FRAKNÓI VILMOS: SZÉCHÉNYI FERENCZ, 1754

A czenki könyvtár rendszeres gyarapodása. Kéziratai Kovachich Márton Györgynek forrásúl szogálnak. Kovachich terve a történetkutatás rendszeresítése felől. E terv hatása Széchényire. Az első érintkezések Széchényi és Kovachich között. Széchényi felkéri Kovachichot a történelmi források másoltatására. A nyilvános nemzeti könyvtár eszméje. Megállapodás Széchényi és Kovachich között ennek gyűjteménye megvétele felől. Kovachich sürgeti a szerződés megkötését. Az első szállítmány. Széchényi a Budai Krónikára és Turóczira vágyik. Nehézségek a szerződés megkötése körül. Kovachich jogtörténeti munkái egyikét Széchényinek ajánlja. A Budai Krónika egy példánya Jankovich tulajdonában. Hiú kisérletek megszerzésére. Jankovich duplumai. Kovachich közvetítő szerepe Széchényi újabb kézirat-vásárlásainál. A franczia háború miatt a könyvgyűjtésben szünet áll be. Kovachich aggodalmai. Széchényi sürgeti a kéziratok átadását. Az áldozataiért őt megillető dicséreteket elhárítja magáról.

SZÉCHÉNYI czenki könyvtára folytonosan gyarapodott és gazdagodott nemcsak nyomtatványokban, hanem kéziratokban is, a melyek túlnyomó részben oklevelek és országgyűlési irományok másolataiból állottak.^[316] Ezeket készséggel bocsátotta a magyar történetbúvároknak rendelkezésére. Legelsőnek Kovachich Márton György, a magyar alkotmány- és jogtörténet megalapítója merített ezen forrásból. A horvát származású pozsonymegyei tudós, ki 1774-ben az egyetemi könyvtár tisztviselője és hét év multával a magyar királyi kamaránál lajstromozó lett, szerény és szegény javadalmazású állásában széleskörű könyv- és levéltári kutatásokat tett, másolatokból nagy gyűjteményt szerzett össze, és 1790-ben a magyar országgyűlési emlékek kiadását megindította. E mellett a történeti forrástanulmányok rendszeres előmozdítása végett egy tudományos intézet létesítését tűzte ki czéljául.

Az 1791. évben a hazai történettudomány művelése érdekében annak az eszmének toborzott híveket, hogy az erre hivatottak lépjenek szövetségre és irodalmi társaságot alkossanak, a mely összegyűjtené a hazánkat érdeklő összes okleveleket a mohácsi vészig. Útalt arra, hogy számtalan forrás kinálkozik a különféle levéltárakban, külföldi kiadványokban, a Kollár-, Hevenesy-, Kaprinay-féle kéziratokban, Batthyány József primásnak, Batthyány Ignácz erdélyi püspöknek, Széchényi Ferencz grófnak stb. gazdag gyüjteményeiben, a melyekből hazánk múltját felderítő számos kiadványt lehet szerkeszteni; evégből a haza múltjának felderítésére szükséges a társulat könyvtárába összegyűjteni a Magyarországra vonatkozó összes kéziratokat és nyomtatványokat.

Mindezt bőven és részletesen kifejtette egy nagyobb munkában,^[317] melyet az 1791-ik év nyarán szétküldött az országban a mágnásoknak, főpapoknak, megyéknek, városoknak.

A következő év kezdetén pedig egy rövidebb emlékirattal népszerűvé akarta tenni tervét.^[318]

Tüzetesen szól a társulat létesítendő könyvtáráról, melybe elsősorban az összes hazai írók munkáit kellene összegyűjteni és a külföldiekéiből mindazokat, a melyekben valami magyar vonatkozás van, továbbá hasonló természetű kéziratokat, okleveleket és földabroszokat is. A gyűjtemény nyilvános jelleggel birna. Ezen könyvtár alapját képezhetné az a könyv- és kézirat-gyűjtemény, a mely az ő tulajdonát képezi s a melyet ő e czélra készséggel átengedne.

Azonban Kovachich eszméje nem talált pártolásra, a tervbe vett irodalmi társaság nem alakult meg.

Ezek a tervezgetések nagy mértékben megragadták Széchényi figyelmét és irányadólag befolytak az ő könyvtárgyűjtői és alapítói tevékenységére.

Személyes összeköttetésbe az 1791-ik év elején léptek egymással. Kovachich felkérte Széchényit, hogy gyűjteményéből néhány darabot engedjen át neki lemásolás végett. A gróf azt válaszolta, hogy mikor legközelebb Pestre utazik, magával hozza azt, a mire szüksége van; viszont kérte, hogy a mit Kovachich a maga, «jobban mondva a haza számára» lemásoltat, annak az ő számára is és az ő költségén készíttesse el másolatát.^[319]

A következő évben országgyűlési irományokat küldött Kovachichnak, a ki azokat soká tartotta magánál. Az 1794-ik év nyarán attól tartván, hogy Kovachich, mint Hajnóczy barátja, szintén fogságba kerül, nehogy az iratok lefoglaltassanak, azok visszaküldését sürgette. Noha ez az aggodalma alaptalannak bizonyult, a következő év márczius 30-ikán megujította ezt a fölszólítását azzal a megokolással, hogy újabb szerzeményekkel gyarapított könyvtárát a nyár folyamán rendezni kívánja; ez alkalommal ajánlkozik, hogy Kovachich mellett állandóan irnokot tart másolás végett, sőt kérdést tesz, mennyiért lenne hajlandó átengedni neki a birtokában levő eredeti oklevelek és kéziratok közül azokat, melyek a czenki gyűjteményben még nincsenek meg?^[320]

Az ügyet, mikor a gróf Pestre jött, 1795 november havában, szóbelileg is tárgyalták. Megállapodás azonban nem jött létre köztük.^[322]

Kowachich 1796 április 6-ikán értesítette a grófot, hogy ha egy nyilvános nemzeti könyvtár létesülhet, teljesíteni fogja a gróf kivánságát.^[323]

Kovachich az 1796. év tavaszán Bécsben járt, a hol József főherczegnél mindent megmozdított, hogy a történelmi intézetnek fennállását lehetővé tegye. Fáradozásait azonban nem koronázta siker. Belátván, hogy az akkori kedvezőtlen viszonyok közt reménye nem lehet arra, hogy a közel jövőben ebben az irányban történjék valami, Bécsből Czenkre utazott, a hol Széchényivel létrejött a megállapodás, melynek feltételeit Kovachich június 8-ikán irásba foglalta.

Tekintetbe véve – úgymond – azt a jóindulatot, a melylyel Széchényi őt már évek óta elhalmozza, azt a sok jótéteményt, a melyben őt irodalmi törekvéseiben részesíti, főként pedig a haza javára és az irodalom előmozdítására irányzott páratlan munkásságát, hogy háláját iránta ez által is tanusítsa, komoly megfontolás után, barátjainak és jóakaróinak tanácsára, a következőkre határozta el magát:

Összes gyűjteményét, a nyomtatványokat úgy, mint a kéziratokat, okleveleket és másolatokat Széchényi rendelkezésére bocsátja, kivéve az országgyűlési irományokat 1601-től kezdve, a melyeket az országos levéltár részére már előbb felajánlott; de ezek is, ha esetleg ott nem fogadtatnának el, szintén a grófot fogják megilletni. Felhatalmazza őt, hogy a kéziratokat részben vagy egészben, bármikor elszállíttathassa Budáról saját könyvtárába. Egyedül arra kéri, hogy azokat az iratokat, a melyekre kiadványaihoz a gyűjteményből szüksége lenne, elismervény mellett magánál tarthassa.

Mindaz, a mit Kovachich a jövőben ír, lemásoltat vagy bármi úton-módon megszerez, legyen az nyomtatvány vagy kézirat, Széchényi tulajdonát fogja képezni, csak úgy, mintha ezeket már most valósággal átadta volna.

Ezen tulajdonjog jeléül, bármit írjon vagy adjon ki a jövőben, mindenkor el fogja nyilvánosan ismerni, hogy ezt Széchényi gróf könyvtárából merítette. Mindazonáltal, ha valamikor esetleg felsőbb meghagyásra, hivatalból kellene valamit kidolgoznia, vagy pedig ilyen természetű titkos megbízást nyerne, az ilyen irodalmi munkára Széchényi nem tarthatna igényt.

Kötelezi magát, hogy egész életén át törekedni fog Széchényi gyűjteményét nemcsak könyvekkel és kéziratokkal, hanem minden egyébbel, a mi a hazai viszonyok megvilágítására szolgálhat, úgymint érmekkel, pecsétekkel stb. növelni és gyarapítani, oly módon, hogy ha valahol ilyesmit felfedez, a saját nevében elfogadható áron megveszi és a grófnak ugyanazon áron átengedi.

Mindezek fejében Széchényi, 6000 forintot fizet Kovachichnak, vagy az ő halála esetére törvényes örököseinek; és pedig 1000 forintot az 1797. év kezdetén, a többit pedig akkor és oly részletekben, a mikor a grófnak legalkalmasabb lesz. Kamatot nem fizet, tekintettel arra a több száz forintot tevő segélyre, a melyben őt már előbb segítette.

Ha pedig Kovachich két év alatt elhaláloznék, miután a gróf az említett összeget nemcsak a már meglevő, hanem a jövőben is megszerzendő irodalmi dolgokért ajánlotta meg, örökösei csak 4000 forintot kapnak.

