|
Lendvay Márton, idősb, színművész, született 1807. november 11-én, Nagybányán, meghalt 1858. jan. 29-én, Pesten. Éppen Szent Márton napján született, mire atyja, L. József, aki sóházi mázsálótiszt volt, a Márton-nevet adta az újszülöttnek, mondván: "Magával hozta nevét, kereszteljük Mártonnak!" Anyja neve: Stang Júlia. Elemi iskolai és 6 gimnáziális osztályt Nagybányán végezte, de nem nagy sikerrel, mert 12 tanulótársa között ő volt a legutolsó. A színpad iránt már serdülőkorában rajongással viseltetett, és az a körülmény, hogy Megyeri Károly – aki akkor szülővárosában színigazgató volt és a szüleinél lakott – csakhamar lehetővé tette, hogy színésszé legyen, amihez egy diákcsíny is hozzájárult. Ugyanis az iskolai érdemsorozatot rendesen a gimnázium hosszú folyosóján olvasták föl nagy közönség jelenlétében. Az ítéleteket magas emelvényen egyik jeles tanuló olvasta föl latinul, – mögötte a cigányok voltak elhelyezve, kik kettős rézüstös dobbal s trombitákkal tust harsogtak, amikor a "pater director" nádbotját fölemelte s az eminens nevének olvasásakor jelt adott. Amikor azután a szekundába pónált diákokra került a sor, s az emelvényről elhangzott az "ultimus Martinus Lendvay!" [az utolsó Lendvay Márton], a bosszús L. hirtelen fölemelte magával hozott nádbotját, mire a zavarba jött cigányok doboltak, trombitáltak, a közönség élénk hahotája között. Erre az iskolából kimaradt és 13 éves korában már szerepet kapott Megyeritől a Benyovszky c. darabban. Szerepe természetesen jelentéktelen volt, de elegendő ahhoz, hogy belesüljön. Ugyanis egy árva szót sem tudott a színpadon kimondani, annyira erőt vett rajta a tréma, – erre szégyenében elbujdosott az erdőbe, ahol három napig bogyóval és gyümölccsel táplálkozott. Később Keszy Józsefnél működik, 1828-ban Fehér Károly tagja. 1831-ben Kolozsvárott találjuk, azután Pestre került. Itt a Beleznay-kertben játszik, Balla Károly társulatánál. Egy év múlva elkerül Székesfehérvárra, majd 1832. december 27-én nőül veszi Hivatal Anikó színésznőt Győrött, kitől később elvált. Az 1833-ik év elején alkalma nyílt a honatyák előtt is játszani Pozsonyban, hol ötödfél hónapig tartott dicsősége. Ugyanez év nyarán meghívást kapott Budára, ősszel pedig elfogadta gróf Csáky Tivadar kassai intendáns ajánlatát. Kellemes tenorhangjáért az operai szerepekben is alkalmazták és 1834. tavaszán Kolozsvárott, később újra Budán mint hősszerelmes és mint operai tenorista aratja sikereit. (Maga is komponált dalokat.) Ezután két évig Kassán, Debrecenben, Nagyváradon működik. A Nemzeti Színházhoz 1837-ben szerződött és a megnyitó előadáson Árpádot játszotta az előjátékban. Ez év augusztus 27-én Vörösmarty ezt a kritikát írta róla: "Könnyű játéka kivált társalkodási darabokban s fesztelen otthonisága a színen bélyegzik. Komoly darabokban erősebb indulatokat, mint pld. haragot, bosszút, hathatósan fejez ki, de tragikai mélység s a szelídebb érzelmek bensősége még hibáznak előadásaiban." Két év után a Honművész így lelkesedik Lendvayért: "Egy férfiút mutatok fel, ki a szíven, ezen ezer húrú hangszeren kénye szerint játszik, ki kacajra gerjeszt, könnyükre fakaszt, ki lelkesedésében magával ragad, csüggedésében elcsüggeszt, kinek valami örömért mindenikünk adósa, ki mindennap új emléket emel magának s emléke mégis mulandóbb a nyári fellegnél s legfeljebb egy nemzedéken át élő. Egy férfiút állítok elődbe, kegyes olvasó, ki pelikánként tépi ki önkebléből örömeit s fájdalmait, hogy neked kéjt szerezhessen, kinek napja akkor kel fel, midőn tied letűnik s e férjfiú – egy színész s e színész: Lendvay Márton." További pályafutása valóságos diadalmenet volt egész kora haláláig. 