143. Ady Endre – Tisza Istvánnak

K: Országos Levéltár K 26 – 1904 – V – 346, az ME. 1904. V. 346 jelzetű iratcsomóban – Barna színű levélpapír – 2 f. – 100 x 220 mm – Tintaírás – Deák Imre kézzel írott másolata: PIM Nnsz.: 1972/24/4.

M: Vitályos 33. – AEl I. 142–143.

Az Országos Levéltár ME. 1904. V. 346. jelzetű iratcsomója „A »Nagyszeben és Vidéke« című lap subventioja t[árgyá]ban” feliratot viseli, és a palliumon hat akta száma van felsorolva: 346., 1433., 1633. („Nagyszebeni Újság”), 3006., 4602., 5733.

A 346. sz. aktában Gürtler Jánosnak, a lap kiadótulajdonosának 1904. jan. 10-i keletű, a miniszterelnökhöz írott kérvénye található, amelyben a hetilap fenntartására évi 2000 korona állami támogatást kér. A kérvényhez csatoltan található Thalmann Gusztáv nagyszebeni főispán és szászispán levele, amelyben a támogatás feltétlen szükségességét hangsúlyozza a „magyar állam eszme terjesztése érdekében”. Válasz: a miniszterelnök a rendelkezési alapból évi 1000 koronát bocsájt a főispán rendelkezésére. Az aktához csatolva az első negyedévi részlet feladóvevénye. – 1433. sz. akta-palliumban a 2. negyedévre esedékes összeg feladóvevénye van. – Az 1633. sz. három részt tartalmaz: 1./ Zágoni Gábornak, a lapkiadó társaság elnökének kérvénye, amelyben a csődbe jutott „Nagyszeben és Vidéke” utódaként elindított Nagyszebeni Újság támogatására évi 2000 korona államsegélyt kér. (Mellékeli a lap I. évf. márc. 6. 3. számát.) 2./ Thalmann főispán és szászispán márc. 29-én kelt támogatólevele. 3./ Ady levele Tisza Istvánnak. – Zágoni kérvénye tárgyában a Thalmann főispánnak írott válasz: az újság számára az év hátralévő részére 1500 korona segélyt engedélyeznek a rendelkezési alapból a csődbejutott lap támogatásának megszüntetésével. A palliumra írott válasz aláírója Berczik. Ez a név olvasható ceruzával írva az Ady-levél utolsó oldalán is. Az aktacsomó folyamatosan paginált foliói között az Ady-levél a 19. számot kapta. – A 3006. és 4602. sz. akta palliumában 500–500 koronás feladóvevény található. – Az 5733. sz. aktába Thalmann decemberben kelt felterjesztését sorolták, amelyben a főispán a lap hetenként kétszeri megjelenéséhez kéri a miniszterelnök támogatását. Csatoltan látható Gerő János költségvetés-tervezete, amely 3100 korona bevétellel szemben 10960 korona kiadást tüntet fel (ebből 2400 koronának jelölve meg a szerkesztő fizetését). Válasz: „a rendelkezési alap túlterheltsége miatt” a kért összegnek még a felét sem bocsájthatja rendelkezésére a miniszterelnök.

A nem magyarlakta vidékek magyar nyelvű politikai lapjainak bizalmasan kezelt, de köztudott támogatása az első világháború előtti kormányok nemzetiségi politikájának része volt. Ady kérésének azonban a nagyszebeni hetilap támogatásához semmi köze nem lehetett. Csak a tényt rögzítjük itt a levél archívumi környezetéről, a magyarázatot nem tudjuk.

A levelet intézkedésre a miniszterelnökségi sajtóiroda kapta meg, amelynek akkor Berczik Árpád volt a vezetője. Erre utal a levélen ismeretlen kéztől származó kiszignálás: „Berczik” névre. A továbbiakat csak találgatni lehet.