Végül kijelenti Kovachich, hogy míg ő ezen szerződés erejénél fogva véglegesen leköti magát, a gróf ezen év végéig fentartja magának erre vonatkozólag a szabad elhatározási jogát.^[325]

A szerződést Kovachich még ugyanazon a napon aláírta és pecsétjével is megerősítette. Ugyanakkor egy másik szerződés szerkesztetett, a melyben Széchényi a föltételeket elfogadja, egyúttal a vásárlásnál szeme előtt lebegő czélt megjelöli. A gróf elmondja hogy elődeinek nyomdokain haladni és utódainak például szolgálni óhajtván, a jó honpolgárnak kötelessége, lévén a haza javára és az ország díszére, tehetsége szerint, a jövő nemzedék számára is fenmaradó intézeteket létesíteni, megalapította családi könyvtarát, a melybe a Magyarországra és a társországokra vonatkozó nyomtatványokat és kéziratokat igyekezett összegyűjteni oly czélból, hogy ezeket az ő vagy pedig az ő utódainak engedelmével a tudósok is használhassák. Több szempont vezérelte őt ebben. A hazai dolgok helyes és teljes megismerése leginkább szolgál a közjó előmozdítására; azok a honpolgárok, a kik hazájuk történetének, viszonyainak megismerésére szentelik idejüket, meg vannak óva attól, hogy mindenféle veszedelmes tanok által befolyásoltassanak; míg ugyanis az ifjúság kiképeztetése felől eléggé van gondoskodva: azoknak, a kik a közhivatalokban lévők használatára szükséges tudnivalókat összegyűjtik, kiadják és feldolgozzák, a szükséges források nem állanak rendelkezésükre. Mialatt ő azon igyekezett, hogy e tervét megvalósítsa, figyelme a Kovachich-féle történelmi intézet gazdag anyaga felé fordult, és elgondolta, mennyire növelné az ő gyűjteményét az ott lévő sok kézirat, a melyekből már annyi külföldön is ismert becses munka jelent meg, új korszakot teremve meg a történetírás és jogtudomány terén. Másrészről azt is részvéttel látta, hogy mily önzetlenül, fáradhatatlanul, összes magánvagyonának feláldozásával, egyedül a közjó és a nemzeti dicsőség lebegvén szemei előtt, gyűjtötte össze ez a buzgó és kitartó akaratú ember a hazai történelem emlékeit és írta meg különféle történelmi és jogi munkáit, nem gondolván arra, hogy saját jövőjéről gondoskodjék. Ő tehát össze akarván kötni Kovachich érdekét a saját törekvéseivel, némileg megjutalmazni is óhajtván a haza körül szerzett számos érdemeit és dicséretes buzgalmát, megveszi gyűjteményét.

Ezt a szerződést Széchényi, mivel ez idő szerint nem volt eléggé tájékozva Kovachich gyűjteménye felől, nem írta alá, hanem fentartotta magának a jogot, hogy 1797 január 1-jéig visszaléphessen a vételtől.

Azonban Kovachich sokkal jobban óhajtotta a szerződés létrejöttét, és erre sokkal jobban sarkalták őt saját nyomasztó körülményei is, hogysem sokáig türelemmel várni tudott volna.

Már augusztus 12-ikén levelet intéz Széchényihez, a melyben arra kéri, értesítse őt, megmarad-e elhatározása mellett, mert ha szándékát megváltoztatta volna, más alkalmas mód is kinálkoznék számára, hogy gyűjteményét értékesítse. Ha Széchényi ragaszkodik ahhoz, hogy a gyűjteményt magához váltja, intézkedjék idejekorán az iránt, hogy miként történjék azon kéziratok elszállítása, a melyekre ő neki egyelőre kevésbbé leend szüksége.

Széchényi el volt ugyan határozva a gyűjtemény megvásárlására, de mielőtt magát végleg leköti, szerette volna, ha Kovachich elküldi neki kéziratainak pontos és teljes jegyzékét. Kovachich azonban jegyzék helyett október 13-án egyelőre csak azon ötven kötet kéziratnak a lajstromát küldötte meg, a melyekre előreláthatólag nem lesz szüksége, megjegyezvén, hogy ezeket haladéktalanul szállíthatná.

Levelében elpanaszolja, hogy ahányszor csak rátekint ezekre az iratokra, avagy arra gondol, mennyi fáradságot, munkát, időt, fordított ezekre, könnyekkel telnek meg szemei. S mert mindazt az időt, a mit az élet örömeire, gyönyörökre, vagy akár saját boldogulásának előmozdítására fordíthatott volna, ezekbe ölte bele, összes jövedelmeit, 20,000 forinton felül belefektette ebbe a vállalatba, és daczára ennek, nemcsak hogy semmiféle jutalomban, elismerésben nem volt része, de még valóságos jótétemény gyanánt kell fogadnia, ha az irigység, mely minden előrehaladást ellenséges szemmel néz, vesztére nem tör. Most is kénytelen egész élete szorgalmának gyümölcsét, a melyre oly drágán tett szert, hogy a rá fordított költségből független és kényelmes életet teremthetne magának, szintúgy áruba bocsátani, és a mellett még azt is beismerni, hogy a gróf ritka nagylelküséget tanusít iránta, ha a vétel megtörténik, s ő bizonyos mennyiségű készpénzhez jut. Biztosítja azonban a grófot, hogy ha körülményei netalán úgy alakulnának, hogy szándékától kényszerülve lenne elállani, az ő iránta táplált érzelmei azért nem fognak megváltozni.

Széchényinek megesett a lelke a szegény tudóson és november 7-én némi vigasztalásképpen kijelentette neki, hogy megköti vele a szerződést és annak elismeréseül új évre 1000 forintot utalványoz neki. Ennek fejében azonban gondoskodjék ő is arról, hogy könyveinek legalább egy részét Sopronba szállíttassa; a legrégibb magyarországi nyomtatványt, a Budai Krónikát pedig bármilyen áron szerezze meg neki. Egyúttal újból felszólította őt, hogy gyűjteményének jegyzékét küldje meg.^[326]

Kovachich erre útnak indított egy csomó kéziratot. A jegyzékre vonatkozólag azonban arra kérte Széchényit, legyen még némi türelemmel.

Az 1797. év közeledtével Széchényi elérkezettnek látta az időt arra, hogy a maga részéről is véglegesítse a kéziratok megvásárlását és aláírta a szerződést, a mely egyebekben megegyezett a Kovachich által aláirottal, csak azt toldotta még hozzá, hogy Kovachich minden esetleges zavar elkerülése czéljából tartozik a részére jövőben megvásárlandó tárgyakat haladéktalanul elküldeni, ha pedig erre egy héten belül nem lenne alkalma, legalább annyit tudatni vele néhány sorban, hogy ezt és ezt megvette, hogy ekként ő bármikor kimutathassa jogigényét minden tárgyra vonatkozólag.^[327] Ezt azután deczember 30-án azzal a felhívással küldötte meg Kovachichnak, nyilatkozzék, mikor akarja átvenni az 1000 forintot. Egyszersmind pedig értesítette őt, hogy a mint egy-egy szállítmány kezeibe érkezik a könyvekből és kéziratokból, ő haladék nélkül meg fogja neki küldeni az átvételi elismervényt, Már most is megtette volna ezt, de küldeményében több tisztán Ausztriát érdeklő dolog volt, ezeket pedig ő nem akarja megtartani, mert nem egyezik meg az ő czéljával, és nem akarja azt a kis helyet, a hol a könyvtár megszorul, ezekkel lefoglalni. Ilyeneket tehát ne küldjön többé. Az apró nyomtatványok nagy részben megvannak az ő gyűjteményében is, ennélfogva azokat a duplumok közé tette. Ezeknek a jegyzékét is mielőbb el fogja küldeni. Bárcsak az ezek elárusításából befolyó pénzen meg lehetne venni a Budai Krónikát vagy Túróczynak augsburgi kiadását! «Nagyon kérem» – úgymond – «ne engedje, hogy ez a dolog engem még továbbra is oly kegyetlenül izgasson, hanem vegye meg bármi áron Jankovicstól; mert ezt éppen annyira szeretném magaménak mondani, mint Uraságod némely olyan oklevelet, a melynek hiányát érzi, és a melynek értékét egyedül képes megítélni. Szerezze meg számomra ezeket, hogy a magyar könyvtár naponkénti gazdagítására irányuló buzgalom az új évben se aludjék ki szivemből, sőt inkább még inkább növekedjék.»^[328]

Kovachich azonban nem volt megelégedve a gróf által kiállított szerződéssel. Attól tartott, hogy egyik-másik kifejezést esetleg az ő hátrányára lehet majd magyarázni, s ezt meg is írta a grófnak.

A lajstromot sem volt még érkezése összeállítani. De hogy a grófot megnyugtassa, azt hangoztatta, hogy magának is érdekében áll mielőbb összeállítani a jegyzéket; különben reményli, hogy a gyűjtemény legnagyobb részét még a nyár folyamán átszolgáltathatja. A mi a Budai Krónikát illeti, Jankovich Miklós, a ki egy példányát bírja, olyan ember, «a ki három zsidón és öt görögön túltesz», de legyen türelemmel; az a példány vagy az övé lesz, vagy senkié.

