HARMADIK KÖNYV
PÜSPÖK ÉS KANCZELLÁR


I.



A cambray-i liga. Velencze Pasqualigót küldi, hogy Magyarországnak a ligához való csatlakozását megakadályozza. Az urak állásfoglalása. Bakócz a köztársaság mellett, Szatmári ellene van. Az urak a rendekkel együtt a liga mellett nyilatkoznak Tatán. E miatt Szatmári összetűz Bakóczczal. A nyitrai s boroszlói újabb tárgyalások. Országgyűlés. A pisai zsinat. A római zsinat.


27. SZATMÁRI BREVIARIUMÁBÓL.


DECZEMBER hó 10-ikén (1508) Cambray-ben szövetségre léptek Miksa császár és Xll. Lajos franczia király a velenczei köztársaság ellen. A császár le akarta mosni a szégyenfoltot, melyet hírnevén a köztársaság csapatai ejtettek s vissza óhajtotta szerezni elvesztett területeit. A két fejedelem Ulászlót is felszólította hogy csatlakozzék szövetségükhöz s foglalja vissza Velenczétől Magyarország egykori birtokát, Dalmácziát.

E törekvésekkel szemben a köztársaság sem maradt tétlen. Alig értesült a cambray-i tárgyalásokról, utasította magyarországi követét, Guidoto Vinczét: figyelmeztesse Ulászló királyt, a primást s a köztársaság iránt jó indulattal levő urakat azokra a veszedelmekre, melyek a két fejedelem szövetkezéséből az egész kereszténységre, de különösen Velenczére és Magyarországra nézve fognak származni; s lásson utána, hogy ha a fejedelmek követei megjelennének Ulászló előtt s csatlakozásra szólítanák fel, e törekvéseik ne sikerüljenek.

Guidoto feladata eleinte nem is járt nehézséggel. Súlyosbodott azonban helyzete, mikor a következő év márczius 23-ikán II. Julius pápa is csatlakozott a fejedelmek ligájához, majd mikor XII. Lajos hadai döntő győzelmet arattak a signoria seregei felett s a fejedelmek ismételten megkeresték Ulászlót, hogy csatlakozzék hozzájuk, a pápa pedig egyenesen felszólította, hogy haladéktalanúl indítsa meg hadait s foglalja el Dalmácziát s Ulászló ezek hatása alatt a főpapokat és főurakat tanácskozásra hívta össze Budára. Azonban Bakócz Tamás védelme még most is megmentette a köztársaság ügyét. A tanácskozáson éppen a pápától kilátásba helyezett török háború lehetőségét használta fel, hogy meggyőzze az urakat a béke fentartásának szükségességéről. Nem akarván azonban a pápa s a vele szövetkezett hatalmak felhívását egyenesen visszautasítani, közvetítő indítványt tett, melyet úgy Velencze barátai, mint ellenesei elfogadtak. Elhatározták ugyanis, hogy követeket küldenek a pápához, a német, franczia és spanyol uralkodókhoz oly czéllal, hogy a törökök ellen indítandó hadjáratra nézve határozott tudósításokat hozzanak.

A signoria megelégedéssel értesült az eredményről s ugyanakkor egy kiváló diplomatáját, Pasqualigo Pétert küldötte Budára olyan megbizatással, hogy akadályozza meg Magyarországnak a ligához való csatlakozását s eszközölje ki, hogy Ulászló követeket küldjön a liga tagjaihoz a háború megszüntetése s a béke helyreállitása érdekében.

Közben azonban a külhatalmak követei oly eredménynyel működtek Ulászló udvarában, hogy a köztársaság elleneinek száma tetemesen megnövekedett. Miért is Bakócz azt tanácsolta a november 15-ikén Zágrábba érkező Pasqualigonak, hogy maradjon ott, míg a körülmények kedvezőbbre fordúlnak. «Mikor az időviszonyok nem hódolnak meg előttünk, mi hódolunk meg előttök» – írta Bakócz a Pasqualigo fogadtatásán fáradozó Guidoto Vinczének.

Meg kell mondanunk, hogy Bakócz ez alkalommal, bármenynyire a signoria hívének vallotta is magát, nem volt őszinte Guidotoval szemben. Mert, hogy időt nyerjen, Pasqualigo távoltartását maga is kivánta. Meg akarta ugyanis várni azon tárgyalásoknak az eredményét, melyek Velencze s a pápa között a béke érdekében ekkor már folyamatban voltak. De figyelemmel volt azon tervre is, mely újabban merült fel a signoria elleneseinek a táborában, s mely ha nagyszabásúnak nem is nevezhető, leleményesnek mindenesetre mondható: ki kell használni a köztársaság szorongatott helyzetét s arra birni a signoriát, hogy vagy önként mondjon le Dalmácziáról, vagy ha erre nem volna hajlandó, más előnyökben részesítse Magyarországot.[177]


28. XII. LAJOS FRANCZIA KIRÁLY ÉRME.[178]


Ulászló király, ki a Magyarországon dúló pestis elől Csehországba menekült, végre engedett a magyar urak sürgető kéréseinek, megigérte, hogy visszatér Magyarországba s országgyűlést hí egy be, hol határozni fognak, hogy milyen állást foglaljon el Magyarország a ligával szemben.

«Csudálatos az összes keresztény fejedelmek egyetértése mondja Ulászló meghivójában – kiváló tettek végrehajtására, kik mindnyájan, s első sorban szentséges atyánk, szent Péternek méltó utódja, ezekben az időkben, míg Magyarországtól távol voltunk, követeikkel s buzgó kéréseikkel ostromoltak, hogy Isten dicsőségére, az összes keresztények üdvére s országaink boldogítására s növelésére, az ő szövetségükhöz csatlakozzunk. Ehhez járul, hogy a törökök császárával kötött s esküvel ünnepélyesen megerősített békekötés már rövid idő alatt letelik. Mi azonban, kik az ország közjavát érdeklő fontos ügyekben híveink tanácsa nélkül semmit sem szoktunk cselekedni, eddigelé a válaszunkat elhalasztottuk s a ti egyetemes elhatározástokra biztuk.» A királyi meghivó szerint a rendeknek márczius 12-ikére kellett összegyűlniök Esztergomban.[179]

Ekkorra azonban csak a főpapok és főurak jelentek meg Esztergomban, kik is a márczius 21-ikén körükbe érkezett Ulászlóval együtt megkezdték a tanácskozást. A pápától hangoztatott török elleni hadjárat terve szíves fogadtatásban részesült. Annál is inkább, mert a kik az urak közül eddig is Velencze ellen foglaltak állást, azt hitték, hogy a törökök ellen felfegyverezendő hadakat Dalmáczia visszafoglalására fogják vezetni.

Javában folyt a tanácskozás, mikor hire jött, hogy Julius pápa kibékült a köztársasággal s kilépett a fejedelmek ligájából. Ez a körülmény lényeges fordulatot idézett elő. Bakócz most már bátrabban léphetett fel Velencze érdekében s kivitte Ulászlónál, hogy a még mindig Zágrábban tartózkodó Pasqualigot maga elé bocsássa. De ugyanekkor a fejedelmek is fokozottabb tevékenységet fejtettek ki. Miksa császár követet küldött Ulászlóhoz, hogy meggyőzze a velenczei hirek alaptalanságáról. Mert a pápa, bár feloldotta a köztársaságot az átok alól, a ligából nem lépett ki. Miksa – mondta a követ – és szövetségesei minden erejükkel készülnek Velencze ellen. Csatlakozzék tehát Ulászló is a szövetséghez, használja fel a kedvező alkalmat, hogy csekély áldozattal visszaszerezhesse Dalmácziát. Mert, ha Magyarország nem tart igényt Dalmácziára, a szövetséges hatalmak fogják elfoglalni. A török ellen is hathatósabb segítséget várhat Ulászló a szövetségesektől, mint Velenczétől. Pár nappal ezután pedig a franczia követ értesítette Ulászlót, hogy ura, a franczia király, szövetséget kötött az angol, spanyol és portugál királyokkal, csatlakozik hozzájuk több olasz fejedelem, s addig nem hagynak fel a háborúval, míg Velenczét teljesen meg nem törik.

A császár és a franczia király eme tudósításai azt eredményezték, hogy a köztársaság követének hivatalos fogadása újból halasztást szenvedett s Pasqualigo csak május 17-ikén jelenhetett meg Ulászló előtt az esztergomi várban.[180] A fogadtatás fényes volt. A királyt Bakócz Tamás, Szatmári György, továbbá a váczi püspök, a kincstartó, a főudvarmester s az udvari személyzet környezte.

Pasqualigo átnyujtva a királynak megbizó levelét, előbb általánosan szólt a Magyarország és Velencze között fenálló szövetségről; majd, az udvari személyzet távoztával, különösen hangsúlyozta, mennyire igazságtalan a köztársaság ellenségeinek az ügye. Kérte a királyt, működjék közre a béke érdekében a szövetkezett hatalmaknál, első sorban a császárnál s engedje meg, hogy a signoria ezer lovast fogadhasson magyar területen. A köztársaságnak elhatározott szándéka – mondotta – a Magyarországgal fennálló szövetséget híven megtartani.

A követ szavaira a király nevében kanczellárja, Szatmári György felelt: Ő felsége az előadottakat meg fogja fontolni s azok iránt tárgyaltatni fog a követtel.[181]

A kihallgatás után Pasqualigo látogatást akart tenni a király gyermekeinél, azután az uraknál. De míg a király gyermekeinek meglátogatását későbbre halasztották, az urak is nagy tartózkodással voltak vele szemben.

Maga Bakócz Tamás, a kiben pedig a követnek minden reménysége volt, azt üzente neki, hogy előbb, mint őt felkeresné, látogassa meg a kanczellárt. Pasqualigo így is tett. Május 18-ikán az esti órákban meglátogatta Szatmárit. Üdvözölte a signoria nevében s kérte a támogatását. Szatmári válasza rövid volt. A mit becsülettel megtehet, – mondotta – mint jó szolgája a köztársaságnak, érdekében mindent meg fog tenni. Szükséges azonban, – tette hozzá – hogy a köztársaság az eddigi szövetséget még szorosabbra fűzze. Pasqualigo erre hangsúlyozta, hogy a köztársaság minden hatalmak között a magyar király iránt van a legnagyobb tisztelettel és ragaszkodással. Szatmári azonban nem bocsátkozott hosszabb tárgyalásba, a részletes megbeszélést máskorra halasztotta.[182]

Pasqualigo ezután Gosztonyit, az éppen ekkor Váczról Győrbe áthelyezett püspököt, akarta meglátogatni, de ez nem fogadta. Üzenete úgy szólt, hogy miután már Szatmárival, az ő urával, beszélt, úgy tekinti, mintha őt is meglátogatta volna. Ne menjen hozzá, mert könnyen megszólnák. Majd találkozhatnak és beszélhetnek alkalmasabb helyen és időben.[183]

Pasqualigo Szatmári ama szavainak a magyarázatát, hogy a köztársaság az eddigi szövetséget szorosabbra fűzze, Bakócztól nyerhette volna. Bakócz azonban napokon át vonakodott őt fogadni, részint külső tekintetekből, részint azért, mert Szatmári állandóan a közelében tartózkodott. A mi rá nézve – mondta Bakócz – inkább terhes, mint kellemes. Szívesen fogadta azonban Guidoto Vinczét, kivel szemben valóban feltünő közlékenységet tanusított. S igy, ha nyiltan nem is, de Guidoto útján mégis összeköttetésben állott Pasqualigoval.


29. A PÉCSI SZÉKESEGYHÁZ.[184]


Közben Móré Fülöp kereste fel Pasqualigot. Színre azért, hogy a király nevében megkérdezze, mennyire megy az a kár, melyet Both András a köztársaságnak okozott; mert a király – mondotta Móré – hajlandó kárpótlást adni, úgy hogy ez az összeg levonandó volna abból a segélypénzből, melyet a köztársaság különben is fizet; tényleg azonban azért, hogy jó szolgálatait felajánlja a signoriának. A magyar urak – így szólt többek között – mind jó indulattal vannak Velencze iránt. Nagy titokban közölte azt is, hogy legutóbb jelen volt a királyi tanács ülésén s innen tudja, hogy Ulászló hajlandó a béke érdekében Velencze javára közbenjárni s az ezer lovas fogadását is megengedni, ha nem is Magyarországban, de Morvában és Sziléziában.[185]

Nem lehet kétség az iránt, hogy Móré szavai okozták, hogy Guidoto legközelebbi látogatása alkalmával egyenesen felkérte a primást a köztársaság érdekében való közbenjárásra s az ezer zsoldos fogadhatásának kieszközlésére. Bakócz úgy nyilatkozott, hogy a királynak tekintettel kell lenni a szövetséges hatalmakra, kikhez rokoni kötelékek fűzik. Éppen ezért Ulászló nyiltan nem adhat segítséget, de módot fog találni, hogy azt ne kelljen megtagadnia. «Nem tudom, – így szólt – vajjon a követ ő nagyságának van-e utasítása tovább vezetni a tárgyalásokat azoknál, a miket előadott; ha igen, úgy jól tenné, ha előterjesztésével nem késlekednék. A mint látjátok, a szövetséges hatalmak nem szűnnek meg minden képzelhető módon azon lenni, hogy Magyarországot Velenczétől elvonják. És sokan vannak itt, kik erre hajlandók. Véleményem szerint igen előnyös volna Velencze ügyére, ha valamely módon még szorosabbra tudná fűzni a fenálló szövetséget. Mert, míg az ember bizonytalanságban van, igen könnyen hajlik majd ide, majd oda. Erre alkalmas mód volna, ha a köztársaság bizonyos összeget fizetne Dalmácziáért «per formam contributionis.» Guidoto válasza úgy hangzott, hogy, ha Pasqualigonak tovább menő megbizatása volna, nem késett volna azt a primással közölni, mint a ki a köztársaságnak ebben az országban egyedüli jóakarója és pártfogója.[186]

Ulászló király május 23-ikán Esztergomból Tatára, a magyar királyok egyik legszebb és legfényesebb nyári tartózkodási helyére, tette át udvarát. Bakócz Esztergomban maradt, míg az urak, köztük Szatmári is, követték a királyt.


30. A VELENCZEI PIAZETTA XVI. SZÁZADI KÉPE.[187]


Így semmi sem akadályozhatta már Bakóczot, hogy végre fogadhassa Pasqualigot. A követ látogatása alkalmával először köszönetet mondott a primásnak a köztársaság iránti jóakaratáért. Biztosította, hogy a signoria sohasem fogja e becses szolgálatokat elfeledni; s ha a körülmények úgy alakúlnak, nem fog habozni minden hatalmát s összes vagyonát Bakócz dicsőségére s felmagasztaltatására érvényesíteni. Majd arra kérte a primást, hasson oda, hogy Magyarország ne csatlakozzék a fejedelmek szövetségéhez, Ulászló járjon közbe a béke helyreállítása érdekében s a signoria nyerjen felhatalmazást az ezer lovas fogadhatására.

Bakócz azt felelte, hogy a signoria érdekeit eddig is mindenkor egész erejével támogatta. Ő eszközölte ki, hogy az Esztergomba egybehívott országgyűlés elhalasztatott. A köztársaság érdekében kifejtett buzgalmáért ellenségei részéről gyűlöletet s üldözést vont magára. Reméli, hogy Magyarország nem csatlakozik a ligához s fentartja a szövetséget Velenczével. De bizonyosat nem igérhet, mert nem mindenki gondolkozik úgy, mint ő. Sőt többen vannak, kik, mert tapasztalatlanok a nagy politikai kérdések megitélésében, hisznek a hatalmak kecsegtető ajánlataiban. Minthogy pedig általános nyilatkozatokkal nem lehet a rendeket kielégíteni, tanácsolja, hogy, ha a signoria czélt akar érni, az eddig fizetett évdíjon felül ajánljon valamit. Bár szokatlan e kivánalom, ne ütközzék meg rajta a követ. Nehéz idők járnak; mindenki úgy segít magán, a hogy tud. Az országgyűlés az ügyet tárgyalni fogja s ha a ligához való csatlakozás ellen nyilatkozott, Ulászló közbejárhat a hatalmaknál Velencze érdekében. Zsoldost pedig annyit fogadhatnak, a mennyit akarnak.[188]

Pasqualigo a nélkül, hogy érdemleges választ adott volna, ismételten köszönetet mondott a primásnak s kérte továbbra is a támogatását. Igérte, hogy mindenben az ő tanácsa szerint fog eljárni, mert utasitása is úgy kivánja, hogy mint atyjára, úgy hallgasson reá. Nyilatkozatát közölni fogja a signoriával.

Pasqualigo a tárgyalások folytatása végett királyi engedelemmel szintén Tatára utazott, hová junius 3-ikán érkezett meg. Ámbár jól tudta, hogy Szatmári Velencze ellenségei közé tartozik, sietett őt felkeresni. Kérte, hogy az ezer zsoldos fogadhatása tárgyában minél előbb eszközöljön ki határozatot s hasson oda, hogy a Magyarország és Velencze között fennálló szövetség megszilárdíttassék. Habozás nélkül jelentette ki, hogy mindenben az ő tanácsát fogja követni, jól tudván, – mondotta – hogy az udvarnál neki van a legnagyobb tekintélye.

Mikor pedig erről jelentést tett Pasqualigo a dogenak, különösen hangsúlyozza, hogy mégis tartózkodó lesz Szatmárival szemben s csak Bakócz iránt lesz feltétlen bizalommal, mert tudja, hogy az történik, a mit ő akar. Nem árt azonban – teszi hozzá – másokat is jó szóval tartani.

Bizonyos, hogy Pasqualigo ügyes diplomata volt. Csakhogy az volt Szatmári György is, ki éppen úgy gondolkozott, mint Pasqualigo, hogy nem árt másokat is jó szóval tartani s ezt a nézetét éppen Pasqualigoval szemben követte is.

A király különös meghagyása nélkül – így felelt Szatmári Pasqualigo szavaira – tárgyalásokba nem bocsátkozhatik. Mint magánember Velencze iránt a legjobb indulattal van. A köztársaságnak, mihelyt a liga létrejöttéről értesűlt, igyekezni kellett volna magának Magyarország támogatását biztosítani. «Mert higyje el, követ uram, hogy a magyarok jó emberek s ha néha-néha valamiben összekülönbözünk is egymás közt, mégis hasonló dolgokban egyetértők vagyunk.» S mert Velencze a támogatás biztositását elmulasztotta, most magára van hagyatva. Sok pénzt költött, mégis elvesztett egy szép tartományt, a mi elég ok a siránkozásra s most kér csak segítséget. Ha mindnyájan olyanok volnának – mondotta – mint ő, minden könnyen menne. Ő saját vérét is szivesen ontaná a köztársaságért. «De ezek a mi magyarjaink végtelenül barbár nép s inkább követi a szenvedélyét, mint a józan eszét.»[189] A köztársaság ellenségei, a szövetkezett hatalmak minden követ megmozdítanak, fényes ajánlatokat tesznek. Ezekkel szemben pusztán szavakkal nem lehet boldogúlni. Ti szavakkal akartok valamit elérni – mondotta mosolyogva; – mi szintén szavakkal fogunk titeket kielégíteni. Ha Velencze Magyarországgal szövetséget kötne, a melybe talán a pápa is belépne, már ennek a dolognak a puszta hire is nagy hasznára volna a köztársaságnak. Ha azután Magyarország jelentékeny segélyt is nyujtana, Velencze nemcsak megvédhetné területét, de még az elveszetteket is visszaszerezhetné, vagy fegyverrel vagy béke útján. A köztársaság már sok pénzt költött kevés haszonnal. Még most is, ha akarná, nagy eredményeket várhatna kevesebb pénzzel, ha azt Magyarországnak adja. Mert ily módon úgy a királytól, mint az országgyűléstől még többet lehetne kieszközölni, mint a mennyit a követ kér.

Pasqualigo meleg szavakban mondott köszönetet Szatmárinak jóakaratáért. Hogy a köztársaság – így felelt – veresége előtt nem kérte Magyarország támogatását, annak az volt az oka, hogy a signoriának elégséges serege volt s ezért nem akarta szükség nélkül is igénybe venni barátai segítségét. Kétségtelen, hogy Magyarország segítsége nagy hasznára volna a signoriának. De viszont Velencze támogatása is igaz érdeke Magyarországnak. Vajjon Magyarország érdeke azt követeli-e, – kérdezte – hogy az olasz félszigeten Francziaország terjeszkedjék, avagy a császárnak a hatalma gyarapodjék, ki különben is, a magyar koronára áhítozván, kétszer tört be ellenséges sereggel Magyarországba? Ismételve kérte, siettesse a szövetség létrejövését, a signoria kész mindent megadni, a mit a király szükségesnek fog itélni.

Szatmári azt felelte, hogy mindezekről rögtön értesíteni fogja a Siklóson tartózkodó nádort.[190]

Két nap múlva pedig magához hivatta Pasqualigot s egyenesen kérdést intézett hozzá: Mit várhat Magyarország a köztársaságtól, ha a régi szövetséget fentartaná és megújítaná? A követ azt válaszolta, hogy erre nézve nincs utasítása. De úgy véli, hogy Magyarországnak a régi barátságnál és a saját érdekénél fogva minden további ajánlat nélkül is támogatni kellene a köztársaságot.

Szatmári ekkor értésére adta, hogy tudomása van arról, hogy mily ajánlatokat tett a köztársaság más hatalmaknak, köztük a császárnak is. Miért nem tehetne ilyen ajánlatot Magyarországnak, melytől különben is legtöbbet várhat. Azt se hagyja figyelmen kivül, hogy a szövetkezett hatalmak igen előnyös ajánlatokat tesznek Magyarországnak. Így tetemes pénzsegélyt igérnek, felajánlják Dalmácziát.


31. A VELENCZEI TANÁCS.[191]


Ha Velencze a császárnak ajánlatot tett – mentegette Pasqualigo a signoriát – ezzel nem volt más czélja, mint hogy elvonja őt a franczia királytól. Magyarország pedig ne bízzék a hatalmak igéreteiben, mert csak hiú ajánlatok azok.

Szatmári mit sem válaszolva e szavakra, tovább fejtegette terveit. A magyarok készek a köztársaságot segíteni, – mondotta – ha ez Dalmácziát átengedi Magyarországnak. Ha lemond Dalmácziáról, úgy sikerülhet a szövetség. Vagy ha erre nem hajlandó a signoria, nyujtson más előnyöket, hogy ez az egész ügy Magyarország méltóságához illően legyen megoldható.

Nagyon különös volna, – felelte Pasqualigo – ha Magyarország azzal kezdené a köztársaság védelmét, hogy Dalmácziát elveszi tőle. De ha Magyarország meg is tenné ezt, Dalmácziát hat hónapig sem volna képes megtartani. A törökök éppen úgy elfoglalnák azt is, mint a hogy Horvátország legnagyobb részét hatalmukba kerítették. Dalmáczia megtarthatása nagy költségekkel járna s ráadásul Magyarország elvesztené azt a harminczezer aranyat, melyet Velencze minden évben fizet. Nézete szerint legjobb volna végleg elejteni a dalmácziai kérdést. Mert Dalmáczia még most is, mikor a köztársaság birtokában van, több hasznot hoz Magyarországnak, mint Velenczének.

Szatmári most más térre vitte a beszélgetést. Felemlítette, hogy a hatalmak azzal vádolják a köztársaságot, hogy elárul mindent a törököknek, hogy a keresztény hatalmak szövetkezését a törökök ellen mindenkor a signoria hiúsította meg. Pasqualigo mindezt rosszakaratú rágalomnak nyilvánította.[192]

Pasqualigo e beszélgetésből azt a meggyőződést merítette, hogy a magyar urak előtt a harminczezernyi évdíj felemelése s más előnyök biztosítása a fődolog s Dalmácziát, a melynek ügyét véleménye szerint Szatmári hozta szőnyegre, ki nem nagy jóakarattal van Velencze iránt – csupán azért emlegetik, hogy ezzel nyomást gyakoroljanak a signoriára.

Ebben a meggyőződésében megerősítette őt a váczi püspök is, kit másnap felkeresett. Ez ugyanis úgy nyilatkozott, hogy, ha a követ a közelgő országgyűlés idejében fel lesz hatalmazva a signoria részéről új előnyök biztosítására, mindent el fog érni. Különben, ha a szövetséges hatalmak követei megjelennek s eget-földet fognak igérni, nehéz dolog lesz bármit is kieszközölni Velencze javára. A fődolog most – mondta a váczi püspök leplezetlen őszinteséggel – valami új haszonnak a biztosítása. S miként előbb Szatmári, úgy most ő állítja oda ijesztő rémnek a köznemességet. «Ez a nép, a mely az országgyűlésre jő, – így szólt – teljesen barbár és értelem nélkül való. Érvekkel nem lehet rá hatni.»

Pasqualigo röviden annyit mondott, hogy a harminczezer évdíj elég nagy előny s még ettől is elesik Magyarország, ha a ligához csatlakozik.[193]


32. A VELENCZEI DOGE-PALOTA RÉGI KÉPE.[194]


Pár nap múlva újra felkereste Pasqualigo Szatmárit. Ez most is az új előny szükségességét hangoztatta, már csak azért is, – mondotta – hogy így ezeknek a magyaroknak esztelenségét és barbárságát lefegyverezzék. Ha hajlandó erre a köztársaság, ő kész a signoria minden kivánatát diadalra segíteni; sőt igéri, hogy meg fogja nyerni Velencze részére a nádort is s a hatalmaknak már útban levő követei semmit sem fognak elérhetni.[195]

Ezalatt mind jobban közeledett az Esztergomban elhalasztott országgyűlés megnyitásának napja, június 24-ike. A császár és a franczia király követei már útban voltak. A mint ez Ulászló tudomására jutott, kérte őket, hogy az országgyűlés megnyiltáig maradjanak Bécsben. Szatmári aztán úgy tűntette fel ezt Pasqualigo előtt, mint az ő saját érdemét. Ezáltal – mondotta – kevesebb időt akar nekik engedni a megbizatásuk mellett való munkára, míg ők annál kényelmesebben elintézhetik az ügyüket.

A császár és a franczia király követei előtt érkezett Tatára De Grassis Achilles püspök, a pápa követe. Megbizatása kettős volt: rábirni Ulászlót egy a törökök ellen indítandó hadjáratra s arra, hogy járjon közbe a császárnál a béke érdekében.

Ő szentsége teljes szívéből óhajtja – mondotta a pápai követ a király előtt – a hadjárat megindítását. Számos ok teszi azt szükségessé, s az idő kedvező. Az angol, spanyol, portugál fejedelmek megigérték részvételüket. Sőt megigérte Miksa császár is, mihelyt Velenczével szemben helyreáll a béke. Ez pedig Ulászló közbenjárásával könnyen elérhető. Ő szentsége felajánlja a hadjáratra összes vagyonát s kész személyesen is részt venni benne.

Ulászló nevében Szatmári felelt: Magyarországnak mindenkor legfőbb óhajtása volt közreműködni a keresztény hit fentartásában és terjesztésében. E miatt élénk fájdalommal tölti el a királyt a keresztény hatalmak visszavonása, mely lehetetlenné teszi az egyesült erővel való fellépést a törökök ellen. A király kész összes népeivel síkra szállani, csak nyujtson ő szentsége megfelelő segítséget a hadsereg ellátására, mert a folytonos háborúk kimerítették az ország erejét. Különben a hadjárat terve felől ő felsége és az urak tanácskozni fognak a követtel.

Kevéssel ezután megérkeztek a császár és a franczia király követei is, gróf Nogarola Lénárd, Spieszhammer (Cuspinianus) János a császár, Louis Helie a franczia király megbízásából.[196] Velük egy időben érkezett Tatára Velencze újabb hadi vereségének a hire. Mindez kedvező volt a köztársaság elleneseire nézve s Dalmácziát újra emlegetni kezdték. Buzlai Mózes, a főudvarmester, egyenesen ezzel a kérdéssel fordult Pasqualigohoz: Követ úr, mi lesz a mi Dalmácziánkkal, a melyről már a gyerekek is beszélnek.[197] Szatmári pedig a pápa követét kereste fel s arról igyekezett őt meggyőzni, hogy Dalmáczia visszabocsátása a béke érdekében feltétlenül szükséges s megkérte, hogy ez irányban hasson közre ő is a velenczei követnél. De Grassis azonban azt felelte, hogy ez nem tartozik az ő feladatához s nem is tartja időszerűnek ily követeléssel fordulni a szorongatott Velenczéhez. Csak arra volt hajlandó, hogy beszélni fog ez ügyben Pasqualigoval. Ezt meg is tette. A mikor is a velenczei követ azt ajánlotta De Grassisnak, hogy Szatmárinak ily választ adjon: Minthogy Velencze Dalmácziáról nem fog lemondani, a pápa pedig teljes erejével fáradozik azon, hogy a keresztény hatalmasságok között békét hozzon létre, Dalmáczia ügyét el kell ejteni.


33. A VELENCZEI DOGE-PALOTA MOSTANI KÉPE.[198]


Ilyen körülmények között Pasqualigonak nagy volt az öröme, mikor mintegy ezer lovas kiséretében Bakócz Tamás is Tatára érkezett. Még a megérkezés estéjén sietett felkeresni, hogy értesítse a helyzetről. És valóban maga Bakócz is súlyosnak találta azt. A király bizonyára már értesült Velencze legújabb vereségéről, – mondotta Bakócz – melynek híre a legrosszabb időben érkezett meg. A külföldi követek mindent megmozdítanak; a követ pedig még mindig nem kapott felhatalmazást a signoriától új előnyök igérésére; neki magának sok az ellensége, kik Velencze iránti jóakaratáért gyanúsitják. A siker érdekében azonban mégis mindent meg fog tenni.

Ulászló király, első tanácsosaitól környezve, június 23-ikán fogadta a császár s a franczia király követeit.

A franczia követ szólt először nagy szenvedélylyel, indulatosan. A velenczeieket bestiáknak, csőcseléknek nevezte. Két sárkány fenyegeti a kereszténységet – mondotta: – a porta és a velenczei köztársaság. Mind a kettőt ki kell irtani, meg kell semmisíteni. Buzlai, a főudvarmester, kötelességének tartotta figyelmeztetni a szónokot, hogy ki előtt áll és beszél: Szerényebben szóljon követ úr, mondotta. A császári követek halk hangon szintén mérsékletre intették. «Hagyjatok beszélni, – felelte nekik – jól tudom, hogy mit akarok mondani.» Beszédje végén felszólította Ulászlót és tanácsosait, hogy csatlakozzanak a ligához, a szövetkezett hatalmak hajóhada készen áll Dalmáczia elfoglalására. Mert ha Magyarország erre nem volna hajlandó, a hatalmak fogják elfoglalni. A császári követek ez alkalommal nem tettek előterjesztést.[199]

A franczia követ szavaira Szatmári felelt: Ő felsége tanácskozni fog híveivel s annak idején közölni fogja határozatát. Pasqualigo előre sejtvén a történendőket, nem jelent meg e kihallgatáson. Ennek végeztével azonban sietett a primáshoz s tanácsot kért tőle, hogy mit tegyen a franczia követ szavainak ellensúlyozására? «Semmit, – így felelt a primás – sőt köszönettel tartozik a franczia követnek, mert beszédjével sokat ártott ügyének. Általános ellene az ingerültség.»[200] És a primás igazat mondott. Mert maga Szatmári is a pápai követtel távozván a kihallgatásról, ily szókra fakadt: A szónok rosszul szólott a velenczeiek ellen; ez egy fecsegő ember; izgatni akart, de ez nem sokat fog használni neki.[201]

Pasqualigo már égett a vágytól, hogy a király előtt megjelenhessen. De az újabb utasítás, melyet úgy Bakócz mint Szatmári szükségesnek mondottak, még mindig nem érkezett meg Velenczéből. E nélkül pedig nem sok jót remélhetett, mert Bakócz éppen e napokban ismételten hangsúlyozta annak a szükségességét, hogy a köztársaság az eddigi segélynél többet ajánljon, hogy «elég tétessék e barbár nemzet étvágyának».[202] Pasqualigo azonban még most is csak azt felelhette, hogy újabb ajánlat tevésére nincs felhatalmazva.[203]

A mikor azonban megérkezett a várva-várt válasz, azonnal kihallgatást kért a királytól. Ez a kihallgatás június 26-ikán ment végbe. Pasqualigo a kapott utasítás szerint a signoria meleg köszönetét tolmácsolta a királynak azon szives fogadtatásért, melyben követét – Pasqualigot – részesítette. Teljesen megfelelt ez a két állam közt fennálló baráti viszonynak és szövetségnek, melyet a signoria továbbra is fenn akar tartani, azon reményben, hogy Ulászló király is hasonló szándékban van; sőt kész e szövetséget, a mennyiben kivánná, még szorosabbra fűzni. Figyelmeztette a királyt, hogy ne adjon hitelt Velencze ellenségeinek. Mert a milyen hűtelenek voltak azok a köztársasággal szemben, éppen olyanok lennének Ulászlóval szemben is. A hadi eseményekről adott hirek nem felelnek meg a valóságnak. A pápa napról-napra jobb indulattal van Velencze iránt, sőt remény van arra is, hogy békére birja a franczia királyt. Végezetűl ismételten kérte Ulászlót, ne halogassa közbenjárását a signoria érdekében Miksa császárnál.

Pasqualigo beszédjére Szatmári válaszolt: Ő felsége kedvesen fogad minden örvendetes hírt Velenczéről, mint barátságos, szövetséges viszonyban álló államról. Előterjesztései felett tanácskozni fognak. Ulászlónak is volt szava a követhez: Követ úr – mondotta – semmit se gondoljon a franczia követtel, mert az bolond ember.[204]

Közben a rendek már egybegyűlekeztek Székesfejérvárott, hová az országgyűlés június 24-ikére össze volt híva.

A főpapok és az urak is átmentek Tatáról Székesfejérvárra, de a még mindig dúló pestis miatt a városon kivül felállitott sátrak alatt vettek szállást. A király és a külhatalmak követei Tatán maradtak.

Minthogy azonban ilyen körülmények között a tanácskozás felette nehéz lett volna, a király biztosai arra kérték a rendeket, hogy válaszszanak teljes hatalmú képviselőket, kik a királylyal s az urakkal együtt Tatán tanácskozzanak. Az indítvány, nem minden ellenzés nélkül, elfogadtatott. A nemesek negyven képviselőt választottak s megszavazván telkenkint fél forintnyi adót, békésen széjjeloszlottak.[205]

Június 30-ikán az urak s a rendek képviselői már Tatán voltak.[206]

Pasqualigo, még mielőtt a tanácskozások megkezdődtek, felkereste a primást, majd a pápa követét s ez utóbbit arra kérte, hogy, ha megjelenik a gyűlésben, határozottabban tüntesse fel a szentszéknek a köztársasággal való jó viszonyát s buzdítsa a királyt a béke érdekében kivánatos közbenjárásra. A pápa követe mindkét kérelem teljesítését megigézte; ha a császár és a franczia király követei nem lesznek jelen. Pasqualigo ezután Szapolyai Jánost; majd Szatmárit látogatta meg s jóakaratába ajánlotta a köztársaság ügyét. Szatmári megigérte támogatását, de csak azon esetre, ha Dalmácziát illetőleg kedvező előterjesztést fog hallani.[207]

Az első tanácskozás július 2-ikán tartatott a primás elnöklete alatt a ferencziek kolostora előtti téren.[208] Első sorban a pápa követét hallgatták meg, kit küldöttség hívott a gyűlésbe. De Grassis a törökök elleni hadjárat mellett szólott. A pápa kész – mondotta – mindegy erejével támogatni a vállalatot, melynek megvalósíthatása érdekében kéri a rendeket a császár és a köztársaság közötti közbenjárásra.

A pápa követe után a császár és a franczia király követei jelentek meg a gyűlés előtt. A franczia követ beszélt most is, éppen oly szenvedélyesen, mint napokkal előbb a király előtt, hitszegőknek, komédiásoknak, rókáknak nevezve a velenczeieket. Beszéde végén arra kérte a rendeket, hogy csatlakozzanak a szövetkezett hatalmakhoz Dalmáczia visszafoglalására. A császári követek hozzájárultak követtársuk előterjesztéséhez.


34. A SZENT MÁRK-TÉR VELENCZÉBEN.[209]


Most a velenczei követ kihallgatása következett. Szatmári titkárával hívatta a gyűlésbe. Útközben a titkár Bakócz és Szatmári meghagyásából kérte a követet, hogy ne válaszoljon a franczia követ kiméletlen vádjaira, szerény magaviselettel a legnagyobb tetszést fogja aratni.[210]

Pasqualigo a gyűlés elé járulva magasztalással szólt a magyar király állhatatosságáról, kit semmiféle kecsegtető ajánlatok nem birhattak arra, hogy a Velenczével fennálló szövetséges viszonyt felbontsa. Kérte a rendeket, ne higyjenek a köztársaság ellenségeinek, kik hiú ajánlatokkal akarják Magyarországot a hozzájuk való csatlakozásra birni, Dalmácziát igérvén a magyaroknak. Dalmáczia csak úgy Magyarországé, – mondotta – mint a köztársaságé. Legyenek a rendek Velencze segítségére első sorban azzal, hogy közreműködnek a béke megteremtésében, azután, hogy legalább ezer magyar vitézt küldenek a köztársaság támogatására, mely örökre hálás lesz a magyarok segítségeért.[211]

A rendek majd tanácskozni fognak követ úr előterjesztésén – szólt az elnöklő primás.

