Az a „beszélgetés”, amely a Magyar Csillagban megjelent első cikkem nyomán kifejlődött, magát az eredeti témát erősen kiszélesítette. Első gondolatom nem volt sokkal több ennyinél: egyik közgyűjteményünkben könnyűszerrel hozzáférhetővé kellene tenni a magyarságról szóló külföldi irodalmat, hogy a nemzeti karakterológiának, az „önismeretnek” ez a becses forrása mindnyájunk kincse legyen, hogy bibliográfiák és még ennél is fontosabb kritikai és történeti feldolgozások segélyével a magyarság önvédelmi fegyvertára alakuljon ki belőle. Illyés Gyula és Keresztury Dezső cikkei ebből a szerény magból kifejlesztették a sokkal átfogóbb és – mint a fejlemények mutatják – sokkal izgatóbb, máris széles köröket foglalkoztató témát: „Hírünk a világban”. Jó-e a magyarság híre a nemzetek nagy társaságában, vagy rossz? Ha rossz, vajon okkal romlott-e el vagy ok nélkül, mikor és miért? Melyek azok a nemzeti értékeink, amelyeket a külföld elismer, s melyek azok a vélt értékek, amelyeket a külországok térségein hasztalan hajszol a magyar, mint Arany János gyermeke a szivárványt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések egész sorát vetették fel cikkünk kapcsán több napilap hasábjain Vass László*, Szabó Zoltán*, Tóth László*, Márai Sándor*, báró Radvánszky Antal*, Zolnai Béla*, Máthé Elek*, Kósa János*, Irk Albert*, Fenyő Miksa*+, s e folyóirat szerkesztője is kapott több, terjedelmes és okfejtésre cikknek is beillő hozzászólást, melyeket e cikk írójával közölni volt szíves. A dolog természeténél fogva ezek a hangok a legkülönbözőbb módszerrel és formában tárgyalják a kérdést, sőt egyszerre több kérdést is, mert – mint minden vitában – az alapkérdés lassan elhalványult. A „beszélgetők” java része igen érzékeny (mint Radvánszky Antal* megállapítja, a sértődékenység a nemzeti jellemnek éppenséggel egyik alapvonása), s bár többen igazat adnak Illyés Gyula cikkének, és elismerik, hogy hírünk odakint nem éppen zavartalanul jó, hamarosan megvigasztalódnak azzal, hogy jobb vélemények nemegyszer ellensúlyozzák a rosszabbakat, s legtöbbjük azt a zárókövetkeztetést vonja le a saját külföldi tapasztalataiból, hogy a magyarságnak elvakult ellenségei mellett vannak felvilágosított vagy megnyert jó barátai is, az árny mellett tehát ott a fény, s ebből a dualisztikus közhelyből azt a tanulságot merítik, hogy: fel a fejjel – nem az idegenek vélekedése a fontos, nem a „rossz hír”, hanem saját, önmagunkba vetett hitünk. Így a „nemzeti önismeret” – ha önbizalmában némiképp megtépázva tér is haza világkörüli szemleútjáról – voltaképpen elhessegette a kelletlen árnyakat, s egyedül a fényt volt hajlandó kielemezni a „nemzet híréből”. Munkánk tehát fonákjára fordul: nem okulást merítünk, ami eredeti célunk volt, a bennünket vizsga szemmel néző idegenek ítéletéből, hanem dacos elkeseredéssel fordulunk vissza délibábjainkhoz. Vagyis mintha Illyésnek nem volna igaza: nem vagyunk még elég erősek, hogy nagy nemzetek módjára meghallgassuk és megszívleljük a rólunk szóló ítéleteket és nézeteket. Csak dicséretet akarunk hallani.
Első pillantásra mintha a vitának ez a szakasza szükségszerűen terméketlen volna. A magyarságról szóló vélemények és ítéletek a legkülönbözőbb forrásokból erednek, alapos szemlélet vagy felszínes tájékozódás eredményei, finom és elmélyedő megfigyelések vagy jelentéktelen, futó megjegyzések, igazságok vagy félreértések, ellenséges érdekek diktálta propaganda vagy éppenséggel saját propagandistáink frázisainak rossz visszhangja. Politika és hadviselés, szenvedélyek és előítéletek, frivolság vagy udvariasság: ezerféle motívuma lehet a jó vagy rossz, a helyes vagy balítéletnek. Ennyire eltérő értékű adatanyagból csak gondos és bölcs kritikai szintézis rajzolhat zárt képet: minden egyéb kísérlet szétfolyó és hézagos lesz, az önámítás forrása, és nem a tanulságé.
