[Debrecen, 1899. nov. 5–6.]
Édes!
Boldogan fogok a levélíráshoz. Ismét, ismét írhatok magának, milyen boldogság ez. Megírhatom hogy milyen csúnya szomorú volt az elmúlt hét, mennyi gyötrelmet állottam ki, mennyi könyet ejtettem.
Múltkori leveléből úgy vettem ki hogy nem kívánja többé levelem olvasni – én legalább ezt olvastam ki belőle – tehát nem írtam, és nem is írtam volna többet soha, ha maga levelet nem küld. De megvallom őszintén hogy nagyon szomorú voltam, és elkeseredett, s hiába nem akartam, gondolatom mindég magánál időzött.
Nem tudtam szomorúságom eltitkolni, nem volt kedvem semmihez, nem mentem sehova, s ha vendégeink voltak, nem mentem be, szavamat már napok óta nem hallották, úgy hogy mama komolyan aggódott miattam. Azt hitték beteg vagyok.
Igen nagyon nagyon beteg voltam, de most már meggyógyultam. Mintegy varázsütésre tűnt el szívemből a szomorúság a maga gyógyszerétől: édes levelétől, s boldog vagyok, hogy ismét írhatok.
Édes, a szívem úgy fájt mikor legutóbbi versét olvastam, nagyon nagyon szomorú az. Mikor fogok én olvasni egy boldoghangú verset magától édes? Istenem, ha én tudnám azt tenni, hogy szívéből kiűzném a fájdalmat, a bánatot, hogy ne foglalkozna többé olyan csúnya sötét gondolatokkal.
A napokban – vasárnap – hogy egyedül voltam, előszedtem azokat a verseket, amelyeknek jöttét én mindég oly nehezen vártam; amelyekre én annyi csókot adtam, s amik ott pihentek dátumszerinti sorrendben, fiókomban, mindegyikben egy-egy, most már száraz virág téve.
Kibontottam, s míg olvasgattam, ugyan az az érzés fogta el szívem, az a fájdalmas, édes, amit akkor éreztem mikor először olvastam őket.
Elakartam égetni, megsemisíteni, hisz’ úgyis vége mindennek. Nem vólt erőm hozzá, nem tudtam megtenni, hisz minden sora, minden betűje tudna regélni az én szenvedésemről, boldogtalan szerelmemről.
Óh akkor, azt hittem meghalok, sírva csókolgattam össze s aztán – csak eltettem, nem tudtam elégetni. –
Olyan boldog vagyok <most> hogy magának édes ezt most őszintén leírhatom. Azt hittem hogy soha soha nem fogok már többet írni, nem írhatom le többé ezt a drága szót, hogy maga édes, édes édes!
Illije
Köszönöm nagyon a verskötetet.
[Debrecen, 1899. nov. 5–6.]
K: MTAKK K 9/6 – 2 f. (r–v) – 111 x 150 mm – Összehajtott fogazott szélű levélpapír – Tintaírás – Pr.: vétel Ady Lajosnétól 1951.
M: Hegedűs: AEnn 351–352. (csonkán) – EmlAE II. 272–273. (mai helyesírással, szóhiányos, hibás szöveg) – AEl I. 347–348. (hibás szöveg).
A bevezetőben jeleztük, hogy az Adyhoz írt leveleket is betűhíven közöljük – kivétel az í, ő, ű mai helyesírás szerinti ékezése. Varga Ilona leveleinél annyiban térünk el ettől, hogy a szinte kivétel nélkül minden o-ra kitett ékezetet nem vettük figyelembe.
Ady mentegetőző, könyörgő levelére küldött válasz a fennmaradt két Illi-levél egyike. Varga Ilona mintegy 30–35 levelet írt Adynak. Ezek lehettek az érmindszenti levelesládának, a szülői házban megőrzött s két évtized alatt tekintélyes méretűvé nőtt gyűjteménynek legkorábbi darabjai. Ady Lőrincné ismerte és szerette őket (l. a febr. 8–9. keletű levél jegyzetét).
legutóbbi versét olvastam: Az utolsó részlet; a vers és a levelezés összefüggéséről l. AEÖV I. 460.
A napokban – vasárnap – hogy egyedül voltam, előszedtem azokat a verseket…: Elgondolkodtató, hogy melyik lehetett az a vasárnap, amikor Illi újra olvasta a lapkivágatokon gyűjtött Ady-verseket. Ha Varga Ilona és Kovalovszky együttesen megállapított levél-sorrendje jó (l. EmlAE II. 308.), akkor csak a nov. 5. jöhet számításba. Márpedig ez a levélírás egyik feltételezett napja. Ez esetben a fogalmazás félreérthető, mert a napokban időhatározó jelentése: a legutóbbi napokban. Ha a szóbanforgó vasárnap nov. 5. volt, akkor a levélírás néhány nappal később, nem 5–6-án történt. Ekkor meg az a különös és megmagyarázhatatlan, hogy a nov. 4-én jelzett, nagyon várt levélre Illi mért csak napokkal később válaszolt.
Köszönöm nagyon a verskötetet: az okt. 21-i levélben jelzett Versek c. kötetet.