HARMADIK KÖNYV
ÚJ IRÁNY

49. A CZENKI KASTÉLY.^[230]

I.

II. József halála. Új korszak az ország politikai fejlődésében. A nemzeti irány újjáéledése. A reformok hívei és az új király. Széchényi óvatossága. A protestánsok bizalma iránta a vallásszabadság kérdésében. Az 1790-iki országgyűlés. Hajnóczy irata az alkotmány átalakításáról. Az országgyűlés megnyitása. A hangulat a letünt uralom hívei iránt. Széchényi részvétele az országgyűlés munkásságában. II. Lipót koronázása. A nápolyi királyi pár pozsonyi látogatása. A vallásügy az országgyűlésen. Széchényi a protestánsok mellett foglal állást. Részvétele az úrbériség szabályozásának előkészítésében. II. Lipót rokonszenve.

JÓZSEF CSÁSZÁR elhatározásával, hogy a törvénytelen rendeleteket visszavonja és a magyar országgyűlést egybehívja, majd néhány héttel utóbb (1790 februárius 20-ikán) bekövetkezett halálával hazánkra új korszak nyilik meg.

A nemzeti irány, mely az ország politikai fejlődésében már III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt mindinkább háttérbe szoríttatott, majd egy évtizeden keresztül nyiltan és rendszeresen elnyomatott: most elemi erővel törekedett a közéletben az uralkodó helyet visszaszerezni.

Azonban, míg teljes egyértelműség uralkodott arra nézve, hogy az ország alkotmányos intézményeit és a magyar nemzetiség jogigényeit megfelelő törvényes biztosítékokkal kell körülbástyázni: a közvéleményben szakadást idézett elő az a kérdés, vajjon a régi állapotok változatlanul állítandók-e vissza? vagy pedig az új kor követelte reformok a jogosúlt tényezők közreműködésével azonnal foganatosíttassanak-e?

Azok, a kik az utóbbi álláspontot foglalták el, számítottak az új király támogatására; mert II. Lipót, mint Toscana nagyherczege, bölcs mérséklettel életbeléptetett reformjaival alattvalói tiszteletét és ragaszkodását tudta kivívni.

Széchényi Ferencz természetszerűen ezen irányhoz csatlakozott. Az események visszavezették őt a politikai közélet háborgó tengerére. De okulván csalódásain, s attól tartván, hogy iránta József császár reformjainak mind hívei, mind ellenségei bizalmatlanságot fognak táplálni: nagy óvatossággal irányozta lépteit. Az országgyűlés megnyitásáig nem hagyta el tartózkodó magatartását; noha nem hiányoztak, a kik őt nagy műveltségénél és nemes hazafiúi érzésénél fogva, hivatottnak tekintették és buzdították, hogy vezérlő szerepre vállalkozzék. Figyelemreméltó, hogy a protestánsok nagy reménységeket csatoltak személyéhez; tudták, hogy a vallásszabadság biztosítására irányuló törekvéseikben ő rá számíthatnak. Tanúságot tesz erről egy érdekes levél, melyet Adonyi György, az ágostai hitvallás előkelő híve, intézett hozzá az országgyűlés megnyitása előtt:

«Az ország összes protestánsainak szeretetében és őszinte ragaszkodásában Nagyméltóságod ne kételkedjék; azok, mivel Nagyméltóságod igaz és őszinte hajlandóságát tapasztalták, nemcsak óhajtják, hanem azon vannak, hogy Nagyméltóságod az előkelőbb közhivatalok egyikére emeltessék; csak igyekezzék Nagyméltóságod is lekötelezni azokat, kik a felséges udvarnál ilyen állások betöltésére befolyást gyakorolnak. Ezt Nagyméltóságod csakhamar tapasztalni fogja Budán és Pesten; de a protestánsok őszinte ragaszkodását és bizalmát úgy használja föl, hogy a főtisztelendő clérust és párthíveit meg ne sértse, bizalmatlanná ne tegye. Nem mulasztom el részemről ezentúl is Nagyméltóságod legjobb szándékait támogatni, és a mennyiben királyi kerületi biztosi működéséből bármit Nagyméltóságod ellen felhoznának, magánértesüléseim alapján a felvilágosításokat megadni. Egyébiránt mindazt, a mit biztosi hivataloskodása alatt tett, önkéntes lemondásával elfeledtette.»^[231]

Széchényi ekkor már Pesten volt, hogy a június 6-dikán Budán megnyitandó országgyűlésen a főrendek táblájánál helyét elfoglalja.

Itt találkozott egykori titkárával, Hajnóczy Józseffel, ki alispáni hivatalát elvesztvén, új állás keresésére volt utalva.^[232] A benső viszonynál fogva, mely közöttük fennállott volt és elválásuk után sem szakadt meg, az új helyzet és a teendők iránt nézeteiket tartózkodás nélkül közölték és vitatták meg egymással.

Joggal feltehetjük, hogy Hajnóczy azt az emlékiratot, melyben az országgyűlésen alkotandó törvényekre nézve javaslatait az ország rendei elé terjeszteni szándékozott, Széchényivel együtt dolgozta ki, vagy abban legalább az ő nézeteit is tolmácsolta.

Az alkotmány gyökeres átalakítását tüzi ki az országgyűlésnek czélul. Abból a föltevésből indúl ki, hogy az ország az uj királylyal szerződést fog kötni, mely a kölcsönös jogokat és kötelességeket szabályozza; hogy továbbá mind az ország, mind a király tökéletesnek csak azt az alkotmányt tekintheti, mely minden néposztálynak egyenlő előnyöket és biztonságot nyújt; végre, hogy a király kész a saját jogait és jövedelmeit «a rendekre, vagy jobban mondva, a nemzetre ruházni».

Elismeri, hogy törvényesen szerzett birtokjogokat csak a törvényben kijelölt esetekben és módokon lehet megszüntetni; de bízik, hogy a rendek «a nádortól és a primástól kezdve az utolsó szentgáli szabadosig», saját ingó és ingatlan vagyonuk kivételével, egyéb jogaik és szabadságaik tekintetében az országgyűlésnek szabad kezet hagynak; bízik a katholikus papság hazafiságában, hogy birtokai egy részét is feláldozza, ha a közérdek követeli.

Első helyen a királyi méltóságról szól. Javasolja, nyilatkoztassa ki az országgyűlés, hogy «a király, kinek személye szent és sérthetetlen, a ki cselekedeteiért csak Istennek és az utókornak felelős: a törvények értelmében köteles az országot kormányozni». «A philosophoknak» – úgymond – «nincs szükségök királyokra, de a tömegeket érzékek alá eső dolgok vezetik. Adjuk meg tehát a királyoknak a szent és sérthetetlen jelleget; miután módunk van, hogy hatalmukat kellő korlátok közé szorítsuk.»

A pragmatica sanctiót szintén érintetlenül kivánja hagyatni; mert Magyarországnak érdekében áll kapcsolatát Ausztriával és Csehországgal fentartani. Ezen kapcsolat és az abból származó közös ügyek szempontjából a merev personál-uniót nem tartja kielégítőnek. Az országok közvetlen érintkezesének szükségességét hirdeti. Az érintkezések formájára a magyar történelemben mintát keresve, a magyarországi rendeknek 1606-ban a szomszéd tartományok rendeivel kötött egyezményére utal. Az 1723-dik évi második törvényczikkelyből pedig azt a záradékot, mely szerint Magyarország az örökös tartományok módjára nem fog kormányoztatni, kihagyandónak véli; mert lehetséges, sőt talán kivánatos is, hogy a közös urakodó jogara alatt álló országok ugyanazon módon kormányoztassanak.

Az országgyűlés szervezetére vonatkozó javaslataiban az angol alkotmány jogelvei és intézményei lebegnek szemei előtt. A törvényhozásban való részvétel jogalapja, szerinte, csak az ingatlan birtok lehet. A főrendi táblánál tehát helyet foglalhatnak: a zászlósurak, a birtokos grófok és bárók; a katholikus és görög nem egyesült birtokos érsekek és püspökök. A főpapoknak – úgymond – noha több ok ajánlja kizáratásukat, birtokuknál fogva joguk van és a közerkölcsiség érdekében hasznos, hogy az országgyűlésen jelen legyenek. Ellenben az alsó táblánál a megyék, városok és kerületek követei mellett még csak a királyi tábla tagjai kapnának ülést; tehát a káptalanok és a távollevő mágnások követeinek kizárását követeli. A küldendő követek száma a megyék és városok lakói által fizetett adók arányában állapíttatnék meg.^[233]

Az országgyűlés június 10-ikén alakult meg. Ez alkalommal nagy vitát támasztott többeknek az a követelése, hogy gróf Zichy Károly országbiró és Ürményi József személynök, mivel méltóságukat meg nem koronázott királytól nyerték el és a törvényellenes kormányzás legtevékenyebb részesei voltak, a felső és alsó tábla elnöki székéből zárassanak ki. Azonban a többség túltette magát ezen kifogáson, és megnyugodott benne, hogy mindketten elnököljenek.

50. II. LIPÓT MAGYAR KIRÁLY.^[234]

Miután így azok irányában, kik mindvégig József mellett kitartottak, engesztelékeny hangulat uralkodott, Széchényi Ferencz egyéniségének súlyát sem csökkentette az a tény, hogy három esztendeig a császár szolgálatában állott.

Azt a tekintélyt, melyet magának Budán kiküzdött, jelezi az, hogy a legfontosabb ügyek előkészítésére a két tábla által kiküldött elegyes bizottságokba beválasztatott; július 12-ikén «a királyi kötéshez való pontoknak», azaz a királyi koronázási hitlevél megszerkesztésére, július 19-ikén a királyhoz intézendő meghivólevél megfogalmazására.^[235]

Sajnos, nincs tudomásunk arról, hogy ezeknek a bizottságoknak tárgyalásaiban mily módon vett részt.

Bizalmának még egy más nyilatkozatával is megtisztelte őt az országgyűlés.

Magyarország független állami létének kitüntetése és régibb törvényekben biztosított jogának érvényesítése végett erélyesen követelte, hogy a török szultánnal megindított béketárgyalásokban báró Hebert császari követ mellett magyar követ is vegyen reszt. A július 20-ikán tartott elegyes ülés kijelölt nyolcz urat, kik közül a király egyet válaszszon. A sorozatban áll Széchényi Ferencz neve is.^[236] Lipót választása gróf Esterházy Ferenczre esett.

November 15-ikén koronáztatott meg Lipót király Pozsonyban, hová az országgyűlés néhány nap előtt áthelyeztetett. Az ünnepélyességekre lekisérték őt Bécsből fejedelmi vendégei sógora, IV. Ferdinánd nápolyi király nővére, Mária Karolina nápolyi királyné gyermekeikkel: Ferencz trónörökössel és Krisztina főherczegnővel.

Az ország rendei a fejedelmi vendégek megjelenésében nagy kitüntetést láttak a nemzetre, és örömük az elragadtatásig fokozódott, mikor a nápolyi királyi pár a koronázási ünnepélyen magyar díszruhában jelent meg. Néhány nappal utóbb tartott elegyes ülésből Lipót királyhoz folyamodtak, hogy «ezen örvendetes megjelenést különös emlékezetes pénz által méltóztatna a feledékenységtől megmenteni ».^[237]

Miután az udvar az emlékérem veretéséhez hozzájárult, megállapodás jött létre az iránt, hogy azt egy magyar főúr nyújtsa át Nápolyban a királynak és családja tagjainak. A költséges küldetés elvállalására Széchényi Ferencz kéretett föl, a ki azt szívesen fogadta el.

De be akarta várni az országgyűlés bezárását. A tanácskozásokban a vallás ügye szolgáltatott a leghevesebb küzdelemre alkalmat. Ez már a hitlevél tárgyalásánál vette kezdetét.

A vármegyék, kettőnek kivételével, utasításaikban azt követelték, hogy a protestáns felekezetek jogi állása a bécsi és linczi békekötések elvei szerint szabályoztassék. A hitlevélszerkesztő bizottság, melynek – mint említettük – Széchényi is tagja volt, tizenkét pontban foglalta össze a protestánsok vallási szabadságának tételeit. Egyebek között kimondotta, hogy a protestánsok vallásukat mindenütt szabadon gyakorolhatják; a vegyes házasságokból született fiúk az apa, a leányok az anya vallásában neveltessenek; a vegyes házasságokból származott perekben világi törvényszékek itéljenek; általán a katholikus vallás és a protestáns felekezetek között teljes kölcsönösség érvényesüljön.

Mindazáltal a katholikus papság ezen engedmények ellen tiltakozott, és kivitte, hogy a hitlevélben a vallás ügye teljesen mellőztetett. Az országgyűlés a királyra bízta, hogy ez ügyben a katholikusok és a protestánsok igényeit lehetőleg kielégítve, határozzon. A november 7-ikén kelt királyi leirat több pontban lényegesen eltért a hitlevél-bizottság megállapodásaitól; egyebek között kimondotta, hogy a vegyes házasságból származott gyermekek, ha az apa katholikus, mindnyájan az ő vallásában neveltessenek, ha pedig az apa protestáns, csak a fiúk kövessék az ő vallását; a vegyes házassági perekben pedig a biráskodást a katholikus szent-székeknél meghagyta. Másrészről azonban megállapította, hogy a protestánsok a katholikus lelkészeknek semmiféle díjakat fizetni, szolgálatokat tenni nem kötelesek; a közhivatalok betöltésénél a vallásra semmi tekintet nem lesz, stb.

Ezzel a királyi elhatározással szemközt az egyházi rend mintegy nyolczvan világival egyesülvén, föliratban a király elé terjesztette kifogásait és tiltakozását. Erre Lipót januárius 18-ikán kelt leiratában korábbi megállapodásait némileg módosította. De ezzel nem elégítette ki az egyházi rendet, mely a februárius 8-ikán tartott elegyes ülésen a leirat tartalmának törvénybe iktatása ellen óvást emelt, és abban az esetben, ha leszavaztatnék, az óvásnak a törvénybe fölvételét követelte.

Mindazáltal körülötte a katholikus világi rendeknek csak kis része csoportosúlt. Gróf Batthyány Alajos volt a protestáns követelések leghatározottabb szószólója.

«Ugy látszik» – mondá egyebek között – «elérkezett már valahára azon idő, a melyben a mi országunk egén is a világosságnak piros hajnala derülni kezdvén, mind a szeretetnek, mind egyéb szoros kötelességeknek kölcsönös és elszakadhatatlan kötelékeivel magunkat azon kedves hazánkfiaival egybekössük, a kik ezen előre minden jót igérő időknek alkalmatosságaival az elmúlt időknek mostoha emlékezetét és ha szabad úgy szolani, boszantásait elméjekből egészen kitörölni és jó királyunk tiszteletében, hazánk oltalmazásában s drága szabadságunk megerősítésében velünk egyesült erővel munkálódni fognak; hogy eképen egész Európa meggyőződtessék arról, hogy a régi tudatlanság homályának eloszlásával mi is szemléljük már a felkelő napot, és hogy ama nagy Mesternek igaz követői vagyunk, a ki a maga törvényét a magáéihoz való halhatlan szeretettel pecsételte meg.»

