A magyar kézműves mesterség gyáriparra való átváltásának jó fél évszázadot betöltő forradalmi átalakulásában tevékenykedők, a magyar ipar úttörői között jelentős szerepet töltött be Türk György, aki a társadalom-igazgatás, a kulturális és technikai fejlődés nélkülözhetetlen segédeszközét előállító papíriparnak: a fehér mesterségnek egyik nagykorúsítója volt.
Türk György sokgyermekes, vagyontalan parasztcsalád tagjaként látta meg a napvilágot 1817-ben. Tizennégy éves koráig miben sem különbözött élete a hasonló helyzetű parasztfiúk sorsától, de akkor átváltott más irányba. A reformkor frissítő szele meglegyintette az ősi szokásokat is, apja az eke szarva helyett mesterséget adott a kezébe: papírkészítő inasnak szerződtette a brassói papírmalomba. És Türk György úgy indult el azon az úton, amelyet Széchenyi és Kossuth jelölt ki a nemzetnek, mint a vértelen forradalom akkor még ismeretlen katonája.
Négy esztendő telt el a Vidombak partján kelepelő papírmalomban szorgalmas tanulással; amíg megismerte a papírkészítés minden csínját-bínját, és felszabadították: papírkészítő legény lett belőle.
– No, Gyuri fiam, büszke vagyok rád. Olyan egyenletes lapot merítesz, magam sem különbet.
– Igyekeztem ellesni mesteruramtól a titkát, hisz ez a legszebb munka az egész mesterségben. Ott a szemem előtt születik meg az a szép fehér papírlap a rongy szétzúzott rostjaiból.
– Ne is feledd soha, hogy a fehér mesterség, az bizony művészet. Nem akármit, papírt készítünk. S tudod, mit mond régi versünk:
|
– Tudom, mester uram, művészet a merítés, csak hát… nehéz munka. Tizenkét órát ott állni a kád mellett, a szitát a vízzel hígított pépbe nyomni, kimeríteni vele a rostanyagot, majd megrázni, továbbadni szusszanatnyi pihenőt sem véve, hogy estére elkészüljön a napi 1440 ív… ez nehéz. Lehetne könnyebben is. Az a bécsújhelyi legény mesélt arról…
– Ne is említsd! Egy élettelen masina a mi két kezünk alkotását?! Soha! Mesebeszéd.
– Tisztesség ne essék, mester uram, de mégsem olyan elképzelhetetlen az.
– No, esztendőre megkezded a vándorlásodat, körülnézhetsz a nagyvilágban, megláthatod, kinek van igaza.
És Türk György 1836-ban megkezdte vándorútját, hogy más malmok munkáját, a mesterség másutt divatozó fogásait megismerje. Törekedett arra, hogy jó hírű műhelyekben tanulhasson tovább. A Goglitz melletti Schlögelmühlben, a Majna melletti Frankfurtban és még sok más, neves európai papírmalomban dolgozgatva ismerkedett meg a papíriparnak ott már elterjedő, a gyáripar felé váltó újabb technikájával. Amikor aztán nyolc év múlva Brassóba visszatért, és mint papírkészítő mester vette át Reich Dánieltől, a tulajdonostól a malom vezetését, megfogalmazódott benne életének célja:
– Hallgasson rám, Reich úr, nem bánja meg. Bőségesen megtérül a befektetés.
– Annyi mindent javasolt, hogy… Többe kerülne, mint egy egész papírmalom építése… Egy új hollandiról beszélhetünk majd, erről Kossuthnak a tavalyi pesti iparműkiállításról írott jelentésében is olvashattam, de az a papírgép vagy mi… arról egy szó sem volt ott.
– De, Reich úr, arról viszont értesülhetett, hogy a nagyszlabosi, a hermaneci és a körmöci malmokban néhány éve már fel is szerelték a papírgépet, és azok a malmok most már gyárak.
– Nem, Türk úr, amíg én élek, ilyen gépezet nem kerül a malomba.
