5. Romokon virág

 

„Az ki a boecsueletes kerti munkatul irtózik és annak gyoenyoerueségét meg veti, azt én, toebb okos emberekkel egyuet, az emberi természettuel el-fajult állatnak ítélem. Ha ki pedig a kertnek hasznát akarná fontba vetni, és abbul ítélné nem méltónak… mivel az igen csekély hasznot hajt, foeloette meg-botlanék. Mert vallyon, mi lehet az világon hasznosabb az embernek, mint maga életének hosszabbítása: egészségének oltalmazása: fáradt erejének meg-nyugotása: sulyos gondgyainak enyhítése: és minden tagjainak vigasztalása: azt pedig sohult inkább foel nem talánya, mint a kerti mulatságban… Boecsueletes azért, gyoenyoerueséges, és hasznos is a kerti munka.”

Lippai János, a tudós botanikus jezsuita, a hazai kertészeti irodalom megalapítója írta e sorokat 1664-ben. De már egy századdal korábban is vallották e véleményt, és nagyon sokan, s mondhatjuk, hogy életérzésük szimbóluma: romokon virág. Mert éppen a 16. század második fele s a századforduló, tehát a hódító török elleni élethalál-küzdelmünk, a hadas idők dereka a leginkább békét igénylő ténykedésnek: a kertészkedésnek a virágkora. Gyümölcskertészetünk európai hírű, s nem sokkal maradt alatta virág- és veteménykertészetünk sem. Lippainak virágos stílusú megállapítását mint egy magba tömöríti a Nádasdyak sárvári kertjének gondviselője: Kerty István deák az 1552-ben Nádasdy Tamáshoz írott levelének néhány szava:

„Az kert jó modon vagyon… Valaki bejő, nem szid meg érte, hogy azt mondaná, nem ember bánik véle.”

Valóban, ember bánt vele. A természetet felfedező, értékelő és szerető reneszánsz ember, aki megteremti a középkor vár- és kolostorkertje mellé a 16-17. század jellemző kerttípusát: a virágtáblás kertet. A díszkert és a haszonkert keveréke ez, az előbbit a virágok, az utóbbit a gyümölcsfélék képviselték, de ezek is a díszítést szolgálták.

Valóságos kertészkedési láz fogta el az embereket. Még a főurak is kertészkednek, nem egy közülük messze hírű lesz, mint például Batthyány Ferenc bán. Még az uralkodó is tőle kért csemetéket bécsújhelyi kertjébe. – A szakember öntudata csendül ki Batthyány Ferdinándhoz írt 1558-as leveléből:

„Hallom, hogy fölségedhez küldött emberem meghalt. Ez pedig mesterien értette az ültetést, mindent ugy csinált, ahogyan én megmondottam neki. Nehogy a mostani ültetés kárba vesszen, kérem fölségedet, ujólag küldött emberemmel ültesse el az oltványokat, s hogy másunnan kapott hitvány fákkal ne kevertesse.”

Az uralkodó nemcsak hírből ismerhette a magyar gyümölcsöt, gyakorta meg is ízlelte azt. Az 1540-es években ugyanis meghonosodott az a patriarchális szokás, hogy az urak kertjük terméséből kóstolót küldtek a királyi udvar számára, a király pedig a legkorábbi, illetve a legszebb gyümölcs küldőjét kitüntette, az illető – így mondták akkoriban – „elnyerte a pályát”. Ez leggyakrabban Nádasdy Tamásnak, illetve feleségének, Kanizsai Orsikának sikerült. 1558. június 12-én Nádasdy többek között így írt a feleségének:

„Az pályát te nyerted királyi asszonynál az muskotály körtvéllyel. Légy érette az dinnyepályáért is.”

Két év múlva az is sikerült neki. Szentgyörgyi Gábor deák értesíti róla Nádasdynét:

„Felvivém császárné asszonynak az dinnyét… Mondá Molart uram, hogy kegyelmed nyerte az ujság pályáját, mert ennél többet még az idén császárné asszony nem látott. Mindjárást császárnak küldé egy komornyiktól.”

Természetesen egymásnak is küldözgették a kóstolókat. Így megismervén, kinél mi az állomány, a jeles fajtákból jószerrel oltóágat kértek, és adtak is szívesen. Giczy Farkas írja 1562-ben Nádasdy Tamásnak

„Im küldtem nagyságodnak amaz öreg telelő zöld körtvélynek az ágában oltani valót. Makaria körtvélyágat is küldöttem. Én soha olyant nem láttam, mint Kapitány István uram házánál láttam; mert olyan, mint a szamosközi alma, vörös, tiszta muskotály, hogy annál jobb muskotály nem lehet. Im annak ágából is küldtem nagyságodnak oltani valót.”

