ÖTÖDIK KÖNYV
A NÁDOR ÉS HERCZEG.



I.



A nagyszombati tanácskozmány 1680-ban. Soproni országgyűlés. Esterházy Pál nádorrá választatik. Aranygyapjas lovag. Nejének, Orsolyának halála.

MÍG ESTERHÁZY Pált eddig jobbára a katonai téren láttuk szerepelni: – 1680-tól kezdve a politikai pálya is megnyílik előtte, melyen a török elleni harczokban szerzett babérait kiváló mérvben gyarapította.

A mondott év ápril havának elején tanácskozmány tartatott Nagyszombatban a törökre támaszkodó kurucz zavargás lecsöndesítésének módja- s eszközeiről. Az ifjú Thököly Imre köré sorakozott elégületlenek közűl is többen jelen voltak. A király hívei Szelepcsényi György érsek, Forgách Ádám országbiró és Esterházy Pál főudvarmestertől nyertek utasításokat. A tanácskozmány közmegegyezéssel a következő pontokat terjesztette Leopold elé:

Tartassék mielőbb nádorválasztó országgyűlés.

Közhivatalokra csak honfiak emeltessenek.

A végházak magyar kapitányok s magyar őrségek védelmére bízandók.

A német hadak csupán csak városokba, de faluhelyekre semmi esetben se szállásoltathassanak. – Az evangelikus elégedetlenek ezeken kívűl még templomaik visszaadatását sürgették.

Az udvar egész éven át késett meghozni határozatát ez ügyben, s Leopold időközben ismételten kísérleteket tett saját követe (előbb Caprara tábornok, utóbb pedig Sebestyén Endre erdélyi püspök) útján közvetlen megegyezést létesíteni Thököly Imrével.[143] Miután ezek czélhoz nem vezettek, sőt 1681 elején a portai követ jelentése török háborút sejtetett, másrészt pedig valószínűnek látszott, hogy Francziaország sem hagyja békén a német birodalmat: belátta végre a Linczben tartózkodó császár udvara, hogy még a háború kitörése előtt szükséges lenne a magyarországi zavargásokat lecsöndesíteni, az oly régóta sürgetett s a törvényes közjogi viszonyt helyreállító országgyűlés megtartása által. E végből Gubasóczy János kanczellár, Starhemberg és Hörwart udvari tanácsosok kíséretében február folyamán Pozsonyba érkezett, hogy Szelepcsényi, Forgách és Esterházyval az országgyűlés előzményei s a közbéke helyreállításának egyéb eszközei felől tanácskozzék. És már február 28-án aláíratott Linczben a soproni 1681. évi országgyűlést április 28-ára egybehívó kir. levél. Thököly különösen felhívatott: jelennék meg személyesen a békét munkáló gyűlésen; de e felszólítás eredménytelen maradt, daczára annak, hogy Esterházy Pál késznek nyilatkozott saját fiát túszul a kurucz táborba küldeni.

A Leopold által személyesen megnyitott soproni országgyűlés a királyi előterjesztések tárgyalását megelőzőleg betölté a nádori széket, az egybegyűlt rendeknek egyező akaratából Esterházy Pál gróf emeltetvén 1681 június 13-án az ország e legfőbb méltóságára.[144] Ugyanez évben nyerte II. Károly spanyol király által az aranygyapjas rendet is.

Nádorispáni első tényét s mintegy politikai programmját képezi azon mély hazafiságról tanúskodó levél, melyet legott Thököly bujdosó párthíveihez intézett. Hivatkozva ezeknek Izdenczy Márton követük által az országgyűlésen bemutatott levelére, ily értelemben válaszol nekik: Minthogy kegyelmetek levele fontos kérdéseket foglal magában, mindnyájan helyén valónak véljük, hogy kegyelmetek embereiket küldenék ide, kik utasításuk nyomán velünk értekezhessenek. S ezzel ne késsenek; mert különben orvosolhatlan baj érhetné kegyelmetekkel együtt a hazát. Bennünk nem leszen hiba, mert legkegyelmesebb urunk főkép a végre tartja ez országgyűlést, «hogy a felháborodott állapotok jó csendességre hozattassanak». Én hiven fogok azon tiszt kötelességeiben eljárni, melybe Ő Felsége s az öszves ország parancsából helyeztettem nincs is ok aggódásra, ha kegyelmetek szívét a haza s a béke szeretete dobogtatja, mert hiszen a Felségnek és mindnyájunknak forró kívánsága, ha Isten is úgy akarja, ennyi veszedelemből partra juttatni a sűlyedező országot. Minthogy pedig maholnap lejár a fegyvernyugvás ideje, szándékom Ő Felségénél meghosszabbítását kieszközölni, ha kegyelmeteknek is úgy tetszik.

Thökölynek azonban, kit most a franczia udvar s a török porta egyaránt ellenállásra buzdított, nem kellett már a fegyverszünet meghosszabbítása s kijelenté, hogy a vallási sérelmek elintézetlen maradván, ő és párthívei nem vehetnek részt a soproni országgyűlés további tanácskozásaiban.

A gyűlésből magából is evangelikus és katholikus rendek külön-külön feliratokkal járultak a korona elé; a vallás ügye mellett pedig főleg a nádori méltóság jogkörének felélesztése foglalkoztatta őket.

Leopold ugyan Esterházynak nádorrá választásában megnyugodott, a rendek azonban, szeptember 7-iki felíratukban nem hallgatták el abbeli reménységöket sem, hogy a felség őt, a királyhoz mindig hű főurat hajdani jogköre- és hatóságában a kir. hitlevél hetedik pontja s az ebben idézett törvények intézkedése értelmében kegyesen megtartani méltóztatik, alázatosan könyörögvén hogy – nádorral bírván ismét az ország s a törvényellenes módon behozott korábbi helytartóság és kormányzóság immár megszünvén, – ezentúl a nádor halála esetén szigorúan alkalmaztassék az 1608-ki harmadik czikkely s az ebbe ütköző helytartóság örökre eltöröltessék.

E pontra nézve a szeptember 27-iki leirat akképen hangzott, hogy a felség, tekintetbe vévén a nádor rendületlen hűségét és fényes érdemeit, mindig különös gondját fogja viselni a nádori hatáskör fentartásának. Egyébiránt a helytartóság ügyében az illető törvényczikkek épségben maradását s a régi szokáshoz való ragaszkodást kívánja, úgy fogván e tekintetben eljárni, mint az ország jólléte s a körűlmények sugallandják.

A rendek úgy vélekedtek, hogy a nádori jogkör nemcsak a most megválasztott Esterházy Pál érdemei tekintetéből, hanem törvény szerint és önmagáért is fentartandó; miért is a felső tábla ügyekezett az eddigi helytartó Szelepcsényi Györgyöt arra bírni, hogy a helytartóságtól a nádori szék megürülése esetére prímásutódai nevében is örökre lemondjon. Esterházy a törvényes álláspontot védelmezve, támogatta a főrendek indítványát, mi miatt az érsektől kemény szavakkal illettetvén, híveivel együtt elhagyta a tanácstermet.

Jogvédő kitartásának sikerűlt végre a király által is szentesíttetni a következő szerkezetet:

«A rendek bizton hiszik, hogy Ő Felsége hű szolgáját, a nádort, hajdani hatóságában és méltóságával járó jogkörében a kir. hitlevél 7-ik pontja, s az ebben idézett törvények szerint, – melyek ezennel megújíttatnak, – kegyelmesen megtartandja, fizetéséről pedig a vele kötött szerződéshez képest gondoskodni fog. Miután pedig már a nádorválasztás ténye által a jelen zavarok közben behozott kormányzóság és helytartóság egyaránt megszűnt, ez okból mind a kormányzói, mind a helytartói pecsétek, a nádorválasztás óta kelt kiadványokkal egyetemben, jövőre érvényteleneknek nyilváníttatnak. Közértelemmel végeztetik egyszersmind, hogy a nádor halála esetében az e helyütt megújított 1608: III. trvczikk a benne kijelölt módon ezentúl sértetlen megtartassék és foganatosíttassék.»[145]

Ez országgyűlés egyéb végzései is magokon hordják az alkotmányvédő Esterházy kezének nyomát. A magyar tanácsosok befolyása hazai ügyek elintézése körűl biztosíttatott; az országban táborozó külföldi katonaság zaklatása ellen törvényes intézkedés történt; a zavargások alatt behozott, s eddig az országban ismeretlen fogyasztási adók megszűnnek; a magyar kamara önállása s függetlensége kimondatott; az ország és nemesség összes törvényen sarkalló szabadalmai megerősítést nyertek. A honvédelem ügye rendeztetvén, a részleges felkelés kihirdetése a nádor belátására bízatott. A most nem orvosolhatott sérelmek elintézésére Ő Felsége már egy év múlva okvetlen Pozsonyba gyűjti a rendeket; kimondatván egyszersmind, hogy a hűtlenek közűl mindazok, kik a jelen országos végzések kihirdetésétől számítandó két hónap alatt leteszik a hűségi esküt, személyök és vagyonukra nézve teljes bűnbocsánatot nyernek. De az örömbe, mit Esterházy a kivívott eredmények fölött érzett, üröm is vegyűlt. Családéletének egét nehéz ború sötétíté el. Nádorsága első évében érte őt a keserű megpróbáltatás, melyet eddig oly boldog családi életében első szerelmének, angyalszívű Orsikájának, elhúnyta okozott.

II.



Thököly támadása. Békealkudozások vele. Készület újabb török támadások ellen.

AZ ORSZÁGGYŰLÉS még együtt volt, midőn a porta felhatalmazta Erdély fejedelmét, hogy nyíltan keljen védelmére a magyarországi bujdosóknak, ígérvén, hogy, jóllehet a Leopolddal kötött vasvári béke még le nem járt, válogatott török hadakkal fog támogattatni. E biztatásnak tulajdonítható az 1681. év rövid őszi táborozása, mely Apaffy fejedelem s fővezére Teleky Mihálynak teljes kudarczával végződött.[146]

Thököly most Bécs felé békülénységet mutatott, s békét is tartott, míg házassága, Rákóczy herczeg özvegyével, Zrínyi Ilonával, bevégzett ténynyé nem lett. 1682 június 15-én tartotta a fiatal gróf fényes lakodalmi ünnepélyét a herczegné munkácsi várában, hová Leopold követe, Saponara Fülöp pataki kapitány is, hivatalos volt. A bécsi udvar hosszas ellenzés után egyezett bele e nagy jelentőségű házasságba oly politikából, hogy Thökölyt elválaszsza Telekytől, az erdélyi fejedelem nagy befolyású tanácsosától, ki a saját leányát óhajtotta volna Thökölyvel összeházasítani. Úgy látszott tehát, hogy az ily módon felidézett viszály megfosztja majd Thökölyéket az erdélyi pártfogástól, melyre csaknem kizárólag támaszkodhatott eddig a bujdosók vezére. Nem lehetetlen, hogy Thököly nagyravágyását is kielégítve hitték ez előnyös házasság által, ki menyasszonya kezével roppant terjedelmű uradalmak birtokába is jutott.

De Thököly Munkács várának s a Rákóczy-ház kincseinek birtokába jutván, már július 26-án országul hirdette Kassa alól, hogy szövetkezett a törökkel s értesíti a hazafiakat, hogy most vége a semlegességnek. A budai basával még április folyamán megállapította a Leopold ellen indítandó újabb hadjárat tervét. Augusztus 14-én bevette Kassát, s a behódoló felsőmagyarországi főváros példáját csakhamar követték Eperjes, Lőcse, Szádvár és Tokaj.


AZ ESTERHÁZY PÁL MÁSODIK HÁZASSÁGA ALKALMÁBÓL KÉSZÜLT ÜDVÖZLŐ KÖLTEMÉNY FELSŐ RÉSZE.[147]

Esterházy Pál, ki a munkácsi jelentős mennyegző után, de még ugyanez évben, vezette oltárhoz Thököly hugát, Évát,[148] mély politikai belátással tanácsolta Leopoldnak, hogy fegyverét ne Kassa, hanem a török ellen fordítván, vívassa a hódoltság kulcsát, Esztergomot, mi által nemcsak az elégületleneket fosztja meg a törökök támogatásától, hanem saját csüggedő híveibe is új lelket önthet. Ime, hírlik – írja a királyhoz augusztus 25-én, – hogy Kassán és Eperjesen kívűl már Lőcse is elesett, s az ellenség Szendrőt és Füleket is ostrom alá fogta. Ennek bástyái igen gyöngék lévén, nyolcz nap is alig lesz képes ellenállani, s utána minden bizonynyal odavesznek a bányavárosok a Vágon túli országrészszel. Nem késhetünk tovább, legkegyelmesebb uram, hanem fegyverre kelve, meg kell támadnunk az ellenséget. Ha nem fogunk Esztergom vívásához – rossz próféta legyek, – rövid idő múlva Bécs alatt látjuk az ellenséget. S én óvást teszek Isten és Felséged, s az egész világ előtt: senki se vádoljon, hogy kötelességemnek eleget nem tettem, hogy elmulasztottam a veszedelmet felségednek megjelenteni. Még tavaly sürgettem a véghadak szaporitását, de a múlt hónapig halasztatott ez ügy. Ha kérelmem annak idején hallgattatik meg, a török most nem dúlná az országot. Saponara uram alkudozásai csakugyan bevittek bennünket a zavarosba. Még egyszer mondom, hogy ámbár Magyarország nagyobb része már elveszett, mégis, ha felséged méltóztatik belföldi katonát fogadni, közszemlét rendelni, a véghadakat fizetni, s öregbíteni és az ellenséget derekasan megtámadni: még remélhetünk valamit. Ámde, ha ez halogatás nélkűl nem történik, úgy Magyarországgal együtt a szomszéd tartományok is elvesznek.[149]

A nádor, dicső emlékű atyja elvéhez híven, magyar sereggel kívánta a királyi házat itthon ótalmaztatni, hogy uralma ne bírjon az idegenség színével. Az udvar azonban nem bízott a nép felfegyverzésének tervében, sőt, úgy látszik, tarthatott attól; mert nem egyezett bele magyar csapatok toborzásába.

Thököly gyors sikereit kiaknázhatni remélvén, béke ajánlatot küldött Bécsbe, mit Leopold nemcsak elfogadott, hanem megengedte híveinek, hogy a fegyverszünet alatt Thököly részéről hirdetett kassai országgyűlésen (1683 január 13.) részt vehessenek, a hová maga is külön biztost küldött. Egyidejűleg azonban meghagyta a nádornak, hogy kivált a dunai részek nevesebb uraival tanácskozzék az eszközökről, melyekkel a török háború megújulásának esetében a veszélyt magukról s hazájokról elháríthassák.

A nemzet túlnyomó része nem nézte jó szemmel a török barátságot. Az urak készségére támaszkodva, már január 16-án kelt felterjesztésében jelenthette Esterházy, hogy részökről öt ezer emberre számot tarthat a korona. De ha czélt akarunk érni, írja tovább a hazafias meggyőződés nyíltságával, alkalmas eszközökhöz is kell nyúlnunk. Már pedig az együvé hívott urak keservesen panaszkodtak, miként bánik velök felséged idegen katonasága; úgy, hogy ha e kicsapongások elé gát nem vettetik, rövid idő alatt veszendőbe megyen ez országnak felségedhez híven maradt parányi része is. S nem látom át, hogyan szolgálhassák akkor felségedet a nyomorú hazafiak. Kívánták az urak továbbá, hogy a háború színhelyéűl a török földje választassék; mert hogyan fogjon fegyvert a magyar nép, ha mindkét fél seregeinek pusztítását kell szenvednie. S e tekintetből az urak megannyian, kivált Esztergom vívása mellett nyilatkoztak, mely tervet immár egy évvel ezelőtt volt szerencsém felséged figyelmébe ajánlani. Szükséges továbbá harmadszor, hogy a véghadakból külön belföldi sereg is alakíttassék, még pedig mielébb, mert a hadjáratot már márcziusban kellene megnyitni. Végre a személyes felkelés iránt már most lehetne a megyékre írni, hogy felhívásomat vévén, valamennyien haladék nélkűl körém gyűlekezhessenek.[150]

Eközben folyt a kassai gyűlés, és Leopold nevében Saponara folytatta ismét a békealkudozásokat.

Ám a béke és háború kérdése nem itt volt eldöntendő. Esterházy keserű jóslata közeledett a teljesedéshez. A szultán palotája előtt már 1683 január 2-ától Magyarország felé lobogtak a lófarkak. Leopoldnak meg volt üzenve a háború, bármennyire bízott is a csak jövő évben lejárandó szerencsétlen vasvári békekötés tartósságában.

A kényszer nyomása alatt végre, komolyabb készületeket tett a fenyegető török haderő ellen. Szövetségre lépett a bajor és szász választófejedelemmel, a német birodalom frank és sváb kerületeivel, s épen a török had megindulása napján (márczius 31-én) Szobieszky János lengyel királylyal is. E frigykötés szerint Leopold hatvan, Sobiesky negyven ezer fegyverest állít síkra, mely haderő, ha Bécset vagy Krakót török ostrom fenyegetné, egyesűlni fog. Leopold 1.200,000 frtot fizet szövetségesének, ki a törökkel külön békére nem léphet, egyértelemmel arra törekedvén, hogy frigyes társúl megnyerjék az orosz császárt is.

A nádor márczius 18-án hirdette ki a közfelkelést, s régi vitéz magyar nemzetet mindenkor gyűlölő pogány török ellen, mely noha némelyeknek köztünk színes álnok praktikája és szava által szabadságot ígér: bizonyára utolsó rabságunkra czéloz. Elég példát mutat a hatalmába ejtett görög birodalom, a holott kirekesztetvén minden nemes vér, gyalázatos rabságban tartatik a kereszténység.