Másfelől azonban valóságos és komoly kérdések körül minden eszmecserének üdvös, mert érdekkeltő hatása is van: a „nemzet hírének” kérdése egyszer már fel van vetve, elhangzott a súlyos szó, hogy ez a „hír” csak néhol jó, gyakran bizony rosszabb. Ha ezt a rosszabb hírt nehezen viseljük, ha sokan úgy érezzük, hogy a magyarság jobb sorsot érdemel, ha a nemzetben az a hit ver gyökeret, hogy az idegen közvélemény igaztalan vele szemben, hogy ellenségei által szerteszórt rágalmak mérgezték el a művelt nemzetek rokon érzését, megint felmerül a kérdés: mi az alapos vagy alaptalan vád a magyarság ellen, mik a félreértések, tévedések, rágalmak, – mért vagyunk „idegen test Európában” – ez a hang is hallható volt, nem is régen, s nem is a háborúban+ –, mivel vétünk a közfelfogás ellen, amely oly sűrűn fordul ellenünk? Radvánszky Antal* báró kitűnő megjegyzései e részben főként a magyar „modort” vizsgálják, a lelki és szellemi modort, s emögött – igen helyesen – a nemzetnevelés nagy távlatára utalnak. De a magyarság népszerűtlensége bizonyára sokkal több, mint „modor” kérdése: politikai eszmemenetek és formák, nemzeti életfelfogás és földrajzi helyzet, történeti sors és népek közti természetes verseny, súrlódás – mindennek szövevényes összetételével van itt dolgunk. Még akkor is, ha önmagunkkal meg vagyunk elégedve, helyesen tesszük, ha elmélyedünk ennek a népszerűtlenségnek esetleges okaiban: nemcsak az önismeretnek forrása a külföld véleménye, hanem utat mutat az orvoslás felé is: az önmegismertetésnek, ha sikert akar elérni, hozzá kell igazodnia „hírünkhöz a világban”. A propaganda bonyolult kérdéséhez érkeztünk el.
„Propaganda” mint a nemzet aktivitása és rendszer, alapjában véve új dolog – nem sokkal a múlt világháború előtt keletkezett, a monarchia kis népei fejlesztették ki nyugaton, mikor nemzeti érvényesülésükért küzdöttek párhuzamosan ezzel, de inkább a belpolitika és a szociális élet síkján az orosz bolsevizmus tette elsőrendű állami feladattá –, tőle tanulták meg az elvét s a módszert az autoritatív* államrendszerek, végül maguk a demokráciák is. Lelki és szellemi értékekben nem éppen gyarapodó világunk a „propagandának” vására lett: a szerény és szent magból, a katolikus hitnek hirdetéséből – mely a szónak is eredetét adta – világi téren a valóságnak és szemfényvesztésnek kibogozhatatlan szövevénye lett. Ha így akarjuk látni, minden köröttünk propaganda – a világ propagandában inkarnálódik.
Míg korábbi századok csak a hasznos és okos ismeretek terjesztését, a nemzet nevelését tekintették állami feladatnak, addig legújabban nem egy nemzetnél a propaganda is állami tevékenység lett, a politikai, nemegyszer éppenséggel a pártpolitikai „befolyásolás” eszköze, nem a „hírverés”-é – ahogy elég fonákul próbálták ezt a sokkal gazdagabb értelmű szót megmagyarítani –, hanem a nézeteknek és felfogásoknak, a „hangulatnak” oktrojé. Így az állami nemzetnevelés feladata mellé egy új, bizonytalan, gyakorta kétes értékű feladat, az állami hangulatkeltés feladata lépett – hatalmas és nagy fontosságú tevékenységi kör. Több-kevesebb ellenkezés után világszerte rájöttek, hogy a sajtó, a film és a rádió félelmetes tömeghatásainak korában az állam nem mondhat le róla, hogy polgárainak „tájékoztatásáról” gondoskodjék. Későbbi korok fognak arról ítélkezni, miként látta el napjaink állami gépezete ezt az új feladatkörét.
A belpolitikai propaganda mellé hamarosan a külső propaganda társult, mely a nemzetről szóló nézeteket az idegenben kívánta megjavítani.
