6. Fűben, fában orvosság

Mindenkoron úgy van: legdrágább kincsünk az egészség, s ha ez megfogyatkozik, „fűhöz, fához kapkodunk”. E mondás pedig onnan ered, hogy valamikor úgy tartották: „fűben, fában orvosság”. Vagy ahogyan „bódog emlékeztető Heltai Gáspárt meghagyott Felesége” mint kiadó és nyomtató Kolozsvárott 1578-ban megfogalmazta Melius Juhász Péter Herbárium-ának elöljáró beszédében:

„A Bölcs Isten… megékesitötte… a földet… Fáknak, Füeknek… sokféle… voltával, melyekkel az embereknek nemcsak testeket tápláltatnék, hanem… ha betegségek történnek, Orvosággal testeket gyógyítanák”.

Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell azt, hogy Melius műve nemcsak botanikai szakkönyv, hanem orvosi füveskönyv is. Az általa felsorolt növényeknek „belső, külső haszna” mindmegannyi gyógyító eljárás a különféle betegségek ellen. Többségét ugyan idegen forrásokból fordította, de feljegyezte az általa ismert hazai gyakorlatot is. S ezt ismerhetjük meg, ha felidézzük a 16-17. század gyógykezelési módját.

Egészségügyünk helyzete akkoriban természetesen gyökeresen más volt, mint manapság. A Mohács utáni hadas idő súlyát megnehezítette az – egyébként Európa-szerte általános – helyzet, hogy kevés volt a diplomás orvos. Vármegyényi területen hírből is alig ismerték, hat-hét napi járóföldre akadhattak csak reá. A városok egy része is nélkülözte segítségét. A hódoltság idején csak a főurak módosabbja engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy háziorvosa legyen. De ők is sokszor magukra voltak utalva. Elsősorban a nő az, aki a család egészségére vigyáz. Anyáról leányra öröklődik ez az ismeret, s gyarapodik is: mindegyik gyűjtögette – ahonnan tudta – az orvosságokat. Így alakult ki főasszonyainknál a patikaház, a közrendű uraknál pedig a patikaláda. S itt őrizték az orvosságok mellett az elődöktől örökölt, általuk tovább írott „orvosságos könyv”-et, amelyikbe feljegyezték a különféle betegségek ellen kipróbált „receptákat”. S ahogyan Aytzingerné Dersffy Polentia írta Nádasdy Tamásnak 1555-ben:

„Mi nyavalája történik… házam népének is… egyéb doktort nem keresek, hanem csak ez könyvet veszem elő és minden doktorságot csak ebből késértek. Bizony sok orvosságot belőle megpróbáltam, hogy Isten után mind nagynak s mind kecsinnek használtam vele.”

Az ilyesminek persze híre ment, s jöttek az orvosságtudakozó, orvosságkérő levelek. Amilyen például Petheő Pálé. 1616-ban írta Batthyány Ferencnének:

„Ha volna nagyságodnak jó purgáló orvossága, küldene és irná meg, miképpen kell vele élni. Azonkívül valami másféle orvosság nélkül se hagyjon nagyságod.”

De alkalmazták az ilyen „tanácskérést” a doktorokkal is. Országh Borbála 1557-ben, amikor lányán apró vöröshimlő ütött ki, Nádasdynéhoz fordult segítségért.

„Kérem ezért kegyelmedet, mint bízott asszonyomat, hogy kegyelmed tudakozzék meg az doktortul, ha kell-e orvoslani és mivel kell orvoslani?”

Persze sokszor előfordult, hogy nem tudták megnevezni a betegséget, csak a tüneteket írták le, mégis kérték és kaptak is orvosságot. De az is megesett, hogy az orvosságküldő tévedett. Így járt Bejczy Gergely is 1575-ben Batthyányékkal. Panaszolta is levelében:

„Én arena ellen kérek orvosságot, kegyelmed pedig podagrára küld. Egy kalánnal megittam (belőle), azt hittem, hogy az arenáról való orvosság. Még most is fáj a gyomrom belé.”

Mire azt válaszolta neki Batthyány Boldizsár:

„Az podagra elűzésére nincsen elsőbbvaló orvosság a jó és nemes bornál.”

