|
Tinódi Sebestyén e verssora jelszava lehetne ama foglalkozásnak, amelynek művelői a honfoglalás időszakában a sámánokból lett regősök voltak. Tőlük származtak a letelepülés után az igricek, a királyi udvar énekmondói. A 13. század során aztán az udvarnokok rendjéből egy részük kiszorul, s a főurak udvarában talál pártfogást, illetve beolvad a népi énekesek, a hajdanában a királynak nem hódoló regősök utódai közé. A 14. századból már magyar nevüket is ismerjük: énekes, hegedős, kobzos, lantos. Az énekesek tehát valamilyen húros hangszer kíséretében adták elő a maguk vagy elődeik szerezte dalaikat. S hogy főleg miről énekeltek, arról Galeotto tudósít. Mátyás udvaráról többek között így írt:
„Itt sokan vannak zenészek és lantosok, akik hazai nyelven lant kíséretében a hősök viselt dolgait éneklik az asztalnál.”
A „hősök viselt dolgai” az a történelem. Ezért e műfaj neve históriás ének, amely közvetlenül az esemény alkalmával vagy egész közelkorúan születik, s aztán, „száll az ének szájról szájra” az énekmondók által századokon át.
A 15-16. század fordulójától kezdve azonban a királyi udvar már nélkülözi ezt az udvarnokot, sőt a főurak udvarát sem lakja rendszeresen, csak mint vándorénekes keresi fel. S ez időre már nevük is megkülönbözteti két ágra szakadt rendüket: a hegedős a nép, a lantos pedig az urak énekmondója. Az előbbi írástudatlan, a mások szerezte ének előadásával kocsmákban keresi szűkös kenyerét. A lantos latinos műveltségű, maga szerzi énekének versét, dallamát, az urak familiárisa, rendszerint íródeák.
A 16. század végén aztán az új „íróeszköz” a nyomda mindkettőjüknek megadja a kegyelemdöfést, az énekmondók rendje kihal.
Hosszú soruk utolsó kiemelkedő alakja Tinódi Sebestyén. Vajúdó, forrongó kor gyermeke. Az új hit, a reformáció megbontotta az ország vallási egységét, a magyarság élethalálharcát vívja a törökkel, a diplomáciában pedig folyik a harc a Habsburg-hatalom még leplezett, de már érezhető terjeszkedésének visszaszorításáért, és folyik a harc egyéni érdekekért. Kíméletlenül. E vallási, katonai, politikai vetélkedések zűrzavarában Tinódi a nemzeti erők összefogását hirdető igaz hazafiságával fáklyaként világít a helyes útra.
A 16. század első évtizedében a Baranya megyei Tinódon „tisztességes és szégyenére semmi esetre sem való szülőktől vette… eredetét… kik a polgári állapotból nem léptek ki, s a nemesség fényéig nem jutottak el” – mint később nemeslevele írja. Szülői módosak lehettek, mert iskoláztatták. Feltehetően a pécsi káptalan iskoláját látogatta. Jól megtanult latinul, zenei képzettségét is itt szerezhette, és ekkor kedvelhette meg a verselést, illetve az énekmondást is.
Néhány évtizedre azonban eltűnik a szemünk elől. Feltehetjük. hogy – sok literátus sorstársához hasonlóan – íródeákként szolgálta valamelyik főurat, akit énekmondással is vidíthatott. E szolgálat azonban akkoriban nem volt mindig békés foglalkozás. Az íródeák urát a táborba is elkísérte, s a Mohács utáni hadas időkben lett alkalma a kardforgatásra is.
Amikor 1537-ben ismét kibukkan az ismeretlenség ködéből. Török Bálint szolgálatában áll, valamelyik csatározásában vehetett részt, és megsebesült. Mint az ez évben készült Jázonról és Médeáról című, az aranygyapjú mondáját feldolgozó – első ismert – énekének versfőjében írta:
„Tinódi Sebestyén deák készítette, midőn bal kezét Dombóváron nehéz seb gyötörte.”
1540-ben Szigetvárott találjuk, urának, Török Bálintnak az udvarában. Nős, egy fia és két leánya van. Illetve Judit leánya ekkor születhetett, és ez adhatta neki a gondolatot, hogy megírja Judit asszon históriájá-t, versbe foglalva a bibliai apokrif művet. De a hős asszony történetét példázatnak szánta, mert „a magyarországi háborúkat tartva szem előtt” írta e művét. Rövidesen pedig megkezdi a „mast történt dolgokról” való éneklést.
1541-ben Szulejmán János Zsigmond gyermek király megsegítésének ürügyén elfoglalta magának Budát, s ez alkalommal Török Bálint a szultán rabja lett. Hogy ennek híre Szigetvárra megérkezett, Tinódi megírja a Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról című művét, így indítva azt el:
|
Tett még egyebet is: vándorbotot adott az udvartartás jelentős részének. Távozott Tinódi is. A gyászos házban lantosra nem volt szükség.
