16. A gépgyáros

A hazai „mezei gazdálkodás” a múlt század legelején nagy részt még az apáktól örökölt „agg szokáson alapult”. A talajművelés, vetés, aratás, cséplés, takarmány-előkészítés munkájánál a szántóvas kivételével fából készült ekén, a faboronán és hengeren, az egyszerű eszközökön – mint például sarlón, kaszán, cséphadarón, szitán – kívül jóformán csak állatainak segítségét és a maga erejét alkalmazhatta a magyar gazda. Ekkor, a 19. század első évtizedében indult meg mezőgazdaságunk gépesítésének sok évtizedes munkája, amelyben jelentős szerepet játszott Röck István.

Röck István Pesten a Szervita – ma Martinelli – téren levő szitakészítő műhely mesterének és tulajdonosának fiaként született 1813-ban. Apja technikai érzékkel rendelkező és az új iránt fogékony ember lévén, a sziták, rosták mellett már 1816-ban megkezdte az akkoriban elterjedő egyszerűbb „készületek”, mint vető-, vágó-, darálógépek készítését. Így aztán amire a kis István elérte az inaskort, és beállott apja műhelyébe, nemcsak a szitakészítést tanulhatta meg, hanem valamit a lakatosmesterségből akkoriban kifejlődő „erőmívtudományból”, vagyis a gépészetből is. És elsősorban ezt az új mesterséget tanulmányozta tovább, amikor felszabadulása után a céhes világ szokása szerint „külhoni” vándorúton járt. Amikor 1837-ben visszajött Pestre, nem volt üres a tarisznyája:

–  Sokat láttam, apámuram, és tanulhattam annyi újat, sorolhatnám napestvéig, nem végeznék véle.

–  Meghiszem, de itt Pesten sem állt meg az élet.

–  De ekhós szekéren ballag, odakünt pedig a gőz repíti vaspályán!… Mondhatom, apámuram, a masinafabrikáció napról napra újul.

–  Hányta persze férgesét is.

–  A java mellett, mint mindég. Így tisztul… De ezzel csak azt akarom apámuramnak mondani, hogy ha mi a mezei gazdaságnak okszerű erőmíveket akarunk készíteni, nagyon kell igyekeznünk, hogy nem maradjon le a honi műipar, mert lépést tartani odakünt is nehéz.

–  No, ez lesz a te feladatod, fiam.

Ez lett Röck István életének célja: lépést tartani a külföldi technikai fejlődéssel. Hogy pedig milyen új gépeket produkál a külföld, azt nemcsak vándorútja során szerzett szaktársaival váltott levelezéséből tudta meg, az ez időben meginduló mezőgazdasági literatúra is sietett az érdeklődők tudomására hozni. De szorgalmazta a Gazdasági Egyesület is a mezőgazdasági gépek használatát. Mert ez volt a nehezebb része a dolognak, sokszor tapasztalhatta Röck is:

–  Ezeknek az új alkotványoknak az a célja, tekintetes uram, hogy könnyebbítse a maguk, a földmívelők fáradságos munkáját, szaporítsa a földmívelési erőt, és a szerszámmal élésből időbeli nyereség is lészen.

–  Meghiszem, Röck uram, meghiszem arról, ami célirányos. De nem minden az, amit teli torokkal kikiáltanak, aztán a praxisban legkevesebbet is meg nem felelnek, ámbár elég nagy summa pénzbe kerülnek.

–  Próbálni kell, bizonyos, de mindenképpen próbálni, mert anélkül csak mindég a réginél maradunk.

–  Az új míveket nem szabad elébb gyakorlásba hozni, minekelőtte tökéletes célirányosságáról teljességgel meg nem győződtek.

–  De hogyan győződhet meg erről, ha nem próbálja?

–  Majd amit a mezei emberek nagyon dicsérnek, amire a költséget nem sajnálják, arról tudom, bizonyosan jó, valósággal hasznos, majd azzal élek magam is.