Vagy három nap mulva ismét ír a grófnak, arra kérvén őt, hogy ilyen czímű kiadandó munkáját: «Monumenta Antiquitatum Jurisprudentiae Hungariae» neki ajánlhassa, és mellékletül Bécsben saját költségén készítendő arczképét közölhesse. Egyúttal biztosítja őt, hogy ha az isteni gondviselés még három évet enged neki erőben, egészségben, s a gróf nem vonja meg tőle nagylelkű támogatását, úgy a czenki Széchényi-Múzeum külömb lesz mint az ország bármely gyűjteménye és a külföldiektől sem marad nagyon hátra.

Széchényi nagyon nyugtalankodott, hogy a Budai Krónikát majd más valaki fogja megszerezni, újból kérte tehát Kovachichot, hogy bármilyen magas áron is vegye meg e ritkaságot. Az ajánlást egyébiránt elfogadta. «Mindig» – úgymond – «igyekeztem elhárítani magamtól azt, hogy nevem alatt könyvek jelenjenek meg; azonban Tekintetes Uraságod munkája azon könyvek közé tartozik, a melyet az utókor is méltó figyelemre fog érdemesíteni. Ezért a szerző és a könyv kedvéért s nem magamért az ajánlást elfogadom.»^[329]

Kovachich megkisérlette rávenni Jankovichot, hogy a Budai Krónikát eladja, de azt tapasztalta, hogy Jankovich csakis egész gyűjteményét lenne hajlandó árúba bocsátani.

Ez a közlés még jobban fokozta Széchényi nyugtalanságát. Kovachichot újból fölhívta, hogy a Krónikát okvetlenül megszerezze, a többi könyvnek pedig a jegyzékét küldje meg neki.^[330]

Jankovich ekkor kijelentette Kovachichnak, hogy nem gondolt az eladásra és igérte, hogy ha valamikor erre elhatározná magát, okvetlenül értesíteni fogja erről. Ugyanakkor kereken kijelentette, hogy a Krónikát semmi áron el nem adja.

Kovachich különben abban a véleményben volt, hogy a Krónikát esetleg más uton is meg lehetne szerezni, különösen arra számított, hogy az esztergomi káptalan könyvtárában, mely legnagyobb részben régi könyvekből áll, a Budai Krónika is meglesz másodpéldányban!

Széchényi rögtön válaszolt, hogy mennyire örvend csak a reménynek is, hogy a Budai Krónika meglesz. Azonban aggasztja, hogy Kovachich majd nagymérvű elfoglaltsága miatt nem utazhatik el Nagyszombatba. Arra kéri tehát, intézze el a dolgot mielőbb levélben.^[331]

Egyébiránt ebben az időben más mindenféle vásárlások is foglalkoztatták Széchényit, a melyeknél szintén Kovachich volt a közvetítő.

Ő küldi meg Jankovich dumplumainak jegyzékét Czenkre; a mikor Horányi Elek felajánlja megvételre gyűjteményét a grófnak, ő figyelmezteti, hogy az oklevélgyűjteményt magában foglaló kötetet meg ne vásárolja, mert ő az egészet felhasználta; ellenben ajánlja, hogy azokat a hungarikákat, a melyek Czenken még hiányoznak, szerezze meg, ilyen azonban nem sok lesz neki. Ugyancsak ő mond véleményt a Wietoris- es Bujanovits-féle kéziratok felől. A Dragonics által Széchényihez küldött Veranchich-féle iratokat hasonlóképpen ő nézi át, s azt ajánlja, hogy legfeljebb 300 forintot adjon értük a gróf, miután azt a mi használható van bennük, ő már leírta. E mellett a könyvárusokkal is sokat érintkezik a gróf érdekében, de ezekkel sehogy sincs megelégedve; panaszkodik, hogy nem lehet nekik megmutatni azt az írott lajstromot, a mit ő a gróf könyvtáráról kapott; mert azt tapasztalta, hogy «ezek az uzsorások», ha olyasmi van a birtokukban, a mit a lajstromban nem találtak, ennek az árát aránytalanul magasra tartják.

Széchényit mindannyiszor valósággal felvillanyozta a hír, hogy Kovachich itt vagy ott valami ritkább könyvre vagy oklevélre akadt. Midőn pl. azt hallja, hogy Jankovichnak Mátyás király 1475-iki, Nysnánszkynak pedig II. Ulászló 1500-iki decretuma van a birtokában, póstafordultával így ír Kovachichnak: «Miért szomorítod az én szívemet azzal, a mit a két decretum felől írsz, midőn én teljes szabadságot adtam neked az ilyenek megszerzésere?! Annál is inkább csodálom ezt nálad, miután kevésbbé ritka dolgok is nem egyszer költekezésre csábítottak, habár a saját pénzedről volt is szó; csak nem akarsz engem megkímélni a kiadásoktól? Ezt minden más alkalommal hálával fogadnám, csak akkor nem, a mikor a magyar irodalomról van szó!»

Pedig ekkor más gondok, más áldozatok is vették igenybe Széchényi lelki és anyagi erejét.

A győztes Bonaparte, miután Olaszországot elfoglalta, Bécs felé nyomúlt. Mire Ferencz király 1797. április 8-án kihirdette a magyar nemesség általános felkelését.

«Szomorú dolog» – írja Széchényi Czenkről április 27-én Kovachichnak, – »hogy nekem is el kell hallgatnom irodalmi dolgaimmal, a mik nekem mindig oly kedvesek voltak. De elnémítja hangomat a fegyverzaj, a felkelő nemesség készülődése.» A könyveket és kéziratokat most már csak a béke helyreálltával várja, s akkor gondoskodni fog arról is, hogy az újabb szerzeményekre pénzt küldjön neki, a mit jelen körülményei közt nem tehet meg. Hasonlóképpen a béke megkötése után fogja könyvtárának katalógusát is újból összeállítani, miután az sok új dologgal gyarapodott. A czenzuránál és a kiadásnál az ő segítségére is számít.^[332]

Széchényi szokása ellenére, válasz nélkül hagyta a levelet. Mire Kovachich október 13-án és deczember 22-ikén újra ír a grófnak. Elpanaszolja, hogy olyan rosszul állanak dolgai, hogy ha Széchényi nem segít rajta, a legnagyobb nélkülözésnek néz eléje feleségével együtt, a ki szülés előtt áll.

Azzal kecsegtette magát, hogy Széchényi az újév alkalmából minden bizonynyal válaszol leveleire. Várt tehát napról napra, egészen január 20-áig, a mikor újból felkeresi a grófot soraival, sürgetvén a választ az előbbeni leveleiben előadottakra, mert a gróf hallgatása őt a legkellemetlenebb bizonytalanságban hagyta. Bármit határozzon is, tudassa vele mielőbb, hogy esetleg máskép gondoskodhassék magáról. Egyébiránt a nemzeti könyvtár létesítése ügyében a főherczeg-nádorhoz benyujtandó emlékiraton dolgozik, mert addig akarja ezt sürgetni, míg vagy lesz belőle valami, vagy pedig minden reménye eloszlik.^[333]

Végre január 24-én Széchényi igen barátságos hangon kéri őt Sopronból, hogy intézze az ő közös ügyüket oly módon, hogy abban a kellő rend és biztosság szem előtt tartassék. Mit ér az, ha a kéziratmásolatok az ő tulajdonát képezik, de az egyik részök itt van, a másik amott, és sem rendezve nincsenek, sem jegyzék nem készült róluk. Ezek bizonyára díszére fognak válni az ő könyvtárának, legyen tehát rajta, hogy előbb a lajstromot, azután pedig magukat a kéziratokat megkapja. Csak ha ez megtörtént és már rendezve is lettek, kellene újabb vásárlásokat eszközölni. Remélli, hogy nem fogja őt félreérteni. Ha ugyanis óvatos volt a vásárlásban, még óvatosabbnak kell lennie, mikor a kéziratok megőrzéséről van szó.^[334]

Kovachich megnyugtató nyilatkozatokkal nem fukarkodott. A kívánt részletes jegyzéket, úgymond, lehetetlenség elkészítenie, olyan nagy az anyag. Ha a gróf ragaszkodik az iratok elküldéséhez, ő ezt is megteszi, bár ez által megakadályoztatnék munkáinak kiadásában. Nyugodjék meg azonban az ő becsületes szándékában, ő időről időre el fogja neki küldeni azt, a mire már nem lesz szüksége, valamint az újabb szerzeményeket is. Halála esetére pedig nem lehet semmi joga a kincstárnak az ő hagyatékához, mert felesége van, a ki utána örökölni fog, ez pedig annál kevésbbé fogja meggátolni a gróf tulajdonát képező kéziratok kiadását, mert ezek mindegyikére rá van vezetve: «Ex Grammatophylaceo Széchényiano».

