A Magyar Csillag szerkesztői itt mentik ki maguk mindazok előtt, akik a magyarság külföldi híréről szóló vitához lapunkban szóltak volna hozzá, de akik közül (épp mert oly örvendetesen sokan voltak) igaz sajnálatunkra senkinek sem adhattunk helyet, mondandójuk tömörítésére kérve még a viszontválaszra jogosultakat is. Jó időre elrekesztettük volna a sajátos irodalmi anyag amúgy is meg-megtorlódó folyását e lapban, amely független irodalmi életünknek hovatovább egyetlen levezetőárka lesz. A vita pedig nem egy pontján túlcsapott az irodalom medrén.
A vita nagy általánosságban ahelyett, hogy önismeretre sarkallt volna, szenvedélyeket keltett, s így eredeti irányából elég gyakran kitért. A hírlapokban teret s figyelmet kapott hozzászólások jó része valóban mintha elsősorban az egyik vitaindító cikk lélekvizsgáló kérdésére adott volna akaratlanul is választ.
Arra tudniillik, hogy az esetleges kedvezőtlen hír meghallgatásának és „megszívlelésének” módja fog képet nyújtani arról, hogy valóban erős lelkű nemzet vagyunk-e. Helyesebben, kik hivatottak szót emelni egy erős lelkű nemzet nevében.
Nem olvashattuk megrendülés nélkül az erdélyi Szabó István*, Szentimrei Jenő* s a délerdélyi Szemlér Ferenc* tanúságtételét arról, mit jelent közvetlenül, mit jelentett nekik a valóságban a „rossz hír”; nem utolsósorban azért, mert oly váratlanul, gyanútlanul kerültek vele szembe, az egyik nemzeti elfogultságból egy másik – de más előjelű – nemzeti elfogultságba zuhanva. Nem olvashattuk megrendülés nélkül azoknak a tanúságtételét sem, akik szintén – messze túl a nemzeti vagy személyi hiúságon – saját bőrükön érezhették a „hír” hatását: a nyugatot-járt magyar dolgozókét. Ők mind tényeket mondtak, szenvedély nélkül.
Szenvedély láthatóan olyanokat fogott el, akiket jósorsuk – saját vallomásuk szerint is – megkímélt a „hír” ilyen közvetlen, élményszerű hatásától. Ezek nyilván most és itt kaptak először ízelítőt ebből a fájdalmas élményből, s még edzetlen magyar érzékenységük rezzent tulajdonképpen meg, s ragadtatta némelyiküket erősebb kifejezésre. (Mint újabb történésziskolánknak azt a kitűnő alakját, Kósa Jánost, aki állításainkat röviden „Nem igaz!” kiáltással vélte ildomosnak valótlanná minősíteni, hogy csak a legkiválóbb példát említsem.)
Mindezt meg kell értenünk, és el kell néznünk. A költőnek hivatásszerűen a tárgyilagosság a dolga. Épp ezért, ha elkésve is, a vitázók egy részével a módszertan néhány kérdéséről kellene szót cserélnünk. Arról elsősorban, hogy milyen kérdés milyen feleletet kíván, s milyen sorrendben, valamint, hogy mi a különbség egy állításban az alany és a tárgy közt+. A vita érdemes hozzászólásainak egy része nemzetünk külföldi rossz hírét taglalva röviden felelőssé is engem tett azért, amit előadtam. Összetévesztve a fogalmat és a dolgot, hírt és a tényt, a beszámoló jelentését a beszámoló véleményével, sőt szándékával, alapjában úgy viselkedtek, mint azok a vad népek, amelyek nem a hír előidézőjét, hanem hozóját jutalmazzák vagy büntetik. (Amivel valóban elérik, hogy rossz hírt nemigen kapnak; rögtön, hír-telen a rossz eseményt kapják.)