Azután a főpapság ellenmondására tér át, melyet kiméletlenül támadott meg. «Nem is foghatom meg, hogy valaki a hazaárúlásnak terhes gyanúja nélkül ezen rendelésnek a törvénybe beiktatását megakadályoztathassa, vagy annak ellene mondhasson ... Mi lehetne ennek az ellenkezésnek czélja? Avagy nem az-e, hogy az a csupa vélekedésen épült jus fentartassék és boldogabb időkre halasztassék? De micsoda jus lehet az, a mely más harmadiknak megsértetődésével vagyon egybekötve, és a mely sem az ország boldogságával, sem Európának mostani egybenszerkesztésével, melynek csakugyan mi is egy része vagyunk, meg nem egyezik? Továbbá mi volna ezen ellenmondásnak a vége? Avagy nem az-e, hogy ellent nem állván ezen törvénynek szentségét mocsokkal illető ellenmondás, csakugyan azok, a miket az ország rendjei ő felségének megegyezésével végeztenek, tökéletességre menjenek».^[238]

Ilyen szellemben szólott Széchényi Ferencz is, a kinek beszédéről azonban az országgyűlési napló csak azt jegyzi föl, hogy «az említett ellenmondást avagy contradictiót azon okból kérdésbe vette, minthogy egy statusnak ellenzése elégtelen arra, hogy a többi három statusoknak végezését megerőtlenítse».^[239]

A szavazásnál 291 vokssal 84 ellen elfogadta az országgyűlés a királyi leiratban foglalt megállapodások beczikkelyezését, azzal a hozzáadással, hogy «az egyházi rend s a világi katholikusok egy részének ellenmondása figyelembe nem vétetik, sőt mindenkorra érvénytelennek nyilváníttatik».

A reform-munkásság terére az országgyűlés már nem mehetett át; csak bizottságokat küldött ki, melyek a jövő országgyűlés számára javaslatokat dolgozzanak ki. Abba, mely a jobbágyok és földesurak viszonyának (az urbériségnek) új szabályozásával volt hivatva foglalkozni, választatott be Széchényi Ferencz,^[240] ki humánus érzéseinél és demokratikus elveinél fogva bizonyára maga óhajtott ennek a feladatnak megoldásában közreműködni. Az ország rendeinek kitüntető bizalmával, mely az ő személye iránt ismételten megnyilatkozott, egyidőben az új király kegyében is bőségesen részesült. Lipót rokonszenvével feltűnő módon tisztelte meg őt és nejét is. A mikor 1791 nyarán a grófné újabb anyai örömnek nézett elébe és bécsi lakásában szándékozott világra hozni gyermekét, a király átengedte neki az Augarten nevezetű parkban álló császári palota egyik lakosztályát. Itt született szeptember 23-ikán Széchényi István.^[241]

II.

A nápolyi királyi pár látogatására vert emlékérmek ügye. Az érmek tervezete. A költségek összegyűjtése. Az érmek szétosztása. A vármegyék köszönő nyilatkozatai. Széchényi nápolyi küldetése. A fogadtatás a nápolyi udvarban. A Szent-Januárius rend nagykeresztje. II. Lipót halála. Széchényi búcsúja a nápolyi udvartól. Római útja. Kihallgatás IV. Pius pápánál. Küldetése a többi olasz fejedelmi udvarokhoz. Az olasz út hatása kulturális terveire. Ferencz király koronázása. Jelentés a nápolyi útról. A nemzet hálája.

Széchényi Ferencz a mikor a nápolyi küldetést elfogadta, egyúttal az emlékérem előállításáról való gondoskodást is magára vállalta.

A tervrajz elkészítésére gróf Viczay Mihály könyvtárnokát, Don Felice Coronni, olasz barnabita-szerzetest kérte föl, a kinek tervezete szerint az érem előlapján: egymást félig elfödő, jobbfelé néző két mellkép látható: IV. Ferdinándé babérkoszorús fővel, antik pánczéllal és palásttal; Karolina királynéé diadémos fővel. Hátsó lapján antik oltár, melynek oldalán a koronás fejű, kétfarkú cseh oroszlán, előlábaival az osztrák pólyás-czímert és a magyar kettős keresztet tartva. Az oltártól balra női alak áll, mely jobb kezével a szent koronát nyujtja, baljában «Örvendező Pannonia» (Pannonia laeta) feliratú zászlót tart. A háttérben Pozsony látóképe szemlélhető. Az oltártól jobb felé a Dunát jelképező szakállas férfi fekszik vízöntő urnára támaszkodva; kezeiben virággal és kalászszal telt bőségszarv, illetve nádszál; mögötte antik hajó áll; előtte a Duna folyik.

Ezen tervrajzon Széchényi, a mint azt megkapta, azonnal egy lényeges módosítást kivánt. Az oltár előrészére a Mária Terézia óta használatban levő «összmonarchiai» czímer helyébe Magyarország törvényes czímerét rajzoltatta.^[242]

Azután fordult az érem-metszőhöz. Választása Würth Jánosra esett, a ki Bécsben «a császári királyi udvari és kamarai érmész, éremvéső és a cs. k. képzőművészeti akadémia tanácsosa» állását töltötte be; ő volt az, ki II. Lipót császári és magyar koronázási emlékérmeit is véste.

51. A NÁPOLYI ÉREM TERVEZETEI.^[243]

Ez a tervrajzon számos változtatás iránt tett javaslatokat,^[244] a melyek alapján Coronni egy második tervrajzot készített. Ezen az érem hátsó lapján az antik oltár oldalán a magyar országczímer fölött a koronázás napja van följegyezve. A szakállas folyamisten, a Duna, az oltártól balra van elhelyezve, míg jobbra áll a feliratos zászlót tartó sisakos nő, hosszú ruhában. Mögötte Pozsony látóképe, míg az előtérben a Duna folyik és rajta antik hajó látszik.
Azonban ez sem fogadtatott el kivitelre változatlanul.

Kétségkívül Széchényi kivánságára történt az a módosítás, hogy a nápolyi király mellképét az antik viselet helyett magyar atilla és mente ékesíti. Technikai tekintetek okozhatták Pozsony látképének mellőzését.

Würth 1791 február 26-ikán tette meg ajánlatát, a mely szerint 250 arany tiszteletdíj mellett az érem vésését elvállalja; az arany érmeknek 40 és 50 darab arany, az ezüstöknek 5 és 6 lat súlyban veretését javasolta. «Mivel pedig» – úgymond – «alulirott csakis arra a dicsőségre néz, a melyet ezen emlékéremnek legművészibb módon kidolgozásával szerezhetni reméll, ... a kivert érmek beszolgáltatását tíz hónapnál rövidebb idő alatt nem igérheti.»^[245]

Azonban Széchényi az arany érmeknek 20 és 1 1/2 arany súlyban, az ezüstöknek 2 l/2 és 1/4 lat súlyban veretését elegendőnek tekintette, oly módon, hogy 30 nagy és 60 kis arany, 100 nagy és 600 kis ezüst érem veretnék.

Ezen az alapon vállalkozott április 1-én az érem-metsző az érmek előállítására, a beszolgáltatás határnapjául deczember 20-át tűzte ki és a költségeket 5115 forintban irányozta elő.

Széchényi most a költségek fedezése végett az ország rendei sorában aláirási ivet köröztetett, a melynek élén a legnagyobb összeggel, négyszáz forinttal gróf Batthyányi, az ország primása, áll. Az 5000 forint csakhamar együtt volt.

52. ALÁÍRÁSOK AZ EMLÉKÉREM KÖLTSÉGEIRE.
(Az aláírási ív első oldala).

Azonban később az az óhajtás nyilvánult, hogy Széchényi ne csak Nápolyba, hanem a pápának, úgyszintén a flórenczi, pármai, milanói és turini udvaroknak is vigyen érmeket, és hogy azokból a magyar uralkodóház tagjai és a főbb udvari méltóságok szintén kapjanak példányokat. Ilyképen 43 nagy és 222 kis arany, 110 nagy és 1379 kis ezüst érem veretése mutatkozott szükségesnek, a költség pedig 3314 1/2 forinttal emelkedett.

A hiány födözése végett Széchényi (1791 október közepén) több főpaphoz és főúrhoz fordult. «Nagy az összeg» – írja német levélben a primásnak – «a melyre még szükség van; de Eminentiád nagy tettet vihet véghez; mert a nemzet becsületét és tekintélyét emelheti.»

A primásnak aggályai voltak ugyan az iránt, vajjon az országgyűlés végzése, mely csak a nápolyi királyi pár számára rendelt érmeket veretni, más fejedelmi személyek megtisztelését nem zárja-e ki; mégis az általa felajánlott összeget 1500 forintra egészítette ki. Herczeg Esterházy Antal pedig 1000 forintot írt alá. Mások újabb ajánlataival összesen 8645 forint és 9 krajczár gyűlt össze.

Würth példás pontossággal felelt meg az elvállalt kötelezettségnek. Négy héttel a megállapított határnap előtt, 1791 november vége felé átszolgáltatta Széchényinek a megrendelt érmeket és deczember elsején felvett tőle 8449 1/2 forintnyi összeget.^[246]

Széchényi az érem egyik arany példányát mindenekelőtt Lipót királynak nyújtotta át, beszédében kiemelvén, hogy veretésével a magyar nemzet újabb tanújelét kivánta adni annak a hódolatnak, melyet uralkodója, az ő felséges családja és a vele rokonságban álló fejedelmi személyek iránt táplál.

A főherczegek és főherczegnők, az udvarhoz tartozó előkelő személyek, Kaunitz herczeg és báró Spilmann államtanácsos összesen 69 arany és 345 ezüst érmet kaptak.

Az érmek elkészülése és megkezdett szétosztása felől november 25-ikén Széchényi az ország minden egyes vármegyéjét értesítette külön levélben, a melyhez az érem rézmetszetű rajzát mellékelte; egyúttal bejelentette, hogy a legközelebbi napokban útra kél Nápoly felé.

53. A NAGY EMLÉKÉREM.

A vármegyék válasziratukban melegen emlékeztek meg a nápolyi királyról, a kinek – mint Szatmár vármegye rendei írják – «nemzetünkhöz viseltetett szeretetével kevélykedve dicsekedni soha meg nem szűnik magyar köntösben az magyar; annyival is inkább, hogy az külső országi fejedelmek és fejedelemnék közűl legelsők legyenek felséges negyedik Ferdinánd nápolyi király és felséges Maria Carolina királyné, a kik dicső magyar nemzetünket nemcsak az, hogy szerették, hanem ennek kinyilatkoztatására magyar nemzeti ruhánkat felséges testekre érdemesíteni és ugyanezen magyar nemzeti köntösben a mi felségesen uralkodó jó királyunknak megkoronáztatásának napján az magyar nemzeti seregnek díszesítésére örömünnepet ülni méltóztattak.»

54. A KIS EMLÉKÉREM.

Hasonló meleg kifejezésekkel tolmácsolják elismerésüket Széchényi Ferencz iránt. «Köszönjük Excellentiádnak« – olvassuk Bács vármegye levelében – «ebbeli készségét, becsüljük hazánkhoz és nemzetünkhöz vonzó szeretetét és ama nagy szívbéli hazafiúságát, melyeknek indulatjából ezen fölöttébb költséges fáradozást önként fölvállalni tetszett. Várjuk ettűl a hazánkra s nemzetünkre terjedő dicsőséget, annál csalhatatlanabb bizodalommal, mennél inkább fényesíti küldésünket a küldöttnek érdeme.»

Figyelemreméltó az, a mit Bihar vármegye rendei írnak neki «Noha ugyan nemzetünk már abban sokat nyert, hogy Excellentiád által egy koronás főt megtisztelhetett, és hogy viszontag Excellentiádban a nemzet is megtiszteltetett; de ha Excellentiád ezen követségének más hasznát is keressük, azt, hogy Excellentiád jó névvel fogja venni, egész bizodalommal vagyunk. Szoros szövetségben állott volt hazánk, nevezetesen nagy Lajos királyunk a nápolyi udvarral, és ebből nemcsak gyanakszunk, de majd bizonyosan is tudjuk, hogy a nápolyi felség leveles tárházaiban sok olyas régi levelek vagynak, melyek a magyar dolgokat illetik, ha Excellentiád szorgalmatossága, hazája szeretete, mostani követsége, kedvessége meg nem nyeri, soha reménység se lehet azok látása megnyeréséhez; holott úgy lehet gondolni, hogy azok őseink viselt dolgai kivilágosítására sokat tehetnének.»

Ez a levél Széchényinek hazatérte után jutott kezeibe. Bihar vármegye óhajtása csak nyolcz évtized múltával ment teljesedésbe. Széchényi mind a királytól, mind a főherczeg-nádortól ajánló és hitelesítő iratokat kapott a nápolyi királyhoz és a többi uralkodókhoz, a kik elé járulnia kellett. Lipót a nápolyi királyhoz szóló levelet ezekkel a sorokkal kezdi: «Jó magyarjaim, a kiknek szíveit Ön teljesen megnyerte, annak a szerencsének emlékezetét, hogy Felségedet és hitvesét, a királynét, koronázásom alkalmával körükben láthatták, emlékéremmel kívánták megörökíteni.»

Széchényi, miután a Bécsben tartózkodó olasz diplomatáktól útleveleket eszközölt ki, deczember 8-ikán indúlt el. Vele voltak neje, ennek egyik nővére, elsőszülött fia Lajos, nevelőjével, Tibolth Mihálylyal. Számos szolgaszemélyzet, közte több huszár, kisérte.

GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCZ.
(Egykorú olajfestmény a czenki kastélyban.)^[247]

Szárazföldön, váltott lovakon, egész Olaszországon keresztűl, gyorsan tették meg a hosszú utat, a nélkül, hogy bárhol huzamosabb pihenőt tarthattak volna.

Az 1793-ik év első napját Rómában töltötték. A pápai állam és a nápolyi királyság határállomásán, Terracinában, veszély fenyegette életüket. A kocsit, a melyben a gróf családjával utazott, elragadták a lovak.

Januárius 6-ikán érkeztek Nápolyba. Ruspoli herczeg a császári követ, bemutatta Széchényit a külügyminiszternek, az angol Actonnak, a kit a királyné bizalma és kegye az ország kormányának élére helyezett, és a ki az ő közreműködésével a királyság politikájának új irányt adott. IV. Ferdinánd ugyanis, noha a spanyol király fia volt, szakítva Spanyolországgal, Ausztriához csatlakozott.

A fogadtatási szertartások megállapítása hosszabb időt vett igénybe. Az eredmény Széchényit megelégedéssel tölthette el. Azokban a kitüntetésekben részesítették, a melyek a legmagasabb diplomacziai rangfokozaton álló méltóságot, a császár rendkívüli követét illették meg.

Ehhez képest első kihallgatásához januárius 22-ikén, hatlovas udvari fogat, udvari méltóságoktól és szolgáktól kisérve, az utczákon felállított lovasság sorfalai között, vitte őt a királyi palotába.

