| Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott |
| A gyepre éppen langy sötétség szállott, |
| és lábom alatt álmatlan forogtak, |
| ütött gyermekként csendesen morogtak |
|
| Fürkészve, körben guggoltak a bokrok |
| Az őszi szél köztük vigyázva botlott. |
| a lámpák felé lesett gyanakvóan; |
| vadkácsa riadt hápogva a tóban, |
|
| Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, |
| S im váratlan előbukkant egy férfi, |
| Utána néztem. Kifoszthatna engem, |
| hisz védekezni nincsen semmi kedvem, |
|
| Számon tarthatják, mit telefonoztam |
| Aktákba irják, miről álmodoztam |
| És nem sejthetem, mikor lesz elég ok |
| előkotorni azt a kartotékot, |
|
| És az országban a törékeny falvak |
| az eleven jog fájáról lehulltak, |
| s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, |
| mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse |
|
| Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. |
| Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, |
| Sem népet, amely retteg, hogyha választ, |
| szemét lesütve fontol sanda választ |
|
| Én nem ilyennek képzeltem a rendet. |
| sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, |
| ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. |
| Én tudtam – messze anyám, rokonom van, |
|
| Felnőttem már. Szaporodik fogamban |
| mint szivemben a halál. De jogom van |
| még nem vagyok s nem oly becses az irhám, |
| hogy érett fővel szótlanul kibirnám, |
|
| Az én vezérem bensőmből vezérel! |
| elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, |
| Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, |
| jó szóval oktasd, játszani is engedd |
|
|
