8. Írott bizonyság...

Adorján és Katapán kancellárok

„Én, Béla, Magyarország nagyságos királya, megfontolván és királyi méltóságunkat a jövendőre megőrizni akarván, nehogy bármely a mi jelenlétünkben megtárgyalt és eldöntött dolog felforgattattassék, szükségesnek láttam elrendelni, hogy a mi felséges kihallgatásunkon megtárgyalt minden ügy írott bizonysággal megerősítessék.”

III. Béla egy birtokeladást jóváhagyó 1181. évi oklevelének bevezető sorait idéztük. Amikor ugyanis e szavak elhangzottak a király szájából, és azokat az írnok lúdtolla pergamenre rögzítette, a gondolat, akarat kifejezésének és megerősítésének eszköze Európa-szerte általában a szó volt. Az írás, a rómaiak mindennapi életének velejárója a birodalom hanyatlása után Európa új népeinél – sok más egyébbel együtt – kikopott a köznapi gyakorlat használatából, ünnepi alkalmakra ha szorítkozhatott a 10-11. században.

Nyugat- és Közép-Európában jóformán csak az uralkodói udvarokban, ott is ritkán s mint zárt hagyomány maradt fenn az írás. Csupán Dél-Európában, elsősorban Itáliában – ahol legmélyebbre nyúlt a római gyökér, élt tovább magánosok között is úgy-ahogy, s kizárólag jogi ügyek bizonyítására. Így e korban az íráshasználat az egyházi iskolákon kívül jobbára a könyvírásban merült ki. De ez sem rendszeres, széles körű tevékenység. A könyvmásolás – elsősorban liturgikus könyveké – egyes papok tiszteletre méltó szenvedélye. De keveseké.

A 12. század során azután az írás ismét megkezdi fontos szerepét, bár az egyházi, az állami és a gazdasági életben még mindig nincs az írásnak köznapi igénye. Elmondhatjuk tehát, hogy ha tovább is él az írásbeliség, nem az élet „nevelt”, hanem a tudomány, illetve az iskola, végső fokon az egyetem – élükön a párizsi. Mint halvány fénysugár, innen hatol be az írás újra az életbe, hogy eloszlassa a műveletlenség sötétségét, azon a résen, amelyet a kor, a feudális viszonyok megengedtek: a jog területén. Megjelennek a különféle adománylevelek, írásba foglalva mindazt, amire eddig a kimondott szó is elegendő volt.

Amikor első királyunk az okleveles gyakorlatot próbálta meghonosítani, született néhány ma is ismert és jelentős forrás. Egészében azonban Szent István utódai alatt majd kizárólag a szó: eskü vagy tanúk bizonyítanak, és az írástudatlanok által is megérthető jel: a pecsét, amelyet hites ember, a pristaldus: poroszló mutat fel. Rendkívül ritka alkalom, hogy egy-egy oklevél kiállítására sor kerül a királyi udvarban.

Nálunk is a 12. század elején lesz valamivel gyakoribb ténykedés az oklevelezés. Az oklevelet a királyi udvar egyik papja, a capellanus: káplán írja meg, s amit leírt a király parancsára, azt a notarius pecsételi meg, aki ekkor tulajdonképpen nem jegyző, hanem pecsétőr: sigillator, és mivel a pecsét még döntőbb az írásnál, az oklevelek kiállításánál az ő szerepe a fontosabb. II. Béla idejében, az 1130-as évek végén aztán a notarius új címet, illetve nevet kap, cancellarius: kancellár lesz, de ügyköre maradt, „érvényesít”: pecsétel. Jó egy évtized múlva lesz csak az oklevélkiállítás – szövegezése és megírása – a kancellár feladata, jelezvén, hogy most már az írás a fontosabb ténykedés. III. István uralkodása idején, az 1160-as évektől aztán a kancellár mellett ismét megjelenik a notarius. Most már valóban az, aminek ma is ismerjük: jegyző, azaz oklevélíró. S ezzel kialakult az oklevél-kibocsátó hivatal: a királyi kancellária csírája. De még nem tiszta az ügykör, az oklevélforma primitív, az oklevéladás pedig nagyon esetleges. Csak III. Béla idejében következik be a döntő változás, s ez hőseink: Adorján, illetve Katapán kancellárok érdeme. Nem a sors fintora, hogy alignyit tudunk annak az embernek az életéről, akinek az írásbeliség bevezetését, így kulturális fejlődésünk megindulását elsősorban köszönhetjük. Szükségszerű következménye ez éppen az írás, így az okleveles források hiányának. A szó fenntartotta emlékezetet nagyon megrostálja az idő, századok múltával alig marad belőle valami. Kevés adatunkat tehát sok következtetéssel, valószínűségen nyugvó feltételezéssel kell kiegészíteni, mégis sötétségben marad az arca, egyéniségét nem ismerhetjük meg közelebbről.