1552 áprilisában Baranyavárott Istvánffy Imre vendége. Nála szerezte a Prini Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról című históriás énekét. Mindhárom a török csalfaságának lett az áldozata. Tinódi elrettentő példaként írta e művét, a tanulságot meg is fogalmazván:
|
Az év tavaszán esett meg a Baranya megyei kozári viadal, amikor is Kászin bég rabló seregét Werbőczi Imre csapatával szétverte, és sok magyar rabot kiszabadított. Tinódi erről értesülve, 1543-ban felkereste Daruváron Werbőczit, hogy az esemény részleteit megismerhesse és megénekelhesse azt. A műnek Verbőci Imrének Kaszon hadával kozári mezőn viadalja címet adta. És ismét korhol benne:
|
1544 telén Nagyszombatba ment a meghirdetett országgyűlés hírére. Itt szerezte az augusztusban nem messze lezajlott csatáról, A szalkai mezőn való viadalról szóló énekét, amelyikben Nyári Ferenc, Zoltai Lőrinc és Balassi Menyhért győzelmét írta meg a Miskolcot feldúló Mehmet basa felett.
Tinódi pártfogót keresni mehetett Nagyszombatba az országgyűlésre összesereglő főurak közé. Reményében nem is csalódott. Nádasdy Tamás, országbíró és országos főkapitány fogadta szolgálatába. Birtokán vagy környezetében tartózkodhatott 1545-től 1548 közepéig.
1548 nyarán Ferdinánd és Izabella emberei Nyírbátorban adtak egymásnak találkozót, hogy Erdély átadása felől egyezkedjenek. Ide lovagolt Tinódi is hírt hallani. Báthori András udvarában tartózkodott. Ott ugyancsak vígan lakhattak, de válogatták a vendéget, így okot adtak Tinódinak a Sokféle részögösökről című, hatvanstrófás énekének a megírására. „Szoméhságában írta”, s vándorlásainak tapasztalata alapján a részegeseknek húszféle típusát csúfolja ki. Nem kíméli a maga mesterségét sem:
|
Nyírbátorból távozván 1548 őszén Kassára vándorol, Valószínűleg a városkapitány, Czeczei Lénárt szolgálatába áll, később az ő segítségével házat is szerez itt magának: letelepszik. Érkezésekor írta meg Varkucs Tamás idejében lött csaták Egörböl című költeményét. Az 1541-1548 közötti egri eseményekről tudósítva, Varkocsban a hűséges várkapitányt példázza, hogy a török elleni egységre buzdítson
|
1549-ben szerezte az előző évi országgyűlés egyik határozatalt végrehajtó akcióról, a felvidéki rablóvárak elfoglalásáról és lerombolásáról beszámoló Szitnya, Léva, Csábrág és Murán várak megvevése című énekét. A felesleges vérontás láttán „keserül fohászkodik”, „könnyet hullat”, és még hangsúlyozottabban figyelmeztet:
|
A „magyarok vitézségén örültében” írta meg 1550 tavaszán Károl császár hada Saxoniában, ott Kurfirtsnek megfogása címmel a négy évvel korábbi schmalkadli háborúban részt vevő magyar lovasok dicső szereplését, Ez évben készült a Hadnagyoknak tanuság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni című műve is, amelyik címével ellentétben nem hadi oktatás, hanem vallásos hangvételű ének. És termékeny volt ez esztendeje, mert harmadik éneket is szerzett Kapitán György bajviadalja címmel az 1550 augusztusában a bujáki réten tartott „barátságos” viadalról, amelyet Kapitány György és Hubiár aga vívott egymással.
1559 tavaszán „fél kedvében”, vagyis betegeskedve szerezte a Szegedi veszedelem című énekét, tanúságnak az az év februárjában történt szegedi eseményekről, amelynek során a hajdúk elfoglalták ugyan a töröktől a várost, de azok rögvest visszafoglalhatták, mert… De idézzük Tinódit:
|
1552. július 26-án esett el Temesvár, s halt meg hősiesen vitézeivel kapitánya, Losonczi István, és augusztus 15-én Tinódi már meg is írta Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról című históriás énekét, hosszú névsorát adva elesetteknek, mert – mint írta:
|
1553 eseménydús esztendő. Nyarán „nagy betölt voltában” írta legterjedelmesebb, egyúttal leginkább ismert művét, az Eger vár viadaljáról való ének-et, a vár 1552-es egyhónapos ostromát ismertetve benne. Első versszakát gyakorta idézik:
|
A mű terjengőssége azonban unalmasította azt, és énekelhetőségét is megnehezítette. Tinódi is belátta, s még az évben megírta az Egri históriának summájá-t.
Ez esztendőben az uralkodó Tinódinak, kérésére, nemességet és címert adományoz. Az indoklás nem érdektelen:
„Az éneklésnek mesterségében s históriáknak magyar nyelven ritmusokba való ékes foglalásával mul(tad) felül a többi korod- és állapotodbéli embereket.”