A lelkes kiáltványára köréje sereglett 5000-nyi magyarsággal Komárom körűl foglalt állást Esterházy, kedvetlenűl tapasztalván, hogy a császári és birodalmi segédhadak fővezérében, Lothringeni Károly herczegben, még mindig hiányzik a kezdeményezés elszántsága. Helyzete s a királyi Magyarország lakóinak elcsüggedése a fenyegető török támadással szemben egyre kétségbeejtőbbé vált. Nem is mulasztotta el erről Leopoldot értesíteni, megjegyezvén június 30-iki jelentésében, hogy ő, mint nádor és törvényes közvetítő, kénytelen felvetni a kérdést: hajlandó és képes-e a király is védelmére kelni az ország lakóinak? Ha igen, úgy halaszthatlan cselekvésre kérik őt, mert az ellenség már a küszöbön, s egyik lába nyakukon van; ha nem, az esetre ne vegye tőlük rossz néven a fölség, hogy a maguk és gyermekeik föntarthatása érdekében alkalmazkodni fognak a kényszerhelyzet követelményeihez. Én nem fogok – végzi sorait – Bál előtt térdet hajtani; de meg lévén győződve, hogy Felséged nem akarja, miszerint a nádori méltóság csúfjára kezébe kerüljek az ellenségnek: méltóztassék mielőbb segédhadakat küldeni, vagy engem is távozásra felhatalmazni, nem lévén képes egymagam egész seregeket megfutamítani. S méltóztassék megengedni, hogy ez országrész lakosai maguk gondoskodhassanak önmagukról addig, míg Isten ő felsége urokat még nagyobb erővel ruházandja fel.[151]


55. KISMARTON.

Július 7-én a nádor személyesen járt Bécsben, hol a szent koronát is biztonságba helyezte, s íme, ott veszi hírül, hogy Leopold udvarával együtt Linczbe vonult vissza; hogy a nagyvezér már a Rábán is átkelt; a Vágvonal védelmére kirendelt Schultz és Lubomirszky útban vannak Bécs felé; és hogy a magyar hadak végmaradványai is szétoszlottak. Így állván a dolgok, Esterházy 120 gyalogostól védett fraknói várába vonta meg magát, nagyobb őrség leküldéseért folyamodván a lothringeni herczeghez. Ámde ennek most kizárólagos gondja Bécs megmentésére irányult.

S a nádor már-már lemondott minden reményről.
Sopron is megnyitá kapuit az előnyomuló ellenségnek, Ruszt és Kismarton kétségtelenűl elesnek. Íme hallom – írja királyának a magára hagyott nádor – hogy Draskovich Sopronba érkezett, s hogy a nagyvezér nevében személyes megjelenésemet kívánja; akkor úgymond az én váraim és uradalmaim is biztosíttatnak a török dühe elől, valamint ez megannyi szomszéddal történt; különben pedig tönkre tesz okvetlenűl. Csak Isten a megmondhatója, mily nyomorba jutottam!

Ezeket Fraknóból július 13-án írta Esterházy. S pár nappal utóbb, neje és gyermekeivel utolsó várát is elhagyva, készebb volt a bujdosók keserű sorsára vállalkozni, semhogy az elvhűség büszke öntudatának feladása árán váltsa meg nyugalmát, s fejedelmi vagyonának sértetlenségét az ellenség dühe elől. Július 29-én Stíriában kelt kiáltványával még a horvátokat; egy nappal előbb Draskovichot és Batthyányt inti tartozó hűségök tanúsítására;[152] augusztus 5-én pedig emlékíratot terjeszt a Passauban tartózkodó. Leopoldhoz, tanácsolván neki, hogy ha régi ellensége, a franczia, megelégednék Strassburggal, vagy a birodalom valamely más városával, viszonzásul pedig Leopolddal szövetkezvén, Ő Felségét szárazon és vízen segíteni hajlandó: ezt a csekély áldozatot hozza meg a jövőnek. Mert – mondja tovább – ha a mindenható Isten Felséged fegyvereit diadalra segíti, egy város helyett országokat fog nyerni. Sőt, ha csak az egy Magyarországot foglalja is vissza hajdani terjedelmében: többet nyert, mintha Bécstől Hollandig parancsolna; mert a Fekete tengertől az Adriáig valamennyi tartomány felségedet fogja magyar királyul urának ismerni.

A nádor, minden ízében magyar és buzgón vallásos érzületénél fogva, természetesen csak egy politikai irányt követhetett: kiszorítani a pogányt Szent-István birodalmának határai közől. Az ő politikája Magyarország felszabadítását s a Habsburg-ház hatalmi törekvéseinek kelet felé irányítását jelentette. A koronával szemben sem habozott tehát kifejezést adni szilárd meggyőződésének, hogy a királyi család a szabad Magyarországban találhatja meg hatalma legtermészetesebb súlypontját. De az a körűlmény, hogy a nádor a franczia szövetség tervével állhatott elő, – melyről, mint az eddig követett birodalmi politikával homlokegyenest ellenkezőről ő maga mondja, hogy az sok és hatalmas ellenzőre talál, – már magában is nyomatékos bizonysága annak, hogy a Habsburg-ház legrendületlenebb híve, Esterházy, tetőpontjára érkezettnek látta a veszedelmes válságot.

S hogy az ő aggodalma nem volt rémlátás, azt ismét a bécsi ostrom világra szóló eseménye igazolta csakhamar.

A birodalmi főváros szorongattatása és hősies fölmentése összes részleteiben sokkal inkább ismeretes, semhogy arról itt bővebben is meg kellene emlékeznünk. Esterházy, magát gróf Kéry Ferencz által a fölmentő sereg hadműveleti tervei felől pontosan tájékoztatván, idején csatlakozott Lothringeni Károlyhoz, s a döntő ütközetben személyesen részt vőn, sőt két lősebet is kapott.[153]

III.



Török háború. Párkány visszafoglalása.

AZ 1683. év forduló pontot jelez a Habsburgok Magyarország iránt követett politikájában. A félholdnak Bécs ellen intézett merész támadása, s a birodalmi fő- és székvárosnak két hónapi szorongattatása, meggyőzte az ottani köröket eddigi maguktartásának félszeg volta felől. S ha eddig hasztalan volt az udvarhoz hű magyarok élén Esterházy Pál nádornak folytonos ösztönzése a török hódoltság felszabadítását czélzó erélyesebb támadó hadjárat ügyében: úgy most az 1683. nyárnak Bécsre nézve a fulladásig forró napjai teljesen kiábrándították az udvart téves hitéből, mintha a kanizsai végek, a Rába és Vág vonalával, elégséges biztosítékot képezhetnének a mindent elborítással fenyegető török áradattal szemben, az annyira és egyedül féltett örökös tartományok megvédhetésére.[154]

E kiábrándulásnak köszönhető, hogy míg 1682-ben s a rá következő tavaszon Esterházy Pál nádornak örökösen támadást sürgető emlékiratai csak kevés figyelmet ébresztének a «Consilium bellicum» német ülnökeinél: addig a bécsi tréma után épen ez oldalról sürgettetett leghatályosabban a magyarországi hódolt várak visszafoglalása.


56. ESTERHÁZY PÁL 1683 AUG. 17-I OPINIÓJÁNAK VÉGSŐ SORAI.[155]

A politikában beállott e fordulat első sorban Esztergom fölmentését jelentette, mely természeti s hadászati előnyeinél fogva a közép Duna kulcsának volt nevezhető. II. Szolimann szultán 1543 aug. 10-én jutott a fontos vár birtokába, s 1594-ben Mátyás főherczeg hatszor intézett ellene eredménytelen ostromot, míg végre Mannsfeld Károly herczegnek sikerült az erődöt 1595 augusztus 23-án a töröktől visszafoglalnia, de csak azért, hogy alig kilencz évvel később 1605-ben a benne parancsnokló Dampierre tábornok ismét török kézre bocsássa azt. S ez időtől fogva közel nyolczvan éven át szakadatlanúl a török parancsolt Esztergomnak és kies vidékének. Mert a vár széles körben uralkodott a vidék fölött.

A török erődítési rendszer általában kitünőnek volt elismerve s a rendszer minden előnyeit érvényesíteni engedte a nyolcz évtizedes tartós uralom.

A főerősség, a vár, minden oldalról meredeken felnyúló sziklán épült, s sikeresen védhető háromszöget formált két toronynyal, melyek egyikének maradványait a figyelmes vizsgáló ma is észreveheti a Sz. István kápolnája felől Sz. Tamással szemben eső oldalon, míg másika észak felől emelkedett a párkányi palánk átellenében. E két tornyot természetesen még a sziklán is jóval felül emelkedő bástyák kötötték össze, az ezek alatt elnyúló Vízivárost pedig szintén palánkolt falak környezék.

A közlekedés, a szigetre vezető vízi kapun kívűl, a postakapun s az úgynevezett várkapun át történt. Amaz a Víziváros déli részén az országútra, míg ez a Sz.-György hegyre vezetett.

A mainál sokkal lejebb híd volt a Dunán és a balparti hídfő védelmére, Szentgyörgymezővel szemközt feküdt Párkány palánkolt erődje.

E mély síkon fekvő erőd ellen indúlt Bécs alól Szobieszky János, a hős lengyel király, 1683 október 7-én izenetűl hagyván a mögötte vonuló császári fővezér, Lothringen Károly herczegnek, hogy elvárja a császári lovasság közreműködését.

A herczeg, félve attól, nehogy a szövetséges sereg különválása, az ellenséges erődök (Érsekújvár és Esztergom) közelében, veszélyeztesse a hadjárat sikerét; aggódván továbbá a felől is, ha nem fog-e a Lévánál táborozó Thököly Párkány segélyére sietni; Szobieszkyhez küldte gr. Dünewald altábornagyot azon kérelemmel, várná be az összes szövetséges hadak leérkeztét. De a király határozottan kijelenté, hogy ő Párkányt akár a herczeg lovasaival, akár ezek nélkűl, okvetetlen megtámadja, mielőtt még a – tudomása szerint ott táborozó – 1000 főnyi török csapat erősítést vonhatna magához.

És csakugyan. Míg Lothringen a király másíthatlan elhatározásáról értesülvén, lovasait szintén felültette; addig a dragonyosok és kozákokból álló lengyel előhad Párkány ellen nyomúlt. Ezt a király mérsékelt távolban mintegy 5000 lovassal – minden sorhad és tűzérség nélkül – oly tervvel követte, hogy az esetre, ha a török Párkány komoly védelmezésére gondolna: ő a szövetséges sorhadnak és tűzérségének megérkeztét a palánktól egy órányi távolban fogja bevárni.

Ámde a lengyel előhad, mely eddigi rohamos előnyomulásában akadályra sehol sem talált, egész a Dunarévig nyargalt már; és ott egy gulyaőrző kisded török csapatot űzött-hajtott maga előtt, a nélkűl, hogy a királynak bárminemű értesítést küldött volna. E végzetes mulasztás és gondatlanság csakhamar megboszulta magát.

A törökök, kik az éj folyamán Párkány őrségét Esztergomból átküldött mintegy nyolcz ezer emberrel megerősíték, egyszerre meglepő erővel állottak a palánk ágyúinak lőtávolba érkezett gyönge előhadak útjába. Szobieszky csak akkor értesűlt az ellenség közellétéről, midőn előhada már aránytalan mérkőzésben állt azzal. Hasztalan sietett lovassága zömével az ütközet színhelyére. Előhadát már feltartóztathatlan visszavonulásban találta, s a futamodók áradata magával sodorta nem csak a sereget, de őt magát is, ki csaknem életével pecsételte meg rettenthetlen személyes bátorságát. A környezetében maradt csekély számú nemesek egyike, Cerkasz, mentette meg – mondják – a király életét, s elismerésűl ezért haláláig élvezte a párkányi ütközet évfordulója napján részére utalványozott 500 tallér vitézi díjat.

A király fia, Jakab herczeg is, száz veszély közt menekült s atya és fiú sokáig elveszettnek hitték egymást.

A lengyel futás és török üldözés az ügygyel-bajjal elért császári sereg hadvonala előtt érte végét, s a mintegy 2000 elesettért Szobieszky csak a harmadik napon állhatott boszút.

Október 8-ika pihenő nap volt.

9-ike hajnalán a király sorhadát és lovasságát két hadtestre osztván, maga állást foglalt Párkány ellen, a Dunára támaszkodó jobbszárnyon. A centrumban Starhemberg gr. vezényelte a gyalogságot és tűzérséget, Croy hg. altábornagy és gr. Serényi vezérőrnagygyal, kiknek sorhada összesen 19 zászlóaljból állott, egyenként 400 emberrel. Badeni Lajos hg. Dünewald és Pálffy grófok a jelen volt, külön-külön 500 lovat számláló, 17 lovas ezred fölött parancsnokoltak; míg Jablonowszky a lengyel balszárnynyal a császári lovasok legszélsőbb balszárnyán foglalt állást, a centrum mögötti harmadik hadvonal is lengyelekből képeztetvén.

Reggeli nyolczkor indúlt meg a szövetséges sereg Párkány felé, s egy órai menet után megpillantá a palánkon kívűl csatarendben álló török hadosztályt.

Kara Mustafa nagyvezér mindent elkövetett, hogy a párkányi fontos hídfőt megvédhesse. Az ifjú tetterős Kara Mehemed budai basát új erősítéssel küldötte Párkány alá, melynek védelmére immár 16,000 főnyi török őrség állott harczkészen.


57. ESTERHÁZY PÁL ALÁÍRÁSA.[156]

A törökök első csalódását Thököly tartózkodó magatartása idézte elő, kinek levonulására Léva felől biztosan számítottak.

A tatárok új khánja is néhány mérföldnyi távolságból szemlélte a két császári sereg mérkőzését.

Kara Mehemed mintegy 10,000 emberrel egy negyed órányira nyugat felé tolta első hadvonalát, a tartalékot ügyesen elrejtvén; minthogy azonban a Garam hátba, a híd pedig a harczél hosszvonalába esett: a visszavonulási viszonyok meglehetősen kedvezőtlenek voltak reá nézve, s nagyrészt ennek tulajdonítható az ütközet végzetes kimenetele is.

A támadást a török jobbszárny intézte az Esztergomból átjött szilisztriai basa vezérlete alatt Jablonowszky huszárjai ellen, míg ugyanakkor a török derékhad rohamot színlett a császáriak centruma felé. Az arczvonal előtt aztán hirtelen félfordulatot tőn s teljes erővel szintén a szövetségesek balszárnyára vetette magát; a hol azonban a lengyel csapat vitézűl helyt állott. Dünewald gróf most a török lovasság feléje fordult szárnyának esett s a Caprara, Pálffy, Piccolomini, Veterani és Lodron lovasezredek élén oly szétrobbantó erővel nyomúlt előre, hogy a futásra kényszerűlt török jobbszárny és derékhad vad menekülése visszavonulni készté a balszárnyat is, mielőtt ez még támadásra is gondolhatott volna. S a csata sorsát ilymód Dünewald határozott fellépése végleg eldöntötte. Ő maga s a lengyelek balszárnya a párkányi sánczárkokig nyomában volt a futó ellennek, mialatt Lothringen az egész sereggel csatarendben nyomult Párkány alá.

Mindez alig vett egy órát igénybe.

A megfutamodott török had egy része Párkány palánkjai között vonta meg magát, más része a Garam gázlóin át Pest felé hátrált; míg a sereg zöme a Duna hídján keresztűl Esztergomba jutni ügyekezett. Csakhogy a híd a rá tóduló ember-, ló- és szekértömeg roppant súlya alatt csakhamar leszakadt, s így a török önmaga vágta útját visszavonulhatásának.

Lothringen, a kínos zavar első pillanatait felhasználva, öt zászlóalj gyalogságot rendelt Szobieszkynek Párkány paliszádjait ostromló kozákjaihoz, öt ágyút pedig a Duna partjára vezénylett, öldöklő kartács-záport zúdíttatván azokból a hídon szorongó törökökre.

Egyidejűleg Badeni Lajos herczeg is rohamot intéz – az esztergomi török ágyúk tüze alatt – Párkánynak Duna felől eső sánczai ellen, melyeken belűl (200 kegyelemért esdő janicsáron kívűl) csakhamar minden törököt kardélre hány az előnyomuló szövetségesek diadalmas csapata.

Párkány elestével tetőpontját érte a Duna hídjának szorított törökök kétségbeesése. Ezek most a rohanó hullámok között keresnek menekülést, úszva remélvén elérhetni az esztergomi partokat. De ez csak igen kevésnek sikerűlt.

A megsebesült Kara Mehemed mintegy 2000 emberrel – még a híd leszakadása előtt – elérte Esztergomot; ugyanennyi török menekülhetett Pest felé is; körűlbelül másfélezeren (az aleppói és szilisztriai basával együtt) fogságba jutottak; míg a túlnyomó többség – mintegy 9000 ember – részint a Duna hullámaiban, vagy a Garam-parti ingoványokban, részint pedig az elkeseredett viaskodásban lelte halálát.

A szövetségesek 20 ágyún és 6000 lovon kívűl tömérdek fegyvert és podgyászt is ejtettek zsákmányúl. És e fényes eredménynyel szemben veszteségök nem volt több 100 embernél.

Szobieszkynek három nappal előbb elhullott lengyelei tehát meg voltak boszulva. Párkányt a lengyelek felgyújtották és a tűz az erőd palánkjait is földig elhamvasztotta.

IV.



Esztergom ostroma. A birodalmi sereg kezére jut.

E GYŐZELEM távolabbi eredményei csakhamar mutatkoztak: Kara Mustafa serege maradványaival Buda alól Belgrádba vonúlt; Thököly a felsőbb megyékből visszahúzódott; – Esztergom őrsége pedig, mely a bástyafokról szemtanúja volt a párkányi testvérhad borzasztó megsemmisülésének, annyira megfélemlítettnek látszott, hogy a vár ostroma most már a hódolás alapos kilátása mellett volt megkezdhető.

A párkányi menekültek alatt leszakadt régi híd kijavítására s az átkelés forcirozására gondolni sem lehetett, a vár fenyegető ágyúival szemben.

A szövetséges hadsereg átszállítására tehát mindenek előtt új hídról kelle gondoskodni, az ellenséges várágyúk lőtávolán kívűl.

Hídverésre legalkalmasabb pontúl a Dunapart azon része kínálkozott, mely a Körtvélyes és Nyáras szigetek átellenében a viszonylag keskeny Dunaágakat uralja.

S valóban e két szigetet már október 11 és 12-én megszállotta a szövetséges gyalogság. A Komáromból minden készletben álló ostromágyúval együtt leszállított hajóhíd bekötése pedig október 13-án szintén megkezdetett.

Stainau tábornoknak Komáromnál fekvő bajor gyalogosai Esztergom alá rendeltettek s 16-án érkeztek ide, három nappal előzvén meg a mintegy 1200 főnyi bajor lovasságot.

Esterházy Pál nádor Pozsonyból 6000 magyarral, Baden-Durlach őrgrófja pedig 5000-nyi sváb csapat élén volt útban Esztergom felé.

Komárom és Győr parancsnokai utasíttattak a szükséges élelmi szerek szállítására. (Október 12. és 13-án a fenyegetett várba is érkezett egy török csapat Budáról, valószínűleg élelmi- és lőszerekkel, mert pár órai időzés után – a párkányi ütközet sebesültjeivel – ismét Buda felé vette útját.)

