|
Tréfálkozott Arany János A nagyidai cigányok című költeményében a térképről, és kritikája a 18. század elejéig létrejött „országmutató mappá”-król tökéletesen igazat szólt. Hiszen ezek inkább félrevezették, mint útbaigazították a tájékozódni kívánót. Tényleg „találomra” rajzolták meg rajtuk az ábrázolt vidéket, nem pontos mérések alapján készültek ezek. Márpedig a térkép csakis mérés alapján lehet az adott terület hűséges, kicsinyített mása, méréssel kezdődik tehát a korszerű térképezés. De ha valamilyen vetélkedőn megkérdeznénk annak az embernek a nevét, aki e módszert megalkotta nálunk, bizony kevesen adnának helyes választ: Mikoviny Sámuel az illető. Méltó arra, hogy közelebbről megismerjük.
Életének első két évtizedéről sajnos keveset tudunk. 1700-ban született a Nógrád megyei Ábelfalván, ahol apja evangélikus lelkész volt. A helyi egyházi iskolában szerezte meg az elemi ismereteket, a középiskolát Besztercebányán végezte el. Tudjuk azt is róla, hogy az egyetemet külföldön látogatta. 1721-ben az altdorfi, egy év múlva a jénai egyetemen találjuk, ahol főleg matematikai stúdiumokkal foglalkozott, mert szándéka az volt, hogy geodéta, azaz földmérő és geográfus, vagyis térképész legyen.
A földmérés és térképezés iránti érdeklődése bizonyosan még középiskolás korában keletkezett, tanára volt ugyanis Bél Mátyás, a hazai földrajztudomány megalapítója, s akinek nagyszabású munkájába: Magyarország történeti földrajzának elkészítésébe már egyetemi évei alatt bekapcsolódott.
Hazatérte után rövidesen megnősül, s Pozsonyban telepszik le. Mint földmérő hamarosan jó hírnevet szerez, s a Festeticsek a Balaton környéki, Esterházy József pedig a tatai mocsarak lecsapolásával bízzák meg. 1727-ben Pozsony megye hites mérnöke lesz, két év múlva már a bécsi udvari kamaráé. Rövidesen inzsenőr főstrázsamesternek, azaz mérnök őrnagynak is kinevezik, hogy a hadi térképészethez is felhasználhassák. Ugyanakkor végzi országos méréseit, hogy a Bél művéhez szükséges térképeket elkészíthesse. E munkára egyébként nemcsak Béllel állapodott meg, 1731-ben királyi rendelet is megbízza vele.
Mikoviny mindenekelőtt a legfontosabbat végzi el: megállapítja a földrajzi hely meghatározásánál nélkülözhetetlen kezdőmeridiánt. A délkörök addigi zűrzavarát pedig úgy tisztázza, hogy egyetlen korábbi véleményt sem fogad el, újat alkot: a pozsonyi vár egyik tornyán keresztül vonja meg a 0 fokú délkört, és számításait innen kezdi el.
Kartográfiai elveit Levél Bél Mátyás nagyhírű férfiúhoz Magyar ország térképe elkészítésének módszeréről című, 1732-ben megjelent művében, majd Bél munkájának 1735-ben megjelent első kötetében fejti ki. Ennek során elkerülhetetlenül bírálnia kellett kora térképeit, s élesen kifakad a tanulatlan geográfusok ellen, „akik inkább haszonvágyból, semmint a tudomány érdekében szorgoskodnak, s kik a geográfus névvel kérkednek, igy követelve maguknak a köztekintélytől elismerést, amit saját érdemükkel elérni nem tudnak… Akik gigászinak feltüntetett munkájukat olyan apparátussal készítik, hogy a földnek minden lakható vagy lakhatatlan, skytha vagy paradicsomi vidéke a térképre kerül, s ha nem írták volna oda a közismert nevüket, könnyen hihetnék, hogy azok egészen más tájakon vannak.”
A térképeket négy csoportba sorolja. Az elsőbe azokat, amelyek „minden saját tapasztalás hiján készültek, s csupán elbeszélés, leírás és képzelt dolgokra, feltevésekre támaszkodnak… A földrajzi álmok közé kell sorolnunk őket.”
A második csoportba tartozó térképek készítői ismerték ugyan a felveendő vidéket, de geometriai alap nélkül készítették azokat. „Az előbbieket annyiban mulják felül, hogy… a mappák ideáinak mondhatók, s jobb hiján a vidék jellegét is ki tudják valahogy fejezni.”