*
Hogy egy nemzetnek jó-e, rossz-e a hírneve; s milyen mértékben s miért jó vagy rossz, azt az első pillanatban megnyugtatóan és felelősséggel majdnem olyan bajos megállapítani, mint egy egyénét. A „vélemények”, amelyek az egyénről szólva is közhelyszerűen „megoszlanak”, a nemzetről szólva természetszerűleg annyiszor jobban megosztódhatnak, ahányszor egy nemzet több egyén, mint egy. Hogy lehet ezt a rengeteg véleményt összeszedni, osztályozni, egybevetni? S akkor is még: egyiknek nyilván nagyobb a súlya, mint a másiknak. Világos, hogy a nagyobb világhíresség véleménye messzebb zeng, mint egy kisebb világhírességé, többet és tovább nyom a latban. Hogy játszik itt a mérleg két karja? Azokkal a tizenhatodik századi világhírességekkel – a Jean Le Maire de Belges*, Guillaume du Bellay*, Turnébe* és Henri Estienne* nevűekkel – szemben például, akiket jó hírünk mellett Zolnai Béla tudósi felelősségében felsorakoztat, freissingeni Ottótól* kezdve napjainkig Radvánszky Antal épp elég ellenvéleményű hírességet állított glédába ahhoz, hogy elriadjunk egy ilyen számítgatástól, de attól is, hogy bűvkörébe essünk egy-egy nagy név fényének. (Hogy tovább is Zolnainál maradjak, egy Keyserlingének* például, aki tudvalevően a cigánymuzsika alapján tart arisztokratikusnak, az arisztokratizmus alapján pedig ünnepelni valónak bennünket a XX. század Európájában.) A pontos számítás tehát lehetetlen. A hozzávetőleges is csak szerfölött egyéni lehet. Azt hiszem, mégis a valóságot közelítem azzal, ha egyéni kutatásaim és tapasztalataim alapján én minden tíz rossz véleménynyilvánításra általában egy jót számítok, átérezve azt a felelősséget, amelyet ilyen kérdések tárgyalásánál mindenkinek magára kell vennie. Nem akarom megismételni mindazt, amit első cikkemben hírünkről mondtam, de nincs semmi enyhítenivalóm se rajta. Hírünk végzetes, de még végzetesebb, ha ezzel nem vetünk kellő módon és kellő időben számot. Hogy a tény pontos megállapítása bonyolult, sőt ellentmondásba ránthat, attól feladatunkat csak komolyabban kell kezelnünk.
A valóság kétségtelen megismeréséhez nem visz közelebb a sajtóközlemények különben elképzelhető összegyűjtése sem. A megvásárolhatóságnak, a szellemi züllöttségnek azon a fokán, ahova az emberi véleményalkotás e hajdan nagyra hivatott szerve került, elvész a számok erejének a törvénye: itt alapjában pénz dolga, hogy akár a rossz, akár a jó vélemény holnap négyszer annyi legyen, vagy negyedannyi. Ez áll hovatovább a „közvélemény szócsövének” más megtestesítőire, nem egy közíróra, történetíróra, sőt íróra, tehát a könyvek, tanulmányok, előadások jó részére is. Egyre kevesebb az ember, aki a maga véleményét hirdetheti, s még kevesebb, aki meg is alapozhatja. A világ így borul kibogozhatatlan káoszba, épp a látszólagos egyszerűsödés és egységesedés útján; azon az úton, amely – Balogh és Keresztury találó megfigyelése szerint – az igazság hirdetésétől a propagandához vezetett.
*
De a kérdés mégsem kibogozhatatlan, legalábbis nem annyira, hogy ne kezdhetnénk hozzá. Ha a véleményadók véleményének tarkasága zavarba ejt bennünket, elképzelhető talán a tények megismerésének más, higgadtabb, tárgyilagosabb, ellenőrizhetőbb módja is. Hogy egy népnek milyen a híre, arról nemcsak a szó beszél, hanem nyilván a szavak-teremtette következmény is. Csak egyik területről – a hangulatéról – a másikra – a tényekre – kell lépnünk, és vizsgálódásainkhoz rögtön megbízható eszközök kínálkoznak. Az így nyert felelet akkor is feleslegessé tenné a szavakat, ha azok kétségtelenül a valóságot fejeznék ki.
Az eredményt és a következményt nézve nyilván igen sok szempontot elképzelhetünk annak lemérésére, miben nyilvánulhat meg, mit idézhet elő egy ország jó vagy rossz híre. Próbaképpen kettőt ajánlok olyat, mint amely alkalmasnak látszik a magyarság hírének tárgyilagosabb meghatározására.
