valamit, amiről mindig álszemérmesen hallgattunk eddig: a magyar intelligencia gyöngeségét, felkészületlenségét a gyarmati és osztályharc ránk szabadult tragikus veszélyeivel szemben.
Jártunk az izsnyétei magyar és ruszin törpebirtokosoknál, akik gyalog járnak a beregszászi szőllőkbe, egy hétig kenyéren és szalonnán élnek, s csak vasárnap délben jutnak főtt ételhez hosszú gyaloglás után. Így keresik meg a téli sült krumplira valót. Azelőtt a Schönborn-nagybirtokon gazdálkodtak felesbe, harmadába. A cseh maradékbirtokos most géppel dolgoztat, és munkaerőt a hegyekről hoz. Az izsnyéteiekkel csak a választások idején áll szóba. Egy szegényember azt mondotta nekünk, hogy öt korsó pálinkával vette meg a maga politikai pártja számára a félrevezetett és szegénnyé tett falut. Beszéltünk fornosi szőllősgazdával, aki feleannyit vett be a borán, mint amennyit kiadott a szőllőjére. A cseh sörért becserélt dalmát és olasz borok tönkretették a honi termés piacát. Milyen lehet ilyen viszonyok közepette a szőllőmunkás bére? Azt mondják, egy szőllősgazda elkeseredésében nekiállott a szőllőjének, és mint az őrült, kivagdosta a tőkéket. Pusztán maradt utána a föld. A gyarmati helyzet lassanként egy frontra nyom gazdát és munkást egyaránt. Izsnyétén azt mondotta egy szegény ember: »Azt se bánnám, ha az éccaka meghalnék.« Barkaszón egy napszámos bizalmas volt hozzám: amikor megtudta, hogy tanult ember létemre a szegények közé járok, Mátyás király jutott az eszébe, aki szintén így tudta még a szegények búját és baját. Azt mondja: »Bárcsak valami háború volna megint, hadd pusztuljon el a felesleges szegényember. Magamat sem veszem ki belőle. Nem érdemes ennyit kínlódnunk.« Hát még a nagydobronyiak, akikben a »kortesföld« tartja már csak a reményt, bár maguk is keserűen nevetnek önmaguk hiszékenységén.
Kis esetek ezek önmagukban, de nékünk élmény az öreg csordás két mondata is. Amikor a nagydobronyi táncoló gyermekeket és a népviseletbe öltözött menyasszonyt fényképeztük, odavánszorgott a szérűskertbe egy beteg kisfiú. A munkában nehéz zsákokat emelt, míg kidőlt és most lázban csillogó fekete szemei be-becsukódnak, gubába takarva ott hever a kis kazal oldalában. A ruszinszkói szegényemberek szomorú jövőjét szimbolizálta ez a gyermek. Fájt nékünk a tehetetlensége, vergődése. Ilyen élmény a kétségbeesésen keresztül is szakadatlan munkára, az új magyar értelmiség történelmi feladataira kötelez. Másnap egy esküvői párt fényképeztünk. A legénynek csak fél karja volt. Az erdei munkában rádőlt a fa, le kellett vágni a kórházban a fél karját. A menyecske szerető gonddal eltakarta a férje csonka karját, hogy ne kerüljön rá a képre. Mi mégis megjegyezzük magunknak a félkarú magyar munkást örökre. Halálra szánt, csüggedt napszámosok, az őrületig tönkrement gazdák, munkában kidőlt gyermekek, csonka munkásvőlegények földjén az új magyar értelmiség nem lehet többé az az álmodozó és tehetetlen, emlékeken rágódó és apró rádióörömökben kielégülő, csöndbe dermedt falusi intelligencia, amely lassankint magára is lehúzza a történelemből kieső népek és osztályok koporsófödelét.