A harmadik csoport térképei geometriai alapon készültek, mégis hiányosak, „nélkülözik ugyanis a csillagászat megállapításait, elhanyagolták a helyek földrajzi szélességének és hosszuságának a meghatározását, valamint a világtájak feltüntetését. Így tehát csillagászati, földrajzi, hajózási vagy történeti használatra sem alkalmasak.”
A negyedik csoportba sorolja azokat a térképeket, amelyek „nemcsak geometriai mérésekre, hanem csillagászati megfigyelésekre is támaszkodnak. A mappáknak ez a fajtája amilyen jó, olyan ritka… Külön-külön szerkesztenek matematice és geometrice térképeket, de mind a két módszer együttes felhasználásával csak nagyon kevesen foglalkoznak.”
Európából négy nevet említ. Ő maga viszont a csillagászati és geometriai alapot kiegészítette még magnetikai és hidrográfiai segédeszközökkel. Vagyis: csillagászati műszerekkel – elsősorban a rádiuszkvadránssal – meghatározta a földrajzi szélességet és hosszúságot, aztán ezekre rávetítve a háromszögelésből számított távolságot, megállapította az alappontokat, a háromszögelés szögeit, a folyók kanyarodási irányát iránytűvel állapítva meg. Következőleg kora legkorszerűbb – s a mai térképkészítésnek alapjául szolgáló – módszerét dolgozta ki. És jellemző a közvélemény, de Mikoviny álláspontja is. Maga írja:
„Sokan kételkedtek és ugy vélekedtek, hogy e feladat magyar ember számára elvégezhetetlen. Ezért nagy figyelemmel ugy igyekeztem, hogy munkálódásom ne legyen sem középszerű, sem Magyarországhoz méltatlan.”
Nem is lett az. Mikoviny a magyar tudományos kartográfia megalapítója, munkája az első pontos mérésen alapuló felvétel. Tevékenységét még külföldön is méltányolták, rövidesen a Porosz Királyi Tudományos Társaság – ma Akadémia – tagjává választották. Érthető tehát, hogy amikor 1735-ben az uralkodó a Selmeci Bányaiskolát – az első hazai műszaki tanintézményt – megalapítja, vezető tanárának Mikovinyt nevezi ki.
Mikoviny Selmecre költözik családjával – ekkor már négy gyermek atyja –, s nagy buzgalommal látja el új munkakörét. Pedagógiai elveiről így vallott:
„Ugy látszik, azt az igen elterjedt, de nagyon is feje tetejére állított szabályt, miszerint sok jelenség ellentétben áll az elmélettel, a tudomány semmibe vevésére és a tudatlanság mentségére találták ki. Mert amiként téves elméletből nem születhet helyes gyakorlat, éppugy helyes elmélet nem eredményezhet helytelen gyakorlatot. Rendkívül téved az, aki ugy magyarázza a szavaimat, mintha én minden gyakorlati eljárást és kutatást lebecsülnék, ellenkezőleg: az a nézetem, és azt akarom elérni, hogy mindenki, aki valamilyen gyakorlati módhoz alkalmazkodik, előbb biztos elméleti alapra helyezkedjék, hogy annak segítségével annál biztosabban haladhasson munkálódásában.”
S ha ehhez az általa a gyakorlatban is alkalmazott – ma is elfogadható – elvhez hozzávesszük minden munkájában megnyilvánuló rendkívüli tárgyismeretét, logikus érvelését, világos előadásmódját, természetesnek tartjuk a tanítványainál elért kiváló eredményt. S mondhatjuk azt is, hogy geodéziai iskolát és kartográfiai alkotóműhelyt teremtett. Ráadásul olyan szakembereket nevelt, akik nemcsak a bánya- és földméréstant, valamint a térképészet, hanem a technikai elmélet és gyakorlat egész területén segíthették tovább műszaki fejlődésünket. – Hogy csak egyet említsünk közülük: Hell József Károly, a bányagépesítés úttörője lett.
És az is gyakorlati megvalósítása volt elvének, hogy elméleti tudását „napra készen” tartja. Nemcsak figyeli a nemzetközi szakirodalmat, reagál is reá. Jó példa a Levél Marinoni János Jakab úrhoz a kör négyszögesítése okán című, 1739-ben megjelent műve, amelyikben bekapcsolódva a Lasiter-Marinoni vitába, elegáns levezetésekkel kimutatja az előbbi tévedéseit.