Számtalan hasonló érv hangzott el ez időben, mind megannyi gát a mezőgazdaság-gépesítés útjában. Meg aztán: a föld népe, kenyerét féltve, ellensége volt a gépnek, a földbirtokos osztály pedig nem is erőltette használatát: volt jobbágykéz elég, hogy dolgozzon. Az 1848-as törvények azonban megszüntették az ingyenmunkát, a robotot, így aztán a birtokosoknak már érdeke lett, hogy gépesítéssel csökkentsék a bérmunkát.

Röck István a 40-es években tehát csak a bevált, így kelendő, egyszerűbb gépeket készíthette, ami bizony kevés hasznot hozott, nem volt alkalma komolyabb befektetésre. Az időt mégsem hagyta kihasználatlanul, ha másként is kamatoztathatta: tanult és kutatott. Kereste azt az újat, amelyik bizonyosan beválik, és amelyiket itthon elő is tudunk állítani. A külföldi, főleg az angol mezőgazdasági gépgyártás ekkorra ugyanis annyira kifejlődött már, hogy exportra is termelt, Magyarországra is eljuttatta gépeit. Ekkor döbbent rá Röck arra, hogy a külföldi fejlettebb technika a honi műiparnak a legjobb barátja ugyan, de a legnagyobb ellensége is. Az így keletkezhető veszedelmet pedig saját magával kell elhárítani. Tűzzel oltani a tüzet.

A 48-as szabadságharc, amelyben maga is tevékenyen részt vett olyan formában, hogy műhelyének szerény kereteihez mérten hadfelszerelési cikkeket gyártott, egy időre visszavetette munkájától. A szabadságharc bukása után azonban műhelyét bezáratták. 1850-ben meghalt az apja is. De Röck Istvánt a nehézségek nem hátráltatták meg. S bár az abszolutizmus politikailag megkötötte az országot, ekkor indult meg az osztrák tőkés gyarmatosítás is. Ennek érdekében viszont nálunk is érvényesítették az iparszabadság elvét, amivel lehetőséget adtak a technikai fejlődésre, az ipari forradalom előkészítésére. Így Röcknek is sikerült 1852-ben iparengedélyt kieszközölnie mezőgazdasági gépek gyártására. De mint korábban, most még inkább hátráltatta a tőke hiánya. Más megoldást nem találván, társult Vidats Istvánnal, a lakatosból lett, akkor már jó hírű gépgyárossal, és 1853-ban, korábban készült tervei alapján megjelentette az első magyar gyártmányú kézi és járgányos, vagyis lóerőre alkalmazott cséplőgépet. A társak azonban hamarosan összekülönböztek. A tizenegy évvel idősebb Vidats nem hajlott Röck szavára:

–  István öcsém, kend nagyon nekiszalasztotta szekere rúdját, csak ám a saraglyához kötötte a lovakat!

–  De hallgasson rám, István bátyám, nem tanyázhatunk csak a cséplő- és gazdasági gépek mellett, a műiparunknak is szüksége van gépekre.

–  Más gépeket? Ugyan! … Gazdaközönségünknek mire szüksége leend, csak azt készítjük, öcsémuram.

–  S ha úgy, akkor is jobbat kellene. Bátyámuram is tudja, hogy a múlt esztendőben Fehér József úrnak törökbecsei birtokán gőzmozgonyos cséplőgépet állítottak be, amelyet két ánglus készített. És amit ők megcselekedtek, azt megtehetjük mi is.

–  Lovatlan szekéren halad, öcsémuram, mondom. Gőzzel a cséplőt?!

–  Mást is, más gőzmasinát is, és… hallgasson rám, István bátyám, múltkorjában beszélgettem Trattner-Károlyi urammal…

–  Ha most azt mondja, hogy tipográfiai masinákat csináljunk!…

– Azt bizony!