Az 1798-ik év tavaszán Kovachich egyik készülő munkáját Széchényinek kivánta ajánlani. Ez szívesen adta beleegyezést. De szerénysége ez alkalommal is megszólal: «Kikötöm» – úgymond – «hogy az előszóban engem ne dicsőítsen; mert a dicséreteket, a melyek a gazdagságnak szólanak, ha az jó czélra fordíttatik is, nem szenvedhetem. Nincs érdemem abban, hogy őseimtől vagyont örököltem, és azt kötelességem szerint gyermekeim számára megőrzöm.»^[335]

A könyvgyűjtés eredeti irányában lényeges változás áll be. A magyar könyvtár alapításának terve Kovachich eszméjének továbbfejlesztése. Széchényi terve a nemzeti szellem történeti fejlődésének megismertetésére. A feladat szabad formulázása. A munkatársak. Ribay György. Görög Demeter. Rát Mátyás. Széchényi levelezései a hazai írókkal. Megbizás Bolla Márton részére az Erdélyben található könyvek megszerzésére. Nyomozás a Budai Krónika után. A könyvtár rendezése. A magyar könyvtár katalogusa. Denis előszava a katalógus első kötetéhez. Széchényi Kovachichot Czenkre hívja a kéziratok lajstromozására. Kovachich vonakodása. Tagadó válasza. A Formulae Solennes styli. A czenki kéziratok jegyzékének közrebocsátása. A viszony Széchényi és Kovachich között elhidegűl. Az 1800-iki nemesi felkelés. A könyvtár Pestre költözésének terve.

Széchényi könyvgyűjtői törekvéseiben kitűzött czélja az évek folyamán módosuláson ment keresztül. Kezdettől fogva előkelő helyet jelölt ki gyüjteményében a Magyarországra vonatkozó irodalmi emlékeknek, az úgynevezett hungarikumoknak; de egyúttal azon volt, hogy a külföldi tudományos irodalom legkiválóbb termékeit megszerezze. Evégből külföldi könyvárúsoktól és antiquáriusoktól, különösen a bécsi Bartsch, Binz, Blumauer, Degen, Schaumburg, a lipcsei Thiele, a nürnbergi Murr kereskedéseiben nagy megrendeléseket tett. Az 1795-ik év elején Roscher prágai kanonok egész könyvtárát vette meg 1064 forinton.^[336]

Azonban éppen erre az időpontra esik az az elhatározása, hogy különleges «magyar könyvtárt» fog alapítani. Ennek megfelelően adta ki most utasításait a könyvárúsoknak. Ezek egyike, Blumauer, 1795. május 25-ikén új könyvszállítmányt indítván számára útnak, jelezi, hogy «abban egyetlen egy könyv sincs, a mi határozottan ne illenék bele egy magyar könyvtárba, s a mi Excellentiádnak már megvolna; ... miután most már egy magyar könyvtárnak kellő válogatással és kritikával összegyűjtésében minden irodalmi segédeszközöm megvan: azt hiszem, képes leszek Excellentiád óhajtásának eleget tenni.»^[337]

Széchényi elhatározására lényeges befolyást gyakorolt Kovachich, nemcsak nyomtatott terveivel, hanem élőszóval is. Mint az ő saját leveléből tudjuk, egy izben Czenken időzvén, rábeszélte a grófot, hogy kizárólag hazai tárgyú nyomtatványokat, kéziratokat és érmeket gyűjtsön, mert «így viszonylag csekély áldozatok árán mindenkit túlszárnyalhat; míg másképpen magángyűjteményét az általános vonatkozású és idegen nyelveken írt munkákban annyira gazdag nyilvános könyvtárak és éremgyűjtemények egészen elhomályosítanák.»

Széchényi megfogadta tanácsát; de eszméjét tovább fejlesztette, magasabb színvonalra emelte. Kovachich a politikai és jogtörténet buvára és munkása volt; csakis az lebegett szeme előtt, csakis annak szolgálatára tervezte a nemzeti könyvtár létesítését. Széchényi a nemzeti élet egész körét karolta föl, összes nyilvánulásait egyenlő jelentőségűeknek ismerte föl. A nyelv fejlődése vagy az ipar és kereskedelem terén kifejtett tevékenység az ő szemeiben nem birt kisebb fontossággal, mint a nemzeti múlt bármelyik dicsőséges hadi eseménye, vagy az államjog legbonyolúltabb kérdése. Egy régi magyar verset vagy valamely czéhlevelet annyira becsűlt, mint egy országgyűlési végzeményt, vagy nagy csatáról szóló jelentést.

Sőt gondolatának következetes kialakításában annyira ment, hogy a nemzeti szellem történeti fejlődésének megismertetéséhez a magyarországi összes nyomtatványok egybegyűjtését szükségesnek ismervén föl, erre merészen vállalkozott. Oly elhatározás volt ez, a mely példátlanul áll; a mennyiben magángyüjtő lelkében sehol sem fogamzott meg. Érdekes, hogy ezt el nem árulta Kovachichnak, a ki egyik levelében nehezteléssel említi, hogy nem érti, miképen történhetett, hogy az ő jelenlétében soha szóba nem kerűlt a grófnak a magyar nyelven megjelent összes munkák összegyűjtésére vonatkozó szándéka, a miről másoktól nyert értesítést. De távol van attól, hogy ezt a szándékot helytelenítené. Azért neheztel, mert e tekintetben is tanácscsal szolgálhatna; most tehát felajánlhatja közreműködését.^[338]

Széchényi ekkor szabatosan formulázta a kitűzött feladatot egybegyűjteni «az összes nyomtatványokat, melyek Magyarországban és magyarországi iróktól külföldön jelentek meg; továbbá a nyomtatványokat és kéziratokat (az utóbbiakat akár eredetiben, akár másolatban), melyek a magyar korona országainak multjára és állapotaira világot vetnek.»

Ezen feladat megoldásához nem volt elégséges a könyvpiaczhoz fordúlni. Magánosok buzgó közreműködésére szorúlt. Munkatársakban nem volt hiány. Nagyrészt az írók táborából toborzotta őket, a kik örültek, hogy valamiben szolgálatára lehettek.

Ribay György, a kinek magának is szép gyűjteménye volt a régi vallásos irodalom termékeiből, több éven át kutat az ő megbizásából régi magyar nyomtatványok után, sőt a magáéból is adogat el a czenki könyvtár számára. 1796 márczius 6-ikán ismét tudatja, hogy felajánlották neki vételre Károli bibliájának 1612-iki kiadását és más régi magyar könyveket, melyek nincsenek meg a gróf által hozzá eljuttatott jegyzékben. A következő évben pedig Széchényi egy láda könyvet vett meg Ribaytól.

Görög Demeter 1795 november 3-ikán írt levelében, «meg vallja, szégyenli könyvet pénzért adni a grófnak, kinek úgy is sokkal tartozik, hozzá annyi izben tanusított kegyességeért», de kénytelen vele, miután a gróf kijelentette, hogy ingyen nem fogad el semmit. Egyebek között a magyar hirlapok gyűjteményét ajánlja föl neki.

1796-ban Rát Mátyás arról értesíti, hogy az általa három esztendőn át folytatott «Magyar Hirmondó»-ból teljes példányt nem talál, de ha másként nem lehet, azt az egyet fogja elküldeni, «a melyet avégre kívánt megtartani, hogy gyermekei és jövendő maradékai néhai igyekezetét láthatnák, és arról magoknak példát vehetnének».

Horányi Elek tudós piarista, a magyar írók életrajzgyűjteményének szerzője, igéri 1797-ben, hogy felkeresi őt Czenken és minden régi magyar kézírásait és könyveit magával hozza. Pállya István pedig «megírta, mint a debreczeni, mint pedig a kolozsvári rektoroknak, hogy addig is, a míg vistatióra hozzájuk megy, igyekezzenek ritkább régi magyar írásokat és könyveket összeszerezgetni, hogy azokat azután magával Pestre hozhassa.»

Rájnis József egy ritka könyvet, Apáczai Csere János Magyar Encyclopediáját (mely 1653 Utrechtben jelent meg), igérte Széchényinek, a ki nem kapván meg a könyvet, türelmetlenkedni kezdett. Mire Rájnis mentegeti magát, hogy az ígéret csak akkorra szólott, ha a munkát Komáromban újra nyomják. Irja továbbá, hogy Fabchich József tanárt még mindig nem tudta rávenni, hogy magyar Kálvinját a grófnak elküldje; azt mondja, hogy még szüksége van rá. Más ritka könyvet még nem talált, de ha talál, a grófot értesíteni fogja.

Bolla Márton kolozsvári piarista tanár az Erdélyben található könyvek megszerzésére kapott megbízást. Ez leiratta a megszerzendő munkák lajstromát több példányban és szétküldötte ismerőseinek Szebenbe, Enyedre, Marosvásárhelyre, Gyulafehérvárra, Udvarhelyre. Kolozsvárott pedig személyesen adta át barátjainak, azzal a kéréssel, hogy ha vannak ilyen eladó könyveik, jegyezzék fel ezeket a lajstrom szélére. 1798 május 31-én arról értesíti a grófot, hogy a kolozsvári könyvnyomtató műhelyben talált munkákat 61 forint 15 krajczárért megvette és Pestre szállíttatta. Kolozsvárt és Marosvásárhelyt 35 könyvet szerzett, «ezek is nem a ritkábbak, majd tsupa csekélységek.» Küld két kis lajstromot is; az egyik halotti beszédeket, verseket, dissertatiókat foglal magában 9 kötetben. Az árát 9 aranyról 6-ra sikerült leszállítania. Sem olcsóbban, sem válogatva nem adják. Igaz, hogy van köztük néhány oratio és vers, a melyeket már előbb megküldött, de vannak más régebbiek és ritkábbak is. A másik lajstrom egy református ifjúnak eladó könyveit foglalja magában, a ki a könyvgyűjtésben segítségére szokott lenni.

Szvorényi Mihály 1799-ben Széchényi czenki könyvtárának néhány kéziratot küld, «melyek egyelőre ugyan nem birnak valami nagy értékkel, de egy század mulva bizonyára meg lesz az értékük.»