A nemzetek harcában – a béke harcában elsősorban – nem mondhatunk le az önvédelemnek erről az eszközéről. A nemzetek, mint az egyén, esendők és vétkesek: de nagy gyengéik mellett szerény jelességek is meghúzódnak, amelyekre rámutatni az egyénnek hasznára lehet, a nemzetnek boldogulása eredhet belőle. Az első feladat persze a nemzeti hibák valóságos orvoslata. De nem elég a hibákat orvosolni: a jó szándéknak, az alkotásoknak, a javulás útjának hírt is kell adni. Igaz és egyben közhely is, hogy a hír nem pótolhatja a valóságot – semmiféle propaganda nem fog erényt kovácsolni a hibából. De a kis és sokat támadott nemzetnek gondosan kell vigyáznia a jó hírére – arra, amit cselekszik, de arra is, amit mások tudnak róla. Ha terhes, ha kelletlen, ha gyakorta meddő munka is: a kis nemzet nehezen mondhat le propagandájáról.
A hír az életnek tükörképe, olyan gazdag és olyan árnyalatos, mint az élet maga: nincsenek szabályai, nincsen rendszere, csak áramlata van és sodra, melyben szerencsés kéz olykor sikerrel vezetheti el a ladikot. A propagandának nincs mesterembere, csak művésze – hétköznapjai sivárak és sikertelenek, ünnepnapjai, sikerei gyérek. Érthető és természetes ez: a külső propaganda már nem tudomány s nem is ismeretterjesztés és még nem diplomácia. Hibás nézetek, tévedések, félremagyarázások irtásának kínos mestersége, egy nemzet „kelletése”, harc a tollal, de olyan harc, melyben a formának mértéktartónak, ízlésesnek és kíméletesnek kellene lennie; polémia, mely kerülni szeretné a polémia látszatát. Úgy tűnik fel, mintha a magyarság ama feladatai közé tartoznék, amelyek örökösek. Száz év előtt az ismeretlenségből eredő félreértések ellen küzdött, tegnap és ma a szándékos félreismerés ellen.
„Tényleg úgy látszik – írta éppen száz esztendeje gróf Dessewffy Aurél* (Összes Művei 339. 1.) –, hogy Magyarországot illetve a közvélemény némely pontban örökös tudatlanságra és sötétségre van ítélve. – Bármily enyhén és elnézéssel ítéljünk is a hazánkat illető botlások felől, mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy azok oly mértékben szaporodnak, amint a Magyarországról írt idegen iratok száma növekszik. S ha ezek, amint nem tagadhatni, kevés kivétellel részint a fő dolgokban tévesek és hibásak, részint a felfogásban elhibázottak, részint hamis színezetűek, részint végre az igazat és hamisat, a helyeset és helytelent oly mértékben keverik össze, hogy csak a tévedések segédeszközeiig süllyednek le, belőlük az a lényeges hátrány keletkezik, hogy Magyarország és állapotai értelmes megítélésének elemeiben megoldhatatlan zavar halmozódik össze. – – –”
Ma már alighanem teljesen feledésbe merült, hogy Dessewffy volt az első politikai gondolkodónk, aki olyanfajta folyóiratnak látta múlhatatlanul szükségét, aminők ma a nemzet önmegismertetésének szolgálatában állnak.
„Többször történt kísérlet e visszásságoknak megcáfolására hírlapi részletes helyreigazítások által, de ezek céljokat csak ritkán érték el, részben, mivel a helyreigazítás a hazai lapokban jelent meg, miket külföldön nemigen olvasnak, részben pedig a hírlapok természetével járó efemer* hatás miatt. Én már rég foglalkozom azzal az eszmével, hogy e célra külön hírlapot kellene létesítenünk ily címen: Unwahrheit und Wahrheit über Ungarn*. Szakértők által kellene szerkesztetnie, az anyag szerint időhöz nem kötött füzetekben kiadatnia, melyben lenne egy compte courant* a Magyarország felől bármely tudományágban nyilvánuló hibákról, hogy így a ránk vonatkozó államtudomány, politika és történelem ne fajulna regénnyé. Irányára nézve mint ilyennek teljesen szabadnak kellene lennie, mellőzve minden pártállást, egyedüli célul tűzve ki a tényleges hibák helyreigazítását, de e feladat mellett nem volna szabad minden nyomtatott számadatot, minden hibásan írt tulajdonnevet ingerültséggel felkutatni, hanem csak oly dolgokkal kellene foglalkoznia, melyek vagy tartalmuk- vagy alakjuknál fogva súllyal és jelentőséggel bírnak. Még ily módon is alig hiányoznék, legalább az első füzetekre, az anyag, még ha csupán csak az újdonságokra szorítkoznánk is.
