Menekülj, menekülj innen

Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.
Rossz a világ itt: dacos Hunnia
Álmodva vívja a régi csatát.
Veri a Jövőt: balladát akar,
Balladát, balladát.
Homlokod sárgult, lázas a szemed,
Sejtő, beteg és finom a dalod.
És akarod még mindig a babért,
Akarod, akarod?
Dalaid könyvét dobd a tűzbe be,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Menekülj, menekülj.



Megjelenés

Első megjelenés: BN 1906. február 25. XI. évf. 55. sz. 1. – Tárca – Ady Endre – („Versek” főcímmel Menekülj, menekülj címen másodiknak közli az Örök harc és nász c. vers után.) – Kötetben: VA1 (1908) (A magyar Messiások ciklus) 40.; VA2 (1910) 26–27.; VA3 (1910) 26–27.; VA4 (1918) 26–27.; VA5 (1919) 34. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 50.

Szövegkritika, szövegváltozatok

Alapszövegünk a VA3-ból. Egyébként a VA különböző kiadásai nem térnek el egymástól.

Szövegeltérések:

Főcím: Versek BN
Cím fölött: II. BN
Cím: Menekülj, menekülj BN
1. legény.BN
2. ülj:BN
3. uriBN
5. itt DacosBN
6. vivjaBN
7. Jövőt. BalladátBN
9. sárgult. Lázas a szemed.BN
13. tüzbeBN

Keletkezéstörténet

Különös lírai önportré ez a vers is, mint az ÚjV-ben közreadott több 1905 őszén keletkezett költemény. Azt a beállítást folytatja, és részben módosítja, amely megtalálható az AEÖV II.-ben kiadott A Hortobágy poétája (BN 1905. okt. 1.), a Költözés Átok-városból (BN 1905. okt. 15.), az Ihar a tölgyek közt (BN 1905. okt. 29.), a Korán jöttem ide (BN 1905. nov. 12.) versszakaiban. Sőt: a költői „topográfia” tekintetében Ady ismét poézisébe emeli az Ér nevét, ami utoljára A krisztusok mártirja (NN 1901. okt. 24.) soraiban fordult elő. De míg a korábbi költeményben az Ér a költő „nagyszerű rajongás”-ának érlelője volt, itt a pocsolyás Ér viszont az 1905-ös versek metaforikus lelkek-temetőjének, Tisza-partjának, magyar Temetőjének, magyar Ugarjának, Hortobágyának, mocsaras rónájának, csúf Budapestjének, iharfájának, magyar Pusztájának, magyar Mezőjének, Duna-partjának költői analógiája, poétai szinonimája lesz. Persze ez az eredetre, helyesebben az elszakadásra utaló jelzős szerkezet még lefokozottabb és részleges jelentést kap attól, hogy Ady az ország egészére a dacos Hunnia megjelölést használta. S ez ebben a szöveg-összefüggésben nem a hun-magyar eredet-mondát hasznosító kiemelést, az ősiség büszke emlegetését jelenti, hanem elmaradottságot, barbárságot, felfokozott történelmi anakronizmust.

A versnek különös karaktert ad az, hogy benne a poéta „közvetlen megszólítással fordul […] önmagához” (Barta 294.), tehát mai poétikai formulával élve a Menekülj, menekülj innen az önmegszólító verstípus egyik jellegzetes darabja. Ez a forma, ez a keret lehetőséget kínált arra, hogy a „legény”-re, önmagára vonatkoztassa mindazt az együttérzést, rokonszenvet, amellyel az átlagból kiválókat, a kiemelkedő tehetségeket korábban is kísérte. Évekkel előbb írta egy a megpróbáltatások elől öngyilkosságba menekült joghallgatóról: „Éreznie kellett, hogy a tehetség nem áldás; átok. Éreznie kellett, hogy az ő érzékeny agyveleje vagy örökre zaklatni fogja, vagy elborul.” S mintha a friss öngyilkosjelöltnek megjelent volna „öreg barátja”, a szintén tragikus sorsú Péterfy Jenő „árnya” és ekként szólongatta volna: „Ég a szemed, zakatol a fejed, szegény, itt maradt ifjú barátom. Törvényeket tanulsz kétségbeesve, s el fogsz bukni mégis amiatt az örök törvény miatt: a gondolkozót megfojtja a világ.” (A kitüntetéses. Sz 1900. jún. 2.; AEÖPM I. 273.)