Báthory Gábor (1800.) Debreczenben a Budai Krónika után tudakozódott, de a kollegium könyvtárában nem volt meg; ha meglenne, – úgymond – ezt a ritkaságot senkinek oda nem adnák, de a grófnak szolgálnának vele.

Ezalatt serényen folyt a könyvtár rendezése a czenki kastélyban, a gróf személyes vezetése alatt, főképen Tibolth Mihály, a nevelő közreműködésével.

Széchényi azzal a szándékkal foglalkozott, hogy kastélyában egyedül a «magyar könyvtárt» állítja föl, egyéb könyvkészletét pedig, a mely az általános irodalom és tudományosság termékeiből állott, Sopronban helyezi el és bocsátja közhasználatra; a nagyszámú kettős példányokat egy felállítandó «magyar közkönyvtár»-nak ajánlja föl.^[339]

Ugyanakkor a magyar könyvtár katalogusának nyomtatásban közzétételére tette meg az előkészületeket. Erre ösztönözte őt gróf Teleki Sámuel példája, a ki egészen más természetű, az egyetemes tudományosság czéljainak szolgáló könyvtára katalogusát kinyomatta, és első kötetét 1796-ban bocsátotta közre.

A Széchényi katalogusát Tibolth rendezte sajtó alá ^[340] és pedig két részben. Az egyik két kötetben a könyvek teljes czímeit betűsoros rendben közlötte, a másik egy kötetben szakok szerint csoportosítva adta a könyvek rövidített czímeit. Az egész készletet hét főszakra osztotta, a melyek a következők: hittudomány, történelem, jogtudomány, bölcsészettudomány, orvostudomány, mennyiségtan, végül «nyelvtudomány és neveléstudomány az irodalomtörténettel együtt».

Mindegyik főszak több alszakra oszlik, a melyeknek czélirányos megállapítása a tudomány munkásának egészen könnyűvé tette a czéljának megfelelő irodalmi segédeszközök fölkeresését. Így például mindegyik magyar király neve alatt össze voltak állítva az uralkodása történetére vonatkozó könyvek.

A kiadványt európai hírű tudós védnöksége alatt kivánta Széchényi nyilvánosságra bocsátani. Egykori mesterét, Denis Mihályt, ki akkor a bécsi udvari könyvtár élén állott, kérte föl a bevezetés megírására. A nagy tudományú bibliografus szivesen engedett a felszólításnak. Az 1798-ik év márczius 19-ikén küldötte meg a dolgozatot Széchényinek, azzal a megjegyzéssel, hogy «ott a hol az ő személyéről szól, nehéz volt megtartania azt a mérsékletet, a mit az ő szerénysége követel».

Denis előszavában örvendezve hozza a tudományos világ tudomására, hogy Kollonich, Klimo, Batthyány és Teleki után íme most a jeles Széchényi nemzetség sarja, Ferencz gróf kivánja könyvtárát honfitársainak hozzáférhetővé tenni. A jeles férfiú hazaszeretét, képzettségét, vonzó egyéniségét hogy ne magasztalja, úgy kell magának megtiltania. Örömmel emlékezik meg arról, hogy az egykor a Tereziánumban a könyvtári tudományról tartott előadásainak szorgalmas hallgatója volt.

A katalogust ismertetve kifejti, hogy azon magyar könyvtárnak betűsoros czímjegyzékét foglalja magában, a melybe a gróf négy éven keresztül nagy szorgalommal és áldozatkészséggel gyűjtötte össze mindazon nyomtatványokat, a melyeket magyar embert írt, vagy pedig a melyeknek tartalma Magyarországgal valamely vonatkozásban áll. A gyűjtésnél az irodalomban jártas alapító nem volt tekintettel sem a terjedelemre, sem a tartalomra, jól tudván, hogy gyakran a legjelentéktelenebb füzetnek is megvan a maga értéke, hogy ilyenben nem ritkán a legveszedelmesebb, a legbonyolultabb kérdések tárgyaltatnak, és hogy éppen csekély terjedelmük következtében igen könnyen eltünnek szem elől az ily apró nyomtatványok, és a legrövidebb idő alatt valódi ritkaságokká válnak; különben is a lehető teljesség elérése tekintetéből semmit sem szabad feleslegesnek vagy értéktelennek minősíteni. Miután pedig a mondott idő alatt lehetetlen volt mindazt összegyűjteni, a minek e könyvtárban helye lenne, a gróf el van tökélve pótolni a hiányokat és, mihelyt kellő mennyiségben újabb szerzeményekre tesz szert, a katalógust pótkötetekkel megtoldani. Ez együttvéve a katalogus első részét fogja képezni. A második a Magyarországot érdeklő kéziratokat, melyeket a gróf már évek során át gyűjtött s a melyek az utóbbi években nagy mértékben felszaporodtak, fogja ismertetni, ehhez azután a képek, metszetek, földabroszok lajstroma fog járulni. A harmadik rész a magyarországi érmeknek és ásványoknak leírását fogja magában foglalni.

Végül szerencsét kiván az országnak, hogy egyik polgára ekként mutatja ki szeretetét hazája iránt, és a grófnak, hogy ilyen módon szerez magának érdemeket hazája körül; azt az óhajtást fejezve ki, hogy a gróf azt, a mit a tudomány és irodalom előmozdítására szerencsésen megkezdett, be is fejezhesse.

Ez a bevezetés 1799 május 15-iki kelettel jelent meg a katalogus első kötetében, a melyet a másodikkal ugyanazon év folyamán Sopronban, míg a harmadikat 1800-ban Pozsonyban nyomatott ki, összesen 1821 lap kiterjedésben.^[342]

Azonban egyelőre nem bocsáttotta közre. A gróf ugyanis azt óhajtotta, hogy egyidőben a kéziratok katalógusa is napvilágot lásson. Ennek szerkesztésére Kovachich vállalkozott, a kit az 1798-ik év tavaszán feleségével és gyermekével együtt meghívott Czenkre, hogy itt a katalogust elkészítse. Ezzel – úgymond – nemcsak a könyvtárnak fog dicsőséget szerezni, hanem az ő saját nevének is.^[343] Az 1798. évi nyár és ősz folyamán folyton hívja a gróf Kovachichot, részint személyesen, részint Tibolth által.

Kovachich látszólag szivesen vállalkozott a neki szánt munkára, és több izben igérte jövetelét. Azonban mindannyiszor volt valami kifogása, a mi miatt útját el kellett halasztani. Míg végre szeptember 25-én megírja őszintén, hogy a katalógus elkészítésére nem vállalkozhatik.

Széchényi ugyanis legutolsó levelében azt ajánlotta neki, hogy a kézirat-katalógus elkészítésére legczélszerűbb lenne november közepe vagy vége felé családostul Czenkre költöznie. Kovachich azt feleli erre a grófnak, hogy ez az évszak a legváltozékonyabb és legkegyetlenebb idővel jár, «a mikor, még a medve is visszahúzódik barlangjába». Istennek jóvoltából nem állanak oly rosszul dolgai, hogy tél közepén, áldott állapotban lévő feleségével, kilencz hónapos gyermekével, útban vagy idegen hajlékban kellene töltenie napjait. De nem is rendelkezik annyira idejével, hogy a mikor kedve tartja, otthagyhassa hivatalát. Ehhez járul még az is, hogy a mondott időben oly rövidek a napok, hogy alig lehet napfény mellett valamit végezni, már pedig az ő meggyengült szemei nem engedik, hogy gyertya mellett sokáig dolgozzék. Miután mindezt nagyon jól kell tudnia a grófnak is, ennélfogva az ő eljárását, hogy jövetelére éppen azt az időt tűzte ki, nem értelmezheti másképpen mint úgy, hogy az utazásról való lemondását óhajtja. Ő a jövő évre már régebben Horvátországba igérkezett. Nincs tehát abban a helyzetben, hogy a kézirattári katalogus elkészítésére igéretet tehessen. A tervezett utazás alkalmával sem akart egyebet, mint a kéziratokat rendbeszedni és kiadványában a gyűjteményt nagyjában ismertetni. Hogy azonban a grófnak mégis a kedvére tegyen valamit, megigérte, hogy a legközelebbi alkalommal elküldi neki a nála lévő kéziratok nagyobb részét.^[344]

Lehetséges, hogy Kovachich csakugyan hivatalos és irodalmi elfoglaltságára való tekintettel nem akart a kézirat-katalógus megírására vállalkozni. Széchényi azonban méltán rossz néven vehette tőle, hogy határozottan hitegette őt hónapokon át jövetelével. Ettől az időtől fogva bizonyos feszültség uralkodik közöttük. Leveleikben nincs meg az előbbeni évek meleg, baráti érintkezésének hangja; napról napra elégedetlenebbek egymással.

Széchényit, a ki oly ideges, türelmetlen tudott lenni, mihelyt könyvtáráról volt szó, még inkább elkedvetlenítette az, hogy Kovachich egy újabb munkájában éppen a kézirattári katalógusra vonatkozólag oly nyilatkozatokat tett, a melyek egyáltalában nem feleltek meg az ő szándékának.