Adorján az 1140-es évek végén születhetett közrendű, de módosabb és az átlagosnál műveltebb családból, mert a kor szokásától eltérően taníttatták a fiút. Adorján valamelyik székesegyházi iskolában sajátította el az elemi, majd a középiskolai ismereteket. Mindenekelőtt megtanult latinul, melynek ismerete e korban elengedhetetlen. Ismereteket csak latinul sajátíthatott el bárki is. Ez a tudomány, ez az egyház és igazgatás, a jog nyelve, de nemzetközien: e nyelv adott Európa népeinek egyetemes műveltséget. Adorján tanulmányainak befejeztével egyházi szolgálatba állt. Elöljárói felfigyeltek óriási tudásszomjára, értelmességére, és hozzájárultak ahhoz, hogy megszerezhesse az egyetemes tudományok ismeretét is. Adorján pap tizenhárom évi szakadatlan tanulás és természetesen sorozatos vizsgák után az egyházi és világi jog doktora lett a párizsi egyetemen. E tanulmányai során ismerkedett meg mint a világi jog gyakorlati részével a diplomatikával: az oklevelezés tudományával. S bizonyosan feltételezhetjük, hogy felismerve az írásnak mint a művelődés kizárólagos eszközének rendkívül fontos szerepét, ez időben fogalmazódott meg benne a nagy cél: Magyarországon meghonosítani az írásbeliséget!

Javakorú férfi, amikor az 1170-es évek derekán visszatért hazánkba. Ez időben III. Béla ült a trónon. Adorján mint képzett jogtudós rövidesen a király egyik notóriusa lett. Nézzük meg milyen körülmények közé került.

III. Béla az első Árpád-házi herceg, aki az akkori világ egyik kulturális központjában – egyúttal a legkiválóbb uralkodók egyikének, Manuel bizánci császárnak fényes udvarában – nevelkedett. Amikor aztán 1172-ben megüresedvén a trón, hazajött, sokan, élükön Lukács esztergomi érsekkel a magyarellenes érdekek képviselőjét látták benne. Véleményüket velősen sűríti a királynak általuk adott jelző: a „görög” Béla. Maga az édesanyja is inkább kisebb fiát, Gézát szerette volna királlyá koronáztatni. Béla azonban megoldja a problémákat. Elsősorban Bizáncban tanult diplomáciával, csak végszükségben eréllyel, de mindig vértelenül – keze kíméletlenül csak a tolvajokra és rablókra nehezedett. Érthetően a királyi hatalom belső erőinek fokozására törekszik, de a Bizánchoz mérve barbár országlási mód másolására nem.

Béla ugyanis jól ismerte a bizánci túlszervezett, mondhatjuk úgy, hivatalnokállamot és annak ügyeit intéző császári kancellária gyakorlatát. Örült, hogy ezek fojtogató légkörétől megszabadult, dehogy is akart hasonlót létesíteni. Meg aztán óvakodott attól is, hogy a lassan elfelejtett „görög” jelző feléledésére bármiképp is okot adjon. Amikor a magyar trónt elfoglalta, az itthoni körülményekhez, a patriarchális viszonyokhoz alkalmazkodott. Az oklevéladásban is meghagyta a hagyományos gyakorlatot, azt, amelyet egy 1177 táján kelt oklevele villant elénk:

„Midőn egy vasárnapon Széna ispán udvarában, Dénes bécsi ispán, Gál fehérvári, Tamás kalocsai, Szemere semptei, Pongrác temesi, Antal ujvári, Csorba esztergomi, Kornél győri ispánok és más urak társaságában egy tölgyfa alatt ült, meghallgatta a Farkas nádorispán által eléje vezetett Kaba urat, és jóváhagyta annak a pannonhalmi egyház javára tett adományát, utasítva a kíséretében lévő Pál prépostot, királyi notóriusát, hogy a rendelkezésről azonnal állítson ki oklevelet, és azt a király pecsétjével erősítse meg.”