A gyűlés, mielőtt a külhatalmak követeinek előterjesztését tanácskozás tárgyává tette, ugyanezen ülésben úgy határozott, hogy bizottságot küld ki kebeléből, mely Pasqualigoval az iránt fog tanácskozni, vajjon lehetséges volna-e, hogy a köztársaság Dalmácziát önként átengedje Magyarországnak. A bizottság tagjaivá Szatmári György, Thurzó Zsigmond váradi püspök, Szapolyai János erdélyi vajda, Ráskai Balázs tárnokmester, Buzlai Mózes főudvarmester s Beriszló Péter fehérvári prépost választtattak.

Másnap már a kora reggeli órákban értesítette Bakócz Pasqualigot a gyűlés e rendelkezéséről s tudatta azt is, hogy a bizottság őt maga elé fogja hívatni s Dalmáczia átengedéséről fog vele tárgyalni. Ne tartson semmi rossztól, – üzente a primás – ragaszkodjék állhatatosan azon már tett kijelentéséhez, hogy erre nézve nincs felhatalmazása a signoriától.

Minden úgy történt, a mint a primás mondotta. Az esti időtájban Pasqualigot Szatmári lakására hívták, hová a bizottság teljes számban gyűlt össze.

A tárgyalást Szatmári vezette, ő intézte Pasqualigohoz a szót: Nagyságos követ úr – így szólt – ő felsége tanácsosainak és az országgyűlésnek egyező akarata választotta ezeket a nemes urakat velem együtt, hogy követ úrral bizonyos ügyeket tárgyaljunk. Ön, követ úr, Magyarország hadi segítségét és közbenjárását kéri; óhajtja továbbá, hogy a signoriával fennálló szövetséget még szorosabbra fűzzük és utasítsuk vissza a köztársaság ellenségeinek ajánlatait. Ő felsége kész mindent, sőt még többet is megtenni; de viszont méltányosnak tartja, hogy a signoria bocsássa vissza Dalmácziát, mely jogilag a magyar koronát illeti meg. Vessen tehát véget követ úr tartózkodó magatartásának, nyilatkozzék őszintén, hogy határozatot hozhassunk. Ha ugyanis Dalmácziát nem adja át önként a signoria, kénytelenek leszünk fegyverrel lépni föl; a mi aligha kivánatos a köztársaságra nézve, mely, mint ellenségei állítják, közel áll végromlásához.

A követ nyugodtan válaszolt: A veszélyben forgó jó barátot támogatni illik, nem bajait növelni. Magyarország abban a hírben áll, hogy híven ragaszkodik szövetségeseihez. A köztársaság a szövetség megkötésekor; a harminczezer évi segély megajánlásakor[212] azt hitte, hogy örök időkre biztosította magának Magyarország barátságát és mindenkor számíthat segítségére. Már pedig Dalmáczia elvesztése a köztársaság romlását idézné elő. Egyébként erre a tárgyra nézve nincs utasítása, mert a signoria nem is álmodhatta, hogy itt ily követeléssel fognak fellépni. Ne higyjenek Velencze ellenségeinek. A köztársaság nemcsak hogy nincs oly nagy veszélyben, mint ellenségei állítják, sőt ellenkezőleg, mióta a pápa is a francziák ellen fordult, ügyei mind jobbra fordulnak.

Az urak egy kissé elhallgattak. Majd Buzlai Mózesnek a köztársaság ellen tett heves kifakadása után Szatmári fordult Pasqualigohoz: Ha a követ úrnak nincs megbizatása Dalmácziára nézve, akkor miért jött ide? Hogy szavakkal tartson minket? Istenemre! Ezek az urak meg fognak haragudni, és meglátja a követ – és olyan határozatot fognak hozni, milyenre nem is gondoltatok. Istenemre, nem tetszik ez nekem!

Pasqualigo még válaszolt, végre is Szatmári e szavakkal bocsátotta el az ülésből: Követ úr, legyen okos s gondolja meg jól a hazája ügyét.[213]

A követ egyenesen Bakóczhoz sietett s előadta a történteket. Hagyja őket beszélni – mondotta a primás – s legyen nyugodt lélekkel, semmi sem fog történni.

Ugyanebben az időben Pasqualigo jó hireket vett Velenczéből, hogy az ellenséges hadak a köztársaság területéről visszavonultak s megkapta a választ is még Esztergomból tett előterjesztéseire. Ebben a doge tudatja, hogy a signoria az eddig fizetett évi segélyösszeget nem emelheti fel. Pasqualigo nem késett ezeket közölni a primással s ugyanekkor a doge nevében kérve-kérte, ne hagyja támogatás nélkül a köztársaság ügyét. A míg ő életben van, – felelte a primás – Velencze nem fog kárt szenvedni Magyarországtól. A követ tovább folytatta a beszélgetést: a signoria ismerni óhajtja a primás véleményét az iránt, hogy ha a segélyösszeg valóban felemeltetnék, mily arányú segítséget várhatna a köztársaság ezért Magyarországtól és mennyivel kellene a segélyt felemelni?

Nincs többé arra idő, – felelte Bakócz – hogy ily kérdések szőnyegre hozassanak, minthogy az országgyűlés három-négy nap múlva eloszlik.

Pasqualigo megjegyezte, hogy nagyon jól ismeri ugyan a primás nagy tekintélyét, de mégis fél, hogy az ellenséges hatalmak követeinek igyekezetei nem maradnak hatás nélkül. S e félelme annál alaposabb, mert tapasztalta a tanácskozások alkalmával, mily sokan vannak, kik ellenséges indulatot táplálnak a köztársaság iránt. Miért is a signoria kész volna a segélyösszeget felemelni, ha viszont Magyarország legalább ezer vitézt küldene a saját költségén Velencze támogatására.


35. BAKÓCZ BIBORNOKI PECSÉTJE.[214]


Bakócz a követ e szavaira így szólt: Ne várjatok innen hadakat a mi költségünkön. Nincs pénzünk. Már pedig ezer embernek a felszerelésére legalább öt-tízezer aranyra volna szükségünk. Nem is kell e dologról szólni. Ne féljetek semmitől, én minden jót remélek. Szatmárinak pedig izenjétek meg, hogy, minthogy Dalmácziára nézve nincs utasítástok, ez irányban fel fogjátok keresni a signoriát. Ezt tegyétek meg, hogy elkerüljétek a rendek haragját. S azután ne is írjatok az utasítás iránt.[215]

Pasqualigo követte a primás tanácsát. Titkárát azzal az üzenettel küldötte Szatmárihoz, hogy Dalmáczia tárgyában előterjesztést fog tenni a signoriának s utasítását fogja kérni. Ezt korábban kellett volna megtenni – hangzott a Szatmári válasza – most már késő, a rendek rövid idő alatt határozatot fognak hozni és szétoszlanak. Mikor a primás ezt meghallotta, nagy haragra fakadt és hevesen tört ki Szatmári ellen: Óh a k... a fia! No ez ugyan szép dolog, de ne törődjék vele a követ úr.

Pasqualigo sok gondjához ekkor egy újabb is járult, alkalmas arra, hogy Velencze ügyének sikerét nagyon is veszélyeztesse. A modrusi püspök, a ki a pápa nevében és megbizásából szentelt kardot és föveget hozott Ulászlónak, azt mondta a váradi püspöknek, Thurzó Zsigmondnak, ez pedig Pasqualigo titkárának, hogy a pápa kész Dalmácziát a magyar király rendelkezésére bocsátani. Ha Ulászló elfoglalja, ő nem fog ellenmondani.

A velenczei követ e hír vétele után sietett felkeresni De Grassis püspököt, hogy a hír valódiságára felvilágosítást kérjen. A pápa követe Pasqualigo kérésére haladék nélkül Bakóczhoz ment, s kijelentette előtte, hogy a modrusi püspök vagy nem volt felhatalmazva ilyen nyilatkozatra, vagy ez az utasítás régebbi keletű. Mert a pápának nagyon is kedve ellen volna a Dalmáczia elleni hadjárat, mikor éppen a békén fáradozik a török hadjárat érdekében. Bakócz osztotta a pápai követ véleményét.[216]

De mindez hiábavalónak látszott. Az események azt mutatták, hogy a Szatmári álláspontja győzedelmeskedik s a signoria elveszti ügyét.

Július 3-ikán és 4-ikén az urak s a nemesi képviselők Ulászló király elnöklésével ismételten ülést tartottak. Szatmári tüzetesen ismertette a tárgyalásokat, melyeket Pasqualigoval folytatott. Többen felszólaltak, hevesen kikelve a köztársaság ellen. Sokan azt kifogásolták, hogy a Magyarországnak fizetett évdíj a signoria könyvében zsold és nem adó czimén van bevezetve. Gyalázat volna az országra, – mondották – ha valami kevés posztóért és ékszerért, a mit Velencze az évdíj fejében értékén felül számítva ad, Dalmáczia visszafoglalásáról lemondanánk. A primás megpróbálta, hogy szót emeljen a köztársaság védelmére. De csakhamar el kellett hallgatnia, mert az egész gyűlés előtt a szemébe mondták, hogy «meg van fizetve a köztársaságtól.»[217] Mindjobban hangzott a fejedelmek ligájához való csatlakozás vágya s a tanácskozás második napján a gyűlés elé hívták a császári és franczia követet s megkérdezték tőlük, el vannak-e látva teljes hatalommal arra nézve, hogy a tőlük előterjesztett ügyekben tárgyalhassanak és határozhassanak. A követek válasza úgy hangzott, hogy más meghatalmazásuk nincs, mint a már bemutatott megbizó levél; de ha a rendek ezt nem tartják kielégítőnek, készek küldőiktől új meghatalmazó iratot kérni.[218]


36. LOREDANO DOGE ARCZKÉPE.[219]


Pasqualigo szorongatott helyzetében a pápai követhez fordult. Hasson ő a kanczellárra, «mert ez a főoka minden bajnak, csupán versengésből a primással szemben». Panaszosan mondja, hogy Szatmárira nem lehet szavakkal hatni. Pedig a napokban is értékes ajándékokkal próbálta jóindulatát megszerezni, jól ismervén a természetét, mely nagyon is hajlik a haszon felé.[220]

A pápa követe felkereste Szatmárit. S mikor ez egyre fokozódó hévvel beszélt Velencze ellen, De Grassis nyiltan a szemébe mondta, hogy látja immár, hogy valóban ő az egyedüli, ki a pápa akaratát meghiusítja s erről jelentést is fog tenni ő szentségének. Szatmárira azonban nem hatott e fenyegetés. «Nemcsak én egyedül, – felelte – de még a gyerekek, sőt a megholtak is lármáznak Dalmáczia miatt.»[221]

És valóban már a következő napon, július 5-ikén, az esti ülésben kimondották a határozatot, hogy Ulászló király Dalmáczia visszafoglalására hadjáratot fog indítani, a szövetség megkötése s a hadjárat tervének megállapítása végett pedig a császárhoz s a franczia királyhoz követeket küld.

A határozat kihirdetése után a nemesi képviselők az országtanácsra bizván a tárgyalások folytatását, távoztak Tatáról.


II. JULIUS PÁPA.[222]


A kétségbeesett Pasqualigot a primás iparkodott megnyugtatni. «Csak lármázzanak a rendek – mondotta – és határozzák el a dalmácziai hadjáratot, de valójában semmi sem fog történni.» A váczi püspök pedig úgy magyarázta a gyűlés határozatát, hogy ez csupán mérkőzés akar lenni a primással és – őszintén megmondotta – nyomást akarnak gyakorolni a signoriára, hogy új előnyt nyújtson. Jelentőségnélkülinek mondotta a határozatot Moré Fülöp is Pasqualigo előtt: Mindenki csak Dalmácziát kiabálja, de nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. A királynak egy dukátja sincs; a rendek pedig azt mondják, hogy haderőt adnak, de pénzt nem. Tépjenek szét darabokra, lelkem szálljon a pokolra, ha meglátjátok valaha, hogy ezek a hadak átkelnek a hegyeken Dalmácziáért. S mindjárt megjelölte a módot is, miképen lehetne a határozatot élétől megfosztani: a signoria fizesse meg a hátralékos nyolczvanhatezer aranyat. Ebből ki lehetne elégíteni az urakat, kik a király hitelezői s azonnal elhallgatnának. Hatezer arany elegendő lett volna Szatmári, a nádor és Bornemisza megnyerésére. Pasqualigo azt felelte, hogy a signoria kincstára most nagyon ki van merítve, de ha a béke helyreáll, minden áldozatra kész.[223]

A királyi tanács július 9-ikén kezdte tárgyalni Dalmáczia ügyét. Szatmári, Perényi nádor, s velök a főudvarmester, miként előbb az országgyűlésen, úgy most is síkra szálltak a dalmácziai hadjárat mellett.

Azonban ugyanezen tárgyalások közben meggyőződhetett Pasqualigo arról is, hogy Bakócznak, Móré Fülöpnek igazuk volt, mikor úgy nyilatkoztak előtte, hogy a harczias határozatnak gyakorlati jelentősége nincsen s a czélja csupán anyagi haszon szerzése az ország, illetőleg egyes urak részére a signoriától.

Alig indultak meg ugyanis a tárgyalások a királyi tanácsban, Móré Fülöp, ki már előbb is oly világos magyarázattal szolgált, meglátogatta Pasqualigot s ajánlotta neki, kérje meg a pápai követet, hogy ez járjon közbe Szatmárinál Velencze érdekében. De még mást is tanácsolt. Azt, hogy ajánljon fel néhány ezer aranyat Buzlai Mózesnek, mert ő a köztársaság leghevesebb ellensége. Pasqualigo azonban az utóbbira nem mutatott hajlandóságot. Nincs erre felhatalmazása a signoriától, – mondotta – vagy inkább azért, mert a főudvarmestert nem tartotta oly veszedelmes ellenségnek, kinek megnyerésére ezer aranyat áldozhatott volna. A pápai követet azonban meglátogatta. S a látogatás eredménynyel kecsegtetett.

Szatmári még ugyanazon nap estéjén titkárát, Balbi Jeromost küldötte Pasqualigohoz. Ne csudálkozzék azon a követ, – így szólt Szatmári üzenete – hogy ő (Szatmári) nem mutatott annyi jóakaratot Velencze iránt, mint a követ óhajtaná. De neki mindenekelőtt a saját hazája díszét és javát kötelessége tőle telhetőleg előmozdítani. És azután meg akarja mutatni, hogy neki is van annyi, sőt nagyobb hatalma, mint az esztergomi érseknek, ki mindenhatónak tartja magát az országban. Ha Pasqualigo legalább a régi tartozás rendezését igérte volna, mindent rendbe lehetett volna hozni. De jöjjön Pasqualigo most a királyi palotába, mikor az urak mind együtt lesznek, tegyen ajánlatot a szövetségnek örök időkre való megkötésére, kötelezvén a signoriát, hogy az évi harminczezer aranyat örök időkre «in perpetuum» fizetni fogja.

A kanczellár hazájának díszét és javát úgy mozdítja elő legjobban, – felelte Pasqualigo – ha a Velenczével való barátság megszilárdulását előmozdítja. Gondolja meg, – így szólt – vajjon tisztességes dolog volna-e, csupán annak bebizonyítására, hogy Bakócz nem mindenható az országban, ezen barátság felbontását okozni. Velencze a jelen körülmények között nem képes a hátralékos összeget kifizetni. De már az is érdemeűl tudandó be, hogy nem tagadja el tartozását s kész azt az idők jobbra fordultával megfizetni. Arra, pedig, hogy a harminczezer arany évdíjat örök időkre megigérje, nincs felhatalmazva.[224]

Másnap reggel, július 10-én, a fejérvári prépost a királyi tanácsba hívta Pasqualigót. A kalocsai érsek fogadta a győri püspök, Ujlaki Lőrincz s Buzlai Mózes jelenlétében. Az elmúlt napokban – így szólt az érsek – ő felsége azt az óhaját nyilvánította, hogy a signoria adja vissza Dalmácziát Magyarországnak. A követ akkor azt válaszolta, hogy erre nincs felhatalmazása. Minthogy most végre is határozni akarnak, ő felsége megismétli óhaját. Ha ez teljesül, Magyarország mindent meg fog tenni a signoria érdekében. Ha pedig valóban nincs a követnek erre felhatalmazása, úgy mondja meg, hogy tulajdonképen mire van felhatalmazva.

Pasqualigo erre elmondta, hogy utasítása három irányban szól: kérni a királyt, hogy járjon közbe a császárnál a béke érdekében s engedje meg ezer lovas fogadását magyar területen s végül figyelmeztetni ugyanazt, hogy ne hallgasson a köztársaság ellenségeinek igéreteire, de tartsa fenn a szövetséget a signoriával. Késznek nyilatkozott különben küldőinek jelentést tenni.[225]

Minthogy a kalocsai érsek úgy nyilatkozott, hogy a királyi tanács dönteni készül Dalmáczia ügyében, Bakócz meg éppen úgy értesítette, hogy a döntés másnap délig okvetetlenül megtörténik, a velenczei követ, hogy semmit se hagyjon megkísérletlenűl, még ugyanezen napon újra felkereste Szatmárit. Kérve kérte, ne hallgasson Velencze ellenségeire. A signoria sietni fog háláját bebizonyítani. Legalább addig halaszszák el a döntést, míg jelentésére Velenczéből választ nyer.

Szatmári válasza azonban nem volt biztató. Kár volt – így szólt – hogy a signoria nem hatalmazta fel a követet Dalmáczia visszaadására, vagy legalább a segélyösszegnek oly felemelésére, mely Dalmáczia jövedelmével felér. De még ha nem is volt a követnek ilyen felhatalmazása, ily ajánlatot kellett volna tennie. Most az urak nem hajlandók várni a válasz megérkezéséig, mert nem akarják a kedvező alkalmat elszalasztani, a külhatalmak követei pedig egyre sürgetőbben lépnek fel.[226]

Így Pasqualigo semmit sem érhetvén el, ismét a pápai követhez fordult, járjon közbe érdekében Szatmárinál.

A Dalmáczia ügyében való döntés nem következett be oly hamar, mint mondották. Pasqualigo nem késett ezt a körülményt felhasználni. Meglátogatta Perényi Imre nádort, ki eddig egyike volt a köztársaság leghevesebb ellenségeinek s kérte, hogy legyen jóindulattal Velencze iránt; a signoria nem lesz iránta háladatlan.


37. PERÉNYI IMRE PECSÉTJE.[227]


Perényi meglepő őszinteséggel válaszolt. A kik a Dalmáczia elleni hadjáratot sürgetik, – így szólt – azokat nem a köztársaság elleni gyűlölet vezeti; de meg akarják mutatni, hogy a primás nem oly hatalmas, mint ő maga képzeli s az országnagyok nem az ő feje után indúlnak. Ha a signoria tekintettel lett volna rá és Szatmárira, a jelen nehézség elkerülhető lett volna. De a signoria mindig csak a primás kegyét kereste, míg őket mellőzte. Egyébiránt rajta lesz, hogy ez az ügy jó véget érjen; csakhogy aztán a signoria neki tulajdonítsa ezt érdeműl és nem a primásnak. Ajánlotta végül a követnek, hogy látogassa meg Szatmárit is s közölje vele a nyilatkozatát.


38. SZAPOLYAI JÁNOS ARCZKÉPE.[228]


Ezt Pasqualigo még ugyanazon napon megtette s Szatmári most már engedékenyebbnek mutatkozott. Meg fog tenni mindent – mondotta – a köztársaság javára, a mi hatalmában áll, csak végül a signoria rá is helyezzen valami súlyt.[229]

Perényi a következő nap már így szólt Pasqualigo titkárának: Mondd meg a követ úrnak, hogy nyugodt lélekkel legyen. Én magam fogom megmenteni a ti uratokat és tudom, hogy ezért nagyon is hálás lesz irántam.

Szatmári is úgy nyilatkozott az őt meglátogató pápai követ előtt, hogy a signoriára nézve minden jót remél. – Hogy mégis oly hosszúra nyúlnak a tárgyalások, annak egyedül az az oka, mert módot keresnek a pápa kivánságának teljesítésére.

Jó reménységgel tartotta a velenczei követet a prímás is. De ez a jó reménység nem sokáig tartott.[230] A királyi tanács befejezte tárgyalásait s a császár és a franczia király követei oly válaszszal hagyták el Tatát, hogy Magyarország kész a dalmácziai hadjáratra négyezer gyalogost s kétezer lovast felszerelni, kik is Perényi Imre fővezér, Balassa Ferencz, Corbaviai János, Korlátkövi Osvát s Szapolyai János vezérek alatt indúlnak a hadjáratra; s hogy Ulászló a hatalmak részéről nyújtandó segélynek, nemkülönben a hadjárat tervének megállapítása végett követeket fog küldeni a császárhoz s a franczia királyhoz. Ha ez megtörtént, Magyarország belép a ligába.

A magyar urak leleményessége nyilatkozik meg e válaszban, mert, mint nyilvánvaló, úgy van fogalmazva, hogy Magyarország számára nyitott ajtót hagyott. «Miért kellene elveszíteni azt a hasznot, melyet Velenczétől élvezünk, – az ő üres szavok miatt», mondotta Ulászló, mikor elhagyta a királyi tanácsot.

A császár és a franczia király követeinek távozása után, július 15-ikén, a pápa követe jelent meg a királynál búcsúkihallgatáson. A király nevében Szatmári szólott: A királyi tanács a török hadjáratban való részvétel mellett határozott. De mert az ország erejét a folytonos háborúk kimerítették, csak úgy képes fegyvert fogni, ha a pápa pénzzel támogatja. A részletek megbeszélése végett követet küldenek ő szentségéhez, közben a törökökkel rövid időre meghosszabbítják a fegyverszünetet. A király kész közbejárni a császár és Velencze között, oly föltétellel, hogy, miután a szövetkezett hatalmak megnyerték azon területeket, melyekre igényt tartottak, Magyarország is megkapja Dalmácziát, békés úton, fegyverfogás nélkül, a mire nézve viszont kéri a pápa közbenjárását a signoriánál.[231]

A pápai követ után Pasqualigot fogadta a király. Vele Bakócz tudatta a határozatot. Ő felsége – mondotta – mindig kiváló szeretetet tanusított a köztársaság iránt s mindezideig fenntartotta a két állam között fennálló szövetséget, visszautasítva a hatalmak fényes igéreteit. E jó szándékához most is ragaszkodik. Minthogy azonban a császár és a franczia király követei az utóbbi országgyűlésen ismételten felszólították Dalmáczia visszafoglalására, kijelentvén, hogy különben ők foglalják el azt, – ő felsége felszólítja a signoriát, hogy önként mondjon le Dalmácziáról s engedje vissza Magyarországnak. Ha a köztársaság erre nem volna hajlandó, ő felsége más eszközökhöz fog nyúlni. Minél előbb elvárja ez irányban a signoria válaszát.

Pasqualigo még a kihallgatás napjának éjjelén felkereste a primást s heves szemrehányásokkal illette, hogy mindig jó reménynyel kecsegtette s mégis kudarczot szenvedett a köztársaság ügye. Kijelentette, hogy Velencze Dalmácziát önként sohasem fogja visszaadni. A primás «hihetetlen jóakarattal» felelt. Soha életében nem fáradott annyira, – mondotta – mint most, hogy az urakat Velencze ügyének megnyerje. «De ezek az urak jobbára német szelleműek és megvesztegethetők, és talán már meg is vannak vesztegetve.»[232]

Haragja különösen Szatmári ellen irányúlt s kemény szavakban nyilatkozott. Ő támogatta gyermekkorától fogva, – mondotta – ő adta neki a püspökségét, ő tette azzá, a mi, az ő teremtménye, és most ennyire hálátlan, hogy az ő vetélytársa és legnagyobb ellenfele. Figyelmezteti is már most a signoriát, ha értésére esnék, hogy a pápa Szatmárit bibornokká akarja kinevezni, ezt tekintélye és befolyása teljes súlyával akadályozza meg.[233]

Mikor pedig a követ a teendőkre nézve Bakócz tanácsát kérte, így felelt neki: A követ tegyen jelentést a signoriának, a mint ezt a király válasza is javasolta, a Dalmácziára vonatkozó kivánalom felől. A signoria pedig úgy körvonalozza válaszát, a mint az események alakulni fognak. Ha a szerencse kedvez a köztársaságnak, akkor úgy nyilatkozzék a signoria, hogy nem várt volna ilyen előterjesztést; de ha az események balúl alakulnak, akkor nyilatkoztassa ki, hogy az évi segélyt kész felemelni. Ha jobb idők állanak be, – tette hozzá – a signoriának módjában lesz visszavonni ajánlatát. Közölte a követtel, hogy a császár és a franczia király követei éppen az ő fáradozásai folytán kaptak oly határozatlan nyilatkozatot, mely szabad kezet enged a magyaroknak. Ő mindig Velencze érdekében küzdött; s kész volna a sajátjából is pár ezer aranyat áldozni, ha azzal a nádort és Szatmárit a köztársaság érdekeinek megnyerhetné.

A nádornál tett is ez irányban lépéseket. Kevéssel utóbb ugyanis értésére adta Pasqualigonak, hogy Perényivel titkos egyezségre lépett, mely szerint ez bizonyos jó szolgálatok fejében megigérte, hogy az ő tudta nélkül semmit sem fog tenni. Helyén való volna tehát, ha a signoria két-háromszáz dukát értékű ajándékkal kedveskednék a nádornak.[234]

De ugyanekkor a maga számára is jutalmat kért, ámbátor csak kevéssel előbb jelentette ki, hogy a sajátjából is kész volna áldozni néhány ezer aranyat a signoria érdekeért. Nem volt megelégedve érsekségének s rengeteg magánbirtokainak jövedelmével, még az egri püspökséget szerette volna megszerezni, mely ez idő szerint Estei Hippolit birtokában volt. Ez által nem csak birvágyát akarta kielégiteni, de hitte, hogy kijátsza Szatmárit is, kinek Ulászló megigérte, hogy az egri püspökséget legközelebbi üresedése esetén el fogja nyerni.

Bakócz e czélját a signoria közbenjárásával vélte elérhetni. De bár a signoria a szentszéknél tett is ez irányban lépéseket, s ugyanekkor készségét is kifejezte Szatmári esetleges bibornokságának megakadályozására, Bakócz az egri püspökséget sohasem nyerte el; de Szatmári is hasztalanúl várta a bíbort.

Így Pasqualigo rövid idő alatt meggyőződhetett, a miről különben Bakócz és mások ismételten biztosították, hogy Magyarország részéről a határozatok kimondása után sem fenyegeti veszély a köztársaságot.

Az urak sorra távoztak Tatáról, a nélkül, hogy a követek a pápához s hatalmakhoz útnak indultak volna. Elhagyta Tatát a prímás is, ki búcsúlátogatása alkalmával buzgón intette a királyt, hogy ne hagyja magát Szatmáritól félrevezettetni.

Különben Bakócz és Szatmári között a történtek miatt heves szóváltások is voltak s annyira összekülönböztek, hogy az utóbbi napokban egymást ellenségként kerülve, már szót sem váltottak. Szatmárit azonban Bakócz szemrehányása nem félemlítette meg. Ellenkezőleg, hogy neheztelését a maga részéről is megmutassa, jóllehet az összes távozó urakat kikisérte a városból, Bakócz távozásánál nem jelent meg.[235] Sőt annyira bizott az általa védett álláspont győzelmében, hogy Bornemiszával együtt már most néhány dalmácziai várost kért adományúl a királytól.[236]


39. ESTEI HIPPOLIT ÉRME.[237]


Július 26-ikán éjjel, egész váratlanul, maga Szatmári is elutazott Tatáról. Pasqualigo örült ennek a legjobban, ki az urak távozása után is Tatán maradt, kedvező alkalomra várva, hogy hazája ügyét jóra fordíthassa. Sietett minden kedvező hírt, melyet Velenczéből kapott, a királylyal közölni és serény kitartásával elérte, hogy a császárhoz és a franczia királyhoz kiszemelt követek utazásukat elhalasztották.

Közben a pestis nem szünt meg, sőt már Tatán is volt áldozata. E miatt a király is távozott onnan s előbb Komárom mellé a Duna egyik szigetére vonult, majd augusztus végén Nyitrára utazott. Itt kereste fel Bakócz Tamás primás s ide hívta a király Szatmárit is, oly czélból, hogy két legfőbb tanácsosát kiengesztelje egymással.[238]

Pasqualigo nyomon követte a királyi udvart. A mint alkalma nyilt, jelentést tett a királynak a Velenczéből kapott hirekről. S e hirek oly kedvezők voltak, hogy Pasqualigo már Komáromban bátor volt a királyt felszólítani, hogy csatlakozzék Velenczéhez. Ulászló azonban elegendőnek tartotta, hogy e hirek közöltessenek Bakóczczal, Szatmárival s Perényi Imrével.[239]

Nyitrán meg éppen a legjobb reménységgel nézhetett a velenczei követ az események fejleménye elé. A primás buzgalma elérte, hogy Lónyai Albert, a franczia királyhoz küldött követ, útjából visszahivatott; a császárhoz útban levő követek pedig oly utasítást kaptak, hogy csupán a béke helyreállításán fáradozzanak s szerződéskötéstől tartózkodjanak.

Nem tetszett a dolgok ilyen fordulata Szatmárinak, ki, bár távol volt az udvartól, az ott történtekről pontos értesítéseket kapott.[240] Hogy Bakócz számításait megzavarja, cselt gondolt ki. Horvátországból Both Andrástól olyan üzenetet küldetett a királyi udvarba, hogy a köztársaság ügyei rosszul állanak, tanácsos volna tehát Dalmáczia elfoglalására a hadjáratot megindítani. A hatás azonban csak pillanatnyi volt. A cselvetés hamar napfényre került. Both András híradása után ugyanis két nappal velenczei futár érkezett Nyitrára s jelentette, hogy a signoria csapatai egyesülve a szentszék hadaival, ismételten diadalt arattak. A primás öröme nem ismert határt.


40. KOMÁROM XVI. SZÁZADI KÉPE.[241]

Szeptember 9-ikén Szatmári is Nyitrára érkezett. Másnap már megkezdődtek a tanácskozások, melyekben Bakócz elnöklete alatt Szatmári, a győri, váczi, nyitrai püspök s több főúr vett részt. Mikor Pasqualigo megjelent az urak körében, Bakócz Tamás szólott: Ő felsége kész a császár és a franczia király szövetségétől elpártolni s a Velenczével fennálló szövetséges viszonyt szorosabbra fűzni oly feltétellel, hogy a köztársaság, ha már Dalmácziát átengedni nem hajlandó is, tisztes és hasznos ajánlatot tesz. Mert abban áll az igazi barátság, – mondotta – hogy kölcsönösen adunk és kapunk.

A tárgyalások folyama alatt Pasqualigo meglátogatta Szatmárit. Átadta a doge üdvözletét s kérte a támogatását. Szatmári egy óránál tovább tartó beszéddel válaszolt. Ő mindig Velencze javára működött – mondotta, – mindig a háború ellen volt. S éppen ezért reméli, hogy a signoria hálás lesz vele szemben is. Végezetül azt a tanácsot adta a követnek, hogy ha a signoria Magyarország barátságát biztosítani akarja, ajánljon valami új előnyt.

S hogy megmutassa, mennyire igaz barátja a signoriának, meglátogatta Bakócz primást, hogy magyarázza, mentegesse eddigi eljárását. Igérte, hogy ezentúl őszinte barátja lesz, azt fogja akarni avagy nem akarni csak, a mit ő.

Bakócz nem minden öröm nélkül beszélte el ezt Pasqualigonak, de ugyanakkor hozzátette, hogy tudomása van arról, hogy mikor a király a velenczei követ jegyzékét[242] átadta Szatmárinak, ez nevetve így szólt: Felség, ez a követ nagyon röviden járt el velünk. Higyje el felséged, hogy ezt egy a királyi udvarban otthonos utasítására tette.[243]

E képmutató, csalfa játék teljességéhez tartozik az is, hogy éppen ebben az időben utasította a doge Velencze római követét, hogy Bakócz Tamás primás kivánsága szerint akadályozza meg Szatmárinak a biborral való felékesítését.[244]

Szeptember 18-ikán harmadízben gyűltek össze az urak. Pasqualigo ezúttal is, miként az előbbi tanácskozásokon, állhatatosan azt hangoztatta, hogy újabb előnyök megajánlására nincs felhatalmazva; különben is a signoria jelen körülményei között nem is képes újabb előnyöket biztosítani. Mikor pedig Pasqualigo megigérte, hogy az urak kivánatáról jelentést fog tenni a signoriának, a válasz megérkeztéig a tárgyalásokat elhalasztották.

Két héttel e tárgyalások befejezése után a magyar követek megkötötték a szerződést Miksa császárral Constanzban. A Nyitráról küldött utasítás, hogy tartózkodjanak a szerződéskötéstől, későn jutott hozzájuk. A szerződés szerint Magyarország belép a ligába s a mint Velenczétől visszaszerezték azon területeket, melyekre úgy a császár, mint a franczia és magyar király igényt tartottak, közös erővel a törökök ellen fognak fordulni. De a szerződés hatályba lépését annyi feltételtől tették függővé, hogy a sikeres eredmény már eleve is kizártnak tekintetett. Annál inkább, mert mikor a követek a szerződéssel megérkeztek, már itthon a török szultánnal is meghosszabbíttatott a fegyverszünet. Mikor pedig az őszön felkeresték Ulászlót Miksa császár követei, hogy a Constanzban kötött szerződés megerősítését szorgalmazzák, a magyar urak különböző ürügyek alatt egyre halasztották a határozott választ, ritka türelemmel várva a signoria feleletét, melyet a nyitrai tárgyalásokra fog adni.

A signoria válasza azonban most sem volt kedvező. A köztársaság jelen viszonyai között – így hangzott a válasz – képtelen bármily összeget fizetni a magyar királynak. Igéri azonban, hogy a viszonyok jobbrafordultával eleget fog tenni a szövetséges viszonyból folyó kötelezettségének.

A király ekkor már nem volt Nyitrán. November elején Nagyszombaton át Bródba költözött s itt maradt a kővetkező év januárjának végéig. Pasqualigo Bródban akarta a királylyal közölni a signoria válaszát. Egyelőre azonban, míg a signoria egyenes utasítása szerint az ekkor Esztergomban tartózkodó primással is közölhette a választ s ennek a tanácsáról értesülhetett, Ulászlónak csupán a háborúról szóló hireket adta elő. Meg is jegyezte a győri püspök, hogy a király nagy csodálkozással látja, hogy a követ éppen a lényeges kérdésről hallgat.

Január végén Ulászló Boroszlóba tette át udvarát, hol megjelentek a magyar urak, köztük, február végén, Szatmári is; nem különben Miksa császár követei, sürgetve a constanzi megállapodások végrehajtását. A magyar urak azonban most is el tudták halasztani a feleletet s közben a szintén Boroszlóba érkezett Pasqualigoval kezdtek tárgyalást.

A velenczei követ márczius 17-ikén jelent meg a király előtt. Miután a Velenczéből érkezett kedvező hadi hireket elmondta, Ulászló egy mellékterembe küldötte s ezalatt az urak tanácskoztak. Mikor újra megjelent, a király nevében Szatmári szólt hozzá: Ő felsége örömmel értesült a Velenczére kedvező eseményekről. Őszintén kivánja a köztársaság javát, minthogy jelentékeny szolgálatokat is tett neki. Késznek nyilatkozott megujítani és szorosabbra fűzni a két állam közötti szövetséget és éppen ezért hívta fel a signoriát, hogy feltételeit és ajánlatait közölje. Módfelett csodálkozik azonban, hogy a signoria erről eddigelé hallgat. Ha tehát van valami közlendője a követnek a szövetség megújítására, nevezetesen a pénzsegély ügyében, halogatás nélkül adja elő.

Pasqualigo azt válaszolta, hogy a signoria változatlan jóindulatot táplál Magyarország iránt. De mióta a pápa és mások is a franczia király ellen fordultak, a helyzet lényegesen megváltozott, miért is leghelyesebb bevárni az események fejlődését. A pénzsegély ügyében pedig a signoria súlyos helyzetére utalt, kifejezte azonban reményét, hogy, a mint a béke helyreáll, a köztársaság képes lesz kötelezettségeinek eleget tenni.


41. BOROSZLÓ.[245]


A mikor az urak látták, hogy a követ most is csak üres szavakkal akarja őket kielégíteni, zugolódni kezdtek. «Ezek az emberek – mondotta az egyik – mindig csak ujsághirekkel töltik meg felséged gyomrát és semmit sem tesznek»; «a velenczeiek csak szavakkal tartanak minket» szólt a másik; míg volt olyan, ki egyenesen a királynak tett szemrehányást: Ha felséged megtenné kötelességét velök szemben, ők is megtennék, a mivel tartoznak.

