[Budapest, 1906. máj. első fele]
Adél, mindenem,
levele, az utolsó levele, után hallgattam. Négy levelem kereszteződött Magának ez egy levelével. Soha, október óta, nem írtam Magának szimpla levelet. Mindig kettőset. Most pedig azt látom, hogy még a direkt leveleimnek is csak egyikét kapta meg. Poste restante leveleimmel, hogy mi történt? – nem tudom. Ám ez Magát nem alterálta. Eltörte a pálcát isten tudja, hányadszor. Ezuttal – ugy rémlik nekem – alaposan. Tudja jól Maga, hogy felemás az életem Maga nélkül, mióta Magát ismerem. Istenem, végre is írhatnék én magának minden nap levelet. De idegen magától a kétségbeesésnek az az érzése, mely föllázad a tinta ellen, mikor hiába minden: ezredrészét nem lehet leírni. Aztán az örökös vágy. Az örökös szomoru akarat. Hogy majd, majd, nemsokára: élőszóval. Kergetése minden fajtáju feledésnek, mert maga az érzés – fáj. Idegen ez magának? Hát legyen idegen. Hozzám eleddig Maga volt a legjobb. Nem természetes-e, ha Maga a legigazságtalanabb és legkegyetlenebb? Magának sok gondja van persze. „Még egyéb is!” Nem csodálkozom. Csak az én lelkem legféltettebb érdekeit védem meg szinte üzleti aggodalommal. Amiket vádképpen írt, nevetség. Biztosan szüksége volt Magának reá. Első vétkem: négy levelet írtam a Maga egy levele előtt. Vártam: lelki okokból, érthető, ezer okból. Szomoru okokból. Hogy Maga nem kapta leveleimet, erről nem tehetek. Másik vádja még nevetségesebb. Vészi Margit megköszönt egy neki beküldött könyvet. Ebből még egy levél jött, összesen: kettő. Vészi Margit nagyon jó barátom. De hetek óta itthon van s én még nem voltam Vésziéknél. Pár nap mulva férjhezmegy. Sohse megy többé Párisba. Én most fogok kimenni. Mert elég nagy város, hogy Maga ne találkozzék velem ott soha. Azt nem tiltja meg, hogy én ne lássam. Végre is, ez az első oka, hogy odamegyek. A második: mert én itt meghalni sem akarok. Torkig vagyok. Még a bizalommal is torkig vagyok. Egyelőre menekülni innen. S aztán elpusztulni. A Maga utjában még evvel sem leszek. Én májusban, ostoba okok miatt valószínűleg csak május végén Párisban leszek. Kérem: Maga ezt nem tudja meg, ha nem akarja. Leveleimet nem reklamálom. Ellenben Maga rendelkezzék leveleivel. Írom még, amit Maga tud: így, mint én nem szerette s szereti senki. Csacsiság: Maga leszámolt. Mégis látni fogom még egyszer Magát.
[fél oldalt betöltő elhúzott kézjel]
[Budapest, 1906. máj. első fele]
K: OSZK – Fond 74/4/54 – Sűrűn vonalkázott BN levélpapír (l. a 213. sz. jegyzetet) és egy sima (cégjelzés nélküli) hajtott levélpapír – 2 f. (r–v) – 220 x 275 mm – Tintaírás – 1. f. r-n Révész Béla rájegyzéséből olvasható rész: P. rest! V. M. 1906. március? – 2. f. v-n fél oldalt betöltő elhúzott kézjel – Pr.: vétel dr. Nádor Henriktől 1966. – Brüll Berta másolata: OSZK növn. 1946/21/59 – Pr.: a másoló ajándéka 1946.
M: RSle 67–69. – RAöl 318–320. – AEvl 146–146. – AEl I. 208.
Soha, október óta, nem írtam Magának szimpla levelet. Mindig kettőset: Diósiné 1905 októberében utazott vissza Nagyváradról Párizsba. Ettől kezdve Ady kettős levelezést folytatott Diósinéval: bizalmas, szerelmes levelek poste restante címre (címekre) mentek, de ugyanakkor írt a lakásra is (92 rue de Lévis-re), az asszony címére, a férj tudtával (l. a 223. sz. levelet). Ezek voltak a „direkt” vagy „házi” levelek. Úgy sejtjük, hogy az indulatos, sértődött választ kiváltó levél oka nemcsak egy-két levél esetleges elkallódása volt, hanem az asszony türelmetlensége Ady párizsi útjának halasztódása miatt.
1905. október és 1906. május között 12 házi és 17 poste restante levelet találunk gyűjteményünkben. Az utóbbiak száma azonban a kikövetkeztetett keltezések bizonytalansága miatt kétséges. Így megállapíthatatlan, vajon Diósiné panaszának volt-e alapja.
A poste restante levelek keltezését – sajnos – nem könnyíti meg, hogy tudjuk: Ady – állítása szerint – mindig kettős levelet írt, mert semmi tartalmi azonosság nincs a párhuzamos levelekben.
Ám ez magát nem alterálta: nem izgatta, nem zavarta, nem befolyásolta.