A hazai környezetből, a nyomasztó magyar valóságból kitörni, messzire távozni Adynak ugyancsak régi vágya. Különösen erős lett benne ez a törekvés 1903 őszétől kezdve, amikor Brüll Adéllal megismerkedett és szerelmük kialakult. Egyik novellájában sajátos objektivizációval jelenik meg ez a rá is jellemző elvágyódás, „menekülési” hajlam: „… A Kaukázusban …  Szinte fájt Tóninak, hogy miért nem messzebb. Minél messzebb innen, minél vadabb helyen. Oda akar ő menni. Mindegy. Most már megtréfálja a sorsot, s egyszerre többre vállalkozik, mint az összes Lecskyek nyolcszáz esztendőn át”. (Lecsky Tóni. BN 1903. nov. 27.; AEön 120., jegyzete: 1297–300.; ebben Bustya Endre is felhívja a figyelmet a novella és a vers összecsengő motívumára.) Az 1904-es párizsi, franciaországi tartózkodás után 1905-ben Ady a különböző ütközések, a BN-nál végzett rendszeres munka és a Lédától való nagy távolság miatt nehezen tud hazai helyzetébe beletörődni. Az év végén írt leveleiben szinte refrénként tér vissza a hazai élettől való irtózás és a külföldre menekülés vágya. „Utálatos Budapest nagyon” – írja Brüll Adélnak Párizsba, feltételezhetően 1905. nov. 5-éről datálható levelében. (AEl I. 185.) Ugyanezt ismétli meg más szavakkal több mint egy hét múlva: „Elpusztulok Budapesten.” S ezt az érzését néhány mondatban meg is indokolja: „Zavaros idők vannak, választások lesznek. Esetleg valamit próbálok. Ha aztán nem sikerül, s még lesz egy kicsit létezni kedvem, elmegyek valamerre külföldre. Ez már bizonyos: én nem tudok a magyar milieuben megnyugodni.” (Brüll Adélnak [Bp. 1905. nov. 13.]; AEl I. 186.) Majd hasonlót közöl Brüll Bertával: „Én beteg vagyok, s készülök külföldre. […] Nem tudom, merre. Párisba kivánkozom, s valószínűleg odamegyek.” (Brüll Bertának [Bp. 1905. dec.]; AEl I. 189.) Szintén Léda húgának írja ugyanebben a hónapban: „Budapesten úgy érzem magam, mintha egy kráter tövében feküdnék.” (Brüll Bertának [Bp. 1905. dec.] AEl I. 191.) A következő év elején pedig így vall Lédának: „Én meg fogok innen szabadulni, s a maga közelébe iparkodok.” (Brüll Adélnak [Bp. 1906. jan. 19.]; AEl I. 198.)