Az elégedetlenség hangja csak akkor csillapult le, mikor Szatmári, rövid ideig értekezvén a királylyal, vette fel a szót. Minthogy a császár és a franczia király erélyesen sürgetik, hogy ő felsége csatlakozzék ligájokhoz, melybe különben már belépett, – a köztársasággal való tárgyalásokat nem lehet tovább halasztani. Miért is ő felsége értesíti a signoriát, hogy a jövő országgyűlésig függőben fogja hagyni a két uralkodóval folytatott tárgyalásokat, ekkorra azonban határozott választ kér, mert ezen az országgyűlésen a kérdést végleg be kell fejezni. A királynak is volt szava a követhez, de csak egyetlen egy: facite – cselekedjetek.[246]

A történtek arról győzték meg Pasqualigot, hogy a magyar urak közül ismét azok vannak túlsúlyban Ulászló körül, kik a köztársaság ellenségei. Miért is most már maga is tanácsolta a signoriának a sokat emlegetett új előny megajánlását, mert – írja jelentésében – bár a primás és – az ajándékokkal teljesen megnyert – nádor Velencze mellett állanak most is, sokkal többen vannak azok, kik Szatmárival az élükön a köztársaság ellen foglaltak állást.[247]

A Szatmáritól jelzett országgyűlés május 3-ikán nyilt meg. Csak pár nappal előbb érkezett Budára Ulászló a vele volt urakkal együtt. A nemesek azonban a nélkül, hogy csak alkalmuk is lett volna a már oly régóta húzódó ügyben nyilatkozni, miután megszavazták a hetven dénár adót telkenkint s intézkedtek az adónak behajtási módjáról, nemkülönben, határozták, hogy az ország végvárai megvizsgálandók, vajjon jókarban vannak-e s ha javításra szorulnak, ki kell javítani, – hazamentek.

Nem lehetetlen, hogy az volt ennek az oka, hogy a nemesek nem nagy kedvet mutattak a Velencze elleni háborúra; de az is lehetséges, hogy Bakócz óvatosságból nem tartotta időszerünek a kérdés felvetését.


42. MIKSA CSÁSZÁR CSALÁDJA KÖRÉBEN.[248]


Éppen az országgyűlés megnyitását megelőző nap délutánján ugyanis, mikor az urak nagy számban gyűltek össze a primás palotájában, Szatmári, bizonyára nem minden czél nélkül, nagy titokban tudtára adta Bakócznak, hogy bizonyos leveleket fogtak el, melyek őt becsületében nagyon közelről érintik s kétségen kivül helyezik, hogy a köztársasággal titkos összeköttetésben áll. Bakócz sietett ezt közölni Pasqualigoval, ki azonban megnyugtatni iparkodott őt, úgy nyilatkozván, hogy alighanem az útközben meghalt futárra bízott levelekről van szó. A leleplezés veszedelmétől azonban nem kell tartani, mert a levelek siffrirozva voltak.[249] A követ, legalább részben, igazat mondott. Szatmári ugyanis pár nap mulva tudatta a primással, hogy az elfogott levelek Pasqualigonak október 8., 15. és 23-iki jelentéseit tartalmazzák, melyek a futár halála után Miksa császár kezébe jutottak, a ki a leveleket lesiffrirozta s így küldte el Ulászlónak. Pasqualigo most sem jött zavarba. Nem hiszi – mondotta az aggódó primásnak, – hogy lesiffrirozták volna; de, ha csakugyan megtörtént volna, csak hárítson mindent ő reá, ki fogja menteni.

Az sem kerülhette el Bakócz figyelmét, hogy Bornemisza János, a köztársaság elleneseinek egyik legtevékenyebbje, már régebben fennen hirdette, hogy a primás Velenczétől meg van vesztegetve; de a legközelebbi országgyűlésen bünhődni fog árulásáért.[250]

A nemesek tehát eltávoztak. Az urak azonban együtt maradtak Budán s újból megkezdték a tárgyalásokat a velenczei követtel, de, mint már annyiszor, úgy most is eredmény nélkül.

Július 2-ikán a király fogadta kihallgatáson Pasqualigot. Hosszasan fejtegette, hogy a signoria mostani helyzetében képtelen olyan szolgálmányokat tenni Magyarországnak, a milyeneket megtenni legnagyobb vágya volna; de reméli, hogy a közeljövőben úgy alakulnak a viszonyok, hogy a szövetséges Magyarország kivánalmainak eleget tehet.

A követ szavaira Szatmári válaszolt: A császár sajátkezüleg írt levélben értesítette ő felségét az olaszországi eseményekről, a köztársaság vereségeiről; hogy ő és szövetségesei teljes erejükkel folytatni fogják a háborút s felhívja ő felségét, hogy ne késedelmeskedjék ő is fegyvert fogni Dalmácziáért. Ha azonban a signoria teljesíti ő felsége kivánatát, kész a régi barátságot fenntartani és megujítani.

Pasqualigo azonban megmaradt előbbi nyilatkozatai mellett s figyelmeztette a királyt, hogy ne adjon hitelt a császár közléseinek.[251]

Mindezen eredménytelenség nem sértette a magyar urak önérzetét; sőt készek voltak egy újabb megalázó lépésre is.

Július 9-ikén ugyanis a fehérvári prépost, Ráskai Balázs és Battyáni Benedek a király megbízásából felkeresték Pasqualigot. A fehérvári prépost előadta, hogy a szultán megneheztelvén követének hosszas visszatartása miatt, mit Velenczének azon kivánata okozott, hogy a békekötésbe ő is befoglaltassék, fiát erős sereg élén Szendrőbe küldte s félni lehet, hogy Nándorfejérvárt is megvívja. Ennek meggátlására Ulászló királynak hadat kelleme küldeni s e czélra posztóra s más felszerelésre volna szüksége, melyeket egy budai kereskedőnél akar beszerezni. Minthogy azonban a kereskedő csak készpénzfizetés mellett hajlandó a szükséges árukat kiszolgálni, a király általok arra kéri a követet, hasson a kereskedőre, hogy nyisson hitelt, biztosítva őt, hogy a signoria az évdíj számlájára ki fogja fizetni az árukat.

Pasqualigo először is kétségét fejezte ki az iránt, hogy a törökök támadása a követ visszatartásának volna a következménye. A békekötés óta ugyanis csak harmincz nap telt el s ez idő alatt a szultán arról tudomást sem vehetett, nem hogy hadakat gyüjthetett volna. Majd kijelentette, hogy másnak az áruival nem rendelkezik s nincs is ily irányban felhatalmazása. Mint magánember azonban kész közbenjárni a kereskedőnél.

Az urak ezzel megelégedtek s másnap a kereskedő kiszolgáltatta a kért árúkat.[252]

A török veszedelem híre valóban koholt volt. Egy hónap múlva Budára érkeztek a török követek a szultán oklevelével, melyben az 1503-ban hét évre kötött békét újabb öt évre meghosszabbítja.[253]

Míg a magyar király tanácsosai, megfeledkezve a nagy államérdekekről, anyagi hasznokat hajhászva ilyen kicsinyes politikával töltötték az időt, a világpolitikában nagy változás állott be, mely visszahatással volt hazánkra is, a nélkül azonban, hogy azt nagyobb tettek végbevitelére sarkalta volna.

Miksa császár ugyanis és XII. Lajos franczia király az eddig a csatamezőn folytatott harczot átvitték az egyházi élet terére s itt akarták megtörni előbb szövetséges társukat, most ellenségüket, II. Julius pápát. Sikerült szakadást előidézniök a bibornokok testületében s öt bibornokot részükre vonni. 1511. szeptember első napjára egyetemes zsinatot hivtak össze Pisába, hogy ott a keresztény fejedelmek közötti béke helyreállítása, a hitetlenek ellen intézendő hadjárat, az egyház reformácziója, a szakadások, eretnekségek megszüntetése s a vétkek kiírtása felett tanácskozzanak. Szándékuk volt továbbá, bár nyiltan be nem vallották, megfosztani trónjától a pápát, ki szerintök méltatlannak bizonyult a pápai korona viselésére, mert a helyett, hogy a béke apostola volna, a harcz hirdetője, ki szakált eresztett s közkatona módjára fegyverkezve lóháton vezette seregét ellenök, a keresztények ellen, a császár ellen, ki «az egyház védnöke, ügyvéde és elsőszülött fia».

A két fejedelem súlyt helyezett arra, hogy Magyarország is elküldje képviselőjét a pisai zsinatra. E czélból a császár Ulászlót, az öt bibornok Bakóczot kereste meg, mindkét fél azzal a reménynyel kecsegtetvén őt, hogy Július letétele után őt fogják a hármas koronával felékesíteni.

Bakócz, bár szent Péter székének elnyerhetése régi vágya volt, egyelőre tartózkodó állást foglalt el. Ezt az eljárást tartotta helyesnek Szatmári is, kivel Bakócz a kettős meghívást közölte. Csakhamar kitünt, hogy helyesen gondolkoztak. Julius pápa a pisai zsinatot lázadó merényletnek nyilvánította és ugyanekkor, hogy a fejedelmek és népek régi óhajának eleget tegyen, egyetemes zsinatot hirdetett Rómába, a melyre Magyarország bíbornokprimását külön követ, Bernardus Cardulus útján hívta meg.

Bernardus Cardulus már a mult évben is megfordult Magyarországon. Mikor ugyanis Julius pápa nagyobb erővel lépett fel a császár és a franczia király ellen s személyesen állott seregei élére, hogy biztosítsa a maga számára Magyar- és Lengyelország támogatását, Bakócz Tamást Rómába hívta. A pápa követe ez alkalommal is Bernardus Cardulus volt, ki közölte a primással a bibornokok ama titkos üzenetét is, hogy a pápa halála esetén őt fogják a pápai trónra emelni. Bakócz már ekkor szívesen engedett volna a meghívásnak, mégis itthon maradt. Mert míg a pápa halála bizonytalan s a pápaválasztás eredménye kétséges volt, ugyanakkor bizonyosnak látszott előtte, hogy, míg távol lesz, Szatmári teljesen meg fogja szilárdítani hatalmát Ulászló felett s ha tervei meghiusultával vissza kellene térnie, türhetetlen volna rá nézve tekintélyben és befolyásban alább állani Szatmárinál.[254]


43. CARDULUS BERNARDUS NÉVALÁÍRÁSA.[255]


Egy év alatt azonban a helyzet minden tekintetben lényegesen megváltozott s Bakócz most kész volt a Rómába utazásra, erősen hivén, hogy elnyerheti a pápai tiarát. Ezt a hitét s reménységét azonban nagyon is megingatta az a váratlanul jött hír, hogy Julius pápa meghalt. Félhetett ugyanis, hogy ha a pápaválasztáson nem lesz jelen, a bibornokok mellőzni fogják. Nagy aggodalmát Szatmári oszlatta el. Megmutatta neki Rómában tartózkodó unokaöcscse levelét, mely azt tartalmazta, hogy a pápa súlyos beteg ugyan, néhány óráig eszméletlenül feküdt, úgy, hogy halottnak vélték, de rövid idő mulva magához tért.


44. RÓMA A XVI. SZÁZADBAN.[256]

Közben megérkezett a pápa követe, Bernardus Cardulus. Bakócz a legnagyobb örömmel fogadta. Vele, továbbá a velenczei követtel, Pasqualigoval, a fejérvári préposttal és Szatmárival hosszasan, egész leplezetlenül tanácskozott, hogy a pápai trón elnyerése érdekében mit kellene tenni.[257] Az volt az egyező véleményük, hogy a primás haladék nélkül Rómába utazzék. Szatmári annál is inkább tanácsolta ezt, mert hitte, hogy ha Bakócz elnyeri szent Péter székét, megnyilik előtte az út a primási méltósághoz.

Bakócz október 2-ikán indult a római útra. Elutazása előtt értésére adta a velenczei követnek, hogy Szatmárival teljes megegyezésre jutott; a követ teljesen nyugodt lehet affelől, hogy Szatmári nem fog többé ellenséges állást elfoglalni a köztársasággal szemben.[258]

Körülbelül ugyanebben az időben a külső politikában újabb fordulat történt. Julius pápa katholikus Ferdinánd spanyol királylyal s a velenczei köztársasággal megkötötte az ú. n. szentszövetséget oly czélból, hogy a szentszék érdekeit elleneivel szemben megvédelmezze, valójában pedig azért, hogy a francziákat Olaszországból kiverje. A három szövetkezett hatalom csatlakozásra szólította fel a magyar királyt is.

A velenczei követ november 27-ikén közölte Ulászlóval, a doge megbízásából, a szentszövetség létrejöttét. Ulászló örömmel fogadta a hirt: Valóban nagyon jó hirek és nagy fordulata a sorsnak. De mikor Szatmári megjegyezte, hogy Magyarországnak is be kellene lépni a szövetségbe, a király hallgatott.[259] Pár nap mulva azonban, mikor a pápa követe megérkezett Budára, Ulászló hajlott Szatmári szavára s csatlakozott a szentszövetséghez.[260] De ugyanekkor el is vált a cambray-i ligától.[261]

II.



Szatmári birtokai s birtokszerzeményei. Kassai házai. Bányái Beszterczebányán és Nagybányán. Forró és Szikszó megszerzése. Tárczai Miklós tarkői és ujvári uradalmai, Tárczai János özvegyének birtokai Szatmári zálogában.

Míg az országgyűlésen, a királyi tanácsban, még inkább azon kivül ily hosszas tárgyalások folytak, hogy csatlakozzék-e Magyarország a cambray-i ligához: Szatmári, ámbár e tárgyalásokban oroszlánrésze volt, talált időt arra is, hogy jövedelmeit gyarapítsa.

Ismeretes már, hogy atyja és nagybátyja után gazdag örökség szállott reá. Öröklött vagyonát csakhamar növelte.

1491-ben megvette a Bognár László házát, mely Kassa főutczáján a Péter doktor háza s Burghart gyógyszertára között állott, oly kikötéssel, hogy az átvételkor fizet Bognárnak 200 magyar forintot, a legközelebbi pünkösdkor 100-at, egy év mulva ugyancsak pünkösdkor 234, a következő évben 233 s végűl ismét egy év multán 233 frtot.[262] A fizetésnek tehát három év alatt kellett volna megtörténnie. Szatmári már a második évben megfizette az egész összeget.

1503-ban ismét házat vett. Az új szerzemény a krakkói Klekner Jánosnak és Gafram Istvánnak volt a tulajdona s Kassa főutczáján a Szabó Márton háza mellett állott.[263]

Csak kevés ideig volt még a királyi kanczelláriában, máris – úgy látszik – hasznos szolgálatokat tett szülővárosának, mert ez helyénvalónak tartotta érdemeit megjutalmazni. A jutalom nem volt gazdag, növeli azonban értékét az a körülmény, hogy a szülőváros adta azt érdemes fiának.

1494-ben Kassa tanácsa a város tulajdonát képező rétet, mely a szent Zsófia-egyházhoz vezető út s János kézműves rétje között a Hernád folyóig nyult, örökbirtokul Szatmárinak ajándékozta. Ugyanekkor, mert Szatmári – mint a tanács mondja – szülővárosa közjavát tartva szem előtt birtoka egy részét közúti használatra átengedte, a város egy más földrészt adott neki, mely birtokával határos volt s az átadott föld azonkori birtokosát, Weymar Kelemen vargát más úton elégítette ki.[264]

Bányabirtokai Beszterczebányán és Nagybányán voltak. Kétségkívül dús jövedelmet hoztak. Mikor azonban a Thurzók szövetkezve a Fuggerekkel megszerezték a beszterczei leggazdagabb rézbányákat, veszedelem fenyegette azokat a bányabirtokosokat, kik nem voltak elsősorban üzletemberek; annyira, hogy ezek előnyösebbnek gondolták, ha bányáikat magok is átadják a Thurzó-Fugger-szövetkezetnek. Így tett többek között[265] Szatmári is.

1495-ben megjelent a csanádi káptalan előtt s előrebocsátva, hogy nagybátyjának, Szatmári Ferencznek, a kiről e bányák rászállottak, nemkülönben összes rokonainak, a kiket ez ügy érdekelhet, terheit és kötelezettségeit magára vállalja, kijelentette, hogy «bizonyos okok és körülmények miatt» összes jogát, a melyet ő vagy rokonai a beszterczebányai Schubstein és Krottenpful nevű ezüst- s Sanctberg nevű rézbányákban, valamint az e bányákhoz tartozó lakóházakban és olvasztó helyiségekben, malmokban s más ingó vagy ingatlanokban bírnak, s a melyek egykor Kohlman beszterczebányai polgáré, majd a nagybányai Jung testvéreké voltak, átadta Thurzó Jánosnak, Krakkó városa tanácsosának és örököseinek oly feltétellel, hogy Thurzó János és örökösei az átadási szerződésben meghatározott időpontokban bizonyos összeget fognak fizetni neki és örököseinek.[266]


45. KRAKKÓ A XVI. SZÁZADBAN.[267]


Világos, hogy ez úton Szatmári szoros üzleti összeköttetésbe jutott a Thurzókkal, illetőleg a Fuggerekkel. Mikor pedig Thurzó Elek feleségül vette a Szatmári hugát, az anyagi érdekekhez, melyek őt e szövetkezethez fűzték, erkölcsi kötelékek is járultak. S az összeköttetés mindkét félnek előnyöket biztosított; Szatmárinak anyagiakat, a Thurzóknak és Fuggereknek támogatást a királyi udvarban. «Csak Isten és szent György tudja, – kiáltott fel Szatmári egy alkalommal, mikor egy saját szavai szerint ezer frtot érő új drágaköves gyűrűt mutatott az asztalánál ülő Tárczai Miklósnak – mennyire le vagyok kötelezve nekik (t. i. a Fuggereknek).[268] De éppen így lekötelezettje volt neki is a Thurzó-Fugger-szövetkezet.

Mikor híre járt, hogy Thurzó Elek a bányavállalatból ki akar válni, Balbi ezeket írta Fugger Jakabhoz: Szerfölött kivánatos, hogy Thurzó Elek a vállalatban maradjon. Nemcsak azért, mert érti a magyar nyelvet s otthonos a királyi udvarban; hanem azért, mert ha a pécsi püspök, kinél van ez időben minden hatalom, látni fogja, hogy az ő sógora, a kire való tekintetből vette pártfogásába a vállalatot, abból kilépett: vagy teljesen felhagy a vállalat támogatásával, vagy kevésbbé fogja érdekeit elősegíteni. Már pedig mindkét eset veszedelmes volna.[269]

Thurzó Elek nem lépett ki a vállalatból s Szatmári sem vonta meg támogatását. Kiviláglik ez Beszterczebánya városának a turóczi prémontrei konvent előtt tett nyilatkozatából.

A Thurzó-Fugger-társaság ugyanis a város szabadalmain és kiváltságain könnyű szerrel túltette magát s azzal, hogy a réztermelést s a kereskedést csaknem teljesen kezében tartotta, a kis üzemben dolgozó polgárság jólétét alapjában támadta meg. A város 1519-ben Lajos király előtt óvást emelt a társaság ellen. De eredménytelenül, mert – mint az említett konvent előtt panaszolják Beszterczebánya megbízottai – a főpapokból és főurakból álló bíróság itéletet mondott a nélkül, hogy meghallgatta volna az érdekelt város véleményét; még pedig a város kárára, kiváltságos jogainak nagy sérelmére. Ennek pedig az volt az oka, – teszik hozzá – mert ebben a törvényülésben Szatmári György elnökölt, ki rokona a Thurzóknak, s a sérelmes határozat egyenesen az ő befolyására hozatott.[270]

Ez összeköttetés révén történt, hogy mikor Szolimán szultán 1521-ben Sabáczot és Nándorfejérvárt elfoglalta s a főpapok kincsesládáikat sietve külföldre szállították, Szatmári kincseit a Fuggerekhez vitette Németországba.[271]

Nagybányai bányáját megtartotta Szatmári. Vezetésével s a jövedelmek kezelésével egy időben Balbi Jeromost bízta meg.[272] Tudjuk már, hogy kiterjedt szőlőbirtokai voltak a Hegyalján, Tállyán, Tokajban, Liszkán s a szomszédos helyeken. 1493-ban és a következő évben bérbe vette Bakócz Tamásnak liszkai bordézsmáját is évi 68 frtért. Kétségtelen, hogy Bakócz nem annyira hasznot akart e bérletből, mint inkább szíves szolgálatot tenni Szatmárinak. Mutatja ezt az is, hogy az egyik évben ennek a csekély összegnek a megfizetését is elengedte.[273]

Mint jó gazda, szőleinek gazdag termését értékesítette, a finom borokat kereskedői forgalomba hozta. A vevő nem egyszer éppen szülővárosa volt.[274]

Nagyobb arányú birtokszerzéseit a cambray-i liga ügyében folyt tárgyalások idejében kezdi meg. Készséggel segít olyanokon, kik, bár nagy birtokok urai, szükségben szenvednek s kölcsönért hozzá folyamodnak. Biztosítékul a kölcsönvevő birtokait köti le, melyek zálog czímén ideiglenesen, nem egyszer véglegesen birtokába jutnak. A szükségben szenvedők közt találjuk Ulászló királyt is. S a gazdag Szatmári, mint hű alattvalóhoz illik, mindenkor készséggel nyitja meg kincstárát szegény királya előtt.

Zálog utján szerezte meg Szatmári a forrai birtokot, mely egykor a diósgyőri királyi uradalomnak képezte kiegészítő részét. Forrót első ízben Mátyás király özvegye, Beatrix királyné adta zálogba titkárának, Staniol – Scribanus – Gábornak ezer arany forintért 1498-ban.[275] Két év mulva, 1500-ban, maga Staniol Gábor adta zálogba ugyancsak ezer frtért Tótselymesi Tárczai Jánosnak, a máramarosi sóbányák ispánjának. Ulászló 1502 augusztus 22-én megerősítette Tárczait Forró birtokában;[276] egy héttel utóbb pedig maga is ezer frtot vett fel tőle ugyancsak erre a birtokra.[277]

Haladt az idő, változtak a viszonyok. Maga Tárczai János is kénytelen volt kölcsönhöz folyamodni s a kölcsönadó ezúttal Szatmári György volt. Szatmári – 1510 körül – megfizette Tárczainak mind a két ezer frtot, melyet ez Beatrix királyné titkárának, illetőleg Ulászlónak adott s a zálogképen így reá szállott forrai birtokot Kassa városának engedte át oly rendeltetéssel, hogy e birtok jövedelméből a kassai szent Erzsébet-egyházban tett kegyes alapítványainak költségei fedeztessenek.


46. BEATRIX NÉVALÁÍRÁSA.[278]


Ulászló ehhez az átruházáshoz 1510-ben hozzájárult s ugyanekkor a maga részéről is újból zálogba adta Forrót Szatmárinak, illetőleg általa Kassa városának. Meg akarja ezzel hálálni – mondja Ulászló – Szatmári áldozatkészségét, a mennyiben többször volt segélyére különböző összegek kölcsönzésével s legutóbb is, míg Csehországban tartózkodott, kérésére kétezer frtot juttatott Jajcza s több dalmácziai város – köztük Clissa – segélyezésére, a mely helyek a pénzhiány miatt már-már végső szükségbe jutottak. Minthogy azonban ez idő szerint – folytatja Ulászló – úgy a saját, mint az országnak különféle és súlyos más szükségletei miatt más módon kielégíteni nem tudja, Forrót úgy a Tárczainak adott, mint a most említett két-kétezer, összesen négyezer forint fejében zálogba adja neki s általa Kassa városának, igérvén, hogy sem ő, sem királyi utódjai Forrót mindaddig nem fogják visszavenni, míg ezen négyezer frtot meg nem fizették.[279]

A következő évben Perényi Imre nádor meghagyása szerint Liszkai Tamás mester, a szepesi káptalan tagja, Gönyői Lénárt nádori emberrel zálog czímén beiktatta Szatmárit és Kassa városát Forró birtokába, a nélkül, hogy ellenmondó találkozott volna.[280] Ennek daczára kétségessé vált a beiktatás érvénye.

A forrai birtokban ugyancsak zálog czímén érdekelve volt Gagyi Bátori János is, ki bár később, de még a törvényengedte időn belül, értesülvén a beiktatásról, bírói úton készült igényeinek érvényt szerezni. Szatmári azonban a bírói eljárás megelőzésével megfizette Bátori János minden követelését s így a beiktatás érvényben maradt.[281]

Körülbelül ebben az időben egy más birtokot is szerzett. 1511. nov. 21-én sajátkezüleg írt levélben értesíti Kassa városa tanácsát, hogy a közelmult napokban bizonyos összeget kölcsönzött Perényi Gábornak, királyi kamarásmesternek, ki is ezen összeg fejében egyik abaujmegyei birtokát, Szikszó városát kötötte le zálogul, kijelentvén, hogy kész azt azonnal átadni Kassa városa tanácsának. Felszólítja tehát a tanácsot, hogy megbízható embereket küldjön Szikszó átvételére s ennek megtörténte után mindaddig tartsa kezében, míg ez irányban másképen nem fog intézkedni.[282]

Ily módon körülbelül egy időben két tekintélyes birtoknak lett ura Szatmári, illetőleg Kassa városa. Mindkét birtokot a kassai tanács kezelte; a jövedelemben azonban a város osztozott Szatmárival. Így 1517-ben a tanács megbízása folytán Szaiczlich János tanácsos a forrai és szikszai birtokok jövedelméből 2500 frtot adott át Fülöp áldozárnak, Szatmári gazdasági intézőjének;[283] két évvel utóbb pedig 233 frt 20 dénárt ugyancsak Szaiczlich János, ekkor már Kassa város bírája, magának Szatmárinak.[284]

1512-ben nem birtokok, de hatalmas uradalmak jutottak zálog czímén Szatmári kezére.

Ez évben Tárczai Miklós, királyi kamarásmester, egyfelől hálából, hogy Szatmári gyermekkora óta mindenkor jóakarattal és szeretettel támogatta, sok és nehéz dolgában megsegítette, másfelől azon 1500 frt fejében, melyet nem régen vett tőle kölcsön, sárosmegyei tarkői és ujvári uradalmait, nevezetesen Tarkő helységet, Héthárs városát, Lucska, Veresalma, Jakabfalva, Libitin, Jesztreb, Cserne, Venecze, Malczó és Gerlavágása falvakat más hét faluval Sárosmegyében, melyek Tarkőhöz tartoznak; úgy szintén Ujfalut, a vámszedés jogával, Litinyét, Olajpatakot (Olejnok), Hangóczot, Krucsót, Böglért ugyancsak Sárosmegyében mint Ujvár tartozékait; nemkülönben Tárczát Kriva, Szécs, Viszoka falvakkal; Leibiczot és Hunsdorfot Szepesmegyében, Makrancz, Csécs és Szakál falukat Abaujmegyében, végül Kömlőd falut zálogba adta Szatmárinak, illetőleg hugának, a Thurzó Elek feleségének s Thurzó Eleknek.

Adta pedig olyan feltétellel, hogy ha ő maga fiutódok nélkül halna meg, a nevezett uradalmak Thurzó Elekre és feleségére, Annára, illetőleg ezek mindkétnemű utódaira szállnak. Ha pedig Annának Thurzó Elektől nem volnának gyermekei s utódok nélkül halna el, akkor ez uradalmak nem Thurzó Elekre, hanem Kassa városára maradnak. De ha ő, Tárczai Miklós, fiutódot kapna, köteles az 1500 frtot megfizetni Annának, illetőleg – halála után – Kassa városának. Addig, míg e fizetés megtörténik, Anna, vagy utána Kassa városa, az elsorolt birtokok közül Héthárs városát és Kömlőd falut, az ottani kuriákkal, elfoglalhatja s mindaddig birtokában tarthatja, míg Tárczai Miklós avagy utódjai az 1500 frtot teljesen meg nem térítik. Ha úgy történnék, hogy Tárczai Miklósnak esetleg születendő fiutódjai előbb meghalnának, mint e kötelezettségnek eleget tehettek, az összes felsorolt uradalmak a magok teljességében ismét Thurzó Elek feleségére, illetőleg Kassa városára fognak szállani.


47. II. ULÁSZLÓ PECSÉTJE.[285]

Ezen, a váczi káptalan előtt 1512. október 1-én eszközölt megállapodásokat ugyanezen év deczember 24-ikén Szatmári kérésére Ulászló is megerősítette.[286]

Pár hónappal később már más, szintén tekintélyes birtokok megszerezhetése kecsegtette Szatmárit, ugyancsak zálog utján. 1513. február havában a forrai zálogügyletből ismert Tótselymesi Tárczai János özvegye, Sára asszony – Tárczai Jánost már 1510-ben néhainak mondja Ulászló király, – valamint fia György kétezer forintot vettek kölcsön Szatmáritól, azzal az igérettel és kötelezettséggel, hogy ugyanezen év június 24-ikén hiány nélkül vissza fogják fizetni. Azon esetre pedig, ha ekkor nem tudnának kötelezettségüknek eleget tenni, Sára asszony, valamint nagykorú fia György, többi gyermekei, illetőleg testvérei mint Leuszták, Ferencz, Gergely, János, Borbála és Luczia nevében is, kijelentik, hogy Szatmári György, vagy az, kinek a kétezer frtot átadni rendeli, ugyanezen szerződés erejénél fogva, királyi, káptalani vagy konventi kiküldött mellőzésével, bevezethető a következő birtokaikba: Budamér, Abos, Zsegnye, Ábrány, Kőszeg, Bogdány, Bolyár, Terebő, Pekelnik, Erdőcske, Kiskassa, Merk és Várgony sárosmegyei falvakba, a budaméri nemesi lakba; a Budamér határában, a Tárcza folyón levő malomba; nemkülönben Zbugyai István özvegyének, Margit asszonynak s Lúczia és Dorottya nevü leányainak abaujmegyei birtokaiba, Felsőcsájba és Bogdányba, mely utóbbiak zálogképen ez időszerint Tárczai János özvegyének és gyermekeinek birtokában voltak.

Felhatalmaztatott tehát Szatmári, hogy a mondott esetben mindeme birtokokba minden további eljárás nélkül bevezettessék s ezek jövedelmét addig élvezhesse, míg a kölcsönadott összeget meg nem kapja.

Arra is kötelezték magukat Tárczai János özvegye és fia, hogy, ha különös szükségtől kényszerítve emez elsorolt birtokok valamely részét eladni szándékoznának, elsőbbséget adnak Szatmárinak vagy annak, a kit ő meg fog nevezni. Ha pedig Szatmári vonakodnék Zbugyai István özvegyének birtokait átvenni, az egész teher a Tárczai-birtokokra háramlik.

A szerződés végső pontja úgy hangzik, hogy, ha Sára asszony és fia, György, a fizetésre kitűzött idő elmultával nem engednék Szatmárit vagy azt, a kit megnevez, e birtokokba bevezettetni; vagy, ha már bevezettetett, azok békés birtoklásában megtartani vagy, ha az említett esetben e birtokok valamelyikét vagy annak egy részét vonakodnának Szatmárinak vagy az ő kijelöltjének a megfelelő árban és értékben eladni vagy örökérvényűen beírni: Sára asszony és fia György e birtokok becsértékében marasztaltatnak el.[287]

Junius 24-én Tárczai János özvegye nem tudta megfizetni a kétezer forintot s így Szatmári bevezettethette magát a nevezett birtokokba. Engedett azonban az özvegy esdeklő szavának s az egyik ezer forintra halasztást adott szent Mihály napjáig (szept. 29.); a másik ezer forintot illetőleg pedig követelte, hatalmaztassék fel, hogy Felsőcsáj és Bogdánfalvak birtokaiba örökvétel czímén (perpetue empcionis titulo) beiktathassa magát.

Szatmári tudósít ezekről a kassai tanácshoz adott levelében: A jelen levelünkbe zárt, Tárczai János özvegyétől, Sára asszonytól leteendő vallomásból teljesen meg fogjátok érteni, hogy Sára asszony kérésére a kétezer frt megfizetését elhalasztottuk. Erre indított minket kegyességünk, valamint Sára asszony és árva gyermekei gyámoltalan helyzetének meggondolása. Úgy azonban mégis, hogy a kölcsönadott összeg fele részére két birtok, Felsőcsáj és Bogdány, örökvétel czímén elfoglaltassék a mi számunkra. Felhivunk tehát titeket, hogy jelen soraink vétele után az említett két birtokot, ha ezer forinttal egyenértékünek találjátok, foglaljátok el. A másik ezer forintért pedig várakozzatok szent Mihály napjáig. Ha pedig az a két birtok nem érne ezer frtot, akkor várni fogunk mind a két ezerért a mondott napig. Legyetek óvatosak és körültekintők ama két birtok megbecsülésében, nehogy, ha, jóllehet ezer forinttal nem érnek fel, mégis ilyen értékben fogadjuk el, kárt szenvedjünk. Mindenekelőtt azonban szükséges, hogy Sára asszony ezt a vallomást, melynek formuláját ide zárva küldjük, személyesen megtegye a jászai konvent előtt.[288]

Sára asszony szorongatott helyzetében teljesítette Szatmári követelését. Július 24-én megjelent Pál jászai prépost és konventje előtt s megvallotta mindazokat, a mikre nézve már megegyezett Szatmárival, s felhatalmazta őt, hogy Felsőcsájt és Bogdányt «örökvétel czímén» birtokába vehesse.[289]

Kassa város tanácsa már megtette az előkészületeket Felső-Csáj és Bogdány elfoglalására. De a buzgalom hiábavaló volt. Sára asszony megfizette mind a kétezer forintot. «Így tehát – írja Szatmári rövid sorokban a kassai tanácsnak – nincs semmi tennivalótok.»[290]

III.



1506-ban Zsigmond lesz a lengyel király. Szövetséget köt bátyjával, Ulászlóval. Szatmári kifogásolja a lengyel követektől bemutatott szövetséglevelet, hogy alább szállítsa a Szapolyai-párt reménységeit.

Lengyelország koronáját Sándor királynak 1506. augusztus 19-ikén történt halála után Ulászló legfiatalabb testvére, Zsigmond örökölte. Az uj király herczeg korában gyakran megfordult Budán bátyja udvarában s a magyar urak előtt közkedveltségben állt. Az ekkor szőtt jó viszony akkor sem szakadt meg, mikor királyi trónra magasztaltatott; annál is inkább nem, mert Zsigmondot országának érdekei is e jóbaráti viszony fenntartására utalták. Már uralkodásának első hónapjaiban a moszkvai nagyfejedelemtől szorongattatván, 1507 májusának végső napjaiban védő és támadó szövetségre lépett Ulászlóval. A szövetség szerint a két király, miként eddig, úgy ezután is, testvéri szeretetben fog élni; országaik között örök béke s szövetség leszen; ha ellenség támad országaikra, egymást kölcsönösen segíteni fogják.[291]

A nemzeti párt, vagy – mert e párt Szapolyai Jánosban látta vezérét s viszont Szapolyai e párt támogatásával remélte nagyratörő terveit megvalósíthatni – bátran mondhatjuk: a Szapolyai pártja különös készséggel járult a szövetséghez. Ugy gondolta ugyanis, hogy e szövetség nemcsak a törökök és tatárok, de a nyugoti fejedelmek, nevezetesen Miksa császár ellen is felhasználható lesz. A párt buzgóbb tagjai megnyervén czélzataiknak a lengyel követeket, már ekkor felvetették a Zsigmond király és Szapolyai János huga közti házasság eszméjét, azzal érvelvén e terv mellett, hogy e házasságból származó gyermekek a Szapolyaiak támogatásával elnyerhetik a magyar trónt is.

Minthogy Zsigmond király még a következő évben is hadban állott a moszkvai nagyfejedelemmel, csak 1509-ben hivhatta össze országa rendeit Pietrikowba, hogy egyebek között a magyar királylyal kötött szövetség ügyét is tárgyalás alá vegyék. A lengyel rendek, némi változtatással, elfogadták a szövetség pontjait s Goreczki Szaniszlót Magyarországba küldték, egyrészt, hogy az eszközölt változtatásokhoz a magyar urak hozzájárulását kieszközölje, másrészt, hogy támogatást kérjen a törökök és a moldvai vajda ellen addig, míg a moszkvai háború befejezést nyer.


48. SZAPOLYAI JÁNOS PECSÉTJE.[292]


A királyi kihallgatáson a lengyel követ előterjesztéseire Szatmári kanczellár adta meg a választ.

A mi a törökökkel való békét illeti – mondotta Szatmári – ő felsége abban a nézetben van, hogy ez idő szerint felesleges volna követet küldeni a szultánhoz, már csak a követséggel járó nagy költség miatt is; s kivánja, hogy a lengyel király követe is forduljon vissza utjáról s a fennálló fegyverszünet maradjon változatlanúl addig, a meddig a Magyarországgal kötött fegyverszünet tartani fog. Ha pedig a törökökkel úgy magyar mint lengyel részről kötött fegyverszünet ideje letelt, küldjön a lengyel király követeket ő felségéhez s közös értelemmel fognak határozni a béke megkötése vagy a háború megindítása mellett, a szerint, a mint a körülmények tanácsolni fogják. Teljesen nyugodt lehet különben a lengyel király ő felsége, hogy országát a törökök részéről időközben nem fenyegeti háború.