Thököly az elégületlen magyarok nevében Szobieszky interventióját vette igénybe, a császártól méltányos békekötést eszközlendő, de a nemeslelkű szabadítónak ez alkalommal is tapasztalnia kellett, hogy Bécs a szerencsében minden mértéken fölűl elbizakodott s boszankodva kellett látnia, hogy a mennyi hévvel esedeztek volt szabadító karjáért, épen annyi hidegséggel utasítják most vissza mérsékletet ajánló békeszózatát. E hálátlanság fölött elkedvetlenedve, kijelenté a király, hogy lengyeleivel csak pár napig hajlandó még a párkányi rév védelmére táborban maradni. A lothringeni herczeg személyes kérelme mégis hatott rá annyira, hogy nyomatékos segélyét nem vonta meg az 1683. év ez utolsó hadi vállalatától, mely Esztergom visszafoglalásával csattanós befejezést volt adandó az eddig lefolyt véres drámának.

A lengyel király békétlensége gyorsabb cselekvésre készté az eddig cunctátorkodó császári fővezért.

Az öreg Duna hídja október 16-án, a szigetközi Dunaágaké pedig 19-én használható állapotba helyeztetett s Lothringen e napon táborkarától s mérnökeitől kísérve, szemle alá vette a vár környékét, a nélkűl, hogy e vállalkozásában a várőrség részéről háborgattatott volna.

Sőt a sz.-tamáshegyi erőd is úgy szólván ellenállás nélkül került Scherffenberg gróf hatalmába, ki cernirozó csapatával a (palánkra tüzet vetett s aztán a fellegvárba igyekező) török őrségből mintegy 200 embert levágott ugyanennyit fogságba ejtett.

A várat és várost domináló tamás-hegyi erődnek könnyelmű feladása és az a körűlmény, hogy a dunai átkelés megakadályozására török részről kísérlet sem tétetett, remélni engedé, hogy a török magát a várost sem fogja kitartóan védelmezni.

A szövetségeseket föllelkesíté a sz.-tamáshegyi könnyű győzelem; míg ellenben a nagy ármádia futását és a párkányi hadsereget oly közvetlen közelből látott várőrség meglehetősen demoralisálva volt, annyival inkább, mert egész határozottsággal ütötte föl fejét a hír, hogy a nagyvezér már Buda alól is tovaindúlt Belgrád felé, s eszerint fölmentő seregre alig volt kilátás.

A legjobb reménynyel vezényelte tehát Lothringen a Komáromból megérkezett bajorokat október 20. és 21-én, saját gyalogosaival együtt, az esztergomi partra.

Nyomukban vonúlt át a német lovasság.

A felvonulás azonban, a feneketlen útak miatt, teljes három napot vett igénybe, úgy, hogy a szövetségesek csak október 22-én este foghattak ostrom-ütegeik felállításához.

A bajorok, az egész várost megkerülve, Párkánnyal szemben foglaltak állást a Víziváros ellen. A Duna sz.-györgymezei partján három üteget állítottak fel.

A császári tűzérek Sz. György és Sz. Tamás hegyeiről a fellegvárra irányozták ostromágyúikat.

Október 23-án már az egész birodalmi sereg Esztergom körűl táborozott.

Mercy vezérőrnagy egy lovasosztálylyal a dömösi útat állta el, hogy az ostromló sereg a meglepetés esélye ellen Buda felől biztosítva legyen.

Szobieszky lengyelei a balpartot tartották megszállva s Párkánytól nyugatra felállított ütegeikből szakadatlanúl lőtték Esztergom várát.

Az október 24-ére virradó éjjelen, daczára a szakadó esőnek, sikerűlt a bajorok dunaparti ütegét négy, a tamáshegyit pedig két ágyúval megerősíteni. Reggeli 9 órakor már ezekből is megeredt a tüzelés Esztergom ellen. 25-ének reggelére újabb 10 ágyú és nyolcz mozsár járult a sz.-tamási és sz.-györgyhegyi ütegekhez.

E közben az ötezer főnyi bajor hadosztály ostromárkaival teljesen megközelítette a vízivárost, melyet október 25-én délután öt órakor az első rohammal sikerült is bevennie.[157]

Az őrség, melynek ellenállása egyébiránt itt sem volt valami erélyes, a mohamedán lakókkal együtt a fellegvárba vonúlt vissza, a honnan heves tüzeléssel üdvözölték az alsóvárosba hatolt hős bajorokat.

Ezek azonban feltartóztathatlanúl nyomultak most fölebb-fölebb, s ötven embernyi veszteség árán megvették a toronyhoz vezető meredélyt és belefészkelték magokat a kapu védőműveibe.[158]

A következő éjjel ismét sikerűlt néhány ostromágyút vontatni a többször említett hegyi ütegekhez; a bajorok pedig aknamunkához láttak az éj sötétjében.

26-án az ostromlók minden oldalról bombazáport zúdítottak a szorongatott várra; miközben a vitéz gyalogság – nem törődve a sűrűn hulló kézi gránátok és lehengergetett kövek által soraiban okozott csekély mérvű veszteséggel – hatalmába kerítette a külső sánczárkokat. Délelőtt 10 órakor a déli kapu közelében mintegy két ölnyi rés is lövetett. S minthogy most már a bajorok töltött aknája szintén robbanásra készen állott, a várőrség pedig – melyet szabad mozgásában a városból fölmenekült hatezer főnyi muzulmán lakosság szorongása is feszélyezett – egyre szűkebb védelmi körre szorult: Lothringen Károly hg. elérkezettnek vélte az alkalmas időpontot arra, hogy Szobieszky beleegyezésével és nevében Ibrahim diarbekiri basát, mint Esztergom parancsnokát, a vár föladására szólítsa fel.

Szobieszky – meghódolás esetén – az őrségnek szabad fegyveres elvonulást ígért. De Ibrahim 24 órai megfontolási időt kért; mire aztán hatványozott ostromtűzzel és aknarobbantással válaszoltak a szövetséges hadak.[159]

Éjfél előtt egy órával megjelent erre Ibrahim követe azon kijelentéssel, hogy kezesek állítása mellett hajlandó még az éj folyamán az átadási feltételek írásbeli meg állapításához hozzájárulni.

S másnap, október 27-én mindkét részről aláíratott a nagyfontosságú egyezmény, mely szerint:

1. minden lőszer, ágyú és védmű a várban hagyatván;

2. megengedtetik az őrségnek, hogy magát két napi eleséggel, kenyérrel és hússal elláthassa; készletben levő kávéját, szörpjét, ruháit, szóval minden podgyászát magával vihesse; melyeknek tengelyen egész Budáig leendő szállíthatására

3. a szükséges szekerekről Lothringen hg. fog gondoskodni; sőt

4. ugyan ő néhány hajót is bocsát az elvonuló őrség rendelkezésére, melyen ez az esztergomi révből Budára eljuthat.

5. Ha e hajók nem vehetnék föl egyszerre az összes málhát, a visszamaradó rész az alsóváros alkalmas épületeiben török őrizet alatt tartatik, míg a hajók ismét térhetnek.

6. Elégséges révész hiányában az elvonuló őrség fog evezősökről gondoskodni.

7. Az itt elsorolt föltételek mellett Esztergom vára a szövetséges hadak előtt megnyittatik, a török őrség pedig a szükséges kocsik és hajók átvétele után legott elvonul.

8. A várban lévő keresztény foglyok visszanyerik szabadságukat; viszont,

9. a török őrség is családostól és mindenestől szabadon vonulhat Budára.

Ezek szerint tehát Esztergom keresztény kézre kerűlt, a benne lévő összes ágyúkkal s tűzérségi szerelvényekkel; a török őrségnek és lakosságnak pedig nyitva állott Buda felé úgy a szárazföldi, mint a vízi út.

28-án reggel a kezesek kölcsönös kicserélése után két császári zászlóalj szállotta meg a kapukat, melyek küszöbét e napon 4000 török harczos és 6000 fegyvertelen mohamedán lépte át megszégyenülten és a kétes jövendő nyomasztó sejtelmeivel.

Jó részök a szárazföldi útat választotta, 1600 császári lovas födözete alatt. Más részök hajókra szállott s ezek közűl többen soha sem látták Budát; mert egyik hajó – túlságosan megterheltetvén – az indulás után csakhamar elmerűlt.

A vár börtöneiből pedig huszonöt keresztény fogoly sietett a nagyszerű székesegyházba (mely sok ideig moshéként használtatván, most újra beszenteltetett) harangzúgás és ágyúdörgés közben adni hálát Istennek a szerencsés szabadulásért.

Esztergom várába, melylyel 35 ágyú, két mozsár, 840 mázsa lőpor, 10,924 ágyúteke és 5151 kézi gránát esett a győzők martalékául, ezer főnyi keresztény helyőrség rendeltetett azután a Starhemberg ezredbeli Karlowitz őrnagy parancsnoksága alatt.

És Lothringen még ugyanaz napon sietett az örömhírt megírni császári urának; magasztalással említvén a számosak között Serényi, Scherffenberg és Starhemberg grófokat; Croy, Pfalz, Neubug hgeket, és a rettenthetlen bajorokat, kiknek vitézsége alig 100 keresztény harczos élete árán visszavívta Esztergom szabadságát.

Szobieszky ezután még Szécsényt és Kis-Szebent szerezte vissza Leopoldnak, majd Lőcsét is s ezután visszatért Krakkóba, hol decz. 23-án ünnepélyesen fogadták.

V.



Esterházy fölterjesztései a királyhoz a török elleni hadjárat folytatása ügyében. Buda visszafoglalása elhatároztatik.

ESTERHÁZY Bécs ostroma alatt nem szűnt meg sürgetni, hogy Leopold személyesen vegyen részt a szövetséges seregek működésében, de a királyt környezete távol tartotta a harcz színhelyétől.

A nádor visszatérve az országba, az ellenségtől felszabadult részekben a rendet csakhamar helyreállította. A híven maradt főurak, a mint tehették, ott hagyták Thökölyt, és nagy részük a lengyel királynál keresett s talált pártfogást, és főkép ennek, meg a nádor buzgalmának köszönhették, hogy jószágaikat, melyeket Leopold tisztjei elkoboztak, visszakapták.

Miután a gyanússá vált főurak, megyék és városok a hódolati esküt letették, felhívattak a megyék, jelentsék be sérelmeiket. Kivált három nagy baj orvoslását sürgették: hogy a német hadak télen ne szállásoljanak az országban, vagy az adózók csekélyebb számú porcziókat fizessenek; hogy a végbeli hadakról a múlt országgyűlés rendelkezése szerint történjék intézkedés, és hogy Kollonich helyett valamely érdemes hazafi állíttassék a kamara élére. Ez óhajtásokat azonban csak részben sikerült megvalósítani. Thököly most a szász választófejedelmet kérte fel közbenjáróul, és a pápának is irt, azonban siker nélkül. Úgy látszik, ennek következménye volt azután, hogy az ország lakosaihoz 1684-dik évi ápril 6-án Kassán kelt levelében, felhívja a lakosság minden rendeit, hogy a németek ellen készen álljanak, és mihelyt az ő második rendeletét veszik, azonnal hozzá gyűljenek. Emlékezteti őket a törököknek – potentissimæ illius gentis ottomanicæ – mult évi expeditiójára, a melynek köszönhető volt, hogy annyi biztonságban is lehettek, a mennyit élveztek.

A nádor 1684 márczius 7-én ír a királynak, elősorolván azokat, miket szerinte a katonáknak adni kellene. Ezek volnának: 15 imperialest kapjanak, hogy maguknak némi ruhát szerezhessenek; egy karabély, egy pár pisztoly a hozzátartozókkal, melyek a háború befejezte után beszolgáltassanak; egy portió fejében havonként négy forint fizettessék, ezen kívűl kenyér-profont; lőszert is kapjanak, ólmot és lőport; jövőben a telelő német katonáktól mentek legyenek.

Érdekesek a nádor feljegyzései, az összeállítani szándékolt magyar csapatokról, valamint nézetei a további teendőkről.

A magyar csapatok szervezése azonban nem történt azon módon, a mint azt a nádor szerette volna, s ennek következtében 1684 ápril 18-án írja a királyhoz, hogy a mint ő felségének jelentette volt, eljött Linczbe; szándéka lévén ő felségét némely szükséges dolgokról informálni. És pedig: igen hasznos volna magyar katonaságot toborzani; ennek egyik részét Ő Felsége fizetné, másikat a lakosság, a mit ő kieszközölni remél; ily módon össze lehetne hozni vagy 10,000 embert. Azonban szükséges volna, hogy a bekvártélyozott német katonaság rögtön távozzék a megyékből, és az ellenség földjére vonuljon. A végbeliek is nagyon panaszkodnak, hogy nem kapják meg zsoldjukat, pedig azt meg kellene fizetni, nehogy, mint az elmúlt évben, átpártoljanak az ellenséghez. Ezekről, ha a király így parancsolja, a hadi tanácscsal tárgyalni fog, mert nem szabad a dolgot semmiképen halogatni. Megírta volt Ő Felségének, hogy Thököly követeket fog hozzá küldeni; kéri a királyt, ne higyjen a szép szavaknak. Igen szükségesnek tartaná, ha körűlbelül május második felében armilustrium tartatnék, és pedig Esztergom körűl; ez az ellenséget is nagyon megfélemlítené, s onnan azonnal Buda ostromlására, valamint Székesfehérvár felé is lehetne indulni. Szükséges volna, hogy Felső-Magyarország késedelem nélkül vonassék a király pártjára, nehogy Thököly diversiókat tehessen. És e tekintetben a király könnyen járhat el azon vidéken, ha kegyelmet biztosít a visszatérőknek, s ha Kassára s más helyekre nem tesz német őrséget, mert ezektől rettegnek, másrészt azonban a vidék nemesei már únják Thököly zsarnoki igáját. Kérik a rendek, hogy az utolsó országgyűlésen hozott törvények végre hajtassanak. A Nádasdi-, Thököly- és Balassa-árvák nevében pedig arra kéri a királyt, hogy javaik visszaadassanak, a mint ezt az utolsó országgyűlés XL. czikke rendeli.

Fenti előterjesztésére azonban, úgy látszik, nem kapott választ a nádor, mert 1684 május 6-án panaszkodik, hogy már harmadik hete várja Linczben a király határozatát azon vélemény-adására, melyet a katonaság dolgában Ő Felsége elé terjesztett. Minthogy pedig a drága idő elmúlt, s az ezredekké alakítandó katonaság behívása késett, azt ajánlja, rendeljen el Ő Felsége, ha magyar katonaságot akar, személyes felkelést, s ő reméli, hogy az ország lakosai, bár ki vannak merülve, ennek tehetségökhöz képest engedelmeskedni fognak. Ezekhez azután a végbeli katonaság is hozzá lesz adható, hogy az, a törvények szerint, s az ő oldala mellett hadakozzék. Ezen kívűl, látva, hogy mind a magyar katonaság összeállításában, mind egyebekben nagy a késedelmezés, az idő pedig múlik; látva, hogy Thökölynek, ajánlatai vele nem közöltettek, sem az utolsó országgyűlésen hozott törvények, az ígéret daczára, végre nem hajtatnak; s az ország lakosságát a telelő katonaság folyton terheli: nem tartja szükségesnek, hogy tovább is Linczben maradjon; hiszen úgyis Ő Felsége iránti hűségének köszöni, hogy majd minden vagyonából kifosztatott. Azért, ha Ő Felsége beleegyezik, visszamegy Magyarországba, s Isten és a Felség előtt ünnepélyesen kinyilatkoztatja, hogy semmit sem mulasztott el, a mi Ő Felsége szolgálatát és a közjót illeti, sőt, hogy a magyar katonaságot ingyen felajánlotta, mely, ha – a mit Isten távoztasson – át talál pártolni az ellenséghez, neki, kinek legtöbb helysége és falva, sőt várai is elhamvasztattak, nem lesz betudható; mert ő mindig azt javasolta, hogy e török háborúban a magyar nemzet is használtassék fel, melynek segélye nélkűl a nehéz katonaság semmiképen sem fog megállhatni, és melyet Thököly máris minden módon a király ellen lázít; jó volna tehát őt megelőzni. Különben várja, a mit a király legkegyelmesebben el fog határozni.


60. ESZTERHÁZA MAI LÁTKÉPE.


A király, ápril 27-én kiadott rendelete folytán, a nádor május 14-én ír a hadi tanácsnak, hogy a Felség helyben hagyván a hű karok és rendek által felajánlott felkelést, a győri és kanizsai generálisokat is utasítani kell, hogy a nádor felszólítására a többiekkel együtt táborba szálljanak és hozzácsatlakozzanak. Az Isten szerelmére kéri a hadi tanácsot, gondoskodjék, hogy a végbeliek némi zsoldot kapjanak.

E közben a király elhatározta, hogy ez évben Buda visszafoglalása tűzessék ki első sorban a hadsereg feladatául. A fővezérletet Lothringiai Károlyra bízta, ki június 12-én Párkánynál táborozott 85 lovas századdal, 39 gyalog zászlóaljjal és 70 ágyúval. Ezeken kívűl még Schultznak volt egy mellékhada, mely Thököly ellen volt hadakozandó, és Leslienek egy, mely Eszéknél a török ellen volt felállítva, hogy ez Budára ne juthasson. A nemesi felkelés ideje gyanánt június 24-ike volt kitűzve. Egy nappal elébb jelenti a nádor a királynak, hogy a felkelés keresztül nem vihető, mert, bár a királyi rendelet arra hivatkozik, hogy a német katonaság távozott a megyékből, az tényleg nagyobbrészt ma is ott van és pedig a dunántúli megyékben, hol a Leslie, Dietrichstein, Heister és egyéb ezredek, ellátására rengeteg sok portió szükséges. A katonák bejárnak a falvakba, s az amúgy is nyomorúlt népet teljesen fölemésztik; nem tartanak semmi fegyelmet, hanem tűrhetetlenűl garázdálkodnak, mindegyik azt teszi, a mi neki tetszik, s ha egyik ezred el is megy valamely megyéből, rögtön jön utána egy másik, a felkelés lehetetlenné válik. Ugyanez történik a dunáninneni megyékben, főkép Pozsonyban, Nyitrában, Trencsénben és másutt; s ő ki meri mondani, hogy sem a török és tatár, sem a lázadók annyi kárt az országnak nem okoznak, mint ezek. Hivatkozik saját magára: a mit az ő javaiból a pogányok és a felkelők meghagytak, azt a német katonaság pusztította el, mint fehér egyházi jószágát, melyet 1683-ban Bécs felszabadulása után a német katonaság fenekestűl felforgatott és elhamvasztott. Ő mindezek daczára az Istenért, királyért és a vallásért sietni fog – felkészülni, de kéri a királyt, hogy ha a felkelés dolgában hiány lesz, azt ne neki vagy másoknak, hanem az elősorolt dolgoknak tudja be.