A haszonkerthez tartozott természetesen a szőlő meg a veteményeskert is. Az utóbbi leginkább az asszonyok gondja volt, gyakorta maguk is munkálkodtak benne. De nem mindenkor és mindenütt volt ez olyan veszélytelen foglalatoskodás. Batthyány Ferencné írta 1566-ban az urának:

„Az szőlők kötözését, gyomlálását elvégeztük. Káposztát eleget ültettünk volt. Csak Úristen oltalmazott, hogy török kézre nem akadtam.”

A békésen kertészkedő asszonyokat ugyanis meglepte volna egy magyar földre portyázó török csapat, ha a dombtetőn és fatetőn helyezkedő vigyázó nem riasztja őket, de így még idejében elmenekülhettek. Mert bizony zord idők jártak akkoriban. Sokak gondolatát fejezte ki Kávásy Jób, e kor messze hírű kertgazdája egyik, Batthyány Boldizsárhoz írott 1575. évi levelében:

„Nemcsak egy-két része az szegény romlott országunknak, hanem ugyan mindenestül az tüz közepében vagyon. Oltania igen keveset látok, kinek oltania kellene. Olyant azonban sokat látok, aki gyujtja. Azért, bizodalmas uram, az én szegény elmém nyughatatlan megmaradásunk felől… Im csináltam valami palánkocskát az végre, hogy ne lennék olyan, mint az nyul, hogy mindgyárást csak egy lövést hallva is az én örökségemből, házamból… kelljen elfutnom.”

A török azonban nemcsak kardjával hódított, de kertkultúrájával is. A leigázott területeken meghonosította sajátos növényeit, gyümölcsfáit, veteményeit, virágait. De terjesztették a török flórát a Buda és Konstantinápoly között évről évre le-fel járó követek is. És az sem volt kivételes jelenség, hogy rabváltságdíjként került hozzánk török növény. Batthyány Boldizsár például, aki nemcsak jeles hadvezér volt, hanem szenvedélyes kertész is, 1587-ben a kacorlaki csatában elfogta Ali béget. S amikor kertjében sétálva beszélgetett vele, a virágok láttán a bég megemlítette neki, hogy a szultán kertjében olyan dupla nárciszok virulnak, amelyeknek 35 szirmuk van. Több sem kellett Batthyánynak, nyomban megígértette Alival, hogy szerez belőle neki hagymát.

Batthyánynak egyébként jelentős szerepe volt a botanika fejlesztésében. Sok keleti és nyugati növényt honosított meg nálunk, nem egy hazait pedig ő terjesztett nyugatra. Udvarában élt Beythe András, a második füveskönyvünk szerzője, Charles de l'Ecluse, tudományos nevén Clusius, a kor legnevesebb botanikusa pedig 1578-1583 között Batthyány vendégeként utazgatta végig Pozsony vidékét, Sopron, Vas, Zala megyéket, gyűjtögetve, leírva, lerajzolva hazai növényeinket. Egyik érdekes felfedezéséről, a sásliliom megtalálásáról így számolt be:

„Az a narancsszín virágu lilasphodelis, amelyet Dodonaeus a régiek hemorocallisának vél,… (annak) sárga és illatos virágu fajtestvére, amelynek virága nem annyira hullatag… Ausztriában ismeretlen volt… én azonban végre az 1579. és 1580. évben nagy számban megtaláltam Németujvár városától és Batthyány Bodizsár nyugatra néző várától nem messze fekvő nyirkos réten, ahol önként nő, de a németujváriak nem ismerik. Itt május végén és junius elején virágzó állapotban gyűjtöttem. Batthyány csodálkozott, hogy telkén ilyen előkelő és illatos virág nő, és megparancsolta, hogy ebből a növényből sokat ássanak gyökerestől és a kiásottakat kosarakban hordatta kertjébe.”

S hogy a növények, virágok, vagyis a kert szeretete milyen mélyen gyökeredzett a kor emberében, azt nemcsak Batthyány tevékenykedése biztosítja. Bethlen Gábor országos gondjai közt sem feledkezett meg a kertről. 1621-ben a Pozsonyt ostromló táborból ezt írta feleségének:

„Az fejérvári, kisfaludi kerteket, szerelmes asszonykám parancsold meg igen, csináljanak igen szép kerteket belőlük: lássanak valóban hozzájok.”

Esterházy Miklós pedig, a későbbi nádor, 1624-ben így hívogatta feleségét Lakompakra:

„Itt a szép kert, hogy nem láthatod, bizony bánom… Valami bizonyos idő után lakóul jöjjünk ide, mert fölötte szép helynek látszik most ez nekem.”

