[Érmindszent, 1897. ápr. 24.]
Érmindszent 1897. ápr. 24én.
Kedves, Jó Tanár Úr!
Hibával akarok hibát menteni, mikor kijelentem, hogy az a régi hanyagság s nem eléggé erős kötelességérzet, – melyet annyiszor vetett jogosan a Tanár Úr szememre, – volt oka annak, hogy egy életjelt adó s hálás érzelmeimet tolmácsoló levelet nem írtam a Tanár Úrnak, kire oly szívesen és hálásan emlékszem vissza, kinek jó, atyai tanácsai figyelmeztetőleg, sőt oly sokszor – sajnos! – szemrehányólag csendülnek meg fülembe'…
Öcsémtől, úgy gondolom, tetszett hallani hol és hogy létemről, de bizonyára semmit kedélyvilágom s gondolkozásom azon belső rúgóiról, melyeket a Tanár úr – valamint egy pár akkori barátomnál, úgy nálam is, – oly biztosan megismert s melyeknek rosszirányú kormányozására engem oly sokszor figyelmeztetett – ………
Bizony, kétségbeeséssel kell bevallanom, hogy az akaraterő hiánya azóta hányszor sodort engem a könnyelműség árjába, hány keserű órát szerzett szerető szüleimnek s hányszor ejtett engem magam is kétségbe jövőm és sorsom felől!…
Sokszor, nagyon sokszor tettem fel magamban, hogy azt a nagy könnyelműséget, – melyet én magam sem túdtam eléggé menteni sem a fiatalság megszokott könnyelműségével, sem a scribler népség bohémiájával, – ellensúlyozni fogom a komoly, kitartó múnkával. – Hiába!, szándékom nem sikerült. – Megtörött az akaraterő hiányán. – Most, mikor már-már szüleim is kétségbeesnek s mikor magam is belátom, hogy akarat nélkül el fogok [...] |:esni:|, zülleni az életben, – midőn magam |:is:| elhatározással fogok egy új élethez, megírom ezt az én kedves, volt tanáromnak, kinek – sajnos – későn fogadtam meg intéseit. S oly jól esne, ha öt-hat hétben válaszolna leveleimre a Tanár Úr, legalább ez emlékeztetne feltett szándékomban s erősítene megvalósításában.
Bocsásson meg a Tanár ur, ha netán untattam levelemmel, de jól tudom, hogy még nem közönyös irántúnk s érdeklődik sorsúnk felől. – És semmit nem óhajtok jobban, minthogy elmondhassam valaha, hogy méltó tanítványa vagyok a Tanár úrnak. –
Esetleges, kegyes válaszát elvárva
Maradtam a Tanár Urnak
tisztelő és szerető volt tanítványa
Ady Endre
jogh. Debreczen.
Érmindszent, 1897. ápr. 24.
K: OSZK Levelestár. Növn. 1939/13 – 2 f. – 113 x 173 mm – Összehajtott levélpapír – r–v – Tintaírás – Áprily Lajos autográf másolata: PIM – Pr.: l. alább.
M: It 1941. 28–29. – (Klny. is) – Ady Endre joghallgató a könnyelműség árjában. Morsz (esti) 1941. márc. 4. 52. sz. 7. – AEvl 35–36. – AEl I. 46–47.
A levél először az Ernst-Múzeum könyv-, kézirat- és okmánygyűjteményének árverési jegyzékében bukkan fel. Az 1939 februárjára kitűzött árverés katalógusának 1419. tétele: „Ady Endre s. k. levele egyik tanárához”, kikiáltási ár 30 pengő. Az árverésen az OSZK vette meg, s a kézirattár levelestárából közölte Csapodiné Gárdonyi Klára (It 1941. 28–29.).
A címzett kilétét kutatva Ady „legkedvesebb tanárai” közül Both Istvánra esett a választása, mert magyartanára és VIII. gimnazista korában osztályfőnöke „csakugyan többször megfeddette őt [Adyt] mulatozásaiért”. Talán Gárdonyi Klára közleménye nyomán derült fény az igazságra: Az OSZK levelestárában a levél palliumán ez a megjegyzés olvasható: „Áprily Lajos költő személyes közlése, hogy Ady ezt a levelet Székely Ödön nevű tanárához intézte.”
Székely Ödön (1870–1915): a gimnazista Ady latintanára az V. és VII. osztályban. A fiatal helyettestanár „korban is közel állván tanítványaihoz, sokat és szívesen, idősebb barátként foglalkozik velük”, s a diákok „később is melegen emlékeznek vissza fiatal tanáruk lelkes, vonzó egyéniségére” (EmlAE I. 325–328.). Ady Lajos szerint bátyja a nagykárolyi piarista gimnázium négy osztályának elvégzése után a zilahi kollégiumba kerülve „hamarosan legkedveltebb tanítványa lesz az egyetemről éppen akkor kikerült modern és kiváló tanárnak, Székely Ödönnek” (31.).
Ady azonnal felhívta magára tanára figyelmét az osztályban kiemelkedő latintudásával. Jellemző esetet ír le erről emlékezésében volt osztálytársa, Molnár Imre. Székely Ödön mindjárt a tanév kezdetén kirándulni vitte tanítványait. A pihenők alatt „sokat beszélt a baráti, a bajtársi viszony értékéről, útjairól stb.”. A következő órán „latin dolgozatnak feladta a kirándulást”. Csak Ady tudta teljesíteni a feladatot (EmlAE I. 504.). A feltétel tehát adott volt, hogy közel kerüljenek egymáshoz: a tanár részéről a határozott nevelő szándék és érdeklődés, a tanítvány részéről a tantárgy szeretete és a tanulásban elért eredmény. Így alakulhatott ki közvetlen (sőt talán bizalmas) kapcsolat a fiatal fiú sokak által észrevett zárkózottsága ellenére.
Székely 1895-ben elköltözött Zilahról. Abban az évben tett tanári vizsgát latinból és görögből, tornatanári oklevelet is szerzett. 1897-ben a nagyenyedi Bethlen-kollégium főgimnáziumi rendes tanára lett. (Tanári székfoglaló értekezése: Neveljünk erkölcsi jellemet és gentlemen-t, 1899.). Nagyenyeden tanára, majd tanártársa volt Áprily Lajosnak. Azt, hogy a levél címzettje kétséget kizáróan Székely Ödön, bizonyítja Áprilynak a PIM-ban található autográf másolata is.
Cs. Gárdonyi Klára Ady levélben feltárulkozó lelkiállapotának okát a tanulmányai elhanyagolása miatt érzett lelkifurdalásban látja. „Érdekes bepillantást nyújt ez a levél a fiatal Ady lelkivilágába […]. Az első alapvizsgát csak ősszel tette le. Áprilisban írta ezt a levelet, amikor már nyilvánvalóan érezte, hogy szülei által annyira óhajtott vizsgálatot a kellő időben letenni nem tudja. Minden valószínűség szerint ez a tény okozza lelkifurdalásait és belső küzdelmeit, s valószínű, hogy a levélben is említett elhatározása, hogy »új életet« kezd, főként tanulmányainak lelkiismeretes elvégzésére irányuló akaratát jelenti. Szándékát azért közli egykori tanárával, hogy ezzel is megerősítse magát jóra való törekvésében.” A levelet Kovalovszky kapcsolja az ismert „keserű emlékezetű” húsvéti legációhoz. Ady 1897 húsvétján (ápr. 18–19-én) a debreceni ref. jogakadémia hallgatójaként Magyarcsaholyban volt legátus. (L. az előző levelet.) Az ünnepi igehirdető diák a szokásos módon „tiszteletdíjként” közadakozásból 18–20 forintot gyűjtött össze. Hazautazásában megrekedve „az útjába eső Tasnádon a vendéglőben leült kártyázni” (EmlAE I. 209.), s kártyára, italozásra elúszott az egész legátum (AL 48.). Volt tanárának „a kemény szülői leckéztetések és a bűnbánó lelkiismeretfurdalás javulást fogadó hangulatában” írt (EmlAE I. 328.).
A szokásosnál melegebb, mélyebb tanár–diák kapcsolatra vall Székely Ödönnek Ady Endre Levél c. cikkére (Szabadság 1900. jún. 22.; AEÖPM I.2 291–293.) válaszoló nyílt levele is (Szilágy 1900. júl. 22. 29. sz.; EmlAE I. 325–327.). Ebben Székely vitába száll azokkal a keserű, kiábrándult, az ifjúkori idealizmussal szembefordító tanácsokkal, amelyeket Ady akkor érettségiző öccsének sugallt cikkében, s Kant-idézettel figyelmeztet a kötelességteljesítésre, mint az élet legfőbb vezérelvére. Ez a figyelmeztetés Kovalovszky szerint „mintegy Ady Endrének szóló intő válasz” jogászkori levelére.
Székely így jellemzi volt diákját cikkében: „Bátyád is tanítványom volt… Az ő lelkének is sikerült néha mélyére pillantanom, az ő szemében is láttam, mint a tiédben, a könnyet megcsillanni, […] nem szívtelen, nem fásult, nem cinikus. Csak képmutató. […] az ő élete most fájdalmas vezeklés azokért a bánatokért, amelyeket édes szüleiteknek okozott.”
Nincs nyoma annak, hogy válasz érkezett volna Ady levelére, és hogy levelezés indult volna Székely Ödön és Ady között. Valószínű, ha volt is egy-két levélváltás, a kapcsolat megszakadt. Adyt egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta az irodalom és az újságírás. Volt tanára véleménye szerint ez – idézett írásából is kitűnik – a tehetséges ifjú elhibázott lépése, a szülői várakozással szemben kötelességmulasztás.