Lothringiai Károly megindúlt Buda felé. Útközben, június 18-án, a visegrádi vár a császáriak hatalmába esett. Még az nap este Pest felé indúlt, hova június 30-án érkezett; a török őrség hallván a császári hadak közeledésének hírét, felgyújtotta a főbb épületeket, átköltözött Budára, és így Pest kardcsapás nélkűl jutott a császáriak kezébe.

Lothringiai Károly kételkedett, lesz-e elég ereje Budát bevenni. Starhemberg Rüdiger is kételkedett ebben, és azt javasolta, hogy elébb Érsekújvár foglaltassék vissza. Azonban a többi tábornokok ellene mondottak, és így Starhemberg magára maradt véleményével. A lothringiai herczeg július 10-én Vácz alatt átkelt a Dunán, Szentendrénél ütött tábort és július 14-én 34 ezer emberrel körűlvette Budát.

A nádor július 5-én már Komáromból, július 11-én Esztergomból írja a királynak, hogy 5000 magyar katona van ott; ezeken kívűl Komáromban, Vágsellyén és Nyitrán 3000-nél több lovast és gyalogost hagyott Újvár ostromlására. A Rába mellett gr. Batthyánynak ezernél több gyalogosa van, s ezeken kívűl gr. Lesliehez is küldött nagy sereget, valamint Felső-Magyarország felé. Jelenti, hogy az elmúlt napokban a reá bízott katonákat Buják és Hatvan megvívására küldötte, a mi szerencsésen sikerűlt, sőt elmúlt szerdán Eger egy előbástyáját is elfoglalták. Nem késik a hadsereggel egyesülni, hogy Isten segítségével Buda is megvívassék.

Nemsokára e levél írása után a nádor Budára érkezik kíséretével s a magával hozott sereggel, s ebből már július 19-én 2000 magyar vitéz részt vett a rohamban, melyet Starhemberg Rüdiger vezényelt; a sereg benyomúlt a városba és azt elfoglalta; az őrség a várba vonúlt vissza. Ez eseményről július 20-án ad a nádor hírt a királynak; jelenti azt is, hogy mind több magyar harczos érkezik Buda alá, már kétezeren vannak, s nem sokára lesz több is és kéri a királyt, hogy szolgálatkészségük jutalmául őket némi zsoldban részesíteni kegyeskedjék.

Július 21-én a lothringiai herczeg a Buda felé előre nyomuló török tábor előtt állott, Érdnél; vele volt Esterházy János, győri vice-generális. A magyarok vitézűl harczoltak, és első sorban ők tüntették ki magukat. A szerdár hadai 5000 embert és 12 zászlót vesztettek, s ezek között volt a szerdár lobogója is, melyet azután a nádor aug. 2-án XI. Incze pápának felajánlott.

Mindamellett Buda megvételének ügye nemigen haladt előre, daczára annak, hogy az érdi csata után Starhemberg is jó sikert remélt, sőt azt hivé, hogy július végeig a keresztényeké lesz a vár. A nádor aug. 3-án titkárjához, Benyovszkyhoz, irt levelében nem is igen bízik a gyors sikerben.[160] Pár nappal utóbb, augusztus 10-én, a királyhoz intézett levelet, melyben szintén arról panaszkodik, hogy a hadjárat csak nagyon lassan halad előre. Pedig, míg aug. 2-án a pápához írt levele szerint 9000 magyar volt az ostromlók közt, az aug. 12-ről szóló kimutatás 6352 magyar lovast és 3065 gyalogost számít Buda alatt. Starhembergnek első állításában annyiban igaza volt, hogy Buda ez évben már nem jutott a keresztények birtokába. Az ostromlottak erősen tartották magukat, s a keresztény hadakat az inség és a különféle kórságok nagyban fogyasztották, annyira, hogy a császári seregből szeptember elején már csak tizenharmadfél ezer ember volt harczképes állapotban, a magyar hadakat pedig főkép az inség bírta eloszlásra, melyet Esterházy nem volt képes enyhíteni, mert Bécsből, sürgető kérései daczára, sem kapott pénzt. Ezen nyomorúlt állapotokra vonatkoznak szept. 29-én a királyhoz írt levelében előforduló szavai: «úgy hiszem, hű szolgálatainkért jutalmat, nem büntetést érdemeltünk volna». Így magyarázható meg, hogy míg augusztus elején oly szép számmal voltak magyarok Buda alatt, októberben azok száma nehány százra olvadt le.

A nádor október 2-án titkárához írt levelében fájdalomteljes érzéssel nyilatkozik ez állapotokról. Az érdekes levél így hangzik:

«Kegyelmed levelét megadá Korlatovics úr, amaz dolgokat miben légyenek, értettük. A mi a fizetés dolgát illeti, kgmd aztat akár sollicitállya s akár ne, mind egy, mivel egy két nap alatt nem is lészen kinek fizetni, el oszolván jobbára a Hadak. Az ő fölsége népe is kászolódik, és az urak, kütten küldik a bagasiát, csak könnyű szerrel vannak itten, attul tartunk, hogy egykor csak felszedik veszik magukat. Ugy látjuk, magunk is nem késhetünk itten, kiváltképpen a téli quartélyokra nézve, ha csak ugyan meg köll lenni azoknak. Ime a Magyar Hadak számát mennyin voltunk, mikor ide gyüttünk, s mennyin vagyunk most, in inclusis meg küldettem hogy, meg mutathattya a hol kivántatik; ez a gyümölcse a sok halogatásoknak. In reliquo éltesse Isten kgydet. Ex castris ad Budam positis 2. Octobris 1684.»

Ugyancsak Benyovszkyhoz október 7-én kelt levelében panaszkodik a seregek kétségbeejtő állapota miatt, megtoldván panaszait azzal, hogy se a világi, se a papi urak közűl nincs mellette senki. «Révay uram miről instált légyen előttünk, Cancellárius uramnak in inclusis megküldöttük, ha azért a Magyar urakkal így fognak bánni, nem tudom, ki fog ezután hinni ő fölsége szavainak is. A fizetés dolgát mi illeti se Abele úr, se pedig Commissarius semminemő fizetést a Magyarok számára nem hozott. A világi és papi renden levő Bandariatus urak közől itt mellettünk egy sincsen, se maga embere, az egy Vice-Generalis Bercsényi és Esterhás János uramékon kívűl, és némely végbeliek; úgy remélem, a Németek Tábora is két hét mulva eloszlik.»


60. GRÓF ESTERHÁZY JÓZSEF.

VI.



Buda ostroma. Visszafoglalása. Esterházy felterjesztései a katonaság ügyében. Az 1687-iki országgyűlés. Római szent birodalmi herczeggé neveztetik ki.

BÉCSBŐL újabb rendeletek érkeztek a császári hadak Magyarországon való bekvártélyozása ügyében. A nádor szeptember 29-én kéri a királyt, kímélné meg az országot az újabb tehertől.

Lothringiai Károly kérdést tevén az udvarnál, folytassa-e a vár vívását, ez az ő és tábornokai belátására bízatott. Minő volt azonban ekkor már a hangulat, főkép a magyarok között, legjobban kitűnik a nádornak 1684 október 4-én Dietrichstein herczeghez intézett leveléből, mely szerint a királynak a téli elszállásolások iránti rendelete az összegyűlt statusok közt oly visszatetszést keltett, hogy őket sem szép szó, sem erőszakkal marasztalni nem lehetett. Egymásután széledtek el a főurak és a megyék hadai, úgy, hogy alig maradt pár száz ember a táborban.

A dolgok ez állapota a nádort mély keserűséggel tölté el. Ily hangulatban írt titkárának október 8-án, s e levele, míg egyrészt magyarázza az ostrom sikertelenségét, másrészt bepillantani enged azon kétségbeejtő állapotokba, melyek az ostromlók között uralkodtak, s melyeknek következménye volt, hogy az idegen hadak emberei ezrivel szöktek meg a táborból. A nagy érdekű levél így szól:

«Isten kegyddel. Két rendbéli levelét vettem kgldnek. Nem győzöm csudálni, hogy Bécsben én reám vetnek a Magyar nemzet eloszlása végett, egy-két végbeli katonának s egynehány csavargónak megbüntetésével gondolván remediumát az dolognak. Ez szálka csak, s az gerendát nem láttyák, mért ha akasztatni vagy büntetni köll valakit ... Egy Banderiatus világi Úr itt nincsen se maga se embere, úgy a királyi városoknak is; ez volna a hadnak veleje s ereje. A végbéliek közzűl és a szabad legényekbűl vannak, mint egy három vagy négy százig, a magam emberei, circiter három száz, hogy több nincs, az érdemli meg az akasztófát, a ki impediállya füzetéseket s azt kívánja, hogy széllel éllyenek. Igaz dolog, hogy a németnek sem füzetnek mindenkor, de vagyon téli quartélya s néha füzetése, azonkívűl mindenét Ő Felsége adja; de hiszem ezenkívől is nulla est comparatio. Mindazáltal ugyan büntetlenől nincsenek, mert már hétnek vagy nyolcznak ütötték el a fejét, mindenütt, a hol kapathatom kergettetem őket, de egy szóval csak nem lehet a semmiből élni. De, quid volumus, ím az Ő Fölsége hada mennyi költségben áll, mégis adja Isten itt ne hagyja Budát. Bizony szökött el német az Armadábul, négy-öt ezerrel, és arról senki sem szól, s ha Isten könyörűl rajtunk, úgy látom, majd minyájan elmegyünk innét. Én úgy látom, hogy udvarnál azt a lovat csapják legjobban, a ki többet vonszon.»

E közben megérkezett Abele a budai táborba, és mint Szalay mondja, lelohasztotta a nádor boszúságát. E megenyhült kedélyállapotában írta október 9-én azon levelét a királyhoz, melyben hűségéről biztosítja, és a téli elszállásolásokra nézve könnyítéseket ajánl.

Az ostrom folytattatott, főkép a szeptember elején II. Miksa Emmanuel bajor választó-fejedelem vezérlete alatt érkezett bajor csapatokkal. Azonban sem az újabb erősítés, sem Hermann badeni őrgrófnak, a hadi tanács elnökének, Budára érkezése nem volt képes kedvező fordulatot adni az ügy állásának, s így október végén az 57 ezerből 23 ezerre leapadt hadak abban hagyták a vívást és eltávoztak Buda alól. A nádor szintén eltávozott, és november 8-án már lakompaki várából ír Buonvisi bíbornoknak, kit felkér, hasson oda ő felségénél, hogy a téli elszállásolások, ha meg nem szüntethetők is, legalább enyhittessenek, mert a nép már nem bírja el azokat.

A Buda alatti hadak elszélednek, s azoknak egy jó része, t. i. az idegen katonaság, téli szállásra vezényeltetett az ország különféle megyéibe. És így új, mondhatni elviselhetetlen, teher háramlott a népre, mely az akkori viszonyok között mesésnek volt mondható. A nádor, kinek hűségét és ragaszkodását az uralkodóhoz még ellenségei sem vonhatták kétségbe, 1685 január 20-án panaszos levélben fordul a királyhoz, meghatóan ecsetelvén az ország állapotát, s hogy ha a dolgok így folynak tovább, Magyarország végromlásnak és pusztulásnak megy elé.

Közben mind a törökök, mind a császáriak és a magyarok részéről, a téli idő daczára is, tovább folytak a csatározások. Tavaszszal nagyobb tervszerűséggel akarták folytatni a háborút. Lothringiai Károly Budát és Székesfehérvárt, majd Érsekújvárt akarta megostromolni; ennek bevétele sikerűlt is ez év aug. 19-én. Ezen kívűl Eperjes és Kassa, Patak, Regécz és Ungvár jutottak Leopold kezeibe ez év folyamán. Fontos volt Kassa meghódolása, mert ennek folytán a vitéz Petneházy Dávid is Leopold részére állott. A Thököly-kérdésnek véget vetni látszott a törökök hűtlensége, a mennyiben pártfogoltjukat a váradi basa október 4-én elfogatta és Eszékre küldte; honnan őt a szerdár Nándorfehérvárra vitte. Azonban Thököly még ez év deczemberében kiszabadult fogságából, sőt a szultán megbízta Abdurrahmann budai basát, hogy igtassa vissza őt a fejedelemségbe.


ÉRSEKUJVÁR OSTROMA.[161]

Felvirradt 1686 is, mely évet Buda várának visszavétele nemcsak Magyarországra, hanem az akkori egész polgárosult világra nézve is emlékezetessé tette. Nemcsak Magyarország, hanem egész Európa részt vesz Buda kiostromlásában.

A minek meg kelle történnie, be is következett, a hosszas elkeseredett védelem egy részről, fáradságos ostromlás más részről, Buda elestével végződött, és most az egész országnak visszafoglalása már csak idő kérdése volt. A bécsi udvar azonban még most sem bírt szakítani hagyományos bánásmódjával, Magyarország iránt. Caraffa dühöngései Magyarországon, hazánk történetének legszomorúbb eseményei közé tartoznak. A nádor minden módon iparkodott az országnak nyugalmat szerezni s elérni azt, hogy a kedélyek kiengeszteltessenek, s így a dynastiához is közelebb hozassanak. Alig, hogy Buda visszafoglaltatott, 1686 szeptember 15-én Bécsben kelt, s ő Felségéhez intézett emlékíratában kiemeli, hogy Buda visszafoglalása folytán most már remélhető, hogy a dunamenti országrészek az eszéki hídig és Zomborig visszakerűlnek, s azon reményének ad kifejezést, hogy ha a katonaság követeléseit nem csigázza fel, téli szállásokban és egyéb szükségesekben nem fog hiányt szenvedni, sőt hihető, hogy Erdély s az ország más vidékei is hozzá fognak járulni eltartásához. Szükséges azonban, hogy legalább az idegen segédhadak hagyják el az országot. Mert az ország lakosainak állapota olyan, hogy azt elmondani lehetetlen, s ő nem hiszi, hogy legyen a keresztény államok közt csak egy is, melynek állapota Magyarország sanyarú állapotával összehasonlítható volna. Kéri tehát Ő Felségét mindenre a mi szent, hogy az országot ily súlyos elnyomatás alól oldja fel.

Úgy látszik, ez előterjesztésére rövid úton oly választ nyert, hogy kívánsága nem teljesíthető, mert már más nap, szeptember 16-án ismét tesz előterjesztést Ő Felségének, melyben elismeri, hogy a háborús állapotok megkívánják, Magyarországon katonaság tartassék, de a következő 12 pontban foglalja össze azt, a mit méltányosan kívánni lehet: Tudni kell az ezredek számát, következésképen a portiók számát is. Ne kívántassanak portiók olyanok után, a kik már elhaltak. A téli beszállásolás ne tartson tovább hat hónapnál. A katonák ne a falukban, hanem városokban helyeztessenek el. A megyék ne kényszeríttessenek másnak, mint a téli szállásokkal járó költségeknek fizetésére. A katonákat ne helyezgessék át a nyomorult népnek elnyomásával. Ingyenes fuvarokra ne kényszeríttessék a nyomorúságban sínlő nép. A rablások és egyéb kihágások tiltassanak meg szigorúan, s az ebben vétők komolyan fenyíttessenek meg. Pontosan határoztassék meg, mit kell természetben, mit pénzben adni. Egyik úr alattvalói ne kényszeríttessenek a másikéi helyett fizetni. A portiók az újonnan beosztott kapuk szerint fizettessenek. Ha tisztnek vagy katonának a maga ügyében kell útaznia, azt saját költségén tegye, s ne zsarolja a szegény népet. Azután elő számlálja a nádor azon helyeket, melyekbe katonaságot szállásolni lehet. Azt is helyesnek vélné, ha a segédhadak egy része kivonulna az országból, és Erdélybe is vettetnék telelő katonaság. Azt véli továbbá, hogy a katonaság eltartásával járó teher ne háríttassék egészen Magyarországra, mert ez nem képes azt egymaga viselni, hanem részesüljenek abban Ő Felsége többi országai is. Kéri Ő Felségét, tartson ez ügyben tanácskozást.

A nádor ez előterjesztését azonban feleletre sem méltatták, mert ugyanazon év október 7-én, ugyancsak Bécsben kelt felterjesztésében panaszkodik, hogy hat hét előtt beterjesztett javaslatára még semmi sem történt, bár ismételve talán Ő Felségének alkalmatlankodva is, sürgette azt. A közben azonban hallja, hogy a téli szállásolások és a portiók kiosztása dolgában az ő tudta nélkül intézkedtek. Kéri újra Ő Felségét, tartana értekezletet, hogy meg lehessen állapítani az eljárás módozatait.

Harmadnap, október 10-én, kelt javaslatában előadja, mi módon lehetne legigazságosabban kiosztani a portiók szolgáltatását. Október 12-én pedig Rabatta tábornok és hadbiztosnak ír, kérve őt, hogy kegyesebben bánjék a portiók beszedésénél, mert a nép nem lesz képes elviselni a terhet, inkább elhagyja házait és földjeit. De nem csupán ez irányban iparkodik segíteni a nádor, hanem kiterjeszti figyelmét mindenfelé. Így 1686 október 13-án javaslatot intéz a királyhoz, miképen kellene a törököktől visszavett Budát, Esztergomot, Újvárt, Hatvant újra benépesíteni, felgazdagítani.


61. KERESZTÚRI KASTÉLY.

Folytonos sürgetéseinek, előterjesztéseinek és kéréseinek végre sikerűlt a királyt rábirni, hogy Magyarországgal szemben ne a rosszakarat szavaira, hanem az ő tanácsaira hallgasson. Leopold két dolgot kívánt: hogy Magyarország mondjon le királyválasztói és az arany bullában biztosított ellentállási jogáról. Egy nemesekből álló küldöttségnek átadta Szent István koronáját, melyet Esterházy az országon kívül helyezett volt biztonságba, s országgyűlés is hívatott össze, melyen József Magyarország királyává volt megkoronázandó.

