299. Ady Endre – Marchişiu Otíliának

[Párizs, 1906. júl. 31.]

Kedves Nagyságos asszonyom, bocsánat, hogy sebtiben s így ceruzával írok. Kerestük, vártuk és sietünk. Adél, szegény, nagyon ideges. Ő majd hazulról ír. Általam küld meleg üdvözletét[!]. Kezét csókolja a viszontlátásig

Ady Endre



299. Ady Endre – Marchişiu Otíliának

[Párizs, 1906. júl. 31.]

K: PIM – A. 6/30 – Papírlap – 1 f. – 136 x 178 mm – Ceruzaírás – Pr.: vétel Bölöni Györgytől 1954.

M: Bölöni 72. – AEl I. 218.

A levél előzményét, a megírása körül történt eseményeket, a házastársak és Ady kapcsolatát találóan jellemezve, Bölöni világítja meg: „Bandi és Léda barátsága ez időtájt nem volt zavartalan. Nem közöttük ingerkedett tulajdonképp konfliktus. A nagy probléma, melynek megoldása békét hozhatott volna, fel sem vetődött nyíltan, de tudat alatti szítója a férj, a feleség és a költő közötti kapcsolat zavarainak. Léda apró csetepatéi jelentéktelenségek miatt a férjjel, ideges válaszok, ebből eredő sértett asszonyi hiúságok, Dodónak szemére lobbantott látszat gavallértalanságok és egyéb türelmetlen gesztusok komoly összezördülésekké fajulnak. A csetepaték Léda részéről a férjjel kezdődnek ugyan, de Adyval végződnek. Meg kell adni, hogy a látható apropos nélkül kitörő zivatarokra elég okot szolgáltattak a férfiak, mindkettőnél akadt mindig a rováson.

Ha Ady követett el valamit, ügyesen taktikázott. Ő maga sietett valami jelentéktelenséggel elvetni az összezördülés csíráját, hogy ravasz ugratásokkal elterelje a figyelmet az igazi okról. Ha bűne tudatában azt érezte, hogy véres affér lehet, előszedett valami kis incidenst és a veszekedést ebből pattantotta ki, hogy az igazi vihart levezesse. Ha ilyenekkel célt ért, boldog volt, mint a vásott gyermek, aki megmenekül a büntetéstől. Apró turpisságok, kendőzések, titkolódzások és feminines csalások vették körül Lédával szemben Adyt. Az összetűzések Dodó és az „Asszony” (ez volt Léda a két férfi felé, Bandinak is csak verseiben Léda, különben Adél), vagy Bandi és Léda, vagy Dodó–Léda és Ady között estek, de sohasem nyíltan Dodó és Ady között. Volt ebben valami csaknem titkos hím-szövetség az „Asszony” ellen. Ady mesteri, tréfás ugrató volt, de hamar passzív szerepet öltött és a döntőbe nem avatkozott.

Most, alig hogy Itóka megismerte őket, a rendesnél komolyabb konfliktus tört ki Léda és a férj között, úgy hogy július végén Léda egy szép napon elköltözött hazulról a Place du Panthéonra, Itóka hoteljébe. Mindössze néhány napig tartott a makacs és gyerekes különélet, mely meggondolás nélkül vetette fel az elválás gondolatát. Az otthoni megszokott kényelem után a Hôtel du Panthéon, a kis szálló, az otthoni finom és válogatott konyha után a Quartier Latin margarinos diákvendéglői, hamar elviselhetetlenek lettek Léda számára és segítették őt otthonába visszaűzni. Pár nap múlva úgy határozott, hogy ő fog a lakásban maradni. Viselje a férj a szállodai különélés kellemetlenségeit, mert úgyis mindennek ő az oka. Léda haza is költözött […]

Még aznap (július 31-én) Léda is küld egy pneumatique-ot: »Kedd. Édes Asszonykám. E pillanatban jöttem vissza a legrémesebb fejgörcsökkel. Kerestük magát és nagyon szerettem volna még látni. Férjemmel úgy ahogy megegyeztünk, hogy most ő megy el és én itt maradok a lakásban, egész addig, míg nyugodtan nem végeztünk el mindent. Én nem bízom semmiben és igyekezni fogok mielőbb elutazni. Magának ides kicsi asszony olyan nagyon-nagyon köszönöm azt a nagy jóságát, szeretném látni mielőbb, egy kicsit csak, de nem tudom, nem zavarom-e. Ha ideje engedné és érdeklődik kissé irántam, nagyon hálás lennék, ha meglátogatna az én odúmban. Csókolja nagyon szeretettel: D…né.« (Faksz.: Bölöni 69–70.)