Az 1799. év kezdeten ugyanis megjelent Kovachichnak «Formulae Solennes Styli» czímű kiadványa, Széchényi Ferencz grófnak ajánlva. Az ajánló sorokban Kovachich hálával ismeri el, hogy amit ez a könyv tartalmaz, Széchényi sürgetésére lett összegyűjtve, sőt a könyv nem is jelenhetett volna meg, ha a gróf nem szánja el magát arra, hogy saját költségén adja ki. Ezért bár megtiltotta neki, mégis hálás köszönetet mond. Azután elmondja, hogy tervbe vette az összes hazai és külföldi magyar vonatkozású kéziratok jegyzékének kiadását, úgy a hogy a gróf ezt tőle kivánta. És miután ehhez a nagy vállalathoz is az ő buzdítására fogott, szándéka a munkát az ő gyűjteményével kezdeni meg, és mutatvány gyanánt először az ő czenki könyvtárának kézirat-katalógusát közölni. Ő ugyanis a kéziratokat nemcsak jegyzékből ismeri, hanem huzamosb időn át használta azokat, miután a gróf tőle vette meg azok nagyobb részét.

Széchényi, ki az 1799. év tavaszán Gráczban súlyos betegségbe esett, úgy hogy az orvosok féltették életét, a mint fellábadván bajából, elolvasta Kovachich ajánlását, Tibolth útján közölte Kovachichal megjegyzéseit.

A gróf határozottan kijelenti, hogy soha sem volt szándékában saját könyvtárának kézirat-katalogusát mutatvány gyanánt kiadni az összes magyar vonatkozású kéziratok könyvtárában. Hanem igenis ki akarta adni minden tekintet nélkül a mások gyűjteményeire. Ő csak arra kérte fel Kovachichot, hogy készítse el kéziratainak czímjegyzékét, főleg azokét, a melyek tőle származnak. Ezzel azt akarta elérni, hogy a tudományos világ megtudja, mi van meg az ő gyűjteményeiben.

Kovachich magatartásának kell tulajdonítanunk, hogy az érintkezés ettől fogva még gyérebb lett közte és Széchényi közt, bár teljesen nem szakadt meg.

Széchényi ezentúl is támogatja Kovachichot, ki az 1799. évben az ő hathatós közbenjárására nyer nemességet és továbbra is vásárolja a gróf számára a kéziratokat; így megvette számára 100 forintért Verancsics iratainak egy töredékét, sőt küldött a kéziratairól valamelyes katalógust.^[345] A mit Széchényi viszont azzal köszönt meg, hogy az 1800. év nyarán kiutalványozott egy bizonyos összeget a Kovachichnak járó pénzből.

Ebben az időtájban történt, hogy azon óriási veszteségek után, a melyek Ausztria seregeit Német- és Olaszországban érték, I. Ferencz király 1800 szeptember 4-ikén ismét általános felkelésre szólította az ország nemeseit.

Kovachich ekkor arra hívta fel Széchényi figyelmét, vajjon, tekintettel arra, hogy a gróf kastélya közel esik a határszélhez és így ki van téve az ellenség támadásának, nem kellene-e gyűjteményét az ország belsejébe szállítani és akként szétosztani, hogy veszedelem esetén ne legyen az egész egyszerre prédának kitéve. Szerinte a könyvtárnak Budán vagy Pesten volna legbiztosabb helye. Ő szivesen gondját viselné a gyűjteménynek.

Azután folytatólag kifejti, hogy egyéb indokok is szólnak a mellett, hogy a könyvtár állandóan Budán vagy Pesten legyen. Itt él a legtöbb olyan ember, a ki irodalommal foglalkozik, vagy a kinek ezzel kellene foglalkoznia. Itt fordul meg a legtöbb vidéki tanár-ember s idegen utazó, a kik mindnyájan örömmel használnák a könyvtárt, vagy legalább megtekintenék, a mi nagyban emelné a gróf hírnevét. Már pedig a haza dicsőségének előmozdítása végett, nem hiuságból, erre is törekedni kell. Továbbá, a jövőben, legalább ez év nagyobb részén át, a gróf maga is Pesten fog tartózkodni, illik tehát, hogy itt legyen a könyvtára. Végre itt nemcsak a nyomtatványok és kéziratok katalogusát lehetne pontosabban, kényelmesebben elkészíteni, hanem a hiányokat is könnyebben lehetne pótolni.

«Ha Isten békésebb időket enged, erőt, egészséget ad» – ezzel fejezi be levelét Kovachich – «és a magyar ember a hazai irodalommal tüzetesebben foglalkozik, nagyot fogunk alkothatni Exczellencziád könyvtárából, a mi nemcsak visszatérítené a reá fordított költséget, hanem Exczellencziád hervadhatatlan érdemeit is összefűzné családjának örök dicsőségével.»^[346]

Az országos könyvtár megalapításának ideje elérkezik. Az 1802-iki országgyűlés. Széchényi felségfolyamodása a könyvtár felajánlása tárgyában. A helytartótanács véleménye. Az alapítás feltételeinek megállapítása. A felségelhatározás. A könyvtár helye a pálosok épületében jelöltetik ki. A katalogusok szétküldése. A végleges megállapodások. Az 1802. november 26-iki alapító levél. Kovachich és Csokonai lépései a könyvtárőri állásért. Miller Jakab Ferdinánd kinevezése. A könyvtár felállítása és megnyitása. Révai ünnepi ódája. A költő megjósolja a könyvtár hatását a nemzet művelődésének fejlődésére.

Kovachich levele semmi esetre sem maradt hatás nélkül Széchényire, a ki bizonyára már korábban is jól tudta, hogy a feladatnak, a melynek ő egész életét szentelte, biztos megoldása csak úgy várható, ha gyűjteményét az ország fővárosában honfitársainak könnyen hozzáférhetővé teszi.

Ez mindazáltal nem volt elegendő ahhoz, hogy a könyvtár állandósága és fejlődése biztosítva legyen. E tekintetben fölmerült az a kérdés, hogy ki fogja a napról napra rohamosabban gyarapodó irodalom termékeit, a nyomtatványokat, kéziratokat stb. a jövőben mind megszerezni?

Széchényi, miután maradandót akart alkotni, csak egy utat látott maga előtt: mindazt, a mit a nemzeti művelődés előmozdítására gyűjtött, szerzett, alkotott, mint önkéntes adományt, oda helyezni a nemzet oltárára, hogy a mit ő megteremtett, de a véges emberi természet folytán be nem fejezhetett, az egész ország hozzájárulása értékesítse az egész nemzet javára.

A mint megfogant lelkében az elhatározás, a legelső kedvező alkalommal hozzáfogott annak megvalósításához.

A kilencz évig tartó háború 1801 február 9-ikén befejezte a lunevillei békekötés. Az ország felszaporodott bajainak orvoslására pedig az 1802. év elején kihirdettetett az országgyűlés.

A nemzetben, pártkülönbség nélkül, nagy volt az öröm és mindenki remélte, hogy a sok áldozat után az ország haladásának, jólétének előmozdításán fognak munkálhatni.

Széchényi ezt az időpontot látta a legalkalmasabbnak, hogy tervét végrehajtsa.

Mialatt az országban az összeülendő országgyűlésre az előkészületek folytak, 1802 márczius havában a következő folyamodványnyal járult a király elé:

«Felséges Uram! Ifjuságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg magamnak azt a gyűjteményt, a mely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra és a társországokra vonatkozik, s a mely a) nyomtatott könyvekből, b) kéziratokból, c) érmekből és régi pénzekből, d) rézmetszetekből, e) czímerekből, f) földabroszokból, g) a magyar térképeken kívül még mintegy 5000 darabot számító térkép gyűjteményből áll.

Hogy mindez mekkora értéket képvisel, mutatja nemcsak a Felséged számára legalázatosabban felajánlott és idecsatolt könyvkatalogus, a mely a cs. kir. bécsi czenzura jóváhagyásával jelent meg, hanem a gyüjtemény egyéb részeiről készült jegyzékek is, a melyeket nagy terjedelmük miatt nem mellékelhettem, de a nádor ő fenségének már előbb bemutattam.

Ezek előrebocsátása után a következő alázatos kérelmet bátorkodom hódolatteljes tisztelettel Felséged elé terjeszteni.

Méltóztassék kegyesen engedélyezni, hogy ezen gyűjteményt Magyarországnak adományozhassam, a mely nekem az ezek megszerzésére szükséges eszközöket nyújtotta; és pedig a nyomtatott katalogusban foglaltakat azonnal, a kézirati jegyzékben foglaltakat pedig akkor, ha ezeknek jegyzéke az én költségemen nyomtatásban is megjelent.

Legyen szabad a gyűjteményt életem folyamán a sajátomból továbbra is gyarapítani és, a mennyire csak lehetséges, teljessé tenni. Igérem, hogy e czélból sem a fáradságot, sem az utánjárást nem fogom kimélni.

Szabadságomban álljon a gyűjtemény gyarapodását feltüntető katalogust évről évre 1000 példányban nyomtatandó pótkötetekben kiadni, és miután a szerzők úgy is tartoznak minden újonnan megjelent munkájokból egy példányt a királyi egyetemi könyvtárnak beküldeni, az országos könyvtár vezetője az ily módon beküldött munkákat juttassa el hozzám is, hogy ily módon azután a kinyomtatandó katalógusba ne csak azok a régibb munkák vétessenek fel, a melyeket én a magam költségén fogok igyekezni megszerezni, hanem a lehető legnagyobb teljesség érdekében azok az újabban megjelent nyomtatványok is, a melyeket az írók ingyen kötelesek a királyi egyetemi könyvtárba beszállítani.