A vers keletkezését megelőző hetekben Adyt olyan közvetlen hatások is érték, amelyek felfokozták benne az itthoni környezettel szembeni végletes ellenérzést. A BN 1906. jan. 25-i számában Ignotus könyve címen a poéta töprengő-elmélkedő tárcát közölt Ignotus Olvasás közben c. kötetéről. E vallomásos írás néhány mondata vitát, vihart kavart a költő szűkebb pátriájában, a Szilágyságban. A helybéli, hagyományosan gondolkodó értelmiségiek körében felháborodást váltott ki Ady két megállapítása. Az egyik a megyebeli intellektuális légkörrel kapcsolatos. Ady többek között ezt írta: „Az én vármegyém nemes Szilágy vármegye. Lakik benne valami kétszázezer ember. Akad közöttük néhány derék idea-faló lélek is. Nem merném közülök háromnak elmondani, hogy ki e Vasálarc [így titulálja Ignotust a költő]. Az intellektuális kultúra magyar hívői az első keresztények sorsára jutottak […] Mi lenne, ha egyszer én eldicsekednék nemes Szilágy vármegyében a magyar irodalom Ignotusával?” A másik megbotránkozást kiváltó mozzanat Ady „eretnek” állítása Arany Jánosról: „És ha ezerszer kiátkoznak, én mégsem tartom másnak Aranyt, mint a kádenciázó magyar falusi nótárius fejlett típusának. És mégis gyönyörködöm Ignotus Arany-értésében, s köszönöm neki, hogy már a magam ítéletében kételkedem.” (Ignotus könyve. BN 1906. jan. 25.; AEÖPM VII. 105–07.) A Zilahon megjelenő Független Újság című hetilap jan. végén, majd febr. elején több hullámban éles hangú polémiába szállt Adyval. E támadásokra a költő két cikkben is válaszolt. (L. minderről az Ady Endre válasza c. közleményt a Szil 1906. febr. 8-i számában, illetve a Nyilatkozat c. rövid megjegyzést a Független Újság 1906. febr. 11-i számában; AEÖPM VII. 123–25., illetve: 128. A teljes vita megtalálható az Ady Endre válasza c. cikk jegyzetében, amely közli a Független Újság támadó cikkeit, viszontválaszait és az ugyancsak zilahi Szilágynak ezzel kapcsolatos ismételt reflexióit: AEÖPM VII. 390–405.)

Érthető, hogy a történtek a költőt erősen felkavarják, és büszke felhorkanással tudósítja erről Lédát is: „Nincs reményem, s már keveset akarok. Bántanak, mert vagyok valaki. Még kész sincs a kötetem, már lapokban is marnak.” (Brüll Adélnak [Bp. 1906. febr.], AEl I. 199.) S e személyes indulatok is belejátszottak persze a vers éles és becsmérlő jelzős szerkezeteinek létrejöttébe: pocsolyás Ér, dacos Hunnia.

Külön értelmezési vita alakult ki a második versszak háromszor megismételt ballada szavának jelentéséről. Az egyik felfogás kialakítója Horváth János volt, aki korai, 1910-es könyvecskéjében (Ady s a legújabb magyar lyra) nemcsak Ady eredeti, újszerű költői tehetségét ismeri fel, és lírája jellegzetességeinek egyik értő magyarázójaként lép fel, hanem ugyanakkor a költő egyes – általa túlzónak, helytelennek vélt – törekvéseit is határozottan bírálja. Így sértőnek, „csak az ütés kedvéért” kitaláltnak ítéli a poéta ekkori magyarságot ostorozó verseit. Szerinte „Ady költészetének le kell vetkeznie mindazt a sallangot, mit csak céltudatlan harci kedv, a fiatalság provokáló gőgje, kötekedő szubjektivizmusa fércelt jobb szövésű köntösére.” Ennek jegyében szembesíti egymással a felfogása szerint hasonló témájú Ady-verset, A Hortobágy poétája címűt és Arany János töredék-költeményét, A  falu bolondjá-t: az elsőt sértőnek, „pszichológiai képtelenség”-et közvetítőnek ítéli, míg az utóbbit „a nagy lelket jellemző nemes érdeklődés” odafordulásának „egy nyomorék lélekhez”. Fejtegetéseit határozott felszólítással zárja: „Olvassa el Ady (s talán már olvasta is, hisz ez nem ballada), s szégyellje magát!” (Horváth 66–67.) Nyilvánvaló Horváth elfogultsága Arany mellett és a kor magyar valóságát, elmaradott közszellemét támadó Ady ellen: ilyen felfogásból könnyen adódott a félreértés, az az értelmezés, mely szerint Ady „irodalmi csatát” folytat, s a balladás Aranyra és az általa képviselt szemléletre akar csapást mérni.