Egy korabeli metszet tanúsága szerint ez a szép hely az akkor divatos virágtáblás kert volt. Mértani pontossággal kimért, egymástól széles utakkal választott, alacsony sövénykerítéses virágágyások sorakoztak benne egymás mellett a kastély bal oldalán, elöl a jobb oldalt kőfal határolta, hátul pedig gyümölcsfák valóságos erdeje.

E korszakra azonban nálunk inkább jellemző a dísz- és a haszonkert keveréke. Amilyen például a Rákócziak fogarasi birtokán terült el. Az 1637. évi összeírás így ismerteti:

„Veteményes lugaskert, amelybe káposztát szoktak plántálni. Az veteményeskert körös-körül sorokban csinált deszkás, zsindelyes héjazatu. Ajtaja vassarkos, pántos, parasztzár. Bal kéz felé… boronákból… rótt… kertésznek való házacska… Szőlőlugas keresztformára plántálva… Vagyon egy… jó módjával… épített… nyolcszegű nyári ház, tetején szép pléhes vitorla, két kontingnatiós. Az virágoskertben vagyon négy virágtábla és (levendulás), körös körül szilvafákkal. Sok szép gyümölcsfa is van benne.”

Volt ott még más is, tavasztól kezdve. Minden kertgazda leste, mikor szólal meg már ez a madár. A fülemülevárás és gyönyörködés énekében a kor kedvelt mulatsága volt. Jellemző az, amit Rákóczi György, Erdély fejedelme írt feleségének, Lorántffy Zsuzsannának 1650-ben Gyulafehérvárról:

„Mind az kis kertben s nagyobbik kertben édesem az virágok szépen vannak! Noha már egyebütt az filemilék nem szólnak, de a te filemiléd ma is megmutatta jóságát; mint tavaszkor, szinte ugy szóla hajnalban.”

Rákóczi, mint más is, a fülemüle dalát az e kertekre jellegzetes épületből, a filagóriából figyelte. S hogy milyen is volt ez az alkalmatosság kertjével együtt, megismerhetjük a porumbáki uradalom 1645. évi összeírásából:

„Az mely filegoria két részben áll, alsó és felsőben. Az alsó részen vagyon egy paraszt fészer ajtó… Vagyon ebben három padszék, egy kerek asztal… Az könyöklője deszkával vagyon becsinálva. Az felső részire megyen fel egy grádics… tizenhét lépcsője vagyon. Az felső vagyon folyosója környöskörül… deszkás. Fenn a mennyezeti táblás s iratos. Az ajtaja virágos… benne két padszék, ablaka hét. Alatta az filegoriának vagyon egy halas tócska. Az virágos kertben vagyon keresztül épített lugos és hosszában is aszerint… Kis virágos kertecske, kiben vagyon hat tábla virágok. Az ház ablakai alatt rózsafák.”

Jelesebb kertjeinknek különös büszkesége volt ez időben az úgynevezett olasz kert, más nevén narancsház, amelyben déli éghajlaton honos növények – narancs, citrom, gránátalma stb. – virultak. Külön kertészük is volt. A módosabb urak tehették. S megtehették azt is, hogy e díszkertjeiket még tovább díszítették. Kedvelték a műbarlangot, az útvesztőt, a vízi játékokat, szökőkutakat.

A kevésbé tehetősek a díszkert rovására inkább a haszonkertet kultiválták, és sokan „bajmolódtak” veteményekkel is. Olyanok is, akik – mint Lippai fogalmazta – „nem tudgyák azt, az mi az majorsághoz szükséges”. Éppen ezek okítására írta meg s nyomtatta ki 1662-ben a Calendarium oeconomicum perpetuum, azaz „Gazdasági örök naptár” című művét, amelyből „minden Major-Gazda hórul hóra egész esztendoe által mit munkálottasson az Majorság körül, meg tudhattya”.

Valóban sokat megtudhatott belőle a gazda: a ház körüli munkáktól kezdve a jószágtartáson és a mezőgazdasági munkán át az időjárásjóslásig és népi megfigyelésekig szinte mindent. – Alább néhány példát idézünk a kertészkedés köréből. Például mit mikor kell vetni?

„Voeroes hagymát, salátát, metéloe hagymát, parét; Febriariusban, Martiusban, hóld toeltére… Répát, Retket, Toekoet, hóld toeltére Febriariusban, Martiusban, Juniusban, Ugorkát, Dinnyét, hóld toelte után Februariusban, Martiusban és Áprilisban… Spárga minden uedoeben jó.”

Az oltásról júniusban ezt tanítja:

„Szent Iván nap (azaz junius 24.) és Ur nap (azaz julius közepe) koezoett leg-jobb szemre, sípra, levélre óltani, ha az fa hámlik, avagy mizgál, az ujság eloett, avagy utánna három és négy nappal.”