Nyelvre nézve a lapnak rendeltetésénél fogva: hogy a hibát ott pótolja, ahol keletkezett, szükségszerűleg nem magyarnak kellene lennie, az idegen nyelvek között pedig választani kellene, nehogy a könyv aszerint, amint valamit cáfolni vagy megigazítani kell, cifra bábeli zavar legyen”.
Cikkét Dessewffy ezzel a reménnyel fejezte be:
„Amily óhajtva nézek eléje ily irányú lap alapításának, oly meleg kívánsággal zárom be e sorokat, vajha anyaghiány miatt nemsokára ismét megszűnnék.”
Így, ezzel a felismeréssel s ezekkel az eszközökkel kellett már a reformkor Magyarországának is a tévedések és a tudatlanság ellen harcolnia: az ignoranciához* azóta „rossz hír”-ünk társult, a bennünket környező világ ellenséges indulata, Közép-Európa történetének számunkra balsorsszerű alakulása, szociális létünknek részben félreértett, részben időszerűtlennek látszó képletei – a szerencsétlen körülmények egész sorozata. Amit külső propagandának hívunk, ma sokszorosan fontosabb és sokszorosan nehezebb, mint volt a múltban.
A magyarságnak egész rendszernyi bírálattal, váddal és rágalommal kell megküzdenie, amelyek számottevő részükben annyira érthetetlenek számára, hogy közönségünk még azt is érzékenyen veszi, ha valaki – mint Illyés Gyula – ezekre a vádakra csupán utal. Illyés egy mondatát a „beszélgetésben” részt vevők legtöbbje igen zokon vette. Ez a mondat azt mondta, hogy „a vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett nyugaton a magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz”. Ha ezek a szavak még rágalmak feljegyzéseként is súlyosak az olvasónak, azt kell mondanunk, hogy – egy „is” szócskának az állítmány elé való beillesztésével – az igazságot tárják elénk: a magyarságnak ilyen híre is van külföldön! Ki merné azt tanácsolni, hogy ezzel a rosszabb hírünkkel ne törődjünk, hanem adjuk át magunkat süketen és vakon az önmagunkról festett hízelgő kép illúzióinak?
A rosszabb hírrel bizonyára szembe kell néznünk, mert különben nem számolhatunk le vele. Államférfiaknak és diplomatáinknak, történészeinknek és hírlapíróinknak szeme előtt kellene lennie a magyarság olyan torzképének, aminőt pl. a múlt világháború kitörésekor vezércikkében a párisi Le Temps* rajzolt rólunk, vagy a háború vége felé – Louis Eisenmann és J.-E. Pichon segédlete mellett – a cseh Osuský a máig is változatlanul hatékony „Magyars et Pangermanistes”* című kis könyvében, a magyarellenes vád- és rágalomtömeg e repertóriumában+. De ennek az irodalomnak sokkal kiválóbb példái is vannak. Jó barátaink dicséreteiből korántsem származik annyi tanulság, mint abból, ha egyszer alaposan és a részletekbe menően megtanuljuk, mit értenek ellenfeleink „magyar feudalizmus”-on vagy „a nemzetiségek rabszolgatartóin” (Osuský, 12. 1.). Ha ezekre a támadásokra részleteikben nem készülnek fel, akik érdekeinket határainkon kívül bárminő formában képviselni hivatottak, védtelenek leszünk, mint ahogy csak lassan és későn ébredtünk rá annak szükségére, hogy az 1919/20. évi békekonferencia asztalára került cseh emlékirat olyan szakaszaira feleljünk, aminő a „Le martyre des Slovaques sous la domination des Magyars”+ volt. Mikor megboldogult Steier Lajos* védőiratai elkészültek, s az ő bámulatraméltóan gazdag adatanyaga a világ előtt feküdt, ez a világ már régen döntött, és a magyar Felvidék elveszett volt. De az „Emlékirat” mögött ott lappang Osuský pamfletje: bölcsen tesszük, ha jelentéktelennek vagy nevetségesnek tűnő röpiratokra, aminő legújabban az úgy látszik örök életű Seton-Watsoné, vagy folyóiratcikkekre, aminő nemrégiben Henry Baerleiné* volt, gondosan ügyelünk: elképzelhetők olyan történeti helyzetek, amelyekben ezekből a fércszövegekből is hivatalos „emlékiratok” lesznek.