A moldvai vajdát illetőleg is megnyugtatólag válaszolt Szatmári. A lengyel király ő felsége követeinek távozása után – így szólt – Ulászló ő felsége előkelő követeket küldött a vajdához, a kikkel tudtára adta, hogy ő felségeik országai között örökös béke és szövetség köttetett s komolyan meghagyta a vajdának, hogy felséges testvérének országa ellen sem ő maga, sem más által titokban vagy nyiltan bármit is megkisérelni ne merészeljen, mert ha meggondolatlanul valamit is cselekednék, ő felsége ez esetben úgy akar vele szemben eljárni, hogy azontúl tudjon a magyar király parancsainak engedelmeskedni s másoknak is intő például és élő figyelmeztetésül szolgáljon. Nem is kételkedik ő felsége, hogy parancsának és akaratának a vajda eleget fog tenni. Különben is eltökélte, hogy újabb követet küld a vajdához, ki ismételten intse, hogy míg a felséges testvére országától távol van,[293] országa ellen sem ő maga ne cselekedjék, sem mást tanácscsal vagy fegyverrel ilyen irányban ne támogasson.

A királyi kihallgatás után Szatmári még inkább iparkodott megnyugtatni az őt felkereső lengyel követet.

A vajda követe itt járt Budán – mondotta – s éppen a követtől szorgalmazott ügyben is tárgyalt vele. S a követ úgy nyilatkozott, hogy urának nincs szándékában bármit is tenni Lengyelország ellen; sőt ellenkezőleg, arra kérte Ulászló királyt, járjon közbe testvérénél, hogy az ő alattvalói is őrizzék meg a békét s tartózkodjanak a vajda országába való beütésektől. Ulászló király – így végezte szavait Szatmári – őszinte testvéri szeretettel van a lengyel király iránt s nincs kisebb gondja Lengyelország békéjére, mint a saját országainak nyugalmára s kész tettel és tanácscsal mindenkor segítségére lenni.

A szövetséglevél bemutatásánál azonban nehézségek merültek fel. A magyar urak vonakodtak azt elfogadni a tett változtatások miatt.

Ő felsége – így szólt Szatmári a királyi kihallgatás alkalmával – felolvastatta a lengyel rendektől küldött levelet s minthogy sok változtatást talált benne, a rendek elé terjesztette az ügyet. Ezek pedig, teljes egyetértésben a királyi tanácscsal, úgy nyilatkoztak, hogy ez a levél, mint a mely Ulászló ő felsége levelétől sokban eltér, nem fogadható el. «Ti ismeritek az ilyen levelek természetét, – mondotta egyenesen Goreczkihez fordúlva – tudjátok, milyeneknek kell ezeknek lenni, hogy az eredetiekkel annyira egyezniök kell, hogy egymás között semmiben se térjenek el. Ebben a levélben pedig először is az első pontban ki van hagyva az «és» kötőszó, a többi pontban is sok a változtatás, úgy, hogy nem egyezik a mi levelünkkel. Miután pedig a követ úr egy más, a mienkkel nem egyező levelet hozott magával, szükséges, hogy új levelet hozzon, mert, ámbátor ő felsége óhajtotta, hogy ez a levél is elfogadtassék, azonban a tanácsosok és a rendek határozottan ellene nyilatkoztak.»

A lengyel követnek már három nappal a kihallgatás előtt értésére adták, hogy ilyen választ fog kapni, készen volt tehát a felelettel.

Hallottam, – így szólt Goreczki – hogy több oldalról úgy vélekednek, hogy az általam hozott levél egészen mást tartalmaz, mint az, melynek pontjai felséged színe előtt állapíttattak meg. Én azonban, hogy őszintén megmondjam, a mit érzek, nem tudok felfedezni semmi különbséget a két levél között. Ha pedig ez a különbség, egy kötőszó miatt származik, mely állítólag ebből a levélből hiányzik, ez bizonyára nem lehet oly nagy jelentőségű, hogy okul szolgálhasson ilyen szent szövetségnek és barátságnak a megbontására. A megkötött szövetség ugyanis örök időkre terveztetett, az pedig, mely ama bizonyos kötőszó által kapcsoltatott, ideiglenes jellegűnek s így ez amazt érvényességében nem érintheti. Lényeges különbség a két levél közt nincs s ha az a kötőszó csakugyan hiányzik, úgy az a leíró hibájának tudandó be s nem czéltudatos szándékosságnak. De hogy kitünjék, hogy ha a szavakban van is különbség, lényegben nincs, indítványozza, hogy hasonlíttassék össze a két levél.

A levelek már összehasonlíttattak – felelte Szatmári – s ő felsége úgy találta és látta, a mint mi állítjuk s így nincs szükség további összehasonlításra. Különben nincs itt szó a szövetség felbontásáról. Az egyedüli ok az, hogy úgy az urak mint a nemesek azt akarják, hogy ugyanolyan tartalmú levelet hozzanak ide, mint a minőt ő felsége adott. A megkötött szövetséget és barátságot sem ő felsége, sem ők nem akarják felbontani, de még gondolatban sem sérteni.

Goreczkinek még más megbizatása is volt. A Lengyelország birtokában levő tizenhárom szepesi város ügyében tett előterjesztést.

A választ ebben a kérdésben is Szatmári kanczellár adta meg. Ő felsége azon van, – mondotta – hogy a két ország határán, régi szokás szerint, szent Márton napjára összejövetel hirdettessék. Ha itt lesz az ideje, ő felsége értesíteni fogja a lengyel királyt, hogy ez összejövetelre kiket jelölt ki, hogy a lengyel király is elküldhesse a maga megbizottait a szükséges felhatalmazással. Különben a magyaroknak szintén vannak panaszaik azon jogtalanságokért, melyekkel a tizenhárom várostól illettetnek. Mindazonáltal ő felsége hajlandó új kiváltságlevelet adni a városoknak.

Ez utóbbi azonban nem történt meg. A kihallgatás után csakhamar arról értesítette Szatmári a lengyel követet, hogy Ulászló megváltoztatta szándékát s megtiltotta a kiváltságlevél megújítását.


49. ZSIGMOND LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.[294]

Goreczki úgy tudta, hogy a király nézetváltoztatásának a kanczellár volt az oka. Szatmárinak ugyanis Ulászló adományából jövedelme volt e városok adójából. Nem akarhatta tehát, hogy e városok avagy közülök csak egy is felmentessék e kötelezettség alól, mert ezzel az ő jövedelmei fogyatkoztak volna meg.

Így történt, hogy, mikor újból tárgyalásra került a tizenhárom város ügye, Ulászló csupán a régi szabadságlevelet újította meg, a melyre a lengyel követ siet megjegyezni, hogy semmi hasznára nem lesz a városoknak.

A városok ügyével kapcsolatosan került szóba Márjási építkezése is. Goreczki királya megbizásából kérte Ulászlót, hogy tiltsa el Márjásit a további építkezéstől. De a követ ebben a kérdésben is csak kétes eredményt érhetett el, mert Márjásinak a pártfogója maga Szatmári volt. Márjási nem várat épít – mondotta Szatmári – csak úrilakot, bástyák s tornyok nélkül s ez a városokra egyáltalában nem lehet veszedelmes. Ulászló ugyanígy gondolkozott. A lengyel követ azonban állhatatosan megmaradt előadása mellett. S a városok még attól is félnek, hogy Márjási, ki nem nagy birtokoknak az ura, a városokat fogja kényszeríteni várának a fentartására. Mantua vae! misere nimium vicina Cremonae! mondotta lemondással a követ, Vergilius szavait idézve.

Ulászló hangosan felnevetett e megjegyzésen s kijelentette, hogy Márjási be fogja szüntetni az építkezését. Ugyanígy nyilatkozott Szatmári is. Vajha ez az igéret eredményesebb volna – szólt Goreczki – mint az, melyet a mult évben kapott. Szatmári mosolyogva mondta: Adjátok vissza a tizenhárom várost. Ez talán könnyen megtörténhetnék, – felelte a lengyel követ – ha a kötött szövetségnek alapjai mélyebb gyökereket ereszthetnének, de a melyeket már is megsemmisíteni készülnek a magyarok. «Úgy ő felsége, mint mi – válaszolt a kanczellár – szilárdan állunk a megállapodások mellett s a megkötött szövetséget semmiben sem akarjuk gyengíteni. De mert ez a dolog sokakra tartozik, nehéz volt mindezeket meggyőzni, mert a legtöbben úgy gondolják, hogy ebből semmi haszon nem háramlik rájuk.»

Hogy a lengyel követ fáradozása a szövetséglevél elfogadtatása érdekében kudarczot vallott s más szőnyegre került kérdésben is csak kétes értékű eredményt mutathatott fel: a kanczellár és azok okozták, kik az előbbi években, mikor az Ulászló és Miksa császár családja közt szándékolt házasságokat tárgyalták, Szapolyai János és pártja törekvéseivel szembeszállva, a Habsburgokkal való szövetkezést helyeselték. Már megjegyeztük, hogy a Szapolyai-párt azért karolta fel a lengyel szövetkezés ügyét, mert úgy hitte, hogy e szövetkezést a saját czéljaira felhasználhatja. De ez a politika nem maradhatott titokban Szatmári és a vele hasonlóan gondolkozók előtt, miért is, hogy a Szapolyai-párt reménységét alábbszállítsák, ürügyet kerestek és találtak, hogy a megkötött szövetség erejét gyengítsék.

Úgy látszik, az udvari pártnak eme törekvéséről eleve értesítve volt a lengyel udvar. Goreczkinak ugyanis úgy Zsigmond királytól, mint a lengyel kanczellártól titkos megbizatása is volt azokon kivül, miket a nyilvános kihallgatáson előadott. Mint e megbizatásból kitetszik, a lengyel udvarban veszedelmesnek látták a magyarországi helyzetet, vagy helyesebben, veszedelmesnek festették le előtte azok, kiknek érdekében állott.

Szent Ágoston az Isten országáról szóló könyvében mondja – így szólt többi között Goreczki, mikor alkalma volt tanúk nélkül találkoznia Ulászlóval – hat dolog van, a mit gyűlöl az úr; a hetedik pedig, a mit utál – és ez a hetedik, a mi itt történik, – az, mikor az emberek egyenetlenséget támasztanak a testvérek között. Ezek az urak minden bizonynyal azon vannak, hogy megingassák azt a szeretetet, mely felségedet testvéréhez fűzi. Felséged bölcsesége könnyen megtalálhatja, mi végre teszik ezt.

Fáradoztunk, hogy a szövetséglevél elfogadtassék, de semmi módon nem tudtuk az urakat elfogadására bírni – ennyi volt Ulászló válasza.

A lengyel követ tovább beszélvén, hirtelen fordulattal odavitte a szót, hogy a lengyel kanczellár utasítása szerint tanácsokat adott Ulászlónak, kit válaszszon tanácsadóul maga mellé azon esetre, ha csakugyan történnék kísérlet, hogy az ország kormányzása kezéből kivétessék.

Ulászló nem találta ily veszedelmesnek helyzetét s nyugodtan felelt: Köszönetet mondunk felséges testvérünknek, hogy gondja van reánk. Igaz ugyan, hogy eleinte voltak, kik ilyesmire gondoltak, de, miután belátták, hogy keresztül nem vihetik, tervükkel felhagytak. Mondd meg ő felségének, hogy ne aggódjék; mi úgy fogunk gondoskodni országunkról és gyermekeinkről, hogy míg élünk, senki sem fog nekünk parancsolni, de fiunkat sem, valamint az ország kormányát sem fogja senki kezünkből kiragadni.

Ezzel szakadt vége a titkos kihallgatásnak.

Goreczki, mielőtt távozott Budáról, meglátogatta a primást, ki e tárgyalásokban nem vett részt. A szövetséglevél el nem fogadását illetőleg ő is úgy nyilatkozott, mint Szatmári, ki ismételten mentegette magát, hogy a lengyel király óhaját, bár minden erejével fáradozott, az említettek miatt nem teljesíthette.

A követ visszatért hazájába. A lengyel rendek belenyugodtak a történtekbe s a szövetség az eredeti alakjában lépett érvénybe.[295] Bele kellett nyugodniok annál is inkább, mert országukat még ugyanezen év nyarán újabb veszedelem fenyegette, melynek elhárítására Zsigmond király Ulászlóhoz folyamodott.

Bogdán, moldvai vajda, a feletti bosszúságában, hogy Zsigmond vonakodott nővérét, Erzsébet herczegnőt, hozzá nőül adni, jóllehet ezt már bátyja, néhai Sándor király megigérte, a mondott év juniusában Galicziára tört. Zsigmond Ulászlóhoz fordult, hogy bírja visszavonulásra Bogdánt, különben kénytelen lesz fegyvert fogni ellene. Minthogy Ulászló válasza sokáig késett, csakugyan fegyvert fogott, még pedig eredménynyel, Bogdánt a Dnyeszter mellett október 4-ikén döntőleg megverte. Ekkorra megérkeztek Ulászló küldöttei is, Korlátkövi Osvát és Bélai Barnabás, kik a lengyel megbizottakkal, Laszki János kanczellárral s Tomiczki Péter királyi titkárral együtt a megvert vajdával tárgyalást kezdtek, mely 1510 január 17-ikén békére vezetett. A békeszerződés szerint a lengyel király s a vajda védőszövetségre lépnek közös ellenségük, a törökök ellen. Megigérik, hogy egymásnak lázadó alattvalóit nem fogják pártfogolni. A foglyokat kölcsönösen szabadon bocsátják. Bogdán visszaadja a Galicziában rablott kincseket s az elfoglalt területeket s lemond Erzsébet herczegnő kezéről.[296]

IV.



Zsigmond tanácsot kér Ulászlótól, kit válaszszon feleségül. Ez Szapolyai Borbálát ajánlja. Szatmári visszavonatja az ajánlatot, de nem ér czélt. A menyegzőn megjelent Szatmári küldöttje is.

Ulászló király, mint már tudjuk,[297] 1511 január végén Boroszlóban tartotta udvarát. Szapolyai pártja különösen szivesen vette volna, ha a király itt öcscsével, Zsigmonddal találkozhatik, mert hitte, hogy a lengyel király személyes befolyásával rá fogja bírni Ulászlót, hogy a Miksa császár családjával szándékolt kettős házasság tervét ejtse el. Ez azonban kába reménység volt, mert Ulászló éppen akkor igérte meg a Boroszlóban szintén megjelent császári követeknek, hogy a kettős házasságot siettetni fogja. Maga Zsigmond sem jelenhetett meg Boroszlóban, mert országának ügyei otthon tartották. Elküldötte azonban Tomiczki Péter krakkói főesperest, a nagyeszű diplomatát, ki, ha nem is oly irányban, mint csak az imént jeleztük, nagy szolgálatokat volt teendő a Szapolyai-pártnak.

A krakkói főesperes nyilvános fogadtatásán előadta, hogy ura a törökökkel fennálló fegyverszünetet minél tovább óhajtja kiterjeszteni; hogy Ulászló támogatását kéri a moldvai vajda számára a tatárok ellen; hogy a Magyar- és Lengyelország közti határvillongások megszüntetésére egy magyar és lengyel urakból álló bizottság kiküldése kivánatos s végül előterjesztette királya abbeli panaszát, hogy a poroszországi német lovagrend nagymestere vonakodik a hűségesküt letenni.

Ulászló válaszában oda nyilatkozott, hogy a törökökkel fennálló fegyverszünetre nézve egyértelemben van öcscsével, mert országa méltóságának rovására is esnek a gyakori követküldés ez ügyben; a moldvai vajdának kész segítséget adni, úgyszintén a határszélek rendezésére is biztosokat kiküldeni, de mindkét ügyet az országgyűlés elé akarja terjeszteni, ennek határozata után értesíteni fogja a lengyel királyt; a lovagrend nagymesterével szemben pedig tanácsolja, egy ideig legyen türelemmel.

Tomiczkinak azonban – s itt kezdődik a Szapolyaiak javára való munkálkodása – még más megbizatása is volt: Ulászló beleegyezését kinyerni Zsigmond királynak Szapolyai Borbálával szándékolt házasságához. Ime a Szapolyaiak terve, melyet már évekkel előbb felvetettek, közeledett a megvalósuláshoz. Az ügy nagy óvatosságot kivánt, mert kétségtelen volt, hogy, ha Szatmári idejében tudomást vesz róla, Ulászló beleegyezését nem fogja megadni. Bevárta tehát Tomiczki, míg az urak s velök a kanczellár is, elutaznak Boroszlóból Budára a szent György napra hirdetett országgyülésre. Mikor ez megtörtént, kihallgatásra jelentkezett. Való szándékát elhallgatva, tanácsot kért Ulászlótól, melyik magyar főúr leányát ajánlaná hitvesül öcscsének, mert eltökélt szándéka házasságra lépni, de nem lengyel nővel, nehogy ez által vetélkedést támaszszon a lengyel nagyok között.

Ulászló válaszát máskorra halasztotta.

Időközben Tomiczki teljesen megnyerte ügyének Hammel Mihály prépostot, Ulászló lelki vezérét.[298]


50. TOMICZKI PÉTER ARCZKÉPE.[299]


Hammel a király figyelmét Szapolyai Borbálára irányította, kinek ritka erényeit – mondotta a prépost – a boldogúlt Anna királyné is magasztalta, őt magát barátságára méltatta, anyját pedig leánya keresztanyjául választotta.

Ugyanilyen irányban működött a kijelölt ara nagybátyja, Kázmér tescheni herczeg.

Így történt, hogy mikor Tomiczki újból megjelent Ulászló előtt, ez öcscsének nőül Szapolyai Borbálát ajánlotta. Sőt külön követet is küldött Krakkóba Hammel Mihály személyében, hogy ajánlatát Zsigmondnak megvigye.[300]

A Szapolyai-család, nehogy szépen indúlt reményei esetleg meghiusuljanak, siettette a dolgot. Hammel Mihály még Krakkóban volt, mikor megérkezett oda Kázmér herczeg is a Szapolyai Borbála anyjától és testvéreitől aláírt házassági szerződéssel.

A Szapolyaiak ellenei, főképen Perényi nádor, Szatmári kanczellár felháborodtak, mikor ezekről értesültek. A nádor indítványára Szatmári kereste fel Ulászlót, hogy ajánlatának visszavonására bírja. Czélt ért. A király sietve küldte Proczek Jánost Zsigmondhoz, azzal az üzenettel, hogy félrevezették, mikor Szapolyai Borbálát ajánltatták vele hitvesül, visszavonja ajánlatát, sőt beleegyezését is az eljegyzéstől, miért is kéri öcscsét, hogy álljon el szándékától, vagy legalább halaszsza el az eljegyzést addig, míg vele találkozhatik, a mi Brünnben rövid idő alatt megtörténhetik.

Proczek még nem járhatott el megbizatásában, mikor Zsigmond király éppen Szatmárihoz írt levelében tudatta, hogy eltökélt akarata Szapolyai Borbálát nőül venni.

Mikor a mult években – így ír a lengyel király – Magyarországban tartózkodtunk, azt hiszszük, semmit sem mulasztottunk el, hogy az uraknak a jóakaratát megnyerjük s rajta voltunk, hogy legkisebb okot se szolgáltassunk arra, hogy minket bárki is hálátlansággal vádolhasson. Most pedig, hogy háladatos lelkünknek készséges jóakaratát országtok iránt még nyilvánvalóbban megmutassuk, ámbátor más nemzetek részéről is tétettek nekünk házassági ajánlatok, a néhai Szapolyai István, Magyarország nádora leányával való házasságot ez ajánlatoknak elébe tettük, abban a hitben, hogy ez úgy atyaságodnak, mint a többi uraknak tetszésével fog találkozni.[301]

Szatmári azonban még mindig nem adta fel reménységét. Proczeket rövid időközben követte a második, majd a harmadik futár.[302]

Azonban mindez hiábavaló volt. A futárok azzal az üzenettel tértek vissza, hogy Zsigmond nem hajlandó az eljegyzést felbontani, sem a menyegzőt elhalasztani, a házassági szerződést már aláírta s így szava és esküje egyaránt kötik annak megtartására.[303]

Mindez tényleg így volt. A tárgyalások, melyek Hammel Mihály, Ulászló küldöttje, Kázmér herczeg, a Szapolyai-család képviselője s Zsigmond tanácsosai között a házassági szerződés felett folytak, gyors befejezést nyertek s 1511 deczember 5-ikén Zsigmond király tudtára adta országa főrendeinek, hogy hallgatva bátyja, Ulászló király tanácsára, engedve országnagyjai gyakori buzdításának, eljegyezte Szapolyai Borbálát; felszólítja tehát őket, hogy ez örömteljes esemény alkalmából, melyből úgy Lengyel- mint Magyarországra csak jó származhatik, őt üdvözöljék.[304]


51. SZENTGYÖRGYI PÉTER PECSÉTJE.[305]

Kevéssel utóbb Budára érkezett Sidloviczki Kristóf, hogy hivatalosan közölje Ulászlóval az eljegyzés megtörténtét s hogy Ulászlót s az urakat meghivja a menyegzőre.

Meghivattak pedig az urak közül: az esztergomi és kalocsai érsekek, a váradi és győri püspökök, továbbá Brandenburgi György, Perényi Imre, Szentgyörgyi Péter és Szatmári György. Bízunk benne, – így hangzik a Szatmárihoz küldött meghivó – hogy atyaságod az irántunk való nagy szereteténél fogva menyegzőnkön megjelenni méltóztatik. A miért is atyaságodat jelen sorainkkal is meghivjuk, kérve, hogy menyegzőnket és menyasszonyunknak királynévá koronázása ünnepélyét jelenlétével megtisztelje. Gondunk lesz reá, hogy atyaságodnak ezen jó baráti szolgálatáért tőlünk telhetőleg hálásak legyünk.[306]

Szatmári, mint diplomatához illik, jó arczczal nézte a gonosz játékot – egyelőre.

A menyegző 1512 február 8-ikára, vasárnapra, tüzetett ki. Zsigmond király Lubránszki János poseni püspököt, Sidloviczki Kristóf és Gorszki Lukács urakat küldötte arájáért,[307] ki is ezek, valamint anyja, Hedvig herczegnő, testvére, János és nagybátyja, Kázmér herczeg kiséretében február 6-ikán érkezett Krakkóba.[308] A menyegző és a koronázás két nappal utóbb a legnagyobb fénynyel ment végbe a lengyel egyházi és világi nagyok, s a külföldi fejedelmek nagyszámú küldötteinek, köztük a pápa követének jelenlétében. A magyar király üdvözletét és ajándékait Thurzó János boroszlói püspök és Sárkány Ambrus pozsonyi főispán vitték meg; az urak közül pedig Bakócz Tamás, Szatmári György, Thurzó Zsigmond, váradi püspök s Perényi Imre nádor két-két, Frangepán Gergely kalocsai érsek s Szentgyörgyi Péter egy-egy képviselőt küldtek, kik, éppen úgy, mint a király küldöttei, értékes ajándékokat nyújtottak át a boldog királyi párnak.

A Szapolyai-család vágyai tehát, legalább részben, immár teljesültek. Egyik tagjának fején királyi korona ragyogott. S bár ez a tény első sorban a Szapolyaiak dicsőségét hirdette, nem maradhatott közömbös a nemzet előtt sem, hogy egy magyar főur leánya választatott e korona viselésére.

V.



Tomiczki Ulászló kegyelmébe ajánlja a Szapolyaiakat. Ulászló válasza elutasító. Frangepán Gergely súlyos vádakkal lép fel Szatmári ellen a lengyel király előtt. Szatmári, hogy a Szapolyaiak terveit kijátszsza, ügyes politikával elvonja támogatásuktól előbb a tanácsosokat, végül magát Zsigmond királyt is.

A menyegzői ünnepségek elmultak; kezdődött újra a politika. Csakhamar beigazolást nyert, a mit már előbb megjegyeztünk, hogy a Szapolyaiak a királyi házasságot saját politikájok javára kivánták értékesíteni.

Április 6-ikán Tomiczki Péter Zsigmond király megbizásából Budára érkezett.

Nyilvános fogadtatása alkalmával királya nevében köszönetet mondott Ulászlónak, hogy a nászünnepélyre követeket küldött. Majd előadta, hogy a moldvai vajda a lengyel király tudta nélkül békére és szövetségre lépett a tatárokkal; hogy a magyar és lengyel határszéli ügyek még mindig nem rendeztettek, mert a magyar megbizottak a kijelölt időben és helyen nem jelentek meg; hogy kivánatos volna az erdőséget Zidaczowtól Husztig kiirtani s útat nyitni a kereskedés előmozdítására; ez az út növelni fogná Ulászló jövedelmeit is; végül a zsinatról szólott, melyet a pápa Rómába hirdetett s tudatta, hogy ura követet küldött Miksa császárhoz, hogy őt a szentszékkel s a velenczei köztársasággal békére s egyetértésre birja.

Ulászló válaszában úgy nyilatkozott, hogy öcscsének nincs oka a köszönetre, a miért menyegzőjére követeket küldött, mert ezt tenni testvéri kötelessége volt. Ha egészsége és országának ügyei megengedték volna, személyesen jelent volna meg az ünnepségen. Kivánja, hogy a frigy boldog és utódokban gazdag legyen. A moldvai vajdának tudtára fogja adni, hogy tartózkodjék a tatárokkal való szövetkezéstől, mert nincs oka a panaszra, mintha ő vagy öcscse a szükséges támogatásban nem részesítették volna. Nagyon csudálkozik, hogy a megbizottak nem mentek el a határszéli ügyek tárgyalására. Új megbizottakat fog kinevezni s ezek nevét, valamint a találkozás helyét és idejét tudatni fogja annak idejében, lehetőleg úgy, hogy a tárgyalások abban az időben, mint a lengyel király óhajtja, megkezdessenek.

Az új út nyitását, minthogy közügy, tanácsosai elé fogja terjeszteni s ezek meghallgatása után az eredményt közölni fogja öcscsével. A mi a Rómába hirdetett zsinatot illeti, irt a pápának, hogy a zsinatot más alkalmasabb időre halaszsza el, de sikertelenül. Sajnálja, hogy a lengyel király, bizonyára a menyegzői ünnepélyen jelen volt Staphileus pápai követnek a buzdítására, az ő tudta nélkül küldött követet Miksa császárhoz. Kivánja azonban, hogy a követ olyan utasításokkal láttassék el, hogy mikor a császárt békére akarja birni, ezt úgy eszközölje, hogy a béke révén rövidség ne érje Magyarországot Dalmácziából kifolyólag. Mert ő megegyezett a császárral, hogy csak akkor lép békére Velenczével, ha Dalmáczia biztosíttatik Magyarországnak. Sok és tisztes feltételt ajánlott ugyanis a köztársaság, hogy Dalmácziát megtarthassa.[309]

A miket Tomiczki a nyilvános kihallgatáson előadott, úgy Magyar-, mint Lengyelországnak közjavát czélozták; a miket azonban a magánkihallgatáson terjesztett elő, már csak egy pártnak, a Szapolyaiaknak az érdekeit voltak hivatva előbbre vinni.

A mikor Ulászló – mondotta Tomiczki Péter – Proczek Jánost a házasság ügyében Krakkóba küldötte, az ügy már csaknem teljesen befejeztetett. Azonfelül a lengyel király nagyon is emlékezetébe véste Ulászló gyakori intelmeit és tanácsait, mikor még Budán tartózkodott, s szilárd elhatározása volt azokat mindenkor követni. S mikor országnagyjai is unszolták, hogy lépjen házasságra, úgy követekkel mint levél útján ismételten felkereste Ulászlót, hogy kikérje tanácsát, kit válaszszon hitveséül. Ulászló pedig Hammel Mihályt küldötte hozzá sajátkezüleg irt meghatalmazással, egyben buzdítva őt most is, miként előbb, hogy ne halogassa a dolgot, s nőül kifejezetten Szapolyai Borbálát ajánlotta. S minthogy a lengyel király semmi különös okot nem látott közbejönni, a mi Ulászlót tanácsa megváltoztatására s ajánlata visszavonására birhatta, kétségtelennek tartotta, hogy Ulászló nem saját akaratából, de bizonyos uraknak erőszakos befolyása folytán tudatta azokat, a miket Proczek jelentett. Ezt tudva, de megfontolva azt is, hogy ha a menyegző Ulászló óhaja szerint elhalasztatik, a lengyel királyt országának ügyei s a fenyegető háborúk annyira elfoglalhatták volna, hogy a kedvező alkalom hiányzott volna a menyegzőre, nem teljesíthette Ulászló kérését.


52. BUDA.

S hogy nem őszinte azoknak a gondolkodása, kik a házasság ellen működtek, onnan is láthatja Ulászló, hogy ugyanazok az urak ugyanily módon magánérdekből megakadályozták ő felségeik találkozását Boroszlóban. Féltek ugyanis, hogy e találkozás révén az ő önző törekvéseik hajótörést szenvednek és terveik romba dőlnek. Biztos tudomása van a lengyel királynak, hogy többen vannak, kik teljes erejükkel azon törekednek, hogy Ulászló országai még életében kormányzó alá helyeztessenek, ki a királyi gyermekeknek is gyámja volna. A primás távolléte alkalmas volna ily kormányzó választására. Kétségtelen pedig, hogy a kik ily magánérdekeknek szolgálnak, s ilyeneket terveznek, oda törekednek, hogy ez a kormányzóság a császárra bizassék. De az ilyen törekvések veszedelmére vannak az országnak, veszedelmére Ulászló gyermekeinek. A császár könnyen magához ragadhatja az uralmat. De feltéve, hogy a császártól távol áll e szándék, még mindig megvan a veszedelem, mert úgy tervezik, hogy a császár azokra fogja bízni az ország kormányzását, kik Zsigmond házasságát ellenezték s a boroszlói találkozást megakadályozták s ezek az országot romlással töltenék be. Lehetséges, hogy már a legközelebbi szent György-napi országgyűlésen tárgyalás alá kerül ez ügy s ha akadályra nem találnak, végre is hajtják tervöket. Ulászló okossága elháríthatja a veszedelmet, a mint kötelessége is. Mert eltekintve egyebektől, nagy méltánytalanság lenne, ha ez a gonosz szándék még életében megvalósíttatnék. Higyje el Ulászló, hogy Zsigmond ezt a rokonságot azért is létesítette, hogy elnyomassanak azok az ellenséges pártok, melyek a Jagellók dicsőséges házának szerencséjét irigy szemmel nézik.

Zsigmond, miként kész volt a Boroszlóban való találkozásra, úgy most is hajlandó királyi bátyjával Brünnben összejönni, – a mint ezt már Proczek útján is tudatta; kivánja azonban, hogy ez az összejövetel még a tavaszon megtörténjék, mert félő, hogy a nyáron, mint már többször előfordúlt, a tatárok betörést intéznek országába s így azt hosszabb időre el nem hagyhatja. Ismételten kéri e találkozást, ezt tanácsolják a saját és gyermekei érdekei is, annyira, hogy nagyobb veszedelem nélkül el sem halasztható.

Részesítse Ulászló – szólt Tomiczki most már egész leplezetlenül – Szapolyai Jánost kegyelmében és jóakaratában, mert most mint a lengyel király sógora még nagyobb súlylyal léphet fel az ármányszövő udvariakkal szemben. A horvát bánságot helyes dolog volna Szapolyai Györgynek, János öcscsének adományozni. Ne bizzék Ulászló Miksa császárban, ki sohasem fogja, bár igéri, nővérüket Erzsébetet, a ki miatt a mult nyáron Bogdán vajda háborút indított, mert kezét megtagadta tőle Zsigmond, – nőül venni. A kanczellárságot – adta tovább az önzetlen jó tanácsokat a magánérdekeket nem hajhászó Szapolyaiak szószólója – a kanczellárságot el kellene venni Szatmáritól s az érdemes kalocsai érsekre, Frangepan Gergelyre – a Szapolyai-ház hívére – bízni; ki, ha Bakócz Tamás valóban Rómában maradna, a mint hire jár, méltó volna a primási szék elfoglalására is. Sőt megérdemelnék a Szapolyaiak, hogy a magtalan Ujlaki Lőrincz birtokai is rájok szállíttatnának.

Ezeket mondotta Tomiczki Péter.

Szatmári azonban ezúttal résen állott s a két hét múlva tartott titkos kihallgatáson ily választ adatott Ulászlóval a lengyel követnek:

Felséges testvérünk mentegetését, hogy miért nem halasztotta el menyegzőjét arra az időre, mikorra óhajtottuk, hálás szívvel veszszük. Kívánjuk, hogy szerencsés és boldog legyen házassága s felséges neje minél előbb örvendeztesse meg fiörökössel, ki vigasztalása leszen egész házunknak.

Sohasem volt szándékunkban, hogy magunkat, gyermekeinket és országunkat bárkinek a gyámságára bizzuk. E felől teljesen nyugodt lehet felséges testvérünk, mert ezt semmi körülmények között nem fogjuk megtenni.

Óhajtottuk volna, hogy a lengyel király őfelségével összejöjjünk, úgy, a mint azt Proczek útján is jeleztük. De most nem hiszszük, hogy ez rövid idő alatt megtörténhetik. Mert Csehországunk tanácsosai a közel jövőben egybe fognak gyűlni s magyar tanácsosainkkal tárgyalni. Mielőtt ez a gyűlés befejeztetnék s tudnók, mit határoztak, nem mondhatunk semmi bizonyosat az összejövetel idejére nézve. Tudva azonban, hogy ez a találkozás a minket, gyermekeinket s házunkat érdeklő volta miatt is szükséges, rajta leszünk, hogy, a mint lehetséges, megtörténhessék. Erre vonatkozólag annak idejében tudatni fogjuk szándékunkat ő felségével.

Szapolyai Jánost, az erdélyi vajdát hajlandók vagyunk kegyelmünkkel és jóakaratunkkal felkarolni, tekintettel úgy felséges testvérünk kérésére, mint azon rokoni kapocsra, melylyel hozzánk köttetett és senkinek sem fogunk hitelt adni, ki ellene vádat emelne.

A mi Horvátország báni méltóságát illeti s ő felsége azon tanácsát, hogy ezen hivatalt a vajda öcscsére Szapolyai Györgyre ruházzuk, már semmit sem tehetünk, mert erről a királyi tanács már másképen határozott s ezen tanácsban benne volt maga az erdélyi vajda is.

Hittük és vártuk, hogy a császár ő felsége tudatni fogja akaratát: akarja-e nővérünket feleségül venni vagy nem? De tovább várakozni már nem akarunk, hanem követet küldünk ebben és más ügyben is ő felségéhez, hogy megtudjuk ő felsége ebbeli szándékát s a mint erről értesültünk, tudatni fogjuk a lengyel király ő felségével. Lehet, hogy felséges testvérünk nem nagy reménységgel van, hogy a császár eme rokonságot megvalósítani akarja; mi nagy bizodalommal vagyunk, hogy meg fogja tenni.


53. UJLAKI LŐRINCZ SÍREMLÉKE.[310]


A kanczellárságnak másra való ruházását a jelen körülmények között nehéz dolognak tartjuk. Gondunk lesz azonban rá, hogy, ha lehet, ő felsége óhajának ebben eleget tegyünk.

A mi az esztergomi érsekséget illeti, minthogy ez idő szerint nincs még üresedésben, korai arról beszélni. De ha mégis megtörténnék, hogy megüresednék, nem feledkezünk meg ő felsége közbejárásáról s köteles tekintettel leszünk a kalocsai főtisztelendő urra.

Ujlaki Lőrincz herczeg javaiból senkinek sem engedhetünk bármit is, mert azok részben, az Ujlakival kötött szerződés értelmében, fiunkra, Lajosra szállanak.[311]

Tomiczki tehát, illetőleg azok, a kiknek érdekében szólott, ezúttal nem értek czélt. E sikertelenség azonban nem kedvetlenítette el a Szapolyaiakat. Kevéssel Tomiczki fáradozása után – hihetőleg julius első napjaiban – súlyos vádakkal léptek fel a lengyel udvarban Ulászló tanácsosai, első sorban Szatmári ellen, kétségkivül abban a hitben, hogy e vádak hitelre találnak s Zsigmond királyt eredményesebb közbelépésre birják Ulászlónál.

Perényi Imre nádor és Szatmári kanczellár – így kezdődnek a vádpontok – szoros frigyre léptek oly czélzattal, hogy a királyt és az országot egyedül ők vezessék s még a király életében oly tekintélyre és hatalomra tehessenek szert, hogy a kormányzás a király halála után is kezökben maradjon. Azt tervezik, hogy a trónörököst elválasztják nővérétől s külön udvart rendelnek számára. Látszatra a királyi tekintély és tisztelet növelésére, Lajos megkoronázott király s így illő, hogy külön udvara legyen; valóságban azonban azért, hogy elzárják a királyi gyermeket eddigi nevelőitől s oly emberekkel vegyék körül, kik mindenben tőlük függnek. A budai várat is, mely Bornemisza János és Tomori Pál hűségére van bízva, örömest más kezekben látnák. Szatmári azért ruháztatta a horvát bánságot Perényi nádorra, hogy ez hatalomban és tekintélyben növekedvén, sikeresebben ellensúlyozhassa Szapolyai Jánost. Mindketten teljes erejükkel azon vannak, hogy a király gyermekei és országai feletti gyámságot a császárra ruházzák. Azzal a reménynyel kecsegtetik magokat, hogy, mert a császárt birodalmának ügyei távol tartják, ők lesznek a császár helytartói. A nádor pedig, ki hatalomsóvár s nagyravágyó ember, éppen azt reméli, hogy mint helytartó felhasználva a magyaroknak velök született németgyülöletét, Miksának távollétét s a közügyekben való közismert hanyagságát, kiforgathatja ezt a gyámságból. Az iránt nem lehet kétség, hogy ha ezt elérte, nagyobbakra fog vágyakozni s hatalmát véglegessé iparkodik tenni. De lehet-e e törekvésnél veszedelmesebb Lajos királyra nézve? Ott van László király példája, kit Csehország kormányzója, hogy a koronát elnyerhesse, élte virágjában gonosz úton elveszített.