Kétségbevonhatatlanul következtetni lehet egy nemzet népszerűségére vagy népszerűtlenségére azokból a történelmi eseményekből, békeszerződésekből, jogrendezésekből és igazságtevésekből, de még szellemi és művészi kapcsolatlétesítésekből is, amelyek megteremtésénél nem puszta erő és érdek, hanem az érdeklődésnek és érdeknek finomabb fajtája: a rokonszenv, a megbecsülés, a jóakarat dönt.
Éppígy feltétlen megvilágítja egy nemzet jó hírét az a belső erő is, amellyel magához vonzza, nem más nép fiait, hanem legalább az övéit. Értek ezen olyan szellemi vonzóerőt, amilyennel a kis finn nemzet például érintetlenül megtartja magának az amerikai népkohóba került csoportjait is, vagy amilyen még a jenkitömegbe beolvadt hollandot is büszkén emlékezteti holland származására. Ismét nehéz ponthoz értünk.
A lefolyt vita legtöbb hozzászólóját láthatóan ez a mondat gyújtotta szenvedélyre: „a vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett nyugaton a magyar nép korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz”. A mondatot én írtam, előre bejelentve, „szándékosan nyomom meg a tollat, hogy figyelmeztetésem minél inkább elevenbe vágjon”. Egy pillanatra az az érzésem, most éppígy meg kellene nyomnom a tollat; ha kell, az eddiginél még több támadást is vállalva a hír puszta közvetítéséért. A tényektükrözte kép ugyanis még riasztóbb, mint amit a szállongó hírek után rajzolhattunk.
De ezt már ki-ki maga ellenőrizheti.
A kis nemzeteknek általában jó a hírük, nyilván vigyáznak is rá; más híján ez az a páncél, amelyet védelmükre kifejlesztenek. Az újkor kezdetén, amikor ezt kifejleszthette volna, a magyarság akkor élte legválságosabb korszakát. Az állandó véres harc, a halál szünetlen közelsége senkit sem tesz szociábilissé és szeretetre méltóvá. A magyart sajnálták, de még sebei miatt is húzódtak tőle. Igaz, vad is volt, a harc ilyenné tette. De az ok keresését máskorra hagyhatjuk; amit mondani akarunk, anélkül is megáll a tétel. Az elmúlt két évszázadban nem volt egyetlen alkalom, amidőn a magyarság pusztán a jó hírével egyetlen lépés előnyt szerzett. Azt sem kapta meg, ami díjul kijárt volna neki.
A vitában többször felmerült a 48-as szabadságharc, mint sokak szerint az az idő, amidőn jó hírünk legmagasabbra lobbant a világban. Igyekeztem az álmodozókat ebből is felriasztani. Ahhoz, amit erről már elmondtam, a tények oldaláról tehessem még ezt hozzá: a 48-as magyar kormányt a világ egyetlen kormánya sem ismerte el hadviselő félnek, követeit hivatalosan sehol nem fogadták, a 48-as magyar kormány sehonnan soha egy lat puskaport, egy forint kölcsönt nem kapott; gyászkoszorút kapott holta után, és sajnálkozást: ha tudtuk volna!+
Minél közelebb kerülünk a mi korunkhoz, a tények ilyen záporozása annál riasztóbb. Ki tagadná, hogy ami Trianonban s azután történt, abban elsősorban nem a hírnek jutott a döntő szerep? A parancsolók ettől nem látták meg még a saját igazi érdeküket sem: benyomás, hallomás, indulat után ítéltek, maguk sem tagadták. Ilyen képet adnak a tények, akkor is, ha a másik próbát vesszük: a jó hírt, mint megtartó erőt. Hogy mi történik egy nemzedéknyi idő után az Amerikába szakadt magyarokkal, arról Zilahy* és társai megrázó beszámolói után, azt hiszem, senki sem sző öncsaló álmot. Tapasztalatom nekem is bőven van falumbeli Kovácsokról, akik egy-két évtized alatt hivatalosan is Smithekké váltak, s ilyen Smithek fiairól, akik arcukon a hunky-nak* kijáró fanyalgást hordozták meg Európában, őseik földjén is. Mi hatott ezekre, ha elsősorban nem a „hír”? De tán ennyi is elég az advocatus diaboli* szerepéből, amellyel – ezt tán mégsem kell bizonygatnom – épp a jó ügyet akarom eredményesen szolgálni. Magunknak ártunk, magunkat bénítjuk meg a cselekvésben, ha mindezt nem ismerjük be. Mert a beismerés nem azonos a belenyugvással, ennyire mégse nézzük együgyűnek a magyart.
