[Debrecen, 1899. nov. 4.]
Édes Illim!
Hiányát érzem s egy véghetetlen űrt a lelkemben.
Becsületszavamra mondom: – ha a nevét talán tudnám is –, egyetlen lépést nem tettem a maga inkognitójának felderítésére.
Mért hagyott el? Nem érdemeltem meg. Ne hozzon olyan lélekállapotba, hogy fel kelljen keresnem magát!… Még most – és ha akarja: mindig – maga nekem csak Illi, egy édes ismeretlen, ki vigasztal ismeretlenül… Írjon, sok mondanivalóm van!….
Levelét várja s kezeit csókolja
A. Endre.
[Debrecen, 1899. nov. 4.]
K: MTAKK K 18/142 – 2 f. (1. f.: r) – 112 x 176 mm – Összehajtott levélpapír – Tintaírás – V. I. sorszáma: 9. – Pr.: vétel V. I.-tól.
M: EmlAE II. 272. (betűhű) – AEl I. 60. (mai helyesírással).
Varga Ilona ez alkalommal nem válaszolt. Bár a levél „fájdalmas egzaltáltsága” meghatotta, a fenyegetőző kijelentés, hogy Ady tudja kilétét, és a személyes találkozást akarja kierőszakolni, védekező hallgatásra kényszerítette. Úgy gondolta, hogy a tévedések leleplezése is nyomravezető lehet, ezért a vélt találkozásokra vonatkozó célzásokat következetesen megjegyzés nélkül hagyta. Hogy Ady fenyegetésének volt-e valami bizonyosságra épülő alapja, nem derült ki. E levéltől kezdve nem sürgeti a megismerkedést, csak céloz rá, tréfásan, könnyed tónusban. Nyolcadik levelét a nov. 4-i D-ben megjelent szerkesztői üzenetben jelzi. (A 8–10. levelek Varga Ilona által jelzett sorrendje nem egyezik a Kovalovszky által kialakított sorrenddel.) A D-nek ebben a számában jelenik meg Az utolsó részlet című vers is, amely még a szakítás gondolatával viaskodó hetedik levél hangulatában fogant, és bár „a Varga Ilona tartózkodása miatti keserűségnél általánosabb megrendülés mondandóit hordozza, de e megrendülést részben a lány elzárkózó gesztusai is motiválták” (AEÖV I–II. 460.).