Nem lenne szabad megnyugodnunk benne, hogy a magyarság ellenfelei jobban tudják azt a „politikai nyelvet”, amellyel külföldön sikert lehet aratni, mint tudjuk mi, akiknek védekezni e „nyelv” ellen létérdekünk lehet. E formanyelv mögött politikai rendszerek, több ennél: világfelfogás rejtőzik, amelyet aligha fog minden nemzet a magáévá tenni, de a legalaposabban ismernie kell, egész mechanizmusát át kell tekintenie, hogy a motor ne másnak szolgáljon, hanem a magyarság érdekeit mozdítsa elő. Lehet-e pironkodás nélkül olyan közhelyet leírni, aminő az, hogy: a nemzet külső szellemi önvédelmének titka és nyitja az idegen gondolatvilág legalaposabb ismerete? Le kell írni ezt, mert ezen a téren sokat vétkezünk – az utóbbi időben mind többet és többet. Ismereteink a sorsunkban esetleg számottevő nagy és kis nemzetek múltját és életét, gondolkodását és érdeklődését illetően fájdalmasan hiányosak. Külországokról inkább képzeleteink és vágyálmaink vannak, mint gondos munkán nyugvó, elmélyedő tudásunk. Voltak percek a múltban, mikor cselekedeteinknek külső politikai hatását nem helyesen mérlegeltük. Hogy adjunk önmagunkról helyes képet a külföldnek, ha cselekedeteinkkel is olykor rossz nyomon vagyunk – ha magunk is elemi felvilágosításra szorulunk?
Vádakkal, amelyek talán féligazságokat rejtenek, rágalmakkal, amelyek teljességgel alaptalanok, nem megbántódást kell szembeszegezni, nem is vállvonogatást vagy közömbösséget, esetleg sértő vagy csak hetyke polémiát: hanem tényeket. Tudvalevően minden rágalomból valami megragad, s duplán így van, ha a rágalmak esetleg az igazságnak valami magvát burkolják. A vitát sem lehet mindig elkerülni, de nem a vitában rejtezik az üdvösség, hanem a gondos és igazságszerető felvilágosító munkában. „Néma nép” vagyunk a világ Bábelében – nemcsak nyelvünk ismeretlen, gondolkodásunk is nemegyszer szokatlan utakon jár, fogalmaink nem fedik a nyugati gondolat közhelyeit. Mindezt át kell hidalni.
A gondolati áthidalás – mint már fent érintettük – elsősorban idegen nemzetek „politikai formanyelvének” elsajátítását jelenti, egy olyan frazeológiáét, amelynek jelszavaira e nemzeteknél várkapuk nyílnak meg, sőt néha sáncok is leomlanak. Felesleges mondani, hogy ez nem jelenti minden esetben a gondolati hasonulást vagy éppen azonosulást: a nemzet sajátos politikai gondolkodását még nem hamisítja meg, ha más „formanyelven” is tud – ha tudnak főként azok, akik az idegenben felvilágosító munkát kívánnak végezni. De ugyanígy: cinikusan sem szabad ezt értenünk – nem valaminő szemfényvesztésről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy mindazt, ami nálunk hagyományos, sajátos, tehát nehezebben érthető, olyan gondolati nyelven magyarázzuk meg, amelyet a másik nép valóban megért.
Megért, elfogad, és – szívesen fogadja el. A formanyelv kérdése így mindjárt elvezet a valóságos nyelvkérdéshez is; ennek is megvannak a maga útvesztői. Magyar szövegeknek idegen nyelvekre való fordítása (újabban sokat fordítunk, s nem mindig a kellő válogatással) komoly és egyéni szellemi munkát kíván, szinte azt merném mondani: művészetet. A magyar mondat és periódus, de a magyar gondolat is gyakran „átépítést” követel – nem érhetjük be a nyelvtanilag helyes, egyszerű átmásolással. Nem lesz elég, s magasabbrendű céljainkat semmi esetre sem közelítjük meg, ha szakmányba fordíttatunk kellőképp meg nem rostált „önismertető” szövegeket. A legtöbb ilyen szöveg a magyar közönségnek készült, esetleg a hazai szaktudósok kis körének, s nem a külföldnek: azzal, hogy egy külföldinek vélt tudományos propagandának rutinját mímeljük, még nem válik valósággal idegen, azaz idegen ember számára érthető vagy éppen élvezhető szöveggé. A szellemi munka egyéni jellemét és mélységét semmiféle „üzemszerűség” nem pótolhatja: magyarázat és felvilágosítás mindig szólónak és megszólítottnak kapcsolatát jelenti. A fordításban jelentkező magyar írónak az idegen közönség számára kell írnia – olyan valóságos, és nem elképzelt, idegen közönség számára, melyet ismer. Csak így válik a magyar szövegből élvezhető és okulást nyújtó idegen szöveg.