Berczik Árpád (1842–1919): nemcsak miniszteri tanácsos, tehát magas rangú állami tisztviselő, hanem kora sikeres drámaírója is volt. Himfy dalai c. vígjátékának 1899. jan. 20-iki debreceni színházi premierjéről Ady írt a Debreczeni Főiskolai Lapokban (AEÖPM I.₂ 81–83.) elmarasztaló kritikát, a szerzőt „dilettáns”, „irodalmi ambíciótól” fűtött „méltóságos úrnak” titulálja, s számon kéri rajta, hogy kerüli a problémákat, s az Ibsenek, Sudermannok, Hauptmannok korában nem vesz tudomást a „társadalmi reform” szükségességéről. Hogy Berczik tudott-e Ady kritikájáról, kideríthetetlen. De mivel darabjának egy nagyobb vidéki városban történő premierjéről biztosan tudott, lehet, hogy a helyi sajtóvisszhang is érdekelte, s akkor el kellett jusson hozzá Ady írása. Hatással volt-e ez rá az ügy elintézésénél, nem tudhatjuk. Tény azonban, hogy a válasz nélküli elutasítás Tisza vagy Berczik (vagy mindkettőjük) döntése volt. A megfejtéshez az ügyintézés pontosabb ismeretére volna szükség. Tudnunk kellene, hogy az ügymenet melyik szakaszában kerültek a kérések a miniszterelnök elé: beérkezésükkor vagy az illetékes hivatalnok javaslattétele, az ügyről történő referálás alkalmával? A postát feltehetően a titkárság bontotta, s az iratokat az illetékes osztályvezetőnek kiszignálta. Ha ő az ügyet fektette, nem készített javasolt választ a döntéshez, szóban sem referált róla, vagy saját hatáskörében dönthetett, a miniszterelnöknek tudomására sem jutott a kérés. Lehet, hogy Tisza szóbeli referálás alapján döntött, egyedül vagy Berczik javaslatára. A palliumban található kérések mellett a válaszok is megtalálhatók – Ady kérvényének kivételével. A válasz elmaradása az elutasítás miatti csalódáson túl is sérthette a költő önérzetét.

A levelet Deák Imre (1889–1956?) – 1945 előtt levéltáros, majd az OSZK Hírlaptárának munkatársa találta meg az ötvenes évek első felében, lemásolta, s az alábbi kísérőlevéllel küldte el Bölöni Györgynek:

 

Mélyen tisztelt barátom!

Madách miatt végignéztem összes jegyzeteimet, másolataimat. Találtam közötte az idecsatolt Ady levelet Tiszához. Úgy hiszem nem került nyomtatás alá. Hivatalos aktából másoltam le pár év előtt. Mivel – gondolom – ez az írás, mint minden Ady írás, közel áll lelkedhez, legyen tehát a tied. Ha még nem került volna nyilvánosság elé, Te vagy méltó arra, hogy ezt megtegyed. Engedd meg, hogy örömöt okozzak ezzel Neked.

A szombat reggeli viszontlátásig

igaz baráti tisztelettel
  Deák Imre

 

A két levél Bölöni hagyatékával együtt 1972-ben a PIM-be került, a kutatás számára ekkor vált ismertté az Ady-levél, mert Bölöni nem közölte, csupán egyszer említette Bóka László monográfiájáról szóló bírálatában, mint „egy újabban előkerült, Párizsból Tiszához írt” kérést (ItK 1957. 150.).