Huszonhat évvel utóbb emlékirataiba a következőket iktatta Széchényi: «Szívem zajosabban dobogott, a mikor a palota kapujánál a katonai zenekar játéka üdvözölt, és csaknem elfelejtettem a bécsi állami kanczelláriában számomra kidolgozott olasz beszéd kezdetét; ... de megvillant lelkemben az a gondolat, hogy magyar vagyok és egy nemes nemzet megtisztelő megbízatásában járok el.»

A trónteremben nagy meglepetés várta. A király és királyné magyar díszruhában fogadták. Azt a figyelmet, a mit a mai udvari etikett szabályai szerint az uralkodók egymás iránt kölcsönösen tanúsítani szoktak, kitüntették a nemzet iránt, a melynek képviselője járult eléjök.

55. IV. FERDINÁND NÁPOLYI KIRÁLY.

Rövid üdvözlő beszéd kiséretében nyujtotta át Széchényi a magyar király és a főherczeg-nádor leveleit, majd azután a két nagy arany érmet, a melyeket a titkári minőségben szolgálatot tevő Tibolth Mihály kezeiből vett át.

56. MÁRIA KAROLINA NÁPOLYI KIRÁLYNÉ.

Ferdinánd olasz nyelven így válaszolt: «Igaz jó indulattal veszem át a barátság újabb tanúbizonyságát, melylyel a császár, Magyarország királya és a főherczeg-nádor kisérni kivánták Magyarország karainak és rendeinek szép figyelmét, annak tanújelét, hogy hív emlékezetben tartják azt a nagy gyönyörűséget, a melyet ezen kitünő és hősies nemzet körében időzve, éreztem. Az a figyelem, a melyet akkor a nemzet irányomban tanúsított és a nagyrabecsülés, a melyre engem maga iránt késztetett, lelkemben soha sem fog elhomályosodni. Kérlek Téged, hogy ezt a nyilatkozatomat Te, a kit a legnagyobb megelégedéssel fogadlak városomban, vidd meg a rendeknek, tisztelt honfitársaidnak.»

A királyné pedig német nyelven a következő szavakat intézte a követhez: «Kettős örömmel fogadom ezen alkalommal császári testvéremnek, kihez oly sok drága kötelék csatol, küldöttét. Rám és királyi férjemre nézve egyaránt hizelgő, hogy egy nemes és vitéz nemzet részéről a figyelem kiváló megnyilatkozásában részesülhetünk. Felkérem Önt, gróf úr, hogy császári bátyámat határtalan tiszteletem és szeretetem felől, Magyarország rendeit pedig igaz, őszinte hálám és nagyrabecsülésem felől biztosítsa. Legyen Ön is meggyőződve afelől, hogy a nagyrabecsült megbizatás végrehajtására reánk nézve kellemesebb választás, mint az Ön személyének kijelölésével, nem történhetett volna.»

A hivatalos fogadtatás után nyájas társalgásban a király és a királyné felelevenítették magyarországi emlékeiket, és biztosították a követet, hogy mind őt magát, mind nejét és sógornéját mindenkor szívesen fogják látni.

Azóta csakugyan mindhárman sűrűn fordultak meg az udvarnál.

Egy alkalommal a király asztalához hívta meg az összes magyarokat, kiket Széchényi ott időzése ezen a télen a szokottnál nagyobb számban gyűjtött egybe a nápolyi öböl tündérszép tájain.

Az udvar példájára a nápolyi arisztokráczia is tüntetett magyar rokonszenvével. A főrangú fiatalság, mintegy háromszázan, nagyrészt a nemes testőrség tagjai, a farsang utolsó napjaiban, egyik közhelyen a nagy közönség színe előtt rendezett tánczvigalomra magyar öltözetben jelentek meg. Ezzel – mint Széchényi magyarázza – az ausztriai és Bourbon házak között fennálló kapocs bensőségét és a jogaraik alatt álló népek kölcsönös ragaszkodását kívánták jelképezni.

A király Széchényit a legnagyobb kitüntetésben részesítette, a mely rendelkezésére állott: Szent-Januárius rendjének lovagjává avatta; ő volt az első külföldi, a kit ezen rend csillagával diszített föl.

Annyira megkedvelte őt, hogy állandón udvaránál akarta birni. Meghagyásából külügyminisztere lépéseket tett Bécsben, hogy a távozó Ruspoli herczeg helyére ő neveztessék ki követté. Óhajtását a császári udvarnál készek voltak teljesíteni, de Széchényi határozottan vonakodott elfogadni az állást, azzal a jellemző megokolással, hogy fiait nem akarja a külföldön neveltetni.

57. A SZENT-JANUÁRIUS-REND LÁNCZA.^[248]

Széchényi nápolyi időzése hosszabbra nyult mint tervezte. Fiának, majd nejének súlyos betegsége akadályozta őt az elutazásban. Ott érte II. Lipót márczius 1-jén bekövetkezett halálának lesujtó híre, melyet húsz nappal utóbb kapott meg. Ekkor kétségei támadtak aziránt, vajjon felhatalmazottnak tekintheti-e magát arra, hogy megbizatásában a többi olasz udvaroknál eljárjon; mivel a követek megbizatása a küldő uralkodó halálával megszűnik. Ő a magyar országgyűlés kiküldötte volt ugyan, de II. Lipót levelei hitelesítették meg ezt a küldetést. Spillmann államtanácsoshoz és Pászthory udvari tanácsoshoz fordult utasításért, a melyet Rómában szándékozott bevárni.

Márczius 24-ikén volt hivatalos búcsú-kihallgatása a királynál, a ki ez alkalommal a leghizelgőbb kifejezésekkel halmozta el nemzetét és az ő személyét. Nyolcz nappal utóbb még egyszer fogadta őt nejével és sógornéjával magánkihallgatáson; könnyezve ölelte meg őket, s így búcsúzott tőlük.

Emlékül gyémántkeretbe foglalt arczképével ajándékozta meg Széchényit, míg értékes szelenczét juttatott Tibolth Mihálynak.

A küldetésért és az éremért köszönetét hivatalosan már korábban, márczius 1-én II. Lipóthoz szóló levélben tolmácsolta.

«Ki nem fejezhetem» – írja egyebek között – «érzéseimet, a melyeket a magyar rendek elhatározása lelkemben fölidéztek. Kérem Felségedet ... legyen ezen vitéz nemzetnél érzéseim tolmácsa. A nagyrabecsülés, melyet a nemzet maga iránt bennem felkelteni tudott, annyira mélyen bevésődött szívembe, hogy azt eltörölni semmi sem képes. Széchényi gróf jelentést fog tenni Felségednek arról, hogy milyen módon fogadtam őt. Nem vagyok képes eléggé magasztalni az ő magaviseletét és azt az éppen oly nemes mint megnyerő módot, a miképen megbizatásában eljárt. Köztiszteletet küzdött ki itt magának, és őszinte sajnálattal látom őt távozni.»

58. A NÁPOLYI KIRÁLY ALÁÍRÁSA.

Mindezt ismételte márczius 25-ikén Ferencz királyhoz írt levelében, a melyben egyúttal értesíté arról, hogy Széchényit a Szent-Januárius-rend lovagjává nevezte ki, hogy így «iránta és az egész nemzet iránt nagyrabecsülését tanúsítsa, s azt, hogy milyen nagy súlyt fektet egyik honfitársuk érdemes személyére, mind az ő érdemeinél fogva, mind pedig a megbízásért, a melyet az ő nevökben lekötelező módon teljesített».

GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCZNÉ.
(Egykorú olajfestmény a czenki kastélyban.)

Márczius utolsó napján utazott el Nápolyból Széchényi egy udvari orvos kíséretében, kit a király adott melléje, hogy a teljesen még fel nem épült grófnét gondozza, és a kit, Rómába érkezvén, sem bocsáthatott el, a miért a királyné előtt mentegetőzvén, ettől a következő nyájas választ kapta: «Rómából küldött levele sok örömet szerzett volna nekem, ha az ok, mely megírására Önt késztette, nem szomorított volna meg. Sokkal több igaz tiszteletet és barátságot táplálok Ön és kitünő neje iránt, semhogy az utóbbinak újból beállott betegeskedése és a nyugtalanság, a melyet ez Önnek szerez, őszinte részvétet nem keltene föl bennem. A legkisebb bizonyíték, a mit erről Önnek nyújthatok, az, hogy kérését a királynak rögtön előadtam. Az orvost, a ki Önöket kisérte, addig tarthatják maguknál, a meddig tetszik. Kívánom, hogy az eredmény bizalmukat teljesen igazolja és így abban az örömben részesüljek, hogy mindkettőjük javára és megelégedésére valamit tehettem.»^[249]

59. A NÁPOLYI KIRÁLYNÉ ALÁÍRÁSA.

Az örök városban Széchényi jelen lehetett a nagyhét ünnepélyes szertartásain. A kihallgatásról, melyen VI. Pius őt fogadta és a magyarországi érmet átvette, csak egy részletet jegyez föl emlékirataiban: a magyarországi szokásra hivatkozva, felhatalmazást eszközölt ki, hogy kardjával oldalán járulhatott a szentatya elé.

Rómában kapta meg Spillmann és Pászthory leveleit, a melyekben értesítik, hogy, noha Bécsben új királyi hitelesítő iratok kiállítására nem érnek rá, a kijelölt olaszországi udvarokat fölkeresheti. «Azt azonban minden bizonynyal megvárom Tőled» – írja az utóbbi – «hogy a dietára vissza fogsz jönni, hogy élő szóval adhass relátiót a gyülekezetnek, és gerjeszszed fel hazánk fiaiban azon szent tüzet, mely Tégedet a józan idegenek előtt oly becsessé teszen.»^[250]

Széchényi nem tért ki az elvállalt kötelezettség teljesítése elől. De lemondott mégis arról a tervről, hogy Olaszországból Belgiumba megy s az ott helytartó gyanánt működő Albert szász-tescheni herczegnek és nejének, Krisztinának, – Mária Terézia leányának – az érmeket személyesen átnyujtsa. Ezeket Rómából postán küldötte meg nekik. A levélben, a melyet a herczegnek írt, kiemeli, hogy a magyar nemzet «azt a békességet és boldogságot, melyet kegyes helytartói kormányzata alatt élvezett», hálás emlékezetben tartja; s hogy a saját hálájáról, melylyel irányában magát élethossziglan lekötelezettnek tekinti, csak azért hallgat, «mert a mikor az egész nemzet szól, az egyénnek el kell némulnia».^[251]

Flórenczben, Pármában, Milanóban és Turinban csak néhány napra állapodott meg.

Mindenütt nemcsak a fejedelmi személyeknek és a főrangú előkelőségeknek, hanem a jelesebb tudósoknak is, főképen az éremtudomány művelőinek kedveskedett érmekkel. Így – mint maga említi – azt akarta elérni, hogy a magyar nemzetnek az érem veretésével kifejezett szándéka köztudomásra jusson és örök emlékezete fentartassék.

Följegyzései és útközben írt levelei (azok legalább, a melyek ekkorig ismeretesek) csak a szertartásos külsőségekről adnak számot; semmit sem szólanak arról a hatásról, melyet az antik és a renaissance-kori művészet emlékei és műkincsei rá gyakoroltak. Azokat csodálva és bennük gyönyörködve, kétségkívül fokozott fájdalommal töltötte el lelkét hazája szegénységének gondolata, és mélyebben vert gyökeret benne az elhatározás, hogy nemzete művelődésének emelésére szenteli erejét és vagyonát.

Elég jókor érkezett haza, hogy június 6-ikán Ferencz király koronázásán jelen lehessen, és küldetéséről a június 11-ikén tartott ülésben az országgyűlésnek bemutathassa jelentését.

Ebben különösen kiemelte, hogy mindazon kitüntetések, melyekben részesült, a magyar nemzetre háromlanak; a Szent-Januárius-rend csillaga «nem neki adatott, semmiféle érdeme nem lévén elnyerésére, hanem a nemzetnek, mely őt érzései tolmácsolásával megbízta».

A fönmaradt érmekre nézve fölhatalmazást kért, azokat a budai egyetemnek átadhatni, hogy ezzel is «az ifjúság érdemes tettekre serkentessék».^[252]

Az országgyűlés köszönetet szavazott neki azért, hogy «a követségben, költséget nem kímélve, fényesen, a nemzet méltóságához képest, járt el»; őt ezen és egyéb érdemeiért ő felsége a király kegyeibe ajánlotta.^[253]

A nemzet hálás emlékezetben tartotta azt, hogy méltó módon képviselte a külföldön Széchényi. Másfél évtized multával a puritán lelkű Kazinczy említi: «Széchényi nagy rollt (szerepet) játszott a nápolyi udvarnál, s a nagy rollt nagy fénynyel s igazi fénynyel vitte.»^[254] Csokonai pedig így énekel róla:

III.

Az urbarialis bizottság. Széchényi kilépése a bizottságból. Kisérlete a reformbizottságok feloszlatására. Összeköttetése a radikális reformok hiveivel. Martinovics és Laczkovics. Hajnóczynak a reformok tárgyában kiadott röpiratai. Javaslatai az országgyűlés ujjászervezéséről és a vallásszabadságról. Martinovics és társai összeesküvése. Széchényi nem vesz részt az összeesküvésben. Az 1795-iki kivégzések hatása Széchényire. Kétségei a szabadság áldásai iránt. Új fordulat gondolkozásának és közpályájának irányzatában. A vallásba és a trón tekintélyébe veti bizalmát. Kortársainak ítélete lelki világának átalakulása felől.

Az 1792-ik évi országgyűlés befejezése után a megelőző évben kiküldött országos bizottságok újból összeültek és folytatták tanácskozásaikat. Széchényi is megjelent az urbarialis deputatió ülésein. De csakhamar beadta lemondását. Ezen elhatározásait barátai helytelenítették. Egyikök, Pászthory, így ír neki 1792 november 8-ikán:

«Hát ugyancsak lemondtál az urbarialis deputationak? Ha úgy, bizony igen vétettél, hogy hazádnak ezen nagy szolgálatot megtagadtál; én hív maradok a principiumomnak, hogy akármiképpen bánnyanak is vélem, én mégis a közszolgálatra, a midőn csak kivántatni fogok, bé fogok állani, s ohajtanám, hogy olly szép lelkű, olly éles eszű és olly nemes gondolkozású férfiú, mint te, ugyanazt cselekedné. – – – Te nemes lelkű Szécsényi, te lészel az, a kinek szivében én mindenkor részes leszek, és a ki a diaetalis referens és a szurkos mezzü lakos közt soha semmi külömbséget nem tévén, egyenlő szeretettel fogsz hozzám viseltetni.»