A királyi udvar – hangzanak tovább a vádak – nem egyszer szükségben szenved. S hogy ez megtörténhetik, hogy gyakorta a királyi asztalt sem lehet illően ellátni, ennek kétségkivül oka a király nemtörődése s türelmessége, de oka azoknak a hűtlensége és állandó rablása is, kikre magát teljesen rábizta. Mert a király az ő rendes és rendkivüli jövedelmeit évenkint megkapja. De ezeket mások ragadják magukhoz. Ő maga megelégszik azzal, a mit amazok önként felajánlanak. Nem büntet senkit; sőt éppen azokat, kik őt nemcsak jövedelmeitől, de tekintélyétől is megrabolják, szereti, kitünteti, tanácsuk nélkül semmit sem tesz. Igaz és hűséges alattvalóinak üdvös intései süket fülekre találnak nála. De különösen kitünteti Szatmárit, a kinél van ez idő szerint minden hatalom az országban s a kinek tudtán kivül semmi sem történhetik. Valósággal megbabonázta a királyt, annyira a befolyása alá kerítette, hogy ez mellőzve más tanácsosokat, egyedül az ő tanácsa szerint cselekszik, s annyira bízik benne, mintha Apolló jóslását hallgatná. A kanczellár minden hatalmat és hasznot önmagának tart meg; csupán a nádort fogadja maga mellé, ennek juttat a hatalomból s a haszonból is. Buzlai Mózes, a főudvarmester, Ráskai Balázs, a kincstartó éppen oly eszközei, mint a nádor. Különösen felkarolja a váradi püspököt, Thurzó Zsigmondot, részint mert rokona, részint mert mindenben engedelmeskedik neki. Annyi titkos őrt állított fel a királyi udvarban, hogy mondani sem lehet valamit a nélkül, hogy tudomására ne jutna. Hogy szerencsés helyzetét mindenkorra megőrízze, mindig arra törekedett a királynál, hogy mások kizárásával minden dologban az ő tekintélye érvényesüljön, hogy a tisztségeket, valamint a javakat is a saját érdekei szerint adományozza, s nem mint a király vagy az ország érdeke kivánná. Innen van, hogy a különben alacsony sorsból származó ember rövid idő alatt fejedelmi vagyont s szinte megmérhetetlen kincset halmozott össze, akkor, mikor a király és az ország nemcsak szükséget szenved, de már a szegénység miatt végső veszedelemben forog. S nagy vagyonát nem az ország oltalmára s fenntartására fordítja. Nem elégedve meg püspöki méltóságával, a bibor után vágyakozik, mit ha elérhetne, jóllehet most is szerfölött gőgös, még felfuvalkodottabb lenne. Miért is, hogy ez a vágya ne teljesüljön, szükséges, hogy a lengyel király tekintélyével közbelépjen.

Eltökélt szándéka továbbá úgy a kanczellárnak, mint a nádornak, hogy azon esetben, ha a lengyel király Ulászló halála után fegyverrel akarná megszerezni a gyámi tisztet, az oláh és moldvai vajdákat fogják ellene lázítani. Ezt a nádor nyiltan megmondotta. Ugyanők Mjedzirzewskit Miksához küldötték, szinre Erzsébet herczegnő házassága ügyében, tényleg, hogy előkészítsék az útat a német császár gyámságának. Azt mondják ugyanis, hogy a lengyel királyt elfoglalják országának ügyei, állandóan haddal fenyegetik a tatárok s a moszkvai nagyfejedelem, már pedig Magyarországnak mindenkor kész védőre van szüksége. De Ulászló nem látja a veszedelmet, mely éppen e két tanácsosa részéről fenyegeti őt és országait. S ha hiányozni fog a szükséges elővigyázat, tervük végrehajtását rövid idő alatt meg fogják kisérelni. Annál is inkább, mert a császár Szatmárinak nagy javadalmat igért.

Magyar- és Lengyelországot az érdekek sokféle szálai fűzik össze, minden oldalról ugyanazon ellenségek fenyegetik, éppen azért volna kivánatos, hogy kölcsönös szereteten és egyetértésen alapuló módon és erővel védelmezzék egymást, mert különben bizonyos, hogy míg az egyik veszedelemben forog, a másik el fog bukni.


54. RÁSKAI BALÁZS NÉVALÁÍRÁSA.[312]


A ki e vádakat előterjesztette a lengyel udvarban, mint maga megvallja, ismételten felkereste Ulászlót, s mindezekről bőven szólt hozzá.

Utalt – mondja – Ulászló helyzetére, a mindennapi hiányra, tanácsosainak hűtlenségére, gyermekeinek s országainak veszedelmére. Buzdította, hogy gondoskodjék valahára magáról és gyermekeiről, tegyen különbséget becsületes és nem becsületes emberek között. Hosszasabban szólt a gyermekei részére választandó gyámról. A római császár – mondotta – saját dolgaiban is könnyelmű, állandó pénzzavarral küzd, népeinek ügyes-bajos dolgai széles birodalmának folytonosan más-más részébe szólítják, mielőtt értesülhetne Magyarország szükségéről és veszedelméről, a törökök közeli szomszédsága miatt már lesujthatna a csapás. A császár nem régiben is titokban a moldvai vajdát s a moszkvai nagyfejedelmet izgatta Ulászló és testvére ellen. Folyton hangoztatja örökösödési jogát, pedig a magyarok olthatatlan gyülölettel vannak a németek ellen s felsőbbségüket nem fogják elfogadni soha. Annál inkább alkalmasabb a gyámi tisztre a lengyel király. Mert ki lehet hivebb a testvérhez a testvérnél? A vérség joga, a természet rendje egyaránt e mellett szól. Még a köznépnél is az a szokás, hogy az árvák gondozását a legközelebbi rokonra bízzák. Zsigmond országa szomszédos az Ulászlóéval s országának veszedelmei közösek az Ulászló országáéval. Gondoljon ezenkivül Ulászló Zsigmond jeles erényeire. Ha pedig mégis két gyámot rendelne, ennél országaira nézve rosszabbat nem tehetne. Szükségképen különböző pártok keletkeznének; egyesek a császár után mennének, mások a lengyel királyt követnék. Ez az egy körülmény képes volna az ország békéjét felforgatni.

Sajnos, ezeknek az üdvös intelmeknek – jegyzi meg az önzetlen férfiú – nem volt eredményök. A király nyugodtan és kegyesen meghallgatta, de semmit sem tett. Úgy látszik, – mondja – hogy a király fél azoktól, kiknek félelmére önmagának kellene lenni. De még maga a tanácsadó is veszedelemnek tette ki a saját személyét. Mert, hogy nehányszor a királylyal tanúk nélkül hosszasabban beszélhetett, oly nagy gyanúba jött, hogy Szatmári leplezetlenül tudtára adta, hogy legkevésbbé sem várta volna tőle, hogy ő ellenében a kanczellárságra törekszik. Miért is óhajtja, hogy e levele titokban maradjon, ne olvassa senki, csak Sidloviczki s a lengyel király. Ha pedig elolvasták, vessék a tűzbe, nehogy avatatlan kezekbe jusson, a miből könnyen nagy veszedelem származhatnék reá nézve. A lengyel király a levélből megérti a bajt s bölcsesége meg fogja találni a szükséges orvosszereket.

Végezetül abbeli nézetét fejti ki a levél irója, miképen gondolja Ulászlót felébreszthetni, hogy önmagáról és gyermekeiről helyesen s méltóképen gondoskodjék. Csak egy czélravezető mód van. Annyira vigyáz ugyanis a királyra Szatmári, hogy kivüle mással hosszasabban szólni sem mer, annál kevésbbé őszintén nyilatkozni. Ez a helyes mód pedig ez volna: A lengyel király minél előbb találkozzék Ulászlóval. A találkozás előkészítésére Sidloviczki küldetnék Budára, lehetőleg csekély kisérettel, hogy annál gyorsabban utazhassék. Helyes volna, ha ugyanakkor Szapolyai János is Budára hivatnék, hogy tekintélyével siettetné ezen találkozásnak minél előbbi elhatározását. A találkozásra számos ürügyet lehet találni: a törökök új császárjának trónralépése, a két ország veszedelmei s más hasonlók. Az összejövetel pedig, tekintettel Ulászló köszvénybajára, magyar földön történhetnék.


55. BUDAVÁRA A XVI. SZÁZADBAN.[313]

Egy részről sincs szükség nagy előkészületekre, hiszen testvérek fognak találkozni; az ügy pedig nem tür halasztást. Éppen ezért a találkozásnak még az országgyűlés megnyilta előtt kellene létrejönnie, mert ez ügyben az országgyűlésen olyan történhetik, a melyen a későbbi találkozás már nem segíthetne. Az iránt nem lehet kétség, hogy, ha a lengyel király ezt a nem nagy fáradságot magára veszi s személyesen találkozik Ulászlóval, minden ügyet óhaja szerint fog keresztülvinni s nemcsak a saját országait erősíti meg, de Magyarországban is alkalmat nyer megtenni mindazt, a mit megtenni szándékozik.[314]

Ezek azok a súlyos vádak, melyekkel a Szapolyai-párt egyik előkelő tagja fellépett a lengyel udvarban Ulászló tanácsosai, első sorban Szatmári ellen. Nyilvánvaló, hogy e vádak részben túlzottak, részben minden alapot nélkülöznek. Hitelre annál kevésbbé tarthatnak számot, mert forrásuk nem a hazafiui aggodalom, hanem az önérdek volt. S éppen ezért hatástalanok maradtak a magyar udvarban, hová e hirek szintén eljutottak; csekély visszhangot keltettek a lengyel udvarban; annál is inkább, mert Szatmári a Szapolyaiak számítását egy mestervonással keresztülhúzta. Arra vállalkozott ugyanis, hogy Zsigmond királyt s két tanácsosát, Tomiczkit és Sidloviczkit elvonja a Szapolyaiak támogatásától s a saját politikája érdekkörébe viszi. Szatmári diplomatai tehetségének fényes bizonysága, hogy e merész s valóban nagyszabású vállalkozását siker koronázta.

Zsigmond király még mindig ellenséges viszonyban állott a német lovagrenddel s a moszkvai nagyfejedelemmel viselt háború sem ért még véget. S nem is lehetett nagy reménysége, hogy akár az egyik, akár a másik ellenséggel szemben sikert arathasson. A lengyel rendek ugyanis megelégelték már a hosszas háborúkat s a Pietrikowban, 1513-ban, tartott országgyűlésen vonakodtak királyuknak további segítséget adni. Zsigmond ilyen körülmények között leghelyesebbnek találta, hogy követet küld Miksa császárhoz, kérve, hasson a lovagrendre a béke érdekében. Ugyanakkor Tomiczki Pétert Ulászlóhoz küldötte egyebek közt azzal a megbizással, hogy királyi bátyja legyen közbenjáró Miksánál úgy a német lovagrenddel való viszály, mint a moszkvai háború megszüntetése érdekében.

Itt kezdte meg Szatmári terve végrehajtását.

Tomiczki a magyar király udvarában a legszivesebb fogadtatásra talált. Ulászló késznek nyilatkozott a közbenjárásra. Ugyanakkor figyelmeztette Szatmári Tomiczkit, mennyire üdvös volna Lengyelországra, ha Zsigmond király Miksával nemcsak őszintén megbékélne, de szövetségre is lépne. E szövetségből csak jó származhatnék. Tomiczki örömmel hallotta ez eszmét. Majd tovább ment Szatmári. Hogy Tomiczkit lekötelezze, úgy ő maga, mint Ulászló azzal a kérelemmel fordúltak Zsigmondhoz, hogy az éppen megüresedett przmisli püspökséget ruházza reá.

Bár meggondolva alacsony helyzetét, – így ir Szatmári a lengyel királynak – mely őt a népek felett trónoló királytól elválasztja, félve teszi, hogy egy barátjának pártfogását magára vállalja s azt hiszi, hogy illőbb volna a tiszteletteljes hallgatás. De bátorságot ad neki a lengyel királynak mindenekkel szemben való határtalan kegyessége és jósága, melyet megismerni és tapasztalni már ő maga is ismételten szerencsés volt. Úgy hozza azonban magával a jóbarátság is, hogy barátunk ügyét, ha mindjárt alacsony sorsú is, a legnagyobb és leghatalmasabb fejedelmeknél is szabad legyen előmozdítani.

Bár meg van győződve, hogy Zsigmond nagyon is ismeri alattvalóinak erényeit és érdemeit s figyelmére méltatja azokat, mégis nem habozik barátja érdekében felemelni esdő szavát királyi urának, Ulászlónak hasonló irányú kérelme után is. Tomiczki Péter – mondja Szatmári – többször teljesítvén a követ nehéz tisztét a magyar király udvarában, mindenkor úgy viselte magát, hogy jeles erényei nemcsak Ulászlónak nyerték meg tetszését, de nagy elismerésre s szives fogadtatásra találtak a magyar urak előtt is. Éppen ezért ő, kire Tomiczki fényes tulajdonai a legnagyobb hatással vannak, különösen óhajtja, hogy dolgai mindenben sikerrel járjanak. S mert most értesült, hogy az elhalálozás folytán megüresedett boroszlói püspöki széket a przmisli püspök fogja elnyerni, mi által a przmisli püspökség marad árván; valamint az alkanczellári méltóságban is változás fog történni: mint legkegyelmesebb urának alázattal esedezik, hogy Ulászló kérelme mellett méltassa figyelmére az ő kérését is és ezt a kiváló férfiút, ki külső országokban is minden derék ember előtt a legnagyobb kedvességben áll, oly méltóságba helyezze, a hol tere nyílik ura kegyelmét még inkább kiérdemelni s ura viszont az ő hűséges szolgálatából még bővebb és teljesebb gyümölcsöket várhat. Különösen kitüntetettnek s a legnagyobb jótéteménynyel elhalmozottnak fogja magát mindenkor érezni, ha kérése meghallgatásra talál s gyenge erőihez képest rajta fog lenni, hogy hű szolgálataival hálálja meg a király kegyelmét.[315]

Ulászló még hizelgőbb szavakkal halmozza el Tomiczkit Leghőbb vágya – mondja, – hogy az ily ritka képességekkel megáldott férfiú az ő ajánlására új méltósággal ruháztassék fel.[316]

Tomiczki kétségkívül értesítette már urát a budai udvarban történtekről. S a jeles fejedelem – egyike Lengyelország kiválóbb uralkodóinak – méltóképen értékelhette azok jelentőségét. Ez volt az oka, hogy Szatmári levelét nemcsak szívesen, de határozottan örömmel fogadta.

Soha se tartsa vissza főtisztelendőségedet – írja Zsigmond Szatmárinak – alacsonyabb helyzete attól, hogy szabadon, tartózkodás nélkül szóljon velünk. Mert nemcsak fülünk, de szívünk is mindig nyitva áll, hogy szívesen hallgassa, miket főtisztelendőséged előnk terjeszt. Ezért különösen felkérjük atyaságodat, hogy ezentúl mint barátjával tárgyaljon velünk. Kérjük, hogy őszinte érzéssel gondoljon királyi urának dolgaival s nagy tekintélyénél fogva ne engedje meg, hogy bárkinek is az irigysége és esztelensége folytán különösen ebben az időben, mikor betegségben szenved, méltósága s királyi tekintélye megcsorbíttassék. Ezért minket atyaságod mindenkor lekötelezettjeként fog birni és megtartani. A mi pedig Tomiczkit illeti, biztosíthatjuk atyaságodat, hogy ajánlása nem lesz hiába való az ajánlottra nézve.[317]

Nyolcz nappal utóbb Ulászlóhoz irt levelében pedig nagy örömének ad kifejezést Zsigmond, hogy Tomiczki Budán ily tetszéssel találkozott s igéri, hogy teljesíteni fogja kérését, a mint Tomiczki Budáról hazaérkezik.[318]

Nem csekély aggodalommal szemlélték mindezeket a Szapolyaiak. Megértették Szatmári czélzatait s megpróbálták, hogy kijátsszák azokat, még pedig első sorban úgy, hogy sikertelenné teszik Ulászlónak és kanczellárjának a Tomiczki érdekében tett ajánlását. A przmisli püspökséget Hammel Mihálynak szánták, ki nem csekély érdemeket szerzett, hogy Szapolyai Borbála lengyel királyné lett.

Szapolyai János megkereste ez irányban Zsigmond királyt; megkérte a nővérét is, hogy járjon közbe férjénél Hammel érdekében. Ulászló király – mondta Szapolyai János – nem a saját akaratából ajánlotta Tomiczkit a kérdéses püspökségre, miért is ne legyen tekintettel ez ajánlatra Zsigmond király; annál is inkább, mert ugyancsak Zsigmond már előbb igéretet tett, hogy az első, megüresedő lengyel püspökséget Hammelnek fogja adományozni.[319] Közbelépett még Hammel érdekében az özvegy Szapolyainé, Hedvig herczegnő, úgy szintén testvére, Kázmér herczeg is.[320]

Egy püspöki szék betöltése rendes viszonyok között nem országos esemény, a jelen körülmények között azonban országos érdekűvé lett. Mert a Szatmáritól vezetett udvari párt s a Szapolyaiak ütköztek itt össze. S a győztes Szatmári György lett. A Szapolyaiak próbálkozásukkal kudarczot vallottak. Borbála királyné maga is helytelenítette bátyja igyekezetét, mert ezzel megbántotta s elidegenítette Tomiczkit, ki eddig házuk híve volt; a lengyel udvarban egyenesen politikai balfogásnak minősítették Szapolyai János eljárását, s voltak, a kik mosolyogtak az erdélyi vajda naiv gondolkozásán.[321]

Tomiczki hosszasan időzött Budán. Fáradozása minden irányban sikerrel járt. Ulászló – a mint Szatmári megigérte – közbenjárt Miksánál, még pedig eredménynyel. A császár úgy nyilatkozott, hogy a német lovagrenddel való viszály elintézését leghelyesebb volna a pápára, ő reá, – a császárra – s Ulászló királyra bízni; különben kész a békére s hajlandó ennek létrejötte után egy általános hadjáratra a törökök ellen. Ilyen hirekkel érkezett Tomiczki Krakkóba 1514 február 8-ikán. Még ebben az évben elnyerte a przmisli püspökséget s 1515 február 19-ikén a krakkói székesegyházban püspökké szenteltetett.

Tomiczki után nem volt nehéz feladat Szatmárinak megnyerni a Szapolyaiak egy másik erős támaszát, Sidloviczki Kristófot, kit Zsigmond kevéssel Tomiczki Krakkóba érkezése után küldött Budára.[322] Szatmári vele szemben is ugyanazon eljárást követte, mint Tomiczkival. Ulászlóval a főkanczellárságra ajánltatta. S az ajánlás most is sikerrel járt. Zsigmond király a főkanczellári méltóságot Sidloviczkire ruházta, míg az így megüresedett alkanczellárságot – Sidloviczki alkanczellár volt – Tomiczki Péter nyerte el.[323]

Ez időtől a két lengyel államférfiú Szatmárinak nem csupán személyes jóbarátja, de politikai fegyvertársa. Maga Zsigmond király is bizalmával, barátságával tünteti ki s kész pályája emelkedésén is közremunkálni. És méltán. Mert a magyar államférfiak között nem volt odaadóbb, szolgálatkészebb híve Szatmári kanczellárnál.

Szatmári, míg Ulászló oldala mellett az ország kormányrúdját irányítja, kisebb jelentőségű ügyekkel is szivesen foglalkozik.

1513 október 17-ikén a maga részéről is megerősíti pécsi püspöki elődjeinek levelét, melylyel azok a bold. Szűz és b. Margit oltárnokságának javadalmait megcserélték.[324]

Elintézi az esztergomi káptalan belviszályát is. A káptalan több tagja, felhasználva a primás távollétét, azokat a kanonokat, kik részint tanítással voltak elfoglalva, részint a primás kiséretében Rómában tartózkodtak, jövedelmükben megrövidítették. Komoly hangon hagyta meg Szatmári, hogy jövőre az ilyen jogtalan eljárástól tartózkodjanak.[325]

VI.



Bakócz hazaérkezik Rómából. Szatmári üdvözli. A pórlázadás. Szatmári véleménye a pórok törekvéseiről.

Bakócz Tamás 1514 márcziusában haza érkezett. A czélt, melyért az örök városba utazott, nem érte el. A bibornokok egyhangú szavazással Medici Jánost ültették Szent Péter székébe.

Az új pápa, kit X. Leó néven ismer a történelem, a primást Magyar- és Lengyelország, valamint Porosz-, Orosz-, Dán-, Svéd- és Norvégországok területére teljeshatalmú követévé nevezte ki s megbízta, hogy Magyarországban keresztes hadjáratot hirdessen a törökök ellen.

Bakócz előbb székhelyén, Esztergomban pihenőt tartott s csak márczius 23-ikán indúlt Budára. Buda határánál, a b. Szűz Fejéregyházánál elhagyta kocsiját, biborba öltözött és lóra ült. Az ifjú Lajos király előkelő, fényes kisérettel ment eléje. Ott voltak Frangepán Gergely kalocsai érsek, Gosztonyi János győri, Podmaniczki István nyitrai, Szalkai László váczi, Keserű Mihály boszniai püspökök, Budának és Pestnek összes világi és szerzetes papsága, számos főúr s nagy sokaságban a nép. Az üdvözlő beszédet Szatmári György mondotta. Örömét fejezte ki, hogy újra láthatják a primást; kinek megérkezése kétségkivül hasznára lesz az országnak úgy a belső rend megszilárdításában, mint a törökök megfélemlítésében. A primás válasza után harangok zúgása s himnuszok éneklése mellett érkeztek Budavárába.[326]

Már a következő napon Ulászló elnöklésével királyi tanács tartatott, melyen Bakócz előterjesztette megbizatását és felhatalmazását keresztes háború hirdetésére. Az urak örömmel hallották a tervét. Úgy gondolkoztak, hogy így maguk megszabadulnak a fegyverfogástól. Egyedűl Telegdi István, a kincstartó, emelte fel íntő szózatát. Veszedelmes dolog – mondotta – fegyvert adni most a nép kezébe, mikor éppen az urak erőszakossága, törvény nem tisztelése miatt különösen érzi elnyomatását, jogtalan voltát. De az okos szó süket fülekre talált. A királyi tanács a hadjárat megindítását határozta el.

Országszerte kihirdették a pápa bulláját, mely lelki javakat igért mindazoknak, kik felveszik a keresztet s szent hitükért fegyvert fognak a törökök ellen.

Bakócz a vezért Dósa György székely nemesben, nándorfejérvári lovasszázadosban találta meg, ki ez idő szerint éppen Budán tartózkodott, hogy, mert párviadalban megölte a szendrei spáhik vezérét, jutalmát vegye Ulászló királytól. Április 24-ikén a szent Zsigmond templomában átadta neki a pápától megáldott, s vörös kereszttel ékesített fehér zászlót s reá, valamint mindazokra, kik felveszik a keresztet, áldását adta.


X. LEÓ PÁPA.[327]


A nép, a lelkészek és szerzetesek buzdító szavára, tömegesen jelentkezett a kitüzött helyeken. Egy hónap alatt már százezeren voltak. Azonban csakhamar az ingerültség jelei mutatkoztak a jobbára jobbágyokból, kézművesekből s elszegényedett nemesekből összeverődött táborokban. A főurak és főpapok nem fogtak fegyvert; sőt most már rossz szemmel nézték, hogy jobbágyaik éppen a legsürgősebb mezei munkák idején hagyják oda őket. Azért eleinte visszatartani iparkodtak; majd, hogy a már eltávozottakat visszatérésre birják, erőszakos eszközökhöz nyúltak. Ehhez járúlt, hogy nem gondoskodtak előre a harczosok élelmezéséről. Találkoztak aztán izgatók, kik e körülményeket kihasználták s a népet uraik ellen lázították. S szavaik termékeny talajra hullottak. Az elnyomott pórnép fegyverét nem a törökök ellen vitte, hanem saját urai ellen fordította, kikben megrontóit látta. Nem a keresztény hitért akart már harczolni, hanem a maga nyomorúságos helyzetén változtatni, jogokat szerezni.


56. EGYKORÚ ÚJSÁGLAP A DÓSA PÓRLÁZADÁSÁRÓL.[328]

Mikor a primás látta a veszedelmet, melyet kevés előrelátással, könnyelműen felidézett, alig egy hónappal azután, hogy Dósának átadta a keresztes zászlót, május 23-ikán visszavonta a hadjáratot hirdető pápai bullát s átkot mondott mindazokra, kik parancsát megvetve vonakodnának a fegyvert letenni és otthonukba visszatérni; átkot még azokra is, kik a lázadókkal együtt ennének, innának; az ilyenek lelkészeik által illetőségi templomaikban nyilvánosan lévén kiközösítendők.

Kassa városával Szatmári közölte a bulla visszavonását. Azt kérditek, – irja – hogy minő állapotban van a keresztes hadjárat ügye s mennyiben kelljen csatlakoznotok hozzája. Tudjátok meg tehát, hogy a keresztes hadjárat visszavonatott s felfüggesztetett, miként az esztergomi bibornok úrnak leveléből, melyet mi magunk is láttunk s jelen levelünkkel nektek is megküldünk, látni fogjátok. Miért is azok, kik a keresztes hadjárat neve alatt annyi és oly nagy rosszat elkövetnek, minden felhatalmazás, tekintély és igazság nélkül cselekednek és nem tudjuk, mily gonosz, már magában véve is hamis szellemtől vezéreltetve a keresztesek nevét bitorolják és saját vakmerőségükből és féktelenségükből cselekednek. Tehát hogy mit és mennyit tartsatok erről a keresztes mozgalomról, meg fogjátok érteni a bibornok úrnak leveléből.[329]

Kitetszik e levélből, miként itélte meg a pórok törekvéseit abban az időben még az oly nagyműveltségű ember is, mint Szatmári György.

A primás átka hatástalannak bizonyúlt. A vérszemet kapott pórok a főváros környékéről távozva pusztító árként vonultak át az Alföldön, míg Temesvár falai alatt Szapolyai János döntő csapást mért rájok. A pórsereg megsemmisült, a vezérek Dósával együtt foglyúl ejtettek.[330]

A nagy küzdelemben állítólag hetvenezer ember pusztult el. Az áldozatok közt volt Telegdi István, neve a pórok előtt különösen gyűlöletes, mert táborba hívásukat ellenezte; ott volt Csáki Miklós csanádi püspök, kit Dósa parancsára karóba húztak. Egykorú feljegyzés szerint ugyanezt a sorsot szánták a keresztesek Szatmári kanczellárnak, valamint Bakócznak s Perényi nádornak.[331]

A forradalom elnyomása után Ulászló október 18-ikára országgyűlést hirdetett.

Országszerte hangzott a panasz a király ellen, hogy tétlenül nézte a nemesség veszedelmét; Bakócz és Szatmári ellen, hogy meggondolatlanúl s talán éppen gonosz szándékkal idézték elő a lázadást. Nem hiányoztak, kik az előbbit egyenesen azzal vádolták, hogy a hadjáratot a nemesség kiírtására indította meg s Dósa az ő tudtával és beleegyezésével tört az urak ellen. Kapva kaptak e vádon különösen azok, kik eddig is ellenségei voltak Bakócznak, Szatmárinak s az egész udvari pártnak; s míg minden baj forrását ezekben keresték, Szapolyait mint az ország megmentőjét ünnepelték. De haraggal fordúlt a nemesség a főpapság s általában a papság ellen azért is, mert Dósához számos lelkész és szerzetes is csatlakozott.

Az országgyűlésen a rendek szigorú végzéseket hoztak a pórokat illetőleg. Többi között elvették tőlük a szabad költözködés jogát, eme legjobb orvosszert a rossz földesurak ellen. Kimondották, hogy pórszületésű pap püspöki méltóságra nem emelhető; s ha mégis megtörténnék, hogy a király pórszületésűt püspökké nevezne, az ilyennek senki sem köteles tizedet fizetni. A törvény forrása az imént mondottakban keresendő; éle azonban kétségkivül Bakócz ellen irányúl, ki parasztsorból jutott a primási székbe.

Ulászló e végzéseket november 19-ikén erősítette meg. Az aláirók között van Bakócz Tamás és Szatmári György is.[332]

VII.



Ulászló és Zsigmond találkozása a császárral. Zsigmondot Nagyszombatban Szatmári és Brandenburgi György fogadják. A pozsonyi tanácskozások. A két király követeket küld a Bécsbe érkező császár üdvözlésére. A követség élén Szatmári áll. Az uralkodók Hainburg és Bruck között a nyilt mezőn találkoznak. Bécsbe mennek. A pozsonyi megállapodásokat megerősítik. Ünnepségek.

Szatmári a pórok forradalma alatt Budán tartózkodott Ulászló mellett. S míg tombolt a vihar, rideg számítással szövögette politikája szálait.

A lengyel király még márczius első napjaiban Budára küldötte Sidloviczki Kristófot ugyanabban az ügyben, a melynek érdekében kevéssel előbb Tomiczki fáradozott Ulászló udvarában.[333] «Bízunk atyaságodban – írta Zsigmond Szatmárinak, támogatását kérve követe számára, – hogy felséges testvérünk és gyermekeinek érdekét úgy fogja szolgálni és irányunkban olyan érzülettel marad, a mint ezt megfogadta.»[334] De, bár a készség nem hiányzott sem Ulászlóban, sem Szatmáriban, az időközben kitört forradalom miatt egyelőre semmit sem tehettek Zsigmond érdekében. Sidloviczki Budán maradt, itt élte át a parasztlázadás napjait, itt volt még az őszön is, mikor a rendek már gyülekeztek az októberi országgyűlésre. Szatmári e körülményt nem hagyta felhasználatlanúl. A miről már előbb megemlékeztünk, a hosszas együttlét alatt sikerült neki Sidloviczkit a Szapolyaiak támogatásától elvonni s a saját politikája barátjává tenni. Ez volt az oka, hogy, mikor a nemesség országszerte a Szapolyai János dicsőségét hirdette, Szatmárit az ünneplés hidegen hagyta.

Zsigmond hosszadalmasnak találta a meddő várakozást s július végén levélben kérte bátyját a cselekvésre. A császár írja egyebek közt – megfeledkezve a közöttük lévő rokonságról, sőt keresztény hitéről is, római követe útján arra izgatja a pápát, hogy ez a német lovagrendtől elvett birtokok visszaadására kényszerítse őt. A mult télen pedig követet küldött a moszkvai nagyfejedelemhez, hogy kelet felől támadjon reá ugyanakkor, mikor a lovagrend más oldalról fog támadást intézni.

Minderről kétségtelen bizonyságot nyert legutóbb Smolensk várának az elfoglalásakor. Kéri tehát Ulászlót, hasson a császárra, hogy több jóakarattal legyen iránta és országa iránt s ha már segíteni nem akarja, tartózkodjék a háborgatásától. Méltatlan dolog – fakad ki Zsigmond – hogy a császár, a ki feje a keresztény népeknek s kinek első sorban volna kötelessége a keresztény fejedelmek között békét teremteni, a háborúkat kedveli, az eretnekek fegyverét ellenünk fordítja, mikor különben is elég fáradságot ad nekünk a hitetlenek ellen való szüntelen hadakozás.[335]


57. ZSIGMOND KIRÁLY ÉRME.[336]


Zsigmond, hogy meghiusítsa a császár czélzatait, egyenesen a pápához fordúlt, ügye igazságos elbírálását kérve. De itt is helyén valónak találta bátyja tekintélyét igénybe venni. Bizalommal kéri Szatmárit, az ő «szeretett barátját», legyen rajta, hogy Ulászló olyan határozottsággal lépjen fel a szentszéknél, hogy szava súlylyal bírjon s az ő czélzatainak javára szolgáljon.[337]

Ulászló most már mindkét irányban eleget tett öcscse kérésének. S közbenjárása eredményes volt. Már az októberi országgyűlés ideje alatt Budára érkezett Miksa császár követe Cuspinianus János, a koszorús költő s még nagyobb államférfiú. Így a tárgyaló felek közelebb jutottak egymáshoz. De sikerrel kecsegtette a tárgyalásokat az a körülmény is, hogy most mindkét félben meg volt a komoly szándék érdekeik kiegyeztetésére. Ennek oka pedig a megváltozott politikai helyzetben keresendő, melynek előkészítésében legtöbb rész illeti Szatmári kanczellárt.

Tudnunk kell ugyanis, hogy Miksa császár azért izgatta úgy a német lovagrendet, mint a moszkvai nagyfejedelmet a folytonos háborúra, hogy dolgot adván Zsigmondnak a saját országában, megakadályozza ama czélok elérésében, melyeket a Szapolyai párt támasztott benne, mikor azzal kecsegtette, hogy támogatásával megnyerheti, ha nem is maga, de utódjai számára a magyar koronát. Nyilvánvaló, hogy Zsigmond eme törekvése egyenesen veszélyeztette Miksa igényeit, melyeket ugyancsak a magyar korona iránt táplált. Mikor azonban Zsigmond a körülmények kényszerítő hatása alatt kénytelen volt a császárhoz közeledni s Szatmári e kényszerhelyzetet a saját politikája javára kiaknázandó, meggyőzte őt arról, hogy családjának és országának érdekeit helyesebben szolgálja, ha felhagy a hiú reményekkel kecsegtető Szapolyai-párt pártolásával s a császár barátságára támaszkodik, a helyzet lényegesen megváltozott. Éppen ezért a császár s a lengyel király követei közt Budán felvett tanácskozások most már sikeresebbeknek mutatkoztak; s még mielőtt Ulászló a rákosi országgyűlés végzéseit megerősítette volna, november 16-ikán abban történt megállapodás, hogy a következő év tavaszán a császár és Ulászló, valamint Zsigmond találkozni fognak, a mikor is rendezni fogják ez utóbbinak a német lovagrenddel s a moszkvai nagy fejedelemmel régóta húzódó viszályát.

A megállapodást maga Ulászló közölte öcscsével 1514. november 16-ikán. A körülmények úgy kivánták volna – írja – hogy a császárral találkozzunk. De nehogy úgy tűnjék fel a dolog, hogy ez felséged kisebbségével történik, ezt a találkozást elhalasztottuk, felséged követének, valamint tanácsosaink egyező akaratával mindkettőnkre nézve nagyon is hasznosnak és illendőnek látszott, hogy, miként már előbb is írtuk, mindhárman, t. i. a császári felség, mi és felséged minél előbb összejőjjünk, és Isten dicsőségére, országaink javára tanácskozzunk, még pedig úgy, hogy ezen összejövetelen a moszkvai nagyfejedelem s a lovagrend nagymesterének ügye rendeztessék. Miért is, minthogy a császári felség követe udvarunkban időzik, abban állapodtunk meg vele, hogy a legközelebbi húshagyó kedd körül ő felsége Hamburgban, mi pedig felségeddel Pozsonyban jönnénk össze, a hol majd elhatározzuk, hogy mely helyen találkozunk a császári felséggel. A császár gondoskodni fog, hogy erre az összejövetelre úgy a moszkvai nagyfejedelem, mint a lovagrend nagymestere teljeshatalmú megbizottakat küldjön. Kivánatos volna, hogy felséged, ha e megbízottak országán át akarnak a találkozásra jönni, menedéklevelet adjon a számukra. Tanácsosainkkal sokat tanakodtunk, nem lehetne-e e találkozást távolabbi időre elhalasztani éppen felséged miatt, ki most országának legtávolabb eső részein van elfoglalva. De számos ok megfontolása, különösen pedig a közel jövőben fenyegető veszedelmek meggondolása után úgy találtuk, hogy e találkozást továbbra halasztani egyáltalában nem lehet. Miért is kérjük felségedet, egyezzék bele megállapodásunkba. Nem szükséges, hogy közülünk bármelyik is nagy készülettel jöjjön, de mindenesetre mégis olyannal, mely méltóságunknak és tisztességünknek megfelel. Megtehetné felséged, hogy országa ama részeire, melyek leginkább ki vannak téve a veszedelemnek, megfelelő őrséget helyezne vagy fegyverszünetre lépne, míg a szóban forgó ügyek elvégeztetnek. Az nem lesz baj, ha felséged egy vagy két hetet késnék is, ezért az összejövetelünk nem marad el. Ha a jelzett időben jelenhetik meg, ez lesz a legjobb. Bármit határozzon is felséged, kérjük, tudassa azt velünk haladéktalanul.[338]

Ulászló, mint levelében is sejteni engedi, a találkozást nem csupán öcscse érdekében tartotta szükségesnek.

Szapolyai János még mindig nem tett le a reményről, hogy Anna herczegnő kezét elnyerheti. Sőt e reménye erősbödött, mikor a pórlázadás elnyomása új dicsőséggel árasztotta el. Ámde Ulászló most sem akarta őt vőül; s gyermekei jövőjét csak a Habsburg-házzal való összeköttetéssel vélte biztosithatni. Ez irányban már 1506-ban, illetőleg 1507-ben kötött bizonyos szerződéseket Miksával; de e szerződések eddig nem hajtattak végre. Hogy tehát e szerződések végrehajtassanak egyfelől, másfelől, hogy öcscse támogatását éppen a Szapolyaiak ellenében, kiknek eddig pártfogója volt – biztosítsa fia számára: kivánta ő maga a találkozást Miksa császárral s Zsigmond királylyal.