Lehet, hogy sötéten látunk mindent. De mit szóljunk, mit reméljünk azon a földön, ahol a nyomorúsággal, a gyarmati kizsákmányolás megrázó jelenségeivel, a szellemi elmaradással szemben nem találkozunk a mentésre tudatosan készülő, mozgalmas, modern magyar ifjúsággal sem? Szlovenszkón legalább a középiskolások önképzőköreiben, a cserkészmozgalmakban, az ifjúsági sajtóban és az egyetemi hallgatóság tudományos munkájában látunk tervszerű készülődést a nép bajainak orvoslására. A mi falusi tanulmányutainknak is az a célja, hogy anyagot gyűjtsön a prágai, brünni és pozsonyi szociográfiai szemináriumok számára. Két éves tervünk van, ezalatt szándékozzuk a csehszlovákiai magyarság gazdasági és kulturális tükörképét tudományosan kidolgozni. Olyan új értelmiséget akarunk, amely a néptömegekkel gyermekkora óta közvetlenül érintkezett, bajait ismeri, s a tudomány legmodernebb eszközeivel tudja majd megszervezni a kisebbségi magyarság gazdasági és kulturális fejlődésének szakszervezeteit, szövetkezeteit és kultúregyesületeit. Ruszinszkóban látjuk és értékeljük az idősebb nemzedék több tagjának építő szándékát, szervező munkáját, de ugyanakkor megdöbbenve észleljük, hogy az intelligencia túlnyomó része mennyire elzárkózott, a néptől távol álló, a magyar tömegek érdekvédelmét nem vállaló vagy arra nem is alkalmas, sokszor pedig gyávaságig meghunyászkodó, ha nem egyenesen a magyarságát is megtagadó. A politikától legtávolabb álló gazdasági és kultúrmunkára sem mernek sokan vállalkozni népük érdekében. A fiatalságnak pedig Beregszászban önképzőköre és akadémikus egyesülete sincs, a néhány lelkes cserkészt kivéve már maga az ifjúság is befejezettnek tekinti a magyar értelmiség hivatását, jövőjét ezen a földön. Pedig valaminek történnie kell, nem maradhatnak egyedül, sután, elhagyottan örökké a ruszinszkói szegényemberek.” (Ruszinszkói Magyar Gazda. 1930. augusztus 24.)
A Prágai Magyar Hírlap, mielőtt közölni kezdte volna Balogh Edgár írását, már 1930. szeptember elején részletes cikkben számolt be a magyar diákok országjáró körútjáról:
„A KISEBBSÉGI MAGYAR FALU
MEGDÖBBENTŐ SORSA RAJZOLÓDIK ELÉNK
A SARLÓSOK VÁNDORÚTJÁRÓL BEFUTOTT JELENTÉSEKBŐL
Tizennyolc magyar egyetemi hallgató tanulmányútja a pusztuló magyar vidéken – A vándorlási tapasztalatok tudományos feldolgozása előtt
Érsekújvár, szeptember 2.
Vasárnap Érsekújvárott jöttek össze a Sarló augusztusi szociográfiai vándorlásának csoportvezetői. Jelentések, naplók, rajzok, kották, fényképek futnak össze, tizennyolc magyar egyetemi hallgató kéthetes falusi tanulmányútjának dokumentumai. Izgalmas regény húzódik el a szemünk előtt. Az ősi lelket hordozó népi kultúra sajátságos megnyilvánulásai, szomorú zsellérsorsok, a pusztuló magyar vidék gazdasági és szellemi anarchiájának sokszor a fantasztikumot érintő tükörképe. Munkába görnyedt gyermekélet, egy-egy feljegyzett utolsó népdal, tömeges kivándorlás és mindezek közepette tizennyolc diák viharban és napsütésben, szénapadon és ősi fatornyok harangjainál, csehszlovák telepen, urak és napszámosok, lelkészek és kommunista népvezérek társaságában. Valóságregény ez a szlovenszkói és ruszinszkói magyarság tragédiás sorsáról.
A regösjárástól a szociográfiai intézetig
A vándorcsoportok augusztus 6-án Érsekújvárott a városi tanácsteremben kapták megbízásukat a Sarló városközi vezetői gyűlésétől. Ez a gyűlés felállította a Sarló kétéves szociográfiai munkaprogramját. Pedagógiai, tudományos és propagandisztikus tervezetet mutat fel ez az érsekújvári programadás. A Sarló legelső célja az ifjúságot a magyar dolgozó tömegek szociális és kulturális valóságával megismertetni. Már 1925-ben megindította a Sarló elődje, a Szent György Kör a középiskolai cserkészek regösmozgalmát, amely dallal, friss játékkal és szociális nevelő hatású mesékkel lepte meg a falusi gyermekeket. A regösdiákok ugyan 1928-ban a gombaszögi táborban a Sarló megalakításával egyidejűleg még proklamálták a magyar cserkészet megújhodását, mozgalmuk azonban az iskolaügyi hatóságok ellenszenvén ettől fogva megtörött, s a különösen 1926-ban és 1927-ben virágzó regösjárás a gombaszögi tábor után megszűnt. Most a mozgalom új felállításán dolgozik a Sarló, és a regösjárást a szociográfiai főiskolás vándorlásokkal egészíti ki. Ifjúsági sajtón, önképzőkörökön, egyetemi szemináriumokon keresztül a falvakat járó regösdiákok mozgalma az új nemzedék irányító élményévé válik. A szociográfiai kérdőívekkel és naplófeldolgozásokkal induló tudományos munkát az 1932-ben felállítandó csehszlovákiai magyar szociográfiai intézettel akarják megkoronázni a fiatalok. A romantikusan indult regösjárástól az egyetemi hallgatók ez idei népismereti tanulmányútján keresztül tehát nagyon komoly közéleti cél felé törnek a sarlósok.