Ugyanakkor valóban a gyakorlat embere is. Hidakat, utakat épít, Selmecen ólomkohókat állít, meghonosítja a csurgatókemencéket, a foncsorozó ércelőkészítést, a zúzók új elhelyezési rendszerével növeli azok teljesítő képességét. Közben pedig, természetesen az oktatás mellett, rajzolja Bél műve számára a megyei térképeket is.
Az elmélet és gyakorlat ötvözetének legragyogóbb példája azonban a selmeci ércelőkészítő művek üzemeltetéséhez szükséges hatalmas vízmennyiség megszervezése volt. Megtervezi és tíz év munkájával megépíti a 60 km vízfogó árkokból, 5 völgyzáró gátból, 16 tóból álló, 7 millió köbméter befogadó képességű egységes vízfelfogórendszert, melyhez hasonlót akkoriban a világ egyik bányájánál sem létesítettek.
E feladat során azonban nemcsak műszaki problémákat kellett megoldania, munkáját rendkívül hátráltatta néhány szomszédos földbirtokos rosszakarata és az általuk félrevezetett nép vak dühe. Mikovinynak nemegyszer szó szerint élete kockáztatásával kellett dolgoznia. – De ez nem volt kivételes jelenség. Úr és paraszt egyaránt ellenségesen reagált már magára a földmérésre is. Attól féltek, „elmérik”. Sokszor bizony tettlegesen akadályozták meg a mérést. Elénk villant ilyen esetet Pálóczi Horváth Ádám is – aki szintén geometra – az Ajkai veszedelem című versében, amelynek alcíme így hangzik: „Vagy annak leírása: miképpen akartak egy pár földmérőt a peres földön agyonverni.”
Idézzünk néhány sort e tudósításból:
|
Harcolhatott azonban Mikoviny más ellenséggel is. Törzstiszt lévén, részt kellett vennie az osztrák örökösödési háborúban. Előbb passzív feladatot kap: 1744 őszén a magyar-morva-sziléz határ megerősítésén dolgozik nehéz körülmények között, amelyet tetézett még az is, hogy a költségeket neki kellett előlegeznie – kölcsönökből! –, aztán kérvényezhette a megtérítését. A sziléziai hadjáratban már aktív szerepe van. Tevékenységét értékelendő, idézzük Esterházy Józsefnek, a magyar felkelés tábornokának 1745. november 2-i leveléből a rá vonatkozó részt:
„Az Oderán való átkelésnél az ellenség nyomása alatt igen nagy veszedelemben forogtunk. Mikoviny jelenlétünkben az odenbergi hídnál rendkívüli gyorsasággal és készséggel – anélkül, hogy az ellenség észrevette volna – tüzérséget állított fel, amelynek segítségével az ellenség támadásait visszaverte, és addig tartotta vissza őket, amíg katonaságunk az Oderán át nem vonult. Aztán a hidat az elszánt ellenség dühöngő puskatüze ellenére lerombolta, s átkelésüket meghiusította.”
1745-ben a drezdai békével véget ért a háború, s Mikoviny visszatér Selmecre folytatni a munkáját. Mintegy mellesleg megírja a háborús emlékiratait, mert a tanítás mellett a kamara megbízására 1746-ban megtervezi és a következő évben megkezdi a Szőny környéki mocsarak lecsapolását. – E munka során volt alkalma az akkor még viszonylag „ép” romokban álló ősi római várost: Brigetiót tanulmányozni. 1747. március 24-i jelentésében többek között így írt róla:
„Szőny mellett egy csodálatos város romjai terülnek el… Hatalmas nagyságát hirdetik a pompás castrumok árkai, sáncai, ledűlt falai… Két nagyszerű emlékműve még ma is világosan látható. Az egyike ezeknek egy bolthajtásos… két német mérföldnyi (kb. 14 km) hosszú vízvezeték… A másik csodálatra méltó mü egy 1330 öl (2,4 km) hosszú, 20 öl (36 m) széles és négy öl (7 m) magas kockakövekből rakott töltés… ma is teljes épségben álló zsilipekkel.”
A kamarát azonban nem érdekelte a régészet, nem törődött Mikoviny megismételt jelentéseivel – amelyeket megtoldott még azzal, hogy Magyarország valamennyi római városromjáról kimerítő leírást készített –, hagyták a romokat pusztulni. S mintha érezték volna Bécsben, hogy sürget az idő, Mikovinyt elhalmozzák munkával. Elkészíttetik vele Buda és Pest árvízvédelmi tervét, 1749-ben megbízzák a magyarországi várak állapotának felülvizsgálásával, aztán a budai vár építkezési tervével, majd a Feketevíznek a Kisgaram melletti, később pedig a Vág Trencsén melletti szakaszának szabályozását kell végeznie.