Mint a fenti levélből is kitetszik, eredetileg úgy tervezték, hogy a testvérfejedelmek Pozsonyban fognak találkozni. Minthogy azonban a parasztlázadás okozta hullámok még nem simultak el teljesen, helyesebbnek látszott, ha Ulászló az ország központjában tartózkodik s itt várja be öcscsét. Hammel Mihály azonban azzal a hírrel tért meg, hogy Zsigmond ragaszkodik a Pozsonyban való találkozáshoz. Ulászló hosszas tanácskozás után ebbe bele nyugodott, tudtára adván öcscsének, hogy így esetleg öt-hét napnyi késedelemmel fognak csak megjelenhetni Pozsonyban, mert úgy ő, mint az urak a budai találkozáshoz készültek.[339]

Zsigmond 1515 márczius 5-ikén indúlt el Krakkóból s udvarával s 1500 főnyi lovas-kisérettel márczius 20-ika körül érkezett Nagyszombatba,[340] hol Ulászló küldöttei: Szatmári György s Brandenburgi György fogadták s üdvözölték.[341] Szavaikra Tomiczki Péter válaszolt. Zsigmond király – mondotta – örömmel vállalkozott a fáradságos útra, hogy testvérét s gyermekeit láthassa s hálás szívvel fogadja, hogy a küldöttek vállalkoztak fogadására s a találkozás helyére való kisérésére.[342]

Ulászló gyermekeivel s az urakkal, köztük Frangepán Gergely kalocsai érsekkel, Szalkai László váczi, Keserű Mihály boszniai, Országh János szerémi püspökökkel, Szentgyörgyi Péter országbíróval, Bornemisza János kincstartóval, Bánfi János főpohárnokkal, Pálóczi Mihály főkamarással s sok mással már márczius 18-ikán Pozsonyba érkezett. Öcscse közeledtére, márczius 24-ikén, gyaloghintóban elébe ment. A találkozás örömmel teljes volt. Zsigmond nevében Tomiczki üdvözölte Ulászlót. Ő felsége – szólt – örömmel várt e találkozásra s örömét fokozta az a fényes beszéd, melylyel Ulászló küldöttei fogadták Nagyszombatban.[343]

A császár azonban a kitűzött időben nem jelent meg. Birodalmának ügyei másfelé tartották s Lang Máté gurki bibornokpüspököt küldötte, hogy nevében a fejedelmeket üdvözölje s a tárgyalásokat megkezdje.

A gurki püspök után egy nappal, márczius 29-iken érkezett Pozsonyba Bakócz Tamás hatszáz lovas kiséretében.

Április 2-ikán, a szent Márton-egyházban tartott ünnepélyes istentisztelet után megnyiltak a tanácskozások, melyek vezetésére mindhárom fejedelem külön megbizottakat küldött ki. – E megbizottak voltak magyar részről: a két érsek és Szatmári György pécsi püspök; lengyel részről: Tomiczki Péter s két más tanácsos; a császár részéről: Lang Máté négy tanácsossal, köztük Cuspinianusszal.

Első sorban a lengyel király, valamint a német lovagrend nagymestere s a moszkvai nagyfejedelem közti viszály rendezése került tárgyalásra. A császár távolléte azonban módfelett megnehezítette a tanácskozást s csak május 20-ikán jutottak a tanácskozó felek eredményre. E szerint a német lovagrend jogviszonyai a lengyel koronához abban az állapotban maradnak, a melyben 1466-ban voltak. A császár a nagymestert nem fogja jövőben Zsigmond ellenében támogatni. Ha újból viszályok támadnának, ezek elbírálására egy bizottság küldetik ki, melynek a császár és Ulászló király, valamint Bakócz Tamás és Lang Máté bibornokok a tagjai. A császár fel fogja szólítani a moszkvai nagyfejedelmet, lépjen békére a lengyel királylyal; ha ezt tenni vonakodnék, megvonja tőle támogatását. A törökök ellen indítandó hadjáratra nézve azt határozták, hogy felszólítják a keresztény fejedelmeket, csatlakozzanak hozzájuk egy közös hadműveletre.


58. LANG MÁTÉ.[344]


A tárgyalások másik része a császár és Ulászló családja között tervezett kettős házasság kérdése körül forgott. Az eredmény nem lehetett kétséges. Kimondották, hogy Ulászló fia Lajos eljegyeztetik Miksa unokájával, Máriával; leánya, Anna, Miksa unokái egyikével: Károlylyal, illetőleg Ferdinánddal. Az egybekelés megtörténik, mihelyt a jegyesek kora megengedi. Ha valamely akadály miatt Károly, illetőleg Ferdinánd nem vehetné feleségül Annát, maga a császár fog vele frigyre lépni. Hogy Anna herczegnő véglegesen biztosíttassék Szapolyai János elől, már most, tizenkét éves korában, átadják Miksának, azzal az ürügygyel, hogy neveltetésének befejezését Németországban nyerje. Részletesen megállapították a mindkét részről adandó jegyajándékokat. Ezeket a határozatokat május 20-ikán írásba foglalták s Ulászló nevében, kit köszvénybaja akadályozott az írásban, Zsigmond király, a császár nevében Lang Máté bíbornok aláírták. Fenntartották azonban, hogy e végzéseket a császár, a mint megérkezett, szintén meg fogja erősíteni.[345]

Mikor a fejedelmek értesültek a császár közeledéséről, czélszerünek tartották, hogy követeket küldjenek eléje. Ulászló Szatmári György kanczellárt, Buzlai Mózes főudvarmestert s Sternberg Ulászló cseh kanczellárt, Zsigmond pedig Sidloviczki Kristófot, Lubranszki Jánost s Gorki Lukácsot jelölte e tisztségre. Oly hosszas várakozás után – írja Ulászló a követek számára adott megbizólevélben – értesülvén felséged érkezéséről, úgy az ügyek nagysága, mint testvéri érzületünk hatása alatt a nevezetteket küldtük, kik felségedet nevünkben üdvözöljék, s bizonyos ügyeket, melyek találkozásunkat illetik, előadjanak.[346]

A követek ötszáz válogatott lovas kiséretében július 6-ikán indultak Bécsbe, hová július 10-ikén maga Miksa császár is megérkezett.[347]

A követek már a következő nap megjelentek előtte. Szatmári volt a szónok. Üdvözölte a fejedelmek nevében, tolmácsolta ezek nagy örömét megérkezése felett, magasztalta fényes tulajdonait, majd a Pozsonyban tárgyaltakról szólt, választékosan, – mint az egykorú feljegyzés mondja – de talán hosszasabban, mint a hely és a körülmények kivánták.[348]

A császár nevében a spanyol Motta Péter a theologiai tudományok licentiatusa, válaszolt röviden. A császár ő felsége – mondotta – végtelenül örül a közeli találkozáson; követeket fog küldeni, kik a királyokat üdvözöljék s akaratát előttük feltárják.[349]

A találkozás alapjáúl július 16-ika tüzetett ki, helyéűl pedig a Bruck és Hainburg közötti nyilt mező, hol egy máglya füstje fogja a helyet megjelölni. Ulászló gyermekeivel Bruckból, Zsigmond Hamburgból, a császár Trauttmansdorfból fognak indulni.

A találkozás pontosan meghatározott szertartások között történt, melyeket Cuspinianus a találkozást megelőző éjjelen közölt a fejedelmekkel.

A császár és Ulászló gyaloghintóban, Zsigmond és Lajos lóháton, Anna herczegnő négyesfogaton érkeztek. A császárt először Lajos üdvözölte mint második atyját, azután Anna herczegnő, majd Ulászló. Végül fordult a császár a lengyel királyhoz eme jelentőségteljes szavakkal: Ez az a nap, melyet az Úr készített számunkra; örvendezzünk és vígadjunk rajta![350] Felséges császár, – felelte Zsigmond – bárcsak találkozásunk üdvös és szerencsés lenne országainknak, alattvalóinknak s az egész kereszténységnek.

A császár Bécsbe hívta a fejedelmeket. A magyar urak közül többen – a Szapolyai-ház hívei – ellene voltak a Bécsbe menetelnek. A kérdést a lengyel király határozott szavai döntötték el. Elhagyva országomat, hogy lássam a császárt – mondotta – ide jöttem. Tehát nem csak Bécsbe, de bárhová óhajtaná ő felsége, szivesen fogom követni. Teljes bizalommal vagyok a császár iránt. Bátyámat gyermekeivel magammal viszem; a kik akarnak, kövessenek.

A császár még aznap visszatért Bécsbe, a királyok pedig szállásaikra, hogy másnap maguk is Bécsbe menjenek.

A császár fényes fogadtatásban részesítette vendégeit. A bécsi egyetem tanárai pedig ragyogó szónoklatokban ünnepelték a fejedelmeket s a kiválóbb személyeket. Szatmári Györgyöt Kresling János üdvözölte.


59. MIKSA, ULÁSZLÓ ÉS ZSIGMOND TALÁLKOZÁSA.[351]


A humanisták szóvirágos s könnyen túlzó nyelvén magasztalta benne a tudóst, a tudományok és művészetek bőkezű pártfogóját, az Isten szíve szerinti főpapot s a bölcs államférfiút. Annál inkább meghajlik előtte – mondotta Kresling, – mert nem szülői kérése, ősei érdemei, előkelő származása, de a saját ereje, fényes tulajdonai juttatták a püspöki, a kanczelláriai hivatalra, ily nagy méltóságokra, s ez az igaz nemesség. Pythagoras ama sok szabály között, melyeket az emberi nemre üdvöseknek mondott, különösen kettőre figyelmeztet: vallásosságra s a lélek kiművelésére. Ő Pythagoras tanításának legbuzgóbb követője. Mert vallásosságban annyira kitűnik, tudományban annyira bővelkedik, hogy a legjelesebb főpapok egyikének sem lehet utána tenni. Innen van, hogy asztalánál csaknem állandóan vannak tudósok s tanulni vágyók, kiket ritka bőkezűséggel pártfogol. Ez az oka, hogy királya hívei közül őt választotta ki, kire titkait, országának legfontosabb ügyeit bízza.[352]

A fejedelmek és tanácsosaik július 19-ikén gyűltek első ízben össze tanácskozásra a császári várban.[353] Tárgyalásukat még ugyanezen napon be is fejezték. A császár mindazt, a mire nézve a két fejedelem követével Pozsonyban megegyezett, helybenhagyta.[354] Sőt a következő napon «hármas számban lévén a tökély», Lajost fiává fogadta, de Károly és Ferdinánd, valamint nővéreik örökösödési jogának csorbítatlan fenntartásával»; a német birodalomban helyettesévé nevezte s felhívta a választó-fejedelmeket, hogy halála után Lajost királyukká válaszszák.[355] Ugyanekkor közös akarattal végezték, hogy Ulászló halála esetére a kiskorú Lajos feletti gyámnoki tisztet a császár és a lengyel király fogják viselni, kiknek nevében egy hat tagból álló kormánytanács fogja az országot vezetni.

Július 22-ikén a császár s a királyok, a herczegek és herczegnők, kiséretökkel a szent István-dómba vonultak, hol mise végeztével a kettős eljegyzés az egyház színe előtt is végrehajtatott. Az eljegyzést több vitéznek lovaggá ütése követte s az esztergomi primás ünnepélyes áldása fejezte be. A székesegyházból a várba tértek vissza gazdag lakomára.


60. BÉCS LÁTÓKÉPE A XVI. SZÁZADBAN.[356]

A következő napok lovagi játékok között teltek el.[357] De e mulatságok nem foglalták el annyira Szatmárit, hogy magándolgaira ne gondolhatott volna. Július 30-ikán írja a kassai tanácsnak, hogy Roskoványi István bizonyos birtokait 600 forintért zálogba akarja neki adni. Mielőtt azonban elfogadná az ajánlatot, ismerni akarja e birtokokat. Kéri tehát a tanácsot, hogy tekintse meg azokat s az eredményről haladéktalanúl értesítse őt.[358]

Július utolsó napján a fejedelmek Bécsújhelyre mentek. Mulatozással töltöttek pár napot, míg augusztus 3-ikán búcsút vettek egymástól.

Így ért véget a fejedelmek találkozása. Az eredménynyel mind a hárman meg voltak elégedve. De talán legteljesebb volt Miksa császár öröme, mert reményei erős alapot nyertek, hogy családja nagygyá s hatalmassá leszen.[359]

VIII.



Szatmári Bécsből Pécsre tér. Innen harczol a jászai konventtel, a melynek kegyuraságát Ulászló reá s Kassa városára ruházta.

Szatmári a fejedelmek elválása után visszavonult püspöki székhelyére, Pécsre. Innen vezette azt a harczot, mely közte s a jászai prépostság között a kegyuraság révén már évekkel előbb keletkezett s most újult erővel tört ki.

Ulászló király ugyanis a nevezett prépostság kegyuraságát még 1508-ban Szatmárira s Kassa városa tanácsára ruházta. A mikor ezt tette, nem járt töretlen úton.

Hazánkban a XII. századtól kezdve az egész középkoron át szokásban volt az apátságok, prépostságok, sőt püspökségek kegyuraságának átruházása magánosokra, egyháziakra is, de gyakrabban világiakra. Egyik királyunk sem volt azonban oly bőkezű a kegyúri jogok adományozásában, mint II. Ulászló. Csak röviden említjük, hogy szent Margit hatvani prépostságának kegyuraságát Hatvani Menyhértnek újra és Bancsai Andrásnak, valamint utódainak adta; a szent Margitról nevezett bélai apátság, a bakonybéli szent Móricz egyháza, valamint a telki apátság feletti kegyuraságot a pannonhalmi apátnak; míg a leleszi prépostság kegyuraságát a Pálóczi-családra, a pécsváradi, szegszárdi, battai és tihanyi apátságokét Perényi Imre nádorra ruházta; Pálóczi Mihályt, főkamarásmesterét pedig feljogosította, hogy mint kegyúr, öcscsének, Csaholyi Ferencznek a veszprémi, győri, csanádi, váczi, nyitrai püspökségek és a székesfehérvári prépostság közül, üresedés esetén, tetszése szerint bármelyiket adományozhatja.

A kegyúri jogoknak ez átruházása nem volt baj abban a korban, mikor királyaink az egyház, a haza és trón szolgálatában érdemeket szerzett családokat tüntettek ki a kegyurasággal; mikor még az igaz vallásosság töltötte be a kebleket s a kegyuraságot nyerők mint magas erkölcsi kitüntetést tekintették az adományt. Baj lett azonban az erkölcsi ellanyhulás korában, mikor az ily átruházás nem annyira erkölcsi kitüntetést, mint inkább hatalmat jelentett s politikai szolgálatok merő jutalmazására szolgált. A mikor az új kegyurak erőszakos kézzel belenyúltak a monostorok belső életébe s kegyuri jogaik alapján felhatalmaztattak, hogy rokonaikat, hűséges szolgáikat állítsák a monostorok élére, kik nem voltak szerzetesek, s a főnöki szék birásában csupán anyagi javakat kerestek s nem munkálkodtak a szerzetes élet szükségessé vált megújhodásán.

Tagadhatatlan, hogy a monostorok kegyurasága s az annak átruházása révén keletkezett számos visszaélés jelentékenyen közrehatott, hogy a XV. század második, még inkább a XVI. század első felében monostoraink élete, az előző korhoz viszonyítva, szembeötlő hanyatlást mutat, hogy szerzeteseink megfogyatkoztak nemcsak számban, de erkölcsben és tudományban is.

A prémontreiek királyi alapítású jászai prépostságának a koronás király volt a kegyura az egész középkoron át. Csupán egy esetben, a XIII. század derekán, viselte a kegyuri tisztet Füle zágrábi prépost, Béla király öcscsének, Kálmán herczegnek a kanczellárja. A dolog természetéből folyt, hogy ez az átruházás ideiglenes jellegű volt s ha előbb nem, úgy Füle halálával a kegyuri jogok visszaszállottak a királyra. A XIII. század végén hallunk ugyan olyan törekvésekről, melyek e jogok megszerzését czélozták; de III. Endre király egyszer s mindenkorra útját szegte e törekvéseknek azzal, hogy e prépostság kegyuraságát, bárminő jogczímen bárkinek kezében volna is, ezektől visszavonván, örök időkre magára és utódaira ruházta.

A jászai prépostság azonban, ha egész a XVI. század elejéig a királyokban tisztelte is kegyurát, régen elvesztette már üdvös életének egyik főfeltételét, azt t. i., hogy saját kebeléből önmaga választhatott volna vezért önmagának.

Már Mátyás király, az 1458-iki törvényre támaszkodva, mely törvény minden néven nevezendő kegyuraságot a királyra ruházott, azzal a hozzáadással, hogy a szerzetes apátságokra és prépostságokra az apátot, illetőleg a prépostot is kinevezhesse,[360] a jászai préposti széket ismételten önhatalmulag töltötte be; sőt 1480-ban, egyenes sérelmére az említett törvényczikk azon rendelkezésének, hogy a király a monostoros javadalmakat csak ugyanazon rendbeli szerzetesnek adományozhatja, jászai préposttá kincstartóját, Móré Jánost, a tekintélyes Móré-család tagját nevezte, a ki a rendnek nem volt tagja, fehér ruháját ezután sem öltötte magára, a prépostságnak csupán commendatora volt s annyira nem törődött a gondjaira bízott monostor életével, hogy ő maga hivatalánál fogva a királyi udvarban tartózkodván, még prépostsága birtokainak a kezelését sem bízta a konventre, vagy annak valamelyik tagjára, hanem Váradi János budai kanonokra.[361]

Mátyás eljárását követte Ulászló király is. Egyebektől eltekintve, csak azt említjük, hogy 1505-ben igéretet tett Vajai László egri nagyprépostnak, hogy a prépostságot, a mint megüresedik, neki fogja adományozni. Úgy is történt. A következő évben az egri nagyprépost már ura volt a jászai prépostságnak is.[362]


61. A JÁSZAI PRÉPOSTSÁG LÁTÓKÉPE.[363]


Ilyen előzmények után járult Szatmári Ulászló elé, hogy a jászai prépostság kegyuraságát ruházza reá s szülővárosára, Kassára. A kérelem teljesítésének azonban lényeges akadálya volt. Ulászló a Jászó feletti kegyuraságot már előbb Perényi nádornak adta. Bár ez adományozás idejét nincs módunkban pontosan meghatározni, annyi kétségtelen, hogy az adományozásnak a közelmult években kellett történni. Ulászló ugyanis 1505-ben még mint a prépostság kegyura adta azt az említett egri nagyprépostnak. Ez a körülmény azonban Szatmári előtt nem volt akadály. Ulászló visszavette Perényitől a kegyuraságot, a mikor is kárpótlásul a baranyai Szentháromság-apátságét ruházta rá.[364] Tizenegy nap múlva, 1508 június 9-ikén Szatmári György s Kassa városa a jászai prépostság kegyurai voltak. Ulászló király, kegyúri joga alapján, melyet – úgymond – Magyarország minden egyházában bir, tekintetbe véve György püspöknek a gondjaira bízott egyházak erkölcsi és hitélete felett való buzgó őrködését, követendő példát mutatva másoknak is, a jászai prépostság kegyuraságát örök időkre neki és Kassa város tanácsának adta, még pedig a maga teljességében, a mint az 1458-iki törvény meghatározza, tehát a prépost-választás jogával együtt. Felhatalmazta az új kegyurakat, hogy valahányszor a préposti szék megüresedik, a konvent megkérdezése nélkül azt válaszszák, nevezzék préposttá s mutassák be megerősítés végett az esztergomi érseknek, a kit éppen akarnak. Köteles lesz azonban az így választott és megerősített prépost, ha nem volna a rend tagja, a törvényben megszabott időn belül a rend ruháját felölteni, a konventben elegendő számú szerzetest tartani, a prépostság birtokait legjobb tehetsége szerint védelmezni, sőt az előző időkben netalán idegen kezekre jutottakat is visszaszerezni.[365]

E kétszeres átruházás megismerése után nem tartjuk érdektelennek megjegyezni, hogy éppen Ulászló 1494-ben függő pecsétes oklevélben erősítette meg a prépostság összes kiváltságait[366] s hogy csak az egy évvel előbb, 1507-ben tartott országgyülés mondotta ki ismételten, de mindig eredmény nélkül, hogy szerzetes prépostságok csak szerzeteseknek adományozhatók.[367]

Még az átruházás évében megjött az alkalom, hogy az új kegyurak éljenek jogukkal. Vajai László, Jászó commendatora, 1508-ban elhalálozott. Szatmári György a jászai plebánost, Jászai Pál mestert választotta préposttá s mutatta be megerősítés végett Bakócz Tamás esztergomi érseknek. Bakócz a megerősítést megadta s Jászai Pált új méltóságába s prépostsága birtokaiba megbizottja, Tordai Salathiel zólyomi főesperes és esztergomi kanonok személyében investiálta, fejére tevén a saját biretumát s elfogadván tőle a hűségesküt, hogy Pál prépost iránta és utódai, követei és visitatorai iránt mindenkor köteles engedelmességet fog tanusítani.[368]

Bakócz ama szavaiból, melyekkel kötelességévé teszi Jászai Pálnak, hogy «a törvényben megszabott idő alatt köteles a rend öltözetét magára venni», az következik, hogy Pál prépost előbb nem szerzetes, hanem világi pap volt.

Ugyanekkor meghagyta Bakócz «in virtute sancte obediencie» a jászai konventnek, hogy Pált igaz prépostjának ismerje el s a prépostság összes birtokait adja haladék nélkül a kezéhez.

Szatmári annyira szivén viselte jelöltje prépostságát, hogy reábírta Ulászlót, hogy az érsekéhez hasonló irányú levelet intézzen a konventhez. «Mert György pécsi püspök és kanczellárunk – mondja Ulászló – a jászai egyház prépostságát a felségünktől neki adományozott kegyuri jog alapján tisztelendő Jászai Pál mesternek, jászai plebánosnak adományozta ... hűségteknek a legszigorúbban meghagyjuk, hogy György püspököt, mint kegyuratokat, Pál mestert, mint prépostotokat és igaz uratokat tekintsétek.»[369]

Pál prépost 1508-1515-ig vitte a monostor kormányát s neve a jelesebb prépostok közt említtetik.

Szatmári szükségesnek tartotta, hogy kegyuraságát a pápa is megerősítse. II. Julius ezt meg is tette 1510-ben február 6-ikán kelt bullájával.[370] Szatmári nem minden dolgában volt ily buzgó és aggályos. Már említettem, hogy rövid tíz év lefolyása alatt ura volt a fehérvári, erdélyi, budai prépostságoknak, a veszprémi, váradi, pécsi püspöki székeknek, a nélkül, hogy püspökké, vagy csak egyszerű áldozó pappá szenteltette volna magát; hogy ismételten azért folyamodott a szentszékhez, hogy ne köteleztessék a rendek felvételére, mert papi kötelességei akadályoznák hivatali teendőiben; hogy nem tartotta szükségesnek püspökségéhez a pápa megerősítését kérni. Ha tehát éppen ebben a kérdésben, mely pedig pusztán hatalmi tény volt, annyira aggályos és buzgó volt, annak mélyen járó okának kellett lenni.

Oka volt pedig a prémontreiekben megnyilatkozott vágy, hogy önmaguk önmagukat reformálva, dicsőséges multú rendjöket megtisztítva a lépten-nyomon felburjánzó gaztól, kiragadva a nem palástolható erkölcsi és szellemi hanyatlásból, hajdan való fényébe állítsák vissza. Az semmit sem von le érdemökből, hogy szándékuk nem sikerült. Nem csupán rajtuk múlt, hogy becsületes törekvésük hajótörést szenvedett.


62. II. JULIUS PÁPA ÉRME.[371]


A prémontreiek 1510-ben egyetemes rendi gyűlést (capitulum generale) tartottak Francziaországban Saint-Quentinben. A gyűlés kitűzött és nyiltan bevallott czélja a hanyatló szerzetes élet felfrissítése volt. A magyarországi prémontreiek Ulászló király előlegesen kikért és megnyert engedelmével Majtényi Uriel turóczi prépostot küldötték a gyűlésre, mely több üdvös végzés között azt is elhatározta, hogy, mert éppen hazánkban a szerzetes élet hanyatlásának egyik fő oka a monostorok kegyurasága révén véghezvitt visszaélések voltak, – meghagyván a kegyuraknak a védnöki tisztből folyó kötelességeket, a prépostválasztás minden egyes monostornak elvitázhatatlan joga legyen.

Az egyetemes gyűlés határozata azonban nálunk csak úgy juthatott érvényre, ha azt a király is, mint az összes magyar egyházak főkegyura, helybenhagyta. Ezért Majtényi Uriel s vele Fegyverneki Ferencz sági prépost,[372] a magyarországi prémontreiek nevében és megbizásából Ulászló elé járultak, az egyetemes gyűlés végzéseit, azt is, mely a monostorok számára a szabad prépost-választás jogát követeli, elébe terjesztették s kérték, hogy mindazoknak királyi tekintélyével adja meg a szentesítést.

Ulászló a prémontreiek kérését teljesítette s így elismerte, illetőleg visszaadta és biztosította a prépost-választás jogát is, kimondván, hogy «... ezen ország prémontrei rendje – mind a prépostok, mind a szerzetesek – mikor valamelyik egyházuk főnökét és prépostját elveszti s ennek helye törvényesen megüresedik, – bírjon joggal egyetértő szóval és megegyezéssel prépostot választani; királyi tekintélyünk mindazonáltal és kegyúri jogunk, melyet azon egyházak adományozása tekintetében birunk, a mi felségünk és utódaink részére érintetlenül és sértetlenül fenntartassék és megmaradjon; a prépostoktól és rendtagoktól megválasztott személy, miután bemutattatott s az illető egyházmegyének időszerinti főpapjától a megerősítést és megáldást elnyerte, tőlünk és utódainktól, Magyarország királyaitól az adományozást elnyerni köteles legyen; továbbá sem mi, sem utódaink, Magyarország királyai, vagy bármely más kegyurak, a megüresedő prépostságokat másoknak ne adományozhassuk és ne adhassuk, mint azoknak, kiket a prémontrei rend prépostjai és tagjai, szabályaik és törvényeik értelmében, kánoni és törvényes módon megválasztottak és alkalmas pásztor gyanánt, elégséges bizonyítványokkal támogatva, nekünk, utódainknak és egyéb kegyuraknak bemutatnak és ajánlanak. Egyszersmind a minket és utódainkat, Magyarország királyait megillető tekintély erejénél fogva, a prémontrei rend prépostjainak és tagjainak megengedjük, hogy a prépostokat, kik alkalmatlanoknak, fegyelmezetleneknek és a rend javait pazarlóknak bizonyítják magukat, letenni, a prépostságtól megfosztani, és az ilyen alkalmatlan prépost helyébe más, alkalmas személyt választani hatalmukban álljon. Végre elrendeljük, hogy a prémontrei rend egyházainak kegyurai, kiknek ősei és elődei akár alapítás vagy adományozás czímén, akár királyi elődeinknek engedelméből valamelyik prémontrei rendű prépostság adományozására a kegyuri jogot megszerezték és utódaikra s örököseikre átszállították, úgyszintén azok is, kiknek erényeik és érdemeik jutalmául mi saját kegyuri jogunkat átengedtük, mindenképen a prépostságoknak a megválasztott prépostok részére való adományozása körül úgy járjanak el, a mint azt mi magunk és utódaink részére megállapítottuk.»[373]

Ulászló idézett szavaiból kitűnik, hogy a magyarországi prémontreiek, így a jászai konvent is, királyi tekintélylyel visszaszerezték prépost-választó jogukat, melytől az 1458-iki törvény megfosztotta őket. És éppen ez a körülmény volt az, mely Szatmárit arra sarkalta, hogy Jászó feletti kegy uraságát, úgy a mint azt Ulászlótól kapta, vagyis a prépostnevezés jogával együtt, II. Julius pápával is megerősíttesse. Nem lehet ugyanis kétségünk az iránt, hogy Szatmári teljes tájékozottsággal birt a prémontreiek törekvéséről, hogy idejében tudomást szerzett a francziaországi káptalan végzéseiről s elébe vágva a prémontreieknek, pápai tekintélylyel vélte biztosíthatni szerzett jogát.

Azonban emlékeink arról tudósítanak, hogy királyi adomány, pápai megerősítés mind nem voltak elegendők kétségtelenné tenni Szatmári jogát. Mert a jászai konvent sietett tudomására hozni, hogy ezentúl önmaga szándékozik főnökét megválasztani, a miről Szatmári természetesen hallani sem akart. És hogy a meghajolni nem akaró konventet megtörje, ismét a pápához folyamodott. S a rosszul informált pápa most sem hagyta el.

1511 február 6-ikán kelt bullájában felhatalmazta a püspököt, hogy mint apostoli visitator keresse fel a jászai monostort s legjobb belátása szerint reformálja meg. Felhatalmazta, hogy a monostort s annak minden egyes lakóját – – tam in capite quam in membris – lelkiekben és anyagiakban megvizsgálja, statutumait vesse szigorú bírálat alá s bármit talál is javításra, megszabályozásra, korlátozásra, megváltoztatásra szorúltnak, azt a szent kánonok és a prémontrei rendnek szabványai szerint javítsa, szabályozza és reformálja meg. «Mi – mondja a pápa – apostoli tekintélyünkből és hatalmunkból kifolyólag teljes és tökéletes felhatalmazást adunk neked, hogy ha az ottan való kihágások úgy követelik, az említett kanonok és szabványok szerint büntess, és ha az ő érdemetlen voltuk, gonoszságaik szükségessé teszik, a mostani prépostot, az összes kanonokokat és más személyeket, kik ott találhatók, összes élvezett javaiktól, méltóságaiktól, tisztségeiktől megfoszszad; szabadságot adván az így elmozdított prépostnak, kanonokoknak és más személyeknek, hogy a prémontrei rend más monostoraiba vonulhassanak, ha jóakaró befogadót találnak; felhatalmazván téged arra is, hogy más személyeket, kik a most eszközölt reformálás alatt élni akarnak, bevezetni, minden ellenmondót, bárminő állású és rendű legyen, egyházi fenyítékkel megfékezni s ha ez a reformálás más módon végrehajtható nem volna, a világi karhatalmat is segítségül hívni jogod legyen.»[374]

Elment-e Szatmári Jászóra, hogy a reformot foganatosítsa, nem tudjuk megmondani. Emlékeink hallgatnak erről. De azt már tudjuk, hogy ha meg is fordúlt Jászón, a prépostot nem találta méltónak arra, hogy méltóságától megfoszsza, mert Pál prépost 1515-ig, ha nem is zavartalanúl, de megszakítás nélkül vitte a monostor kormányát. Azt is tudjuk, hogy a konvent ellenállását sem sikerült teljesen megtörni s erőszakos követelése jogosságáról meggyőzni, mert 1514-ben a konventnek egyik legbuzgóbb tagja,[375] az előkelő családból származó Karácsondi Gergely jelent meg a budai káptalan előtt s ünnepélyesen óvást emelt nemcsak a prépost-választás jogának elvétele, hanem az egész átruházás ténye ellen s Fegyverneki Ferencz, sági prépost és a prémontrei rend azonkori visitatora, meg a jászai konvent nevében Ulászló királyt a kegyuraság adományozásától, a pécsi püspököt s a kassaiakat annak elfogadásától, valamint a prépostság birtokainak erőszakos elfoglalásától tilalmazta.[376]

Mindjárt hozzátehetjük azonban, hogy a tiltakozás puszta tiltakozás maradt. Szatmári és a kassaiak ragaszkodtak jogukhoz éppen úgy, – mint a konvent. Így történt, hogy mikor Pál prépost 1515-ben meghalt, a kegyurak és a konvent mint határozott ellenfelek állottak egymással szemben, mindkét fél magának követelvén a préposti szék betöltését. Rendkivül érdekes a mérkőzésük, éppen azért bővebben szólunk róla.

A mint a kassaiak értesültek Pál prépost már-már elközelgő haláláról, sürgős levelet írtak Szatmárinak. A levél Pécsett találta őt, hová – mint fentebb megjegyeztük – a bécsi ünnepségekről vonúlt kipihenni a fáradalmakat. Szatmári, míg egyfelől megköszöni értesítésüket, másfelől megrójja őket, mert nem írták meg: meghalt-e már a prépost, vagy nem; de hogy minden eshetőségre készen legyenek, emez igazi diplomatához illő választ adja nekik: «Úgy gondoltuk, hogy királyi meghagyó parancsot eszközöljünk ki számunkra, melyben a felség kijelentené, hogy mi vagyunk annak a prépostságnak a kegyurai és meg is akar minket e kegyuraság birtokában tartani; nektek pedig megparancsolná, hogy azt, a kit én arra a prépostságra választottam, kötelesek vagytok abba bevezetni és behelyezni. És ha a rendtagok ellenkeznének, hatalmatokban álljon a prépostság birtokait megszállani, sőt magát a monostort elfoglalni, nehogy úgy tűnjék fel a dolog, mintha mindezt a saját felelősségünkre és tekintélyünkkel tennők, a mint ezt a király leveléből világosabban meg fogjátok érteni. A miért is keressetek és válaszszatok a prépostságra alkalmas, tanúlt, jó erkölcsű és tiszta életű személyt, olyat, a ki nekünk is tetszik; ha máshol nem találtok, válaszszatok a rendtagok közül, a kit a királyi felség meghagyó levele szerint vezessetek és helyezzetek be a prépostságba, hogy nyilván kitűnjék, hogy mi választottuk és tettük a prépostot, nem pedig a rendtagok. Ha pedig a rendtagok valamiben ellenmondanának, járjatok el a királyi parancs szerint, foglaljátok el a monostor birtokait, sőt magát a monostort is, ha mindez botrány, vérontás és emberhalál nélkül megtörténhetik; ha pedig ezek nélkül a monostor ki nem ostromolható, akkor legalább birtokait foglaljátok el s a tőletek választott prépostot az elfoglalt javakból tartsátok mindaddig, míg másképen nem fogunk gondoskodni.»[377]

Híven jellemzi e levél Szatmárit. Nyilvánvaló innen is, – hogy csak egyet említsünk, – hogy önző hatalmi czéljainak elérésére kész volt gyenge urát, de mégis csak koronás királyát durva eszközül felhasználni.

A pécsi püspök levele még nem érkezett Kassára, mikor Brodarics István, a későbbi váczi püspök, ez idő szerint Szatmári titkára, levélben arra kérte Kassát, hogy a jászai prépostságra Péter deákot, a pécsi püspök egyik alkalmazottját jelölje. Tegyék meg ezt az ő és Darhóczi Kristóf, a püspök kamarása kedveért. «Ha közbe akartunk volna lépni – írja – a mi főtisztelendő urunknál, hiszszük, bírjuk annyira a kegyét, hogy a prépostságot Péter számára megszerezhettük volna.[378]

Nem az a lényeges, hogy Brodarics jelöltje nem nyerte el a prépostságot, hanem az, hogy ily kérelmet elő lehetett terjeszteni. Ez az egy tény is bizonyítja, mennyi visszaélés történhetett a kegyúri jogoknak helytelen és könnyelmű értelmezése folytán. Vajjon Brodarics vagy főpap ura hitte-e, hogy Péter deák bölcsebben és áldásosabban fogja vezetni a monostort, mint annak valamely kipróbált, fogadalmat tett tagja?

A mit Szatmári óhajtott és Kassának igért, pár nap múlva megtörtént. Ulászló egy és ugyanazon napon parancsot intézett mind a kassai tanácshoz, mind a jászai konventhez s a prépostság összes népeihez. Látszik, hogy e leveleket Szatmári fogalmazta.

Az elsőben azt írja Ulászló, hogy megütközéssel értesült György püspöktől, hogy a jászai szerzetesek szembehelyezkedtek kegyuraikkal, s jóllehet még el sem temették prépostjukat, már is azon fáradoznak, hogy nélkülök válaszszanak prépostot. Eltökélt akarata azonban, hogy adományozását érvényben tartja; azért meghagyja, hogy a kit a pécsi püspök kinevez, vezessék be a prépostságba, s ha a rendtagok ellenkeznének, úgy foglalják el a prépostság birtokait, s adják az új prépost kezébe.[379] A prépostság népeinek szintén kijelenti, hogy adományozását minden áron fenn fogja tartani; miért is megparancsolja, hogy azt ismerjék el prépostul, s annak a kezéhez szolgáltassanak minden jövedelmet, a kit a pécsi püspök s nem a konvent választott. Ha ezt tenni vonakodnának, nagy baj érhetné őket, – teszi hozzá Ulászló.[380] Ugyanily szellemben írt a konventnek is.


63. BRODARICS ISTVÁN NÉVALÁÍRÁSA.[381]


Hiába való volt azonban Szatmári minden erőszakossága, hiába hívta segítségül s egyúttal fenyegetésül a királyi tekintélyt, a konventet nem némította el, még csak meg sem félemlítette.