Nem czélom e helyen hosszasan kiterjeszkedni az emlékezetes 1687-iki országgyűlésre, melynek a királyi ház érdekében hozott fontos határozatai szerint II. Endre arany bullájának a nemzet fegyveres ellentállási jogáról szóló 31-ik czikkelye eltöröltetett, s a királyi családban a fiág örökösödése kimondatott, s ennek következményeképen a kilencz éves József, Leopold elsőszülött fia, 1687 deczember 9-én a 91 éves Széchenyi György esztergomi érsek által, a nádor segédletével megkoronáztatott. Első sorban Esterházy Pálnak volt köszönhető, hogy a király óhajai teljesültek, sőt, midőn az örökösödés szabályozása tekintetében a spanyol követ felszólalásával egy újabb akadály merűlt fel, ezt is neki sikerűlt elhárítania. A spanyol követ ugyanis panaszt tett, hogy az örökösödési határozat szövegezése sérelmes urára nézve, a mennyiben nincs kimondva, hogy Leopold fiágának magvaszakadása esetén az örökösödés a spanyol királyra is kiterjed. E tárgyban írja Esterházy november 10-én a királyhoz «A követ talán engem okol, hogy e kirekesztés megtörtént, pedig felséged előtt tudva van e vád alaptalansága, mert ilyen parancsot nem vettem felségedtől, magamtól meg nem mertem effélébe avatkozni. De ha tetszenék felségednek, hogy a spanyol király személye s az ő fimagzatai is igtattassanak a dicsőséges Leopoldi vonal megszakadása esetére a törvénybe, bár nehézséggel fog járni a dolog, azon leszek, hogy ezt is jó módjával és jó eredménynyel a rendek elé terjeszszem». Nehány nap mulva már jelentheté: «Hála légyen az Istennek, a spanyol király ügye szerencsésen megoldatott, de azon feltétellel, hogy felséged családjának kihalása esetén, Magyarország jövendő királyainak az országban, vagy az ahhoz tartozó tartományokban kell lakniok.»

De bármily rendíthetetlen híve volt is Esterházy fejedelmi urának, még sem feledkezett meg hazája iránti kötelességeiről; s az 1687-iki országgyűlés e tekintetben is kielégítő eredményeket tudott felmutatni, s ezek legnagyobb része a nádor erélyes fellépésének volt köszönhető. Az eperjesi vértörvényszék működése beszüntettetett, és számos törvény hozatott, melyekben a nemzetnek nem egy óhajtása teljesedésbe ment.

Azon nagy érdemekhez, melyeket a nádor a király személye és az ország érdekei körűl szerzett, méltó volt a jutalom, melyben őt a király részesíté. Miután már 1681-ben valóságos belső titkos tanácsossá lett, s II. Károly spanyol királytól az aranygyapjas rend vitézévé neveztetett, Leopold 1687 deczember 8-án, tehát a kis József királylyá koronáztatása előtti napon, aláírta azon okmányt, melylyel őt a német római szent birodalom herczegévé nevezi, s mely Esterházyt felruházza mindazon jogokkal, melyek a birodalom többi herczegeit illették. Így: büntető joggal, a pénzveretés jogával, testőrség tarthatásával, stb. Jogot nyert arra is, hogy neve fényének fentartására az első szülöttség jogára alapított hitbizományt alkothasson.

Itt érte el Esterházy Pál egyéni és politikai sikereinek tetőfokát. A királyi család fiági örökösödése jogát szerencsés kézzel illesztette bele Magyarország törvényes intézményeinek keretébe a nélkül, hogy az ősi alkotmányt biztosító koronázási hitlevélnek az ország jogai és függetlensége épségben tartására vonatkozó lényeges tartalma módosítást szenvedett volna.

Ez volt a kivánatos kibontakozás helyes útja, melyen a zaklatott ország szabadulhat vala egyrészt a tűrhetetlen török igától, másrészt a fenyegető végzettől, mely ez idétt még egységes szomszédját, a nagy Lengyelországot nem sokára sajnosan elérte.

S Esterházy teljes megnyugvással tekinthet vala ez alkotására, mely nemzeti megerősödésünk és biztos fejlődésünk alapjává lesz, ha szilárdítására az általa ajánlott eszközök alkalmaztatnak. Fennen hangoztatott elve volt, hogy a magyar királyi trón védelme magyar hadakra bízassék, s így a Habsburgok uralma az idegenség gyűlöletes színétől, az ország pedig a külföldi zsoldos hadak szörnyű zaklatásától a török kiűzésével egyszerre szabadulhasson. Ezen az úton könnyű leendett módját ejteni, hogy a nemzet erősen kifejlett fajbüszkesége az uralkodó házban lássa legfelsőbb megtestesülését. Hisz a királyi családban Árpád vérét tisztelhette a magyar.[162] A nádor programmja tehát minden collisiót kizárt a dynastia és a nemzet jól felfogott érdeke közt.

Nem rajta múlt, hogy a kiengesztelődés politikája állandó gyökeret nem verhetett; hogy Kollonicsnak az udvarnál vele szemben érvényre emelkedett nemzetbontó irányzata az ő «mediator» szerepét hatástalanná tette fel és lefelé egyaránt; hogy végre ez az esztelen irányzat a nemzeti visszahatás fegyverét nyomta utóbb a Kollonics-nevelte Rákóczy Ferencz kezébe éppen akkor, midőn Európa a spanyol örökösödési háború küszöbén állt, s a hatalmas franczia király, XIV. Lajos, «nagy czéljai elérésére a kis eszközöket is felhasználni készült.»[163]

VII.



Családi politikája. Birtokai gyarapodása. Hitbizományt alkot. A herczegi czím legidősb világi fiutódaira is kiterjesztetik. Kegyes alapítványai. Búcsújárata Mária-Czellbe. A tudomány és művészetek pártolója. Halála.

CSALÁDI politikájával is szemben találta a prímást. Legszebb terve: összeházasítani gyermekei egyikét Mária nővére leányával – a fiágon kihalt Homonnay nemzetség sarjával – ugyancsak Kollonics ellenállásán szenvedett hajótörést.[164]

De, habár nem sikerűlt ezen az úton gyarapítnia családi javait: mindig emelkedett érzéssel tekinthetett végig munkássága elért eredményein.

Méltán mondhatta magáról 1695. évi márczius 2-án kelt végrendeletében, hogy tékozló nem volt, sőt jól gazdálkodott. Mert igaz ugyan, hogy óriási tőkéket fel nem halmozott, mint korának egyik-másik Crœsusa; – de eltekintve építő kedvtelése- s azon roppant kiadásoktól, melyek felől dicsőűlt atyjaként ő is elmondhatta hogy nem bolondságból vagy a maga pompájáért, hanem hazájáért tette: mindannyi befektetése utódaira nézve is gyümölcsözőnek bizonyúlt. A pénzt nem rakta élére, sőt nagyfényű háza hitelét is meglehetősen igénybe vette; de másrészt oly tekintélyes szerzeményekkel gyarapította ősi birtokait, hogy elhúnytával nem egy-két uradalmat, hanem valóságos fejedelemséget hagyott herczegi maradékaira.[165]

Már 1669-ben megszerezte családjának örök birtokúl a Gyulaffy örökösök csobánczi várát Rátóthtal, Gyulakeszivel és tízezer holdat meghaladó tartozékával együtt. Ez a vár, melynek nevét regényes fekvésű szomszédai, Tátika és Rezié mellett, már csak romba dőltével tették ismertté nemzete széles köreiben a Balatonmellék dalnokának népszerű regéi, akkor még végvárként szolgálta a nemzeti érdeket. S Esterházy Pál, mint Csobáncznak 1669 május 2-án e végvár főkapitányává is kinevezett[166] birtokosa, földesúri és főkapitányi minőségében egyaránt az egész vidéknek biztonsága fölött volt hivatva őrködni innen, a szomszédos török hatalommal szemben. Ennek a hivatásnak teljesítése pedig sokszor nagy áldozatokat kívánt.

Mindamellett a kis csobánczi uradalom, már csak a badacsonyi bortermelés tekintetéből is, jó ideig egyike maradt az első herczeg Esterházy legelőnyösebb szerzeményeinek.

1676-ban még egy kis uradalmat szerzett a Dunán túl. Megvette Liszti Jánostól, e nemzetség utolsó férfi sarjától, Köpcsény ó és új várát, nemesvölgyi, körtvélyesi s járfalusi tartozékaival. S bár mennyire mögötte maradt is e jószág kiterjedésre nézve Esterházy egyéb uradalmainak: közelsége a kir. Magyarország akkori fővárosához, Pozsonyhoz, kedveltebb birtokai egyikévé avatta azt.


62. ÚJ-KÖPCSÉN.


Ugyanez évben vette meg Léka várát, a – részben Sopron, részben pedig Vas vármegye területén fekvő – hasonnevű uradalommal, melynek neve e megyék legrégibb írott emlékeiben is előfordúl. Zsigmond király 1397-ben Simontornyával s tartozékaival együtt Kanizsay János esztergomi érseknek, s Miklós és István nevű testvéreinek adományozta, hű és hasznos szolgálataik elismeréseűl. Minthogy pedig az első adományozásról kiállított oklevél elveszett, s időközben a királyi pecsét is újabbal váltatott fel, a Kanizsay család 1406. év folyamán új adománylevelet nyert e jószágok felől. Ennek alapján bírták a Kanizsayak Lékát, – melyhez már 1517-ben Csepreg, Keresztúr, Füles, Hegykő, s a soproni vámmal együtt a Fertő egy része is tartozott, – mindaddig, míg a család férfiágon ki nem halt. 1558-ban aztán Kanizsay Orsolyának férje, Nádasdy Tamás, nyert reá adománylevelet, s a birtokba még ugyanazon évben be is helyeztetett. A Nádasdyak birtoklásának a gyászos emlékű 1671. esztendő vetett véget, midőn a felségárulással vádolt Ferencz gróftól, Német-Keresztúrral, s Klastrommal együtt, lékai uradalmát is a királyi fiscus foglalta el. A következő 1672. év folyamán Draskovics Miklós gróffal lépett a magyar kamara olyszerű egyességre, melynek értelmében ő a zálogjogon bírt óvári uradalmat a kincstár birtokába visszabocsátja, s e helyett száznegyvenkét ezer forint értékig Lékát, Keresztúrt és Klastromot adja neki a kamara négy esztendőre. De már 1674-ben örök joggal adományozta Leopold király a most nevezett uradalmakat Draskovich Miklósnak, a ki azokba – minthogy még a zálogos négy esztendő le nem telt, – egyelőre föltételesen lőn behelyezve. Időközben a kamarával kellett volna leszámolnia. Ő azonban méltánytalannak állítván az örökjogért a zálogösszegen fölül támasztott kamarai követelést, készebbnek nyilatkozott a birtoktól megválni. Ennek megvétele iránt a pénztelen kamara most Esterházy Pállal kezdett alkudozást. S a tárgyalások 1676. év folyamán eredményre is vezettek. Esterházy 200,000 forint vételárban egyezett meg a magyar kamarával; különböző czímeken utóbb még 5000 forintot fizetett a kincstárnak, Draskovich Miklóstól pedig külön egyezménynyel váltotta meg ez uradalmak általa szerzett némely fekvőségeit, – melyekre 1676-ban kir. adománylevelet is nyervén: Léka és összes tartozékainak birtokába törvényesen statuáltatott.


63. Ó-KÖPCSÉN.



64. SCHWARZENBACH KELETRŐL.


Még ugyanez évben váltotta magához Kapuvárt is, gróf Montecuccoli Rajmund kezéből, ki a kir. kamarától akkor zálogjogon bírta azt. Erre az értékes uradalomra nézve azonban csak 1681-ben sikerűlt Esterházynak az örök jogot megszereznie, ekkor is nem csekély új áldozatok árán; mert csupán a perennalitás, – eddigi költségein s mindeddig fennállott regéczi prætensióin fölül, – újabb százezreibe kerűlt.


65. FEKETEVÁROS.


1677-ben vette meg Esterházy az ő birtokaival szomszédos alsó-ausztriai uradalmat, Schwarzenbachot is, Wurmbrand Eustách bárótól, – nem annyira regényes fekvésű lovagvára, mint inkább magyar területen fekvő tartozékai: a márczi udvarház, s borbolyai, márczi, valamint nyéki szőleinek tekintetéből. – 1692-ben szerezte meg családjának ma legjelentékenyebb uradalmát, a dombovárit, melyre három évvel utóbb kir. donátiót kapott; 1693-ban pedig a Széchyek kőszegi kis uradalmát vette meg.

Elődeinek elzálogosított boldogasszonyi, kaposvári, ozorai, koppányi, tamási, simontornyai, nempthyi, lendvai, derecskei, hévízi és felsőmagyarországi összes javait kiváltván, új szerzeményekkel növelte azokat; Sopron vármegyei törzsvagyonát pedig a nyugati határszélen két új uradalommal kerekítette ki. 1702-ben örök joggal vette meg Szarvkőt a kincstártól; 1704-ben pedig a kaboldi uradalom tulajdonjogát váltotta magához, a gróf Kéryek és anyjok, Széchy Juliannától, Kabold ó- és új várával együtt.


66. KABOLDVÁR.


E méltán fejedelminek mondható vagyon legjobb falvait – s nem is csupán a hódoltságbelieket[167] – jobbadán pusztasággá változtatta már a török. Újra telepítésök állandó gondját képezte a herczegnek.

A mit e téren egy emberöltő munkájával alkotott, mindazt szörnyű dúlásnak látta ugyan kitéve élte alkonyán;[168] s az égető fájdalmat, mit jobbágyai nyomorának láttán éreznie kelle, csak növelte a tudat, hogy a dúló belháború – minden iszonyatával – elkerűlhető lett volna, ha királyt és nemzetet kölcsönös bizalomban egyesít a kormányzati politikának általa annyiszor sürgetett nemzeti iránya: de mint pályája delén, úgy most is, törhetlen elvhűséggel s mélyen vallásos lelke csüggedetlenségével nézett egy jobb jövő elé.

Már 1695 márczius 2-án megírta végrendeletét, melyben ősi és szerzeményi összes javaiból három fia, Mihály, Gábor és József javára pappá lett bátyjok hozzájárulásával, ugyanannyi elsőszülöttségi hitbizományt alkotott, az 1687. évi kilenczedik törvényczikk alapján.

Minthogy azonban Gábor még atyja életében elhúnyt s fia nem maradt, – pótvégrendeletével a nádor összes javait két nagy majorátusba foglalta össze, másik két világi fia részére, olyképpen, hogy Mosony, Sopron, Győr és Vas vármegyékben, valamint Magyarországon kívűl fekvő minden birtoka, a pozsonyi házak és kertekkel együtt legyen – az elsőszülöttség jogán fiágára átörökíthetőleg – első házasságából származó Mihály fiáé; második házasságának sarja József pedig ugyanily módon örökölje minden egyéb jószágát, kimondatván a két fivér között is a kölcsönös örökösödés az esetre, ha fiágon bármelyiknek magva szakadna.[169]


67. BOLDOGASSZONY A FERTŐNÉL.


Még 1693 deczember 11-én kelt az a kir. rendelet, melylyel a herczeg sopronmegyei uradalmainak örökösei kineveztetnek e vármegye örökös főispánjaivá, megengedtetvén egyszersmind, hogy a megye czímere Esterházynak herczegi czímerpaizsával bővíttessék; 1712 május 23-án pedig azon legfelsőbb elhatározás, mely a római szt. bir. herczeg czímét és előjogait a nádor legidősb világi fi-utódaira is kiterjesztette.

Világi utódinak e szerint nemcsak fejedelmi vagyont, de megfelelő rangot s közjogi állást is biztosított a nádor, a nélkűl hogy megfeledkezett volna papi és szerzetesi pályára lépett gyermekeiről.

Szervitává lett Ádám fia kedvéért építtette s látta el gazdag alapítványnyal a fraknóváraljai kolostort, Christina Josefa, Orsolya Constantia, Ilona Augustina és Julianna Josefa nevű leányainak pedig, kik mind a négyen apáczává lőnek, a kismartoni zárdát építtette, harminczezer forintnyi alapítványt is tévén abban.

László fiának, a pozsonyi kanonoknak, Boldogságos Szűz Mária rátóthi prépostságát adományozta, melyet 1669-ben a csobánczi uradalommal együtt királyi jóváhagyás mellett váltott magához a Gyulaffy-örökösöktől.

Miklós Antalnak, ki már 1681-ben esztergomi kanonok, Sz. István vértanúról nevezett prépost s tinini püspök volt, s a ki nevét «De dignitate status ecclesiastici» czimű munkájával örökítette meg egyházi íróink sorában, saját élte fogytáig ezer tallért biztosított, halála esetére pedig jelentékenyebb birtokot kötött le számára. Ámde a fiatal főpap nem élte túl a gondos atyát, a hozzá függött jogosult reményeknek korai véget vetvén már 1695-ben bekövetkezett halála.

Még Esterházynak Therézia nevű leányáról kell megemlékeznünk,[170] kinek 1702-ben Erdődy György gróffal történt eljegyzése alkalmával, különböző czímen összesen 100,000 frtnyi hozományt kötött le a gyermekei boldogságát szívén hordó palatinus.

A mit Esterházy a feldúlt ország culturalis viszonyainak javítása körűl alkotott, annak méltatása kívűl esik e családtörténeti jegyzetek keretén. Közművelődésünk története fogja méltányolhatni a visszanyert ország reconstructiója körűl kifejtett sokoldalú munkásságát s fejedelmi áldozatkészségét, a rommá vált Esztergom és Buda újra építésén kezdve azon buzgólkodásig, melyet a nagyszombati főiskola felvirágoztatása s a közművelődés minden irányú előmozdítása érdekében mindenkor tanúsított.

Nem részletezzük azon nagyszámú egyházi s humanus czélú alapítványokat, melyeket a herczeg templomok, iskolák, menedék- és kórházak, városok lakói és saját jobbágyai javára tett. Mély vallásos meggyőződése s emberszerető érzülete nyert azokban kifejezést épen úgy, mint előhaladottabb évei folyamán közzétett irodalmi dolgozataiban s zeneműveiben. Amazok első sorban a Mária-cultus emelését czélozzák. Mert zsenge gyermekéveitől kezdve halála napjáig, kiváló tisztelője volt a nádor Magyarország Védasszonyának. «Mariano Honori.» Ezt a két szót viseli homlokán deákéveiből származó gyakorló-füzeteinek mindegyike.