–  Akkor én azt mondom, csinálja nélkülem!

Nélküle cselekedte. Elvált Vidatstól, és 1856-ban Szabó Ferencben tőkéstársat találván, kibővítette a már régebben a Ráday utcában helyezett műhelyét, és 1857-ben elkészítette az első magyar gyorssajtót, majd más nyomdagépeket is, közöttük egy kromofágot, vagyis színes kőnyomógépet, szintén az elsőt hazánkban, amely nagy feltűnést keltett.

De foglalkozott más gépek, szeszgyári, gabona- és olajmalmi berendezések előállításával is. A haszon természetesen nem maradt el, felhasználásán azonban összezördültek a társak. Szabó zsebre akarta tenni, Röck viszont minden krajcárt üzemfejlesztésre akart fordítani. Nem tudván megegyezni, elváltak. 1858-ban Röck már a maga uraként folytatta tovább nagyszabású tervének megvalósítását. És következetes volt: a saját gyárába szükséges munkagépeket is maga állította elő.

Már önállósága első évében elkészítette a fekvő gőzgép első hazai típusát, a következő évben pedig megjelentette az első magyar gyártmányú tisztító és zsákolókészülékkel ellátott, járgányos cséplőgépet, amelyik a gyakorlatban kitűnően bevált, különösen – Röck minden mezőgazdasági gépnél törekedett erre – a kisebb gazdaságokban. De gondolt a nagyobb birtokokra is, ahol ebben az időben már angol cséplőgépek működtek, és 1859-ben elkészítette az első magyar gőzcséplő garnitúrát.

Nyilvános próbáját a gyár udvarán tartotta meg. Meghívta rá a Gazdasági Egyesület vezetőit, a gépesítés iránt érdeklődő gazdákat, és Érkövy Adolfot, az előző évben a vasúti indóházzal – a mai Nyugati pályaudvarral – átellenben megnyitott Angol Gazdasági Géptár vezetőjét, vagyis a Clayton és Shuttleworth angol gyárosok magyarországi vezérügynökét. Sőt, Pesten lévén, maga Shuttleworth is megjelent a próbán, amely fényesen sikerült:

–  Röck úr, ez minden várakozásomat felülmúlta! Elismerem.

–  Megtisztel, Érkövy úr. S ha ön, mint… hát…

–  Úgy gondolja, a versenytárs szájából súlyosabb a dicséret? Megtetézhetem még. Shuttleworth úr dicséretét is tolmácsolhatom.

–  Köszönetem visszatolmácsolását kérve, nyugtázom az elismerést… Láttam, Shuttleworth úr alaposan megvizsgálta a művemet Érkövy úrral egyetemben.

–  Őszinte szóval: kerestük a hibákat. De örömmel konstatálhattam, hogy Shuttleworth úr is meglepődött a kitűnő konstrukción. Különösen a kalászvágó és a kazán megoldása vívta ki a csodálatát. Teljesen új volt számára.

–  Ha nem veszi jogtalan büszkélkedésnek, Érkövy úr, saját szerkesztésem, mint minden egyes gépemé, nem szolgai másolás. Nemcsak az a célom, hogy a külhoni gépek gyártását meghonosítsam, javítani is törekszem azokat, amennyire képességem engedi. Nékem meggyőződésem, hogy a gépgyártás legfontosabb teendője a szerkesztés. És csak akkor tudjuk majd jelesül felvenni a versenyt a külhonnal, ha gépgyártóink műtanilag is kiképzik magukat.

Ez pedig nehezen kielégíthető követelmény volt még. Műszaki oktatásunk a gépészet területén elmaradott volt. Műegyetemünk elődjének, a József Politechnikumnak tantárgyai között a mechanika és a technológia még a hagyományos, úgy mondhatjuk, a kézműipari és nem a gyáripari ismereteket ölelte fel, vagyis gépészmérnököket még nem képezett, erre csak a 60-as évek derekán került sor. Gépgyártóink a maguk erejére, képességére maradtak. És egyszerre kellett nekik az új technika elméletét és gyakorlatát kialakítaniok, önmagukat és munkatársaikat kiképezniök.