Széchényi azonban még tovább ment. Kísérletet tett a királyt rábírni, hogy a reform javaslatok kidolgozására kiküldött összes bizottságokat oszlassa föl. Erre nézve Pászthory 1793 február 7-ikén kelt levelében a következőket jegyzi meg:

«Hogy a jó királyunkhoz elmentél, igen nagyra becsülöm szívedet, de azt megvallom, meg nem foghatom, mi lehetett az okod, hogy királyunktól a deputatiók dissolutióját kivántad, mert azt a királytól más titulus alatt kivánni nem lehetett, mint hogy ők nem dolgozván a király interesséhez képest, s így meg nem érdemelvén a király bizodalmát, jobb űket elszélleszteni: a menynyire pedig nálam esméretesek a deputatió munkái, nevezetesen a diaeta organisatiója, az tökélletesen oda czélozott, hogy az illendő hatalma a királynak nevekedjék inkább, mint sem hogy fogyjon.»^[256]

Széchényi magatartását nem lehet másképen magyaráznunk, mint úgy, hogy az iránynyal, mely az országos bizottságok körében érvényesült, nem értett egyet, mert az a szabadelvű haladás igényeivel, melyeknek kielégítését ő sürgette, ellentétben állott.

Politikai álláspontjára ismét világosságot vet összeköttetése a radikális reform magyarországi híveivel. Martinovics és Laczkovics közösen szerkesztett röpirataikban őt mint velük rokonszellemű férfiút mutatják be;^[257] az előbbi 1792 nyarán Van Swieten államtanácsoshoz intézett levelében Széchényivel mint pártfogójával dicsekszik.^[258] Ez állandóan a legbensőbb viszonyban volt Hajnóczival, ki a czenki kastélynak úgyszólván állandó lakosává lett, s ott írta meg két röpiratát, melyekben eszméi mellett az agitatiót folytatta.^[259] Ezek most már több tekintetben eltérnek azoktól, a melyeket korábbi (1790-ik évi) munkálataiban fejtett ki. Anglia ősi intézményei mellett a franczia forradalom vivmányait is átültetni szeretné hazánkba. A történeti alapot nem hagyja el teljesen; de nem egy pontban radikális reformokat sürget.

A monarchikus kormányformának híve, és elismeri, hogy a polgárháborúk megelőzése végett a trónöröklés szabályozása kivánatos; de miként az atya nem kötheti meg gyermekei akaratát, szintúgy az élő nemzedék a következőket nem foszthatja meg szabadságuktól; a miért a megállapított trónöröklési rendet a nemzet bármikor megváltoztathatja. Ezen szempontból az uralkodó nagykorúságának megállapítása, gyámjának és kormánytársának kijelölése esetről-esetre a nemzet jogköréhez tartozik.

A királyi hatalom túlkapásai ellen a nemzeti szabadságok leghathatósabb biztosítékát az adó megtagadásának jogában, melyet Anglia gyakorol, ismeri föl. Ez Magyarországban, hol azok, a kik az adót fizetik, annak megszavazására befolyást nem gyakorolnak, csak akkor léptethető életbe, a mikor a közteherviselés elve a nemesekre, a nemesi jogok a jobbágyokra kiterjesztetnek.

Elismeri, hogy ilyen reformoknak foganatosítása, ha egyszerre és rohamosan történik, veszélylyel jár. A nemességtől nem lehet követelni, hogy a százados előítéleteket rögtön áldozza föl. A szolgasághoz szokott nép, ha egyszerre teljes szabadságot nyer, könnyen keresztültör minden korláton és azt hiszi, hogy most már mindent megengedhet magának. Időre van szükség, hogy az új alkotások biztosságot és állandóságot nyerjenek. Kezdetnek elég volna az, ha a megyei házi pénztár szükségleteit ezentúl kizárólag a nemesség fedezné; a jobbágyoknak pedig az a jog biztosíttatnék, hogy szabadon költözködhessenek és kötelezettségeik szabályozása végett földesuraikkal szerződést köthessenek.

Az országgyűlés szervezésére vonatkozó javaslatai a klérust egészen kizárják a törvényhozásból, a főrendektől is megtagadják a személyes szavazatot. Angliában – úgymond – egészen mások a viszonyok; mert ott csak az elsőszülöttek ülnek a lordok házában, míg testvéreiknek és rokonaiknak egy része az alsóházba kerűl. Ellenezi, hogy a magyarországi alsótáblánál a király által kinevezett hivatalnokok és a távollevő főrendek küldöttei szavazatot kapjanak. Ellenben a követek küldésére jogosított királyi városok száma szaporítandó; mert a törvénynek annál nagyobb a tekintélye, minél több polgárnak van része a törvényhozásban. Mindaddig, míg a nemzet nagyobb része, a nép a törvényhozásból ki van zárva, nincs kifogása az ellen, hogy a követeket küldőik utasítással lássák el. Erdély és a magyar korona ősi jogai alapján Galiczia is a magyar országgyűlésre követeket küldjenek.

Az országgyűlés első feladata: az alaptörvényeket megállapítani. Ezek, felfogása szerint, a következő elveket foglalják magukban: mindenki szabadon választhatja meg hazáját; mindenki gondolatait szabadon fejezheti ki szóval, írásban, sajtó útján és tettekben, a miből a lelkiismereti és vallásszabadság foly; mindenki szerezhet ingatlan birtokot és ha a kellő képzettséggel bír, akármilyen hivatalt viselhet; a jobbágyok földesuraikkal szabadon szerződhetnek; «a magyar szabadság magna chartája», mely szerint a nemest csak törvényes idézés és ítélet után szabad elfogni, az ország összes lakosaira kiterjesztendő; a fejedelmet a végrehajtó hatalom és a törvényhozás irányában a felfüggesztő veto joga illeti meg, a mely utóbbival akkor él, a mikor kétségei vannak aziránt, vajjon a törvényhozás a nemzet akaratát fejezi-e ki, s azután a nemzethez appellál; a nemzet a saját akarata szerint kormányoztatja magát, és joga van mindegyik uralkodóval külön-külön szerződésre lépni; az állam öszszes kedvezményeiben és terheiben az ország összes lakosai egyenlően részt vesznek; mindenki csak annak az adónak megfizetésére kötelezhető, a melyet személyesen vagy képviselői által megszavazott.

Nem kevésbbé radikálisak a reformok, melyeket a katholikus papság politikai helyzetének szabályozása tárgyában javasol Hajnóczy: a papság a világi hivatalokból zárassék ki, házassági ügyekben világi törvényszékek biráskodjanak, a hiteles helyeket a vármegyék kezeljék, a tized szüntettessék meg.

A vallásszabadság elvét hirdeti. Állam-vallás nem létezhetik, mivel a vallás «a társasági kötésnek» nem tárgya; a hét magyar vezér vérszerződésében sem volt szó a vallásról.

Ezen utóbbi észrevétel mosolyt idéz az olvasó ajkaira, de jelezi azt, hogy új kor hírnöke soha sem szűnik meg kegyeletet táplálni az ősi intézmények iránt.

Hajnóczy az 1794-ik év tavaszán, május 5-ikén Czenken azzal vett búcsút Széchényitől, hogy menyasszonyát közelebb oltárhoz vezeti. Ezen alkalommal lakása bebutorzására 225 forintot kapott ajándékul a gróftól.^[260]

Azonban a családi boldogság helyett a vesztőhely elé ment.

Éppen erre az időpontra esik a Martinovics-féle titkos társaság megalakulása, az úgynevezett «forradalmi katekizmus»-ban formulázott eszmék megvalósítására, az állami és társadalmi viszonyoknak a franczia forradalom vívmányainak megfelelő átalakítására.

A megindítandó mozgalom vezetésére Martinovics igazgatókat szemelt ki. Hajnóczy volt az egyik. Az arisztokráczia köréből gróf Sigray Jakabot nyerte meg, a ki sem tehetségre, sem tekintélyre nézve meg nem közelíthette Széchényit. Arra, hogy az utóbbit megnyerje, kisérletet sem tett. Előre kellett látnia, hogy ez az ő egyéniségének magát alárendelni nem fogja, a magyar közszellem teljes félreismeréséről tanúskodó vakmerő vállalkozásban résztvenni hajlandó nem lesz.

Július 23-ikán történt elfogatása után, Martinovics egy szóval sem említette vallomásaiban Széchényit. Hajnóczy pedig augusztus 29-ikén tett vallomásában csak annyit mondott róla, hogy szándéka volt vele a forradalmi katekizmust közölni, abból a czélból, hogy azt «Bécsben jó barátaival és talán magával a kabineti miniszterrel is közölje, és így abból az országra a lehető legnagyobb előnyök háromoljanak.^[261]

Ezen nyilatkozat értelme elég homályos volt ugyan, de nem kompromittálta Széchényit, a kit a bécsi kormány nem is vett gyanúba, minélfogva a vizsgálatot az ő személyére nem terjesztette ki.

Az összeesküvés fölfedezése idején Széchényi Karlsbadban tartózkodott, hová beteg nejét kísérte volt. Mikor szeptember elején haza készültek, útközben a grófné súlyosan megbetegedett, és Prágában sógornéja, Desfour grófné házánál heteken át gyógyíttatta magát. A gróf Magyarországba jött, hogy gyermekeit anyjukhoz kísérje, a kit a gyógyulás útján talált és az ősz folyamán egészségesen hozhatott czenki kastélyába.^[262]

Innen követte kínos aggodalmak között annak a felségsértési pörnek folyamát, a mely Martinovics és társai ellen Budán megindíttatott. Meg volt kímélve attól, hogy egykori titkára és bizalmas munkatársa ügyében vallomást kelljen tennie. Mindazáltal a halálitélet, a mely a kúria által kimondatott és 1795 május 18-ikán végrehajtatott, természetszerűen mélyen megrendítette. Ez a hatás nem volt sem felületes, sem múló. Egész életére kiterjedő fordulatot idézett elő gondolkodásának és közpályájának irányzatában.

60. AZ ÖSSZEESKÜVŐK FÁJA.^[263]

Már a franczia forradalom fejleménye, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek elmerülése a rémuralom vérözönében: alkalmas volt arra, hogy ifjú korától fogva nemes hévvel felkarolt ideáljai életképességében bizalmát megingassa; aziránt, vajjon azok, a kik fennállót lerontani elég erősek, a romok helyén újat alkotni képesek-e, kétséget támaszszon.

Azonban fenmaradt még az a reménység, hogy a szabadelvűség magyarországi apostolai egyéni tulajdonságaiknál és a körülményeknél fogva az állam épületétől veszélyes megrázkódtatásokat távol fognak tartani.

Ettől is megfosztotta őt a Martinovics-összeesküvés, a melynek természete és czéljai felől csak azt tudta, a mit az udvar terjeszteni jónak látott, hogy a trón megdöntését, forradalom előidézését készítette elő.

Éppen önzetlen idealismusa, mely a szabadelvű táborba vezette volt, most arra készteté, hogy életczélját: a nemzet haladásának és boldogításának művében való közreműködést más téren keresse, ott, a hol ősei szereztek halhatatlan érdemeket; hogy a vallás és a trón tekintélyében ismerje föl a szenvedélyek fékezőjét, a rend biztosítékát, a jobb jövő zálogát, a természetes fejlődés termékenyítő napját.

A magasabb és általánosabb természetű motivumokhoz egyéniek csatlakoztak.

Alig egy lépés választotta el őt az örvénytől, a melyben gyalázat, börtön, vérpad leselkedett rá. Könnyű lett volna őt az összeesküvésben való részvétellel gyanúsítani, vádolni; hisz az ő kastélyában írta meg Hajnóczy a könyveket, melyekben a forradalmi katekizmus alapelveit hirdette; a lefoglalt irományok között megtalálták leveleit. Csak szerencsés véletlennek köszönhette, hogy a katekizmus még nem került kezeibe. Ugy érezhette tehát magát, mint az, a kinek oldala mellett társát sújtja le a villám, vagy éri el az orgyilkos golyója.

Különben is érzékeny lelkét ezen megrendítő behatások iránt fokozott mértékben tette fogékonynyá szeretett nejének súlyos betegsége és váratlan felgyógyulása.

A veszélyből való szerencsés megszabadulása, a családi életét fenyegető csapás elvonulása hosszú álmukból fölébresztette a régtől fogva szunnyadozó érzéseket és meggyőződéseket, a melyek őseitől szállottak rá örökségül és ifjú korának éveiben boldogították. Isten és a király irányában mély hála töltötte el. Lelkiismerete furdalásait azért, hogy olyan politikai irányhoz csatlakozott, mely a forradalom magvait hinti és olyan szövetségbe lépett, melyet egyháza kárhoztat, azzal az elhatározással némította el, hogy a vallás és a trón szolgálatának szenteli ezután életét.

Kortársai nem értették meg az átalakulás ezen folyamatát, frivol módon magyarázták és őt szigorúan itélték el miatta. Sok év múltával, Kazinczy Ferencz kérdést tett Kultsár Ferencznél, ki abban az időben közel állott Széchényihez, hogy «honnan eredhet az ő religiosus gyengesége»? Azt a választ kapta, hogy Izdenczy, a hatalmas államtanácsos, «reáijesztett, osztán maga is érzette, hogy ifjabb korában freymaurerkedett». Mire gróf Dessewffy József, kinek ezeket Kazinczy megírta, azt jegyzé meg, hogy «gróf Széchényi gyenge lelkű úgy mint szemű volt mindenkor».^[264]

IV.

Surlódásai nagyczenki jobbágyaival. Az irtványföldek kisajátításának ügye. A jobbágyok panaszai földesuruk ellen. Vizsgálat. Az ügy további bonyodalmai és megoldása.

A Martinovics-féle összeesküvés fölfedezésének idejében kisebb jelentőségű, szűk körben lezajló, de Széchényit legközelebbről érintő események: súrlódásai nagyczenki jobbágyaival szintén befolyást gyakoroltak azokra az érzelmekre, a melyekkel demokratikus nevelése következtében az elnyomott, szerencsétlen jobbágyságra letekintett.

Czenken, a mióta a kastély felépült és abban a folyton gyarapodó könyvtár elhelyezést talált, Széchényi előszeretettel tartózkodván, azon volt, hogy ott földbirtokát kiterjeszsze és rendezze. Evégből nemcsak a szomszéd földbirtokosoktól jelentékeny területeket vásárolt, hanem a jobbágyok kezén levő némely irtványföldek és szőllők egy részét készpénzfizetés vagy csere útján megszerezni igyekezett, a mire az úrbéri törvények és rendeletek feljogosították.

Azonban a jobbágyok sem önkéntes eladásra, sem cserére nem voltak hajlandók, és mikor földesuruk a megyei hatóság útján készült jogait érvényesíteni, terveit valósítani: ők egyenesen a királyhoz fordultak. Két küldöttük 1793 őszén Bécsben audiencziát kért és kapott. Ezek felségfolyamodást nyujtottak be és ebben elpanaszolták, hogy a sok robot miatt, a mire őket a gróf gazdatisztjei kényszerítik, gazdaságuk tönkre megy, sőt most már földjüktől is meg akarják fosztani; esedeznek tehát, parancsolja meg «a külömben nagyon kegyes grófnak», hogy szándékától álljon el.^[265]

A király néhány nyájas és biztató szót intézett a parasztokhoz, kérvényüket pedig leküldötte Sopron vármegyének, mely vizsgálatot rendelt el, és ennek eredménye alapján a helytartótanácsnak azt jelentette, hogy Széchényi eljárása a törvényeknek megfelel, ellenben vétkesek a jobbágyok, kik az úri szék előtt megjelenni vonakodtak és földesurukat a király előtt rágalmazták.^[266]

A helytartótanács ezek után elrendelte, hogy a vármegye a jobbágyokat a földesurral való egyezkedésre szólítsa föl, a menynyiben pedig czélt nem érne, az irtványföldeket és szőllőket végrehajtás útján foglalja el a földesúr számára.