S e jeligét Esterházy Pál nádor egész élete folyamán törhetlen hűséggel szem előtt tartotta. Minden vára s kastélyának kapuja fölé Mária szobrát állíttatván, tiszteletére minden szombaton lámpát rendelt gyujtani. Halálában is a Szűz Anya képe lebeg fölötte; végrendeletében úgy intézkedvén, hogy feje fölé – koporsófödelének belső lapjára – a Boldogasszony képe illesztessék.

1692-ben királyi fényű bucsújárást vezetett a Nagy Lajos királyunk óta országos hírű Mária-Czellbe; s már ez alkalommal találkozunk az Esterházyak kismartoni műénekesei s egyházi zenészeivel. Kétségtelen, hogy az utóbb világhírűvé fejlett herczegi zenekarnak Pál nádor vetette meg szilárd alapjait, a nagy- és kishöflányi prépostságnak a kismartoni várkastélyban alapított plébániával történt egyesítése alkalmával. Zenei jártasságának s e téren magasra fejlett művészetének díszes emléke azon egyházi zenemű-gyűjtemény, mely a herczegi szerzőtől «Harmonia cœlestis» czímen, 300 ívrét lapra terjedő kötetben maradt reánk.[171]

A műkedvelő nádortól egyébiránt festészeti kísérletek is jutottak el napjainkig, műízlésének finomságáról pedig ékesszóló tanúságot tesznek a mai kor csodálatára méltó fraknóvári műkincsek és az újabban országossá lett Esterházy-képtár, melynek alapját a hollandi, spanyol és olasz iskolák 211 legértékesebb darabjával már 1669-ben ő vetette meg.


68. ESTERHÁZY PÁL ÉS NEJE MÁRIACZELLBEN.[172]

Elmondhatjuk tehát, hogy az első herczeg Esterházy tudomány és művészet terén, kora műveltségének magaslatán állott. Hogy pedig alkotásai napjaink műítészének bírálatát is diadallal kiállják, erre nézve elég utalnunk az általa épített kismartoni várkastélyra és nagy templomra, valamint a boldogasszonyi templomra és zárdára, vagy csak az általa restaurált, s a herczegi ház 200 éves jubileuma alkalmából régi fényébe öltözött fraknóvári kápolnára, mely e nemben valódi műremek.

Mint a hadvezetés terén, úgy a béke áldásos munkáiban is kiváló herczeg megérte még, hogy az ország törvénykönyvébe iktatta a szatmári béke nyugodt fejlődést biztosító okmányát. Nemzetét az uralkodó házzal megbékélve, s Szent István koronáját az 1711 április 17-én java korában elhúnyt Józsefről Leopold utolsó férfisarjára, Károlyra is törvényesen átszállani látta még. De nagy elve diadalát, hogy a dynastia bizalommal keresse és találja trónja támaszát a magyar kir. hadseregben, – maga meg nem érhette.

Vitéz unokái fényesen igazolták ezt az elvet, a mint III. Károly fél Európától megtámadott utódának, Mária Teréziának, szerencsés tapintata megtalálta a fölemelő bizalom varázsigéit, melyek a nemzet szívét királyi trónjához közelebb vitték. A királyával együttérző magyarság hadait újra tisztelni és félni tanulta a világ. S e magyar hadak élén győzelmesen lobogtatta nagy ősi zászlaját, herczeg Esterházy Pál nádornak hét hős unokája.[173]

Ő már akkor rég porladott, 1713 márczius 26-án hajtva örök álomra fejét az ő kedves kismartoni várában; de hű magyar szíve hamvaiból is üdvözlé a törvényesség védelmében diadalmaskodó nemzetét:

«DILeCta HVngarIa IaM VaLe
PaVLI aVteM PaLatInI reCordare![174]


69. KISMARTONI KASTÉLY 1663-1672.





FÜGGELÉK
GRÓF ESTERHÁZY MIKLÓS
NÁDOR VÉGRENDELETE



Atyának, Fiúnak és Szent-Lélek Istennek nevében Amen.

Statutum est omnibus hominibus semel mori.

Ha teljes életünkben semmire egyébre szemeinket és elméinket nem vetnénk is, s a mi életünk nagy sokára halladna is: de soha a halálnak mivoltát meg nem foghatnánk, minthogy nem illyen romlandóságra is teremtetett volt az emberi nemzet; de első atyánk eseti ezt hozván, kiadá Isten a szentenciát, hogy minden élő ember meghaljon, úgy, hogy Istentől magától felvett emberséget sem akará ettől felszabadítani.

Melly halál, noha minden rettenetesség fölött való rettenetesség vala a pogányoknál – mint a kiknek semmi hitek és reménységek nem vala holtok után való idejökre, de minekünk keresztényeknek az ő benne hivőknek, és akarattyát cselekedőknek kapuját rendelé azért az örökkévaló életnek elvételére, a kire, aki menni akar, ezen által kell menni; kivárván azért az örökkévaló jót, kivánnunk kell az arra való rendelt eszközt is, felkiáltván mi is Szt. Pállal hogy: «cupio dissolvi et esse cum Christo.»

Adj malasztot azért nekem is én Istenem és én Megváltóm, hogy ennek a halálnak a félelme, engem se rettentsen meg, s annyival inkább benned való bizodalmamtól és reménységemtől meg ne foszszon, hanem mint fáradságos bujdosásim után menjek örömmel a testi halál által a Te szent szinednek örökkévaló látására, akire úgy is megyek Uram, mint a szent akaratodnak beteljesítésére; s legyen úgy is az, amint Te akarod, és akkor is, amikor akarod, de én elhagyni Uram nem akarlak; sőt protestálok én Uram és én Istenem, hogyha valamivel a testi tömlöczben lévő lelkemet megháborítaná is az én halálomnak óráján úgy a testi gyarlóságnak mivolta, úgy a halálnak és testi nyavalyáknak keménysége, avagy az ördögnek kisértete is (aki kiváltképpen akkor szokta szorongatni a nyavalyás embert) s valami oly szót ejtenék, vagy cselekedetemmel tűrhetetlenséget mutatnék, mely megbántásodat nézhetné, avagy hitemet a római katholika religiót: az nem az én akaratombul esnék, hanem megtébolyodott elmémből, kit nekem, könyörgök, vétkül se tulajdoníts, se érette a te szolgáddal itéletben ne szállj, sőt a te véghetetlen nagy irgalmasságod szerint cselekedjél abban is velem, s adj bátorságot, erőt, örömet és teljes reménységet és bizodalmat, hogy azok által győzedelmet vévén, mindennemű kisértetim ellen vitessem be a halálnak kapuja által az örökké való életbe.

Hálákat is adok az én kegyelmes Istenemnek, hogy engem érdemetlent fölvévén a földnek sarából, nem valami oktalan állattá, hanem önnön képére és hasonlatosságára teremtett.

Hálákat adok azon is ő szent Felségének, hogy emberré tévén is, nem valami pogányságban, vagy bálványozásban nevelt és tartott is mind eddig, hanem a maga igaz megismerésében, úgy mint a római, közönséges keresztény anyaszentegyházban.

Hálákat adok tovább is az én Teremtőmnek (amint nincs is egyebet mit adnom) hogy emberré tévén is és az ő igaz ösméreteit adván is, ezzel sem elégedett meg, hanem engem, port és hamut, tanquam de stercore pauperem, felvévén, sok szép javaival is látogatott minden érdemem fölött meg.

Hogy pedig minémü végre mindezt a sokat a Mindenható Isten nekem adta, annak megfelelhessek, és az ő képét és hasonlatosságát úgy viselhessem mind az én utolsó szemem behúnyásáig, hogy azt, a kinek itt is az ő hasonlatosságát viselem, az örök életben szinről szinre láthassam, esedezem, könyörgök alázatos szívvel, lélekkel ő szent Felségének.

Könyörgök azon is az én Megváltó Jézus Krisztusomnak, hogy az én igaz hitemben és az ő igaz anyaszentegyházában, úgy mint a közönséges keresztény római anyaszentegyházban tartson meg mindvégig, és mikor az én lelkemet a rothadás alá vettetett testből kiszóllítja, vegye ebben a hitben és gyülekezetben magához ő szent felsége.

Mégis hallj könyörgést Uram a te bűnös szolgádtól és engedjed szent nevedért, hogy a te szent Felségedtől elvett világi javaimmal magam is úgy éljek mind az én utolsó órámig, hogy ebben való sáfárságomnak tiszte előttem forogván, az én szemeimet tőled elszakasztván, magához ne vonja, hanem mindezekben mind éltem s mind utolsó órám és elmém a te szent nevednek dicséretére legyen, s holtom után is az én maradékim és utánnam következendők, hogy azon te szent nevednek dicséretire élhessenek belőle minden Te megbántásod nélkül. Engedj ebben rendelést is szent nevedért tennem belőle, melyekről a Te szent nevedben és segítségedből ilyen intézést is amint következik, teszek; ebben is azért mindeneket a te szent akaratod alá vetvén.

Először is azért: Isten az én utolsó órámat elhozván, gyermekim és atyámfiai, ha köztük lenne halálom, egy szürke köntöst csináltatván olyan formán mint a pater jezsuiták aminémű dolmányt szoktak viselni, abban öltöztessenek és mennél hamarább fakoporsóba tegyenek és soká így se tartsanak a föld szinén, földet kivánván a föld.

Másodszor kivánom, hogy nagy haszontalan költséget és pompát az én testem körül ne tegyenek, és semmi derék proczessiót ne is rendeljenek, hanem gyermekim és az atyafiak, estve bevivén a nagyszombati Paterek szentegyházába testemet, mindjárt akkor tegyenek be síromba az utolsó itéletre és feltámadásra. A monumentumokat azon vagyok, hogy halasztván Isten életemet, magam elkészíttessem, de ha azonban Isten kiszóllítana, viseljék gyermekim és az atyafiak gondját, de ne legyen az is valami sumptuosum, hanem osztassék inkább alamizsnában, azaz szegény koldusok és religiosusok közében, aminthogy kivánom is, hogy azon temetésemnek napján ezer forintot osszanak ki a szegényeknek és az ottvaló szerzeteseknek – pro discretione executorum testamenti.

Ezen kivül kivánom, hogy a francziskánus barátoknak is, valamennyi klastrom Magyarországban vagyon, mindenikben két-két száz forint alamizsnát adjanak azon temetésemnek napján, ki oda hivatván mind a két pater Provinciálist, akik akkoron lesznek, s egyszersmind is tegyék le, hogy ne kellessék nekik azt hosszú idővel várniok.

A Kismartonban lévő klastromot, mivel végbehagyta Isten vinnem, akik az én holtom után maradékaim között vagy azon helyet fognak bírni vagy Fraknót, lekötelezem őket, hogy azon klastromot, sartum tectum conservent, s minden esztendőben mind pénzt, mind buzát, bort adjanak alamizsnában, s ne hagyják fából is őket; s ha szintén kiváltanák is tőlem vagy maradékimtól és legatariusimtól Kismartont, erre az esztendőnként való alamizsnára ugyan obligálom azon maradékimat Fraknóból is.

A nagyszombati Patereknél való szentegyházat mindenképpen éltemben kivántam vala fölépítenem, s Isten megtartván, végben is viszem, de ha valamint másképpen rendelné Isten életemet és magam végben nem vihetném, pro perfectione operis rendelem a harminczadon való restancziáimat, mi alkalmas summa; de ha az elég nem lenne, avagy mi más rendelésre menne idővel, vagy pedig valami difficultas esnék messze való haladékkal annak megszerzésében a fraknói és kismartoni Tacz pénzt rendelem azon épületre, mi circiter három ezer forintot teszen, de úgy, hogy aki gyermekeim vagy maradékim között a megnevezett helyeket fogják bírni, azt tartozzanak esztendőnként jövedelmükbűl kiszakasztani és minden fogyatkozás nélkül azon épületre fordítani, valamíg kiváltképpen a tornyok, kapuk és chorusok el nem készülnek.

Azon szentegyháznak én dost is rendeltem, a kirül végeztem is a Paterekkel és Eszterházy Dániel urammal öcsémmel, hogy négy ezer forintra extendáltatik, melynek ezer forintját meg is adtam már a Patereknek, de ha valamikép az én sok distractióim és költségim között a többit meg nem adhatnám, mindjárt az jószágok első jövedelmekbül adják meg fiaim és a tutor atyafiak, kivánván, hogy egyébiránt is hogy temetésük azon helyben lenne, minden jó akarattal és segítséggel legyenek maradékim és legatariusim azon szent egyházhoz, és magányos szeretetben és tiszteletben tartsák a Patereket is; kérem ő kegyelmüket is: ne hagyják maradékimat is lelki gondviselés nélkül.

Lakompaknál lévő Boldog-Asszonynál is egy ispitályt akartam csináltatni s valami oskolát is, de azután alkalmatosbnak vélvén azt, nékem végben vinnem, ott vettem vala helyt a házára, de valami haladékban menvén azon szándék, változék is az állapot, mindazonáltal, mivel ebben én szegény első feleségemet is vesztém, végben akarom most is vinni, és valami fundatiót is akarok hozzá tenni, kiknek épülete in abrisz vagyon, de ha magam azt végben nem vihetném, a fraknói jövedelmekből vigyék végben a tutor atyafiak valami szőllőket és örök földeket is vévén hozzájuk, hogy legalább tizenkét koldus élhessen belőle és az ispitály mester harmad magával; jóllehet a földek helyett malmot kellene inkább nekik venni, és adaptálva – azt adom, kit meg is árultam már.

Tisztem szerint én nálam ország levelei is vannak, kikre holtom után igen nagy gondot viseljenek a tutor atyafiak és gyermekeim, mellyeket senki kérésére ki sem kell adni, hanem ha országgyűlése lenne az országnak, ő kegyelmök lássák, tovább mit mivelnek velök, kik most az én kismartoni tárházamban egy fekete ládában vannak, mely ládán felül való irás is vagyon.

A minémű aureum vellust hordoztam, regulánk azt kivánja, hogy temetésünknek idején a koporsónkon, vagy magányosan a test mellett valami vánkoson legyen, azután azt vissza kell küldeni a spanyol királynak egyedül az avval járó könyvvel és regulákkal, akit föltalálnak könyveim közt, de csak ő Felségének császár Urunknak kell praesentálni: mind az aureum vellust s mind a könyvet, ő Felsége fogja dirigálni tovább a dolgot.

Magam gyermekeim állapotját pedig ami illeti és először is Istókot, úgy vagyon az ő szegény anyjának sok szép javai voltanak, de ami hazánknak Bethlehem Gábor idején való nagy változási, uram hivsége és hitem mellett maradván s nem akarván törvénytelen fejedelmet édes eleink bő vérével szerzett szabadságok ellen urallanom, tudja az egész ország, hogy mindazok tőlem elvesztek vala úgy annyira hogy semmi, az egy puszta Lánzsér várnál az én kezemben nem maradott volt; ingó javaimat is pedig, kit felprédáltanak, s kit életem s becsületem megtartásaért el kellett költenem, s valamim most vagyon Istennek sz. áldásából mondhatom, hogy mind új és magam keresményem sok fáradságos munkám után. Nem gondolván mindazonáltal én semmi kárvallásimmal, sem egyébb nagy, sok distractiommal és költségemmel, olyanos gondot kivántam ő reája viselnem nevelésében, hogy nem vádol semmiben lelkiismeretem, hogy valamit egy atyának fiával kellett volna cselekedni, meg nem cselekedtem volna mind házasságának ideig, s akarom vala ő nekem is vénségemre istápom legyen, és holtom után több gyermekeimnek jó segítőjök; de látogatást bocsátván Isten reája (ő szent Felsége tudja miért) úgy látszik betegeskedése miatt arra ő nem fog érkezhetni; hanem magam már megteljesítvén mindenféle jókkal, akivel Isten engem szeretett volt, nem csak különb-különbféle időkben bőséges tanuságot is adtam neki ugyan irásban, de mindegy egyéb javainak állapotjáról is, a ki anyai volt declaratiót tettem, kikben most sem tehetek semminémü változást, hanem úgy lévén a dolog amint föllebb irám, aszerint kivántam őt cententálnom, aminthogy contentálom is, megtartván Isten valameddig, noha Isten több gyermekimmel is megáldván már, és nagy, sok külömb-külömbféle költségekben is lévén, nehézségem nélkül nem leszen, de eleget akarok az én neki tett ajánlásomnak tenni, melyről neki adott levelemet authenticáltam is, és mint adós levelet úgy adtam neki. Ha pedig Isten annak előtte kiszóllítana, intem és kényszerítem jó fiamat, hogy eziránt való contentatióval ne szorongassa neveletlen öcséit és hugait, hanem legyen csendes várakozásban ő hozzájuk is, hogy sok több adósságaink között valami nagy fogyatkozásban ne hozza őket, holott úgy accommodáltam már én őtet, hogy csak szabja állapotjához magát s viseljen gondot; fogyatkozást nem lát.

Mindazonáltal az ő contentatiójában ilyen módot rendelek, hogy mivel bizonyos okokból Regécz várát a kisebbik fiamnak Ferkónak rendeltem, az én holtom után azon regéczi jószágnak jövedelméből adjanak a tutor atyafiak Istók fiam számára annuatim tizenhat ezer forintot avagy húsz ezeret is – kevésre lévén szüksége Ferkónak, hogy annál hamarább kifizethessék őtet, sőt a szolgák fizetésén kivül, ki tudván a gyermek tartására és nevelésére is, ha Isten élteti, valami ezer forintot, minden egyéb jövedelmet és ami lészen Regécznek, ad quietantiam ipsius neki adhatni, kivévén azt az időt, ha valamelyik leányomnak kiházasítására concurrálni kellene onnét is az ide alább megirandó rendelésem szerint. Azután, meg levén az ő contentatiója, ne sanyargassa tovább szegény árva öcséit és hugait, s azzal a pénzzel váltsa ki jószágait, kit összeszerezvén, több lészen neki mint akár melyik öccsének is. Ebben pedig a contentatióban már ő neki egyéb hozzája való jóakaratimnak declaratói közt Rorbakot is kiváltottam, kiért circiter tizenhat ezer forintot adtam, de mivel ezek is többire az én keresetem avagy megtartásomból mennek ki, reá kell vigyázni in defectu ipsius seminis, hogy több gyermekeimtől ezek se idegeníttessenek el.

A minémű levelet pedig én erről Istók fiamnak adtam, tartozzék a tutor atyafiaknak producálni, mivel most nem tudom hová tettem a mását, de amint eszemben juthat: én neki circiter kétszázezer forintról szóló contentatiót igértem, kit aszerint, amint feljebb is megirtam, meg kell adni azon megírt mód szerint neki.