És Trencsén lett a végállomás. 1750 télutóján tüdőgyulladást kap, s többé nem veszi kézbe a kvadránst: március 23-án váratlanul meghal.
Hűséges szolgálatát Bécsben hamar elfeledték. A szakadatlan munkában, túlhajszoltságban eltöltött élete hogy véget ért, értéktelen lett. Özvegyének nyugdíjkérelmét a kamara elutasította, és legnagyobb gondja az volt, hogy az otthon maradt mérőműszereket, Mikoviny rajzolta terveket, térképeket visszakövetelje tőle. De nem volt hálásabb az utókor sem. Pedig még akkor is emlékeznie kellett volna reá, ha semmi mást nem alkotott volna, mint a félezret meghaladó felvételét, amelyek közül háromszáz fölötti a térkép – pontos mérésen alapuló rézmetszet térkép –, amelyek (néhány megye kivételével) az akkori Magyarország egész területét megmutatják. Csak e század 30-as éveiben és csak a kartográfusok kezdték kibontani alakját a feledés homályából. S bár manapság utca is viseli a nevét Pesten, Mikoviny Sámuel mégis ismeretlen a nagyközönség előtt. Igaz, nem volt ő politikus vagy hadvezér, sem a szépliteratúra művelője, még csak közgazdász sem. Ő csupán a magyar – s egyúttal az európai – kartográfia reformátora, ugyanakkor a hazai mérnökképzés megalapítója, vagyis mindenképp a magyar technikatörténet egyik nagy alakja. De hogyan is lehetne közismert a neve, amikor egész műszaktörténetünk – térképésznyelven szólva – „fehér foltja” a történetírásunknak, ahova legfeljebb annyit írtak már bele, amennyit az ókori kartográfusok az ismeretlen területbe: „hic sunt leones”. És ez véletlenül igaz, itt valóban oroszlánok vannak – olyanok, mint Mikoviny Sámuel.
Bendefy László: A magyar kamarai mérnöki intézmény kialakulása, Levéltári Szemle. 1970. évf.
Bendefy László: Mikoviny Sámuel megyei térképei, különös tekintettel az Akadémiai Könyvtár kézirattárának Mikoviny térképeire. 1-2. k. Bp. 1976.
Borbély Andor: Újabb adatok Mikoviny Sámuel életrajzához és műveihez. Térképészeti Közlöny. 3. 1934. évf.
Faper Jenő: Adatok Mikoviny Sámuel udvari-kamarai mérnök és építész életéhez. Térképészeti Közlöny. 1. 1930. évf.
Fodor Ferenc: A magyar térképírás. 1-3. k. Bp. 1952-1954.
Fodor Ferenc: A magyarországi kéziratos vízrajzi térképek katalógusa 1867-ig. 1-3. k. Bp. 1954-1956.
Irmédi-Molnár László: Mikoviny Sámuel térképfelvételi módszere. Térképészeti Közlöny. 1. 1930. évf.
Márki Sándor: A magyar térképírás múltja és jelene. Földrajzi Közlemények. 24. 1896. évf.
Mikoviny Samuel: De mappis svis ad lectorem monitio. Mathias Bel: Notitia Hungariae novae historico geographico etc. T. 1. Vienna, 1735.
Mikoviny Samuel: Epistola ad D. Io. Iac. Mationium occasionem questionis de quadratura circuli etc. Vienna, 1739.
Mikoviny Samuel: Epistola de Methodo concinnandarum mapparum Hungariae tipographicarum ad virom clarissimum Mathiam Belium etc. Poson, 1732.
Mikoviny Samuel: Nucleus controversiae de quadratura circuli. Vienna, 1739. Purgina, J.: Samuel Mikoviny. Bratislava, 1958.
Takáts Sándor: Komárom és vidéke és Brigetio a XVIII. század közepén. Komárom megyei és Városi Múzeum-egyesület értesítője. 13. 1907. évf.
Tárczy-Hornoch Antal: Mikoviny Sámuel. Térképészeti Közlöny. 4. 1936. évf.
Tárczy-Hornoch Antal: Mikoviny Sámuel, a selmeci Bányatisztképző Intézet első tanára. Sopron, 1938.
Tárczy-Hornoch Antal: Néhány Mikoviny Sámuelre vonatkozó érdekesebb okmány. Térképészeti Közlöny. 6. 1940. évf.
Valkó Arisztid: Mikoviny Sámuel egy kéziratos térképe. Térképészeti Közlöny. 7. 1950. évf.