Az ösztöndíjért folyamodásról és a kihallgatásról Ady Lajos ad hírt (93–94.) bátyjának a párizsi út előtti készülődéséről írva: „Ekkoriban értesült arról, hogy az állam nemcsak ifjú festőknek és szobrászoknak, hanem fiatal író-újságíróknak is szokott adni tanulmányi ösztöndíjat, s az ilyen stipendiumok felett a miniszterelnök diszponál. […] Hosszú töprengés után rászánta magát, hogy audienciára jelentkezzék Tisza Istvánnál.” A töprengés oka az lett volna Ady Lajos szerint – bár ezt ő „teljes biztossággal ellenőrizni” nem tudta –, hogy bátyja abban a hitben volt, és a „bihari Tisza-ismerők is azt mondották”: a miniszterelnök ismerte akkor már a „fiatal, radikális hangokat megütő váradi újságíró nevét és működését”, s azért volt hozzá „feltűnően rideg”. Ady Lajos bizonytalan, hiányos értesülései ellenére is nyilatkozik a kihallgatásról és annak hatásáról: „Hogy milyen lehetett a Tisza magatartása ez egyetlen találkozásukkor, pontosan és részletesen nem tudom. Bandi csak annyit mondott erről: »Nem tévedtem a Tisza István megítélésében.« Egyébként a kérést Tisza István határozottan elutasította. […] Annyi bizonyos, hogy Bandit vérig sértette a hang és modor, amit a miniszterelnök vele szemben használt, s bizonyára nem tévedek, ha abban a későbbi szenvedélyes és engesztelhetetlen antagonizmusban, mellyel Bandi Tisza iránt mindvégig viselkedett, a nagy és elvi kérdéseken kívül személyi okot is gyanítok. Ez a személyes ok pedig első és egyetlen találkozásukig viszi el eredetét.”

A kihallgatásról és a kérés elutasításáról másnak sincs pontosabb értesülése. Hivatkozás nélkül, de kétségtelenül Ady Lajos nyomán ír róla Kőmíves Nagy Lajos (Nagy Sándor nyilatkozata alapján, AM I. 42.), Schöpflin Aladár (Ady 149.), Nagy Andor (282.), Zulawski Andor (Irodalompolitika, 1928. 88–90.).

Révész Béla tényként említi az ösztöndíjkérő audienciát és az elutasítást először az első Ady–Léda könyvét beharangozó nyilatkozatában (Pesti Napló 1934. aug. 19. 14.), könyvében pedig a Brüll Bertának írt jan. 11-i (129. sz.) levélre hivatkozva cáfolja meg nem nevezett „biográfusok” (Ady Lajosra céloz) tévedését, miszerint a miniszterelnök „bántó, sértő” lett volna, s hozzáteszi: „innen keltezik Ady Endre soha meg nem alkuvó ellenzékiségét Tisza Istvánnal szemben” (RAéL 94–95.; RAöl 77–78.). Korai és egész életen át tartó barátságuk ellenére Bölöni Györgynek sincs közvetlen tudomása a találkozás részleteiről. Ady Lajosra hivatkozik (Bölöni 257.).

Maga a költő – úgy tűnik – soha senkinek, még bizalmasainak sem számolt be pontosan és részletesen a kihallgatáson történtekről, a kérvényezés kudarcát pedig még nekik sem árulta el. Írásaiban mindössze egy ízben utal az audienciára a nem nyilvánosságnak szánt Párizsi noteszkönyvében (1924. 20.): „– Istenem, tudják-e ezek a kegyelmes urak, hogy az ajtóikon alázattal kopogó kis skriblerek hogy lenézik őket ….?” „Tiszának: – Kegyelmes Ur, poéta volnék. Talán fontosabb az országra, mint Ön!… Hogy kikacagott volna! …” (L. AEÖPM V. 187.; Ady Lajos 94.)

Hegedűs Loránt (Ady és Tisza. 1940. 56–59.) szerint az „audiencia leírása folyton változik”, s „legendává nő”. Ez a tény maga „megdönti Ady Lajos fölfogását”, a történtekhez fűzött magyarázatát. De cáfolja azt Ady Brüll Bertának a kihallgatásról írott beszámolója is (1904. jan. 11-i 129. sz. levél), amelyből kitűnik, hogy „igen meg volt elégedve a fogadtatással”. A változás később, „magában Adyban folyt le: mert föltűnt előtte az a társadalmi és hatalmi ellentét, mely […] az audienciázó vidéki újságíró és Magyarország legfőbb hatalmassága között feltárult.” Ezt a változást mutatja már a noteszkönyv bejegyzése is, s „azért torzította el Tisza viselkedését ezen az audiencián, hogy más okból támadt gyűlöletére ilyen kézzelfogható személyes okot találjon.” Hegedűs Loránt kizártnak tartja, hogy Ady házassági engedélye ügyében Tisza Istvánhoz fordult volna segítségért, ha őt párizsi útja előtt ridegen fogadta, vagy megalázta volna (l. az 1915. jan. 26-i levelet).