Estefelé a Batignolles-Clichy-Odéon omnibusz tetején, a messzenéző imperiálon felvándoroltunk a túlsó partra, hogy Lédát meglátogassuk »odújában«, amint otthonát durcásan és lenézően ő nevezte. Az omnibuszról leszállva Dodót találtuk szembe, aki kis kézitáskájával egykedvűen költözött el hazulról, mint aki már szokva van az ilyen háborúságokhoz.

A »fejgörcsök« mögött, amikről levelében Léda beszélt, nem asszonyi szeszély színészkedése játszadozott, hanem a férjjel való szakítás vágya agitált. Ahányszor ez komolyan felvetődött közöttük, anyagi kérdések miatt mindannyiszor már eleve meghiúsult. Léda hozománya ugyanis Szófiában elúszott és lehetetlen lett volna ezt a férjnek egy összegben hamarosan előteremteni. Különben Léda nem volt drámai szerelmes: inkább elviselte a mind gyakoribb, néha asszonyosan kihívott tragikusabb civódásokat, mintsem végső elhatározással életét kockázatos fordulóra tegye. Az okossága megóvta ettől. Mi minden lakhatott e lélekben! Mindvégig gazdag, titokzatos vár számomra, mert firtató kíváncsisággal élettitkai felé soha nem közeledtem. Mit kaphatott volna akkori életéért cserébe? Adyt? Hiszen ez úgyis az övé volt! Adyt férjnek? Érezték mindketten a polgári lánc mindent őrjítő lehetetlenségét. Így őrlődtek aztán nyolc éven át. Mindig csak megértéssel, baráti jósággal, érző szeretettel, fájó szánakozással tudtunk mindkettőjükre nézni.

Haragok és fellobbanások nem tartottak sokáig. Akkor este is, amikor Lédát meglátogattuk »odújában«, hamarosan elűztük fejgörcseit. Barátságunk talán ekkor pecsételődött meg igazán, amint a forró nyári éjszakában hajnalig is eltréfálkoztunk s vitáztunk. Adélt mi már csak »Lédának« szólítottuk. Ady versei visszacsendülésével mily különös aromával hangzott ez a név! Ekkor kapta Itóka is e pogányos nevét, mely elválaszthatatlanul rajta maradt. Neve tudniillik Otty volt, egész méltóságában a kegyetlenül hangzó: Ottilia. Ezt a nevet nem szenvedhettük. Mind a hárman hozzáfogtunk tehát a tréfás névcsináláshoz. A pálmát hamarosan Ady vitte el, aki az Otty nevet megfordította. S amint az Adyból Yda álnevét, az Adélból Lédát csinálta, az Ottyból az Itót.

– Légy Itó! – mondotta. – Ez japán név. Van egy Itó márki is. Te úgyis jártál Japánban.

De mivel Itó kicsiny, vékony és sovány asszonyka volt, elneveztük egyhangúan Itókának, már csak azért is, mert éppen kapóra robbant ki ez a név, mind a négyünk pohara teli lévén hidegre hűtött borral – itókával. Viszonzásként ekkor kapta ördögi incselkedéseiért Bandi is Itókától a Belzebub nevet.

– Hadd keresztelje meg egyszer a gyermek is a keresztapját! – mondotta Itóka. – Ez még úgysem történt meg.

Így lett Bandiból »Belzebub«. Kevélykedve viselte ezt a nevet. Tetszett neki, hogy sátán-fejedelem. És tőle telhetőleg meg is tett mindent, hogy nevét kiérdemelje.” (Bölöni 71–72.)




Hátra Kezdőlap Előre