Nem vigasztalhat s nem menthet föl bennünket a cselekvés alól az, hogy más népnek is rossz, esetleg még rosszabb a híre; s ráadásul igaz is.
*
A svájciaknak nem kell bizonygatniok, hogy ők nem feudális ország, a svédeknek, hogy ők is ösmerik a demokráciát, a dánoknak, hogy megvetik a protekciót. Ezzel a tárgykör második kérdésére válaszolunk. Arra, hogy ha így áll a dolog, mi hát a teendő, az első? Semmi esetre sem az, amire ma – a szellemi meggyőzés korára következő korban – az elme szinte gépiesen rájár: hogy hát ellenpropagandát a propagandára, vagy jobb, ügyesebb, körültekintőbb propagandát az eddiginél. Ez az a pont, ahol felfogásom elválik a politikusok felfogásától, de elválik a vita jó szándékú hozzászólóinak véleményétől is, akik szinte öntudatlanul már szintén politikus szemmel néznek minden nemzeti ügyet, más tekintetet már-már nem is ösmernek. Az olvasó tán nem lepődik meg, ha felfogásomban az író, a szellem emberének egy-két szempontját véli majd felfedezni. Az író, aki tétovázás nélkül leleplezné a nemzetéről terjengő hamis hírt akkor is, ha az történetesen hízelgő volna, igényelheti magának a jogot, hogy eljárását ne az érdekhez, hanem az igazsághoz szabja. Nemzetét nem mint érdekcsoportosulást szereti és vállalja, hanem mint igazságérvényesítők szövetségét. Ebből következik, hogy álláspontja a rossz hírrel szemben sem a rögtöni elutasítás és tiltakozás, hanem itt is a tárgyilagos mérlegelés. Ez az a pont, ahol felfogásom – hangsúlyban és időrendben – Balogh Józsefétől is eltér. Ez az a pont, ahol rátérhetünk arra, amiről már első cikkemben is ejtettem szót, hogy rossz hírünket végül javunkra fordítsuk.
Hogy nyugodtan és férfiasan szembenézzünk vele. Aki egy ilyenfajta önvizsgálódás következményeképp inferiority complextől*, kishitűségbe eséstől félti, az máris megbántotta, mert lebecsülte a magyart. Örülök, hogy ezt a félelmet tudtommal épp egy tősgyökeres magyar fejezte ki: szemléletét így félreértés nélkül nevezhetem jellegzetesen asszimiláltérzésnek. A rosszul asszimilált teszi öntudatlanul a nemzeteket, a magáét is, állandóan ilyen értékmérce elé. Mintha a nemzethez való tartozás is érdekszabta választás dolga volna! S nem éppen az ellenkezője (hogy a nemzetet is a magunk jobb, emberibb, nemesebb felismeréséhez kényszerítsük, vagyis arra, hogy ő válasszon minket). Aki tart attól, hogy népe magába tekintsen, az magát félti, hogy kieshet abból a népből. S ha pillanatnyilag ártana is a megismerés! De nem, az önismeret semmiképp sem árthat. A legfrissebb érvvel kellett volna kezdenem.
Ahogy a külföldről ma egy-egy magyar esemény visszhangja hozzánk szivárog: régóta részesült magyar szellemi esemény olyan kedvező, elismerő fogadtatásban, mint épp ez a rossz hírünkkel széles körökben oly bátran és nyíltan folyó megbeszélés. Fondorlatos ellenségeink, rossz hírünk tudatos és haszonleső terjesztői nem örülhettek neki, már csak azért sem, mert legfőbb vádjuk: a vak magyar önteltség és a szellemi bénultság eleven cáfolatát kellett látniuk benne, jól forgó malmaik vizének hirtelen elapadását+. Nem; oly életbevágóan fontos az, hogy megismerjük magunkat és környezetünket, oly döntően tragikusan szükséges tudnunk, hogyan és hol állunk, hogy még az ellenséges véleményt – sőt azt elsősorban – hasznos felvilágosításként kell fogadnunk, s érte szinte köszönetet kell mondanunk.