Kit tovább is intek, s pro recapitulatis tartván minden neki adott instructióimat is, becsüljön meg koporsómban is engem, s valami gyűlölséget, veszekedést holmi prætensiói mellett atyafiai között ne csináljon, s avval, öregebb lévén, kisebbé ne tegye magát, hogy meg ne vonja Isten áldását tőle s meg ne vettessék az emberektől is.

A többi gyermekim állapotját ami illeti, úgy mint Laczkó, Palkó, és a kit most Isten szegíny szerelmes atyámfiának halála után adott, Ferkó, s aszerint leányim Anna, Júlia és Mariánka, ő felőlök ily rendelést teszek amint következik: amelyhez, hogy minden egymás ellen való nehézség nélkül alkalmaztassák magukat, kivánom.

Először is, mivel aprón maradnak szegények árvául, nevelésükrül ilyen rendelést teszek: hogy Laczkó fiam, mivel azok között ő öregebbik, mind huszonegy esztendős koráig Eszterházy Dániel öcsém uram fiaival, akik most mellette vannak, vagy valamelyik helyett mást akar ő kegyelme melléje rendelni, de mindenkor hárman legyenek mellette s tanuljon együtt velük a megnevezett ideig. Azután huszonkét esztendős korában ha meg akar házasodni, hogy el ne vonja a test és világ, az atyafiak tetszéséből házasságra adhatja magát, de mindaddig is a neki hagyandó jószágimban nem akarjuk, hogy dispositiókat vegyen fel és annak jövedelméhez nyúljon, hanem administrálják a tutor atyafiak, és azok adják meg neki, ami szükségére való, hogy valamint maga disponálván abból, necsak haszontalanságra ne kelljen a jövedelem, de pusztulást is tehetne vele a jószágban, s ami ennél is nagyobb, amint mostanában ifjuságok vannak, kipusztítaná a jó erkölcsből is magát; hanem amint irám, házasságra adván magát a megnevezett esztendőben azelőtt kezében ereszthetni neki rendelt jószágomat, de csak szintén akkor, vagy igen kevés idővel azelőtt, ugyan azért, hogy akkor is kiváltképpen abbeli állapotjában a tutor atyafiak tanácsával éljen, s azt is vegye, akit ő kegyelmeik javallanak, de idegen nemzetben nem akarom hogy öltezzék, nem a más nemzetségekhez való idegenségből, avagy azoknak megvetéseért, hanem az idegen erkölcsöknek össze elegyítésének eltávoztatásáért, a ki igen ritkán hoz jót, kiváltképpen amennyire ment már azoknak állapotjuk. Hanem, ha valamivel alsóbb rend lészen is magánál az, vegye maga nemzetét az atyafiak jó tetszéséből, amíg pedig tanuságban lészen, felnevelkedvén, addig gyakorolhatja az udvart is néha, és ösmeretséget vehet mind ő felségénél mind egyéb uraknál, de maga szabadságára jutván, nem akarom, hogy az udvart gyakorolja ifjuságában, nem az udvarért, hanem a külső társaságért.

Azalatt is pedig kimélve kivánom, hogy költsenek s a három bátyjára s magára négy ezer forintnál többet ne erogáljanak esztendőnként, s szabják úgy is dolgukat, hogy evvel megérjék, melyet adjanak vagy adassanak a fraknói jövedelemből a tutor atyafiak meg, noha tizenkilencz és húsz esztendős lévén Laczkó, pro ratione temporis et discretione dominorum tutorum, valamennyivel szaporíthatni a költséget, de nem sokkal.

Azonban, ha a megnevezett időre bátyjai, akik most vele tanulnak, vagy előbb végeznék studiumokat Laczkónál, vagy valamelyik közülök tovább is akarna tanulni, kívánom s hagyom, hogy aki közülök elvégezné tanulságát s öregebb tudományokra nem akarna menni is: in signum gratitudinis, egyébb jó akaratján kivül ezer forinttal tartozzék Laczkó annak, s a fraknói s kismartoni jövedelemből adják meg neki. Hol pedig az öregebb studiumokat is continuálni akarnák, amint látom, hogy atyjok is kivánja tőlük, mind tanuságig mindenkinek ezen fölül megnevezett jószágimnak jövedelméből négy-négy száz forintot adjanak azon tutor atyafiak avagy Laczkó is; ha azonban a fölül megírt mód szerint kezébe venné jószágit és minden egyéb jó akaratot is mutatván mindezekhez, akikkel együtt tanult s minden több atyafiaihoz is.

Azon jószágimból pedig néki Laczkónak hagyom Fraknót és Kismartont, hogy azt ő és maradéki birhassák, in defectu autem seminis cum reciproca successione a többi öcséivel, akikkel egy, de fiúágra csak, ha leányai lennének, kiházasítván azokat belőle illendő dossal, ha pedig Isten fiúi magzattal megáldaná, semmi úton se a várakat, se a jószágokat meg ne oszszák, hanem bírja az öregebbik, ha habilis lészen ad gubernandum, ha nem? vegye az utána való fel a gondviselést ha ideje meg lészen, ha nem, administrálják a tutorok interim a megírt mód szerint, kiknek nevet nem tudok most adnom; de a kik a nemzetségben öregebb atyafiak lesznek, kérem vegyék azok magokra a gondviselést.

Ha pedig Istennek úgy tetszenék, hogy Laczkó fiamat férfiúi maradék nélkül szólítaná ki, és a két öcséi is a nélkül maradnának s meghalnának maguk is és nem maradna fiúi maradékok egyiknek is; s azonban élne Juliánka leányom, mint öregebb a leányok között, ha addig ki nem váltaná ő Felsége, bocsáttassék Kismarton vára jószágostúl az ő kezébe, úgy, azért ha emberséges férje találkoznék neki, és ha mi leányai lennének Laczkónak, onnét házasíttassanak ki s ott is neveljék őket, mindeniknek tíz-tíz ezer forint dost adván kiházasításoknak idején, ha pedig az idő alatt Kismartont kiváltaná ő Felsége, kire némelyek tudom vágyni is fognak az ott való szomszédok, in tali casu Laczkó fiam leányai ágának ha lennének, abból a summábúl mindeniknek huszonöt ezer forintot kell adni, hozzá tudván a tíz ezer forintot, ha azelőtt dossába meg adták volna valamelyiknek, s a maradék summát æqualiter oszszák meg magok közt a két leányom ha Marianka, az idő alatt, amint elmélkedés volt felőle, apáczává nem lenne, s bírják ők és maradékaik, mely sommájuk hogy el ne vesszen, minden úton azon legyenek, hogy jószágot szerezzenek rajta, – mely két leányomrul és dossokrúl azután alább többet szólok.

Hol pedig, amint irám, fiú maradéki lennének Laczkó fiamnak s többen lennének egynél, amint mondám az öregebb vagy az utána való, ha az habiliorb lenne, gubernálja s vegye hasznát mind Fraknónak s mind Kismartonnak de úgy, hogy a többinek proportionate amennyien lesznek, harmada jövedelmet oszsza kezekben, s két részet pro conservatione status sui et nomen familiæ, maga vegye s költse azt istenesen; elélhet belőle applicálván a csornai jószágot is azon Fraknó várához, kit most is oda birunk a pozsonyi házzal.

In casu vero defectus seminis, post reciprocam successionem, mint irám, ha Istennek úgy tetszenék, hogy ezeknek az én négy fiaimnak egyiknek sem maradna fiú ága s meghalnának maguk is, immediate, et sine omni contradictione foeminei sexus, Eszterházy Dániel öcsém uram öregebb fia szálljon be Fraknóba s bírja s gubernálja ő, a felül megírt mód szerint, amint Laczkó fiam maradéki fognák bírni ha világi ember marad. Ebben pedig, ha ki a leányok közül ellent tartana és valami akadékokat szereznének neki vagy magok, vagy férjnél lévén, urok, minden legatumot elveszesse, kit egy mester által vigore præsentium exequálhassanak is rajtuk.

Az alatt, hogy az én leányimnak is bizonyos dossok legyen s ne várják ezeknek a fiaknak defectusokat, kiházasítása legyen mindennemű jószágimból, mely tisztességgel is legyen s legalább arany, ezüst művet és köntöst, mivel anyától is marada e féle reá, tizenöt ezer forint érőt adjanak neki, s ugyanakkor ezen jószágoknak jövedelméből tizezer forintot, kire a tutor atyafiak viseljenek gondot, kérem, s ezenfelül Laczkó fiam intra anni revolutionem házassága után hugának ötven ezer forint contentatióval tartozzék, kinek nagy része megjöhet a két jószágnak jövedelméből addig, míg ő iskolában leszen.

Ezeknek fölötte kivánom és hagyom, valami anyai jószágok az én gyermekimnek juta, a fiak ahhoz ne nyuljanak valamíg az én megnevezett két leányom él és azoknak meg maradékaik, kirűl noha ők azt vélnék talán, hogy én nem disponálhatok, mi úgy is volna, ha, a mi ott jutna, nekik többet nem hagynék ezen testamentomban: de annyi marad mindenkire, hogy csak legyenek érdemesek reája elélhetnek belőle. Hanem azt kiveszem belőle, hogy mivel kisebbik fiamnak Ferkónak Regécz várát hagyám, a ki zálogos, kivánom leányimtól, hogy az anyai jószágból az ő részüket is, hogy legyen örökje neki is, vagy Várdát, vagy a csicsvai jószágot eresszék ő kezébe, ha Isten megtartja, kirűl azért ujabb emlékezetet teszek ide alább, de meglássák leányim, hogyha részesek akarnak lenni az én legatumomban, ebben egyebet ne cselekedjenek, s a szerint fiaim, ide nem értvén Eszterházy Istvánnét, menyemet, Thurzó Erzsébetet, mert ő szabad a maga javaival mit cselekszik; csak öcséinek kárt ne tegyen, kit nem is reméllek.

Holott pedig az én két leányomnak Isten maradékot nem adna, kivánom sőt hagyom, hogy úgy se nyúljanak ahhoz az anyai jószághoz Laczkó és Pál fiaim, se maradékjok, hanem Ferkóé a kisebbik fiamé legyen, mivel ha kitalálnák váltani Regéczet, ő élvén, igen kevésre szorulna, s pénze lenne is, nem mindenkor találna jószágot venni, és így evvel az alkalmatossággal előbb tévén emlékezetet kisebbik fiamról, mint Palkóról, amint irám, Regécz várát és jószágát s az anyai jószágban a várdai portiót, ki az én gyermekimet illetné, neki hagyom, s abban meg se bántsák amint irám, ha egyéb keresményemben részesek akarnak lenni, de cum reciproca successione ezt is, úgy hogyha azonban Isten kiszóllítaná Ferkót avagy maradéki nem lennének, a regéczi jószág szálljon Palkóra s az anyai jószág, kit ő bírna, nénjeire, kivánván és hagyván azt is, hogy amíg élne, és élnének maradéki is; valamint Fraknó várát hagytam, aszerint bírják azon jószágot az ő maradéki is azaz az öregebbik fia, ha leszen az gubernáljon, kiadván a fölül megírt mód szerint a többinek harmadát jövedelmeknek. In casu defectus masculini sexus pedig, ha csak fiú ágban deficiálna Ferkó, in tali casu Laczkó, az öregebbik fiam vegye magához a jószágot és Regécz várát, s viseljen ő gondot Ferkó leányi ágára s házasítsák ki abból őket, azoknak is mindeniknek tíz-tíz ezer forintot adván dossokban, ha kettővel többen lennének; ha pedig kettő vagy három lenne is huszonöt öt forintot adjon nekik, s azt kifizetvén, bocsássa öccse kezében azon jószágot, eszerint művelvén Palkó is ha azon bátyját Isten kiszóllítaná.

In casu vero kiváltanák Regéczet, vagy még azelőtt vagy ezután Ferkótól, ha megmaradnak azonban a pápai, ugodi, devecseri és hévészi jószágokat váltsák ki avval a summával avagy más alkalmatos helyen lévő zálogos jószágimat, hogy a jószág helyett, valami gonosz erkölcsöt és magának veszedelmet ne kezdjen a pénzzel vásárolni, kire hogy vigyázzanak is az atyafiak, kiváltképpen akik akkor öregebbek lesznek, kérem szeretettel őket, hogy valamint az én javaimból koporsómban se mocskolják nevemet meg.

Palkó fiam állapotját pedig ami nézi, nevelését annak is aszerint kivánom és hagyom lenni mint szintén Laczkónak, s ő melléje is egyik fiát adja Eszterházy Dániel öcsém uram, s a másik legyen ugyan Sándorka mellette, úgy hogy ezek is hárman tanuljanak együtt, s mind eszerint continuálja tanuságukat, valamint Laczkóval följebb megirám, de ezekre való költségek nevelésekkel legyen, úgy hogy Palkónak tíz esztendős koráig a három gyermekre ne adjanak kész pénzt többet hatszáz forintnál s ebből kell esztendőnként magokat, præceptorokat s másokat ruházni, ez lévén holmi aprólékos költségekre is, melyet esztendőnként a semptei jószágból kell megadni. Ami magok tartását nézi pedig, az is mind Semptéről és Bicséről szolgáltassék be Nagyszombatba nekik, azt kivánván: hogy mind tizenkét esztendős koráig ott a nagyszombati iskolában tanuljon, azután Bécsbe vihetik a tutor atyafiak, kiknek szintén úgy tartozzanak engedni, mint maguknak, s ott is mint a bátya Laczkó aszerint tanulván és költséget is állapotjához rendeltetvén, ugyan innét a semptei jószágból legyen sustentatiójok. Igen præcaveálni kivánom, hogy valamíg éppen huszonegy esztendős nem lészen, addig Isten éltetvén az iskolát el ne hagyja: azután azon tanuságot adom neki is mint a bátyjának Laczkónak, ki mivel Isten akaratjából majd kilencz esztendővel idősebb öcscsénél Palkónál, míg ezt Isten fölneveli, gondviselést vehet ez is öcscsére a többi atyafiakkal együtt, mindenekben azok jó tetszésükkel élvén. Jószágot pedig ezt a sempteit és bicseit hagyom neki Palkó fiamnak, egyik örök, másik zálogos lévén, ennek is s minthogy pedig ebben, mind a két jószágban feles zálogos jószág vagyon, ha valamit én magam ki nem válthatnék, legyenek azon a tutor atyafiak és a tisztviselő jó szolgák, hogy azon zálogos jószágokat ezen jószágoknak jövedelméből váltsák ki, mely meg is lehet, holott hat esztendős még csak a Palkó s tizenöt esztendeje vagyon még a tanulásig, s addig könnyen kiválthatni, jó szolgákat rendelvén a tutor urak és atyafiak a jószágoknak administratiójára. Jóllehet ha az Úr Isten éltetne, magam kivánnám ezeket rendben hozni, látván a mostani világnak mivoltát.

Marianka leányomat pedig a mi illeti, ha Isten élteti és férjhez veszik, minden jószágim, kiket fiaim közében osztok s aszerint az anyai jószág is concurráljon kiházasítására, minthogy hasonló dossa akarom hogy legyen ennek is, mint a nénjének Juliankának, kitelvén a regéczi jövedelemből Istók fiam contentatiója, mely ki is telhetik akkorra, míg ez föl nő, s Ferkócska kisded leszen akkor is. Ugyanazon regéczi jövedelemből rendelek neki is ötven ezer forint dost, kivel tartozni fognak bátyjai neki, és kérem is a tutor atyafiakat, vegyenek eziránt is gondviselést föl, kire vigyázzon László fiam is, sőt már akkor oly ember lehet, ha él, hogy maga is végben viheti azon dosnak azon regéczi jószágnak jövedelméből; equaliter hagyván nénjével Juliankával az anyai jószágban való fiak portióját neki is.

Hol pedig úgy rendelné Isten, hogy Palkó fiú ág és maradék nélkül mulnék ki e világból s nem maradna leányi ága is: Sempte légyen Laczkóé és fiú maradékié, Bicse pedig Ferkócskáé, úgy azért, hogy Laczkó in tali casu a két hugának huszonötezer forinttal tartozzék, ha pedig leányi ága maradna, azokat is tisztességesen ki kell ezen jószágból házasítani, mint szintén leányi ágat; és ha ketten vagy hárman lesznek, mindenikkel huszonöt ezer forintot kell adni; ha pedig ezalatt kitalálnák ezen Sempthe jószágot váltani, osztozzanak azon ő leányi a sommával æqualiter, de ha csak egy leánya találkoznék maradni, úgy én más két leányim ága is egy-egy részt vévén, osztozhatnak velük.

Azonban ha Isten úgy rendelné, hogy ezen én fiúi ágaim fiúi ágban elfogynának, a bicsei jószágot hagyom Eszterházy Pál öcsém uram öregebbik fiának, hogy minden leány ág contradictiója ellen de simplici et plano bele szálljon, és per reciprocam successionem ő birja maga csak, semmit abból a jövedelemből nem adván atyafiainak, de úgy azért, hogyha maradéki neki nem lennének a fiúi ágban, leányi ne birhassák, hanem a másik öregebbik öcscsére szálljon azon megnevezett jószág mint felül.

Hol pedig fiú maradékot adna Isten neki, holta után bírja az ő öregebbik fia, úgy hogy két részt maga vegyen a jövedelemben, s a harmadikat oszsza a többi atyafiai közében, úgy hogy hamisságot ne tarthassák ezek is, és így per consequens valamíg a fiú ág fön tart, eszerint cselekedvén, semper cum reciproca successione fratrum et consanguineorum masculini sexus, valamíg az az Eszterházy Pál öcsém uram fiú ága él; casu vero deficiálna az az ő kegyelme fiú ága is, szálljon Eszterházy Dániel öcsém uram az öregebbik után második fiára, aki lészen, azon bicsei jószág, és birja az cum reciproca succesione suorum fratrum; de soha a jószágnak az osztására ne menjenek, sub pæna amissionis legati. A fraknói jószágban is hasonló dispositiót tévén, úgy hogyha (kit távoztasson Isten) in masculino sexu deficiálna öcsém Eszterházy Dániel uram, tehát fönlévén fiú ága Eszterházy Pál uramnak annak az öregebbik után való második fia szálljon Fraknóba és bírja az s annak maradéki a felül megírt mód szerint, úgy hogy mindenkor csak az öregebbik fia bírja in generatione successoria, és a többinek a megírt mód szerint adván ki a részüket.

