[1845. augusztus] Czakó Zsigmond ur' legújabb drámája a 'Végrendelet' felöl így ír egy politicai lap*: Szinészeink erőteljes Nestora, az épen most 30 éves müvész' jutalomjátékára gyültünk össze, s fejledező dráma irodalmunk' egyik legépebb termőfájának élvezők gyümölcsét. A ház a szó' legszorosb értelmében tömve vala fönt és alant és mindenütt. A mozgás lehetetlen, a lélekzés bajos volt. És midőn előlépett az est' hőse, Szentpétery, akkor tapasztalók, hogy a valódi érdem' méltánylata közönségünkben nem halt ki, s hogy a müvészet körüli érdemek azok, miknek ellenében nem küzdhet rang, nem párt, – sem semmi érdekkülönbség. A testet nyügöző korlátok egyszerre mintha szétpattantak volna, a harsány "éljen"-ek megdördültek; a müvész' üdvözöltetése a részvétlenség mozdulatlan szirteit szétszaggató vihar volt, s a közönség' örömnyilatkozata a lelkesülés' szivet rázó mennydörgése vala. Színházunkban egyetemesb, nagyszerübb és hosszabb ideig tartó demonstratióra alig lesz, ki emlékeznék, s bizonyosan senki, ki el ne ismerné, hogy Szentpétery ezt megérdemlette.
És a darab? az elismert jelességü "Kalmár és tengerész" szerzőjének nagyszerü remények között várt legújabb műve? – A komoly critica eljövend, fölemelendő pallosát, hogy tegyen igazságot, s hisszük, hogy találand a darabban sokat, mit sujtania, mit kiirtania kellend: – azonban azt, hogy Czakó jelen drámában ismét kitünő jeleit adá nagyszerü drámai hivatásának, – hogy ezen mű (különösen a négy első felvonás) a benne nyilatkozó teremtő lélek, az elragadó fenséges költészet és mesteri szerkezet által, bármelly nagy nemzet' drámairodalmában méltó helyet foglalhatna, – hogy drámairodalmunk' kifejlesztését, leginkább Czakótul várni jogunk van, – ezt, ugy hisszük, nemcsak a legszigorubb critica, de még az irigység is kénytelen leend elismerni. Hogy a közönségtől megszámlálhatatlanszor kihívaték, említnünk fölösleges. És Czakó, ezen mi legelső drámai tehetségünk, e gyönyörü elmeszüleményét majd talán 60 p[engő]ftért leend kénytelen átengedni könyvárusainknak! Gunykaczaj helyett szánalom ül ajkainkra, mert nem annyira erkölcsi, mint inkább természeti törpeség az, miben sínylődünk. – Lehetetlen végre itt is meg nem említnünk Laborfalvi Rózát, és Lendvayt, kik fárasztó nagy szerepeiknek sok helyen bámulatra ragadólag dicséretesen feleltek meg. – Büszkék voltunk, hogy mindez, mit ma láttunk, és hallottunk, a miénk, hogy ez belőlünk fejlődött, mintegy önmagától – a nemzet' olly csekély áldozatai után. – S e nemzet' szép napjai, boldog perczei életben ugy, mint literaturában olly ritkák, olly kevesek, hogy nem hisszük, miként találkoznék valaki, ki kárhoztatna bennünket azért, hogy illy ritka, de épen azért lélekemelő ünnepélyes órákban örömünk lángja a határokon talán tulcsapong!
(Idézi: Honderű, 1845. augusztus 26. 157. o.)

* Pesti Hírlap, 1845. augusztus 24. [127]–128. o. (A szerk.)

Vissza