Egy bajvívás előtt álló sereg számára, mely fellegvárban, ötszörös bástyaövben hiszi magát, bizonyára kellemetlenül hat, ha tudtára adják, hogy valami különös félreértés folytán rosszul ismerte helyét, mert távol minden sziklacsúcstól és bástyasortól, lapos posványon, néhány lenge sátor mögött tanyázik. A felvilágosítás kiábrándító, de hasznos, és épp megpróbáltatás előtt elengedhetetlen, mert még mindig módot adhat, hogy a sereg gyorsan valami csúcsra húzódjék s bástyákat hányjon. Túl a társadalmi s anyagi bajokon (amelyek megoldása csak társadalmi s anyagi lehet) a magyarság legnagyobb veszedelmének (mert minden jó törekvés legvégzetesebb akadályának) egy ilyen hamis helyzetismeretet és abból következő még hamisabb önismeretet tartok. Önhitten azt hisszük, s hirdetjük, hogy Nyugat-Európában vagyunk.
Az első cikkben említett biztos fellépésű magyar szellemi téren országát valahol Anglia és Franciaország között képzeli, nyilván annak a közhelynek alapján, hogy a franciáknál valamivel fegyelmezettebbek, az angoloknál viszont lendületesebbek vagyunk. Ez a hiedelem aztán épp a legfontosabb nyugati tulajdonságtól fosztja meg a külföldön oly hangosan forgó magyart: a mértéktartástól. Ez teszi lehetetlenné számára, hogy legalább törekedjék nyugativá tenni magát is, országát is. Ez okozza, hogy istenkísértésszámba megy csak célozni is arra, hogy az ország szellemileg is ott van, ahol földrajzilag: Galícia és Bosznia között; esvén Budapest nagyjából Lódz és Cetinje vonalába, Kolozsvár pedig Lublin és Szófia vonalába. Miért is ne ott volnánk? Hogy tovább jussunk rajta, ahhoz legelőször – ha pirulva is – legalább egy pillanatra vállalnunk kell minden hibájával, hibánkkal, minden nevetségével, nevetségességünkkel egyetemben. Nyugat-Európa azért nem tud hova tenni bennünket, mert mi magunk sem tudjuk, hol vagyunk. Nyugat-Európa itt, a mi számunkra kultúrszintet jelent. Ezen fennmaradni éppúgy állandó figyelem és erőfeszítés dolga, akár a víz szintjén maradni, vagy általában „au courant”* lenni.
Az olvasó, gondolom, máris látja, hova akarok kilyukadni. Igen, belsőleg kell előbb megigazulnunk, hogy a világ előtt méltán igazolhassuk magunkat a rossz hírek vádjai ellen. Széchenyi nemzetének valljuk magunkat: ne csak szóval valljuk. Hosszú időre szükségünk lesz arra, hogy szinte percenként számba vegyük hibánkat, ha oda akarunk valóban kerülni, ahova ő szánt bennünket, s ahova feljutni valóban elég erősnek érezhetjük magunkat. E belső figyelés nélkül hasztalan küszködnénk. A vád egy levágott hidrafeje helyébe szorgos ellenségeink gondoskodnának, hogy mindig száz is nőjön, és még égetőbb tüzet fújjon arcunkba. Ha csak egy propagandaellenfelünk volna, még kecsegtethetne valami eredmény. De nagyon jól tudjuk, hogy nem egy van, és nem is kettő. Ezekkel szemben csak az állja a tüzet, aki minden gyengeséget és hibát már kiolvasztott magából, vagy ki akar olvasztani. Itt a nemzet viselkedése sem különbözik az egyéntől. Ez van még az elmondandók listáján.
Rágalmazottnak lenni nem olyan nagy csapás, mint sokan gondolnák, legalábbis a lélekre nem az, némi idő, némi edződés után. Tartósan és jól bekerítve, rágalomban élni van olyan jellemerősítő, léleknevelő iskola, mint a magány, a megpróbáltatás vagy az alkalom a nagy tettekre. A gyümölcs éréséhez hasonlóan a kezdetben keserű-fanyar szív egymás után mutatja a büszkeség, a türelem, a fölény, a béke színeit. Hogyan bírod ellenfeleidet, sőt ellenségeidet, ez az első vizsgája a nagyságnak. A mi történelmünknek s irodalmunknak csaknem minden kiemelkedő alakja kipróbálta ezt az iskolát. Volt, akit az egy életen át méltatlanul viselt rágalom nemcsak lélekben, hanem még arcban is megnemesített. Azzal a tudattal dolgozni, hogy ezért nem jutalom, hanem csak gáncs jár – még a síron túl is –, csaknem vallásos nyugalommal s derűvel tölt el. Aki kapott ízelítőt belőle, az tudja, mit nyer azért a lélek, ha önként lemond a közvetlen, az olcsó védekezésről. Vita – a legszebb is – a futó piac dolga; a némaság a templomé, az öröklété.