A megyei hatóság ehhez az erőszakos rendszabályhoz kényszerült fordulni. Az irtványföldeket a nyár folyamán, karhatalommal élvén, tényleg átadta az uradalomnak, a szőllők átvételére pedig, hogy a jobbágyok leszüretelhessenek, október 30-ikát tűzte ki határnapul. Ekkor azonban a jobbágyok felfegyverkezve ellenállottak, sőt az irtványföldeket is visszafoglalták. Ez abban az időben történt, mikor Martinovics és társai a börtönben várták itéletüket. Széchényi Ferencz most maga is a királyhoz fordult.

«Napról napra» – írja folyamodásában – «czenki alattvalóim nyugtalan szelleme mind merészebben nyilatkozik; úgy annyira, hogy ha Felséged a bujtogatók ellen szigorú rendszabályokat nem rendel el, a földesurak biztonságának vége van. Mert a kelleténél nagyobb engedékenység következtében a jobbágyok annyira mentek, hogy sem földesuruk és a vármegye parancsainak, sem a királyi rendeletek előtt meg nem hajolnak.» Ezért legalább a bujtogatók példás megbűntetését kéri.^[267]

Az udvari kanczellária és helytartótanács a korábbi rendeletek foganatosításra és a bujtogatók megbűntetésére utasította a vármegyét.^[268]

Azonban a jobbágyok újabb felségfolyamodással éltek, s most okiratoknak az 1631-ik évvel kezdődő sorozatával bizonyították, hogy földjeik nem irtványok, hanem másfél század előtt vásárlás útján jutottak eleik birtokába.

Ennek daczára a helytartótanács 1795 deczember 15-ikén kimondotta, hogy a földek a földesúr által megválthatók, és a váltságdíjat, a mennyiben a jobbágyok el nem fogadják, a megyei pénztárba fizetheti be; egyúttal a bujtogatók szigorú megbüntetését rendelte el.

A mikor ez a rendelet Czenken kihirdettetett és a bujtogatók vasra verve Sopronba elhurczoltattak, a jobbágyok végre észre tértek és a következő kérvénynyel járultak Széchényi elé «Méltóságos s nagyérdemű Grófunk Ő Excellentiája, nekünk ides Atyánk!

Melysiges alázatosságal folamodunk minyájan az egisz helysig miltoságos kegyes Excellentziájához nékünk édes Atyankhoz, megkövetyek mélto alázatossággal kegyes Excellentiajat, mivel emberi gyarloságbul engedetlensiggel enyiszer meg sértettek közakaratal mint Excellentziajat, mint pedig az nemes varmegyet, ne tulaidonitsa ezt nékünk vitkes cselekedetnek, mert mi Excellentziadnak térd fej hajto jobágyi mindenben mindenkor voltunk, leszünk s lettünk volna, ha ezen sorsunkban Ő Fölysige nem biztatott volna, bár Isten hirivel már regen kiadott volna rajtunk, hatt mi Excellentziajaval rigen meg egyesültünk volna. Kerjek s könyörgünk töredelmes szivel, könyörüllön rajtunk és bezárt embereinken, nem külömben ide haza bujdosókon, botsássa meg Excellentziája ellen tett engedetlensigünket, mert ők nem maguk akaratjábul, hanem egísz kössig elszánt szandikabul és Ő Excellentziaja engedelmibül folamodtak Fölsigihez, és hogy ezen emberek sem indíttók, sem okay engedetlensigünknek, ha szükség líszen, hűttel is megbizonyitjok. Csókólok tehát kezeit s lábait kegyes Excellentziajanak, miltóztassik ezen bezárt embereinket sérelem nélkül ki botsátanyi és ithon bujdosóknak bikessiges nyukodalmat adnyi, igirjek s fogadjuk, ha ezek ki szabadulnak, mingyárt egyessigre megyünk. Kristus Urunk is meg botsátott ellensigeinek és könyörgöt Szent Atyának ellensigeiert, bótsásson meg Excellentziája nékünk és embereinknek, mely kegyes nékünk megmutantando irgalmaságat az Ur Isten meg fizeti, meg sem szününk könyörgísünket, még az Ur Isten ő szent fölsige meg nem halgatja kirisűnket, hogy az Ur Isten iltesse, szerentseltesse mint Ő Excellentziaját, mint kegyes Grófne aszonyunkat, minden magzatival együt. Vesse kegyes és irgalmas szemeit nagy szeginsigünkre Excellentziaja, tekintse sok farodságunkban tölt tavali munkánkat és elkiszitett tavaszi vetéshez földeket, méltóztassek megengedni Excellentziaja, hogy elvethessek az tavaszit, mivel még az kiraly contributio azon földekrül reánk vagyon tive, bizony meg szolgállok Excellentziajanak, ha mással nem is, mindennapi imadsaginkal.

Az mely erős fogadásunkat és irásunkat ez szokot helysig pötsetunkel megerősityek.

Nagy-Czenki lakosok mindenben mindenkor térd fey hajto jobbagyi közönségessen.»

Széchényi válasza így hangzott:

«A mint hogy az emlétett lakosoknak eddég való viseletek vakmerő volt, olly istentelen ezen utólsó lépések is, mellyel hozzám bé nyuitott instantiajokban a Felséget, kinek érdemetlenül sok kegyességét tapasztalták és következendő szókkal a falú nevével és petsétjével árulni vakmerően merészelik, mondván: «ha ezen sorsunkban Ő Felsége nem biztatott volna, fejhajtó jobbágyi, a mint mindenkor voltunk, leszünk, lettünk is volna, bár Isten hirével már régen kiadott volna rajtunk. – Ezen hallatlan vakmerőséghez jött az is, hogy midőn már bizodalmokat az Uraság, Vármegye és Felségek előtt elvesztették, lelkeket is Istenek előtt veszteni kivánják avval, hogy instantiájokban lett kitételek szerént hüttel is meg akarják bizonyéttani, hogy engedetlenségeknek se indéttói, se okai lettek volna foglár társai; holott tudatik, kikhez jártak még a kertek sövénnyein által is, kikkel tanátskoztak lappangva és sötétekben, és kikhez küldöttek nagyobb ingerlés kedvéért. – Mégis ezen vakmerő instantiájokban lett kinyilatkoztatásokhoz járúl az is, hogy instantiájokban tsak akkor igérik és fogadják, hogy eggyességre mennek, ha az foglárok kiszabadulnak, mintha ezzel azt kivánnák mondani, hogy külömben vakmerők maradnak és mintha a Felség utólsó rendelése után az igazságot félbe hagyván egyesülni.

Azon egynéhany Czenkiekre, kikben még isteni és királyi félelem vagyon, bizom ezen vakmerő és istentelen instantianak megfontolását, hogy valjon nem érdemelnék-é meg, hogy gonoszságainak utólsó kifejezésére instantiajokat az felség szine eleibe terjesszem és az által nyilvánságossá tegyem megátalkodásokat, de mivel a boszúállást szivem utálja, elhalasztom most (azon reménységnek fejében, hogy az Felség utólsó parantsolatjának fejet hajtani fognak) instantiájoknak Bétsben való küldését és atyai gondoskodással intem őket az engedelmességre és a foglárok utóbbi sorsainak tsendes elvárására, bizván a felségnek és törvénynek igaz elrendelésében.

Én az emlétett foglárokon részemről annál kevessebbet segéthetek, mennél kevessebb jussom van a vármegye rendeléseit (mellyek után a tömlötzben tétettek) vagy megváltoztatni, vagy annál inkább semmivé tenni, igérem mindazonáltal, hogy részemről, ha sorsok nehezzebbedni talál és a többi Nagy-Czenki lakosok lelkiesméretekben szállanak, azokért könyörögni fogok.»

A bonyodalmak azonban még több évig tartottak. A jobbágyok kénytelenek voltak megnyugodni abban, hogy földjeik az uradalomhoz csatoltattak, s most már csak azon fáradoztak, hogy a becsértéken felül az oklevelekkel igazolt értéknek megfelelő összeget kapjanak értök.^[269]

V.

A franczia háború. A nemzet áldozatkészsége. Az 1796-iki országgyűlés. József főherczeg nádorrá választása. A hadi segély ügye az országgyűlésen. Széchényi áldozatai a haza oltárán. 12,000 forintos hozzájárulása a hadi segélyhez. A soproni felkelő csapat. A somogyi főispánság. A beiktatás viszhangjai az irodalomban. Csokonai Vitéz Mihály. A haza templomának örömnapja. Széchényi beiktatási beszéde. Új politikai hitvallása. Kinevezése a hétszemélyes tábla birái közé.

A szerencsétlenül folyt franczia háború válságai között az udvar a nemzet áldozatkészségére volt utalva; de az országgyűlést összehívni habozott, mivel attól tartott, hogy az a reformmunkálatok tárgyalását fogja sürgetni. Ennek következtében 1796. tavaszán királyi iratok a vármegyéket, főpapokat és főurakat egyenként kérték fel segélynyujtásra terményekben és pénzben.

Az eredmény kielégítő volt. Az ajánlattevők közül nem hiányzott Széchényi sem, a ki négyezer mérő zabot szolgáltatott be.

Azonban az olaszországi harcztéren megsemmisített négy hadtest pótlása mellőzhetetlenné tette az országgyűlés megtartását. Az ország rendei Pozsonyba 1796 november 6-ikára hivattak össze a végből, hogy «a trónnak, az ősi alkotmánynak, a nemesi jogoknak és a vallásnak, a franczia eszmék, elvek és fegyverek ellen, biztosításáról gondoskodjanak».

Mindenekelőtt a korán elhunyt Sándor Lipót főherczegnádor helyére testvére, József főherczeg választatott meg nádorrá, a ki ezentúl mind az ország javának előmozdítására, mind a korona igényeinek kielégítésére irányuló tevékenységének első negyedszázada folyamán Széchényi Ferenczben találta föl legönzetlenebb és legbuzgóbb munkatársát, míg helyét a második negyedszázadban Széchényi István foglalja el.

Az 1796-ik évi országgyűlésen Széchényi Ferencz tagja volt annak az elegyes bizottságnak, a mely a hadi segély megajánlása ügyében küldetett ki.^[270] Az ország rendei egyértelműleg szavaztak meg 50.000 ujonczot, és a rendes hadi adón felül nagymenynyiségű lovat, ökröt, gabonát, zabot.

61. JÓZSEF NÁDOR SZOBRA.
(A Széchényi grófok czenki kastélyában.)

«A diaeta» – írja Széchényinek néhány nappal utóbb Pászthory – «amint hallottam, igen szépen folyt, a mint Te aztat előre láttad, a statusok igen szép oblátumokat tettek, és azáltal magasabb becsre felemelték ajándékjokat, hogy nem alkuttak, hanem minden conditió és viszontag való kérés nélkül adták mindazt, a mi tűlek kitellett. Örömmel olvastam nevedet azon meghitt deputatusok között, a kikre a subsidiumok felosztása volt bizva, s örvendettem, hogy a haza ügyességedben még hajdant helyheztetett bizodalmát fenntartja.»^[271]

A következő (1797) esztendő elején Széchényi hadi segélyűl készpénzben 12.000 frtot ajánlott meg. Ugyanekkor Esterházy Miklós herczeg, mint Sopron megye főispánja, a francziák elleni közfölkelés szervezésére megyei bizottságot alakított, a melynek élére Széchényi állott, a ki a tisztéből kifolyólag, április 21-ikén összehívta Sopron sz. k. város polgárait, hogy őket egy fölkelő csapat alakítására szólítsa föl. Ezen alkalommal beszédet tartott, a melyben magát mint a város polgárát mutatta be, és nagy tisztelettel szólott hozzájuk. «Szerencsésnek érzem magamat» – úgymond – «hogy szavaimat férfiakhoz intézhetem, a kik saját belátásuk, királyuk iránti hűségük, hazájukhoz való ragaszkodásuk ... sugallatára, derék lövész-csapatjuk fölszerelésével már rég elmondották azt, a mit én mondandó vagyok.»

Utal a francziák diadalmas előnyomulására és arra, a mit a nemzet hasonló viszonyok között Mária Terézia trónjának megmentésére tett.

«Fel tehát a hősök derék és bátor fiai! Királyotok és saját nyugalmatok oltalmára kössétek föl az ellenségek szemeiben félelmetes magyar kardot, várjátok be így bátran és egyesülve királyotok szavát, a mely hívni fog, a mikor általatok a győzedelmet kivívni akarja. Tudja meg ő már most, hogy ereje gyarapodott, mert érte hű soproni polgárai élni és halni készek.«^[272]

1798 április 6-ikán Somogy vármegye főispánjává neveztetett ki. Junius 4-ikén beiktatása Kaposvárt gróf Csák József alkanczellár mint királyi biztos által nagy fénynyel ment véghez. Az e czélra tett kiadások 11.554 forintra emelkedtek.

«Még a magyar Apolló is» – jelenti a Magyar Hirmondó – «különösen kívánta jelesíteni gróf Széchényi Ferencz nagy hazánkfia érdemlett megtiszteltetésének víg ünnepét; mert számos tanítványait buzdította fel örvendő versezetek készítésére.»^[273]

Nagy Ferencz, veszprémi kanonok latin ódája mellett, magyar versek ugyancsak tőle, Horváth Ádámtól, Czinke Ferencz soproni tanítótól és Bertalan Ferencz császári plébánostól láttak napvilágot. Ezekhez csatlakozott Csokonai Vitéz Mihály is, kit sanyarú, hányatott életének viszontagságai éppen ekkor Somogy megyébe hoztak, hol a csurgói gimnáziumnál kapott tanszéket.

A fegyelmet nem tűrő, független lelkű, szenvedélyes poéta, a ki már az új kor előhírnöke, még hódol kortársai azon praxisának, a mely szerint múzsájukat készségesen kényszerítik a maecenások szolgálatába és gyakran silány jutalomért jelentéktelen alakok felmagasztalásának hálátlan munkáját végzik. A megtiszteltek és a tiszteletdíj értékénél többnyire nem nagyobb a verseké.

62. CSOKONAI ÖRÖMNAPJÁNAK CZÍMLAPJA.

Csokonai alkalmi művei azzal a kivételes előnynyel dicsekedhetnek, hogy azokban rendszerint igaz érzés és lelkesedés költői formát ölt.

Valóban költői mű «A haza templomának örömnapja», a mely czímet a Széchényit ünneplő óda viseli. Képzelete fölviszi őt a magyar haza hármas bércze fölött arra a helyre,

Ott sötét kősziklák közepett találja a holtak országát, a vitéz hadvezérek sírjaival, kiket a halál halhatatlanokká tett. Majd mosolygó, kellemes tájra jut, a hol Somogy angyala könnyeket hullat a somogymegyei Czindery sírja fölött. Ekkor vakító fény, mennydörgés és trombiták harsogása közepett megjelenik az Úr és egy főangyal elolvastatja a titok örök könyvéből «a magyar hazának írott fátumokat». A költő azt, a mit hallott, el nem mondhatja; de biztatja nemzetét, hogy nemsokára földerül ősi dicsősége.