1840-ben külföldi tanulmányútra ment, járt Bécsben, Németország nagyobb városaiban, figyelemmel tanulmányozta Seidelmannt, a legnagyobb német színészt. Örömmel tanult, minden idejét a művészetnek szentelte. Öltözködésében rendkívüli ízlést fejtett ki. Országszerte rajongtak érte és a "Szép Marci"-nak nevezték. A természet ritka adományokkal áldotta meg. Alakja délceg volt, sugármagas, járása ruganyos, mozdulatai kerekdedek, szabályosan szép, kifejező arca volt és mindent kifejező arc- és szemjátéka, értelmet sugárzó magas homloka, szemei ragyogók, dús, göndör a haja, hangja pedig hajlékony, terjedelmes és csengő volt. Mindig jellegzetesen maszkírozta magát és már órákkal előbb bent volt az öltözőjében, csak hogy tökéletes maszkkal lépjen a színpadra. Szerepét kifejező előadásával folyton érdekessé tudta tenni. A részletekben mindig mutatott újat és meglepőt és mindig következetes tudott maradni. Mint Romeót, sokáig emlegették nevét. A jellem lélektani fejlődését rendkívüli szeretettel tanulmányozta. Egressyvel nemes versenyre kelt az elsőség koszorújáért. Sok szerepet játszott felváltva, így Bánk bánt, Hamletet, III-ik Richardot, Othelló-t. A művészi verseny eredményeképpen bátran megállapíthatjuk, hogy azok a tragikus szerepek, melyeknek indító okát és kifejlődését a szerelem alkotja, inkább illettek Lendvaynak. Ő volt a magyar színészet első népszínmű énekese, amennyiben a "Szökött katoná"-ban ő játszotta először Gergelyt. (1843.) 1844. november havában Nagybánya városa művészi érdemei elismeréséért t[isztelet]b[eli]. polgárrá választotta. A huszonnyolc éves pályafutás gigászi munkája, szakadatlan erőfeszítése elcsigázta, testileg-lelkileg megtörte. Emellett egész életén át a szegénységgel is meg kellett küzdenie s csodált elegánciáját nagy önfeláldozással tartotta fönn. Utolsó fellépte 1854. január 31-én volt a "Lowoodi árvá"-ban, mint Rochester lord. Szerepe kimerítette erejét és előadás után összerogyott. Ezután évi 600 frttal nyugdíjazták. Szenvedélyesen gitározott és betegsége alatt egy gyönyörű románcot szerzett, amelyet Hollósy Kornélia énekelt először. Utolsó idejét Grafenberg gyógyfürdőben töltötte. Halálos ágyán így szólt Vadnay Károlyhoz: "Örömmel halok meg, mert nem hiába szenvedtem, nem hiába küzdöttem, a magyar színészetnek jövője van!..." Utolsó szavai ezek voltak: "Megtettem polgári kötelességemet!..." Temetésére Doppler Károly, a Nemzeti Színház karnagya gyászindulót írt. Ravatalát az intézet előtt állítottak föl. Temetése napján a színház közelében levő összes ablakok telve voltak nézőkkel és a messzebb eső Mátyás-vendéglő ablakai bérbe voltak adva. A gyászoló tömeg 20-25 ezer emberből állott és úgy mondják, ily impozáns temetése csak Vörösmartynak volt. Sírját 24 fáklyás vette körül. Koporsója egyszerű volt. Ezüst feliratának szövege: "Lendvay Márton, 51 éves, meghalt Boldogasszony hava 29-én." Eltemették a Kerepesi-úti temetőben, V. tábla, II. sor, 12. sírba. Jókai, – aki L. leglelkesebb bámulója volt, – így emlékezik meg nekrológjában: "Két sírban nyugszik: egyik a föld, a másik a feledékenység, – mert a színészről csak a neve marad fenn, anélkül, hogy szellemi nagyságáról fogalmunk lenne!..." Sírja fölé tisztelői díszes emléket emeltek, melynek szövegét Sárossy Gyula írta. A sírirat így hangzik: "Végig játszottad magadat százféle alakban, A Nemzeti Színház udvarán 1860. június 4-én leplezték le ércszobrát, melyet Dunaiszky László szobrászunk mintázott. Szülővárosa – Nagybánya – pedig 1881. május 29-én nagynevű fiának születési háza falába emléktáblát helyezett el, mely alkalommal törökfalvi Pap Zsigmond L. életéről tartott felolvasást, Feleky Miklós pedig Jókai Mór ünnepi versét szavalta el, melynek gyönyörű befejezőrésze ekképen szól: "A kortársak tudják csupán, ki volt ő, Az emléktábla felírása a következő: Márványlap, hirdesd nagyságát 1900. november 11-én ugyancsak Nagybányán leplezték le ércszobrát. További szerepeiből: Darlington Richard, Mirmont Arthur (Báró és bankár), Bájkerti (Két pisztoly), Árvay (Eljegyzés álarc alatt), III. Richard, Gvido (Saluzzoi Corona), Salviati Raphael (Lázár, a pásztor), Garrick (Robin orvos)
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|