Ez a nekünk rokonszenves naiv közvetlenség (amelyet természetesen latinul rögzített az oklevél), valamint a szerkezetlenség, az intézkedőnek szubjektív, a királynak objektív beszéltetése, vagyis az epika a régi primitív oklevelek formája. A párizsi diplomatikát ismerő Adorjánt bizonyára megborzongatta. De még inkább a csak szóban elintézett ügyek. S joggal, hiszen ő, a képzett írástudó jól tudhatta, hogy a szóbeliség következményeit még a késői utódok is viselhetik. Valóban: éppen oklevelek, források hiányában nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a következő években hogy s mint alakultak a dolgok. De feltételezhetjük, hogy Adorján nem nyugodott. Az is nagyon valószínű, hogy az okleveles gyakorlat meghonosításáért vívott küzdelmében nem a királynak a meggyőzése, hanem környezete ellenállásának a legyőzése volt a nehezebb feladat. Elsősorban az érdekeltek: Saul kancellár, aztán Becen, Vaska, Pál notariusok meg Vid kápolnaispán lehettek ellenzői az új gyakorlatnak. Részint a megszokás, illetve az újtól való ösztönös idegenkedés dolgozhatott bennük, melyet megtetézett a külországi dolgok iránt érzett ellenszenv, részint pedig – s talán főleg – a szakmai hiúság: mindannyian írástudók, mit akar ez az ember holmi párizsi mesékkel?! De Adorján bírta tűrömfűvel, ha nem is kevés, több esztendei fáradságába került, amíg az első, de döntő lépésig eljutott: annak az elvnek elfogadását és kimondását, hogy a király jelenlétében megtárgyalt ügyet és eredményét ne primitív módon szóval, hanem korszerűen írással, oklevéllel kell megerősíteni és bizonyítani a jövendőre, vagyis elérni az írásbeliség elrendelését – amelyet Béla 1181. évi oklevelének idézett része tett meg.

S az első lépés vonta maga után a többit. Ha már írásban kell rögzíteni az ügyeket, akkor azt megfelelő módon, megfelelő szerkezettel és szöveggel kell cselekedni. S hogy pedig ezt megtehessék, az szükséges, hogy ne esetszerűen, hanem szervezetten intézzék az oklevéladást – vagyis a királyi kancelláriát hivatallá kell szervezni.

Még néhány év eltelik, amíg az időközben budai préposttá lett Adorján megkapja a megbízást, de 1185-ben már mint kancellár intézkedhetett.

Első feladatként az oklevél szerkezetét formálja meg. De nem másolja szolgaian az általa jól ismert francia, illetve párizsi mintát, hanem annak segítségével újat alkot: kialakítja – századokra érvényesen – a sajátos magyar oklevélszerkezetet. – Nézzük ezt egy példán.

Az invocatio, vagyis fohászkodás után az intitulatio, vagyis az oklevéladó neve és címe kezdi az oklevelet:

„Az egy és oszthatatlan Szentháromság nevében. Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Kroácia és Ráma királya, mindörökké.”

Ezt követi a változatos, de rövid arenga, vagyis általános gondolatot, igazságot kifejező mondás:

„Igazságos kérelem szívesen megkapja a jóváhagyó beleegyezést, és a fogadalom, amelyik az egyenlőség mérlegével egyezik, végrehajtatott az ajándékozás teljesítésével.”

Ezután jön az érdemi rész, a dispositio, vagyis az oklevéladó akaratának nyilvánítása, a bizonyított jogi cselekmény:

„Ezért tehát azt, amit Huda végső akaratával kívánt, kérve tőlünk a helyeslés kegyét, a bizonyos embereknek adott szabadságot, királyi hatalmunkkal megerősítjük és jelen levelünk oltalmával biztosítjuk. Ezeknek nevei: Sziget és az ő fiai: Keve, Aba, Egyed és Bus. Parancsoljuk tehát, hogy senki emberfia sem őket, sem utódaikat a szolgaság állapotába vissza ne szorítsa.”

Következik a corroboratio, vagyis a pecsételésre vonatkozó megjegyzés:

„Királyi pecsétünk szentesítse ezt a bizonyságot.”