Az audienciához, az ösztöndíjkérés elutasításához, az elutasítás állítólagos módjához hozzákapcsolódott az irodalomban az Ady–Tisza viszony egész problémaköre. Először Bölöni György minősíti Ady Lajos beállítását tendenciózusnak: „még Ady Tisza-ellenességének indokait is szeretné lefaragni, és Ady Tisza-gyűlöletét visszavezeti arra a régi találkozásra, amikor 1904-ben miniszterelnök korában Tisza István Ady, a nagyváradi szerkesztő párizsi ösztöndíjkérését kelletlenül visszautasította” (Bölöni 257.).

Az ötvenes években és ezt követően megélénkülő Ady-kutatás többször foglalkozott a kérdéssel. A tárgyalt levél ismeretlensége és az 1903–1904 fordulóján írott Ady-levelek vonatkozó utalásai félrevezették a kutatókat a kihallgatás célját illetően. Ezekben többször történik említés a Tiszával való személyes találkozás tervéről (1903. nov. 10., 23., dec. 2. levelek). Az audienciáról beszámolva pedig azt írja Ady Brüll Bertának jan. 11-én, hogy „nagyon jelentéktelen dologra” kérte Tiszát. Bíró Lajosnak ugyanakkor megírta, hogy kérése a Szilágy megyei 600 koronás segély megerősítése volt. E levelekre hivatkozva a kutatók Ady Lajosnak az állami ösztöndíjra vonatkozó állítását is elvetették az elutasításhoz fűzött következtetésekkel, magyarázatokkal együtt (Hegedűs: AEnn 376–379., Lengyel 211–212., EmlAE I. 318., 323., Vezér Erzsébet AEÖPM V. 381.). Hegedűs Nándor és Lengyel Géza vitatták Tisza állítólagos ridegségének Ady Lajos által megjelölt okát: a fiatal újságíró váradi cikkeiben megnyilvánuló Tisza-ellenességet. Így vélekedik Bölöni György is már az itt tárgyalt levélre hivatkozva: Ady Váradon a Tiszákkal „nem túlságosan állott szemben, mert […] ajánló levelekért és pártfogásért futkosott Tiszához, és egy újabban előkerült, Párizsból Tiszához írt levelében arra kérte, hogy hivatalos kultúrattasénak neveztesse ki” (ItK 1957. 150.).

Belia György – már e levél ismeretében – úgy véli, hogy Ady az idézett levélben jelzett kihallgatáson kérte a Szilágy megyei határozat megerősítését és egy későbbi audiencián az állami ösztöndíjat (AEl I. 372.). De a levélben nem ez van: Kegyes emlékezetébe akarom hozni kérésemet, melylyel két ízben bátorkodtam volt Kegyelmes Uram előtt megjelenni. Tehát kétszer járt a miniszterelnöknél, mindkétszer állami ösztöndíjért. Az első alkalom 1903. dec. 31. vagy 1904. jan. 7-én lehetett, mert 1903. dec. 2-án azt írja Brüll Bertának, hogy „Tisza csütörtökön szokott fogadónapot tartani”. (Ennek ellentmond az, hogy 1904. jan. 7-én már Nagykárolyból ír Brüll Bertának, s még aznap újra, de már Érmindszentről.) A második jan. 12. és 16. közé eshetett, mert akkor újra felutazott a fővárosba. De valószínűbb, hogy csak későbbi terminust kapott, mert 16-án már lemondja a 19-re tervezett közös utazást Brüll Sámuelnéval és lányával Bertával, mert elintézetlen dolgai miatt még egyszer fel kell utaznia Pestre.