Itták is eleink, és úgy tartották: beteget látogatni egy hordó borral kell. S nem ítélhetjük el ezt a felfogást, ha arra gondolunk, hogy a hódoltság korában kevés helyen önthettek tiszta vizet a kupába, a fertőzött víz viszont sok nyavalyának volt a forrása. A „főtt víz” pedig nem jó ital, de gyógyszer volt: azzal kúrálgatták például a hideglelést. Mint ahogyan orvosság volt a sokféle virágvíz. A rutavíz a hányás, a violavíz gyomorégés ellen használ, az izsópvíz hurutot szüntet, fülzúgást csendesít, a zsályafű aszúkórságtól szabadít, a rozmaringvíz ájulás ellen jó, hurutot gyógyít, s megerősíti az agyvelőt – hogy csak néhány példát említsünk alkalmazásukra. Gyűjtögették is a virágokat, füveket, némelyiket azonban szárítva tették el. Ahogyan például Devecsery Mihály jelentette Nádasdy Tamásnak 1554-ben:

„Nagyságod parancsolata szerint az buzavirágot szedetem immár, de bizony kevésnek tehetik szerét… Az vadmák virágait is száraztom az nagyságod parancsolatja szerint. Az rózsaszedésnek is gondját viselem.”

A gyógyfüveket természetesen nemcsak az úri rend, hanem a föld népe is ismerte, elsősorban az asszonyok, hisz közülük került ki az udvarházak fűszedője. Ezekből lett aztán a falu „tudós” asszonya: a füves-, a förösztő-, a kenő-, a hagymázmérő, a csontrakó, a kötő-, a javasasszony – sokféle fajtája közül a főbbjeit említve, s mindegyike olyan tekintéllyel ügyködött, mint egy orvos.

S ha most az eddigiekben megismert gyógyítói gyakorlatot mai mércével megmérjük, csak azt mondhatjuk reá: az bizony kuruzslás volt, képesítés nélküli orvoskodás, de néha „csodákat művelt”.

Az orvoson kívül a gyógyítás elsősorban a füvesember tanult mestersége volt. Némelyike orvoskodott is, másika megmaradt az orvosságkészítésnél és – árusításánál. A patika azonban akkoriban „füvesbolt” volt, ahol nemcsak gyógyszert, hanem mindenféle ételízesítő fűszert – sáfrányt, gyömbért, borsot stb. – is vásárolhattak. A patikárus tehát ezeket is ismerte. S hogy milyen feltételeknek kellett akkoriban az „igaz és jó” gyógyszerésznek megfelelnie, arról tájékoztat minket Sophus Frigyes, a Lőcsén megtelepedett weimari gyógyszerész. Az 1563. évi memorandumában többek között a következőket írta:

„Jártas legyen az (öszverakásban), ismerje jól az (egyes összetevőket), tudja ezeket megkülönböztetni szaglás, ízlés, látás, tapintás által, melyek elengedhetetlenül szükségesek a tökéletes patikáriusnak, s mint ilyennek véle-született képességei legyenek… (Tudja) megkülönböztetni a helyes recipéket a helytelenektől, mert sokszor még a tudós orvosok is olyan recipéket írnak, amelyeket maguk sem összeállítani, sem elkészíteni nem tudnának… Szorgalmasan járjon füvek, virágok, gyökerek gyűjtésében, tartsa el és őrizze azokat a miv szabályai szerint.”

Patikárius azonban csak a nagyobb városokban telepedett meg. Becsülték is, tisztséget viselő, vagyonos polgár lett belőle. S nem panaszkodhattak a főurak udvarában ügyködő patikáriusok sem. Bethlen Gábor patikáriusa például az 1620-as években évi 160 forintot kapott, amikor a bibliotekárius és a skólamester csak százat.

Gyógyítást tanult mesterség volt a fürdősé is. De értett ő máshoz is. S hogy mihez, megtudjuk, ha idézzük Pozsony város 1592. évi fürdősrendtartásából azt a részt, amelyik felsorolja, mit kell az új fürdőmesternek hoznia:

„Ollót, érvágót, metszőkést, foghúzó eszközt, flastromokat, kenőcsöket, olajat, porokat, viaszt.”

A fürdős tehát kent, gyúrt, hajat nyírt, eret vágott, fogat húzott, sebet gyógyított még. De fürdőmester tevékenykedett nemcsak a városi tisztaságfürdőkben, hanem a gyógyfürdőkben: a hévizeken is. Főleg a bajmóci, pöstyéni, trencsénteplici, besztercebányai hévizeket látogatták akkoriban. És érdekes, mikor volt a „szezon”. Thurzó Ferenc közli Batthyány Boldizsárral 1570-ben:

„Írja kegyelmed azt is, hogy az hévízbe akar jönni mind asszonyával egyetembe ide mifelénk… Az hévíz is szintén mostani időben, áprilisban és májusban inkább használatosabb, hogynem mint egyébkoron.”