A mikor az Úr elvonult, Somogy angyala bevezeti a költőt egy templomba, a melynek oltára

Ebben a templomban a magyar haza angyala Széchényi Ferenczet Somogy angyalának bemutatja:

A költő végül az angyal ajkaira adott versekkel dicsőiti Széchényi eddigi pályáját József császár alatt viselt hivatalaiban, a magyar irodalom támogatásában, nápolyi küldetésében szerzett érdemeit, és szerencsét kíván Somogy megyének, mely őt főispánul nyerte meg.^[274]

Csokonai a főispán nejét külön költeményben ünnepelte. Ennek czíme «Osiris és Isis». A két egyiptomi istenség áldásainak dicsőítésével kezdi. Azután így folytatja:

A nap Istenére Széchényiben ráismert czímere után (a melyben a kelő nap képe is foglaltatik); így tehát neje szükségkép a hold Istennője.

Azonban a mythologia magaslatairól hirtelen lezuhan. Mondhatnók megdöbbentő ízléstelenséggel így fejezi be Somogy hölgyeinek nevében a grófnéhoz intézett üdvözletét:

A beszédben, melylyel főispán székét Széchényi elfoglalta, először nyilatkozik meg a hívő keresztény, a ki hitének tanaiban ismeri föl a polgári élet békességének és boldogságának is alapját. A vármegye tisztikarához fordulva, bizik benne, hogy – úgymond – «velem együtt ezen vármegye boldogságának előmozdításában munkálkodni fog, oly módon, hogy Krisztus hitétől minden méltatlanságot, a szabad gondolkodás gonosz elvét (nefariam quidvis sentiendi opinionem) elhárítsuk, és buzgón fáradozzunk abban, nehogy Krisztus hite, mely parancsolataiban a békét és egyetértést oly gyakran ajánlja, némelyek zavaros gondolkodása által a viszályok termésévé váljék». Egyebek között azt is elvárja, hogy a katonai renddel, mint javaink oltalmazójával, őszinte barátságot tartson fönn. Végre a humanitás szava is megszólal, a mikor a tisztikart a kiskorúak és árvák gondozására inti, és fölhívja, hogy szánalommal viseltessenek azon szerencsétlenek iránt, kik bűntényeik miatt börtönben sínlődnek; a vádlottak ügyét pedig lehetőleg gyorsan intézzék el, nehogy ártatlanok a fogság iszonyait szenvedjék.^[276]

Nem sürget tehát többé reformokat; nem gondol arra, hogy a nemzet politikai életének folyását mederbe kell vezetni. A hivatallal járó kötelesség lelkiismeretes teljesítésének egyszerű köznapi elvében találja föl a varázsszert, mely minden bajt elhárít.

Széchényi azzal a szándékkal foglalta el a főispáni tisztet, hogy megyéje kormányzatának szenteli magát. Evégből somogymegyei birtokainak központján általa fölépített marczali kastélyt magának és családjának állandó lakásul rendezte be.

Azonban csakhamar országos állásra emelkedett.

63. A SOMOGYI BEIKTATÁSI BESZÉDEK CZÍMLAPJA.

Az 1798-ik évben Lymburg-Styrum gróf halálával a hétszemélyes tábla biráinak sorában üresedés állván be, erre az udvari körökben több előkelő egyéniség gróf Széchényi Ferenczet jelölte. Különösen Izdenczy, a nagybefolyású államtanácsos működött az ő érdekében. A főherczeg-nádor is hozzájárult ehhez a tervhez és 1799 január 11-én Széchényi felhívást kapott, hogy folyamodását nyujtsa be.^[277] Ezt két nappal utóbb írta meg.

«Annál inkább remélli»^[278] – írja ebben – «legalázatosabb kérelmének meghallgatását, mivel hizeleghetni vél magának azzal, hogy Felséged és az illető hatóságok mind a birói hivatalra kivántató ismeretei, mind erkölcsi jelleme felől előnyösen tájékozva vannak. Ezt a lépést is azzal a tiszta öntudattal teszi, hogy semmi más szándék nem vezéreli, mint az a fáradhatatlan igyekezet, hogy erőinek egész összegét hazája javának és a legfelsőbb szolgálatnak szentelje.»^[279]

Október első napján írta alá kineveztetését a király. Ezt a kitüntetést csakhamar két másik követte. Deczember 6-ikán Széchényi királyi főkamarásmesterré lett, s így az ország zászlósurainak sorában nyert helyet, ugyanazon hónap 26-ikán pedig a hétszemélyes itélőtáblánál az országbiró távollétében az elnök-helyettes tiszte ruháztatott rá.

VI.

Franczia és német könyvek fordítására tett áldozatai. Debreczeni Bárány Péter. Röpirat a nők alkotmányos jogai érdekében. Ewald munkájának fordítása. Széchényi fáradozásai a tudós társaság létesítése érdekében. Horváth Ádám terve. A pesti tanácskozás. Széchényi mint irodalmi Meczénás. A «Hadi történetek»-ben felsorolt jótékonyságai. A Magyar Múzeum támogatása. A Debreczeni Grammatica. Vályi András, Magyarország leírása. Révai segélyt kérő levele. A Horváth Ádámnak, Bacsányinak adott segélyek. Décsy Sámuel panasza. Kovachich Márton György a grófot bőkezűsége mérséklésére inti.

Széchényi az 1789 nyarán elvállalt kötelezettségnek, hogy «egy nemes ifjat sub titulo secretarii tart maga mellett, a kinek egyéb dolga ne legyen, hanem a jó francz és német könyveket forgassa magyarra», – eleget tett.

Debreczeni Bárány Péter, miskolczi születésű nemes ifjút, ki a budai egyetemen végezte volt tanulmányait, vette maga mellé. Ez már a következő (1790) évben kezdette meg fordító munkásságát. Legelső dolgozata Vertesz Frigyes egyik drámájának fordítása: «Korvinus Mátyás, egy vitéz nemzeti szomorúval elegyes vígjáték öt szakaszban», a mely a czenzura engedélyét a kinyomatásra el nem nyervén, kéziratban maradt.^[280]

Az 1790-ik év végén Bárány elnyerte azt a 30 darab aranyból álló pályadíjat, melyet egy magát meg nem nevező «jószívű hazafi» a bécsi «Hazai és Külföldi Tudósítások» czímű hírlap útján a psychologia magyar kézikönyvének megírására kitűzött.^[281]

Az 1790/91-ik évi országgyűlés folyamán pedig – névtelenül – egy röpiratot adott ki, mely a nők érdekében szólal föl.^[282] De csak azzal a szerény javaslattal áll elő, hogy a «főbb renden levők» mint nézők, az országbíró, illetőleg a személynök engedelmével, részt vehessenek az országgyűlésen. «Mi, kedves férjeink,» – így szólaltatja meg őket – «szintoly nemes jussal bírunk mint ti; nincs is világos törvény arról, hogy a nemes magyar asszonyságok szintoly szabadok ne legyenek mint ti; tehát miért ne engedhetnétek meg, hogy szabad létünkre egy szabad hazának szabad országgyűlésén, az igaz szabadságnak jelén, meg ne jelenhetnénk?»

64. BÁRÁNY PÉTER ALÁÍRÁSA.

A nők – szerinte – szellemi tehetségeiknél fogva meg tudják ítélni, mi előnyös és mi káros az országra. Felemlíti, hogy Francziaországot több mint kétszáz esztendőn át titokban asszonyok kormányozták.

A szerző a magyar nők nevében ígéri, hogy a közterhekben szívesen részt vesznek. «A hadnak könnyebb s boldogabb elviselésére örömestebb odaszánnánk asszonyi arany-, ezüst-, gyöngy-drágaságainkat; ha a dolognak szorgos ügye úgy hozná magával, magyar vitézséggel magunk is fegyverhez kaphatunk s gyenge karjainkkal öregbíthetjük kedves férjeinknek s fiainknak a hoszszas ütközetben már-már csüggedező erejeket.»^[283]

1791-ben jelent meg Báránytól fordításban Ewaldnak «A köznép megvilágosodásáról» írt munkája.^[284]

A felvilágosodás – szerinte – nem egyéb, mint «az embernek azon álláspontja, melyben, a milyen messze csak szeme szolgálhat s látása kiterjed, a körülötte levő dolgokat mindaddig tisztán megismerheti». E végből a legfőbb feladat: a köznépet a tanítás áldásaiban részesíteni. A felvilágosodás abban áll, hogy a legutolsó ember ismerje a vallás és morál elveit, és legalább az elemi ismeretekben jártas legyen. Azt hirdeti, hogy ott «vagyon legnagyobb felvilágosodás, a hol a keresztény vallás uralkodik, ott legboldogabbak az emberek, legerősebbek a királyi székek, legvirágzóbbak az országok. Általjában vévén a dolgot, tagadhatatlan az, hogy nagyobb a megvilágosodás a protestáns, mint a katholikus tartományokban, s hogy szorgalmatosabb s boldogabb a nép a protestáns tartományokban». Az államok hatalma a felvilágosodás terjedésével növekedik. Tévedés azt hinni, hogy felvilágosodott nép idézi elő a forradalmakat. Ellenkezőleg, azzal együtt jár a közmegállapodás, mely a forradalmat kizárja. A despotismus szüli a forradalmat. Így szól a fejedelmekhez: «Soha se is tarthattok számot ezen felséges nevezetekre: fejedelmek, királyok, embereken uralkodók, ha úgy bántok az emberekkel mint a hidlásba zárt vagy járomba fogott barmokkal. Hatalmatok alatt van az ember; de bizonyára nem uralkodtok rajta.»^[285]

1792-ben Brühl után közzétette Bárány «A talált gyermek» czímű öt felvonásos vígjátékot, mely május 5-ikén a budai színpadon adatott.^[286]

Széchényi ez alatt nem szűnt meg foglalkozni a magyar tudós társaság felállításának gondolatával. Az országgyűlés alatt Horváth Ádámot bízta meg a terv kidolgozásával. Az ő munkálata könyvkiadó társulat létesítését vette czélba, oly módon, hogy írókból alakult «areopag» döntene a benyujtott munkák kiadása fölött; a költségekre «maecenások» évenként ezer forintot ajánlanának föl, míg ugyanannyit hozhatna be a kiadott munkák elárúsítása.^[287]

Ezen szerény terv megvitatása végett Széchényi 1790 október 3-ikán pesti lakására «litterarius consessust» hívott össze. Megjelentek: gróf Esterházy Károly egri püspök, gróf Perényi Gábor, báró Podmaniczky István, báró Vay István; továbbá Balog Péter, Máriássy István, Spissics János, Vay István országgyűlési követek; végre az írók sorából: Horváth Ádám, Kazinczy Ferencz, Nagyváti József és a háziúr titkára, Bárány Péter.^[288]

A tanácskozások, a melyekről részletes tudósítással nem bírunk, eredményre nem vezettek. Csak harminczöt esztendővel utóbb létesítette a fiú áldozatkészsége, a mit az apa tervezett.

A Bécsben Görög és Kerekes által kiadott «Hadi történetek» czímű hírlap 1791 május 1-én emelkedett hangulatú, hazafias ömledezéssel szólván az országgyűlés jelentékeny vívmányairól, a nemzeti élet felújulását biztosan kilátásba helyezi. Ennek kezességét látja a fejedelem jóindulatában, a törvényhozás üdvös intézkedéseiben s különösen a hazafiúi áldozatkészség örvendetes jelenségeiben. Bemutatja díszes koszorúját azon fenkölt lelkű honleányoknak és honfiaknak, kik a magyar irodalom pártolásában kitűnnek mint: Gróf Bánffy erdélyi kormányzó neje, gróf Bethlen László özvegye, gróf Teleki Sámuelné, gróf Viczayné, Marczybány királyi tanácsos, gróf Koháry Ferencz udvari titkár. Azután áttér Széchenyi Ferenczre:

«Hát ama hozzá hasonlíthatatlan buzgóságú nagy Mecenásról hallgatnánk e itten, kinek örökös példa gyanánt szolgálható hazafiságát csak titkon áldottuk még ekkoráig és a kivel lett megajándékoztatásáért kedves hazánknak csupán magános hálaadásinkat bocsátottuk fel eddig, örömnek könyhullatásai között az egekre, – értjük gróf Széchényi Ferencz ő kegyelmességét. És a nagylelkű hazafi azzal kívánta közelebb éleszteni közjóra czélozó igyekezetünket, hogy 100 forintokat rendelt esztendőnként való segítségül Berkeny nevezetű rézmetszőnknek további taníttatására; más rendbeli 100 forintokat ismét egy közönséges hasznú munkának kinyomtattatására adott, a mely ki is fog néhány hetek alatt kerülni a prés alól; udvari orvosának az érvágásról írt és már prés alatt levő könyvére elegendő summát rendelt; Korabinszky úrnak 300 forintokat ígért magyarországi termések mappájának kimetszettetésére, azonkívül még ötszáz darabot fog maga költségén nyomtattatni; egy abaújmegyei tudósnak 200, Budára pedig másnak 450 forintokat küldött, munkáiknak kiadására; egy épületesen dolgozó tudóssal végtére azt cselekedte, hogy munkájának nyomtatványait egy keményszívű könyvnyomtatótól ezerhétszáz tizennyolcz forintokon kiváltotta. Az előszámlált summákat részszerént ajándékozta a nagy Mecenás, részszerént pedig a lehetséges visszatérítés feltétele alatt adta. Nevelje az ég az ily példa követőinek számát!»^[289]

Néhány hónappal utóbb a Kassán megjelenő «Magyar Múzeum» kiadója jelentette, hogy részvét hiánya miatt az irodalmi folyóiratot be kellett volna szüntetni, ha a költségek fedezését Széchényi nem ajánlotta volna föl.^[290]

A «Hadi Történetek» imént említett kiadói egy tudományos magyar nyelvtan megírására pályadíjul húsz aranyat tűztek ki, a melyhez Nunkovics György pécsi prépost harminczat csatolt. A beérkezett öt pályamunka bírálói arra a sajátszerű ötletre jutottak, hogy azokat egybeolvasztva kell közrebocsátani. Így jelent meg 1795-ben a «Debreczeni gramatika». Ennek kiadását, mint a bevezetésben olvassuk, Széchenyi háromszáz forint adományozásával segítette elő.

Vályi Andrásnak, ki «Magyarország Leírása» czímű munkájának harmadik kötetét neki ajánlotta 1798-ban, száz forintot küldött tiszteletdíjul.