Röck István azt a megoldást választotta, hogy egy-egy régebbi gépet lerajzolt részletében és egészében, és úgy tanulmányozva, kutatta, miként lehetne azt célszerűbben megalkotni. Amikor rájött a megoldásra, feladta a leckét segédeinek, sőt inasainak is, és lépésről lépésre segítve vitte előre őket a megoldáshoz. Íly módon alakította ki belőlük az új iparostípust: a gépészt. De nemcsak munkásainak műszaki neveléséről gondoskodott, gyárában ingyen tanulási lehetőséget biztosított a vidéki vasműveseknek: a falusi és uradalmi lakatosoknak, kovácsoknak annak érdekében, hogy a vidékre kerülő gépeket kezelni, javítani tudják, no meg hogy a gépek alkalmazását propagálják. Erre ugyanis nagy szükség volt még mindig.

A megszokotthoz való ragaszkodás nemcsak a mezőgazdaság gépesítése, a gépgyártás más területén is sok nehézséget okozott. De Röck ennek ellenére is tovább kísérletezett az újjal, és a 60-as évek vége felé megkezdte a gazdasági gőzmalmok gyártását. E területen is újat alkotott, és elősegítette malomiparunk fejlődését. Az első, az 1839-ben Széchenyi alapította pesti József gőzmalom megjelenése óta eltelt 30 év alatt ugyanis alignyit mozdult a malomipar. A 60-as évek végén a mintegy 20 ezer, zömében vízimalom mellett még csak körülbelül 400 gőzmalom működött az országban. Röck István tudta, mi a baj, mondta is a fiának:

–  Az a baj, fiam, hogy ezeknek a külhoni gőzmalom-berendezéseknek az expensáját nem a mi gazdáink bugyellárisához méretezték… Ilyesmit nem tanítanak Zürichben nektek, a… mérnök uraknak?

–  Még nem, apám. Csak a következő szemeszteren foglalkozunk majd a gazdaságosság kérdésével.

–  Akkor tanuljad meg most tőlem. Két követelményt elégítsen ki a gép: legyen jó és olcsó… A mostan gyártani kezdett gőzmalom ilyen. Kisebb, mint a külhoni munstrum, mert ez a kis gazdaságokban nem alkalmas, nekünk pedig ezeken kell segítenünk, az enyém 2-6 kőjáratos… No persze, a kőjárat! A malomkő nem a legmegfelelőbb, tudom, de még nem találtam jobb megoldást… Talán hengerrel, mint a… Ellenben, ismered-é a pitlit?

–  Hogyne. A malmok szitaszerkezete. Ez van az új gőzmalmokban is.

–  De nem az enyémben! Új szitaberendezést konstruáltam. Olcsó…

–  És miben áll a jósága?

–  Többféle lisztminőséget készíthetünk már vele. Ha lemegyünk a gyárba, majd megtekinted.

–  Csak nem nyugszik, apám, mindig újon töri a fejét.

–  Nem henyélek, bizonyos. Nem tehetem, mert azt akarom, hogy a magyar gépgyártás továbbra is versenghessen a külhonival. És ha élre nem is kerülhet… financiális helyzetünket ismered… de az elsők között ott lehet, és az osztrákot bizonyosan legyűrheti. Ehhez azonban már kevés az én erőm, szükséges a te segítséged meg az öcsédé, a gépészmérnöké. Alig várom, hogy megkezdjétek a munkát.