A Tinódi tervezte címer pedig sebesülését és foglalkozását – így érdemeit – szimbolizálja. „Jobb oldali részen vörös, bal oldali részen pedig kék szín által megkülönböztetett paizsban, a vörös színben egy kék, meztelen kardot markolaton felül fogó kezet, a paizs kék részében sárga színű lantot vagy kobozt; a paizsra széjjel folyó és tarka sisaktakaró helyeztetett, ahonnan meztelen kardot markolaton felül megragadó kéz emelkedik ki.”
Az adománylevélből név szerint megismerhetjük Tinódi gyermekeit is. Három fiú: Farkas, Károly és Sándor, és két leány: Margit és Judit. A legidősebb huszonöt-huszonnyolc, a legfiatalabb öt-hat éves lehetett. Tinódi maga már az ötvenhez közeledett.
Sokat betegeskedik, mégis útnak indul Erdély felé. De nagy ügyben jár: műveit akarja kinyomatni, Első állomása Debrecen, meglátogatja régi pártfogója fiát: Török Jánost, és megénekli ennek dévai csatáját, Enyigi Terek János vitézsége címmel.
Debrecenből továbbindulva a Kisküküllő melletti Bonyhán, Bethlen Farkas udvarházában állapodik meg, akinek tisztjei nem fogadták szívesen. Tinódinak „nem ur hírével büdös bort adának”. Mérgében kiénekli őket, megírván Az udvarbírákról és kulcsárokról szóló, dorgáló, csúfolódó költeményét, méltó párját a részegesekről szólónak.
1553 karácsonya táján érkezik meg úti céljához Kolozsvárra. Itt fejezi be a korábban, még Kassán írni kezdett művét, az Erdéli históriá-t. A terjedelmes krónika Erdély 1540-1552 közötti történetét ismerteti, főszerepben Fráter Györggyel, befejezésül pedig vallván és egyúttal indokolván Ferdinánd-pártiságát:
|
Az év végén megkezdték és a következő év márciusában befejezték Hoffgreff György nyomtatóműhelyében – úgy mondhatjuk – műveinek válogatott kiadását: a Cronica nyomtatását. Művét, előszava szerint „minden rendbéli tudós olvasó jámborok”-nak és Ferdinánd királynak ajánlja. Célját pedig így jelölte meg:
„Ez jelönvaló könyvetskét szürzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvivő, várok, városok rontó és várba szorult Magyar vitézöknek lenne tanuság üdvösséges, tisztösségös megmaradásokra, az pogan ellenségnek mimódon állhassanak és hadakozjanak.”
S e munka közben írta meg utolsó ránk maradt művét, a Budai Ali basa históriájá-t, Ali 1552. évi hódításait, több vár, köztük Drégely várának elestét énekelve meg. S a vers befejező két sora mintegy jellemzi Tinódi egész életét, sanyarú sorsát:
|
A sok nélkülözés – hetedmagáról kellett gondoskodnia – megrongálta egészségét. Már korábban is panaszkodott „betegös voltáról”, s hogy 1554 végén Kolozsvárról otthonába, Kassára visszatér, ismét megbetegszik. A következő év tavaszán még ellátogat Egerbe, majd 1556 első napjaiban elindul utolsó útjára: Nádasdy Tamás udvarába Sárvárra. Ott halt meg január végén. Vándorlantos sorsaként útban érte a halál. Idegenek temették el a Sárvár melletti Sár község temetőjében.
Tinódi a nemzet krónikása, „mast történt dolgokról” énekel. Helyszíni tapasztalata, résztvevők kikérdezése, s ha szükséges, okmányok, számadások felhasználása alapján tudósít mindenkit az országot legjobban érdeklő eseményekről. Riporter hát. S nem a hegedősök „csacska éneke” az, amit közöl. Valóság és igazság. Méltán írhatta Cronicá-ja előszavában:
„Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem irtam, az mi keveset irtam, igazat irtam.”
Kétségtelen, hogy esztétikailag elmarasztalhatóan. De Tinódi számára az éneklés, még inkább a mondanivaló a fontos. És ez a döntő számunkra is. Egy kortársa sem fogalmazta meg tisztábban és félreérthetetlenebbül a nemzet feladatát: Isten segítségével a haza felszabadítása a török hódítás alól mindenekelőtt! Nemesebb szándék nem vezethet sem embert, sem költőt. Tinódi, a lantos, méltó megénekelt hőseihez. És halála pillanatában is hű önmagához és méltó a lantosok rendjéhez. Perneszy György írta 1556 januárja végén Nádasdy Tamásnak:
„Tinódi Sebestyén megvetvén már ezt a halandó muzsikát, elment a mennybéliekhez, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanulhasson… Haldokolva rám parancsolt, hogy én sem maradjak itt soká, hanem gyorsan kövessem őt, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát.”
Acsády Ignác: Tinódi Sebestyén. Budapesti Szemle, 97. 1899. évf.
Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén, Bp. 1912.
Pintér Jenő: A históriás énekek művelődéstörténeti vonatkozásai, Bp. 1903.
Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái, 1-2. k. Bp. 1904-1905.
Sebestyén Gyula: A regösök. Bp. 1902.
Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 1. k. Bp. 1915.
Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái, Bp. 1956.
Tinódi Sebestyén: Cronica. Kolozsvár, 1554. Bp. 1959.