Thurzóék egyébként a trencséni hévizekben a szegénység számára is építettek faházakat ingyenes használattal. Többnyire gyalogszerrel vándoroltak oda gyógyítgatni különféle nyavalyáikat.

A savanyú víz hasznát a 17. század elején ismerték fel eleink, azután rendszeresen kúrálgatták vele magukat, többnyire vendégeskedve. Keglevich Zsigmond írta pédául Batthyány Ádámnak 1641-ben:

„Immár utban vagyok és savanyuvizhez megyek. Kérem alázatosan kegyelmedet, méltóztassék itt az Savanyuvizben való házaiban szállást adni egy kevés időre.”

A kúrát ki-ki saját elképzelése szerint végezte. Gyakran túlzásba is vitték. Pethő Gáspár például 1622-ben napi harminc messzely – mintegy 15 liter – tarcsai vizet ivott meg –, meg is csömörlött tőle. S jellemző az, amit Esterházy Miklós írt Tarcsáról a feleségének 1628-ban:

„Én ma akartam innen indulni, de mivel e három, négy nap alatt valami főfájásokat szenvedtem, az itt való emberek, a kik sok esztendőktől fogvást isszák ezt a vizet, azt javallották, hogy egynéhány nap még mulassak, minthogy most kezdett a főben is a víz munkálkodni.”

A borbélyoknak ugyancsak tanult mestersége volt a gyógyítás, még inkább, mint a fürdősöknek. Nemcsak a hajvágáshoz, borotváláshoz kellett érteniök, hanem – mint ahogyan a sárospatakiak 1583. évi céhlevele megkövetelte a borbélymesterré leendőtől:

„Tudgyon orvosolni olyan nyavalyákat, melyeknek gyógyítása az ő mesterségéhez illik, azaz tudgyon sebeket és fakadékokat gyógyítani, tudgyon fogat kivonnia, tudgyon szépen eret vágnia, tudgyon megtört csontokat összeforrasztania, tudgyon kimenyült tagokat helyére állatnia, tudgyon kelevényeket és külömb-külömféle daganatokat meggyógyítani, tudgyon kenő íreket jól csinálnia.”

S etikájukra jellemző az, amit a debreceni „sebgyógyítóknak, avagy mint közönségesen hijják, borbélyoknak” 1583. évi céhlevele elrendelt:

„Hogyha valamelyiknek a sebgyógyítók közül nehéz, sulyos és halálához közelgető sebese avagy betege, az meggyógyításának okáért, találkozik lenni, azt az mesterember az czéhmestert megkeresni és megjelenteni tartozik, és osztán egybehívón az czéhmester az több mesterembereket, az olyan beteget, az több mesteremberekkel együtt meglássa, eljárja, és eszébe vegye, és megkérdezze, hogyha az az mesterember jól gyógyíthat-e avagy sem? Hogyha illendő és elégséges leszen a dologhoz, gyógyítsa maga; ha peniglen (nem), tehát az czéhmester tiszti társit és segítőt tartozik mellé adni… Hogyha peniglen valamely beteges az ü mesterit avagy gyógyítóját elhadni és máshoz magát adni teljességesen akarná: tehát akkor méltó jutalmát az első gyógyító mesternek fáradságának megjutalmaztatván, más mestert keresni és választani legyen hatalma reá.”

S hasonlóan rendelkezett Komárom városa is 1606-ban:

„Az borbélyok, mikor egyikük elsőben leköti a sebest, más mester hozzá ne nyuljon az első mester hire nélkül és akaratja ellen; holott hozzá nyulna, büntetése legyen… Ha oly sebes volna, az mely nehéz volna, tartozik olyan mester az egész mestereket egybegyűjteni és az sebest meglátnia, büntetés alatt.”

Súlyos esetekben tehát konzultálniok kellett, s egyik borbély a másik dolgába felelőtlenül nem kontárkodhatott. Akad köztük amúgy is elég, aki a maga munkáját elfuserálta: jobban értett a szőrtelenítéshez, mint a gyógyításhoz. Van panasz rájuk sok. Asztalos András írta például 1608-ban Szenczi Molnár Albertnek:

„Az szél az egyik csűröm kapuját rám szakasztá, ki miatt közel esztendeig feküdtem és meg is sántultam, mert az csípőből az forgócsontot kiütötte és nem tudták helyre igazítani az tudatlan borbélyok.”

Czegei Vas György „disznó lelkű rossz borbély”-nak nevezte a kolozsvárit, s joggal: lábtörését úgy kezelte, hogy elorbáncosodott.