Egyénnek nyugodtan tanácsolnám a rágalom tűrését; népnek már kevésbé. De ha már kellően megerősödött, szívesen képzelném el nemzetemet akár egy ilyen rágalomgyűrű közepén, amint békésen, őszinte figyelemmel hallgat meg minden vádat. Nem azért, hogy ingerülten – gyöngeidegzetűen – visszautasítsa a legapróbbat is, hanem épp ellenkezőleg, hogy magába fogadja, s mintegy vele lökesse ki a foltot, amelyet a vád esetleg talál. Meg vagyok győződve, hogy ez hozná a legdöntőbb győzelmet ellenségeinkkel szemben is.
Én ilyen kanyar után, a rossz hír ilyen hasznosítása után térnék arra az útra, melyet Balogh ajánl. Rossz hírünk katasztrofális lehet, ha rögtön nem teszünk ellene valamit. Rögtön kell tényeinken változtatni. Balogh lényegében nem ajánl mást, mint hogy jó hírünk terjesztése is szellemi alkotás legyen.
Nem kíván egyebet – csak így érthetem –, mint hogy a szellem emberei helyet kapjanak vagy vállaljanak ott, ahol mi magunk próbáljuk alakítani hírünket, azaz a nemzetnek azokban a szerveiben, amelyek a szellemi érintkezés dolgát végzik. Ezt magam is érintettem, amidőn megemlítettem, hogy a köröttünk levő népek milyen buzgalommal küldték külföldre dísznek és tolmácsnak szellemi kiválóságaikat. Kit küldtünk mi, amikor még Kosztolányink, Babitsunk, Móriczunk volt? (Azért említem őket, mert mindhármójukban nemcsak a képesség, hanem a forró vágy is megvolt erre a feladatra.) A nagy népek lemondhatnak arról, hogy íróikat ilyen dologra is befogják (bár a franciák épp a legismertebbekkel, egy Valéryval, Duhamellel terjesztették hírüket), de a kis nemzeteknek a versengés mai korszakában minden eszközt meg kell ragadniok. Mi nem követtük egyik példáját sem+, azóta sem, s ennek tán nemcsak az az oka, hogy se kicsinek, se nagynak nem érezve igazán magunkat, helyünket és teendőnket még e téren se döntöttük el. A magyar író első feladata még mindig a nép ügyét képviselni, s emiatt valami visszavonja attól, hogy fenntartás nélkül a nép felett álló erők munkájában is részt vegyen. Mint egyéb téren, a fejlődésnek mi még egy más fokán állunk. Az író csak a nép tömegeivel vonulhat be „az alkotmány sáncaiba”. Vagyis ezen a kanyaron is odaérkeztünk, hogy első a belső megigazulás. Hogyan lépjen fel külföldön az ország védelmében a magyar szellem, amíg itthon nem kaphatja meg – a társadalomtól, az „alkotmánytól” – a méltó helyét? Tudjuk, történtek nálunk is kísérletek a szellemi életnek, hogy így mondjam, állami érvényesítésére. Ezek előbb-utóbb mind eltolódtak eredeti céljuktól, a publicisztika, majd a napi politika felé. A magyar irodalom nem egyesült az állammal, még csak nem is szövetkezett vele, a szó jó értelmében állam maradt az államban, tartotta függetlenségét. Ezt az utat kell folytatnia.
Mint annyi más dologban, hírünk mentésében is az irodalom csak önállóan járhat el, munkájának csak így lesz eredménye. Erre az alkotmánytól nem kér mást, mint hogy szerveit kényére mozgathassa, erőit szabadon fejthesse ki.
Ezek a sorok március tizenötödikén fognak napvilágot látni, Petőfiék ünnepén. Azt kívánjuk, amit ők; a nemzet súlyos útszakaszain az ő lelkiismeretességükkel szeretnénk feladatunkat teljesíteni.