Ugyanezen munka számára a saját arczképét rézbe metszettette a Bécsben dolgozó, magyarországi származású Czetter Sámuel által, ki sikerült művel igazolta a várakozást.^[291]

Az imént említett Vályi egyik segélytkérő levelében megjegyzi: «Jól tudom én azt, hogy Excellentiád az ilyen esedezésekkel mindenfelől ostromoltatik, s mint a méhek, úgy tolongnak a szűkölködők az Excellentiád könyörülő kasához.»^[292]

65. VÁLYI ANDRÁS MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.

Csakugyan, a családi levéltár a kérvények tekintélyes gyűjteményét őrzi. Ezek között lehetetlen megindulás nélkül olvasni az Esztergomban tanárkodó Révai Miklós 1797-iki levelét.

«A kegyelmes úrnak olly sok ízben hozzám mutatott hajlandóságát csak azzal az egyel érdemelhettem, hogy Magyar szívemet, mellyet különösen a Magyar Literaturának előmozdításában buzgodó igyekezetemmel mutattam, betsülte bennem a kegyelmes úr.»

Elmondja, hogy minden baja onnan származik, hogy hajlandósága ellenére szerzetbe lépett; mert ettől fogva ezer felé kellett küzködnie, hogy olyan életpályára jusson, a melyen «nyugalomban és jelesebben szolgálja hazáját». Míg azonban ezt elérte, más mindenféle nyomorúságba keveredett. Dolgozott az irodalom terén és belebukott. Győrött kilencz esztendeig tartott fenn egy rajzoló iskolát, a mire szintén ráfizetett. Ilyen adósságokkal jött Esztergomba is, éppen téli időben. Fizetését úgyszólván teljesen elnyelték tartozásai, úgy hogy alig bírt tengődni. Sőt nem volt elég, hogy rongyokban járt, hogy a szükséges könyvekre nem tudott szert tenni, hanem még hitelezőinek szidalmait is el kellett tűrnie.

66. VÁLYI ANDRÁS AJÁNLÁSA SZÉCHÉNYIHEZ.

«Kesergés, inség és tsaknem kétségbeesés az életem,» olvassuk levelében. «A Magyar Literaturának űzésében naponként hűl buzgóságom, elhal minden elevenségem. Kegyelmes Úr! esedezem alázatosan, méltóztassék ezen inséges állapotomat kegyesen érző szívére venni. Elveszek egészen, ha tsak ollyan Nagyságok nem segítenek rajtam, kiket a Hazaszeretés a közjóért buzgódó jámbor fiakon való könyörületességre szokott indítani. Ezeknek számokban főképen a Kegyelmes Úrban vetem bizodalmamat. Méltóztassék kegyes jószántából valami segedelmet nyújtani, hogy tsak vagy egy részében is könnyebbüljön olly igen megszorult és elkeseríttetett állapotom. A Kegyelmes Úrnak nemesen gondolkodó Nagy-Lelke abban fogja gyönyörűségét találni, hogy Édes Hazájának bennem egy buzgón és hasznosan munkálkodó szolgáját fogja holtából ezen kegyes adakozásával új életre támasztani. Lekötelez magának egy olly jámbor szívet, a ki a háláadatosságot mind magában, mind nyilván holtig fogja legédesebb és legszentebb kötelességének tartani» stb.^[293]

Nem ismerjük Széchényi válaszát, de nem merülhet föl kétség az iránt, hogy meghallgatta szavát.

Ellenben mosolyt kelt Pálóczi Horvát Ádám levele, a melyben, miután háromezer forintot kapott volt gróftól vetőmag vásárlására kölcsön, «könyörög», – úgymond – «hogy maga Excellentiád méltóztasson benne módot mutatni, hogy a kölcsönt eszemmel és két kezemmel leszolgálhassam».^[294]

Bacsányi a költő szintén kölcsönért folyamodván, megtérítését csak abban az esetben igéri, ha «valaha boldogabb állapotba jutna». És hozzáteszi: «Ha előbb el kellene mennem az élők közül, hogysem eleget tehetnék kötelességemnek, enyhítse meg Excellentiádnak valamennyire ebbéli kárát az a gondolat, hogy, a mint tőlem kitelhetett, én is igyekeztem szolgálni annak a Hazának, a melyért áldozatokat tenni Excellentiádnak szokássá vált.»^[295]

Ily kölcsönök nem egyszer kellemetlen levélváltásra szolgáltattak alkalmat. Így, mikor Décsy Sámuelt, a Magyar Kurir szerkesztőjét, a kölcsönzött jelentékeny összeg visszafizetésére szólította föl Széchényi, ezt a választ kapta: «Felettébb megszomorodom, hogy Excellentiád, a ki másokkal az irigységig szokott jót tenni, másoknak ingerlésekre velem, mint a hazának leghaszontalanabb tagjával, úgy akar bánni. Míg élek, mindenkor bánom, hogy nemzeti nyelvünknek előmeneteléért csak pennát is fogtam kezembe.»^[296] Később a kölcsön egy részét letörlesztette. De hét év mulva könyörög, hogy mivel az előfizetők évről évre fogynak, a bécsi élet pedig mindinkább drágul, a még fönmaradt, ezer forintot meghaladó összeget a gróf engedje el;^[297] a mit az meg is tett.

67. A MAGYAR KURIR CZÍMLAPJA.

Hogy milyen mérveket ölthetett Széchényinek az irodalom munkásaival szemben tanusított nagylelkűsége, megítélhetjük abból a körülményből is, hogy a nagynevű Kovachich Márton György 1796 nyarán indíttatva érzi magát arra őt, hogy az íróemberekkel szemben eddig tanusított bőkezűségét ha nem is szünteti be teljesen, legalább szorítsa bizonyos határok közé, mert kevesen vannak köztük olyanok, a kik tanulmányaikkal előbbre haladnak, még kevesebben, a kik a kiválók közé emelkednek; és sokkal jobb lenne azt a pénzt, a mit néhány ismeretlen ember így elvon tőle, a saját gyűjteményeire fordítani. Eltekintve attól, hogy minden ilyen kezdő könnyen azt képzelheti majd magáról, hogy joga van ezekhez a segélyekhez, és ha azt tapasztalja, hogy más talán nagyobb mértékben részesül ebben mint ő, csupa irigységből még rágalomra is vetemedik.^[298]

VII.

Csokonai viszonya Széchényihez. Az új Mindenes Gyűjtemény terve. Költői műveit Széchényinek ajánlva készül kiadni. Verses ajánlása. Széchényi feltételei. A Tavasz. A Széchényinéhez írt ajánlóvers. A tűzkárosult költő megsegítése. Biztatás a jövőre. A Széchényi ezüst menyegzőjére írt óda. A grófné adománya. A költő hálája a grófi pár iránt.

Csokonai egyik levelében azt írja, hogy Széchényi Ferencz és neje «valának a legelsők, kik kegyes tekintetökkel neki erőt adni s (őt) nagyobb igyekezetekre felbátorítani méltóztattak.»^[299]

Így tehát, mikor 1798 elején azzal a tervvel foglalkozott, hogy a Péczeli József halálával félbeszakadt «Mindenes Gyűjtemény» folytatására vállalkozik, Széchényi pártfogását kérte ki.

«Mivelhogy» – írja neki – «minden közjóra czélozó plánuma a magyarnak vagy a költség, vagy a pártfogók nem léte miatt hol az irigység, hol más szerencsétlenség miatt még eddig részint füstbe ment, részint szikrát sem kaphatott: ehezképest, hogy a számos példákat az enyém is egygyel ne szaporítsa, az Új Mindenes Gyűjtemény homlokára kívántam a haza-szerette Széchényi nevet függeszteni és azt teljes megalázkodással Excellentiádnak oltalmába ajánlani; sóhajtva könyörögvén Excellentiádnak, hogy azt hatalmas szárnyai alá venni s a világra leendő kijöhetésre felsegélleni méltóztassa. A mely kérelmemnek jó válaszszal való meghallgattatása felől nem hagynak engem azok a sok nemes áldozatok kételkedni, a melyek az Excellentiád nevét a haza és a múzsák oltárán már elhelyezgették a halhatatlanságra.»^[300]

Az 1798-ik évi somogyi installáczió alkalmával írt ünneplő ódáját már ismerjük.

Három évvel utóbb Csokonai összes költői műveinek kiadására készülvén, felhatalmazást kért Széchényitől, hogy neki ajánlhassa a munkát.

68. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY.^[301]

Noha ismerte a dicsőítő ajánlólevelek iránti ellenszenvét, ennek leküzdésére új kísérletet tesz. Megküldötte neki a versbe foglalt «Ajánlást», a mely tagadhatatlanul a legszellemesebb módon próbálja kijátszani Széchényi szerénység-sugallta szándékát, és költői szépségekben sem szűkölködik.

A gróf a következő jellemző érdekes levélben válaszolt:
«Bizodalmas jó Uram! Valamint mindenkor a magyar literaturának szíves előmozdítója voltam, úgy most is azon érdemes hazafiaktul, kik anyanyelvünkön készült munkájokkal kívánnak az hazának használni, különös tisztelője lévén, fáradozásokat nagyra becsülvén, részemről elősegítő készségemet meg nem vonom. Ugyanazon okra nézve, esmérvén az Úrnak is több rendbeli jeles munkáit, új poemáját hírlelő levelét örömmel vettem. De hogy az Úrnak bennem helyheztetett bizodalmának voltaképen megfelelhessek, három pontot kívántam az Úrtól kikérni. Először: Minthogy tartanék, hogy netalán azon szíves indulatom, mellyel viseltetem a magyar literatura és az által hazám java eránt sok hazafiaktul balnéven magyaráztatnék, azt állítván, ha az Ur munkáját nevem alatt országgyűlésekor napfényre bocsátja, hogy csak fitogtatásbul vagy dicsőség okáért billegeltetném a könyveket nevemmel, ezen gyanunak eltávoztatása kedvéért tehát, megbocsásson az Úr kérésemnek, melylyel arra bírni óhajtanám, hogy munkáját tartandó országgyűlésére ki ne nyomtatná. Másodszor: hogy kiadandó munkáját, mellyet, mivel nekem ajánlani tetszett, és nevem czímje alatt az országnak bemutatni kíván, hogy tudhassam, mire adom nevemet, vélem, annak tökéletes megesmértetése végett, előre közleni ne terheltessék; ámbár nem kételkedném, hogy az Ur bölcs általlátása szerint annak foglalatjában és minden részeiben mindeneket a mostani haza környülállásaihoz képest vigyázó szemmel alkalmaztatott légyen.

Harmadszor: hogy a hozzám intézett praefatio gyanánt szolgálandó levelet, mellyet az Úr könyve eleiben bocsátani szándékozik, vagy megmásolná, vagy pedig annak helyében csak egy rövid dedicatiót állítana. Többnyire pedig, midőn munkájáért érdemlett jutalmát, diéta után is, annak bőv kelendősége mellett várhatná az Ur, mellyet mind a könyvnek érdeme, mind az írónak esméretes neve ajánlanak, reménylvén az első pontra nézve kérésemnek teljesítését, vagyok igaz tisztelettel az Úrnak kész köteles szolgája

Pesten, 29. januar 1802.

Gróf Széchényi Ferencz.»

Csokonai kész volt Széchényi kívánságait teljesíteni. Munkái kiadását az országgyűlés utánra halasztotta és ígérte, hogy kiadásra szánt eredeti költeményeit, a melyekben «minden obscenitást és pajkosságot kerül», kéziratban a grófnak be fogja küldeni.

A mikor ezt februárius 13-ikán Komáromból megírta, egyúttal bejelenté, hogy előlegesen és külön sajtó alá bocsátja Kleist német költő «Tavasz» czímű versgyűjteményének fordítását, amellyel a grófnénak február «névnapi alázatos ajándékul kíván udvarolni». Ugyanakkor a grófnéhoz intézett levél kíséretében megküldötte «mély főhajtással és kézcsókolással az ajánló kis versecskét».^[303]

69. A «TAVASZ» AJÁNLÓ-VERSÉNEK KÉZIRATA.

GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCZ CSALÁDJA KÖRÉBEN.
(Egykorú vízfestmény a Magyar Tud. Akadémia Széchényi-Múzeumában.)^[304]

Ezt éppen a grófné nevenapján (februárius 16-ikán) írta meg; hódolatának ecsetelésére túlzottan kirívó színeket használva.

De azután önérzettől duzzadozó sorokban jellemezi a költői dicsőítés értékét:

Csokonai szándéka, hogy ezzel a verssel élén bocsátja közre a «Tavasz»-t, – nem talált kedvező fogadtatásra. Széchényi ez alkalommal nem érdemesítette őt közvetlen válaszra. Kultsár Istvánt, ki a Festetich-családnál mint nevelő működött, bízta meg, hogy üzenetét közvetítse. Ez gyengéd módon járt el a megbízatásban. Februárius 20-ikán így ír a költőhöz: «Épen ő excellentiájánál voltam, midőn az úr levele érkezett Julianna napjára. Kegyesen vették ugyan mind gróf Széchényi maga ő Excellentiája, mind a grófné. De emennek szemérmetes és fényleni nem akaró szíve mégis arra vette a grófot, hogy az ajánlást mellékelné el. Azért ő Excellentiája általam kívánta az úrnak tudtára adni, hogy mind maga, mind grófnéja eránt viseltető tiszteletét nagyrabecsüli és a költségbeli segítséget a Tavasz kiadására sem tagadja meg az úrtól, hanem az ajánlást méltóztassék elhagyni.»^[306]

Ennek daczára a «Tavasz» az ajánlóverssel élén látott napvilágot. Csokonai később azzal mentegetőzött Kultsár előtt, hogy levelét elkésve kapta meg, a mikor a vers már ki volt nyomatva.

«Azon nem szükség sokat törődni», – írja válaszában Kultsár – «hogy megesett már az ajánlás kinyomtattatása. Ez nem fájlalható sérelem arra nézva, ki megtiszteltetett. Ha mindig így vétünk, bocsánandó lészen. Tessék az igazat megírni azoknak, a kiket illet.»^[307]

Csokonai, noha már augusztus első napjaiban kapta ezt a megnyugtató biztosítást, csak szeptember második felében küldötte meg a grófnak a «Tavasz» egy példányát, azzal mentegetvén magát, hogy «édes hazánk ügyében való fontosabb fáradozásait oly csekélységekkel megháborítani» nem akarta; egyúttal felhozza azt a szerencsétlenséget, a mely őt június havában érte, a mikor debreczeni háza lángok martaléka lett. «Méltóztasson Excellentiád kegyelmesen megbocsátani parolátlanságomnak, és ily szomorú történetnek tulajdonítani azt leginkább, hogy poemáimnak felküldésével az egész nyáron elmúlattam tisztelkedni.»^[308]

70. A «TAVASZ» CZÍMLAPJA ÉS AJÁNLÁSA.

Széchényi késett a válaszszal; mire november 19-ikén száz forintot küldött néki. A kísérő levélben így ír:

«Bánom és szégyenlem, hogy részszerint az országgyűlése, részszerint és leginkább beteges voltom miatt, hogy jó uramnak hozzám bocsájtott több ízbeli leveleire elébb nem felelhettem, feltévén magamban egyáltalában, hogy más kézre, ha csak lehet, nem szorúlok azon igaz szívességemnek kimutatására, melyet ezen rendeim által az úrnak kinyilatkoztatni szándékozok. Ez pedig abból áll, hogy elfogadja barátságosan azon csekélységet, melyet most Pestre menetelemmel Kulcsár úrnak kezében, azon szomorú kárainak néminémű kipótolására adni fogok, melyeknek elszenvedésével az Úr terhelte. Nem több ugyan ezen adomány száz forintnál; hanem az ország muzeumára fordítandó költség és a catalogusoknak kinyomatása tartóztat nagyobbaknak szolgáltatásátúl még egy ideig, míglen hazám múzeumát rendben szedhetem. Fogadom, hogy annak szerencsés elintézése után nagyuramnak magam nyújtok szolgálatjára alkalmatosságot.»^[309]

A bíztatás Széchényi ajkain nem volt üres frázis. A költő joggal tekintett bizodalommal az ígéret teljesülése elé. Csokonai a levélre, melyet «boldogsága diplomájának» nevezett, a túláradó hála kifejezéseivel válaszolt.