De nemcsak borbélyaink tehettek a műhibákról, hibás maga a képzés is. Ugyanis a céh által megkövetelt „mesterremek”-nél nem gyakorlati sebészkedésből, még csak nem is foghúzásból vizsgáztatták a jelölteket, hanem különféle íreket, flastromokat kellett készítenie. Ahogyan például az említett 1584-es sárospataki céhlevél elrendelte:

„Az több borbély-mesterek előtt csinálja és főzze meg az ireket, tudniillik a szürke iret, camphorát, diaquillont, zöld iret és méreg vonó iret, dealteát, veres iret, populeont, egyiptomi iret, görög iret, azaz diconomit és öklelő iret.”

Ezekkel az írekkel, flastromokkal kezelték ugyanis a különféle sebeket – innen a mondás: „flastromot tesz rá”. Ma már azonban nem tudjuk megállapítani, hogy a különféle ír miféle kenőcs volt, csak azt tudjuk, hogy olaj vagy viasz hozzáadásával porított növényekből, ásványokból készítették. S az is tudott, hogy majd minden borbélynak megvolt a maga „arcapum”-a, vagyis titkos szere, ami mindenre gyógyír volt.

Mindenesetre hathatott annyira, mint például az olyan hivatásos orvosi recept, amelyet egy 17. századi receptgyűjtemény őrzött meg számunkra:

„Fog faias ellen: R(eci)p(e). Az bogacz koronak virágos (g)ombiaban az minemű féregh vagion, ved ki és egi födőben egy kis (tűzre) teven, az szadat tarcz föl egi ruhaval, burics be feidet, had (menjen) az fust az szadba: megh gyógyul.”

Borbélyainknak általános képzetlenségét gyakorta tetézte a „barbélynyavalya”: nagy szeretettel viseltettek minden alkoholtartalmú ital iránt, s bizony nemegyszer leheletükkel fertőtleníthették a sebet. De ebben a betegségben szenvedtek gyógyszerészeink is. Iszákossági hajlamukat viszont jelentősen táplálta az a körülmény, hogy a patikában készültek a különféle aqua-viták: fűszerezett borok, illatosított pálinkák. S az is igaz, hogy a különféle sebek, fekélyek, tályogok s efféle nyavalyák látványát borbélyaink könnyebben viselték el az ital hatása alatt, sokszor pedig bátorságukat növelte a kés használatához.

Védelmökre viszont el kell ismerni: az orvosok között is akadt nem egy fekete bárány, akinek tudatlanságánál csak bátorsága és borszomja volt nagyobb. De azt is figyelembe kell vennünk, hogy sok „botcsinálta” doktor rontotta a diplomás, hivatását értő és szerető orvos hírnevét.

Legrosszabb volt a helyzet a hadseregnél. A végházak hadi népe majd mindenütt magát orvosolta, sebét maga kötözgette, gyógyítgatta, csak a nagyobb végvárakban sebészkedett időnként egy-egy borbély. A katonai táborok orvosi szolgálata hasonlóan fogyatékos volt. A hópénzt takarítani akarván, a főtisztek általában a legolcsóbb falusi borbélyokat fogadták szolgálatba. A gyakori járványok – mint például a döghalál, vagyis a pestis – idején tömegesen pusztult a hadi nép. Coberius Tóbiás soproni doktor, aki 1596-97-ben tábori orvosként szolgált, írja visszaemlékezésében:

„E tábori orvosok mintha nem is a betegek gyógyítására, hanem kiirtására vállalkoztak volna, mintha a söpredéke sereglett volna ezeknek itt össze… tíz év alatt az ilyen hárpiáktól többen elpusztultak, mint az ellenség mészárlása által.”

Érthető Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek a borbélyokra vonatkozó 1627. évi igen kemény rendelkezése:

„Az sebesekre híven és szorgalmatosan visellyenek gondot… és ha gondviseletlenségek miá az sebes meghal (az dolognak tapasztalt igazával,) fejekkel tartozzanak érette… A ki belső nyavalyáshoz nem tud, doktorrá magát ne tegye, mert ha valakinek halála történik miatta, ő is meghallyon érette.”

Az orvosi etikát persze nem lehet rendelettel kikényszeríteni. A gyógyítás – hivatás, vagy ahogyan Babóczai József Zala megyei főorvos 1796-ban megfogalmazta:

„A tudós és igaz orvos a nyavalyát gondjára, a nyavalyásat pedig lelki esméretére fel venni szokta.” Ma sem kívánhatunk mást tőlük.

---