Esedezem, méltóztassék legkegyelmesebben megengedni, hogy ezen intézmény ez idő szerint ő fenségének a főherczegnádornak, a jövőben pedig – adja Isten, hogy csak a késő jövőben – a nádori méltóság idő szerinti viselőjének, vagy a nádori szék üresedése esetén az ország főkormányszékének a joghatósága alatt álljon, hogy ez által is bizonyos tekintélynek örvendjen, fejlődése annál jobban biztosíttassék, és czéljának megfelelően, a hogy Felséged kegyesen elrendelni méltóztatik, vezettessék és a közhasználat számára megerősödjék.

Ezen hazai múzeumot a legczélszerűbben talán a pesti királyi egyetem könyvtárának épületében lehetne elhelyezni, a nélkül azonban, hogy gyűjteményem az egyetem tulajdonát képező gyűjteményekkel összevegyíttessék, összezavartassék. Arra az esetre pedig, ha Felséged Pestről máshová rendelné átvitetni az egyetemet, oda terjed alázatos kérelmem, hogy az országos múzeum ott maradhasson, a hol a főkormányszék székelni fog.

Hogy pedig, a mint engem is őseimnek példája arra ösztönzött, hogy az ő nyomdokaikon haladva a király és az ország javának előmozdításán munkálkodjam, úgy utódaimat is hasonló tettekre serkentsem, legyen szabad a prágai királyi könyvtárban őrzött gróf Kinsky-féle gyűjtemény feliratának mintájára, a gyűjteményem részére kijelölendő könyvtárteremben ezt a feliratot elhelyezni:

Francisco II. Caes. Aug. Hung. Rege
Josepho Archid. Austriae Prorege
Bibliotheca Hungarica
Familiae Comitum Széchényi
Patriae Sacrata
Anno 1802.

83. GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCZ FOLYAMODÁSA
A KÖNYVTÁR FELAJÁNLÁSA TÁRGYÁBAN.
(Első oldal.)

Keresztnevemet nem kivánom a feliratban feltüntetni, mert nem akarom, hogy hiú dicsekvésnek tünjék fel eljárásom. Egyedüli czélom, hogy más honfiak, első sorban pedig leszármazottjaim, hasonló cselekedetekre buzdíttassanak.

Végül alázattal azon magas kegyért folyamodom, hogy engedélyeztessék nekem, úgyszintén leszármazottjaimnak s végre oldalrokonaimnak (ezek közül mindig annak, a ki a könyvtári őr állásának üresedése idején a legmagasabb rangban van, vagy volt) azon jog, hogy az országos múzeum felügyelői (Aufseher) állására három erre alkalmas, katholikus vallású egyént kijelölhessünk, és a kijelölteket azok egyikének kinevezése végett Felséged elé terjeszthessük, első sorban olyanokat, a kik gyermekeink mellett, mint nevelők akár egyházi, akár világi állásban legyenek, tisztességgel működtek. Ha pedig megtörténnék, hogy sem az egyenes leszármazottak, sem az oldalágiak közül nem lenne, vagy nem lett volna senki ilyen hivatalos állásban, erre az esetre a kijelölés joga az ország főkormányszékére szálljon át, azzal a megszorítással mégis, hogy a felügyelői állásra való hármas kijelölésnél hasonlóképpen különös figyelemmel legyenek a család nevelőire. Készségesen vállalkoztam volna arra is, hogy a felügyelő javára alapítványt tegyek le, hogy ez által lehetőleg tökéletes állapotba helyezzem a haza dicsőségére és javára szentelt ezen intézetet. Azonban a gyűjteményből még hiányzó tárgyak beszerzésére irányzott buzgalmam, úgyszintén a katalogus további kiadása, nemkülönben az egész országos múzeum gyarapítása és gazdagítása, a melyet egész életemen át folytatni szándékozom, igen tetemes kiadásokat ró reám. A már elmondottak és a még elmondandók alapján azzal a reménynyel kecsegtetem tehát magamat, hogy Felséged kegyesen engedélyezni méltóztatik, miszerint az országos múzeum részére a felügyelői állás szerveztessék, és a kinevezendő őr a Felséged legmagasabb intézkedése által meghatározandó javadalmazását a királyi magyar egyetem alapjából vagy a tanulmányi alapból nyerje.

Ezen alázatos kérelmemet, hogy t. i. a tervezett intézet élére, az egyetemi könyvtár igazgatójának közvetlen felügyelete alatt, külön őr állíttassék, és hogy ez a nevezett alapból nyerje fizetését, a következő okok támogatják:

Az egyetemi könyvtár az én gyűjteményeim átadása folytán egy új alaphoz jutna, mely az által állana elő, hogy a könyvtárban ekként kettős példányokul tekintendő munkák értékesíttetnének, a mint ez már többször is megtörtént. Az eladásból befolyó összeget azután azon nem magyar vonatkozású munkák beszerzésére lehetne fordítani, a melyeknek megvásárlását az egyetemi könyvtár czéljai javalják.

Ekként egy külön őr szentelhetné idejét és munkásságát kizárólag a hazai irodalomnak, miután a többiek részben egyéb hivatalos teendőik, részben pedig az egyetemi könyvtár ügyeinek intézése következtében nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megtehessék.

Miután az egyetemi könyvtárnál úgy az első mint a második őr egyúttal egyetemi tanár, abban az esetben, ha az országos múzeum mellett szervezendő őri állás összeköttetnék az egyetemi könyvtár valamely őri állásával, ez nemcsak számos nehézséget idézne elő, hanem magával az intézet czéljaival sem lenne összeegyeztethető.

Végre, ha előbb találnék meghalni mint alázatos kérelmem a legfelsőbb jóváhagyást megnyerhetné, vagy pedig a szóban forgó gyűjteményt átadhatnám és ezeknek a katalogusait kinyomattathatnám, az esetre özvegyemet és legidősb fiamat, Lajost, végrendeletileg köteleztem az ajánlatnak lelkiismeretes végrehajtására.»^[347]

Széchényi ezen folyamodványát a király 1802 április 2-ikán azzal a felhívással küldte a helytartótanácshoz, hogy az ajánlatról adjon véleményt.

A helytartótanács április 26-iki felterjesztésében tesz eleget a legfelsőbb meghagyásnak, és a következőket jelentette.

A könyvtár, a melyet Széchényi gróf nemcsak személyéhez, hanem magához az ajándékhoz is teljesen méltó és elfogadható feltételek mellett óhajt nemzetének, hazájának felajánlani, olyan nagyszerű, kiváló és egyedüli a maga nemében, hogy ő felsége azt, az előterjesztett méltányos feltételek mellett, kegyesen elfogadhatja. Ennélfogva ő felsége ezen felséges adományt, mely egyúttal a Széchényi névnek is örök emléket emel, legfelsőbb jóváhagyásával szentesíteni méltóztassék oly módon, hogy ez alkalomból királyi levelet bocsásson ki s egyúttal kegyesen engedélyezze, hogy az ajándék az összes hatóságokhoz intézendő körlevél útján nyilvánosságra hozassék és ekként a gróf hazafias áldozata által mások is buzdítást nyerjenek a hazai gyűjtemény gyarapítására.

A könyvtár elhelyezésére nézve a helytartótanács nem tartja megfelelőnek az egyetemi könyvtár épületét, mert ott nincs elegendő hely; alkalmasabb lenne erre a czélra a pesti papnevelőintézet épülete, a hol a könyvtár-termen kívül még olvasó-teremről is lehetne gondoskodni, sőt lakásról is az őr, az írnok és a szolga részére. Az őrnek évi fizetése 600 forint, az írnoknak 400 és a szolgának évi 200 forint lenne az egyetemi alapból.^[348]

A magyar udvari kanczellária csatlakozott a helytartótanács véleményéhez, azzal a jelentéktelen módosítással, hogy a könyvtárőr fizetését csak 500 forintban kívánta megállapítani, az írnokot pedig teljesen feleslegesnek tartotta és csak egy szolgát akart az őr mellett évi 200 forint fizetéssel alkalmazni.^[349]

Az államtanács szintén az ajándék elfogadását ajánlotta a felségnek, a kinevezési jog megadásával együtt.

Mire I. Ferencz király 1802 január hó 23. napján a következő legfelsőbb elhatározást bocsátotta ki: «Széchényi gróf ajánlatát nemcsak kiváló tetszéssel fogadom, hanem egyúttal kegyelmesen engedélyezem, hogy ő míg él a könyvtár őrét, írnokát és szolgáját, a kik a helytartótanács által javaslatba hozott fizetésüket az egyetemi alapból nyerjék, kinevezhesse, és a mit halála esetére erre vonatkozólag kért, azt szintén megnyerje. Egyebekben jóváhagyom a kanczellária véleményét, elvárván a királyi kuriának az ő régebbi helyiségeibe, az egyetemnek pedig a pálosok nagyobb épületébe való áthelyezésére vonatkozólag ígért tervezetet. Ezenfelül királyi kegyelmem nagyobb bizonyságául fiát, Széchényi Lajos grófot a kőszegi kerületi tábla számfeletti ülnökévé kinevezem.»^[350]

A királyi intézkedésről a kanczellária 1802 július 2-ikán értesítette Széchényit, kit felhívott, hogy az adománylevelet állítsa ki és az átadást az egyetemi megbízottak közbejöttével eszközölje.^[351]

A helytartótanács július 26-ikán küldötte meg az értesítést Széchényinek, hogy a felség rendelkezéséből könyvtárának a pálosok egykori pesti épületében jelöltetik ki hely, a hol a könyvtár alkalmazottai egyúttal lakást is nyernek. Felhívta, bízzon meg valakit, a ki utána nézzen, vajjon az a terem, a melyben a pálosok könyvtára egykor állott, alkalmas lenne-e az ő gyűjteményének befogadására, s az esetleg teendő változtatások mielőbbi elrendelése czéljából tegyen jelentést.^[352]

Ugyanekkor a helytartótanács az összes egyházi és világi hatóságokat értesítette Széchényi nagylelkű ajándékáról.