Ebben is igaza volt Röcknek. Az autodidakta úttörők munkáját, az ipari forradalmat technikai békében folytatni már a második nemzedék, a szakképzett mérnökök feladata volt. Röck e kívánsága azonban nem jelentette azt, hogy vissza akart vonulni. Ellenkezőleg, munkatársakat akart, hogy a sokasodva növekedő feladatokat megoldhassa. Erre hamarosan sor került. Akkoriban tervezvén a pest-budai dunai hajóátkelést, Röck 1874-ben saját tervei alapján legyártotta két csavargőzös – a közismert propeller – gépészeti berendezését, mint máskor, ezt is elsőnek Magyarországon.

Ez időben tért vissza idősebb fia, István a gyárba, bevégezve külföldi műegyetemi tanulmányát és gyakorlatát. Néhány év múlva követte példáját öccse, Gyula is, aki szintén gépészmérnök lett. A segítség megérkezett, és 1880-ban Röcknek alkalma nyílt régi vágyát is megvalósítani: felállíthatta saját vasöntödéjét. S alig végzett a munkával, fiaival közösen megkezdte a hullámlemezes fűtőcsöves kazánok tervezését, hogy meghonosítsa a tartósabb és gazdaságosabb gőzkazán előállítását, Életkora azonban figyelmeztette arra, hogy már közel jár ahhoz a ponthoz, ahonnan nincsen tovább.

–  Ha megérem a hetvenet, rátok bízom a gyárat, fiúk.

–  Már most is megteheti, apám, nem vall velünk szégyent. Igazán megérdemli a pihenést, eleget dolgozott már.

–  Sokat, de nem eleget… bár, ki tudja?… Lehet, hogy igazatok van.

–  Ne várja ki már azt a két esztendőt, tegye le a gondját.

–  Nem is tudnám, nekem ez az élet, és ha…

–  Nem szakadna el azért a gyártól, Megbeszélnénk mindent magával.

–  Hát… majd gondolkodom rajta… Azt azonban már most a lelketekre kötöm, hogy folytatnotok kell a művemet. Meghonosítani az újat, mindég a gépipar jövendő alkotásait… felmérhetetlen sokaságát, mert a gép mindenüvé elhatol. A Röck gyár legyen az első, amelyik ezt megteheti!

–  Meglesz, apám, ígérjük!

Az ígéret teljesítése hamarosan esedékes lett. Röck nem érhette meg a hetvenedik életévét. 1882-ben a halál kiütötte kezéből a tervezőirónt, kimondván a szót: elég! – Gyárának maga nevelte 250 munkása éppúgy meggyászolta, mint családja.

Röck István gépgyárosaink közül elsőnek törekedett arra, hogy a terület minden technikai újítását meghonosítsa, sőt tovább is fejlessze, és termékeit olcsóbban állítsa elő, mint a külföld – azért, hogy korszerű termelőeszközzel láthassa el a mezőgazdaságot és az ipart. Röck István szitakészítőből lett gépgyáros. De nem közönséges tőkés vállalkozó. Célja és módszere különböztette meg sok kortársától. A hasznot természetesen ő sem vetette meg, volt is benne része, de azt mindig üzemének fejlesztésére fordította, a magyar gépgyártás fejlesztésére. Ezért vállalta az új gépek gyártásával járó kockázatot is – a jelentős beruházás mellett is bizonytalan kimenetelt. Amellett a céhes világ inas sorából indulván útjára, nem felejtette el, honnan jött: patriarchális szemléletét tőkés korában is megtartotta, és a gép sem idegenítette el az embertől, Idegen volt tőle az ipari forradalmunk második generációját jellemző, közismert tőkés magatartás. A tudást viszont mindenkitől megkövetelte. Elsősorban önmagától. Így lett magaképezte mérnök, kiváló gépszerkesztő, ízig-vérig technikus, olyan szakember, aki saját anyagi hasznán túltekintve, az ország előrehaladásáért tevékenykedett. Kutató és alkotó szelleme olyan kiváló eredményeket ért el a magyar ipar fejlesztése terén, hogy méltán nevezhetjük őt a hazai technikai forradalom egyik vezéralakjának.

---