Az oklevelet befejezi a dátum, utána a méltóságok, végül a kancellár megnevezése:

„Az Ur megtestesülésének 1186. esztendejében, III. Béla király dicsőséges uralkodása idején. Jób esztergomi, András kalocsi érsek, Tamás nádorispán, Mók udvarispán. E királyi rendelkezést Adorján, budai prépost, a királyi udvar kancellárja jegyezte.”

És Adorján nem éri be az oklevélforma kialakításával, megszervezi a királyi kancelláriát is, kialakítja az ügyköröket. A kancelláré az érdemi munka, a notarius pedig csak írnok – a mai gépíró.

A győzelem azonban nem volt teljes. Adorjánt 1187-ben erdélyi püspökké választják. Meg kellett válnia a kancellárságtól, mert nem tartózkodhatott rendszeresen a királyi udvarban, a püspöki feladat ellátása egész embert kívánt. De bízott abban, hogy a megkezdett munkát folytatják, hisz utódának Katapán fejérvári prépostot – mondhatjuk: tanítványát – javasolta. A királynak a környezete azonban örült, hogy Adorján távozott, Saul, a régi kancellár mellett kardoskodott, és Béla – engedett. Saul viszont azonnal visszaállította a régi gyakorlatot. Kancellári tevékenysége annyira egyértelműen bizonyította most már e tisztségre való alkalmatlanságát, hogy Bélának be kellett látnia, helytelenül döntött. De ismét diplomatikus: vár, és teremt kedvező alkalmat. Amikor aztán Saul 1190-ben kalocsai érsek lett, meg kellett válnia a kancellárságtól neki is, és azt természetesen Katapánra bízta a király.

Katapánnal sem bánt bőkezűbben a sors, mint Adorjánnal. Kevésnyi írott forrásunk alapján az ő életét is csak elnagyolva vázolhatjuk, az ő alakját sem bonthatjuk ki jobban a múlt ködéből, mint Adorjánét. Foglaló ősök, az az időben Komárom megyében honos Katapán, vagyis Koppány nemzetség sarja. Az 1150-es években születhetett. Mint Adorján, ő is valamelyik székesegyházi iskolában sajátította el az elemi és középfokú ismereteket. Nincs konkrét tudomásunk, de egyéb adatok valószínűsítik, hogy valamelyik itáliai egyetemen teológiát és jogot hallgatott. Amikor hazajött, a fejérvári egyháznál kezdte meg papi tevékenységét. Adorjánnal való találkozása azonban világi ügyekre is kiterjesztette érdeklődését. Adorján lelkes hívévé tette ugyanis az a koncepció, hogy a műveltséget terjesztő írásbeliséget nemcsak az egyházi, hanem a laikus gyakorlatban is érvényre kell juttatni, s ezt a munkát elsősorban a királyi udvar ügyintézési gyakorlatában kell megkezdeni. Ezt az eszmét, amikor s ahol tehette, hirdette. De meg is valósította, amikor módja nyílt rá. Kancellár lett, így fejezi be Adorján művét.

Katapán kancellári működése idején az oklevélnek Adorján-féle formája véglegesül, csupán annyi a változás, hogy a befejező részben a kancellár megnevezése a dátum és a méltóságsor elé kerül, mintegy jelezve a kancellár most már fontossá vált szerepét. És megszilárdítja a királyi kancellária Adorján-féle szervezetét is: mely ezúttal valóban hivatal lett, feladatában, szervezetében és működésében egyaránt.

Amikor aztán III. Béla 1196-ban meghalt, s utódja, Imre foglalta el a trónt, Katapán maradt a kancellár egészen 1198-ig. Ekkor egri püspök lett, s ő is, mint korábban Adorján, megválik a kancellárságtól, hogy püspöki feladatainak élhessen.

Mindketten csak távolról szemlélték, vetésük hogyan fejlődik tovább. S amikor Adorján 1204-ben, Katapán pedig 1216-ban meghal, mindketten elmondhatták volna: beírták a nevüket a magyar történelem emlékkönyvének első oldalára. Az írásbeliség bevezetése és megszilárdítása elsősorban az ő érdemük, csak másodsorban III. Béláé. És ez – nem kevés.

Források

Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Bp. 1885.

Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. 2. k. Bp. 1926.

Hajnal István: L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales. Bp. 1959.

Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából, Bp. 1921. (Harmadik) III. Béla, magyar király emlékezete. Bp. 1900.

Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Bp. 1944. Sebestyén Gyula: Ki volt Anonymus? Bp. 1898.

Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Bp. 1930.




Hátra Kezdőlap Előre