Tizennyolcan az Ipoly völgyében, Gömörben, Bodrogközben és a Tiszaháton
Az ipolyvölgyi csoport tagjai voltak: Diósi Kornél (Ipolyság), Dobossy László (Érsekújvár), Jablánczy Miklós (Ipolyság), Nemesszeghy Jenő (Pozsony) és Pál Ferenc (Tesmag). A csoport gazdag néprajzi anyaggal tért haza, nemcsak a rajzoló vázlatfüzete telt meg a magyar népi kultúra kallódó kincseivel, de a folklór megfigyelője is gazdag népmese- és népszokásgyűjteményt hozott magával a vándorlásról. A csoport Pereszlény, Visk, Szete, Bél, Pásztó, Keszi, Bény, Csata, Oroszka és Gyerk községeket tette pontos szociográfiai megfigyelés tárgyává. Naplójukról vasárnap közölt a P. M. H. érdekfeszítő tudósítást.
A gömöri csoport tagjai voltak: Bartók János (Budapest), Chinoradszky István (Érsekújvár), Ferencz László (Pozsony), Forgách Béla (Perbele), Horváth Ferenc (Érsekújvár) és Tóth Vilmos (Rimaszombat). A csoport budapesti vendége, Bartók Béla unokaöccse népdalokat keresett, de az urbanizálódás és proletarizálódás következtében elsodródó faji értékek alig voltak már fellelhetők. A csoport a következő községeket látogatta meg: Bátka, Radnót, Iványi, Czakó, Zádorháza, Zsip, Baraca, Hanva, Runya, Méhi, Kövecses, Hubó, Királyi, Tamási, Füge, Alsó- és Felsővály, Bükkszög, Gergelyfalva, Kálosa, Beje és Lökösháza. A csoport egy része különvált, és a Sajó völgyében folytatta útját. Ez a csoport Sajógömör, Gömörpanyit, Beretke, Lice, Gicze, Horka, Borzova, Jablonca és Hosszúszó gazdasági életét kutatta. A gömöri vándorok élményei napló formában a gömöri sajtóban látnak napvilágot. Mint ebben az esetben is, a Sarló a vidéki sajtóba való bekapcsolódást elsőrangúan fontosnak tartja, s a vidéki sajtót a környék tudományos feldolgozására akarja rábírni.
A bodrogközi csoport a következő útvonalat járta be: Csap, Tiszasalamon, Kistárkány, Nagytárkány, Bély, Kisdobra, Királyhelmec, Bodrogszentes, Véka, Zétény, Szolnocska, Boly, Bodrogmező, Szelesz, Kaponya, Banyán, Szirénfalva. A csoport tagjai: Balázs András (Érsekújvár), Jócsik Lajos (Érsekújvár), Zalánffy Géza (Munkács). A csoport különösen a pártviszonyokat és ezeknek osztály- és gazdasági összefüggéseit tanulmányozta.
A negyedik csoport Munkácsról indult ki, s Beregszász és Nagyszőllős érintésével a következő községekben végzett kutatást: Izsnyéte, Barkaszó, Szernye, Nagydobrony, Bátyu, Rafajnaújfalu, Bulcsu, Macsola, Badaló, Halóbor, Vári, Csetfalva, Tiszaújlak, Bökény, Szőllősgyula. A csoport tagjai: Balogh Edgár (Pozsony), Bertók János (Munkács), Lőrincz Gyula (Dunaszerdahely) és Sáfáry László (Munkács). Értékes néprajzi anyagot gyűjtött ez a csoport: megnézte és részben lerajzolta a csetfalvai és szőllősgyulai festett fatemplomot, táncoló gyermekeket fényképezett, népviseletet tanulmányozott, és dalos gyermekjátékokat gyűjtött. Tanulmányt készített elő a falusi gyermekek életéről A Mi Lapunk számára. A megdöbbentő szociális megfigyelésekről a csoport a Ruszinszkói Magyar Gazdában számolt be. A vándorok összehívták Munkácson és Beregszászban a magyar középiskolások, cserkészek és egyetemi hallgatók vezetőit, és szociális szellemű, tudományos irányzatú ifjúsági mozgalmakat igyekeztek megalapozni. A munkácsi Kárpáti Híradó hasábjain máris termékeny vita indult meg a Sarló céljairól.