Volt olyan elmélkedése is szegény atyánkfiának, hogy Mariánka leányunkat az apáczák közébe adjuk, kit ha jövendőben maga kivánná, tíz esztendős korában nem kell ellene tartani benne, csak valami gyermeki persuasióval ne legyen, kinek in tali casu az atyafiai, akikkel egy, és élnek azonban, mindenik fiam négy-négy ezer forinttal fog tartozni neki Istókon kívül, úgy hogy tizenkét ezer forintot adjanak hárman neki, de úgy hogy az apáczák azt el ne költhessék különben, hanem csak kétezer forintját, a tízen pedig vegyenek valami haszonra való dolgot, avagy fordítsák valami bizonyos épületre, de ezt mindaddig sem kell beadni, valamíg professiót nem tészen, és securitást is nem adnak az apácza asszonyok felőle, hogy ezen dispositio szerint erogálják, kinek viseljék a tutor atyafiak gondját, sőt ha ebben valamelyik valami difficultást tenne, esztergami érsek uramnak, aki akkor lenne, hatalmat adok ezen dispositiónkban, hogy solum vigore præsentis testamenti satisfactiót impendálhasson ő kegyelme annak a fiamnak jószágából, amely meg nem akarná adni, s ha csak egyik fiam maradna is, avagy az atyafiak is, akik jószágomban succedálnának, evvel tartozni fognak neki, de ezt mindenestől præcaveálni kivánom, hogy szabadakaratjából cselekedje ezt, ha cselekedni fogja minden kényszerítés nélkül.

Mivel pedig Istennél semmi lehetetlen nincsen, ha ő szent Felségének úgy tetszenék, hogy ez az én fiú ágon való maradékom mindenestül deficiálna, s a szerint fölül megírt öcsém uramnak fiú ága is, in tali casu, ha kik az én ágyékomból származott leányi ágak lesznek, azokra szálljon minden névvel nevezendő jóm énnekem, úgy azért: akár is, mivel hogy ím énnekem Isten két leányt adott Juliankát és Mariánkát, ha maradékjok megfelesednék is, Isten áldásából a várak és jószágoknak mivolta szerint kétfelé limitálják akkor kezekben maradandó jószágimat és egyik ág egyik részét, a másik a másikat bírja, de semmi uton megosztani a várakat és az ahhoz tartozandó jószágokat nem kell, hanem ezek között is, amelyik öregebb lészen, a kétfelé osztott és limitált jószágnak egyik részét egyik bírja, s a másik felét a másik cum reciproca successione, mindenkor az öregebbik atyafi succedálván aszerint, amint felül is magam gyermekiről és fiú ágamról irám. De ha a két leányom gyermekei között valamelyik deficiálna, úgy, ha több gyermeki lennének a másik leányomnak, úgy ne szálljon csak egyre az egész jószág, hanem kettőre egyenlő limitatióval.

Eszterházy Farkasról leányi maradéki előtt kivántam volna emlékezetet tennem, de nem tudom mi nyavalyája találta azt is, kit nem tarthatok élőnek, mindazonáltal ha Isten megtartaná és fiú maradékokkal megáldaná, in defectu masculini sexus pærecensitorum a bicsei jószág szálljon ő reája és az ő fiú ágára és birják mindaddig, valamíg azok fönt maradnak, és ebben az én leányi ágom meg se háboríthassa őket.

Ezek úgy vagyon szép csemeték a kikről ime fölül emlékezém, s félő, hogy el ne fogyjon ez a mi egész hazánk is addig, amíg mindezek elfogynak: mindazonáltal Isten előtt ezer annyi mint egy, és egy mint ezer; mindenek az ő szent kezében vannak s megtörténhetik, hogy mindezek hamar elfogyhatnak, kire tekintvén, az én fiaim és leány ágomnak defectussa után kivánom és hagyom, hogy egyik jószágomat, akinek a summája annyira extendáltathatnék, adják el, avagy annyi érő jószágomat, és fordítsák ad pios usus, úgymint százezer forintig, amint az akkoron esztergomi érsek uram pro suo zelo in ecclesiam Dei cum suo clero itéli, hogy alkalmatosabb volna. Jóllehet, ha addig a nagyszombati academia megmaradhatna, felét az academia épületre, s felét megint annak valami alumnátussára fordítanák minden kötelesség nélkül.

A többi jószágim pedig, a ki ebből az eladandó jószágomból megmaradna, mivel hat atyámfiai voltak és vannak, akikkel egy voltam, és maradékokkal látogatta Isten őket, úgymint két néném és egy bátyám, két öcsém és egy húgom, szálljon azoknak maradékira, azaz éppen ha az Eszterházy név is deficiálna és az én ágyékomból származó leányi ág is, ezeknek az atyafiaknak, úgymint Eszterházy Magdolna, Sophia, Gábor, Dániel, Pál és Anna, leány ágra úgy mint vérekre szálljon jószágom, de úgy, hogy leányoknak leányi ne birhassák a jószágot, hanem csak a fiak egyenlő igazsággal és cum reciproca successione úgy, hogy in tali casu verbi gratia, ha Eszterházy Daniel uram leányának fiai nem lennének, leányira ne szálljon semminémű jószág, hanem a több leányi ágnak, amelyiknek fiai lennének, arra szálljon, s a szerint kell érteni a többit is; s minthogy eddig nem tudom, micsoda jószágim maradnak familiámnál meg, dispositiót köztök én sem tehetek; de kivánom s hagyom: hogy egy jószágomban vagy váramban azok se lakjanak osztozva, hanem mindenkor egyik bírjon egy várat, aki a magok közt való osztály szerint öregebb lészen az atyafiak között, a többinek harmada jövedelmet adván ki, ha többen lennének is; ha az ágazat szerint pedig vára valamelyik ágnak nem jutna, fizessék ki egymást, potior sexus lévén mindenkor a fiaktól származott leányi ágnak fiai.

A leányi ágnak pedig leányi ágát is nem kivánom mint véreket az én jószágomból és javaimból kitagadnom, de talán evvel már a koronának is hamisat tehetnék. Hanem azokról ilyen rendelést teszek. Hogyha mind a fölül megírt atyafiság deficiálna – ki Isten kezében vagyon – ha három leányi ágnak leányi ága maradna, csak az én javaimból adassék hatvan ezer forint nekik egyenlő osztálylyal; ha ketten lennének akiknek leányi ágok lenne, ötven ezer, s ha egy is, annak is annyi; ha pedig mindenik leány ágnak leánya maradna, százezer forint érő javaimat adják el és familiájok szerint osztassék közikben a pénz.

Ami több jószágim és javaim ezek kivül maradnának, azt, mivel én sok munkámmal és hívséges szolgálatommal kerestem s pénzen is vettem: mindazokat hagyom az országnak, úgy, hogy egy országgyülésben vegyék rendbe mindazokat s fordítsák az ország szükségére az én summámig, az ország keze lévén mindenkor rajta, kinek administratiójára ugyan a nemes ország is rendeljen bizonyos gondviselőket, mely dolog, noha szokatlannak látszik, de ne vesse meg az ország, mert én most csak egy forintját sem tudom az országnak aki közönségében volna, avagy ha úgy tetszik ő felségének az akkori királynak és az országnak, mentsék meg ő felségét a palatinusnak való pensiójától, s rendeljék ő számokra azt a jövedelmet, hogy annyival inkább alkalmatosabb embereket találhassanak arra a hivatalra.

Eddig megirtam vala szegény szerelmes atyámfia halála után való ezen testamentumomat; hogy azonban Isten kiszólítá szegény öregebbik fiamat is Istvánt, kiről bő irást tettem vala oda föl kivánván tőle, hogy az én holtom után ahhoz alkalmaztatta volna magát, de mivel Istennek úgy tetszett, hogy szegény előbb haljon meg nálamnál, mind azokkal, a kit én kivántam neki adni s adatni, ha Isten az én kis leányomat Orsikát élteti: az én gyermekim et legatariusim tartozzanak mind aszerint contentálni Orsiczkét, mivel mindazok édes atyját is illetik, kire idején gondot is viseljenek gyermekim és az atyafiak s tutorok, hogy egyszersmind reája szorulván, ne kelljen veszekedésekkel és fogyatkozásokkal azután contentálni.

A menyem Thurzó Erzsébet asszony állapotját ami illeti, ő még ifjú ember s talán más házasságra is fogja magát vetni, ki ha történnék, mivel a lánzséri jószágban az én gyermekim bizonyos móddal succesorok, a gyermeket az anyától el nem veheti, de a jószágban beszállhat s szálljon is az én öregebbik fiam, aki Fraknó várát fogja birni, de úgy hogy sustentatiójára a gyermeknek, míg az anya mellett lészen, esztendőnként két-két ezer forintot adjon, s a többit megtartsa jövedelemnek az árvácska számára, semmit maga számára el nem költvén abban hanem, ha valamikor valami napra Lakompakra vagy Lánzsérba menne, amit megeszik és megiszik. Mely mi igazságunkról, ahol közönségesen minden jószágimnak acquisitiojáról szóllok és irok, más magányos irásomban declarálom ezen lánzséri jószágban való igazságomat is.

Hol pedig a menyem özvegységben akarna maradni és az én apró gyermekeimmel együtt kivánna lakni, kiváltképpen Isten éltetvén mostani gyermekét: semmi uton gyermekim meg ne bántsák a lánzséri jószágban. De ha gyermeke meghalna (kit Isten éltessen) és nem is akarna együtt lakni az én apródimmal, hanem özvegységében is magán akarna lakni: szakaszszák ki az atyafiak a száz ház jobbágyot neki, a ki az ő igaz dossa, s abban adják Czindorfot a házzal és faluval s Rorbakkal együtt kezében s elégedjék meg avval, kikben több vagyon száz ház jobbágynál, s jó curiája is leszen.

Ezen kivül, mivel valami pénzét is vettük volt mi kezünkben, ezen mi menyünknek, ki két rendbeli volt kiváltképpen, ugymint kicsiny korában amikor mi tartottuk, az őtet megillető jószáginak jövedelme, másik az árvai portiójoknak eladott ára, ki huszonhat ezer forint volt, s talán az elsőrűl édes anyjától nem igen vehetett volna számot, mindazonáltal igaz computus szerint plenarie contentáltam róla, azaz összevetvén az árvai summával hatvannyolcz ezer forintról, kivel negyvenegy ezeren váltottam ki néki a Fertő mellett Moson vármegyében való négy falumat, kinek ketteje Fraknóhoz s ketteje Kismartonhoz valók. Ezenkivül azon summával maga váltotta ki Raiding nevü falut, ki zálogban volt nyolcz ezer forintban; a többi készpénzül a menyemnek kezében maradott, ki még eddig meg is volt, és így én őtet mind a két rendbeli summájával contentáltam; levelet és obligatorialist adván ezekről.

Abban a casusban pedig, ha Istennek úgy tetszenék, hogy e mostani kis unokámat, a menyem leányát, Eszterházy Orsikát Isten kiszóllítaná e világból, és anyja állapota is a fönt megírt mód szerint változnék, az igazságig, a mennyi nékem azon lánzséri jószágban vagyon, hagyom azt is az öregebbik fiamnak Laczkónak, de úgy, hogy a míg azt ő fogja birhatni és birja, mind a két öcscsét Palkót és Ferkót tartsa és nevelje az ő állapotjuk szerint, minden szükségekről provideálván valameddig a tanuságban lesznek, a kismartoni jószágnak jövedelméből, úgy amint a tutor atyafiak akkor fogják intézni, kit, ha azt érnék, hogy végeznék tanuságukat, kikről feljebb többet irtam, akkor aztán ne tartozzék reájuk költeni, hanem elégedjenek meg a maguk legátumával. Azonban azért az ő jövedelmüket annyival alkalmatosabban megtarthatni és kis hugokat is, unokácskámat jobban contentálhatják a megírt mód szerint. Nem árt tudni az én gyermekeimnek azt is, hogy én minden patrimoniumomnak tempestive két ízben renunciáltam, kiről levelem is vagyon leveleim között; ha azért valaki oly discretus atyafi találkoznék, aki abban háborgatni akarná gyermekeimet, hogy indivisus lettem volna az én atyámfiaival: úgy értsék a dolgot, noha nem reméllem erre menjen a dolog.

Tanuságot e testamentumomban, gyermekim s posteritásim és legatariusaim közében nem adhatok, de ha Isten halasztja valamennyire életemet, hagyok arról is intést, és irást, mint szolgálják Istent és mennyire alkalmaztassák e világhoz magukat, ki ellensége az örökkévalóságra teremtett léleknek, kiben könyörgök is az én Istenemnek: tegyen irgalmasságot velem s velük is.

Aminemü ingó marhám nekem együtt is, másutt is váraimhoz vagyon, mindazok a várakkal együtt maradjon azoknak, akiknek a várakat hagytam és legáltam. Arany és ezüst művemet pedig, ami nékem nem sok vagyon, mert a háborúkban mindazoktól többnyire meg voltam fosztva, s akit azután szerzettem is, szegény édes atyámfia ezüst művével együtt többnyire mind zálogba adtuk, kit igyekezem – Isten valamentire hosszabítaná életemet – kiváltani, és magam elintézem még éltemben köztök; hol pedig Isten máskép rendelné életemet, mindjárt első jószágim jövedelméből váltsák ki a tutor atyafiak, és az öt gyermekeim között, úgymint, három fiam és két leányom (a katona és mindenestül férfiakat illető szerszámokon kívül) egyenlőképpen oszszák el, s abban senki egymás ellen ne zúgolódjék.

Nékem nem kevés adósságim is vannak, kiket contraháltam a jószágok vásárlásában, elveszvén a jó szolgálatnak jutalma egyébiránt itt most a mi hazánkban; kikről mind obligatoriaim vannak kin; contentálni kell azért igen fideliter azokat is.

Ha interim még Isten engem éltetne, contentálhatnám, kiről azon is leszek, hogy magányos irást hagyjak, hogy kinek mennyivel és micsoda obligatoriák alatt vagyok avagy maradok adós.

A szolga rendnek is vagyok úgy gondolom valamivel adós, de nem az ő prætensiójok szerint; el akarom mindazonáltal azt is éltemben még végezni, csak kicsiny ideig tartson az Isten. Azonban, ha itt is más tetszenék Istennek, a tutor atyafiaknak legyen szorgalmatos gondjok méltó contentiójokra.

Némelyek nekem is adósak, kirül leveleim vannak, ki circiter tizenöt ezer forintig extendáltatik; legyenek azért az atyafiak azon, hogy megvehessék gyermekimnek azt is, noha egyik adósom Malatesta, a pápa nunciusa aki vala, messze vagyon, és annak az adós levelét mostan győri püspök uramnak adtam, úgy hogy ha megveheti, maradjon ő kegyelmének az ő kk való adósságaért.

Ezek után, kik mind semmivé lesznek és elmulandók, könyörgök az én Istenemnek, hogy ama kimondott sententia szerint ne cselekedjék az én vétkeimért az én gyermekeimmel, ahol fenyegetődzik, hogy harmad és negyed iziglen megveri a nemzetségeket, de tégy irgalmasságot Uram ő velük is, mint velem is, aki vétkeztem, sokszor cselekedtél s engedjed szent nevedért azt is, hogy ezen én maradékim, ezen nekik hagyandó javaimból mindenekelőtt a te szent nevednek dicséretire élhessenek és anyaszentegyházadnak épületire. Ebben való én tudatlanságomon is könyörüljön ő szent Felsége, és ne nézze az irásomban való fogyatkozásomat, hanem igazgassa úgy szivüket és elméiket minden posteritásimnak, akiket az én testamentumom illetni fog, hogy amint én talán homályosan irtam volna is le, azt ők szép egyességgel és szeretettel megértsék, s ha a Te szent akaratodnak úgy tetszik, alkalmaztathassák ahoz magukat, engedjed szent nevedért.

Látván mindazonáltal a világnak állapotját, hogy gyakran a testamentumokban sok veszekedések és nagy kérdések támadnak, belekapván az emberek még a szent irásba is: eziránt is ilyen rendelést teszek. Hogyha mi kérdés támadna ezen én testamentumomban letett dolgokrúl, arról az én maradékom semmi pörben magok közt ne bocsátkozzék, s imitt-amott az én testamentumomat ne hordozzák, hanem magok közt az öreg atyafiak közül hatan összegyülvén, determinálják ezek a dolgot; ha pedig valami derék dologban lenne kérdésük, azt kit ugyancsak az öregebb atyafiak a tutor urakkal együtt alkalmatosnak itélnek, híjanak másokat is hozzájuk, mert tartok attól, a mostani világra nézve, hogy nem maradnak maradékim afféle kérdések nélkül, kiváltképpen, mivel meg kell vallanom, hogy csak az Isten tudja mint irhattam, ezen sok rendbeli distractióim között mintegy currenti calamo e kis rendelésemet is le, bocsánatot kérvén ebben is mindazoktól, akik kezében valaha forgana ezen dispositióm, kérvén még is az én Megváltó Istenemet, hogy engedje jól végeznem kevés hátra maradott életemet is és könyörülvén rajtam, adja meg ezután a nyomorult élet után az örökkévaló életet is. Amen.

Tutoroknak ő Felsége után hagyom a mostani és ezután következendő érsek urakat és a ki én utánam palatinusnak választatik, kérvén, hogy megemlékezvén ő kegyelmek is halandó voltukról, mutassák minden jóakaratjukat az én maradékimhoz. Ezenkivül Bosnyák István püspök uramat, Eszterházy Dániel és Pál öcsém uraimékat, Révay László urammal és Őrsy Zsigmonddal, hagyom mint tutoroknak és mindezen én testamentomom executorinak, kérvén ő kegyelmüket is: legyenek maradékimhoz minden igazsággal és szeretettel.

Azonban Isten fölnevelvén mostani apródimat, aki öregebb és értelmesebb lészen gyermekim közül, a több leveleimmel együtt annál álljon ez az én magam kezével irott testamentumom is, kiben ezen kívül is két párt akarok iratnom, hogy egy egy pár legyen a két öcsém Dániel és Pál gyermeki kezében is, s ugyanaz, aki idősebb lészen maradékim közt a familiában, vigyázzon a többire, hogy ne csak ezen testamentumhoz alkalmaztassák magukat, de egyébiránt is szép egyességben és szeretetben éljenek, hogy valamint megoszolván magok közt, másoktól meg ne tapostasanak, kitől Isten az ő szent neveért oltalmazzon benneteket. És ezzel végezvén irásomat kérek minden rendeket, nékem megbocsássanak és esedezzenek is érettem Istennek. Iram Sempthén 14-a Augusti 1641.

Groff Eszterházy Miklós.

(L. S.)





Jegyzetek




HátraKezdőlap