Utolsó pesti útjáról már nem tudunk semmit. Bizalmasa Brüll Berta, akinek hónapokon át panaszkodó leveleit írta, már Párizsban van, oda nem írhat neki. Bíró Lajoshoz erről írott levele, ha volt ilyen, elveszett. De legvalószínűbb, hogy a második kihallgatásról s később a kérelmezésről senkinek sem tett említést. Öccsének sem számolt be róla részletesen, emlékei azért hiányosak, az ebből kikerekített történet már tendenciózus, a későbbi Ady–Tisza ellentét visszavetítése. A titkolózásnak az lehetett az oka, hogy Ady úti előkészületeinek sikertelenségeit nem akarta elárulni. Diósiéknak és Brülléknek restellte bevallani, hogy párizsi tartózkodásának anyagi alapjai nincsenek biztosítva, családjában pedig nem akart aggodalmat kelteni. Egyedül Bíró Lajosnak írt leveleiből látszik szorongása anyagi helyzetének bizonytalansága miatt (1904. jan. 11., júl. 14. v. 21. v. 28. – 130., 154. sz.).

A noteszkönyvi bejegyzés a második audienciára céloz, de kapcsolatban van e levéllel is: vagy a kérés megírásakor került a noteszba, vagy a válasz elmaradása, a meghiúsult remény váltotta ki a keserű-gúnyos szavakat.

ujból levéllel merem zavarni: a szövegrész az újból szó után hiányzó vessző vagy gondolatjel nélkül úgy értelmezhető, hogy ez Ady második levele Tiszához. De valószínűbb, hogy a hiányzó írásjel ellenére a szándék egyértelmű volt: csak egy támogatást kérő levelet írt.

e rövid idő alatt sok összeköttetést szereztem: február–márciusban létrejött kapcsolatairól nem tudunk. A Pesti Naplónak március elején kezdi küldözgetni tudósításait mint a lap saját levelezője. Márc. 12. keletű cikkében hivatkozik egy „fiatal, aktív francia szocialistával” folytatott beszélgetésére (AEÖPM V. 19.), márc. 17-i tudósítása egy fiatal francia „író ember”-rel történt párbeszéde aktuális párizsi kulturális eseményekről (AEÖPM V. 20–22.). Vezér Erzsébet ezeket fiktív alakoknak tekinti, kilétüket nem kutatja, s a cikkekről kimutatja, hogy azok a Le Temps nyomán készültek. Adyt röviddel Párizsba érkezése után jelentkező betegsége és kezdetleges nyelvtudása is akadályozta volna kapcsolatok keresésében.

Borostyáni Nándor (1848–1902): újságíró. Különböző pesti és vidéki hírlap szerkesztőségében dolgozott. 1881 és 1885 között a Pesti Hírlap vezető szerkesztője. 1893-ban Párizsba költözött, s a Le Siècle munkatársaként továbbra is tudósította a Pester Lloydot és a Pesti Hírlapot. Szinnyei József megjegyzi, hogy 1870-ben „részt vett a balközép debreceni pártlapjának a Debreczennek a megindításában” (Magyar írók I. 1255 h). Ady talán a Pesti Hírlap vagy a Debreczen munkatársaitól értesült Borostyáni állami ösztöndíjáról. Az utóbbi lapnak munkatársa volt Borostyáni 1899. áprilistól decemberig. Közoktatásügyi, sajtóügyi tudósítói megbízásáról semmit sem sikerült megtudnunk. 1870-ben a német–francia háború kitörésekor a Hon tudósítójaként ment Franciaországba.

Kegyelmes Uramnak, ki olyan kegyesen és szívesen fogadott volt: Ady e szavai is cáfolják öccse állítását arról, hogy Tisza bátyja kérését határozottan, ridegen elutasította, sértő hangon és modorban.

Feltűnő, hogy Ady kérését nem a szokásos hivatalos kérvény, folyamodvány formájában, hanem magánlevélben írja meg. Ennek az lehet az oka, hogy a sajtótudósítói státus hivatalosan már nem létezett. (Nem hirdették meg?) Felelevenítését Ady a miniszterelnök szívességétől várta.