[Debrecen, 1899. okt. 13–14.]
Illim édes!
Se nem bízik bennem, sem meg nem értett. Bocsásson meg, de ezt kell hinnem. Nem akartam, hogyan is akarhattam volna Magának fájdalmat okozni. A mit kértem: reménykedő kérés volt, melynek teljesítését a Maga szíve, vagy esze szabja meg. Hogy melyiknek kellett győzni, azt csak Maga tudhatja, édes Illim!…
A mit maga iránt érzek, közönséges szerelemnek nevetséges volna nevezni. Több az egyszerű érdeklődésnél, nemesebb a közönséges turbékolásnál, én azt hiszem, hogy az én szerencsétlen élettragédiám utolsó derűje, egy végső lobbanása az életkedvnek, hogy aztán rohamosan jöjjön a vég: a katasztrófa.
Lehet, hogy egyikünk sem tud már hinni a boldogságban, de én legalább szerettem volna hinni.
Én még tudtam volna hinni a maga szívében, pedig az arczát nem láttam soha!…
Mindegy. Maga határozott s én most már csak arra kérem, hogy egy kevéssé ne hagyjon még el.
Nem kutatom a kilétét, de érezzem, hogy még mindig mellettem van. Ez a hit, ez a tudat ideig-óráig megtart talán még engem…
Aztán jöhet bármi! Én nem érzek vágyat semmi után. – s ha egyszer nagyon is érezni fogom az átkot, nem fog visszatartani az, hogy szegény anyámat is a sírba rántom. Szánni már nem tudok senkit, még magamat sem…
Mégis…. Rosz őrangyala lehet, édes Illim! Megengedte, hogy lelke az én lelkem sorsához fűződjék. Én azt hiszem, hogy én csak kárhozatba döntök mindenkit….. Áldja meg az Isten, hogy nem vigyázott magára s engedte, hogy pár perczig visszaszálljak a feltámadt álomországba…. Óh bár csak abban a perczben haltam volna meg. Álmodozva s bízva…..
Mégegyszer ismétlem: akarata szent előttem, nem fogom keresni, beletörődtem már mindenbe…
De ha érez irántam egy kevés szánalmat, a míg lesz kihez, írjon olykor egy-egy levelet.
Nem sok, a mit kérek, de nekem ez már minden s azután….. nem bánom én akármint is lesz –
Kezeit ezerszer csókolja
A. Endre.
[Debrecen, 1899. okt. 13–14.]
K: MTAKK K 18/137 – 2 f. (r–v) – 111 x 176 mm – Összehajtott levélpapír – Tintaírás – 3. oldalszámmal – V. I. sorszáma: 4. – Pr.: vétel V. I.-tól 1958.
M: EmlAE II. 264–265. (egy írásjel híján betűhű) – AEl I. 55–56. (mai helyesírással).
Illit Ady szenvedélyes, csapongó gondolatai felzaklatták, „rajongó sorai boldogsággal töltötték el, de egyszersmind meg is rémítették”. A költő „sorsának nemtője” szerephez sem elég erőt, sem önbizalmat nem érzett. A találkozás sürgetése is „fájdalmas dilemma elé állította”, félt az illúziók szertefoszlásától. Válaszlevelében, amelynek hangja „keserű, neheztelő vagy fájdalmas lehetett”, megírta, hogy nem találkozhatnak, „nem elvesztője, hanem őrangyala” akar lenni (EmlAE II. 263–264.). Ady viszontválaszát (negyedik levél), az okt. 14-i szerkesztői üzenet jelzi.
Kovalovszky szerint a levél „hangulati párja” a Fuimus [De jó, ha…] (D 1899. okt. 14.) c. költemény (EmlAE II. 312.). Koczkás Sándor a harmadik levelet e vers „prózai előképének” tekinti (l. az előző levél jegyzetét). Varga József az Ismeretlen átok c. verset kapcsolja össze a negyedik levéllel, mely szerinte ennek „prózai parafrázisa” (Varga 63.). De rokon motivációjuk ellenére különböznek is: a vers könnyed, dalszerű formájával, magyarnótás szófűzésével szemben a levél komor, fenyegető hatású, kiúttalan csődhelyzet válságérzetét szólaltatja meg, ha van is benne túlzás, „megjátszottság”. A szóban forgó és már idézett írások, valamint a Kíváncsinak írt debreceni levelek bizonyítják az 1898–1899. évi írói termés feltűnő érzelmi-hangulati egységét.
A kilátástalanságot, reménytelenséget árasztó írások, csüggedt hangú levelek egy csapásra megszűntek, amikor sikerült hónapok óta tervezett szándékát megvalósítani, elhagyhatta Debrecent, állást kapott Nagyváradon. Költeményeinek száma az alkalmi dalok, krokiversek mellett meggyérül ugyan, de hangütésük megváltozik, keményebb, dacosabb, férfiasabb lesz (Az én menyasszonyom, Még egyszer…, A krisztusok mártirja).
s ha egyszer nagyon is érezni fogom az átkot, […] én csak kárhozatba döntök mindenkit: Kovalovszky felhívja a figyelmet arra, hogy Ady zsengéiben és első köteteiben „milyen gyakori az átok és kárhozat szócsaládja. A végzet, fátum, romlás, rontás szavakon kívül jóval több, mint félszáz ilyen adatot találunk a Vér és arany-ig. A kiugró szóhasználat (kulcsszavak) pedig mindig jellemző” (EmlAE II. 330.). Ehhez hozzá kell tenni, hogy e szavak előfordulása a váradi kötetben sokkal ritkább, mint a debreceni Versek-ben.