Egy októberi tanács:

„Ebben a hólnapban gyuemoelcs fákat… által ueltethetni. Hasonlóképpen vad fákat, a kik oltani valók lésznek, két vagy három nappal, hóld toelte eloett.”

Még nagyobb haszonnal forgathatták a kertgazdák Lippai második s jelesebb munkáját, az 1664-67-ben megjelent Posoni kert című művét, „Kiben minden kerti munkák, rendelések, virágokkal, veteményekkel, fákkal, gyuemoelcsoekkel és kerti csoemetékkel való bajmolódások: azoknak nemek, hasznok, bé-csinálások boevségessen magyar nyelven le-írattattanak, kiváltképpen azok, az kik Esztergami Érsek urunk oe na(gysá)ga posoni kertében találtatnak, az Nemes Magyar Nemzetnek közönséges hasznára.”

Lippai célja kettős. Egyrészt kertészeti ismereteket akart terjeszteni, másrészt bátyjának, Lippay György esztergomi érseknek a külföldön is híressé lett pozsonyi kertjét kívánta megismertetni. Az első kötet, Virágos Kert címmel, a díszkertek alakításmódjait, valamint – termesztési hasonlóságuk alapján csoportosítva – az egyes dísznövényeket, virágokat ismerteti. A második kötet, a Veteményes Kert, a zöldségféléket és termesztésük mesterfogásait tárgyalja. A bevégző harmadik kötet pedig, Gyümölcsös Kert címen, a faiskolázás, a gyümölcstermesztés munkálatait és az egyes gyümölcsfajokat veszi számba, megalkotva egyúttal, elsőnek, a magyar gyümölcsfajta-ismerettant. S mindezt úgy, hogy az elméletet a gyakorlattal egyezteti. Műve szakmailag, de irodalmilag is kiváló alkotás: két évszázadon át a magyar kertészek „bibliája” volt. – De milyen alapfeltételt szabott nekik Lippai?

„Az rendes, és csinos kertnek éppitéséhez, három dolog kévántatik; tudni-illik, Tehetség, Akarat és Tudomány. Az Tehetség; hogy légyen annyi értéke és koeltsége annak, a ki kertet akar éppiteni, kivel maga fogyatkozása-nélkuel azt munkalodtathassa, élesítethesse, és épségben meg tarthassa. Akarat; hogy kedve légyen hozzá, meg ne unnya a munkát, gyors és kész légyen minden uedoeben, annak minden féle miveléséhez; mert ha kedvetlen és kénszeritve munkálózik, gyakrabban Puszta Péter, Csallyán Barlabás, Boitorjan Illyés, és Perje Demeter foglallyak-el a kertet. A Tudomány szuekseges; hogy tudgya a kertész és annak igazgatója, mit minden uedoeben kellessék a kertben mivelni. Mert szinte olly szuekséges a kerttel-való bánáshoz az értelem, és tudomány; mint az emberi testnek orvoslásához… Az kert igazgatója tudós, és értelmesnek koell lenni; mert egyébként, abban a kelepczében esik, kituel az réghi gazda emberek intettek; hogy Rosszul van annak az Urnak dolga, akit a gazda tanit.”

De aki értette a dolgát, maga volt úr is meg gazda is. Mint például Forgách Zsigmond és Ádám. A hertneki udvarbírónak adott 1643. évi utasításban a kertész felől többek között így rendelkeztek:

„Az kerteket tisztán tartsa mint ott bent az kis kertet, mint ideki az nagy kerteket. Mindenféle (magokat) elegendőt szerezzen, hogy az föld pusztán ne álljon… Az fákat szépen megirtsa… Minthogy az gyümölcsös kertben aggok az fák, sok szép gyümölcs vagyon pedig benne: ugyanazon gyümölcsökből szép oltványokat oltson, hogy mikor kévántatik, az régiek helyére ültessék.”

S valóban erre a megújhodásra volt szükség, mert a kertészkedési kedv már nem buzgott úgy, mint korábban, egyre kevesebben bajmolódtak a kerttel, egyre árvább lett hazánk az ékes kertekben. Kellett hát a buzdító szó, Lippai szavai:

„Ne légyen az Magyar Nemzet olyan, mint az tormába esett féreg… hogy csak szintén a káposztás, répás, hagymás kertekben elégedjék kedve; hanem mutassa-meg ebben is Magyar-Országnak tisztes Nemességét, az oe zsíros és tenyészoe foeldjének boecsoes erejét.”

Források

Lippai János: Calendarium oeconomocum perpetuum. Kassa, 1662.

Lippai János: Posoni kert stb. Nagyszombat, 1664-1667.

Rapaics Raymund: Magyar kertek, Bp. 1940.

Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 3. k. Bp. 1917.

Takáts Sándor: Szegény magyarok. 1-2. k. Bp. 1927.




Hátra Kezdőlap Előre