A könyvtár megnyitásával egyidőben Széchenyi szétküldötte a katalogus nyomtatott példányait az ország egyházi és világi hatóságainak, a főpapoknak, főuraknak, számos hazai írónak, úgyszintén a külföldre az uralkodóknak, könyvtáraknak és tudósoknak. A kísérő levélben a gyűjteménynek az ország részére történt átengedését bejelentette.

Ezzel alkalmat nyujtott a külföldi tudományos körök elismerésének, egyszersmind nemzete örömének és hálájának megnyilatkozására. A válasziratok arról tesznek tanuságot, hogy a nemzet a megalapított intézet jelentőségét minden rétegében felfogták, az attól várható közművelődési hatást kellően méltányolták.

Széchényi személyesen megtekintvén a termet, a melyben a paulinusok könyvtára egykoron állott s a melyet a kormány rendelkezése az ő gyűjteménye számára kijelölt, úgy látta, hogy a helyiség elég tágas lesz könyveinek és kéziratainak befogadására. Mindazáltal amikor szeptember 5-ikén azon kérelemmel járul a helytartótanácshoz, hogy az olvasóterem mellett még egy helyiség engedtessék át az ő gyűjteménye és azon könyvek s kéziratok részére, a melyeket részint ő maga, részint pedig mások fognak a jövőben a könyvtárnak ajándékozni; továbbá, hogy az általa már legközelebb kinevezendő egyének azonnal kineveztetésük napjától megkaphassák fizetésüket.

A helytartótanács már másnap értesítette a grófot, hogy a kért helyiségekre vonatkozólag intézkedett, a könyvtári alkalmazottak fizetését pedig azonnal folyósítani fogják, a mint a kinevezés megtörténtét bejelenti.^[353]

Széchényi ezután 1802 november hó 25-ikén Bécsben benyujtotta a magyar udvari kanczelláriához az alapító levelet.

Ebben lemond minden tulajdonjogról úgy a maga, mint az egész családja nevében, a gyűjteményre vonatkozólag, kikötvén, hogy jogában álljon a gyűjteményt a jövőben is gyarapítani, s a katalogus pótköteteit kiadni; hogy a könyvtár a nádor fenhatósága alá helyeztessék, soha ne egyesíttessék az egyetemi könyvtárral, az ajándékozásra vonatkozó felirat a könyvtárteremben elhelyeztessék, a könyvtárőri, írnoki és szolgai állásra ő nevezhessen ki, halála után pedig az ő egyenes leszármazottjai, s ezek hiányában oldalági rokonai közül az, a ki a legmagasabb méltóságban lesz, ezen állásokra három alkalmas egyént jelölhessen ki, első sorban a család nevelői közül; végre hogy a könyvtár őre ne lehessen egyúttal az egyetemi könyvtár őre is.

Széchényi az alapítólevélbe ezenfelűl beiktatta azt, hogy a szerzők köteles példányai ezentúl az országos könyvtárba is beküldessenek, a miről a folyamodásban nincs szó. Valószinűleg a nádor és a gróf szóbeli tárgyalásainak eredménye volt ez az intézkedés, a mely a könyvtár fejlődésének, gyarapodásának egyik jelentékeny tényezőjévé lett.

Az alapítólevelet a következő napon (1802 november 26-ikán) keltezett királyi oklevél minden pontjában jóváhagyta és megerősítette.

A mikor híre ment, hogy Széchényi az országnak ajánlotta föl gyűjteményeit, több kiváló tudós és író vágyott az új tudományos intézetben szervezendő hivatal elnyerésére.

Ezek közé tartozott Kovachich, ki 1802 július 4-ikén Széchényihez intézett levelében örömét fejezvén ki elhatározása fölött, ugyanakkor keservesen panaszkodik a maga sorsa fölött. Már-már betölti – úgymond – életének 58-ik és hivataloskodásának 29-ik esztendejét, mely idő alatt mindent áldozatul hozott a hazai irodalomnak, és bár általános a vélemény, hogy másoknál tetemesebb érdemeket szerzett magának e téren, mégis oly nyomorúságos állásban tengődik, hogy valóban nem tudja, van-e csak egyetlen valódi jóakarója is, és nem tudja, mint fog ítélni az utókor azokról, a kiknek tehetségükben állott volna sorsán javítani. Ha a szorgalmas emberek csak addig lesznek mindenféle kilátásokkal kecsegtetve, a míg képesek valamit nyujtani, azután pedig elhanyagoltatnak, bizonyára nem igen fognak követőkre találni. Arra kéri tehát a grófot, mint kegyes pártfogóját, hogy most, a mikor könnyen találhat módot az ő megsegítésére, érvényesítse érdekében sokszor ígért hathatós befolyását. Ez által csak megtetézi a hazai irodalom körül szerzett érdemeit és eljárása mindazok előtt, a kik az ő törekvéseit ismerik, örök dicsőséget fog nevének szerezni.^[354]

Szándékát, hogy a magyar könyvtár őrének állását foglalja el, világosan közölte Engellel, a ki azt helyeselte és valósulását hőn óhajtotta.^[357]

Csokonai egyenesen folyamodást nyujtott be Széchényihez «a bibliotheca mellett való hivatalért». Hosszasan kifejti, hogy betöltésére tanulmányaival a képesítést megszerezte. De szerényen hozzáteszi: «Távol legyen, hogy abba az indiskrétióba essem, hogy magamat más, derekabb subjectumok elé toljam és a custosi első rangért zsaroljak; megelégszem én nemcsak, hanem boldognak fogom magamat tartani, ha cancellista fővel szolgálhatok a mellett a dicső gyűjtemény mellett, a mely én rám nézve Potosi, Bengala, földi paradicsom.»^[358]

A zseniális költő egyéniségében Széchényi nem találta föl azokat a tulajdonságokat, a melyek az állhatatos és aprólékos szorgalmat igényelő munkakörben szükségesek voltak. Kovachichra pedig azért nem volt tekintettel, mivel az alapító levélben kifejezett elhatározásához képest a könyvtárőri állást a gyermekei mellett működő nevelők egyikének szánta. Csokonait arról értesítette, hogy míg gyermekeinek nevelői a nevelést bevégezik, ideiglenesen fogja a könyvtárőri állást betölteni.^[359]

Választása Miller Jakab Ferdinándra esett, ki miután húsz éven át mint tanár működött Nagyváradon és tanszékétől megvált, Széchényi Ferenczhez vonult vissza, hol a könyvtár katalogusának szerkesztésében közreműködött.^[360]

1803 februárius 6-ikán a könyvtár őrévé neveztetett ki, míg az írnoki hivatalt Petrovics Ferencz nyerte el. Az ő felügyeletük alatt, az ifjú Horvát István önkéntes segédkezése mellett, történt a 11.884 nyomtatott munkából, 1.152 kötet kézíratból, térképeket és rézmetszeteket magában foglaló 142 kötetből és 2.019 nemesi czímerből álló gyűjtemény átszállítása Pestre és elhelyezése a papnövelde épületében, hol deczember 10-ikén a nádor, az alapító gróf és a közélet számos előkelőségének jelenlétében ünnepélyesen átadatott a közhasználatnak.

Azt a hatást, a mit a nemzeti könyvtár megnyitásának ténye a nemzet tudományos és művelődési fejlődésére gyakorlandó volt, jóslélekkel hirdette előre ékes latin ódájában ^[361] egy lánglelkű költő, Révai Miklós:

Széchenyi...
Gyűjti, a mit magyar elme csak alkot.
Gyűjti, a mit csak rejte a külföld népe javára
És idegen toll írt a magyarról.
S hogy ne legyen csak a szemnek majd csodatárgya e sok kincs,
Nem fényelg vele dús palotában
S el sem rejti, hogy otthon emészsze a szú meg a moly azt,
Nagy lélekkel a Honnak ajándokul adja a könyvtárt,
Hogy kegye éljen, soh’se apadjon.
Polgártársainak föltárja, kinyitja örökre
Drága honának birtokaképen.
S íme a szomjúhozó lelkeknek buzg eme forrás,
S önti vizét szakadatlan, örökké,
Táplálékul az észnek, a szívnek bő ere ontja
És árasztja szélylyel az áldást.
Itten az ősöknek példáján buzdul az ifjú;
Itt művészszé képzi magát is;
Itt meríthet ihletet, itt eme forrásból maga mindig
S szárnyat is ölt a gondolat itten.
Majd kel a régi írók seregéhez új sereg itten
S büszke örömmel is egyesül azzal.
Hirdeti majd hálás Hona hűn szerető fia tettét
És gondolva nagy áldozatára,
Melylyel emelte javát meg a fényét messzi jövőben
Cserkoszorút fon ő neki egykor,
S míg magyar áll és míg magyar él csak emitt eme földön,
Széchenyi nagy neve élni fog addig.»