Mint gyermek, aki már pihenni vágyik |
és el is jutott a nyugalmas ágyig |
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – |
(igy nem szökik rá hirtelen az éj) |
s mig kis szive nagyon szorongva dobban, |
tán ő se tudja, mit is kiván jobban, |
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: |
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. |
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, |
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt |
s együtt vagyunk veled mindannyian, |
kinek emberhez méltó gondja van. |
Te jól tudod, a költő sose lódit: |
az igazat mondd, ne csak a valódit, |
a fényt, amelytől világlik agyunk, |
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. |
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, |
hadd lássunk át magunkon itt ez estén. |
Párnás szavadon át nem üt a zaj – |
mesélj arról, mi a szép, mi a baj, |
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. |
Most temettük el szegény Kosztolányit |
s az emberségen, mint rajta a rák, |
nem egy szörny-állam iszonyata rág |
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, |
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, |
fő-e uj méreg, mely közénk hatol – |
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… |
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, |
de mi férfiak férfiak maradjunk |
és nők a nők – szabadok, kedvesek |
– s mind ember, mert az egyre kevesebb… |
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. |
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen |
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt |
fehérek közt egy európait. |
|
|