Kevéssel a fenti levelek kibocsátása után ugyanis Fegyverneki Ferencz, a már jól ismert sági prépost, megjelent a király előtt s felmutatta Ulászlónak saját levelét, melyben a prémontreieknek s így Jászónak is biztosítja a szabad prépost-választás jogát.

A gyámoltalan király kénytelen volt elismerni, hogy a Fegyvernekitől bemutatott írás igaz és hiteles; de be kellett ismernie azt is, hogy Szatmári és Kassa jogát is hasonló királyi levelek támogatják. Éppen ezért egyelőre úgy intézkedett, hogy míg a vitás kérdés egyfelől a püspök és a kassaiak, másfelől a konvent között törvény szerint megvizsgáltatnék, mindkét fél tartózkodjék a prépost-választástól. Nem lehet tagadni, hogy ez lett volna a leghelyesebb kivezető út.

Ulászló azonban csakhamar megváltoztatta nézetét, illetőleg megváltoztatták vele azok, a kiknek ez érdekükben állott. Mert a mikor bemutatták neki a kegyuraságot adományozó leveleit és még három pápai bullát, mely adományát megerősíti; a mikor azt hangoztatták előtte, hogy a pécsi püspök mindezideig a kegyuraság háborítatlan birtokában volt, már pedig a jogi elv szerint is – mondották Ulászlónak – «possidentis condicio, que penes ipsum dominum episcopum esse videtur, iuri semper preferri soleat», úgy döntött, hogy a püspök választása a rendtagok választásának elébe tétessék s a konvent azt ismerje el prépostul, a kit Szatmári választani fog. De «nehogy a rend azt gondolja – hangzik tovább a határozat, – hogy vele méltánytalanság történt», mikorra a pécsi püspök a király körébe érkezik, küldjön a rend megbizottakat a kérdés végleges tisztázására.[382]

A király válasza olaj volt a tűzre. Pár nappal később már olyan hirek mentek a királyhoz, hogy a kassaiak az előző királyi parancsokra és Szatmári leveleire támaszkodva, túlbuzgóságukban már megszállották a prépostság birtokait s már ágyukkal készülnek ostromolni a monostort, melyben a szerzetesek sorakoznak, hogy fegyverrel a kezükben védjék igazukat. Mint utóbb kiviláglott, a hirek ilyen formában túlzottak voltak. Mégis annyira hatottak Ulászlóra, hogy legutóbbi döntését újra megváltoztatta és szigorúan meghagyta a kassaiaknak, hogy minden további erőszakos lépéstől tartózkodjanak; sőt a mit elfoglaltak, azt is adják vissza a szerzeteseknek. S visszatért már egy ízben kimondott határozatához, hogy mindaddig, míg a kegyurak és a konvent követelése előtte jogtudósoktól megvizsgáltatnék és végérvényesen eldöntetnék, mindkét fél tartózkodjék a prépost-választástól. Mért – hangzik az okos szó – «elhatároztuk, hogy azokat a villongásokat, melyek a prépostság kegyurasága révén keletkeztek, törvényes úton, nem pedig fegyverrel fogjuk megszüntetni és lecsillapítani«; mindaddig a monostor birtokai a rendtagok kezén maradjanak.[383]

Így folyik a küzdelem, a mikor egyszerre, egész váratlanúl arról értesülünk, hogy van már prépostja Jászónak, és pedig Karácsondi Gergely,[384] a konventnek már ismert tagja. Bátori János, Abaújvármegye egyik szolgabírája értesít erről szeptember 8-ikán, tehát négy nappal a király fenti levele után a kassai tanácshoz írt levelében.[385] Kétségtelen, hogy a választásnak e napokban kellett történni. Három nappal utóbb már a királynak is tudomása volt róla. S nem lett volna Ulászló, ha bele nem nyugszik a történtekbe. Sőt azt hagyja meg a konventnek, hogy miután már van prépostja, még pedig a saját kebeléből való, az új prépostnak mindenben engedelmeskedjék s maradjon békében, míg követelésének elbírálása az ő jelenlétében elkövetkezik. Ulászló maga is érzi, hogy következetlen. Mentegeti eljárását a konvent előtt, hogy rövid napok alatt egymással homlokegyenest ellenkező rendeleteket adott ki. «A közelmúlt napokban – írja – eltérő tartalmú leveleket intéztünk hozzátok e prépostság kegyurasága ügyében. Ne csodálkozzatok, ha e levelek egymással ellenkeznek, mert ez az előttünk tett különböző s egymással homlokegyenest ellenkező előterjesztések folytán történt».[386]


64. KARÁCSONDI GERGELY NÉVALÁÍRÁSA.[387]

A nehéz kérdés tehát megoldatott. Sajnos azonban, az egyidejű emlékek arra nem adnak határozott felvilágosítást, hogy miképen oldották meg. Ulászló legutóbbi levelében csak annyit árul el, hogy már van választott prépostja a konventnek, majd így folytatja: «az előbb említett módon megválasztott prépostnak mindenben engedelmeskedjetek», de hogy miben állott ez az «említett mód», elfelejti megmondani.

Tekintetbe véve azonban, hogy a prépost választása a küzdelem hevében egészen váratlanúl történt; hogy Ulászló ismételten idézett levelében azt is mondja, hogy még mindig vannak a prémontrei rendben, főképen a jászai konventben olyanok, kik a préposti széknek azon módon való betöltését, a mint ez alkalommal történt, nem helyeslik, – a miből következik, hogy nagyobb része helyeselte; hogy körülbelül két héttel a történtek után Szatmári azt írja Kassának, hogy a prépostsággal szemben követett eljárását mindenben helybehagyja;[388] hogy a kassai tanács 1515 szeptember 10-ikén kelt levelében azt hangoztatja, hogy a prépostságot Szatmári nevében Karácsondi Gergelynek adta, kit jeles erényei, életszentsége, erkölcsi tisztasága e méltóságra kiválóan ajánlottak, hallgat azonban a konventnek bármi módon is érvényesült választásáról;[389] hogy Szatmári 1515 november 23-ikán Karácsondi Gergelyt a maga részéről is elfogadja, préposttá választja és nevezi, még pedig Kassa városa ajánlására és ugyancsak kiváló tulajdonaira való tekintetből, hallgat azonban ő is a konvent bárminemű választásáról vagy ajánlásáról;[390] holott ugyanő a préposti szék legközelebbi megüresedése és betöltése alkalmával nyiltan mondja, hogy Bálint perjelt, a konvent ajánlására, «ad commendacionem honorabilis conventus ... de Jazow» nevezi ki préposttá:[391] azt kell hinnünk, hogy Kassa és a konvent, belefáradva az áldatlan küzdelembe, «ad hoc» feltételes egyezségre léptek. Ezt annál inkább kivánhatta a konvent, mert nem lehetett kétsége az iránt, hogy bármily jogos és igazságos is küzdelme, az előbb-utóbb az ő kárára fog eldőlni. Engedett tehát most követeléséből, nyugodtabb időkre hagyva joga kivívását s hajlandó volt a békére, ha Kassa város tanácsa az ő jelöltjének, Karácsondi Gergelynek adja a prépostságot.

Végeredményben tehát az új kegyurak győztek. Mert a konventre nézve a vitatott szabad választás elvének csak halvány érvényesülése volt az, hogy Szatmári, illetőleg Kassa városa a körülményeknek ha nem is kényszerítő, de mindenesetre komoly hatása alatt elfogadták az ő jelöltjét. S éppen ez a körülmény magyarázza meg, miért mondja Ulászló, hogy még mindig vannak a prémontrei rendben olyanok, kik a történtekbe beleegyezni vonakodnak. Kétségtelen, hogy a király arra a harczias kisebbségre vonatkoztatta e szavakat, mely a préposti szék ilyen betöltésében jogfeladást látott.

A közel jövő e kisebbség álláspontját igazolta. Mert a konventnek ama hite, hogy jogainak biztosítását békés úton elérheti, kába reménységnek bizonyúlt. Az Ulászlótól ismételten kilátásba helyezett összejövetel ugyanis sohasem történt meg. Szatmári pedig, okulva a most történtekből, óvatosabban, de annál határozottabban készült arra, hogy alkalmas időben, teljesen elfojtva a konventnek szabad választásra irányuló törekvéseit, önhatalmulag adományozza a prépostságot. Eme tervét, ha pár évvel későbben is, teljes siker koronázta. S a most oly erélyes konvent akkor megalázva, megtörve, tehetetlenül állott hatalmas ellenfele előtt.

IX.



Zsigmond király felesége 1515. okt. 2-án meghal. Szatmári vigasztalja Zsigmondot. Ulászló sem sokkal éli túl a bécsi örömnapokat. Székesfejérvárott nejével közös sírba temetik.

Zsigmond lengyel király öröme, melyet országa ügyeinek sikeres rendezése felett méltán érezhetett, nem maradt zavartalan. Borbála királyné július 1-én leánygyermeket szült, ki a keresztségben az Anna nevet kapta. Az örvendetes esemény híre Pozsonyban találta Zsigmondot. Bár hőn óhajtotta – írja innen – hogy neje fiúgyermekkel ajándékozza meg, ki majdan országaiban uralkodjék, mégis nem kisebb az öröme, mintha fia született volna.[392] De még ez az öröm is nem sokára búra változott. A kis Anna születése az anya halálát követelte. Mikor Zsigmond augusztus 19-ikén Krakkóba érkezett,[393] a királyné állapota már nagyon is aggodalmas volt. Betegsége mindinkább súlyosbodott, míg október 2-ikán élte virágjában letörte a halál.

Az ifjú királyné halála nálunk is őszinte részvétet keltett. Az elsők között volt, kik vigasztaló szavukkal felkeresték a gyászoló királyt, Szatmári György.

Kimondhatatlan a veszteség – írja többek között – mely a királyné halálával bekövetkezett. Tudom, mily mély s szinte megmérhetetlen sebet kapott felséged. De szembe kell szállni a fájdalommal. Most van szükség felséged nemes és erős lelkére, a szenteknek és prófétáknak szavaira, a keresztény hitnek erősségére. Mert a mik, a természet kényszerűsége folytán, naponta történnek az emberekkel, óhajukon kívül, azokat nyugodt lélekkel kell elviselni. Felséged bölcseségének a feladata, hogy ezeket a csapásokat önmérséklettel fogadja s önmagában ismételten meggondolja: oly törvény alatt születtünk, hogy halandók legyünk. Mert nem testünkkel születtünk halhatatlanoknak, de lelkünkkel, mely annál kedvezőbb helyzetben van, minél kevésbbé forog e mulandó és világi cselszövények között. Mert maga az emberi lélek égi, az égből származott, isteni erő lakozik benne, bizonyos módon isteni természetet és az Istennek képét viseli magán, mely, míg a földből alkotott test bilincseibe van zárva, mint az apostol mondja, vándorútra kél az Urtól; s ha földi tartózkodásunk háza megsemmisül, lesz egy más házunk, melyet az Isten épített, nem emberi kézzel készült, de örökké tartó. Ha tehát a halál az, mely a boldogságot elhozza s az Istennel egyesít, ki panaszkodhatik jogosan a halál miatt? Hogy ez minket ettől a durva és testi kapcsolatból megszabadítva, az örök boldogságra képesít s hogy ennél az ártatlan emberre nincs kivánatosabb, világosan bizonyítja a bölcs és szent próféta, mikor így szól: Egyet kértem az Úrtól, ezt kivánom, hogy életemnek minden napján az Úrnak házában lakjam, azaz: hogy haljak meg s jobb étetet nyerve, az istenlátásának örökkétartó és elenyészhetetlen édességét élvezzem. Él tehát, mondom, sőt most él végre felséged hűséges neje, ki szenny nélkül élvén át az életet, menten az örök büntetés félelmétől, ezen háborgós hajózásnak hullámaiból és viharaiból, a halálnak legenyhébb neme útján jutott el az örök üdvnek és boldogságnak biztos és békés kikötőjébe, hogy a minden jó mindenható szerzőjénél és fejénél, az Istennél, minden napját örökös örömök közt töltse. Törüljük le tehát könnyeinket s lelkünk minden felhőcskéje üzessék tova s vagy a végzet megmásíthatatlansága, vagy a tisztább, derültebb életnek felcserélése vessen véget felséged gyászának.

Ha talán felséged a saját vesztesége miatt panaszkodik, ez méltatlan dolog. Mert így a saját vágyaink miatt a természet örök törvényeit s az isteni akaratot akarjuk kárhoztatni; s nem annyira az elvesztett jóra, mint inkább a mi hasznunkra gondolunk. Annál méltatlanabb ez, mert a királyné felségedtől nem ragadtatott el végképen, csak más helyre vitetett, a hol, mikor az égi itélet végső napja elérkezett, ismét ugyanazon testben, de minden földi salaktól megtisztultan viszont látja őt.

A halál közös mindnyájunk számára. Azon át nyílik nekünk az út a feltámadáshoz, mely nélkül tökéletes és feltétlen boldogság nem érhető el. Ez az elválasztás tehát mindaddig nyugodt lélekkel türendő, míg az Isten parancsára, az angyal szavára újra élni fogunk, a kik aluszunk. Közben, jóllehet hitvese látásától távol van felséged, az ő édes és kellemes emlékében találjon nyugalmat. Mert nem illik követni a tudatlan népet, mely semmire sem gondol, semmit sem lát, csak azt, a mi érzékei körébe esik.

Előttem úgy látszik, hogy sokkal jobban hajózott az, ki kedvező szelekkel mérve a tengert, ép hajóval, sértetlen árúkkal rövid idő alatt ért a kikötőbe, mint ki hullámoktól űzve, még mindig a tengeren bolyong. A legbiztosabb kikötőt, a legnyugodtabb állomást érte el Borbála királyné, ment már minden sorscsapástól s veszedelemtől; a Krisztus hitében költözött el, az anyaszentegyház ölében. Igaznak bizonyúl az Istennek ama megdönthetetlen szava: a ki én bennem hisz, ha meghalt is, élni fog és minden, a ki él és hisz én bennem, nem hal meg örökké. Megfelel ennek az az égi jóslat: Boldogok a megholtak, kik az Úrban húnytak el. Tehát felségednek nem csak minden csüggedéstől és panasztól tartózkodni illik, de hálás szívvel kell lennie és örülni, hogy hitvese, kit oly igen szeretett, a könnyek e völgyéből, hol minden teremtmény csak hazátlan s jajgat fájdalmában, abba az égi hazába, annak a látására költözött, a kinek képére és hasonlóságára teremtve vagyunk. Az Isten adta ugyanis a lelket testünkbe s addig marad ott, míg ő parancsolja; s ha ő szólítja, visszaköltözik hozzá. S ebbe bele kell nyugodni a türelmes Jób szavai szerint: az Isten adta, az Isten elvette, a mint az Úrnak tetszett, úgy történt; legyen áldott az Úr neve.

Ki nem látja, hogy ezen bajjal teljes s törékeny élet ideje rövid, hogy a víz folyásánál gyorsabban elmúlik e világ alakja. Hogy gyenge, változó, hiábavaló, kendőzött, hamisított s mulékony itt minden. A halál pedig csak azokra nézve rossz, kik rosszul éltek. A kiknek élete azonban tiszta és szenny nélkül való, azokra nézve a halál a boldogság kezdete, pihenés a fáradalmak után, a győzelem pálmája, az Isten látásához való járulás, mely a vándorlásból a révbe, a hajótörésből a biztonságba, a háborúból a békébe, az életnek csak árnyékszerű képéből az az igaz élet forrásához és a világosság eredetéhez hí vissza. Boldog tehát és szerencsés Borbála, ki ennek a világnak minden gonoszságát legyőzte, a földről a csillagos honba emeltetett s a drága gyöngyöt, mely testébe volt rejtve, Istenének, atyjának, üdvözítőjének fehéren, makula nélkül visszaadta s a mikor a testnek börtönéből és bilincseiből megszabadúlt, felséged jóllétért, országainak szerencsés kormányzásáért a jó és nagy Istent szüntelen kéréssel kéri.[394]


65. KRAKKÓ RÉGI LÁTÓKÉPE.[395]

Zsigmond meleghangú levélben köszönte meg a bölcs szavakat, melyek – mondotta – fájó szivére gyógyító balzsamként hatottak.[396]

Együtt gyászolt királyával a lengyel nép is, mely a boldogult királynéban jótékony angyalát veszítette el.

Nálunk az általános részvéten kivül azonban politikai hatása is volt Borbála elhunytának: Zsigmond király még inkább elfordult a Szapolyaiaktól.

Nemsokára gyászba borúlt a magyar királyi udvar is. Ulászlónak régi köszvénybaja mind nagyobb mértékben lépett fel, úgy, hogy méltán lehetett félni a katasztrófától, mely 1516 márczius első napjaiban már fenyegetően közeledett s kevés napok multán be is következett.

Ulászló nyugodtan készült a nagy útra. Márczius 12-ikének reggelén meggyónt s Bakócz bíboros kezéből az Úr testét vette. Majd maga köré gyűjtötte a főpapokat és főurakat s kérte őket, hogy hűséggel szolgálják örökösét, egyetlen fiát, maradjanak meg állhatatosan azon rokonság mellett, melyet fia érdekében a császárral kötött. Az urak könnyezve fogadták, hogy óhaját teljesíteni fogják. Ezután a lengyel követ, Karnkovszki János királyi titkár járult elébe, a ki által öcscsének, a lengyel királynak oltalmába ajánlotta fiát, a kinek különös gondozását és vezetését ugyanekkor Bakócz Tamásra, Brandenburgi Györgyre s Bornemisza Jánosra bízta. Végül bevezették hozzá a gyermek Lajost. Intette, hogy mindenkor engedelmes fia legyen a római szentszéknek. Végső órája közeledvén, a primás feladta az utolsó kenetet. Másnap, márczius 13-ikán, este 7 órakor csendesen elhunyt. Földi maradványait, a temetési szertartásoknak Budán történt elvégzése után, márczius 17-ikén Székesfehérvárra vitték s a főtemplomban tették ravatalra. Márczius 19-ikén ünnepélyes gyászistentiszteletet tartott a primás, mely után Szatmári György, a kalocsai érsek, a győri és veszprémi püspökök elvégezték a beszentelést s Ulászlót az ideiglenes nyugvóhelyéről kivett Anna királynéval együtt közös sírba helyezték.[397]

Meghalt Ulászló király – jelentette a velenczei követ – hátrahagyva az országot a hullámok kellő közepében s ezer veszélytől környezve mindenfelől.[398]

X.



Az urak országgyűlést hirdetnek, hogy megalapítsák az ország kormányát a király kiskorúsága idejére. A nemzeti és udvari párt kompromisszumra lép. Szatmári a külhatalmak elismertetésén fáradozik. II. Lajos Zsigmond menyegzőjén képviseletével Szatmárit bízza meg, de útjából visszahívja. Szatmári Szapolyai Jánossal tárgyal a rákosi országgyűlés előtt. A gyámság kérdését ismét felvetteti. Véleménye a bácsi gyűlés végzéseiről.

Ulászló sírbatétele után az urak országgyűlést hirdettek szent György napjára. A tanácskozások főtárgyáúl a király kiskorusága idejére az ország kormányának megállapítása tüzetett ki. Éppen ezért úgy az urak mint a nemesek nagy számban gyültek össze a Rákoson. Megjelentek Miksa császár követei is, Herberstein Zsigmond s Baroni Endre, nemkülönben a lengyel király küldöttei, Laszki János és Sidloviczki Kristóf.[399]

Zsigmond király megbízó levelében úgy nyilatkozott, hogy, jóllehet Karnkovszki Jánostól vett értesülése szerint az elhúnyt királynak az volt végső óhaja, hogy a Lajos feletti gyámságot ő vegye át s ehhez a jelenvolt urak hozzájárúltak; de, mert a bécsi találkozáson abban történt megállapodás, hogy a gyámságot ketten, ő és a császár együttesen fogják viselni s nevökben egy hat tagból álló kormánytanács fogja az országot vezetni, – a császár tudta nélkül ebben a dologban nem akar határozni. Utasítja tehát követeit, hogy, ha a rendek tényleg egyedül őt akarnák a gyámi tiszttel felruházni, azon munkálkodjanak, hogy az ne csak reá bízassék, hanem a császárra is. Ez javára fog válni Lajos királynak s meg fogja szilárdítani az ő barátságát is a császárral. Ha azonban a rendek ragaszkodnának az ő gyámságához, ne ellenkezzenek. A kormánytanács tagjait Bakócz Tamás, Frangepan Gergely, Szatmári György, Szentgyörgyi Péter, Buzlai Mózes és Szapolyai János személyében jelöli meg. Meghagyja végezetül, hogy a követek mindenben Szatmári utasításához tartsák magokat.[400]

Zsigmond király a magyarországi hangulatról, legalább részben, tévesen volt értesülve. Mert, bár Ulászló kevéssel halála előtt valóban Zsigmond gondjaiba ajánlotta fiát, az urak mindazonáltal ragaszkodtak a bécsi megállapodásokhoz s az volt a szándékuk, hogy e megállapodásokhoz képest Miksát és Zsigmondot elismertessék a rendekkel Lajos gyámjaiúl, az ország kormánya pedig egy hattagú tanácsra bizassék.

Az 1485. évi 2. törvényczikk szerint, ha a király kiskorú, a nádor annak gyámja, ő az ország kormányzója. A nádori tisztet ez idő szerint Perényi Imre töltötte be. Aggkora, betegsége azonban egyaránt akadályozták, hogy e törvénynek érvényt szerezzen, akkor különösen, mikor egy Bakócz avagy Szatmári nem akarták a hatalmat kezökből kiereszteni s egy harmadikra ruházni. De ellene volt e törvény alkalmazásának, ugyanakkor azonban az urak törekvéseinek is a nemzeti párt, mely kormányzó választásának a szükségességét hangoztatta, ki, mint V. László éveiben Hunyadi János, közel királyi hatalommal vezetné az ország kormányrúdját. A kormányzó méltóságára e párt szerint természetesen senki sem volt érdemesebb, mint Szapolyai János.

Az udvari párt azonban a leghatározottabban ellene nyilatkozott a nemesség kivánalmainak. Lényeges különbség van – mondották – az akkori s a mostani helyzet között. V. László idegenben, az ország határain kivül, félig fogságban volt, míg Lajos hívei körében az országban székel. Hevesen ellenezték az indítványt az idegen követek is.


66. HERBERSTEIN ZSIGMOND.[401]


Minthogy mindkét párt egyenlően fel volt készülve a mérkőzésre s így könnyű győzelemmel egyik sem kecsegtethette magát, hosszas tanácskozás után kölcsönösen engedményeket tettek. A nemzeti párt nem erőszakolta a kormányzóválasztást; az udvari párt elejtette a külföldi fejedelmek gyámságát. Abban állapodtak meg, hogy a tíz esztendős Lajost teljeskorú uralkodónak tekintik, ki a melléje adott országtanácscsal személyesen fogja kormányozni az országot. E tanács tagjaivá pedig megválasztották a főpapi rendből Bakócz Tamást, a kalocsai érseket, az erdélyi és váczi püspököket s Szatmári Györgyöt, a főurak közül Perényi Imrét, Ujlaki Lőrinczet, Szentgyörgyi Pétert, Szapolyai Jánost, Buzlai Mózest, Bátori Andrást s Drágfi Jánost, a rendek sorából pedig tizenhat köznemest.[402] Az eredménynyel mindkét párt meg volt elégedve. A választással a nemzeti pártnak legmerészebb álmai valósúltak meg; az udvari pártot kecsegtette a remény, hogy a vezérlő hatalmat ezentúl is kezében tarthatja.

A gyermek Lajos tehát uralkodói teendőket végzett. Az oklevelek és rendeletek az ő neve alatt adattak ki. Az országos ügyek tudtával és hozzájárulásával végeztettek. A kormánytanács ülésein elnökölt, ő nyitotta meg az országgyűlést s ő erősítette meg annak végzéseit. Fogadta a külhatalmak követeit, meghallgatta előterjesztéseiket s nem egyszer személyesen s rögtönözve válaszolt.[403]

A következő év elején török követ érkezett Zsigmond királyhoz. Hogy érdemlegesen tárgyalhasson vele, követet küldött Budára, értesíteni a kormánytanácsot a török követ előterjesztéseiről. Minthogy pedig ő még mindig el volt foglalva a moszkvai háborúval, úgy gondolta, hogy mind a saját, mind Lajos országaira hasznos volna, ha a törökökkel fennálló fegyverszünet meghosszabbíttatnék, legalább addig, míg ebben az ügyben a keresztény fejedelmek közös határozatot hoznak. Kérte Szatmárit, hogy követét minél előbb határozott válaszszal bocsássák vissza, mert a török követ feleletre vár s tudósítsa őt Lajos király helyzetéről s országa állapotáról.[404]


67. SZENTGYÖRGYI GRÓFOK CZÍMERE.[405]


Szatmári sietett a válaszadással. Hogy ily sokáig semmit sem hallott Lajos király dolgairól, – írja – az volt az oka, hogy a pápától éppen azokra nézve, a miket tudni akar, késve kaptak feleletet. Ő maga is több hónapig távol volt az udvartól. De a mint oda visszatért, két levelet is küldött Zsigmondnak. Hiszi, hogy azóta e levelek rendeltetési helyükre jutottak. Ezekben a levelekben éppen azokról írt, a mik után a király tudakozódott. Maga is helyesnek tartja, hogy a török követnek adandó válasz mindaddig halasztassék el, míg a magyar országgyűlés összejön, a mi a közeli napokban meg fog történni, s egyező akarattal olyan határozatot fog hozni, a mely úgy Lengyel-, mint Magyarország biztonságára s védelmére, de az egész kereszténységnek oltalmára is a legalkalmasabbnak fog látszani.

A mi Lajos királyt illeti, – írja tovább – mondhatja, hogy dolgai kedvezően folynak. S ezt első sorban a lengyel király érdeméül kell betudni, ki a királyi csemetébe erőt és állhatatosságot adott. Kivánatos mégis, hogy a legközelebbi országgyűlésre követeket küldjön, kik a királyi trónnak a múlt országgyűlésen megvetett alapjait az ő tekintélyével megerősítsék s a nyugtalan lelkek hullámzását s az egyenetlenséget teljesen lecsillapítsák. Különben félő, hogy a múlt év határozatai meginognak. «Én erőim gyengeségéhez képest – így fejezi be levelét – minden igyekezetemet, munkásságomat és gondomat oda fogom fordítani, hogy felséges uramnak méltóságáról minél jobban gondoskodva legyen s magamat a felséged iránti szolgálatokra mindenkor késznek bizonyítsam.«[406]

Körülbelül ugyanezen időben Budán is megjelent egy török követ. Szelim szultán, Sziriában s Egyptomban akadván dolga, a fegyverszünet meghosszabbítását kérte Lajos királytól. Minthogy azonban X. Leó pápa közös hadjáratot tervezett a törökök ellen s e végből a keresztény fejedelmek között öt évre közbékét hirdetett, a követ kétes válaszszal bocsáttatott el. A szultán ezen felboszankodva Jajczát ostrom alá fogta.

A kormánytanács ezért s más okok miatt országgyűlést hirdetett Budára május 3-ikára.

A gyűlésen, a mint Szatmári óhajtotta, megjelent a lengyel követ is, Drzewiczki Mátyás boroszlói püspök. Szatmári támogatásával a császári követtel egyetemben megkisérelte, hogy a rendek ismerjék el Miksa és Zsigmond gyámságát Lajos felett, miként megismerték már azt a cseh rendek. E törekvés azonban, mint a múlt évben, most is sikertelen maradt.[407] A rendek hallani sem akartak a külhatalmak gyámságáról, sőt eloszlottak a nélkül, hogy más fontos kérdésben határoztak volna. A kormánytanács tehát megadóztatta a városokat, zálogba vetette a korona több jószágát, hogy legalább annyi pénzre tehessen szert, a mennyivel Jajcza megmenthető volna.[408]

Mind e sikertelenségért Szatmári a lengyel király előtt Szapolyai Jánost okozta.[409]

Ugyanaz az egyenetlenség, mely az országgyűlésen megnyilatkozott, felütötte fejét a kormánytanácsban is. Éppen a vezető személyek kerültek egymással szembe, kicsinyes, személyes indokokból. Nem csoda, ha ily körülmények között hovatovább a tanács működése is meddőnek bizonyúlt. Bent az országban a törvényeknek nem tudott érvényt szerezni, kint a török ellen sikeresen védekezni.

Így csakhamar nyilvánvalóvá lett, hogy, mikor Szatmári olyan tudósítást küldött a lengyel királynak, hogy Lajos dolgai kedvezően folynak, nem tárta fel híven a helyzet képét.

A gyűlölködés és átkos versengés – írja Lajos nagybátyjának, a lengyel királynak – mindinkább növekednek az urak között. Félő, hogy az az elégületlenség, mely a legutóbbi országgyűlésen is megnyilatkozott, legközelebb veszedelmes formában fog jelentkezni. Fáradozunk az egyetértés helyreállításán, de eddig eredmény nélkül. A béke és egyetértés jelei egyáltalában nem mutatkoznak. Kénytelenek vagyunk országgyűlést tartani, mert dolgaink nemcsak meg vannak zavarva, de annyira elhanyagoltattak, hogy sem a már csaknem végső veszedelemre jutott végeknek segítségére lenni képesek nem vagyunk, sem a házi szükségeket, melyek naponta növekednek, nem kerülhetjük el s ha idejében nem találunk orvosszert, rövid idő alatt el fog következni, hogy királyi méltóságunk is a nagy szükség miatt lealacsonyúl, a mint tekintélyünk már csaknem elveszett.[410]

Körülbelül ezeket mondja Lajos király egyik legbizalmasabb tanácsadója, Bornemisza János is. Szerinte a királyi udvar oly szükségben szenved, hogy sokszor a konyhát sem tudják ellátni, s ha a király a templomba vagy a kolostorba megy, alig adhat a szegényeknek egy vagy két forintot.[411]

A lengyel király nagy megdöbbenéssel hallotta ezeket. Komolyan intette Lajost, legyen rajta, hogy minél előbb helyreálljon a belső rend; ez fontosabb teendő, mint a külső ellenség ellen való védekezés. Úgy nézzen utána, – írta – hogy megvédhesse és fenntarthassa magát és országát; különben minden pusztulásba megy s nemüknek örök szégyenfoltja lesz.[412]


68. BORNEMISZA JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.[413]


Az 1518. év tavaszán Zsigmond király ismét menyegzőre készült. Az ara Sforza Bona, a milánói herczeg, Giovanni Galeazzo s Izabella leánya volt. A menyegzői ünnepélyre meghivattak Lajos király s tanácsosai közül is többen. Lajos képviseletével Szatmárit bizta meg. Ez annál nagyobb örömmel fogadta a megbizatást, mert így alkalma nyilt régóta táplált szándékát, hogy személyesen találkozzák a lengyel királylyal, – feltünés nélkül megvalósítani. De öröme korai volt. A törökök részéről mindjobban közeledő veszedelem egyfelől, az ország belső, égető szükségletei másfelől országgyűlés tartását tették szükségessé. Lajos úgy vélte, hogy ilyen körülmények között nem nélkülözheti Szatmárit, visszahivta tehát, jóllehet már útban volt Krakkó felé.

Kétségtelen, hogy a lengyel király éppen úgy várta a találkozást mint Szatmári s a visszahivatás hírét nem szivesen hallotta. Éppen ez okból Lajos helyén valónak találta, hogy eljárásának magyarázatát adja.

Meg kellett változtatni szándékát s személyének képviseletével mást bizni meg – írja Lajos Zsigmondnak, – mert a menyegző napja csaknem összeesik az országgyűlés idejével. Akarata ellenére, kikerülhetetlen szükségtől kényszerítve tette ezt. Senkit sem küldött volna ugyanis szivesebben, mint a pécsi püspököt, kiről tudja, hogy királyi bátyját egész szivével kész szolgálni s nem minden neheztelés nélkül volt visszatérésre birható. De az országban veszedelmes mozgalmak keletkeztek, mint már más alkalommal is írta s az ország dolgai oly helyzetbe jutottak, hogy ily körülmények között nemcsak előre nem lehet haladni, de sokáig még csak megmaradni sem. Hogy mindezek orvoslásáról tanácskozzanak, mielőtt a teljes felfordulás és pusztulás bekövetkezik, országgyűlést hirdetett szent György napjára. Minthogy pedig ebben a munkában hű tanácsosaira nagyon is szüksége van, a pécsi püspököt, ki az elsők között is az első helyet foglalja el, kinek hűsége, bölcs belátása s tapasztaltsága iránt nagy bizalommal és reménységgel van, azzal a czélzattal tartotta vissza, hogy az ő munkálkodásával és tanácsával dolgai a gyűlésen támogattassanak. Elnézését kéri tehát úgy a maga mint Szatmári számára. Mert, bár tagadhatatlan, hogy a menyegzői ünnepélynek bármely más tanácsosánál inkább díszére vált volna; sokkal többet használhat jelenlétével az országgyűlésen úgy Zsigmond király érdekeinek, mint az ország szükségleteinek.[414]

Lajos király szavai Szatmári személyiségének súlyát előkelő világításban mutatják. S annál inkább hitelt kell adnunk e szavaknak, mert igaz voltukat számos más egykorú tanú is bizonyítja.

Szapolyai János világosan írja Bátori Istvánnak, hogy Szatmári az urak kérésére tartatott vissza, szakította meg útját s tért vissza Budára.[415] Tehát nemcsak a gyermekkirály, de tanácsosai is, kik pedig féltékenyen vigyáztak egymás hatalmára, nélkülözhetetlennek tartották Szatmárit a bekövetkezhető zivatarok idejében. Balbi Jeromos pedig azt mondja, hogy «ez idő szerint a vezérhatalom Szatmári kezében van.[416] Ugyanígy nyilatkozik a velenczei követ is. «Az első kormányzó a pécsi püspök» írja egy helyen; «az összes tanácsosok között a fő a pécsi püspök», mondja más alkalommal.[417] Tény tehát, hogy az udvari párt feje Szatmári lett, háttérbe szorítva a már agg primást, ki maga is érezvén, hogy tekintélye aláhanyatlik, mindinkább visszavonult a közügyektől, bár nem könnyen engedte át a vezérszerepet régi vetélytársának. Innen van, hogy most már úgy egyesek mint testületek nem a primás, de a Szatmári pártfogását keresik.[418]

Szatmárit Kassán találta a király visszahivó levele, hol Krakkóba utaztában pár napra megállapodott. Bár rendkivül megtisztelő volt reá nézve az indok, mely itthon maradását követelte, visszahivását nem fogadta szivesen. Nagy terveket forgatott elméjében. Éppen ezért Zsigmonddal találkozni s személyesen tárgyalni hő vágya volt.

«Minthogy eddig – írja Szatmári a lengyel királynak – a legnagyobb gonddal, szorgalommal és serénységgel törekedtem gyengeségemhez képest szolgálni felségednek; és sohasem tartottam bármit is becsesebbnek és kivánatosabbnak, mint törekvésemet, minden cselekedetemet azoknak a megtevésére fordítani, melyekről hittem, hogy felségednek kedvesek és hasznosak lesznek, elhatároztam, hogy végre magamat ajánlom fel felségednek mint legengedelmesebb jobbágyát, hogy a kihez eszem hajlamánál s szivem szereteténél fogva mindenkor legközelebb álltam, a kit a távolból is tiszteltem s valóságos imádattal vettem körül, egyszer szemtől szembe tisztelhessem s mutathassam be hódolatomat s keblem mélyéből eredő szókkal ajánlhassam fel szolgálatomat. Azonban legkegyelmesebb uramnak, királyomnak akaratából és parancsából kénytelen voltam szándékomat megváltoztatni. Tanácsosainak rábeszélésére ellenmondást nem tűrve tiltotta meg, hogy tovább menjek. Úgy véli, hogy azoknak a mozgalmaknak, melyek Magyarországban valami végzetszerűség folytán keletkeztek minapában s a kóros állapotok jobbra fordítására az én jelenlétem a legalkalmasabb. Így tehát nemcsak feltett szándékomról kell lemondanom, de már megkezdett utamról is visszatérnem lelkemnek legnagyobb keserűségére. Csak az a meggyőződésem vígasztal, hogy ha az én valamelyes tekintélyem vagy tevékenységem az én kegyelmes uramnak és hazámnak bármiképen is hasznára vagy nyugalmára lesz, ugyanakkor felségednek is kedves szolgálatot fogok tenni.»[419]

Miután így kénytelen volt visszatérni, a saját nevében Bethlenfalvi Thurzó Eleket küldötte a menyegzőre, ki «körülményeinél s atyafiságánál fogva is lekötelezettje», mint ugyanezen levélben írja. Ama dolgok közlésével azonban, melyeket személyesen óhajtott tárgyalni Zsigmonddal, nem Thurzó Eleket, hanem egy más, feltétlenül hű emberét, Balbi Jeromos pozsonyi prépostot bizta meg, ki hivatalosan mint a nádor küldöttje volt Krakkóba menendő.