Türk György belátta, hogy hasztalan beszél. Más utat választott hát: saját lábára áll, és majd akkor! Két év alatt össze is kuporgatott annyit, hogy a Brassó melletti Prázsmár községben kibérelhetett egy tönkrement fűrészmalmot, és azt átalakította – egyelőre még papírmalommá. Mert hiába tudta, mi kell, ha nem volt miből. Sebaj, gondolta, valahogy el kell kezdeni, majd aztán. És úgyis lett. Lankadatlan szorgalommal dolgozgatva, minden megtakarított garast a technikai berendezés fejlesztésére gyűjtött össze. 1848-ban már ott tartott, hogy a papírgépet is megrendelheti, amikor fontosabb dolog: az ország szabadságának megszerzése hívta harcba annyi mással együtt őt is. És a szabadságharc bukásával ő is elveszített mindent. Amikor a papírmalmához visszatért, szomorúan látta, hogy azt a háború teljesen tönkretette, papírkészletét kifosztották, és ő ismét úgy állt ott, mint önállóságának elején. Csak töretlen akarata maradt meg.
És Türk György kezdte elölről. Mivel látta, hogy ő maga egyhamar nem valósíthatja meg a tervét, másokat akart arra buzdítani. Sorra látogatta a környéken levő, a görgényszentimrei, enyedi, szebeni és a többi papírmalmokat, és azok tulajdonosaival, bérlőivel vagy mestereivel beszélgetett:
– Gondoljon arra is, Gerik úr, hogy ha kegyelmed fejleszti műhelyét, azzal a magyar ipar is fejlődik.
– Értem én ezt, Türk úr, csak azt nem, hogy a kádak szaporítása helyett miért javasol egy olyan ismeretlen masinát?
– Miért?… A maga malmában egy kádnál naponta mennyit merítenek?
– Hát… átajában úgy egy mázsa 40 font körül.
– No látja, egy ilyen masina pedig 14 mázsát is készíthet naponta.
– El is higgyem ?… És mibe kerül egy ilyen csoda masina?
– No, több ezer forintba, de…
– Ne folytassa. Annyi pénzem egyszerre sosem lesz nekem.
De Türk nem csüggedett, tovább agitált. És fáradozása nem volt hiábavaló. Hozzájárult ahhoz, hogy a környék egyes papírmalmait átalakítsák papírgyárrá.
De levelezett Türk a Felső-Magyarországon már gyárként működő üzemek vezetőivel is, hogy tapasztalatokat szerezzen, és ugyancsak külföldi gépgyárosokkal, hogy megismerhesse a technikai újdonságokat, no meg a berendezések árait, És megragadott minden alkalmat, még a kölcsöntől sem riadt vissza, hogy a szükséges tőkét előteremtse. De ő társulással nem akart ahhoz hozzájutni: félt attól, hogy a társ visszariad a befektetéstől, és akkor nem valósíthatja meg az elképzeléseit. A nehézségek nem hátráltatták, a gond nem csüggesztette, és szakadatlan küzdelmét végre is siker koronázta. 1857-ben a legkorszerűbb berendezésekkel indíthatta meg papírgyárát.
De most sem elégedett meg azzal, hogy maga halad a fejlődés útján. A környező papírmalmok tulajdonosait, mestereit sorra meghívta magához. Végigkalauzolta mindegyik vendégét üzemén, és a gyártásfolyamat rendjében bemutatta az új módszer eszközeit és gépeit. Szembeállítva a régi módszerrel, kimutatta előnyeit. De arra is felhívta látogatói figyelmét, hogy ez az új még tovább tud fejlődni, és olyan ütemben, amire még nem volt példa. Természetesen számtalan ellenvetést kellett megcáfolnia, sok tévhiedelmet eloszlatnia. És nem is a megcsontosodott szakmai gyakorlathoz való ragaszkodás nehezítette fáradozását, hanem az a körülmény, hogy a papírkészítők szakmai műveltsége sok esetben túlságosan hagyományos és zárt körű volt a nemcsak új nyelvet beszélő, hanem új fogalmakkal is gondolkodó új gyártástechnológia megértéséhez.
– De, tisztelt Gencs úr, amikor maga a rongyot meszezi annak érdekében, hogy rostjaira szedje, ugyanolyan…
– Nem olyan, ha mondom!
– Engedje megmagyaráznom… Nos, akkor ugyanolyan folyamat játszódik le, mint az én módszeremnél, csakhogy a klóros főzéssel sokkal gyorsabban készül, és amellett még finomabb is lesz az anyag…
– Annyira finom, hogy nem is marad belőle semmi. Még a rostokat is szétszedi a klór és a főzés.
– De hiszen éppen erről van szó! Finomabb papírt csak úgy készíthetünk, ha a rostot további részeire szedjük.
– Akkor pedig szétesik az egész, és nem lesz belőle papír!
– Nem?! Itt van, nézze meg ismét! És tegye mellé a régi módszerrel készült papírt. Azon nemcsak látható, hanem ki is tapintható a rostszál.
– Persze, mert nem tudtuk a sajtóval tökéletesen kisimítani. De majd én is szerzek egy olyan simítógépet, amilyent mutatott, majd akkor nézze meg az én papíromat.
Ilyenkor Türk nem erőszakoskodott. Megelégedett ennyivel, s ha lépésről lépésre is, de csak halad tovább az iparfejlesztés. Sokkal nehezebb volt a dolga azonban akkor, amikor vendége más következtetésre jutott:
– Hát… Türk úr, én már vagy harminc esztendeje papírkészítő mester vagyok, de… ezt a műhelyt nem tudnám elvezetni. Sok mindent megtanultam már, de…
– Tanulja meg ezt is, König úr! Én szívesen segítek magának.
– Meghiszem, de ehhez én már öreg vagyok. Öreg… és arról győzött meg, hogy haszontalan is…
– Ugyan, König úr! Hogyan mondhat ilyent?!
– Haszontalan. Az én tudásom már semmit sem ér. Semmit… Megállítom a malom kerekét… leteszem a merítőszitát, és… hát majd eltűnődöm, hogy eljárt felettünk az idő.
Tényleg erről volt szó. A papírkészítés és a papírgyártás váltójában a kézműves menthetetlenül alulmaradt. Lassú, kínos haldoklás lett a sorsa. Türk György világosan látta a helyzetet, és éppen ezért, más iparosokkal, vállalkozókkal ellentétben, nem félve a konkurrenciától, mindig azon fáradozott, hogy ne csak saját, hanem a környéken levő üzemeket, így a magyar papíripart is fejlessze: a fehér mesterséget nagykorúsítsa. És továbbra is jó példával járt elöl.
Jövedelmét majdnem kizárólag e célra fordítva, tőkét gyűjtött. Két év múlva, egyelőre még társulva a Hesshaimer testvérek brassói cégével, megvette a brassói papírmalmot, és korszerű papírgyárrá alakította át. S hogy a további fejlesztésnek ne legyen semmi akadálya, néhány év múlva, mihelyt tehette, kielégítette társait, és saját tulajdonába vette a gyárat. Ugyanakkor arra is volt gondja, hogy munkásait ne csak jól fizesse, hanem korszerű munkafeltételeket teremtve, szociális helyzetüket is javítsa.
De az ez időben meginduló általános kapitalista fejlődés és a külföldi tőke behatolása, amely az ipart oly sok esetben csak üzleti vállalkozássá alakította át, arra kényszerítette Türköt, hogy felhagyjon korábbi törekvéseivel, és már csak a saját üzemére összpontosítsa iparfejlesztő tevékenységét. Mivel pedig a gyár további korszerűsítése szinte évről évre költségesebb lett, hogy a szükséges összeget egymaga előteremthesse, az 1870-es években Alsótömösön egy műmalmot, majd egy fűrésztelepet létesített. E gyorsabban megtérülő és kisebb beruházást igénylő vállalkozásaiból származó jövedelmét viszont részint papírgyárainak fejlesztésére fordította, részint pedig tőkét gyűjtött azért, hogy az új nyersanyaggal dolgozhasson: a facsiszolattal, ehhez azonban több új, költséges berendezésre volt szüksége. Amikor azonban azt tapasztalta, hogy a facsiszolat minőségileg nem egészen megfelelő nyersanyag, az újabb módszer: a cellulózgyártás felé fordította figyelmét, És 1875-ben Türk eladta prázsmári papírmalmát, tömösi gabonamalmát, valamint fűrésztelepét, és átállt erre a nyersanyagra: a szalmacellulózra, gyufacsomagolópapírt és lemezpapírt készítve belőle. Amikor pedig értesült arról, hogy a fa kémiai feltárása, vagyis a facellulózgyártás külföldön már szép eredményt ért el, azt határozta, hogy ezt a nyersanyagot fogja alkalmazni. Tovább gyűjtötte a pénzt és a szakismeretet levelezésekkel, gyárlátogatásokkal és a korabeli szakirodalom tanulmányozásával. Ezek mellett még kísérletezgetett is, és nem eredménytelenül, Csakhamar szabadalmazhatta is találmányát: palack készítését preparált papírból. Evvel viszont azt a felismerését valósította meg, hogy a papír nemcsak a hagyományos terület, az írás, nyomtatás, az igazgatás és a kultúra céljait szolgálhatja, hanem újabbat: a civilizáció és az ipar érdekeit is. Úttörő munkát végzett e területen is, De még tovább is tekintett. Amikor 1881-ben, ötven éves papíripari működését megünnepelte, a következőket mondhatta:
– A mi mesterségünk a szemem előtt alakult át az egyszerű kézművesiparból hatalmas gyáriparrá, Amikor inas soromból felszabadultam, mesterem azt mondta nekem, hogy a papírkészítés az művészet. Valóban: kezünkkel alkottuk a papírt. Ma viszont a gép végzi ezt, amelyet mi irányítunk, így én azt mondhatom, hogy a fehér mesterség az tudomány. Olyan tudomány, amelyet a régi kézműves módszerek szerint nehéz megtanulni. Az én inaskoromban csak gyakorlatból, munkával, munkából tanultunk, ma már ez nem elég, elméletet is kell ismerni. Ilyen nehéz tant, mint a chemia és a mechanika is tanulnia kell annak, aki a szakma mestere akar lenni. És bizony egyre kevesebb olyan mester lehet már, aki a papírgyártás minden egyes műveletét, anyagát, eszközét, gépét úgy ismeri, mint annak idején a papírkészítő a magáét. És ez így van rendjén. Az egyre bonyolultabbá váló technológia megköveteli és így megteremti azokat a munkásokat, akik csak az egyes munkaterületekhez értenek, de ahhoz tökéletesen. Éppen ezért, mint ezt már oly sokszor hangoztattam, minden papírgyártónak nagy gondot kell fordítania munkásainak továbbtanítására és az utódok kinevelésére.
És Türk György nemcsak javaslatokat terjesztett elő, hanem azokat a maga üzemében meg is valósította, Munkásait állandóan képezte, tapasztalatcserére más üzemekbe küldte, saját maga utánpótlásáról pedig úgy gondoskodott, hogy fiát, Gusztávot külföldi szakiskolákban és papírgyárakban képeztette ki. – Egyre azonban nem gondolt, arra, hogy a szakismeret mellett töretlen akaratra, szorgalomra, körültekintő gondosságra és főleg egyszerűségre is megtanítsa fiát. Mert amikor Türk György az évforduló után rövidesen meghalt, és fia átvette a gyár vezetését, a virágzó vállalatot, öccse és húga örökrészét, apjának 230 000 ft-ra becsült vagyonát 5 év alatt elkótyavetyélte: a papírgyár 1886-ban csődbe jutott. A Türk család teljesen tönkrement, és Türk Gusztáv élete végéig mint egy németalföldi papírgyár alkalmazottja kereshette meg mindennapi kenyerét. – Az alma messze gurult a fájától.
De Türk György életművét nem egy család, hanem a nemzet könyvébe írta be, Egészen más volt, mint e fellendülő kor nagyra törő, sokat akaró kapitalista üzletembereinek, szakértelem nélküli vállalkozóinak egyike, akiket csak a haszon kívánalma hajtott előre. Türk önmagát állandóan fejlesztő szakember volt, aki felismerte a technikai fejlődés fontosságát és – ami még fontosabb – haladásának irányát. Nemcsak észrevette az újat, hanem ki is tudta választani a megfelelőt. Emellett rendkívül fejlett üzleti érzékkel is rendelkezett, töretlen akaratán és kitartó szorgalmán kívül, amelyekkel mégis szerénység, egyszerűség párosult. E tulajdonságaival azonban még mindig csak a korszakának az átlagnál kiválóbb gyáros típusát személyesítené meg. S ha ehhez hozzátesszük humánus, szociális gondolkozásmódját, még mindig nem értékeltük őt valóságosan. Az, ami őt az első vonalba tartozók közé emeli, az a tetté váltott szándéka volt, hogy nemcsak a saját boldogulását, hanem az ország papíriparának, ezen keresztül az egész magyar iparnak a műszaki fejlődését előmozdítsa. Így lett a magyar ipar egyik úttörője.
Farkas Ferenc: Papirosanyag és papirosgyártás. Bp. 1900.
Gelléri Mór: Hetven év a magyar ipar történetéből. Bp. 1912.
Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői. Bp. 1887.
Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota stb. Szerk. Matlekovics Sándor. 6. k. Bp. 1897.