«Jobban meg vagyok lepve» – írja – «Excellentiádnak példátlan nagylelkűségével, mintsem eláradott indulatimnak kifejtésére elég és illendő szavakat találhatnék. Egy oly nemes szív, mint az Excellentiádé, érti és érzi a mesterkézetlen szívnek néma ékesenszólását. – – – – – E pausajelek tegyék ki tehát magok mind azt, valamit talán más, nálam udvariasabb, de nem érzékenyebb ember, a kifárasztott rhetoricával kivánt volna kierőlködni.»^[310]

Háláját egyébiránt gyors egymásutánban két ódájával tolmácsolta.
Az egyiket Széchényi ezüst menyegzője alkalmából írta. Czíme: «A szélhez». A mythos országába vezet s ennek lakóinak, «koszorús pásztoroknak» ajkaira adja üdvözlő verseit:

Majd Venusz Uraniával mondatja:

A következő (1803) év tavaszán a Debreczenben időző Csokonai Pestről 50 forintot kapott, azzal az értesítéssel, hogy az ajándékozó ismeretlen akar maradni. Később megtudta, hogy Széchényi grófnétól származik az ajándék. Ekkor köszönő levéllel kereste fel őt. «Jussom van» – írja egyebek között – «mind a magam, mind édes hazámra nézve a grófot ő excellentiáját minden soromban a Naphoz hasonlítani, mely ragyog és éltet; nincs-e jussom akkor Excellentiádat az aetherhez hasonlítani, mely noha nem kívánja magát mutatni, mégis terjesztője a fénynek és melegségnek? Excellentiád is csak jóltevő s élesztő munkáiban érezteti velünk nemes voltát».^[312]

Csokonai hátrahagyott iratai között töredékesen, befejezetlenül fönmaradt egy Széchényihez írt levél. A hála legmelegebb érzelmei lengik át az iratot.

«A Széchényi- és Festetics-név – ezek a kezdő sorok – Istenem és királyom után, legtiszteltebb én előttem. Tartozom ezzel, sokképen tartozom, mint magyar (hála szüleimnek), mint ember (hála az égnek), mint én önnönmagam (hála Nagyságtoknak.)»

Hálája leróvására legnagyobb kincsét, szívét, ajánlja föl neki. «Csak ennyit kérek, hogy szabad legyen azt a méltóságos Festetics névvel, egyedül magával, megközösíteni.»

Ott szakad meg a levél, a hol Bécsben sajtó alatt levő «Anakreoni dalok» czímű könyve ügyében készül kérelemmel fordulni a grófhoz. Ugy látszik, a levél nem jutott el rendeltetési helyére. De teljesült az abban kifejezett óhajtás: «Vajha ez a levelem, mely boldogabb századnak kezébe kerülhet, elég bizonysága lehetne az én Excellentiád érdemei iránt való mázatlan tiszteletemnek s annak maradandó jeléül szolgálhatna.»^[313]

A költőnek 1805 január 28-ikán, élete harminczegyedik esztendejében bekövetkezett kora halála megfosztotta Széchényit az alkalomtól, hogy irányában tiszteletét jelentékeny szolgálattal bizonyítsa be.^[314]

71. A SZENT-JANUÁRIUS-REND CSILLAGA.

---

Jegyzetek

230. A harmadik könyv fejléczét, mely a czenki kastély homlokzatát ábrázolja (139. 1.), Richter Aurél a helyszinen felvett fénykép után rajzolta.^[VISSZA]
231. Az 1790 május 20-ikán kelt levél a családi levéltárban I. 11. I. 51. alatt.^[VISSZA]
232. Hajnóczy számadási könyvéből tudjuk, hogy 1790 június 6-ikától október 13-áig Pesten tartózkodott.^[VISSZA]
233. «Ratio proponendarum in comitiis legum». Hajnóczy kézirata lefoglalt irományai között a Magyar Nemz. Múzeumban.^[VISSZA]
234. II. Lipót magyar király arczképe (143. 1.), Clerck G. P. F. metszete Kreuzinger P. egykorú festménye után, megjelent a Magyar Nemzeti Története VIII. kötetében.^[VISSZA]
235. Naponként való jegyzései az 1790-dik esztendőben ..... rendelt Magyarország gyűlésének. Budán 1791. 61, 76. 1.^[VISSZA]
236. Id. m. 83. 1.^[VISSZA]
237. Id. m. 227.^[VISSZA]
238. Magyar Kurir, 1791-iki évfolyam.^[VISSZA]
239. Id. m. 367. 1.^[VISSZA]
240. Id. h. 374. 1.^[VISSZA]
241. Wurzbach, Biographisches Lexicon, XLI. k. 251. 1.^[VISSZA]
242. Ez a tervrajz, az emlékéremre vonatkozó irományok között a Széchényi-nemzetség levéltárában, I. 2. I. 107. jelzéssel.^[VISSZA]
243. A nápolyi érem tervezetei (149. 1.) a családi levéltárban 1. 2. 1. 107. jelzés alatt őriztetnek. Az érmek ábrái (153. 1.) a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól fényképfelvétel után készültek.^[VISSZA]
244. Würth dátum nélküli emlékirata u. ott.^[VISSZA]
245. Ugyanott.^[VISSZA]
246. Az iratok az idézett helyen.^[VISSZA]
247. Gróf Széchényi Ferencznek és feleségének a czenki kastélyban őrzött arczképei (155. és 161. 1.) a XIX. század első éveiből származnak; az aranygyapjas rendet, melyet nyakában visel, a gróf 1808-ban kapta. A hasonmásokat Richter Aurél az eredeti olajfestményekről vett fényképek segítségével rajzolta.^[VISSZA]
248. A Szent-Januárius-rend jelvényeit (159. és 202. 1.) báró Biedenfeld Ferdinand «Geschichte und Verfassung aller geistlichen und weltlichen, erloschenen und blühenden Ritterorden» (Bécs, 1891.) és Gritzner Max «Handbuch der Ritter- und Verdienstorden aller Kulturstaaten der Welt» (Lipcse, 1893.) czímű munkáiban megjelent ábrák után rajzolta Baranski Emil László.^[VISSZA]
249. 1792 április 25-ikén. A családi levéltárban : I. 2. I. 138.^[VISSZA]
250. Spillmann levele 1792 április 12-ikén kelt; Pászthoryén a dátum hiányzik.^[VISSZA]
251. 1792 április 20-ikán.^[VISSZA]
252. Dátum nélküli példány a családi levéltárban: I. 2, I. 137.^[VISSZA]
253. A jelentés szövege, mellékleteivel, fölvétetett az országgyűlés naplójába. Diarium Comitiorum anni 1792. 58–73. 1.^[VISSZA]
254. 1806 deczember 29-ikén. Kazinczy levelezése, IV. k. 455. 1.^[VISSZA]
255. 1798-ban somogyi főispánná beiktatása alkalmával írt üdvözlő versében, id. h. 99. 1.^[VISSZA]
256. A családi levéltárban.^[VISSZA]
257. Status regni Hungariae anno 1792. – Discussio oratoria.^[VISSZA]
258. 1792 augusztus 28-ikán. – Martinovics és társainak összeesküvése, 64. 1.^[VISSZA]
259. Dissertatio politica publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus. 1791. – De comitiis regni Hungariae. 1791. Extractus legum de statu ecclesiastico catholico in Hungaria latarum, 1792. – De diversis subsidiis publicis dissertatio. 1792.^[VISSZA]
260. Ezt számadási könyvében jegyezte föl.^[VISSZA]
261. Martinovics és társai összeesküvése, 251. 1.^[VISSZA]
262. Zichy Antal, gróf Széchényi István élete, I. k. 7. 1.^[VISSZA]
263. Az összeesküvők fáját ábrázoló egykorú szinezett rajz hasonmását (169. 1.) a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött példányról adjuk. Megjelent a Magyar Nemzeti Története VIII. kötetében.^[VISSZA]
264. Az 1809 januárius 21-ikén és márczius 1-én kelt levelek. Gróf Dessewffy József bizodalmas levelezése Kazinczy Ferenczczel, (Pest, 1860.) I. k. 61, 64. 1.^[VISSZA]
265. 1793 november 27-ikén. Ezen irat, úgyszintén az ezen ügyre vonatkozó alább idézendő többi iratok a családi levéltárban II. 2. III. szám alatt.^[VISSZA]
266. Az 1794 februárius 10-ikén tartott közgyűlés végzése.^[VISSZA]
267. 1794 november 12-ikén.^[VISSZA]
268. 1794 deczember 4., illetőleg 23-iki leiratokkal.^[VISSZA]
269. Ez ügyben 1802 márczius 4-ikén intéznek Széchényihez folyamodást.^[VISSZA]
270. Diarium, 38. 1.^[VISSZA]
271. 1796 deczember 24-ikén Fiuméból.^[VISSZA]
272. Rede an den wohledlen Magistrat und ehrsame Bürgerschaft der k. Freystadt Ödenburg bey der Feyerlichkeit des Aufruffs gehalten von S. Excellense dem Hochgebohrnen Herrn Grafen Francz von Szécsény den 21. April 1797. – Sopron, év n.^[VISSZA]
273. 1798. évf. 84. 1.^[VISSZA]
274. Csokonai Mihály minden munkái. Kiadta Schedel Ferencz. (Pest, 1844.) 93–99. 1.^[VISSZA]
275. Id. m. 102–105. 1. – Palóczi Horváth Ádám szintén írt a grófné tiszteletére, (czíme : «Öröm Somogyban»), a mely nem jelent meg nyomtatásban. Kézirata a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában.^[VISSZA]
276. Orationes dictae dum ... Franciscus comes Széchényi ... supremus comes comitatui Schimigiensi ... praeficeretur ... Bécs, 1798.^[VISSZA]
277. 1799 januárius 2., 9., 11-ikén bécsi ügynökéhez intézett levelei a családi levéltárban, 1. 2. 1. 153. szám alatt.^[VISSZA]
278. T. i. alulirott.^[VISSZA]
279. 1. 2. 1. 154. szám alatt.^[VISSZA]
280. A censor «non admittitur»-jával ellátott kézirat a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. V. ö. Szinnyei, Magyar írók élete és munkái, I. k. 554. 1.^[VISSZA]
281. Ezt a jutalmat ünnepélyes módon nyujtották neki át a lap kiadói 1791 januárius 22-ikén, a miről lapjukban részletes tudósítást tettek közzé.^[VISSZA]
282. A röpirat czíme: «A magyar anyáknak az országgyűlésre egybegyűlt nagyjai a magyar atyák elejébe terjesztett kérések.» Pest, 1790.^[VISSZA]
283. Ballagi Géza, A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig, (Budapest. 1888.) 508. 1.^[VISSZA]
284. 1791-ben Bécsben névtelenül jelent meg. Némelyek Nagy Mihálynak tulajdonítják a fordítást. Szinnyei, id. m. I. k. 554. 1.^[VISSZA]
285. Ballagi, id. m. 624. 1.^[VISSZA]
286. Ezután felhagyott az irodalmi munkássággal. Csak 1802-ben adott ki egy ünnepi éneket, Széchényi Ferencz leányának menyegzője alkalmával. Titkári állását időközben gazdatiszti hivatallal cserélte föl a Széchényieknél. Bretzenheim herczegnél és a pécsi püspöknél volt alkalmazva. 1829-ben halt meg. Szinnyey, id. h.^[VISSZA]
287. Szinnyey, IV. k. 1122. 1.^[VISSZA]
288. Ezt Kazinczynak 1790 november 2-ikán Arankához írt leveléből tudjuk. Kazinczy levelezése, II. k. 120. 1.^[VISSZA]
289. IV. k. 541. 1.^[VISSZA]
290. II. k. 57. 1.^[VISSZA]
291. Ennek 1798 augusztus 23-ikán kelt levele a levéltárban.^[VISSZA]
292. 1798 márczius 10-ikén.^[VISSZA]
293. A családi levéltárban: I. 9, III. 56.^[VISSZA]
294. 1793 szeptember 24-ikén.^[VISSZA]
295. 1796 szeptember 27-ikén.^[VISSZA]
296. 1793 deczember 6-ikán, Bécsből.^[VISSZA]
297. 1800 április 15-ikén.^[VISSZA]
298. Kollányi alább idézendő értekezésében.^[VISSZA]
299. Schedel kiadása, 890. 1.^[VISSZA]
300. Komáromból, 1798 januárius 26-ikán. Eredetije a családi levéltárban I. 9. III. 56. b.^[VISSZA]
301. Csokonai Vitéz Mihály arczképe (193. 1.), Rauh J. által Bécsben készített kőnyomat, a Nemzeti Könyvtár Schedel-féle Csokonai-kiadásának élén jelent meg Pesten, 1844-ben.^[VISSZA]
302. Csokonai Vitéz Mihály munkái. Közli Kelemföldy. (Lipcse. 1845.) III. k. 47. 1.^[VISSZA]
303. Mindkét levél eredetije a családi levéltárban.^[VISSZA]
304. A gróf Széchényi Ferenczet családja körében ábrázoló (197. 1.) vízfestmény 1794 körül készülhetett, a grófi mátkapárt ábrázoló kép pendantjául. Eredetije a Magyar Tudományos Akadémia Széchényi-múzeumában őriztetik.^[VISSZA]
305. Schedel kiadása, 323. 1.^[VISSZA]
306. Schedel-féle kiadás, LIII. 1.^[VISSZA]
307. 1802 augusztus 4-ikén. Ugyanott, LVII. l.^[VISSZA]
308. 1802 szeptember 16-ikán. Id. m. 873. 1.^[VISSZA]
309. Id. m.^[VISSZA]
310. 1812 deczember 19-én. Id. m. 886. 1.^[VISSZA]
311. Id. m. 393–95. 11.^[VISSZA]
312. 1803 július 17-ikén. Eredetije a családi levéltárban.^[VISSZA]
313. Id. h. 800–892. 1.^[VISSZA]
314. Csokonainak Széchényihez intézett utolsó levele 1804 június 15-dikéről van keltezve. A könyvtárból egy könyvet kér kölcsön kiadatni. A családi levéltárban, I. 9. III. 56 b. alatt.^[VISSZA]

---