Jó ösztönnel vette észre már az Ady-tanulmányok (Bp. 1921.) c. kötetében Földessy Gyula, s ezt ismételte meg tömörebben az Amt-ban, hogy Horváth értelmezése megalapozatlan. Ő úgy véli, hogy a Veri a Jövőt: balladát akar sor jelentése az, hogy „tragikus sorsát készíti elő”. Meggyőző az állítása, hogy „a »veri a Jövőt« sokkal súlyosabb mondás, mintsem ezt Ady balladaírásra vonatkoztathatta volna. Egy ilyen vagy olyan műfajhoz való ragaszkodás még nem »verése a Jövőnek«. Még ha valami apropóra csakugyan műfaji értelemben rántotta volna elő Ady a »ballada« szót (amiről nem tudok) – a 2. versszaknak, de az egész versnek szövege is szimbolikus jelentést és értelmezést kíván.” Földessy szerint az előző másfél sor is ilyen közvetett jelentést sugall: dacos Hunnia / Álmodva vívja a régi csatát: „célzás” ez „a magyar maradiság veszedelmére”. (Amt 56.) Benedek Marcell egyeztetni igyekszik Horváth és Földessy között: a ballada szó szerinte „az Arany-utánzó költészetet foglalja magába, szimbólumként”. (Benedek II. 20.)

Az ellentétes értelmezések között végül is maga Ady segít kialakítani a helyes felfogást. Van egy körülbelül másfél hónappal korábbi napi jegyzete, amelyben a versbélihez hasonló értelemben használja a „ballada” szót. A cikk egy állítólagos hírt kommentál, amely szerint egy román szerzetes a törökországi Drinápoly börtönében hetven román hadifogolyra lelt, akiket az 1877–78-as orosz-török háború óta tartanak ott a világtól elzárva, minthogy a románok akkor az oroszok oldalán harcoltak. Ady fenntartással fogadja, a hősi képzelgések szülöttjének tartja ezt a hírt. Ezért így meditál: „Most íme Rodostó kell a románoknak. És kigondolnak egy olyan balladát, mint a Szilágyi és Hajmási históriája. Hát lehetséges, hogy harminc évig Európában, nem is nagyon titokban, egy sereg román hőst tarthasson jogtalan fogságban egy másik ország? Nagy fantáziájú nép Románia népe, s művészethajlamú Bukarestben sem hiszik bizonyára ezt a mesét, de hirdetik, mert regényes és szép.” (Jegyzetek a napról. I. Románok Rodostója. BN 1906. jan. 10.; AEÖPM VII. 92; l. még a jegyzetét: uo. 370–71.) A szövegösszefüggés világossá teszi, hogy Ady itt a ballada szót valóban nem műfaji megjelölésként, s nem Arany János vagy utánzóinak ellenében használja. Csupán arról van szó, hogy Ady nem a regényes históriát, hanem a népballada-változatot ismerte, tartotta számon (l. erről bővebben a zilahi kollégium értesítője és az általuk használt tankönyv dokumentációját: AEÖV I. 223.) De ugyanakkor Földessy feltételezése sem állja meg a helyét: dacos Hunnia nem „tragikus sorsát készíti elő”, hanem regényes vagy regényesített múltjába menekül. Olyanféle regényes históriákat, „balladákat” akar, mint a szendrői névtelen által 1560-ban írott Szilágyi és Hagymási története. (E témának különben két népballadává alakult változata is ismeretes.) Az Álmodva vívja a régi csatát s a Veri a Jövőt: elfordulást jelent a jelentől és jövőtől, s elmerülést a regényesített és szépített múltba, a balladákba.

Irodalom

Horváth 28., 67.; Benedek II. 20.; Földessy: Amt 56.; Barta 294.; Vezér 178.; Király I. 179., 474.




Hátra Kezdőlap Előre