Ám ebből mindjárt az is következik, hogy ugyanarról a szövegről csak ritkán szabad ún. „verziókat” készíttetnünk, melyek mostanság divatjukat élik – másként szólunk a némethez, másként a franciához, s amit eredetileg a finnek szántunk, annak más formát kell találni, amikor a bolgár elé lépünk vele.
Idegen világoknak megvan a maguk sajátos eszmeköre, érdeklődése, politikai és irodalmi ízlése: nem számíthatunk rá, hogy meghallgatnak bennünket, ha mondanivalóinkkal nem igazodunk ehhez az adott környezethez. Érvelésünknek és ábrázolásunknak alapja csak ez lehet: ha magunkról szólunk is, ha saját igazunkat keressük is, módszerünknek, gondolatmeneteinknek, bizonyítékainknak az idegen elméhez, az idegen szellemi hagyományokhoz kell hasonulniok. Bánffy Miklós* gróf „Emlékei”-ben bölcsen figyelmeztet erre.
Rendkívüli feladat ez. Kevés embernek adatott meg az idegen nemzet gondolatvilágának alapos és gondos ismerete; önmagunkat is nehezen ismerjük meg – milyen titkokat rejt magában a másiknak énje –, egyénnél, nemzetnél egyaránt!
Ha itt elvétjük a dolgot, mindent elvéthetünk. A svéd ember talán megért egy s mást, amit az olasz nem fog ugyanazon az úton elfogadni: más a logikája, más a vulgarizációs stílusa, vallást és természetet, embert és társadalmat másként néz és ítél meg – más az általános szemlélete –, ezer ok jelentkezik magyarázatul.
Szinte biztossággal lehet elmondani – de ezen a ponton követjük el a legtöbb hibát, s minduntalan beléesünk –, hogy ami az egyik nemzetnek való, ugyanúgy a másiknak nem való. Azonos szövegekről készült fordítások kidobása a világba, egyszerre minden ponton, fonák hatást kelt: nemcsak a bizalmat csökkenti, hanem tárgyi és értelmi zűrzavart is idézhet fel.
A magyar szellemi propagandát, mellyel újabban a külföld felé fordulunk, a sablon és a rutin zugutairól vissza kell vezetnünk a szellemi alkotás magaslataira. Szellemet és művészetet a tartalomba és ábrázolásba, szellemet és művészetet az idegen nyelvű átültetésbe: enélkül nem lesznek, nem lehetnek sikereink.
A külső propaganda, amely így visszatér az egyéni alkotáshoz, önként és természetesen fogja megtalálni a maga helyes hangját, vagy modorát, hogy Radvánszky Antal* báró megfigyeléseit az idegent járó magyarról átvigyük az irodalomra. A szertelenség és a kérkedés, a nyegleség és a hetykeség helyét minden téren, tehát a külső felvilágosító munka terén is – vagy ott elsősorban? – a komoly és méltó hangnak, a tisztességes érvnek és mindenekfelett: a megtámadhatatlan igazságnak kell felváltania. A valótlanságot és a rágalmat, a hányaveti polémiát engedjük át ellenfeleinknek: mi őrizzük meg azt, ami napjainkban olyan ritka: a szellemi és erkölcsi „magatartást”. A nemzet múltjának és hagyományainak, szellemi felsőbbségének és politikai bölcsességének éppen ebben a magatartásban kellene jelentkeznie*.
De ezen a téren is helyes lesz távol tartani magunktól az illúziókat. Mindaz, amiről itt szó volt, nem a nemzet híre maga, hanem ennek csupán visszfénye. Eszközökről volt szó, amelyekkel a nemzet hírének hangot, nyomatékot, érdeklődőket lehet szerezni: a nemzet híre nem propagandából, hanem egyedül történetéből és eszméletéből – tényekből – táplálkozik. „Hírünk a világban” ilyként nem is önmagáért érdekes, hanem egyedül okaiban és következményeiben követel figyelmet. Ha megtaláljuk valamely kedvezőtlen vélemény okait, voltaképpen már meglendítettük az orvoslás művét. A nemzet haladása így részben a „nemzet híréből” veszi indítékát.