Pusztul a magyar falu
Megdöbbentő kép tárult mindenütt a vándorok elé. A csoportok egy-egy faluban meglátogatták a lelkészt, a tanítót, a bírót, a kisgazdák, a törpebirtokosok és nincstelen napszámosok exponenseit, a pártok vezetőit, a szövetkezetek elnökeit, az orvosokat és a falun lakó diákokat. A jegyzetekből kitűnik a gazdatársadalom bomlása, elszegényedése az adóterhek, a gabonaár csökkenése, az eladósodás, a betegsegélyző, a primitív mezőgazdálkodás következtében. A napszámosok között terjed a munkanélküliek száma. A kisipar bukik. Egyke a kisgazdáknál, kivándorlás a zselléreknél és földmunkásoknál a tipikus menekülési forma. A soviniszta iskolapolitika „eredményei” is végzetesen súlyosak. A maradékbirtokok és a kolonizáció egyformán nyomják a gazdát és földmunkást. Az általános proletarizálódás kiegyenlíti a falusi osztályellentéteket, és egy frontra nyomja az egész lakosságot. Osztályharc és nemzeti harc azonos fogalmakká válnak. »Figyelmeztetjük a vezetőséget, hogy a falu egészséges életéről, őserejéről, épp úgy, mint valamikor a kísértetekről, amelyek nincsenek, ne tétessék többé említés« – írja keserű gúnnyal a gömöri jelentés. Ha figyelembe vesszük, hogy a csoportok vándorai semmiféle politikai pártokhoz nem tartoznak, s csakis a szigorú tudományos tárgyilagosság elve szerint jártak el útjukon, különösen felbecsülhetetlennek fogjuk tartani munkájukat. Legérdekesebb a naplókban a falusiak tőrülmetszett, rendkívül találó kritikája a bajokról és őszinte helyzetjellemzése. A főiskolások mindenütt megnyerték a nép szívét, és bizalommal vallott nekik a zsellér, a csordás, a kommenciós cseléd, a bíró, a kurátor, a kisgazda, a gyárba járó parasztmunkás és az útra kész kivándorló.
Az új magyar értelmiség előkészítése
A Sarló a vándorok néprajzi munkáját belföldi és magyarországi szakköröknek küldi el, a népművészeti rajzokat pedig kiállítás keretében mutatja be legközelebb Pozsonyban. A regösjárások régi naplóinak felhasználásával Csáder László, Lőrincz Gyula és Nemesszeghy Jenő mintegy 200 eredeti rajza kerül a közönség elé. A kiállítást a Sarló szlovenszkói művészek és etnográfusok bevonásával rendezi, erre a rendezésre annak idején még visszatérünk. A Sarló a néprajzi anyag feldolgozásával a parasztság osztálykultúráját, a válságba jutott faji kultúrát akarja dokumentálni.
A sarlósok egyik legmegrázóbb élménye a falusi magyar intelligencia sok helyütt tapasztalt csődje volt. A magyar vidék szellemi vezető rétege nagyon sok helyen nem eléggé rátermett az új történelmi viszonyok közti helytállásra. Korszerű közgazdasági műveltséggel átitatott értelmiség kell, amely meglátja a gazdasági romlás okait és szervezni tudja a tömegek gazdasági életét.
A Sarló kiadja a vándorok naplóit, s tudományos szemináriumokban feldolgozza a vidék megfigyelését. Abból az újságból, amely ismeri a magyar nép valóságos helyzetét, ki fog alakulni ez az új értelmiség.
A P. M. H. nagyobb cikksorozatban fogja ismertetni az ez idei első falusi diák tanulmányutakat. A sarlósvándorok különös valóságregénye így az egész kisebbségi magyar társadalom tulajdonává válik.” (Prágai Magyar Hírlap. 1930. szeptember 3.)
Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban című írásának csak első öt része jelent meg, a Prágai Magyar Hírlap 1931. január 11. után megszakította a sorozat közlését. Az író így emlékezett vissza harminc év múltán erre az eseményre: „Megpróbáltam írni, a publicisztikánál állandóbb, irodalmibb formában. Tíz nap Szegényországban fejléc alatt ki is vallottam magamból a felső-tiszai vándorlás minden tárgyi adalékát és lelki rezzenetét. A riport-műfajt választottam, ebbe próbáltam a napi kisproblematikán túl belefoglalni Ady-igéken, Kodály-akkordokon nőtt s a leninizmusig ért szemléletünket. Még októberben jelent meg az első nap leírása, az ötödiké már az új esztendőben, 1931 januárjában. Kolumnás cikk volt, ezzel a hosszú címmel: Szegénytulajdon és parasztbéke, prófécia a kommunistaságról és egy sétapálca-gyűjtemény. A kaktuszai és faragványai közt Kneipp-kúrázó bulcsui tiszteletes került szembe az írásban ama nádi prófétával, a falu határába szorult öreg kommunistával... A sorozat itt, az ötödik napnál szakadt meg. Valahol vidéken (talán Zsolnán) konferenciázott a két magyar ellenzéki párt, s keresztényszocialista nyomásra azonnali hatállyal nemcsak a cikkek folytatását állították le, hanem a korrektori állásból is kidobtak. Azonnal jött is helyembe más a szurtos hokkedlire.” (Balogh Edgár: Hét próba. Bp. 1981. 244.)