Maga Szatmári értesít erről Sidloviczki Kristófhoz adott levelében, melyben egész leplezetlenül ír boszúságáról, melyet szóval vagy írással kifejezni sem lehet, hogy mikor már teljesen felkészült az útra, sőt már útban is volt, akkor kellett mindenről lemondania. Hogy mégis közölje, a mit akart, Balbi Jeromosnak, «ennek a becsületes és mindkettőjök iránt legodaadóbb férfiúnak» feltárta minden gondolatát. Ettől Sidloviczki tökéletesen fog értesülni mindarról, a mit ő tőle magától tudott volna meg, ha a sors nem irigykedett volna rá.[420]

Körülbelül ezeket írja a krakkói prépostnak is. Ismételten kéri, hogy fogadja teljes bizalommal Balbit. Nincs ugyanis senkije, kit becsületességben, megbizhatóságban, a legfontosabb államügyeknek tárgyalásában elébe tehetne. Hosszú idők óta él az udvarában, minden tettének, sőt minden tervének részese volt, ismeri legelrejtettebb gondolatát is, miként hiszi Magyarország ügyeit rendbehozni és felemelni.[421]

A miről Szatmári tárgyalni akart s a melynek közlésével Balbit bizta meg, nem volt más, mint a régi terv: Zsigmond gyámságának elismertetése, bár új alakban.

Szatmári több napig időzött szülővárosában s csak április 17-ike után tért vissza Budára.[422]

A mint Zsigmond értesült, hogy a magyar országgyűlés éppen arra az időre hivatott egybe, mikor menyegzőjét fogja ülni, arra kérte Lajost, halaszsza az országgyűlést későbbre, hogy a követeit alkalmasabban küldhesse el. De mert az országgyűlés kihirdetése már megtörtént s a zavar minden téren jelentkezett, az elhalasztás lehetetlen volt. Zsigmond király erre megnyugodott, jelezvén, hogy követeit, Tanczini Andrást és Karnkovszki Jánost idejében el fogja küldeni, hogy a magyar urakkal karöltve s a gyűlés idejére szintén Budára érkező császári követekkel egyetértve munkálkodjanak Lajos király és országa javára. Utasításúl adta követeinek, hogy mindenben a magyar urak, első sorban Szatmári tanácsa szerint járjanak el.[423]


69. SFORZA BONA KIRÁLYNÉ.[424]


Míg nálunk nem minden aggodalom nélkül az országgyűlésre készültek, Krakkóban április 18-ikán fényes ünnepségek közepette megtörtént a királyi pár esküvője s Bona királyné megkoronázása. Az ünnepélyen jelen voltak Lajos király s a magyar urak követei is. Mindannyian előkelő kisérettel érkeztek. Lajos király küldötteit, Kázmér tescheni herczeget s Sárkány Ambrust 154, illetőleg 119 lovas kísérte; az esztergomi és kalocsai érsekek, a váczi püspök s a nádor képviselőit 24-24 vitéz; míg Thurzó Eleket, Szatmári követét 49 pompás fegyverzetű lovas. A magyar követek, kik küldőik részéről az új királynénak becses ajándékokat is vittek, a lengyel udvarban kitüntető fogadtatásban részesültek. Megjelenéseik alkalmával mindig a császár követei után következtek.[425]

Az ünnepségek folyamán módját ejtette Balbi, hogy eljárjon azokban, mikkel Szatmári megbízta. Zsigmond örömmel hallotta a készülő tervet s sietett kijelenteni, hogy azt helyesli s kész megvalósításában közremunkálni; egyben megbízta Balbit, közölje Szatmárival, a miket a terv érdekében a maga részéről szükségesnek vél.[426]

Ez alatt nálunk a vészfellegek már jelentkezni kezdtek, jóllehet az országgyűlés még nem nyittatott meg. Szapolyai János és elvbarátai már régebb idő óta ellenséges érzülettel voltak Lajos legmeghittebb tanácsosa, Bornemisza János iránt. Őt okozták első sorban, hogy a király elzárkózik tőlük. Ezért Szapolyai feltételül kötötte ki, hogy csak akkor jelenik meg az országgyűlésen, ha Bornemisza Budavára parancsnokságáról lemond s oly ember veszi át a hivatalt, ki iránt ő és barátai bizalommal vannak. Hosszas tárgyalások folytak erre nézve, egyfelől Szapolyai, másfelől a nádor és Szatmári között.[427] Az eredményök az lett, hogy Szatmári és Perényi biztosították Szapolyait, hogy Bornemisza a parancsnokságtól, legalább a gyűlés idejére visszavonúl.

Szent György napján megnyilt az országgyűlés. Megjelentek a császár s a lengyel király követei, sőt a pápa is küldött megbizottat. A tanácskozások első sorban az adó körül forogtak. A kincstár ugyanis oly üres volt, hogy a kormánytanács még a gyűlés előtt kénytelen volt Eperjes városát Perényi Imrének zálogba adni.[428] De nem tudtak megegyezni. Az urak portánkint egy frtot ajánlottak fel, a nemesek elégnek gondoltak fél forintot is s hevesen kikeltek a tanácsosok ellen, hogy az ország pénzét eltékozolják, magánczéljaikra fordítják.[429] Kétségkivül abból az indokból tették ezt, hogy kimutassák a kormányzó szükségességét. A császári és lengyel követek azonban, mint előbb, úgy most is hevesen tiltakoztak e terv ellen; a pápai követ pedig a kormányzó kinevezését a pápára kivánta ruházni. De ellene voltak az urak is úgy ennek, mint a nemesség azon követelésének, hogy a tanácsosok a törvények tiszteletét s az országgyűlés végzéseinek pontos végrehajtását esküvel fogadják. Erre a nemesség azt hozván fel okul, hogy az idegen követek jelenléte folytán a tanácskozás szabadsága veszélyeztetve van, a gyűlést odahagyta, miután előbb megállapodott, hogy július végén Tolnán gyülekezik össze, hol az ország sok bajának orvoslásáról gondoskodni fog.


70. BONA KIRÁLYNÉ NÉVALÁÍRÁSA.[430]


Így az udvari pártnak, első sorban Szatmárinak terve, hogy a külhatalmak gyámsága, a pápa közvetítésével, elismertessék, ismét hajótörést szenvedett. De le kellett mondani a nemességnek is a kormányzó választásáról.

A rendek, szent Jakab napján (július 25.) már egybegyültek Tolnán.

«Minden ország kormányzásának és fentartásának két eszköze van: a fegyver és a törvény. Magyarországban pedig ez idő szerint mindkettő hiányzik.»

Így kezdődik a tolnai végzések első czikkelye, mely egyben jelzi az itteni tanácskozások irányát is. Úgy tetszik, mintha a nemesség felhagyott volna az áldatlan belső tusakodással, s gondját komoly munkára, az ország védelmének rendezésére fordította volna.

Végzéseik ezek: A főpapok és főurak, úgyszintén a megyék haladéktalanúl küldjék banderiumaikat a végekre. Jajcza őrsége kétszáz fegyveressel növeltessék s élelmi szerekkel kellően elláttassék. Szent Mihály ünnepére a főpapok és főurak minden húsz jobbágy után egy felfegyverzett lovast hozván magukkal, nemkülönben az összes nemesek fegyveresen jelenjenek meg Bácson. Minthogy pedig az általános felkelés a király személyes jelenléte nélkül nem történhetik, a király is jelenjék meg banderiumaival a bácsi gyűlésen. A királyi banderiumok kiállítására telkenkint fél frt adót vetnek ki, mely gyűlésük után azonnal behajtandó. A kincstárnok pedig a király s a nemesek küldötteinek jelenlétében esküvel kötelezze magát, hogy ezt az adót csakis a végvárak ellátására, a királyi és tiszti banderiumok felállítására fogja fordítani s eljárásáról Bácson számot fog adni, a hol tanácskozni fognak a királyi jövedelmek igazgatásáról, az elzálogosítottak kiváltásáról is. A pápához, a császárhoz s a lengyel királyhoz követeket küldnek, hogy segélyadásra szólítsák fel őket.[431]

A végzéseket ötventagú küldöttség vitte Budára. Úgy a király, mint az urak elfogadták azokat.[432]


A KASSAI SZENT MIHÁLY-KÁPOLNA A RESTAURÁLÁS ELŐTT.[433]


Szent Mihály napján újra együtt voltak a rendek, a mint határozták, Bácson. Lajos király Szatmári püspöki székhelyén, Pécsen át érkezett s személyesen nyitotta meg az országgyűlést. A rendek azonban a tolnai gyűlés ama végzéséről, hogy Bácson mindannyian fegyveresen, hadrakészen jelenjenek meg, megfeledkeztek. E helyett ismét törvények alkotásába fogtak azzal a kimondott czéllal és jámbor hittel, hogy a megromlott közéletet minden téren meg fogják javítani. Pedig magok megvallják, hogy ismerik a bajok forrását. Mert hogy igen sok végvár elveszett, a megmaradtak falai pedig romba dőlnek; hogy megszámlálhatatlanok, kik ez időben, vagy a belső harczokban, vagy az ellenségtől elhurczoltatva vesztek el; hogy az országnak és álladalomnak minden közügye zavart és fonák állapotba jutott, ez onnan származott, hogy «jóllehet eddigelé – mondják a rendek – sokszor sok, jó és üdvös törvények alkottattak, melyek az ország üdvét, békés állapotát s mindenek felett ő felsége országlásának növelését illették, de mert soha meg nem tartották, soha végre nem hajtották: mind hiábavalóknak bizonyultak.»[434]

Rendelték tehát, hogy a királyi kincstartó mellett állandóan legyen az ország részéről, a nemesek sorából választott kincstartó, még pedig egy a Duna jobb, másik a Duna balparti részéről. Minden vármegyében egy nemes választassék, ki úgy a főpapok és főurak, mint a nemesek, valamint köteles legénységük számát s a fizetendő adó mennyiségét összeírja, az összeírást a rendek kebeléből választott két kincstartónak átadja, kik felügyelnek, hogy a legénység kiállítása s az adó fizetése az összeírás szerint történjék. A két kincstartót felhatalmazzák, hogy azok ellen, kik kötelességeiknek megfelelni vonakodnak, a szomszédos vármegyék fegyveres erejét igénybe vehessék. A két kincstartó a befolyt pénzt hadak fogadására fordítja, melyek éppen úgy használhatók az ország védelmére, mint a lázadók és engedetlenek megfékezésére. Ha pedig a két kincstartó nem végezné tisztét letett esküje szerint, az országgyűléstől fővesztésre itéltetnek.


71. LAJOS KIRÁLY ARCZKÉPE.[435]

Az országos érdekű intézkedések után a királyi javakat és jövedelmeket rendezték. E szerint az ércz- és sóbányák jövedelmei, Erdély s a szabad királyi városok hadai a királyi kincstartó kezében maradnak, ki a tékozlás elkerülése végett a kormánytanács nemes tagjai közül melléje adott ülnök tudtával eszközli úgy a bevételt, mint a kiadást. Köteles számadását évenkint a kormánytanács elé terjeszteni; különben, ha pap, javadalmát, ha világi, jószágait veszíti. Megújitották az 1514-iki törvényt, mely az elidegenített királyi javak és jövedelmek visszaadását rendeli el. Megszavaztak két évre telkenkint három frt s húsz dénár adót, oly rendelkezéssel, hogy ebből két frt az országos honvédelemre, húsz dénár a Szapolyai birtokában levő királyi városok és harminczadok kiváltására, más húsz dénár a király adósságai törlesztésére s a kormánytanács ülnökeinek díjazására, nyolczvan dénár pedig a királyi udvar költségeire fordíttassék.

Más végzéseik az igazságszolgáltatásra, a közbéke fenntartására, a törvények végrehajtására vonatkoznak. Szabályozzák a király kegyuri jogait. Visszavonják az eladományozott kegyuraságokat; tilalmazzák a javadalmak összehalmozását. Büntetést szabnak azokra, kik a gyűlésen meg nem jelentek. Az urakat 800, a nemeseket 400 frt fizetésére itélik. Ha az ez úton befolyt összeget a király nem akarná magának megtartani, az alispánok és szolgabirák útján a megyei nemesség utasítása szerint azon szegény nemesek között osztassa ki, kik parancsának engedelmeskedve megjelentek a gyűlésben.

Újból választották a kormánytanács tagjait. Nyolczat az urak közül, mint Bakócz Tamás, Frangepán Gergely érsekeket, Várdai Pál erdélyi püspököt, Szatmári Györgyöt, Perényi Imrét, Ujlaki Lőrinczet, Szapolyai Jánost és Bátori Istvánt, a köznemesi rendből pedig tizenhatot. Körvonalozzák a tanács teendőit is. A tanácsosok esküt téve a király mellett maradjanak; a tanácsülésben, az itéletek hozásában segítségére legyenek; üdvös intézkedéseinek végrehajtásáról gondoskodjanak; a királyi udvart rendben tartsák; a királylyal együttesen hatalmukban legyen bármely tisztséget adományozni és elvenni; ügyeljenek fel az arany-, ezüst- és sóbányák állapotára, a királyi jövedelmeknek helyes kezelésére; általában a királynak és az országnak összes ügyei kezükben legyenek.[436]

A király és az urak, bár nem minden ellenkezés nélkül, hozzájárultak a rendek végzéseihez.

Még az országgyűlés tartama alatt török követ érkezett Bácsra. S a rendek, bár tanácskozásuk főtárgya úgy a tolnai gyűlésen, mint most éppen a honvédelem volt, a követ békeajánlatait nem utasították vissza; az érdemleges választ azonban akkora hagyták, ha a császárhoz, a lengyel királyhoz s a pápához küldendő követek visszaérkeztek.[437]

A jó törvények tehát szaporodtak. Kétségtelen, hogy ha becsületesen végrehajtatnak, üdvös eredményük nem marad el. Ehhez azonban kivánatos lett volna, hogy az emberekben meglegyen az őszinte készség a végrehajtásra. Holott éppen ez hiányzott. Félő volt, hogy az urak, kik csak a rendek nyomása alatt járultak e határozatokhoz, fognak-e engedelmeskedni a «plebiscitumok»-nak, mint Szatmári nevezte a bácsi végzéseket. «Aggodalommal teljes és oly helyzetbe jutottunk, – írja ugyanő a gyűlés után Zsigmond királynak, – melyből szinte lehetetlen megtalálni a kivezető utat. A rendek azt akarják, hogy a bácsi végzések és rendelkezések, melyektől, mint a hullámoktól üzetnek-hajtatnak, állandók, változhatatlanok legyenek, annyira, hogy ezektől csak egy hajszálnyi eltérést is szentségtörésnek hisznek.«[438] De azért megkisérelte az eltérést éppen Szatmári. Szülővárosa kérésére ismételten közben járt a kincstartónál, hogy Kassa harminczadja, melyet a gyűlés a királynak rendelt visszaadatni, továbbra is a város kezében maradjon.[439]

XI.



Miksa császár 1519. jan. 12-én meghal, kevéssel utóbb Perényi nádor is. Tanácskozások a császárválasztásról. Szatmári Károly spanyol király jelöltségét támogatja. A nádorválasztás. Szatmári cselt vet Szapolyainak. A csel sikerül. Szatmári újból a gyámság érdekében fáradozik. Találkozást tervez Zsigmond és Lajos között.

Az 1519. év első hónapjait a császárválasztás s a nádori szék betöltésének izgalmai foglalták le.

Miksa császár január 12-ikén váratlanúl elhunyt. A haláleset híre egy hét múlva érkezett Budára, hol nagy mozgalmat idézett elő. Urak és nemesek abbahagyták a vitatkozást s csakhamar azt kezdték hangoztatni, hogy Miksa öröksége, a német-római császári korona a magyar királyt illeti, mert a bécsi ünnepségek alkalmával, 1515-ben, Miksa Lajost fiává fogadta, országaiban helytartójává rendelte s igéretet tett, hogy a választó fejedelmeknél kieszközli majdan császárrá választását. Nyilván figyelmen kívül hagyták, hogy Miksa igéretét nem vette komolyan és semmit sem tett beváltására; hogy utolsó éveiben éppen azon fáradozott, hogy koronáját unokája, Károly számára biztosítsa. Arra sem gondoltak, hogy a választó fejedelmek aligha fogják szavazatukat Magyarország gyermekkirályára adni akkor, mikor a császári trónért két dúsgazdag és hatalmas uralkodó, Károly spanyol s Ferencz franczia király kelt versenyre. Annyira hittek Lajos császárságának lehetőségében, hogy az Olaszországba készülő Werbőczi Istvánnak utasításúl adták, szólítsa fel a signoriát s X. Leó pápát Lajos jelöltségének támogatására. Holott tudhatták, hogy Velenczének a császárválasztásra befolyása egyáltalában nincs; a pápa pedig a franczia királylyal szövetségben áll s így kétségkivül ennek az igényeit fogja felkarolni. Éppen ezek miatt hiszszük, hogy ennek a tervnek nem Szatmári avagy Bakócz volt az értelmi szerzője.


72. WERBŐCZI NÉVALÁÍRÁSA.[440]


Rövid idő alatt újabb esemény keltett figyelmet. Perényi Imre nádor február 5-én meghalt. Ezzel előtérbe tolult a nádorválasztás kérdése is. Két hét múlva pedig török követ érkezett Budára, három évi békét ajánlva és kérve. Ez utóbbi körülmény cselekvésre serkentett. Mert mielőtt a követnek határozott feleletet adtak volna, tudni akarták, hogy támadás esetén számíthat-e Magyarország a keresztény hatalmak támogatására. Werbőczi tehát útra kelt, hogy ez irányban első sorban Velenczében, azután Rómában[441] tájékozást szerezzen s egyben Lajos jelöltsége érdekében munkálkodjék.

Míg Werbőczi Olaszországban járt, Budán tovább folytak a tanácskozások a császárválasztásról. Márczius 11-ikén megérkezett a mainzi bíboros-érseknek, a német birodalom kanczellárjának a felhivása, hogy Lajos mint cseh király június 15-ikén jelenjék meg Frankfurtban a választásra, ha pedig ő maga nem mehetne, küldjön teljes hatalommal felruházott követeket. A kormánytanács az udvarral együtt a leghelyesebbnek tartotta, ha a felhivással szemben egyelőre várakozó álláspontra helyezkednek. Mert a két versenytárs mellett – mondották – legtöbb reménysége lehet Lajos királynak.[442]

Azonban Szatmári, Bakócz s Brandenburgi György, kik jobban voltak tájékozva a németországi hangulatról s tudták, hogy Ferencz aranyai nem fognak győzedelmeskedni a nemzeti érzésen s a német választók francziát nem fognak császári trónjukra ültetni, egy bizalmas értekezleten abban állapodtak meg, hogy Lajos király Károlyra szavazzon, mint kinek a császársága a köztük fennálló rokonság révén is csak előnyös lehet Magyarországra.

Április elején Károly követei már Budán voltak. Az április 8-án tartott tanácsülésben – így rendelte ezt a bácsi gyűlés végzése – Cuspinianus, ő volt az egyik követ, előadta küldetése czélját s bemutatta Károlynak Lajoshoz intézett levelét. «Királyi szavunkra és hitünkre fogadjuk – írja Károly –, hogy ha felséged támogatásával ezt a méltóságot elnyertük, felséged ügyei védelmére és gyámolítására minden lehetőt meg fogunk tenni»...[443]


73. V. KÁROLY CSÁSZÁR ARCZKÉPE.[444]


A kormánytanács Cuspinianus előterjesztéseire pár nap múlva ezt a választ adta: «A boldog emlékezetű császári felség a bécsi összejövetelen Lajos királyt harmadik fiáúl fogadta, helytartóvá rendelte, számára a császári méltóság megszerzését kilátásba, helyezte, e czélból mind a saját, mind a választó fejedelmek támogatását igérte és mindezt okiratba foglalta. Ennek következtében a királyi felség ugyanazon igényekkel léphetne el, mint a katholikus király. Minthogy azonban a császári felség jónak látta a birodalomról másképen rendelkezni és a választó fejedelmekkel a katholikus felség érdekében tárgyalásokba bocsátkozni, a királyi felség testvéri érzelmei sugallatára hallgatva, nem akar a katholikus felség ellen fellépni, sőt a mennyiben hatalmában áll, az ő becsületét és tisztességét mozdítja elő, szavazatát ő rá adja. Elvárja viszont a királyi felség, hogy a katholikus felség a levelében foglalt igéretéhez képest, testvéri szeretetét iránta megőrzi, őt mint testvérét és sógorát támogatja. Egyúttal reméli, hogy abban az esetben, ha a katholikus királyt vetélytársai a római királyság elnyerésében megakadályoznák, a mit Isten távoztasson el, azon lesz, hogy inkább a királyi felség választassék meg római királylyá, mint akár a franczia király, akár a katholikus királynak más ellenfele.»

Cuspinianus s követtársa megnyugvással fogadták a választ. Örömüket azonban csakhamar megzavarta a franczia követ, Poncetus de Turre, egy tagadhatatlanúl ügyes diplomata, ki kevéssel utánok érkezett Budára, hogy Lajos király szavazatát ura, Ferencz király számára kérje.

Poncetus de Turre a kormánytanács előtt azon kezdte beszédét, hogy a franczia király fájdalommal értesült, hogy az ő legkedvesebb rokonának, Lajos királynak az országai állandó veszedelemnek s szakadatlan támadásoknak vannak kitéve a kereszténységnek legádázabb ellenségei, a törökök részéről. Ferencz király – így folytatta – már küldött is levelet a lengyel királyhoz, mint Lajos gyámjához, jelezvén, hogy kész vele s Lajos királylyal barátságot és szövetséget kötni országaiknak védelmére. S ez annál inkább dicséretére válik a franczia királynak, mert az ő országa a törököktől távol esik s mikor szövetségre kivánt lépni, csupán a magyar királyt, kihez rokoni kötelékek fűzik, óhajtotta a nehéz időkben megsegíteni s ugyanakkor az egész kereszténység ügyének szolgálatot tenni. De még mielőtt a lengyel királyhoz küldött követei visszatértek volna, meghalt a császár s a német birodalom több nagytekintélyű fejedelme felkereste, lásson utána, hogy római királylyá választassék. S bár Ferencz jól tudja, hogy ez a méltóság inkább terhes, mint kényelmes, inkább költséges, mint hasznos s meg van elégedve azokkal a javakkal, melyekkel az isteni jóság elhalmozta, de mégis meggondolván, hogy a törökök, a keresztény hitnek ezek a megátalkodott ellenségei, az egész kereszténység romlására törnek, meghajlott a fejedelmek óhaja előtt, nem nagyravágyásból avagy uralomvágyból, hanem hogy megvalósíthassa még ifjúkori vágyait, hogy erejét és hatalmát a keresztény név védelmére és felmagasztalására áldozza. Ha ez a terv sikerül, kétségtelen, hogy nem kevéssé fog hasznára válni Lajos királynak is, ki az ellenséghez közelebb, a veszedelem tőszomszédságában van. Mert mint császár könnyebben tarthatja fenn a békét is a keresztény fejedelmek között s hozhat létre köztük szövetséget és barátságot, hogy a kardot, melylyel eddig egymást pusztították, a hit ellenei ellen fordítsák. Ez, egyedül ez az ok és nem más sarkalja a császárság elfogadására. Ha tehát Ferencz már a császár halála előtt, menten minden kényszerítő körülménytől, kész volt Lajos király segítségére lenni, nehézség nélkül elgondolható, mit fog cselekedni, ha Lajos bizonyos módon lekötelezi. Az sem hagyható figyelmen kivül, hogy ha a szultán látni fogja, hogy olyant választottak császárrá, kinek nincs gazdagsága, sem fegyvere, még nagyobbakat fog merészelni a kereszténység ellen; míg ha úgy találja, hogy e méltóságra egy hadban gyakorlott, pénzben, katonaságban s hajóhadban bővelkedő fejedelem emeltetett, inkább arra fog gondolni, hogy a magáét megtartsa s nem hogy a másét megtámadja. Nem csekély érdeke tehát a keresztény világnak, hogy az választassék császárrá, ki őt nemcsak védelmezni képes, de elleneit megtámadni is kész. A franczia király – így végezte beszédét a követ – véleményét és akaratát azért tárta fel ily őszintén Lajos királynak, mint testvérének és vérrokonának, hogy ha a választáskor meggyőződik, hogy szavazatára szüksége van, ne kételkedjék azt reá adni, abban a biztos reményben és föltevésben, hogy az ő felmagasztalása hasznára és dicsőségére lesz Lajos királynak és országának is.[445]

A kétségkivül ügyesen szőtt beszédnek nagy hatása volt a köznemesi ülnökökre, de nem volt az urakra, a kiktől végre is a döntés függött. A keresztény király – mondotta Szatmári az őt meglátogató velenczei követnek – nagy vágyakozást árúlt el a császárság után; a katholikus király – nem kevésbbé óhajtja azt. De a franczia király még sem lesz császár, mert köztudomású, hogy éveken át mit sem tett a kereszténységért, a spanyol király ellenben mindig fáradozott érdekében.[446] Ugyanígy nyilatkozott Bakócz Tamás is a velenczei követ előtt. Arra azonban gondja volt Szatmárinak, hogy ez a nyilatkozata ne jusson nyilvánosságra. Sőt nem átallotta azt a látszatot kelteni, hogy a franczia király jelöltségét készül támogatni.

Ez a körülmény érthető zavarba hozta a spanyol király követeit. Zavaruk még növekedett, mikor megjelent Budán a cseh rendek küldötte is s erélyes hangon követelte, hogy miután Lajos mint cseh király van jogosítva a választásban való részvételre, a csehek határozzák meg, hogy szavazatát kire adja a jelöltek közül.

Ezek hatása alatt a követek nem mindennapi, de abban a korban nem éppen szokatlan lépésre vállalkoztak. Bizalmasan felszólították Lajos királyt, hogy ingadozó tanácsosainak küldőjük részéről pénzt ajánljon fel. Lajos úgy nyilatkozott, hogy ilyen eljárás nem egyeztethető össze királyi méltóságával. Az ellen azonban nincs kifogása, hogy a követek magok tegyenek a megvesztegetéssel kísérletet. A tanácsot tett követte. Cuspinianus felkereste a váczi püspököt, Szalkai Lászlót. Háromezer arany elegendő volt a megnyerésére. Szatmárit már Szalkaival együtt látogatta meg s itt ötezer aranyat ajánlott fel. Szatmári elfogadta azt s csupán annyi megjegyzése volt, hogy többet is megérdemelne, mert a franczia követ hajlandó volt tízezer aranyat vagy egy gazdag püspökséget megajánlani.

Így történt, hogy mikor Károly követei ismét megjelentek a kormánytanács előtt, teljesen megnyugtatták őket, hogy Lajos király szilárdan megmarad már kinyilvánított elhatározása mellett. Mikor pedig a csehek küldöttje hivatlanúl betört a tanácsba s választ kért minapi előterjesztésére, különben haladéktalanúl elutazik, a tanácsosok a német és cseh követekkel együtt Lajos elé járultak, hol is Szatmári ismételten kijelentette, hogy Lajos király megmarad igérete mellett, de hogy a cseheket is megnyugtassa az iránt, hogy kiváltságaikat sértetlenűl fenn akarja tartani, külön követet fog küldeni Csehországba.


74. SZALKAI LÁSZLÓ NÉVALÁÍRÁSA.[447]


Tíz nap mulva – május 1-ikén – a franczia követ is megkapta a választ, a mely így hangzott: A királyi felség hálásan fogadja a felséges franczia király jóindulatát, melylyel a köztük fennálló kölcsönös barátságot új frigygyel akarja megszilárdítani és a törökök ellen segítséget ajánl, a mire a keresztény királyt czíme is kötelezi. A mi a római király választásánál adandó szavazatot illeti, a királyi felségnek Csehország uraival és rendeivel kell ez ügyben tárgyalnia; a Csehország részéről a választásra küldendő követeket utasítani fogja, hogy ő felségének, mint testvérének és vérrokonának, a mennyire lehetséges, kedveskedni igyekezzenek és mindent tegyenek meg, a mit a királyi felség kára, országainak, különösen Csehországnak hátránya nélkül tenni lehet.

A német követek, miután biztosítást nyertek, hogy e szavak komoly tartalommal nem bírnak, már a következő napon távoztak Budáról.[448]

Június 28-ikán Frankfurtban megtörtént a császárválasztás. A pálmát Károly vitte el. A választó fejedelmek – igaz, hogy némelyike drága áron – egyhangúan reá adták szavazatukat.[449] A magyar királyt Brandenburgi György képviselte.

A kormánytanács még e tárgyalások alatt, egyenes sérelmére a bácsi végzéseknek, a nélkül hogy megvárta volna Werbőczi visszatérését az olasz udvarokból, a törökkel megkötötte a békét három évre. Nyilvánvaló innen, hogy a vezérlő hatalom most is az urak kezében volt s a nemesi ülnökök, bár számuk egyszer akkora volt, mint a főrangúaké, képtelenek voltak az országgyűlés határozatainak érvényt szerezni.

Körülbelül ugyanebben az időben egy más vereség is érte ez ülnököket s így a nemzeti pártot s azzal együtt Szapolyai Jánost.

A Perényi halálával megüresedett nádori méltóságra a nemesek jelöltje Szapolyai volt. Az udvari párt azonban ellene mondott e jelölésnek, mert kétségtelennek látszott előtte, hogy ha Szapolyai János elnyeri a nádorságot, csaknem olyan hatalommal fog bírni, mintha régi terve, a kormányzóság valósult volna meg. Miért is azt hangoztatta, hogy míg a király nagykorúvá lesz, a nádori szék maradjon betöltetlenűl; a nádori teendők pedig egy alnádorra bizassanak, a mint ez Mátyás király idejében is előfordúlt.[450] E terv ellen viszont a nemesség tiltakozott hevesen, mert – mondotta – nagy különbség van Mátyás ideje s a jelen idők között, mikor a trónon egy tizenhárom éves gyermek ül. Az udvari párt erre, látva, hogy a nádorválasztás elől nem térhet ki, oda törekedett, hogy Szapolyai győzelmét megakadályozza.


75. BRANDENBURGI GYÖRGY ARCZKÉPE.[451]


E végből Szatmári, kinek nádorjelöltje Bátori István volt, egy nem minden leleményesség nélküli tervet eszelt ki. Reményt kell nyújtani – mondotta – Szapolyainak a nádorságra, ha ő ennek ellenében megigéri, hogy a nemességtől elvonja pártfogását, nevezetesen: ha segédkezet nyújt a kormánytanácsban ülő nemesek jogainak korlátozására.[452] Szapolyai nem sejtette a kelepczét s ráállt a feltételre. Márczius 8-ikán ő, valamint Bátori István temesi főispán, Frangepán Gergely kalocsai érsek, Várdai Ferencz erdélyi püspök és Szatmári szövetséget kötöttek egymás között névleg a király érdekeinek oltalmára, valójában a köznemesség befolyásának megtörésére.[453] Legalább így hitte ezt Szapolyai s hűséges barátja, Frangepán Gergely.

Mikor közeledett a nádorválasztást megejtendő országgyűlés napja, az udvari párt tetemes hadierőt gyűjtött össze Budára, nyilván azzal a czélzattal, hogy a nemességet megfélemlítse. Az országgyűlés május második felében nyilt meg a Rákoson. A nemesek itt voltak egybegyűlve, míg az urak Budán maradtak. Amazok hangosan követelték, hogy a király az urakkal együtt jelenjék meg köztük s ejtessék meg a nádorválasztás. A király ellenben felszólította őket, hogy fegyvereiket letéve, menjenek fel Budavárába, hogy ott az urakkal közösen tanácskozzanak. A nemesek e felhivásra rosszat sejtve, mintegy háromezren felfegyverkezve haladéktalanúl Budavára alá siettek s követelték, hogy az urak menjenek körükbe, különben erőszakosan fogják őket a Rákosra hurczolni. De mindez hiába való volt. Sőt Tomori Pál, Budavára hadnagya, a későbbi kalocsai érsek, a már a vár kapuját ostromló nemesekre ágyúkat süttetett, majd kitört a kapun, mire amazok hanyat-homlok menekültek.[454] És Szapolyai János mindezt tétlenűl nézte. A nemesek, látva elhagyatottságukat, megbízottakat hagyva hátra, hazamentek. Ezt várta az udvari párt. Most már kitűzte a nádorválasztás napját. Ha hihetünk egy szemtanunak, a választásban csak ötvenöten vettek részt. Az ötvenöt szavazatból Bátori István kapott huszonhatot, Szapolyai János tizenhetet.[455] A nádori méltóságot tehát Bátori nyerte el és így az udvari párt újból győzedelmeskedett, míg a nemesség s azzal együtt Szapolyai János ismételten vereséget szenvedett. Sőt Szapolyait más veszteség is érte. Elvesztette népszerűségét a nemesség előtt, mert az imént cserbenhagyta.[456] S hogy ezek így történtek, abban az oroszlánrész Szatmárit illeti, kiről éppen ez időtájt mondja egyik hive, hogy «tekintélyben napról-napra növekszik s mindeneknek szeme és lelke reá van irányozva».[457]


76. II. LAJOS KIRÁLY.[458]


Az udvari párt más úton is kisérletet tett, hogy hatalmát megszilárdítsa. A lengyel király gyámsága Lajos felett újból napirendre került. Ez ügyben Balbi Krakkóba küldetett. Hogy eddigelé nem sikerült a gyámságot elismertetni – így beszélt Balbi – a császár iránti ellenszenv okozta. Most a császár halálával ez az akadály elháríttatott s mi sem áll útjában a lengyel király gyámságának. Ha Szapolyai ellenkeznék is, ellenkezése súlylyal nem bírna, mert az urak ellenében semmit sem tehetne, annál inkább nem, mert a nemesség rokonszenve a vajda iránt nagyon is megcsökkent. Szükséges, hogy Zsigmond öcscsével Pozsonyban vagy más alkalmas helyen Morvában találkozzék. Könnyű a találkozásra ürügyet találni, hogy minden gyanú eleve elháríttassék.[459]

Ez eszme felvetője természetesen Szatmári volt s mellette főképen Brandenburgi György s Bornemisza János kivánták megvalósítását. Mindazok, a kik helyesen gondolkodnak – írja Balbi, miután névszerint megnevezte az említetteket – egyhangúan vallják, hogy Magyarország ügyeinek helyreállítására s csak valamelyes rendbe hozására is a lengyel király tekintélyére és kormányzására van szükség. A siker biztosítására a pápa is bevonandó volna a tervbe, úgy hogy követet küldene Budára, ki nevében kijelentené, hogy miután ő a nagy távolság miatt nem fordíthat annyi gondot Magyarországra, mint óhajtaná, a gyámi tisztet átruházza a lengyel királyra. Ugyanekkor felszólítaná Zsigmondot, hogy a gyámságot s az ország feletti védnökséget az ő nevében vállalja magára.[460]

Míg Balbi Krakkóban járt, Szatmári szülővárosát látogatta meg. Látogatását egy alapítványnyal örökítette meg, melyet a szent Erzsébet-egyházban misék és más ájtatosságok végzésére tett.[461]

Mire visszatért Budára, Balbi is megjött küldetéséből. Zsigmond király örömmel járult az előadott tervhez s kész volt e végből Lajossal találkozni.[462] Ez a találkozás azonban a közel jövőben nem volt remélhető. Zsigmond még ebben az évben ismét háborút kezdett a német lovagrenddel;[463] a következő év első felében pedig Lajost foglalták el országa gondjai. Két ízben is tartott országgyűlést, február elején[464] és szent György napján, de mindannyiszor eredmény nélkül.[465] Sőt a februári gyűlésen olyan zajos jelenetek voltak, hogy csak Szatmári tekintélye volt képes lecsillapítani.[466] Pedig éppen az itt egybegyült rendek bizonyítják, mennyire helyén való volt a higgadt tanácskozás s eredményes munkálkodás, mikor kivánták, hogy az urak és vármegyék tartsák készen hadaikat nemcsak az ország védelmére, de azon számosak fékentartására is, kik nem tisztelik a jogot, nem akarnak törvény szerint élni, hatalmasul elhurczolják mások jobbágyait, gonoszul megrabolják birtokaikat.

A nyár derekán végre úgy látszott, hogy a fejedelmek találkozása megtörténhetik. Lajos király Csehországba készülvén, Pozsonyban megállapodott. Ide várták Zsigmond királyt is. Őt azonban háborúja, bár szerencsésen harczolt, még mindig otthon tartotta s maga helyett Tanczini Andrást küldötte Pozsonyba. Nagy csalódással fogadta ezt Szatmári. »Óhajtva óhajtottuk – írta még Pozsonyból Zsigmondnak – hogy felséged vagy ne bonyolúlt volna ebbe a háborúba, vagy a győzelmet előbb aratta volna, hogy unokaöcscsét ölelhette s a találkozásból kölcsönösen hasznot meríthettek volna. Mert jóllehet, úgy értesültünk, hogy felséged dolgai eme hadjáratban napról-napra kedvezőbben alakulnak, mégis nehéz szivvel fogadjuk, hogy e hadjárat szolgált okul, hogy kiket a vérség s a szeretet szálai fűznek össze, ne találkozhassanak.« Fájdalmában csupán az vigasztalja, hogy a király képviseletével Tanczini Andrást bízta meg, kinek jeles tulajdonai reményt nyújtanak, hogy a tárgyalandó kérdések sikeresen oldassanak meg.[467] Ez a reménység azonban nem vált valóra.

Így a gyámság kérdése továbbra is függőben maradt.


77. BÁTORI ISTVÁN NÉVALÁÍRÁSA.[468]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre