NEGYEDIK KÖNYV
PRIMÁS ÉS FŐKANCZELLÁR


I.



Anna herczegnő menyegzője. Mária herczegnő Pozsonyba érkezik. Szatmári fogadja. Szulejmán haddal támad Sabácz és Nándorfejérvár ellen. Meghal Bakócz Tamás. Mária látni akarja jegyesét. E végből Lajos visszatér Budára. Sabácz után Nándorfejérvár is elbukik. A felmentő hadjárat. Lajos és Mária menyegzője.


78. SZATMÁRI BREVIARIUMÁBÓL.


POZSONYBAN találta Lajos királyt Szelim szultán halálának híre. A király s a vele volt urak úgy vélték, alkalmas az idő, hogy támadó hadjáratot intézzenek a törökök ellen. Visszatértek tehát Budára, hogy megtegyék az előkészületeket s egyben követeket küldöttek Velenczébe s a német fejedelmekhez segélykérés végett. A készülődések alatt török követ érkezett, hírül hozván, hogy az új szultán, Szulejmán, kész úgy a békére, mint a Szelimmel kötött fegyverszünet meghosszabbítására. A kormánytanács azonban, várva a hatalmak válaszát, késett a követnek határozott feleletet adni.

Ugyanekkor a királyi udvar háborús terveibe örömhangok is vegyültek. Az Anna herczegnő házassága ügyében még a múlt év nyarán megindított tárgyalások Károly császárral és Ferdinánddal eredményre vezettek.

Így a kormánytanácsban most már nemcsak a háborúról tárgyaltak, de a menyegzőről is. Abban történt megállapodás, hogy országgyűlést fognak egybehivni, a mikor is határoznak a török követnek adandó feleletről s gondoskodnak a hadjáratra s a király menyegzőjére szükséges költségekről; Brandenburgi György, Sárkány Ambrus és Balbi Jeromos Linczbe utaznak, hogy jelen legyenek Ferdinánd és Anna herczegnő május 26-ára kitűzött esküvőjén s Magyarországba hozzák Mária herczegnőt, kivel Lajos király szent Márton napján fog egybekelni, ősi szokás szerint fényes ünnepséggel, a császár, a német fejedelmek követeinek s Zsigmond lengyel király jelenlétében.[469]

A megbizottak, miután költségeik megtérítése zálog útján biztosíttatott, elutaztak Linczbe.[470] Június 10-ikén Szatmári is útra kelt, hogy Pozsonyban fogadja Máriát.[471] Budán várták a keresztény hatalmakhoz küldött követek jelentését. De míg úgy Velencze mint a német birodalmi gyűlés csak igéreteket s jó tanácsokat adtak, a rendek pedig a májusban tartott országgyűlésen csupán azt határozták, hogy majd az augusztusi országgyűlésen fognak véglegesen határozni, béke legyen-e vagy fegyverszünet avagy háború: Szulejmán szultán, megneheztelvén követének hosszas visszatartása miatt, nemkülönben értesülvén Magyarország hadi készületlenségéről s az uralkodó fejetlenségről, a tétovázásnak véget vetett azzal, hogy június első napjaiban megindította hadait hazánk két fontos végvára, Szabács és Nándorfejérvár ellen. A helyzet vigasztalanságát növelte, hogy e két vár már eleve képtelennek látszott a támadás visszaverésére. Mindkettőben csekély számú volt az őrség, hiányos az élelmi és hadi felszerelés. S a veszély pillanatában még azok is elhagyták, a kikre első sorban bízták. Hédervári Ferencz nándorfejérvári bán, Sulyok István és Balázs szabácsi bánok Budára mentek, hogy már régebbi követeléseik kielégítését s a várak ellátására szükséges költséget sürgessék. Minthogy azonban a kincstár üres volt s igy kívánságukat nem teljesíthették, nem tértek vissza váraikba s azok védelmezését alantasaikra hagyták.

Mikor ily válságosra fordultak a viszonyok, halt meg június 16-án Bakócz Tamás primás.[472] Végrendeletének végrehajtóiúl Szatmári Györgyöt, András esztergomi nagyprépostot, Tasnádi Tamás segédpüspököt, Ibrányi István és Vajai Ferencz esztergomi kanonokokat, továbbá Paksi Jánost és Désházi Jánost rendelte.[473] A végtisztesség megadására Lajos király is Esztergomba ment. Ide tért vissza Szatmári is Pozsonyból. Miután a primást eltemették a tőle alapított kápolnába s Szatmári mint a végrendelet fővégrehajtója az elhúnyt lakását és kincstárát lepecsételte,[474] a király az urakkal visszatért Budára, Szatmári pedig Pozsonyba.


79. FERDINÁND NEJE, ANNA.[475]


De a gyász napjai nem tarthattak soká. Szulejmán támadása cselekvésre kényszerített. Lajos király körülhordoztatta az országban a véres kardot, általános felkelésre híva a nemeseket; parancsot küldött az urakhoz és a vármegyékhez, hogy szereljék fel dandáraikat s haladéktalanul küldjék Tolnára, a hol maga személyesen fog a hadak élére állani. A fenyegetett várak segedelmére, a királyi seregek felszerelésére lázasan gyűjti a pénzt s nem elégedve meg azzal a negyvenezer aranynyal melyet Bakócz végrendeletében hagyományozott a végvárak jó karban tartására, ráteszi kezét a hagyatékára is. Pedig nem is egy évvel előbb királyi szavára fogadta, hogy a primás végső akaratát minden részében érvényben fogja tartani s végrehajtása elé akadályt nem fog gördíteni.[476] Pár nappal a temetés után már felszólította Szatmárit a hagyaték átadására. Szatmári Pozsonyba utaztában Óvárott vette a felszólítást s sietett annak eleget tenni. Még ugyanazon nap, június 26-án, tudatta a végrendelet többi végrehajtóival, hogy a király Szerecsen János kamarását küldötte hozzá azzal az üzenettel, hogy tanácsosainak beleegyezésével az ország ily nagy veszedelmében az elhunyt bíbornok kincseit is fel fogja használni. Minthogy azonban ő – írja Szatmári – éppen a felség parancsából lepecsételte a bíbornok kincstárát, elküldi hozzájuk titkárát, kinek közbejöttével adják ki a kincseket a király megbizottainak.[477] Lajos király azonban lassúnak találta a végrehajtók eljárását s három nap múlva megsürgette parancsát. «Hűtlenség büntetése alatt hagyjuk meg nektek – így ír – hogy jelen soraink vétele után tüstént szolgáltassátok át az elhúnyt bíbornok összes pénzbeli vagyonát Paksi Balázsnak, kit e végből oda küldöttünk, csupán annyit tartván vissza, a mennyit az elhúnyt udvari személyzetének fizetésére, hadainak felszerelésére s a kápolna szükségleteire rendeltünk. Mert oly nagy a szükség, a mely minket most szorongat, hogy azt a pénzt tovább semmi módon nem nélkülözhetjük. A saját fejünkről s az egész országról van mostan szó.«[478] Most már eleget tettek a parancsnak. De az a negyvenegyezer arany, melyet a végrehajtók átadtak Paksi Balázsnak, csak csepp volt a tengerben. Miért is Lajos király elrendelte az értéktárgyak, drágaságok kiszolgáltatását is. Ez is megtörtént, még pedig oly sietséggel, hogy a nagy kincsek, melyeket elhúnyt birtokosuk oly féltékenyen őrzött, valósággal prédára jutottak; pedig – jegyzi meg egy szemtanu – ha a maga idején helyes módon értékesítik, elegendők lettek volna arra, hogy a belőlük befolyó pénzösszeggel a török támadást feltartóztassák.[479]


80. MÁRIA KIRÁLYNÉ ARCZKÉPE.[480]


Egy nappal előbb, mint Lajos király ama komoly szavakat «A saját fejünkről s az egész országról van mostan szó» kimondotta, Mária herczegnő június 28-ikán Pozsonyba érkezett, hol is Szatmári György fogadta.[481] Örömmel hallotta ezt Lajos s vágyott jegyesét látni, de országos gondjai gátat vetettek vágya teljesülésének. Ugyanekkor a török már teljes erővel ostromolta Szabácsot; pár nappal utóbb szárazon és vizen körülzárta Nándorfejérvárt. S mikor Szabács július 7-ikén elbukott, bár hős védői életüket áldozták megmentéséért, a király súlyos gondok között tölti napjait Budán: Pozsonyban Mária követeli, hogy menjenek tovább, mert látni akarja királyi jegyesét. Szatmári kérleli, álljon el szándékától s maradjon Pozsonyban – a mint határozták – szent Márton napjáig. Másra kell most gondolni mondotta Szatmári – veszedelemben az ország, ez tartja vissza a királyt, hogy nem jöhet üdvözlésére. De az erélyes herczegnő nem engedett s végre is győzött. Az urak abban állapodtak meg, hogy Esztergomba mennek, mely közelebb esik Budához s így talán teljesülhet Mária vágya.[482] Egyeseket előre küldöttek, hogy megtegyék a készületeket a fogadásra. Mária s Szatmári a többi urakkal együtt hajóra szálltak s így értek Esztergomba.[483] De a herczegnőnek itt sem volt maradása s tovább mentek Visegrádra.[484] A várva várt találkozás azonban itt sem történhetett meg. Lajos király – igaz, csak kétszáz lovas kíséretében – már július közepén elindult Tolnára, hova az urak és a vármegyék hadait rendelte. «Látni akarja – mondja róla az egykorú feljegyzés – hogy a főpapok és urak közül ki fogja követni. De senki sem követi, mert nagy viszályok uralkodnak közöttük. Ezenfelül a jobbágyok gyűlölettel vannak uraik ellen, úgy hogy az ország az örvény szélén áll.»[485] Lajos egyelőre Tétényben állapodott meg. Itt találták az urak küldöttei azzal az üzenettel, hogy Mária Visegrádon sem akar maradni s minden áron látni akarja őt. A király most már engedett s visszatért Budára. Mária e hírre augusztus 11-ikén az urakkal együtt hajóra szállt s Ó-Buda felett lépett partra. Lajos nagy tisztelettel fogadta. A váczi püspök latin beszédben üdvözölte. Fegyveresek sorfala között érkezett a jegyespár Budavárába.[486]

De a találkozás öröme nem sokáig tartott. Másra kellett most gondolni – miként Szatmári Pozsonyban mondta – mint az örömökre. Lajos csakhamar megvált jegyesétől s visszatért a tétényi táborba. Mária csak most ébredt tudatára az országot fenyegető nagy veszedelemnek. S az előbb oly erélyes nőt cserben hagyja bátorsága. Vissza akar menni Németországba. Majd azt mondja, hogy ír a bátyjainak, a császárnak és Ferdinándnak, hogy küldjenek segítséget, teremtsenek békét a keresztények közt s fordítsák erejöket a törökök ellen.[487] S mikor eddigi hűséges kalauza, Szatmári is távozik mellőle s banderiuma élén követi a királyt Téténybe,[488] Mária nem érzi magát biztonságban Budavárában, Visegrádra megy, hogy itt várja be, míg jegyese diadallal visszatér a harczból.[489]

Lajos király augusztus 22-ikén érkezett Tolnára. Itt azonban nagy csalódás érte. Az urak és vármegyék banderiumai lassan és gyéren gyülekeztek s a visszavonás átka megbénított minden jó törekvést. Bátori István nádor hadaival Péterváradnál, Szapolyai János pedig Lippánál táborozott. Lajos meghagyta nekik, hogy egyesítsék csapataikat s közös erővel siessenek Nándorfejérvár felmentésére. De a nádorválasztásnál szenvedett kudarcz élénkebben élt még, semhogy kész lett volna Szapolyai Bátorival együtt hadakozni, ha úgy kívánta is azt a haza java. Sőt azt mondja róla az egykorú feljegyzés, hogy nem bánná, ha az országot nagy veszedelem érné, a melynek elhárításával magát királylyá választathatná.[490]

Így történt, hogy Oláh Balázs helyettes várparancsnok még megmaradt hetvenkét vitézével szabad elvonulás feltétele mellett augusztus 29-ikén megnyitotta Nándorfejérvár kapuit Szulejmán előtt.

A mikor Lajos ezt meghallotta, kijelentette, hogy haladék nélkül a törökök ellen indúl, készen saját életét is koczkára tenni. Szapolyait és Bátorit felszólította, hogy csatlakozzanak hozzá. Kétségtelen, hogy az idő alkalmas volt a sikeres hadi műveletekre. Szulejmán ugyanis húszezer embert hagyván Nándorfejérvárban, visszatért Bolgárországba. De sajnos, megint csak a szónál maradtak. Szapolyai tartózkodott a támadástól s megelégedett, hogy útját állja a törökök beütéseinek; Lajos király pedig, mikor táborában a láz kezdett dúlni s maga is megbetegedett, elbocsátotta hadai nagy részét, s Budára tért vissza.

Nándorfejérvár bukása s a felmentésére indított hadjárat kudarcza végre is felrázta a nemzetet vétkes tétlenségéből. A november 19-iki országgyűlésen, melyet Lajos király még Pécsről hítt egybe,[491] oly áldozatkészséget látunk, a milyennel eddig nem találkoztunk. A főpapok és főurak, valamint a nemesek egy évi mindennemű jövedelmüknek a felét, a lelkészek és kisebb javadalmasok, kik rendes hadakat nem tartanak, a birtokukban levő arany- és ezüstszerelvények, pénzük tizedrészét ajánlották fel a haza oltárára; s minden nem nemes lakosra fejenkint egy frt adót vetettek ki.[492]

Az országgyűlés berekesztése után, deczember 8-án a rendek Székesfejérvárra mentek. Itt, miután Lajos király a nemesség kivánalmához képest az ország törvényeinek és szabadságainak megtartására letette az esküt, melyet koronáztatása alkalmával nevében atyja teljesített, Máriát királynévá koronázták.

A koronázás után Lajos és Mária Budára tértek.[493] Menyegzőjük a következő év, 1522 január 13-ikán ment végbe, a mikor is frigyüket Szatmári részesítette az egyház áldásában.[494]

A király házassága a szomorú idők daczára is őszinte örömet keltett országszerte.


81. NÁNDORFEJÉRVÁR A XVI. SZÁZADBAN.[495]


Lajos ekkor tizenhat éves volt. Említettük már máshol, hogy a természet szép tulajdonokkal ruházta fel s a jeles tanítók és nevelők, köztük a nagy humanista, Piso Jakab serények voltak e szép tehetségek fejlesztésében. Lajos hat nyelven beszélt: magyarul, latinul, németül, csehül, lengyelül és francziául. Ügyes volt a fegyverek kezelésében s a lovagi gyakorlatokban. Még csak tizenhárom éves volt s részt vett a tornában s fellépése arról tett tanúbizonyságot, hogy a tökéletes lovagnak minden kellékeit bírja.[496] Nagy örömét lelte a zenében s maga is játszott húros hangszeren. Kedélye derült volt, szíve jó és szelid. «Angyali jóságú gyermek», «kimondhatatlanúl kegyes» – írják róla a velenczei követek. Jóindulatú és bőkezű volt mindenkivel szemben. Kár, hogy e tehetségek nem fejlesztettek tovább; hogy az ifjú király teljesen nagybátyja, Brandenburgi György vészes befolyása alá került, ki tékozló, élvhajhászó lévén, öcscsét is elvonta a komoly tanulmányoktól, annyira, hogy hova tovább már csak a torna, a vadászatok, lakomák és tánczvigalmak érdekelték.

Kik őszintén kivánták Lajos jobb útra térését, reménységöket Máriába helyezték.

A fiatal királyné férjénél két évvel idősebb, szépnek nem volt mondható, az iránta ellenszenvvel viseltető velenczei követek éppen rútnak találtak. A testi fogyatkozásokat azonban, ha a szépséghiány annak nevezhető, elfeledtették a kiváló szellemi tulajdonok. Mária szerette a költőket, tudósokat s szívesen látta őket maga körül. Szűkebb környezetén túl tudott emelkedni s korának nagy eszmemozgalmai iránt nem csak érdeklődéssel bírt, de azok jelentőségét értékelni is tudta. Erőteljes, férfias lélek lakott benne. Bátor és határozott volt, czéljai elérésére habozás nélkül használta a cselszövényt és az erőszakot. «Oh vajha lehetséges volna – mondotta udvari papja, Henckel János – oly átalakulás, mely királylyá változtatná át a királynét, bizonyára jobban állnának ügyeink.»[497]

Sajnos, a Máriához fűzött remények nem valósultak meg. A királyné, ki eddig szigorú erkölcsű környezetben élt, Lajos király szegény, de azért mulatni szerető udvarában teljesen átengedte magát az élvezeteknek. Brandenburgi György s hasonlók ledér társasága volt a legkedvesebb környezete. S ha eddig csak a király mulatott, most már a királyné is, ki egyforma kedvteléssel és ügyességgel lovagolt, vadászott, lőtt és tánczolt. A lakomák, tánczvigalmak egymást érték az udvarban. Volt nap, hogy hétszer is étkeztek.[498]

Természetes, hogy ilyen körülmények között az ország dolgai megint csak úgy mentek, mint előbb. Lajos a kormányzást teljesen rábízta tanácsosaira, maga pedig a léha s igen gyakran királyi méltóságát is valóban meggyalázó mulatságoknak élt.

Mindezek nem maradhattak titokban, nyilvánosságra kerültek s közbotránkozást, egyúttal nagy elégületlenséget okoztak. Gúnyiratok jelentek meg, melyek éppen nem épületes módon szóltak a király és királyné életmódjáról. Voltak, kik gyilkos merénylettől tartottak. A Szapolyai-párt hangoztatni kezdte újból a kormányzó szükségességét. A köznemesség pedig azzal fenyegetőzött, hogy megtagadja az adófizetést, ha ily végre fordítják az ország pénzét.[499]


82. LAJOS KIRÁLY ARCZKÉPE.[500]

Zsigmond király ismételten megkisérelte öcscséré hatni.[501] Megkereste Szatmárit is, használja fel tekintélyét a király erkölcseinek megjavítására. Nagy fájdalommal értesültünk – írja Szatmárinak – hogy Lajos király főképen az idegenek révén oly szokásokat vesz fel, melyek visszatetszést keltenek az alattvalóknál, nem egyeznek meg a királyi névvel s legkevésbbé felelnek meg ezeknek a szerencsétlen időknek. Miért is félünk, hogy az ifjú annyira fog sülyedni, hogy úgy magának, mint nekünk szégyenünkre válik, országainak pedig romlására lesz. Minden tehetségünkkel kérjük tehát atyaságodat, hogy ő felségét ezen hibáira komolyan és állhatatosan figyelmeztesse, a rossz és méltatlan társakat távolítsa el s minden eszközt használjon fel, melyek megjavítására alkalmasaknak látszanak.[502]

Szatmári s vele Szalkai és Bornemisza meg is tettek mindent, a mit tehettek. Nem egyszer térdre borúlva kérték Lajost, viselje magát úgy, mint uralkodóhoz illik. Lajos meghallgatta őket, javulást is igért, de igéretéről hamar megfeledkezett.

És ha így folytak a dolgok továbbra is a királyi udvarban, hogy Bornemisza szavaival éljünk – hogyan mehettek volna ilyen körülmények között jobban és szerencsésebben az ország dolgai.[503]

II.



Szatmári György esztergomi primás és főkanczellár. A bécsi tanácskozások. Szövetkezés az urak közt.

Szatmári György, mikor Zsigmond király közreműködését kérte öcscse helyes útra térítésére, már nem volt pécsi püspök.

Bakócz Tamás halálával megüresedett a primási szék. Az egyedüli komoly jelölt csak Szatmári lehetett e méltóságra. Az esztergomi érsek ugyanis ebben az időben nem csak egyházi téren, de a viszonyok sajátságos alakulása folytán a politikában is vezérszereppel bírt. Már pedig a számba vehető egyházfők között egyiknek sem volt annyi tapasztalata, gyakorlottsága a kormányügyekben, mint Szatmárinak, ki immár két évtizede állott a kormányrúd közvetlen közelében s annak irányítására tagadhatatlanúl eddigelé is nagy befolyása volt. Maga az elhúnyt érsek is benne látta utódját. Mindemellett Szatmári, ismerve az udvari cselszövényeket s jól tudván, hogy a rövid idő alatt nagy hatalomhoz jutott váczi püspök, az ép oly ügyes, mint ravasz Szalkai László reményeket táplál a primásság iránt, szükségesnek tartotta a lengyel királyhoz folyamodni, hogy legyen szószólója Lajos királynál.


83. MÁRIA KIRÁLYNÉ NÉVALÁÍRÁSA.[504]

Zsigmond készségesen vállalkozott a közbenjárásra. Sőt örült, hogy alkalma nyilt hűséges fegyvertársa megjutalmazására. Mikor ugyanis Lajos király a boroszlói püspök útján tudatta nagybátyjával Bakócz Tamás halálát s egyben kijelentette, hogy ezen éppen a jelen körülmények között rendkivüli fontosságú méltóság betöltésénél az ő bölcs, atyai tanácsát első sorban akarja hallani, Zsigmond király ilyen választ adott: ... Jóllehet legkevésbbé sem kételkedünk, hogy felséges és kedves unokaöcsénk előtt eléggé ismert és nyilvánvaló a főtisztelendő pécsi püspök úrnak jelessége, bölcsessége, nagy tudása, gyakorlottsága és tapasztaltsága a közügyek végzésében, nemkülönben határt nem ismerő hűsége és érdemei felséged s boldog emlékezetű atyja, nemkülönben egész házunk iránt annyira, hogy minden gondolkozás és fontolgatás nélkül a legméltóbban reá volna ruházandó ez a méltóság; minthogy azonban felséged a mi véleményünket a saját elhatározása elé helyezte, nem habozunk kijelenteni, hogy mi is annyival tartozunk a püspök úrnak hűségéért és ritka szolgálataiért, a melyeket nekünk szükségeinkben tett, hogy semmi sem lehet előttünk igazságosabb és kedvesebb, mint hogy az ő dolgaiban viszontszolgálatot tegyünk, érdekében felségednek írjunk s tanácsoljuk, sőt minden tehetségünkkel kérjük, hogy őt, ki annyira érdemes és fáradhatatlan egész családunkkal szemben, az esztergomi érseki székre emelje. Ennél nem tehet illőbbet felséged, sem magának és országainak hasznosabbat. Minket pedig annyira meg fog örvendeztetni, hogy nem tudnók könnyen megmondani, mit tehetne felséged, a mi számunkra kedveltebb és kedvesebb volna.[505]

Az ajánlás nem maradt hatástalan. Szatmári György elnyerte az esztergomi érseki széket.

Ez azonban nem 1521-ben történt, mint történetíróink közönségesen állítják, de csak a következő évben. Mert mikor Lajos király 1521 deczember 23-ikán oklevelet állít ki Zrinyi Miklós számára, ezt Szatmárinak még mint pécsi püspöknek előterjesztésére teszi.[506] Mikor pedig Szatmári a következő év május 5-én a zemplénmegyei papságnak megparancsolja, hogy a legutóbbi országgyűlésen a törökök elleni védelemre rendelt adót, melyet ő már minden jószága és jövedelme után megfizetett, haladéktalanúl szintén fizesse be, – már mint esztergomi érsek adja ki a parancsot.[507] Kétségtelen tehát, hogy kinevezése, illetőleg áthelyezése a pécsi püspökségről a primási székre az 1522. év első hónapjaiban történt.

A pápai megerősítés a jelen alkalommal is jó ideig késett, mint rendesen Szatmárinak más, már ismert áthelyeztetésénél. Csak jó egy év leforgása után, 1523 június 19-ikén oldotta fel Adorján pápa a pécsi püspökségtől s járult hozzá Esztergomba való áttételéhez s küldötte meg számára két hét múlva az érseki palliumot is.[508]

A kassai kalmár fia tehát most már Magyarország első főpapja volt. Viselte ugyanakkor a főkanczellári tisztet is. Sőt adataink a mellett bizonyítanak, hogy ez utóbbi méltóságot már előbb elnyerte. 1518-ban ugyanis a kanczellári tisztet, melyet Szatmári két évtizeden át viselt, Szalkai László tölti be. Némelyek ezt úgy magyarázzák, hogy Szatmári az ugyanazon évi bácsi országgyűlés ama végzésében, mely minden a királyhoz érkezett írás felolvasását a kormánytanácsban rendelte s megtiltotta, hogy a kanczellár bármit is végezhessen, mint eddig, a saját belátása s legtöbbször önkénye szerint – bizalmatlanságot látott a személyével szemben s mint óvatos politikus, hogy nagyobb bonyodalmaknak elejét vegye, leköszönt a kanczellárságról, tanítványának, Szalkai Lászlónak engedvén át azt. De ez a magyarázat téves. Mert Kassa város tanácsa, tehát jól értesült tanú, pár hónappal a bácsi országgyűlés után Szatmárit fő- és titkos kanczellárnak mondja[509] s ez évtől kezdve ismételten találkozunk e megnevezéssel. Azt kell tehát mondanunk, hogy Szatmári a már öreg és betegeskedő Bakócz helyét foglalta el a főkanczellárság átvételével s így az a körülmény, hogy 1518-ban megvált a kanczellárságtól, hatalma csökkenésének vagy éppen megtörésének nem nevezhető. Sőt ellenkezőleg. Mint főkanczellárnak s most már mint az ország primásának az eddiginél nagyobb tere nyilt, hogy befolyását az államügyek irányításában érvényesítse.

Tudjuk már, hogy a Nándorfejérvár bukása után tartott országgyűlésen urak és nemesek vetélkedtek az áldozatok megajánlásában. Sajnos, a lelkes buzgalom most is csak rövid ideig tartott. Mindennél jobban bizonyítja ezt az, hogy bár ugyanazok bizattak meg az országgyűlési végzéseknek foganatosításával s így a megajánlott adó behajtásával is, kiknek legtöbb részük volt a szépen hangzó határozatok megalkotásában, az adókból várt három millió forintnak alig tizedrészét tudták a kincstárnak beszolgáltatni. Természetes, hogy ilyen körülmények között a tervezett nagyszabású hadikészületekre csak gondolni sem lehetett.

Ugyanezen időben a német birodalmi rendekkel is folytak tárgyalások a törökök ellen tervezett hadjárat ügyében, még pedig nem minden eredmény nélkül. Az 1522. év elején Nürnbergben egybegyült német rendek hajlandók voltak háromezer gyalogost kiállítani s Magyarországba küldeni. Ugyanakkor Lajos bajor herczeg vezetése alatt egy bizottságot küldöttek Bécsbe, hogy Lajos királylyal s a magyar és cseh rendek küldötteivel megállapítsák a hadjárat tervét.

A biztosok június elején érkeztek Bécsbe, hova Lajos király, maga Prágában maradván, legelső tanácsosait, Szatmári György primást, Bátori István nádort, Sárkány Ambrus országbírót, Korlátkövi Péter magyar és Trepka András cseh főudvarmestereket, Werbőczi István személynököt, Gyarmati Balassa Ferenczet és Désházi Istvánt küldötte ki.[510] Lajos herczeg mindjárt a tárgyalások elején aggodalommal említette a Németországban elterjedt híreket, hogy a magyarok a múlt évben Nándorfejérvár felmentésére küldött csapatokat barátságtalanúl fogadták, egy Németországból ajándékba küldött fegyverszállítmányt a Dunába vetettek, sőt akadtak, kik úgy nyilatkoztak volna, hogy a magyarok készebbek meghódolni a törököknek, sem hogy németek és csehek segélyével oltalmazzák országukat.[511] A magyar küldöttek siettek e hírek alaptalanságát kimutatni. Erre a német biztosok kijelentették, hogy a már megajánlott háromezer gyalogost a horvátországi végvárakba küldik, de csak azzal a feltétellel, hogy a cseh rendek is ugyanannyi gyalogost szerelnek fel, a magyarok pedig ezer lovast rendelnek a németek mellé s gondoskodnak ezeknek kellő ellátásáról és szíves fogadtatásáról. Megigérték továbbá, hogy a szeptemberben ugyancsak Nürnbergben tartandó birodalmi gyűlésen újabb tárgyalásokat fognak indítani nagyobb hadierő kiállítása iránt.

A rendek augusztus 10-én gyűltek egybe Budán s megválasztották a nürnbergi birodalmi gyűlésre küldendő követeket. Lajos király nem volt jelen a gyűlésen. Még mindig Prágában időzött, hogy rendezze Csehország zilált viszonyait. Pedig e rendezésre nálunk is égető szükség volt. Éppen a mostani gyűlés után történt, hogy Várdai Ferencz erdélyi, Perényi Ferencz váradi, Csaholyi Ferencz csanádi püspökök, Bátori András, Rozgonyi István, Perényi Péter, Kanizsai László, Ország Ferencz, Ráskai Gáspár, Bánfi Zsigmond, Homonnai Ferencz «meggondolván – mondják – azt a sok visszavonást, jogtalan eljárást, azokat a károkat és erőszakos tetteket, melyek különösen a király távolléte miatt napról-napra előfordúlnak s nem hogy szünnének, de naponkint sokasodnak», egymás védelmére szövetséget kötöttek.[512] Arról már ők is megfeledkeztek, hogy az országgyűlések ismételten tiltakoztak az ilyen szövetkezések ellen is.

Feltünő, hogy a szövetkezettek közül hiányzanak éppen a vezető államférfiak, mint Szatmári főkanczellár, Szalkai kanczellár, Bátori nádor. A magyarázatot alighanem ott kell keresnünk, hogy az okok, melyek a szövetkezésnek alapul szolgáltak, egyúttal elégedetlenséget, sőt vádat is tartalmaznak éppen ezek ellen, mint kik az ország kormányát vezették.[513]

Szatmári az országgyűlés szétoszlása után székhelyére tért. Itt találjuk őt szeptemberben.[514] Majd szülővárosát látogatta meg s ott maradt a télre is. Deczember 20-ikán Jászóra ment, mikor is a konvent előtt Gáspár olcsvai plebánost hegyaljai szőleinek felügyelőjévé nevezte s úgy a maga, mint unokahúga Thurzó Elekné, Anna asszony nevében is teljes felhatalmazást adott neki, hogy e szőlők, nemkülönben a szántai háza jövedelmeit tetszése szerint juttathassa a kassai tanács kezéhez.[515]

III.



Szatmári elfojtja a jászai konvent választó jogát s önhatalmúlag adja a prépostságot Kassai Péter világi papnak. A prémontreiek tiltakoznak az erőszak ellen.

Szatmári György azt a harczot, melyet mint pécsi püspök kezdett meg és folytatott a jászai konventtel, primás korában fejezte be teljes diadallal.

Karácsondi Gergely, Jászó prépostja 1521-ben meghalt. Az árván maradt konvent szilárdúl eltökélte, hogy főnökét önmaga fogja megválasztani. Ámde a kegyurak, Kassa város tanácsa és Szatmári György, kiknek kegyuraságát a prépostság felett Lajos király is megerősítette, szintén ragaszkodtak a legutóbbi széküresedéskor elfoglalt álláspontjukhoz. Az 1515-iki szenvedélyes mérkőzés azonban mindkét részt óvatosságra intette.

A mint a kassai tanács értesült Karácsondi haláláról, sietett értesíteni Szatmárit s hogy a siker biztosabb legyen, a préposti szék betöltése ügyét teljesen reá hárította. El is halmozta ezért Szatmári elismeréssel és dicsérettel szülővárosát. De míg a kegyurak közt a levélváltás történt, a jászai konvent a cselekvés terére lépett, nehogy késedelmezéséből rövidsége származzék. Megejtette kebelében a választást s választása a konvent érdemes perjelére, Bálintra esett. A választás eredményét haladéktalanúl tudatta Szatmárival és kérte, hogy a maga részéről is fogadja el Bálint perjelt.

A diplomata Szatmári tisztán látta a helyzetet. «Tudjátok, – írta a kassai tanácsnak – mennyi és mily nagy viszályok és nehézségek merültek fel az előbbi években is a jászai prépostság miatt. Nehogy ilyen nehézségek ezentúl is előforduljanak, úgy gondoljuk, hogy lassacskán kellene magunkat e prépostság kegyuraságába, sőt magának a prépostság adományozásának birtokába bejuttatni. Mert ha egyszer a lábunkat megvetettük, akkor könnyen megszerezhetjük az adományozás birtokát is. Akkor megtehetjük azt, a mit akartunk. A miért is azt határoztuk, hogy most a prépostságot Bálint szerzetesnek adományozzuk. Ugy azonban, hogy a konvent adjon levelet, melyben elismeri, hogy nem ő választotta Bálintot, hanem csak kért minket és titeket, hogy Bálintnak adjuk a prépostságot. Nehogy azt mondhassák időhaladtával, hogy ezelőtt is ők választották a prépostot s annak adták a prépostságot, kinek ők akarták.»[516] Úgy tett, a mint mondotta.


84. SZATMÁRI LEVELE A KASSAI TANÁCSHOZ, 1521. NOVEMBER 26-IKÁN.[517]


Ugyanazon napon, melyen ezeket írta, a prépostságot, tekintettel egyrészt Bálint perjel érdemeire s jeles tulajdonaira, nemkülönben a konvent ajánlására, Bálintnak adományozta.[518] Ugyanekkor meghagyta a kassai tanácsnak, hogy szintén adjon az övével azonos tartalmú levelet Bálintnak s szolgáltassa át a prépostság birtokait és javait, melyeket a hozzá küldött jegyzékben – ma leltárnak mondanók – összeírt, azzal a hozzáadással, hogy Bálint, köteles a néhai Karácsondi alkalmazottjait és hitelezőit kielégíteni.[519]

A kassai tanács eleget tett a meghagyásnak. Lényeges különbség van azonban a tanács és Szatmári adományozó levele között. Mert míg Szatmári nem csupán a perjel személyes kiválóságaira hivatkozik, de a konvent kérésére és ajánlására is, addig a tanács teljesen hallgat a konvent ajánlásáról.[520] Azt lehetne tehát hinnünk, hogy a tanács állhatatosabban ragaszkodott kegyúri jogához, mint Szatmári. Pedig nem így van. Nagyon jól tudjuk, hogy a tanács a préposti szék betöltését teljesen Szatmárira hárította s tudta és beleegyezése nélkül semmit sem tett. Miért is leveléből legfeljebb az tűnik ki, hogy nem volt oly politikus, mint Szatmári György.

Minden úgy történt, a mint Szatmári eleve megírta a kassaiaknak.

A jászai konvent írásos bizonyságot adott, hogy Szatmári és Kassa város tanácsa, mint a prépostság kegyurai és adományozói, Bálint perjelt, ki legméltóbbnak találtatott a prépostságra s kit nekik mint legkegyelmesebb uraiknak ajánlottak, kérésükre és folyamodásukra urukká s főnökükké választották. «És mi – mondja a konvent – kegyuraink választása folytán Bálintot urunkká és főpapunkká fogadjuk, megadván neki a köteles engedelmességet és tiszteletet.»[521]

A konvent nyilván abban a jámbor hitben tette ezt, hogy a kegyurak elismerték választó jogát. Nem gondolta, de nem is gondolhatta, hogy az ország főkanczellárja[522] rútúl visszaélt bizalmával; hogy mikor ajánlását elfogadta, csak megtéveszteni akarta s mikor irásos bizonyságot kért tőle, azért tette, hogy alkalomadtán éppen ezt a bizonyságot használhassa fel ellene.

Rendkivül jellemző különben ez az egész eljárás Szatmárira. Mindez akkor történt ugyanis, mikor Nándorfejérvár bukása s a felmentésére indított hadjárat kudarcza után az országgyűlés már egybe volt hiva november 19-ikére s így ő mint főkanczellár első sorban el volt foglalva, hogy a tárgyalások előkészíttessenek. Azt se feledjük, hogy ugyanekkor fáradozott a primási szék elnyerésében is. S ha mégis talált időt és módot magánérdekeinek biztosítására, el kell ismernünk, hogy a hidegen számító és latolgató ész mellett szívós akarat s ritka munkaerő lakozott benne.

A konvent jó reménysége hamar szertefoszlott. Bálint prépost már a következő év júniusában elköltözött az élők sorából. És most megtette Szatmári azt, a mit a múlt őszön igért a kassai tanácsnak. A konvent hozzászólása és megkérdezése nélkül préposttá nevezte szülővárosa egyik fiát, Kassai Péter világi papot.[523]

Az összes magyarországi premontreiek mint egy ember keltek Jászó védelmére s tiltakoztak az erőszak ellen. Megbízásukból a sági konvent egyik tagja, Lajos szerzetes, jelent meg a garam-szent-benedeki konvent színe előtt. « Jóllehet – így szólt a többi között Lajos – Magyarország királyainak, így a boldog emlékű Ulászlónak, a mi kegyelmes urunknak engedélyéből eddigelé az volt a szokás, hogy valahányszor egy prémontrei prépostság akár halálozás, akár áthelyezés vagy bármi más ok folytán megüresedett, a prémontreiek önmagok választottak prépostot; mégis a mint a közel napokban árván maradt a jászai prépostság, György primás úr a prémontreiek tudta és beleegyezése nélkül Kassai Péter mestert, világi papot, ültette be erőszakkal a prépostságba, megfosztván így a prémontreieket a prépostválasztás jogától. Minthogy pedig György primás Lajos királynál szerfölött nagy kegyben áll, a királyi felség után első az országban, úgy hogy minden az ő akarata szerint történik, a prémontreiek a tőle való félelem miatt nem mernek a jog útjára lépni. Nehogy azonban úgy látszassék, mintha a prémontrei prépostok és konventek hallgatagon beleegyeztek volna Péter mesternek a jászai prépostságba történt beerőszakolásába, tiltakozást tesznek György primás ellen, hogy joga volna a prépostság adományozásához, úgyszintén Péter ellen is, hogy a prépostságot elfogadhassa.»[524]

A tiltakozás azonban, mint gondolható is, hiábavaló volt. Kassai Péter alig egy hónappal utóbb már mint jászai prépost állított ki oklevelet[525] s több mint két évtizeden át kormányozta a prépostságot.

Szatmári tehát elérte czélját. Teljesen megtörte a konventet s királyi rendelkezés s tiltakozás ellenére gyakorolta az adományozás s választás jogát is.[526] De vajjon Julius pápa csupán ezért járult-e a kegyuraságnak reá való ruházásához, avagy mert azt remélte, hogy ez javára fog válni a konvent erkölcsi életének. Már pedig Szatmári ez irányban éppen semmit sem tett.


85. SZATMÁRI LEVELE A KASSAI TANÁCSHOZ, 1521. JANUÁR 31-ÉN.[527]

A jászaihoz hasonló eljárást kisérelt meg Szatmári a benczések széplaki apátságával szemben is. Körülbelül ugyanebben az időben az apátságot János világi papnak adományozta, illetőleg adományoztatta Lajos királylyal. Nagy László azonban ellene mondott János pap beiktatásának. Miért is Lajos király maga elé idézte, hogy igazolja, van-e valamelyes joga az apátság adományozását illetőleg, «mert ez még most nem eléggé bizonyos» – írta Szatmári a kassaiaknak. Ez a körülmény azonban nem tartotta vissza éppen őt, hogy meg ne hagyja a tanácsnak, hogy János papot, ha szükséges, karhatalommal is támogassa az apátság elfoglalásában.[528]

Szatmári kezére ismerünk akkor is, mikor Lajos király azzal a kérelemmel fordúlt VII. Kelemen pápához, hogy a pannonhalmi főapátnak adott előkelő kiváltságokat vonja vissza. Kétségtelen, hogy Tolnai Máté főapát nem csupán a saját érzelmeinek adott kifejezést, mikor a király folyamodványára ezeket írta: Ime, a szerzetesek ellensége György primás, mert a mint akarta, úgy eszközölte ki Magyarország királyánál, a kit ő kormányzott.[529]

Haragját érezték a konventuális ferencziek is, mikor arról értesült, hogy éppen az ő szülővárosában megfeledkezve a szerzeteshez illő tisztes komolyságról, nem gondolva Isten félelmével, sem az emberek tekintetével, botrányos és feslett életet élve, egy kassai polgárt, bár semmi tilalmas dolgot nem cselekedett, kolostorukban tettleg bántalmaztak s napról-napra kihágásokat követnek el.[530] Az observansok azonban, úgy látszik, kiérdemelték megelégedését, mert védnökük és birájuk volt.[531]

IV.



A hitújítás első kezdetei. Az országgyűlés határozata Luther követői ellen. Szatmári tevékenysége e téren.

Az a nagy mozgalom, melyet Luther Márton ágoston-rendi szerzetes Wittenbergában 1517 október 31-ikén indított meg, hazánkba is átcsapott, még pedig Szatmári primássága éveiben. A magyarok körében azonban Luther tanítása heves ellenállással találkozott. Nemcsak azért, mert a nemzet zöme még ekkor híven ragaszkodott ősei vallásához, a katholikus hithez, hanem mert az új tanok elfogadásával az a veszedelem fenyegetett, hogy a belső tusáktól meggyöngült nemzet még vallási tekintetben is részekre szakadhat; de mégis első sorban azért, mert a protestantizmus – hogy ideje előtt használjuk e szót – nálunk mint német nemzetiségi ügy jelentkezett. Ez az oka, hogy az 1523-iki országgyűlés oly szigorú végzést hoz az új tanok követői ellen: Minden lutheránust, pártfogóikat s a hozzájuk ragaszkodókat mint nyilvánvaló eretnekeket, mint a bold. Szűz ellenségeit ő felsége mint katholikus fejedelem fő- és jószágvesztéssel büntesse.[532] Ezt a törvényt az országgyűlés hozta, hol a köznemesi rendek voltak túlnyomó többségben s talán éppen a nemesség lánglelkű szószólójának, az ép oly nagy hazafi mint hithű katholikus Werbőczi Istvánnak sarkalására. Nagy tévedés volna tehát meghozatalát a katholikus papságnak vagy az éppen élén álló Szatmári György befolyásának tulajdonítani.

Ámbátor, annyit a mennyit, Szatmári is tett az új tanok elterjedése meggátlására.

A római szentszéknél lépéseket indított, hogy Hunyadi János fáradhatatlan bajtársa, Capistránói János a szentek sorába iktattassék. A pápa szivesen fogadta a kérelmet. Elrendelte az ily alkalmakkor szokásos eljárás megejtését. Szatmári ezt el is végezte s jelentését a pápa elé terjesztette.[533] Óhaja teljesülését azonban már nem érte meg.

Nem lehet kétségünk az iránt, hogy a primást e fáradozásában az a czél vezette, hogy Capistránói Jánosnak, a pogányokon aratott egyik legnagyobb, legdicsőségesebb győzelmünk osztályrészesének a szentek sorába iktatásával megerősítse a magyarokat őseik hitéhez való ragaszkodásukban.

Szembeszállott azonban nyiltan és egyenesen is az új tanokkal. Az alkalmat erre Nagyszeben városa adta, melynek szász lakossága az elsők között volt, kik Luther fellépését rokonszenvvel fogadták; annyira, hogy egyes történetírók nem haboznak állítani, hogy már ezekben az években nemcsak a világiak, de a papok közül is többen csatlakoztak tanításához. Nevezetesen azt mondják, hogy már 1523-ban nyiltan lutheránussá lett két szebeni pap, kiket ezért Szatmári maga elé idézett Esztergomba. Ez az állítás azonban tarthatatlan. Tarthatatlan pedig azért, mert az az okmány, melyre ez állítást helyezik, közönséges hamisítvány. Ez okmány szerint ugyanis az az esztergomi érsek, ki a két papot maga elé idézte, László bíbornok s konstantinápolyi pátriárka volt. Ámde 1523-ban nem László, hanem György volt az esztergomi érsek, a ki nem volt bíbornok, annál kevésbbé konstantinápolyi patriarka. László volt az utódja, Szalkai László; bíbornok és patriarka volt az elődje, Bakócz Tamás. Minthogy tehát így az alap hamis, a rája épített állítás is tarthatatlan.[534]

De egy más, látszólag nagyon jelentéktelen dolog is ellene mond ez állításnak.

Simon mester, éppen szebeni plébános, ugyancsak 1523-ban azért folyamodott Rómába, hogy a nehéz munkában elfoglaltak számára kedvezményeket nyerjen ki az étkezésben a bőjt tartamára. A pápa teljesítette a kérelmet. Simon azonban, mielőtt igénybevette volna a kedvezményt, helyénvalónak tartotta kikérni a primás, mint felettes hatósága hozzájárulását is. Szatmári megelégedéssel fogadta a plébános eljárását s megengedte, hogy nemcsak a bányákban dolgozó munkások, de a lelkészkedő papok is élhessenek nagybőjt idején tojással és vajjal.[535]

A melyik papság így gondolkozik, az még nem híve Luther Mártonnak.


86. CAPISTRÁNÓI JÁNOS.[536]


Maga a világi lakosság azonban, nevezetesen a városi tanács, már ekkor határozottan a katholikus egyház ellen foglalt állást. E mellett tanuskodik az a hosszas pör, mely a bongardi plébánia révén keletkezett.

1521-ben András orvos, a szebeni királybirói szék ideiglenes birtokosa, a bongardi parasztok beleegyezésével Pileatoris Pétert tette meg plébánossá. Mikor Péter már három éven át viselte hivatalát, a nélkül, hogy kötelességei gyakori elhanyagolásáért csak egyetlen panasz is emeltetett volna, Szeben város polgármestere, Armbruster Mátyás azon ürügy alatt, hogy a kegyúri jog a szebeni tanácsot illeti s a bongardi hivek nincsenek plébánosukkal megelégedve, minden tekintet nélkül a szebeni főesperesre, 1523-ban egy városszolga által elvétette Pétertől a templom kulcsait s pártfogoltjának, Olczonai Györgynek adatta át.[537] A főesperes sietett erről értesíteni felettes hatóságát. Szatmári primás az ügy megvizsgálására Kaplyon László mestert, esztergomi kanonokot küldötte Szebenbe.[538] De mikor a dolog decz. 15-én a káptalan elé került, a polgármester és a tanács Olczonai Györgyöt annyira oltalmukba vették, hogy kérdéses volt, vajjon Péter visszanyeri-e plébániáját, ha mindjárt a primás küldötte támogatta is. Miért is a főesperes újabb felterjesztést intézett a primáshoz. Felterjesztésében azonban nem csupán a szóban forgó esetre szorítkozott, de panaszt tett a szebeni tanácsnak más, az egyházi hatóság jogkörét érintő intézkedései ellen is s sürgős orvoslást kért. Szatmári a királyhoz fordúlt, ki is szigorú rendeletet küldött a szebeni tanácshoz, úgy szintén azon helyekhez, melyek a szebeni főesperesség s így az esztergomi érsek joghatósága alatt állottak.


87. LUTHER MÁRTON.[539]

Lajos király rendelete pontosan felsorolja a tanács hatalmi túlkapásait.

Így, mikor egy bizonyos ügyben pörösködés támadt egyházi személyek között, a szebeni tanács, nem törődve a főesperes joghatóságával, maga elé rendelte a pörben álló egyháziakat s a főesperes megkeresése nélkül itéletet tett közöttük. Mikor a főesperes censurával sújtott bizonyos dolgok miatt egy lelkészt, a tanács ugyanezt a lelkészt kényszerítette egyházi ténykedések végzésére, azzal fenyegetvén őt, hogy ha a főesperes tilalma előtt meghajolva vonakodnék a szent mise végzésétől, elmozdítja javadalmából s mást rendel helyébe. Újabban Bongárdon a plébánost az illetékes főesperes jogszerinti vizsgálata nélkül, saját tekintélyére hivatkozva megfosztotta plébániájától s minden igazság ellenére mást állított helyére, kit a főesperes, mint a jogszokás kivánja, nem erősített meg hivatalában. Az is megtörtént, hogy mikor a főesperes hivatalos látogatásakor vagy más alkalommal a tanács alattvalói közt nyilvánvaló gonoszságoknak jött a nyomára, a tanács megakadályozta, hogy e gonoszságok elkövetői a főesperestől törvény szerint megfenyíttessenek. S ha mégis akadtak, kik pénzbirságra itéltettek, a birságpénzt a tanács a maga számára követelte. Ehhez járúl, hogy a tanács egyes helyeken a köteles tizedet vonakodik megadni a plébánosoknak. Mindezek a legnagyobb aggodalommal s nem kisebb nehezteléssel töltik el a királyt. Szigorúan meghagyja tehát, hogy a tanács az esztergomi egyház joghatóságát és szabadságát jövőre tiszteletben tartsa, annál is inkább, mert felhatalmazta a primást, hogy ha ily jogsérelmek ezután is előfordúlnának, azok okozói ellen törvény és jog szerint járhasson el.[540]

Szatmári előtt nem lehetett titok, hogy a szebeni tanács magatartása abban leli magyarázatát, hogy Luther tanai a városban már hódítást tettek. Hogy e hódításnak útját állja, ismét a királyhoz fordúlt.

Kedvetlenül értesült, – írja Lajos király a szebeni tanácsnak – hogy annak a bizonyos Luther Mártonnak istentelen tanai, melyeket az apostoli szentszék követőivel együtt már régebben átok alá vetett, annyira elvakították az emberek lelkét, hogy az evangéliumi igazságot s a szentatyák intézményeit elhagyván, tanítása és könyvei általánosan elterjedtek közöttük, a polgárok és kereskedők s más szebeni lakosok szivesen veszik s olvassák azokat. «Minthogy azonban – így végzi Lajos – Magyarország néhai szent királyainak, a mi elődeinknek nyomdokain haladva kötelességünknek tartjuk, hogy a mi keresztény hitünket és vallásunkat, nehogy a kárhoztatott eretnek tanoktól megtámadtassék és megszeplősíttessék, országunkban sértetlenül fenntartsuk: akarjuk és hűségteknek jelen sorainkkal összes javaitoknak elvesztésével meghagyjuk és parancsoljuk, hogy jelen soraink vétele után úgy magában Szeben városában, mint más a hatóságtok alá tartozó helységekben Luther Mártonnak ... a könyveit falunként és házanként kutassátok fel s a felkutatottakat nyilvánosan égessétek meg…»[541]

De az új tanok terjedését királyi parancsszóval nem lehetett megakadályozni. Hatástalan maradt az országgyűlés végzése is. Mert a talaj, mely oly bő termést hozott Luther tanításának Németországban, megfelelő volt nálunk is annak befogadására. Kedvező körülményül szolgáltak hazánk földrajzi helyzete, nemkülönben politikai, kulturális, nemzetiségi s gazdasági viszonyai is. Ezek együttvéve eredményezték, hogy a XVI. század első negyedében katholikus Magyarország ugyanezen század végére túlnyomóan protestánssá lett. S az új vallásnak leglelkesebb híve s leghatalmasabb pártfogója éppen Thurzó Elek volt, Szatmári György sógora.[542]

V.



Ujabb birtokszerzemények. Tornavára. Szina. Szepsi.

Szatmári György ez években is kitartással fáradozott birtokainak és jövedelmeinek gyarapításán, ámbár fáradozását nem mindig követte az óhajtott siker.

Azok között, a kiken kölcsönökkel segített, találjuk a Szapolyai-családot is. Ha kétségtelen adatok nem támogatnának, méltán kételkedhetnénk a dolog valóságában. Mert Szatmári mindenkor mint ellenség állott szemben a Szapolyaiakkal. Úgy látszik azonban, hogy az anyagi érdekek erősebbek voltak a politikai tekinteteknél. Tény, hogy a Szapolyai-család tekintélyes összeget vett kölcsön Szatmáritól s zálogképen lekötötte a tornai uradalmát.[543] Szatmári, mint minden kölcsönügyleténél, a jelen esetben is nagy körültekintéssel járt el. Az özvegy Szapolyainé, Hedvig herczegasszony, nemkülönben Szapolyai János és testvére, György, beleegyezésével esküt vett Tornavára várnagyától Derencsényi Miklóstól, hogy, ha a kölcsönadott összeget 1521 márczius 10-ikén meg nem kapná, a tornai várat ellenmondás nélkül átadja neki. És a gazdag Szapolyaiak e napon nem tudtak eleget tenni kötelezettségöknek, egy heti halasztást kértek. Szatmári azonban csak oly feltétel alatt volt hajlandó a halasztást megadni, ha Derencsényi Miklós újból esküt tesz megbizottja, Horvát Gergely kezébe, hogy, ha márczius 17-ikén sem történnék meg a kielégítés, a várat azonnal birtokába bocsájtja.[544] Derencsényi készséggel tette le az esküt. A Szapolyaiak azonban az egy heti idő alatt megfizették tartozásukat s így megmentették Tornavárát is.

Nagyobb bizalommal nézhetett Szatmári Szepsi és Szina megszerzése elé. E városok eddigelé Rozgonyi István birtokai voltak s magszakadás folytán szállottak más javakkal együtt a koronára.

Lajos király Szatmári kérésére, – vagy mint adománylevelében mondja – hűségére s érdemeinek sokaságára való tekintetből, nemkülönben méltányolva Kassa városa polgárságának hasznos szolgálatait, a két várost Szatmárinak és Kassa városának adta örökbirtokul oly czéllal, hogy jövedelmökből könnyebben lesznek gondozhatók és végezhetők azok az alapítványok, melyeket Szatmári a kassai szent Erzsébet egyházban s a tőle épített kápolnában már jóval előbb létesített.[545] Ugyanekkor meghagyta Lajos a jászai konventnek, hogy Szatmárit és Kassa városát a városok birtokába iktassa be.


88. TORNAVÁRA KÉPE.[546]

Kassai Péter jászai prépost Buzitai Kardos Kerubin királyi emberrel Mátyás konventi tagot küldötte ki a királyi parancs végrehajtására. Ezek 1523 augusztus 16-ikán, vasárnapon, meg is jelentek előbb Szinán, azután Szepsiben s mint a szokás kivánta, egybehivták a szomszéd birtokosokat. A beiktatást azonban már nem eszközölhették, mert Szinán Belsei György és Gyárfás Miklós, a város birája, Szepsiben pedig Ártánházi György néhai Rozgonyi István leányának Katalinnak, Bátori András feleségének, valamint Rozgonyi István egy másik, ugyancsak Katalin nevű leányának nevében ellentmondottak.

A konvent eljárásáról jelentést tett a királynak s az ellenmondókat szent Mihály nyolczadára színe elé idézte.[547] Az ügy befejezését azonban Szatmári már nem érte meg.

Itt kell megemlékeznünk a karthauziak panaszáról is. A lechniczi karthauziakat királyi adományból kilenczed illette évente a szikszai bortermésből. Járadékukat mindaddig meg is kapták, míg a szikszai birtok fele zálog czímén Perényi Gábor kezéből Szatmári György birtokába nem ment át, ki megtagadta a kilenczed kiadását. Példáját követte Szikszó másik felének az ura, Perényi István is. A szerzetesek, miután úgy Szatmárinál mint Perényinél hiába keresték igazukat, egyenesen a királyhoz fordultak jogos panaszukkal. S Lajos király meghallgatta őket. Szigorú parancsot küldött úgy a primáshoz mint Perényihez, hogy a karthauziaknak ezentúl adják ki járadékukat, nehogy királyi elődeinek e kegyes szándékú gondoskodásától s üdvös adományától megfosztassanak.[548]

A lechniczi karthauziak borkilenczede önmagában jelentéktelen. Annyira azonban mégis jelentékeny, hogy gondolkozóba ejtsen: feltétlenül oly szigorúan itélendők-e meg e kor világi nagyjai, ha hatalmuk tudatában elnyomták a gyengét.

VI.



Szatmári viszonya Kassához. Igazi atyja szülővárosának.

Szatmári György fiúi szeretettel ragaszkodott szülővárosához.

Alig jutott a királyi udvarba, már is rajta volt, hogy hálásnak mutassa magát iránta. Mikor pedig felemelkedett a hatalom polczára, sohasem habozott befolyását javára értékesíteni. Elhalmozta jótéteményeivel s gazdag birtokainak huga után első örökösévé tette. Egyházi, kulturális s anyagi téren – mint ezt már részint ismerjük, részint csak ezután említjük – egyaránt maradandó nyomot hagyott szűkebb hazája történetében. Bár távol leginkább a királyi udvarban tartózkodott, mindenkor a legmelegebb érdeklődéssel kisérte életét. S a mily odaadással munkálkodott a város közjaván s volt segítségére sokszor aránylag jelentéktelen dolgokban is, ha mással nem, jó tanácscsal; éppen olyan szíves készséggel s őszinte jóakarattal karolta fel földieinek magánérdekeit is, ha bizalommal hozzá fordultak s pártfogását kérték.

Éppen ezekről a jobbára apró, távolról sem országos érdekű dolgokról akarunk most szólni, mint a melyek közvetetlenül mutatják azt a sokszoros összeköttetést s bizalomteljes viszonyt, a melyben Szatmári szülővárosához s ennek fiaihoz állott.

Pálóczi Antal nagyobb összeget vett kölcsön Kassa városától. A kitüzött időben nem tudta megfizetni, csupán 32 aranyat adhatott. De a tanács nem volt hajlandó ezt elfogadni s követelte az egész összeget. Közbelépett most Szatmári. Helyesebb dolog – írta a tanácsnak – elfogadni a felajánlott összeget, hogy Pálóczi Antallal fenntartsátok a jóbarátságot. Mert úgyis el fog jönni az idő, mikor Pálóczi oly helyzetben lesz, hogy követelésteknek mindenben eleget tehet. S Kassa megfogadta a jó tanácsot.[549]

Ő maga is igénybe vette a kassaiak szolgálatát. 1509-ben 8.000 aranyat adott át a tanácsnak megőrzés végett.[550] A tanács híven őrizte a rábizott összeget, míg Szatmári 1520-ban vissza nem vette.[551]

Ugyanebben az évben pedig azért kereste meg a tanácsot, hogy küldjön tüzetes értesítést Mádi György és Tárkányi Miklós birtokviszonyairól. A nevezett nemesek ugyanis megvételre ajánlották Kassa és Szikszó közelében levő birtokaikat. Szatmári hajlandó volt az ajánlatot elfogadni, előbb azonban tudni akarta, hogy merre fekszenek e birtokok, nem állanak-e per alatt, kik a szomszéd birtokosok.[552]

A tanács készséggel tett eleget a megkeresésnek, mint más számos alkalommal is, ha olykor a kérelem teljesítése nehézségbe ütközött is.[553]

És méltán. Mert a város még többször folyamodott Szatmári jóakaratához s nem eredmény nélkül.

Így 1520-ban arra kérte, eszközölje ki a királynál, hogy egy bizonyos Csécsi Mihály nevezetű, nyilvánvalóan gonosztevő javai neki adományoztassanak. A kérelem sikerrel járt. Lajos király Csécsi Mihály birtokait Kassa városának adományozta. Pedig a királyi udvarban eddig hírét sem hallották Csécsi Mihálynak. Csak az adományozás megtörténte után hagyta meg Szatmári Kassa tanácsának, hogy vagy vele vagy titkárával közölje, melyik megyében vannak Csécsi birtokai, melyik káptalan vagy konvent s kik küldessenek ki mint királyi emberek a beiktatás eszközlésére. Szükséges ezeket tudnunk, – mondja Szatmári – hogy kiállíthassuk az adománylevelet.[554]

A következő évben a pénzverés jogát kérte a tanács. Kérelmét hálanyilvánítással kezdte azokért a javakért, melyekben Szatmári eddig is részesítette. Szatmári sietett kijelenteni, hogy a mint eddig kész volt mindenkor szülővárosa segítségére lenni, úgy ezentúl is, a mennyiben rajta fog állani, meg fog tenni mindent, a mi javára és hasznára lehet. Jelen kérelmük teljesítése azonban – mondotta – nem járt minden nehézség nélkül. Mert már többen fordultak a királyhoz, – hatalmasabb urak mint Kassa városa – hogy pénzt verethessenek a pénzverésből származó haszonélvezettel, de mindeddig eredménytelenül. Ő ennek daczára közbenjárt a királynál s ki is eszközölte e szabadságot és kiváltságot, de csak oly feltétellel, hogy Kassa a pénzverésből származó hasznot és nyereséget a királynak engedje át.[555]


89. A KASSAI DÓM A RESTAURÁLÁS ELŐTT.

A dolognak nagyobb érdekességet ad az a körülmény, hogy Szatmári e kiváltságot akkor szerezte meg, mikor Lajos király Tolnán táborozott, hogy a kevéssel előbb elbukott Nándorfejérvár felmentésére vigye hadait.

Már előbb megjegyeztük, hogy Szatmári nemcsak a várossal mint testülettel, de egyesekkel is éreztette jóságát.

Így 1506-ban egy szűkös anyagi viszonyokkal küzdő kassai polgárnak, Gelchen Boldizsárnak a felesége járult elébe. Elpanaszolta, hogy négyszáz frttal tartozott egy ugyancsak kassai polgárnőnek. Nem tudván fizetni, a tanács kis birtokát elárvereztette, minek folytán véginségre jutott. S a hatalmas Szatmári szeretettel karolta fel a szegény asszony ügyét. «Úgy értesültünk, – írta a tanácsnak – hogy Blander János, néhai polgártársatok hagyatékából egyebeken kívül négyszáz frt maradt a kezetekben ... ugyanekkor látjuk, hogy ez a tiszteletreméltó asszony a végrehajtás következtében napról-napra nagyobb szegénységbe jut. Miért is kötelességünknek tartjuk, hogy ez asszony érdekében irjunk nektek s arra buzdítsunk, mit különben magatoknak is meg kellett volna tennetek, hogy t. i. gyámolítsátok azokat, kik közületek valók s a kezetekben levő négyszáz frtot adjátok ennek az asszonynak, hogy nagy szükségében képes legyen magát fenntartani. Meg lehettek győződve, hogy ezzel igazságos s nekünk kedves dolgot fogtok cselekedni.»[556]

Más alkalommal Kassa városának egy régi, Benedek nevű szolgája fordúlt hozzá, kérve, szóljon érdekében a tanácsnál. Szatmári teljesítette kérését. Nem is tudom – írta a tanácsnak – mikép történhetett, hogy uraságtok eddigelé a szokásos fizetésen kivül semmi külön jutalmazásban nem részesítették az érdemes szolgát. Adjanak neki valami segedelmet, hogy annál buzgóbb legyen kötelességei teljesítésében.[557]

A tanács 1516-ban egy Sándor nevű polgárnak bizonyos ok miatt megtiltotta, hogy jól jövedelmező iparát, a sörfőzést folytassa. Sándor mester, mikor a budai vásáron járt, meglátogatta Szatmárit, ki is «mint régi ismerősét» szivesen fogadta s elkérdezősködött életviszonyairól. A mint nagy baját, a tanács tilalmát hallotta, kész volt a közbenjárásra. Minthogy a saját házában már van sörfőzője – mondja Szatmári – s életének nagyobb részét sörfőzéssel töltötte, megindította e régi ismerősének nyomora és szüksége; miért is kéri a tanácsot, hogy reá való tekintetből vonja vissza tilalmát s engedje meg a sörfőzést Sándor mesternek.[558]

Ugyanilyen jóakarattal volt Szatmári azok iránt, kik közvetlen közelében, szolgálatára voltak s kiket nagyobbára Kassáról vitt az udvarába. Így mikor arról értesült, hogy egyik alkalmazottjának, Darhóczi Kristófnak az édes anyja kassai otthonában súlyosan megbetegedett, késedelem nélkül kereste meg a tanácsot, hogy ha a nagybetegnek valóban elkövetkeznék végső órája, házait, vagyonát pecsételjék le s külső javai felett is úgy őrködjenek, hogy ne essék kár bennök, míg Kristóf Kassára érkezhetik.[559]

Ha a nagyszabású hagyományozásoktól és alapítványoktól eltekintünk is, e kisszerű szivességek is indokul szolgálhatnak, hogy Kassa város minden polgára tisztelettel emlékezzék ma is Szatmári Györgyről.

VII.



A renaissance. A humanista főpapok. Szatmári helye közöttök. Tudósok ajánlják neki műveiket. Támogatja a tanulni vágyó ifjakat. Pártfogoltjai közt kiváló nevekkel találkozunk. Építkezései Pécsett és Kassán.

Az az élénk szellemi élet, mely Mátyás korában különösen a királyi udvarban uralkodott, a nagy király halálával nem szünt meg teljesen. Ulászló király is jóindulattal volt a humanisták iránt, bár pártfogását és bőkezűségét a Mátyáséval mérni nemcsak nem lehet, de nem is szabad. Mikor hazánk trónjára lépett, csehországi kanczelláriájának tagjai, mint Lobkovitz Bohuszláv, Olmüczi Ágoston, Schlechta János, Neideck György, Magyarországba is követték. Ezek mindannyian hódoltak a klasszikus iránynak s magok is ápolták az irodalmat. Celtes Konrád, a bécsi egyetem híres tanára, 1497-ben első sorban az ő közreműködésökkel alakította meg a «dunai tudós társaság»-ot, a «Sodalitas litteraria Danubiana»-t, mely elnökévé ifjabb Vitéz Jánost, veszprémi püspököt s a bécsi püspökség adminisztrátorát választotta. A tudós társaság gyakori összejöveteleket rendezett, mikor is a görög symposionok példájára különféle tudományos kérdések felett vitatkoztak, végezetül pedig jól megrakott asztalnál és telt pohárnál iparkodtak elűzni az élet gondjait. A társaságnak különben nem volt határozott akadémiai szervezete, működése sem volt eredményes s mikor 1511 táján Olmüczi Ágoston és Schlechta János elhagyták Ulászló udvarát, megszünt létezni.[560]

De ha a királyi udvarban nem is részesült megillető pártolásban a renaissance, annál melegebb fogadtatásra talált a főpapi udvarokban. E kor főpapjai túlnyomólag külföldi, leginkább olasz főiskolákban nyerték kiképeztetésüket s tudomány- és művészetszeretetök, melyet ott szívtak magokba, akkor sem szünt meg, mikor hazájokba visszatérve előkelő méltóságokra jutottak. Bakócz Tamás, Geréb László, Kálmáncsehi Domokos, Várdai Ferencz, Thurzó Zsigmond, Perényi Ferencz, Vitéz János, Brodarics István, érsekek, illetőleg püspökök, mindannyian klasszikus műveltségű férfiak, magok is humanisták, kiknek a tudományok és művészetek pártolásában szerzett érdemeik el nem tagadhatók. Sőt buzgalmuk túlzásba viszi őket s elvilágiasodnak, annyira, hogy – mint egy egykorú tanú feljegyezte – a legtöbben gyakrabban beszélnek a pénzről, mint az égről, gyakrabban van ajkukon Nemesis és Lais neve, mint Krisztusé s a mi alig tűrhető, többet foglalkoznak Plautusszal és Vergiliusszal, mint az evangéliummal és szorgalmasabban fejtegetik Epicurus tanait, mint a pápák határozatait.[561]


90. VITÉZ JÁNOS.[562]


E humanista főpapok között előkelő helyet foglal el Szatmári György. Bár az említett tudós társaságnak nem volt tagja,[563] örül, ha szabad idejében a klasszikusoknak áldozhat; lelkesedik, ha kedvelt olvasmányainak újabb kiadása jut a kezébe. Lelkesedésében osztozik barátja s hivatalnoktársa, Thurzó Zsigmond. Ez egy alkalommal Vergilius és Horatius műveinek legújabb zsebkiadását kapta meg. Valóságos diadallal vitte Szatmárihoz s nem győztek mindketten eléggé örvendezni, hogy ezentúl, a könyvek kisebb alakjánál fogva, séta, sőt udvari szolgálat közben is olvashatják majd kedvencz íróikat. Közös megállapodás szerint Thurzó azonnal írt Milánóba Aldus Manutiusnak, ki e kiadást rendezte s régi barátságukra hivatkozva, kérte, hogy az ő és Szatmári kedvéért rendezzen hasonló zsebkiadást Cicero leveleiből s egyéb műveiből is.[564] Aldus már a következő évben, 1502-ben, eleget tett kívánságuknak.[565] Maga Szatmári is tárgyalásokba bocsátkozott Aldusszal, két izben is, előbb 1496 táján, majd ugyancsak 1502-ben titkára, Brodarics István útján, a legnagyobb magyarországi humanistának, Janus Pannonius munkáinak kiadása iránt. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre.[566] Ez azonban nem múlhatott Szatmári áldozatkészségén, mert emlékeink egybehangzóan vallják, hogy bőkezű Maecenasa volt az irodalomnak és a tudományoknak.

Nemes bőkezűségének tanúbizonysága az a pazar kiállítású zsolozsma-könyv, mely az ő megrendelésére készült s ma a párisi nemzeti könyvtárnak egyik büszkesége s féltve őrzött kincse.[567]

A «Breviarum secundum chorum ecclesiae Strigoniensis» ívrét alakú. Anyaga a legfinomabb hártya, melynek hófehér lapjai kitűnően írvák, lapszélei pedig gazdag díszben pompáznak. Úgy a finom kezdőbetűk, mint a kivitelben tökéletes, gyengéden szinezett falevelek, ritka egyéni önállósággal mozgó alakok, a sikerült távlatok, melyek hátterén az arany mérsékelten nyer alkalmazást, a kedves antik motivumok s bájos geniusok egyaránt emelik műbecsét. A sokszor egész lapokat betöltő festmények nemcsak vetekednek a legszebb Corvinákkal, de gyakran felül is múlják azokat. Különösen elragadó a czímlap, mely Dávidot, a zsoltáros királyt térdenállva ábrázolja, mellette a földön koronával és lanttal. A bíbor alapon arany arabeszkek, az arany alapon kék és fehér színek váltakoznak. A szöveg a következő lapon (11. oldal) kezdődik, aranyban azurkékkel írva, két oszlopban, melyeket a legszebb gyöngyökkel s nemes kövekkel diszített bíborvonalak választanak el egymástól. Szatmári ismeretes czímere több helyen, így a czímlapon is látható. A műbirálók a festményekben Attavantes művészi kezét vélik felismerni.


SZATMÁRI BREVIARIUMÁNAK EGY LAPJA.[568]


A kodex állítólag 1530-ban már a vatikáni könyvtárban volt s onnan jutott a múlt század elején mostani helyére.[569]

Szatmári irodalompártolását mutatja az a körülmény is, hogy külföldi humanisták, kik személyesen nem ismerték, de bőkezűségét hallották, megtisztelték műveik felajánlásával.

Így 1510-ben az umbriai Joanantonius Modestus «Oratio de nativitate Domini» és «Ulysses» cz. munkáit ajánlotta fel. «Míg Itáliában tartózkodtam – így hangzik az ajánló levél – és hallottam sokaktól, kik megfordúltak Magyarországban, hogy a te jelességeidet a dicséretek minden nemével ünneplik, csudálatos vágy fogott el, hogy az ily nagy főpapot láthassam, üdvözölhessem, vele beszélhessek. Mert a te határtalan jóságod mindenkivel szemben, a te országos tekintélyed, minden dologban való jártasságod, szelidséggel párosult méltóságos komolyságod a legnagyobb csodálatra ragadtak s azt eredményezték, hogy az utánad való vágyam, jóllehet távol élek, napról-napra nőtt. De míg Itáliában tartózkodtam, megtagadta tőlem ezt a sors, most azonban, mikor végre Németországban vagyok, az istenek önként ajánlották fel. Mert mint a ki a tűzhöz közeledik, inkább szokott melegedni, úgy nekem is, minél közelebb jutottam Magyarországhoz, annál inkább módomban volt a te páratlan erényeidet megismerni ... Te egyeseket pénzzel támogatsz, másokat egyházi állásokkal avagy hivatalokkal kitüntetve szoktál magadtól elbocsátani, a miért is kedvességben állsz mindenek előtt. Minthogy gazdagságra nem szorulsz, az én helyzetem pedig nem engedi meg, hogy bármit is ajándékozzak olyan ajándékot gondoltam neked felajánlani, mely, míg te jóakaró arczczal fogadod, az én erőimet sem haladja túl... Mert egy tudós főpapnak semmi sem lehet kedvesebb és kellemesebb, mintha tapasztalja, hogy a tudományok hivatott művelői olyannak tartják, a milyennek mutatja magát: a tudósok patronusának, minden erények legnagyobb pártfogójának.»

A negyedrét alakú munka 1510 október 24-én került ki Vietoris Jeromos bécsi nyomdász sajtójából.[570]

A következő évben, 1511-ben, a bolognai Pius Ker. János ajánlotta «In Carum Lucretium poetam commentarii» cz. munkáját Szatmárinak. Az ajánló levél, mint az előbbi is, telve van a humanistáknál szokásos áradozó magasztalásokkal s ily czímet visel: «Reverendissimo ac augusto antistiti domino Georgio Cassovio regis illustrissimi Pannonici ac Bohemici supremo secretario episcopo Quinqueecclesiensi, patrono colendo Joannes Bap. Pius Bononiensis.»


91. JANUS PANNONIUS ÉRME (ELŐLAP).[571]


A könyv ívrétű s Bolognában nyomatott a mondott esztendőben.[572]

Honfitársai is részesítették Szatmárit ily megtiszteltetésben. Így a bolognai főiskolán tanuló Mághi Sebestyén, Mághi Pál alnádor fia, mikor kiadta Janus Pannonius költeményeit, a munkát neki ajánlotta.[573]

Magyarországi Bertalan, Bartholomaeus Pannonius, «Vigilantiae et torporis ... certamen», «Az éberség és lustaság versengése» cz. párbeszédes művét ajánlotta fel. A dialogus a «Comedia Gryllus»-szal, melyet a szerző Brandenburgi Györgynek ajánlott, együtt adatott ki 1516-ban, mások szerint 1520-ban Bécsben. Alakja negyedrét.[574]


92. JANUS PANNONIUS ÉRME (HÁTLAP).


1517-ben Hagymási Bálint, latinosan: Valentinus Cybeleus, pécsi kanonok ajánlotta művét, «Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae» Szatmárinak. A munka negyedrét alakú. Az első lapon van a könyv czíme, a másodikon az ajánlás. «Mielőtt Apelles – így hangzik ez – kiadta volna művét kezéből, meghallgatta mások itéletét. A jelen esetben én is így óhajtok eljárni. Tehát, főtisztelendő uram és atyám, a te itéleted elé teszem munkámat s biráúl kérlek téged, ki egymagadban sokakkal érsz fel előttem s a kit igazságosnak, második Aristidesnek, Rhadamonthosnak avagy Minosnak tart mindenki, hogy a te tekintélyeddel tégy igazságot az előtted vitatkozó két peres félnek. Nem félek attól, hogy mert nekem atyám s mintegy istenem vagy, ellenfelemmel igaztalanúl fogsz cselekedni. Azt sem hiszem, hogy mert néha-néha nagyon is szigorúnak mutatod magad velem szemben, ha nekem lesz igazam, mint megromlottat elűzz magadtól, te, ki nem egyszer, hogy a közérdeket megvédelmezd, a saját érdekeidet elhanyagolod; te, ki a közdolgokat mint saját ügyeidet nézed, ki őszinteséged s megvesztegethetlen voltod miatt, az élő igazságosságnak neveztetel, kit sem a kincs, sem a személyes érdek s a kérések a helyes útról úgy soha el nem téríthettek, hogy meg ne adtad volna kinek-kinek a magáét...»[575]

E sorok kétségkivül nemcsak a Hagymási Bálint határtalan tiszteletéről tesznek tanúságot, de arról is, hogy a magyar humanisták a virágos szólamok költésében, a nagy uraknak való tömjénezésben egyáltalán nem maradtak a külföldi, első sorban az olasz humanisták mögött.

Itt kell megemlékeznünk arról az örömdalról is, melylyel Kassa városa nagy fiát 1520-ban odaérkezése alkalmával üdvözölte. Az örömdal czíme: Jubilus heroicus Cassoviae habitus, ob adventum reverendissimi antistitis domini Georgii Quinqueecclesiensis episcopi regnorumque Hungariae et Bohemiae cancellarii dignissimi heroicis versibus conditus. Szerzője Eck Bálint. Nyomtatásban megjelent ugyanabban az évben Krakkóban.[576]

Szatmári tudományszeretete nyilatkozik meg abban is, hogy bőkezűen támogatott olyanokat, kikben jelesebb tehetséget vélt felfedezni s kik tudományos kiképeztetésök végett külföldi főiskolákra kivánkoztak.

E helyen első sorban említjük Beszterczei Lőrinczet, igazi családi nevén: Kretschmer Lőrinczet. Unokaöcscse volt Szatmárinak. Az ő pártfogásával került a bolognai főiskolára, hol jelességeivel olyan tiszteletet és szeretetet vívott ki magának, hogy nagyhírű tanára, a már említett Pius Ker. János egyik munkáját – «Elegidia» – neki ajánlotta. A negyedrét alakú könyv 1509-ben került ki sajtó alól Bolognában. Az ajánló levélben «Ad magnificum dominum Laurencium Bistricium Pannonium, nobilissimum», Pius nagy magasztalással szól tanítványáról s nagybátyjáról, mint Maecenasról. Beszterczei Lőrincz, a mikor visszatért Magyarországba, elnyerte a székesfejérvári prépostságot.[577]

Szatmári támogatásával látogatta ugyancsak a bolognai főiskolát Hagymási Bálint, Beszterczei Lőrincznek tanulótársa. Már főiskolai tanuló korában tanújelét adta ügyes verselő képességének. Abban a munkában, melyet Pius Ker. János Beszterczei Lőrincznek ajánlott, az ő epigrammjai is helyet találtak. Háláját akarta tolmácsolni, mikor 1517-ben a bor és víz előnyeiről és hátrányairól írt könyvét Szatmárinak ajánlotta, kinek pártfogása Pécsett kanonoksághoz is juttatta.[578]

Szatmári bőkezüségének köszönhette tudományos kiképeztetését Gönczi Melczer András is, egy ideig a pesti iskola jeles rektora. Mikor a kassai tanács lépéseket tett, hogy a kitűnő műveltségű férfiút a saját iskolájának nyerje meg, Szatmári így írt szűlővárosának: «Értésünkre esett, hogy a kassai iskola vezetésére ezt az András mestert, a pesti iskola rektorát óhajtjátok s már meg is hivtátok. Minthogy azonban ő a mi emberünk, mi taníttattuk és neveltettük, úgy gondolkozott, hogy a mi tudtunk és engedelmünk nélkül ebben a dologban mit sem határozhat és éppen ezért titeket eddig kétségben hagyott. Kijelentjük tehát, hogy nekünk is tetsző és kedves dolog, hogy ti őt magatoknak kívánjátok. Tehát elmegy hozzátok. A legmelegebben ajánljuk őt nektek, kérve, hogy iránta minden szívességgel, tekintettel, jóakarattal és kedvezéssel legyetek. Hiszszük, hogy óhajunk szerint lesz képes szolgálni nektek. Meggyőződésünk, hogy mi sem fog hiányozni nála, mi gyermekeitek neveléséhez s más kötelességei teljesítéséhez tartozik.»[579] A pestiek, kik között Gönczi Melczer András általános tiszteletnek örvendett s a legelőkelőbb férfiakkal jó barátságban állott, hamar megbánták, hogy elbocsátották. Jakabfi János pesti plebános írja hozzá többek között: ... a pestiek nagyon bánják már, hogy minden kéréssel vissza nem tartották.[580] Melczer András később Kassa város jegyzőjévé választatott s hivatalát hosszú éveken át viselte közmegelégedésre.

Szatmári pártfogoltjai közt olyanokkal is találkozunk, kik idővel országos méltóságokba jutottak s a politikában, melynek titkaiba pártfogójuk avatta be, jelentékeny befolyással bírtak.

Ilyen volt Brodarics István, a későbbi nevezetes váczi püspök. Egy évtizednél hosszabb időn át volt Szatmári titkára. Ura bizalmát nagy mértékben bírta, iránta mindenkor odaadással volt s abban is követte, hogy szívesen fáradozott Kassa érdekében. «Eléggé tudva van – írja egy alkalommal a kassai tanácsnak – uraságtok s különösen azok előtt, kik tőletek a mi főtisztelendő urunkhoz szoktak küldetni, hogy én örömest kívánok szolgálni nektek, a mikor csak tehetem s a mik az én kötelességeim. És én ezt nem azért teszem, mintha tőletek viszontszolgálatot várnék, de az irántatok való szívbeli vonzalmamnál fogva.»[581] Mindazonáltal egyszer-másszor mégis csak kért kisebb-nagyobb szívességet a kassaiaktól.

Szatmári titkára volt Oláh Miklós is, a későbbi primás. Tizenhét éves korában került Ulászló király udvarába mint apród. Hat évi udvari szolgálat után 1516-ban lett Szatmári titkára. Ő szentelte pappá s tette meg pécsi kanonokká; mikor pedig a primási székre lépett, magával vitte s kinevezte esztergomi kanonokká s komáromi főesperessé. Méltán nyilatkozhatik tehát Oláh hálával s a legnagyobb tisztelettel jóltevőjéről.[582]

A pártfogoltak közt találjuk a velenczei származású Balbi Jeromost is, kivel az előzőkben már ismételten találkoztunk. Balbi 1489-ben a párisi egyetemen a klasszikus tudományoknak volt a tanára, majd Bécsben és Prágában nyert egyetemi tanszéket. Nagy tudományával és költői műveivel sok elismerést aratott, de összeférhetetlen természetével és gyalázó irataival sok ellenséget is szerzett magának. Vitéz János veszprémi püspök meghivására ismételten megfordult hazánkban, melyet 1501 táján állandó lakhelyül választott. Egri kanonok, váczi, majd 1514-ben pozsonyi prépost lett. Még előbb volt királyi titkár s Ulászló gyermekeinek a nevelője. Többször járt el diplomácziai megbizatásokban.[583]

Szatmári Balbival a legmeghittebb viszonyban állott. Ő vette fel az egyházi rendbe is. Felismervén erkölcsi fogyatkozásai mellett is használható, kiváló tulajdonait, beavatta politikájába, megismertette legrejtettebb gondolataival. Maga mondja ezt 1518-ban a krakkói préposthoz írt levelében: «Legutóbbi levelemben jeleztem, hogy Balbi Jeromosra titkos és az egész Magyarországot érdeklő közléseket fogok bízni ... ezt meg is tettem, még pedig úgy, hogy magamat, egész lényemet teljesen feltártam előtte s minden, a magyar ügyekre vonatkozó, még rejtett gondolatomat is közöltem vele, ki különben állandó és egyedüli fegyvertársam, részese minden cselekedetemnek és tervemnek.

Nincs ugyanis senkim, kit kitartásban, hűségben s becsületességben elébe helyezhetnék.»[584]

Balbi iparkodott méltónak mutatni magát e nagy bizalomra. Annál is inkább, mert joggal remélhette, hogy a hatalmas Szatmári az ő egyéni érdekeit is támogatni fogja. Feltétlen híve tehát Szatmári politikájának. Lelkesedik érte, «Mindeneknek szemei – írja egy alkalommal Sidloviczki Kristófnak – az én uramra, a pécsi püspökre vannak irányozva. Vajha annyit akarna, a mennyit, ha akarná, megtehetne.»[585] A lengyel király gyámságában látja az ország üdvét ő is, akárcsak Szatmári; a fontos és titkos terveket ő viszi Zsigmondhoz, mikor a már útban levő Szatmárit az ország érdeke visszatérésre kényszeríti.

Az ilyen hűséges fegyvertársat támogatni illett. Balbi 1518 táján a bécsi prépostságot óhajtotta elnyerni. Lajos király ajánlása mellett Szatmári is szót emelt érdekében Miksa császár előtt. Igaz ugyan, – írta Szatmári – hogy e férfiúnak kiváló erényei, a tudományok csaknem minden ágában való jártassága nagyon is hozzájárultak, hogy őt barátságába fogadta; de még inkább közrehatott erre nézve az, hogy Balbi előtte a császár iránt kezdettől fogva készséges akarattal volt, minden erejével azon fáradozott, hogy szorgalmával, serénységével a császár kegyében részesülhessen, hogy jóakaratára minél méltóbbnak találtassék. Sőt nem egyszer őt magát is buzdította a császár tekintélyének növelésére. Elérkezett végre az idő a megjutalmazására. Ez nemcsak őt, Balbit fogja odaadóbb szolgálatokra buzdítani, de másokban is vágyat fog kelteni példája követésére.[586]

Az ajánlás azonban, bármily hizelgő volt is, nem járt sikerrel. Miksa császár a bécsi prépostságot már három évvel előbb Oberstein Pálnak igérte el.


A KASSAI SZENT MIHÁLY-KÁPOLNA A RESTAURÁLÁS UTÁN.[587]

Más irányban is felszólalt Szatmári Balbi érdekében. Balbi a pozsonyi prépostságot a legrosszabb állapotban találta, mert külső zaklatás és prépostelődjeinek, kik többnyire a királyi udvarban voltak elfoglalva, gondatlansága következtében régi fényét elvesztette, birtokainak nagy része idegenek kezében volt, úgy hogy a prépost és kanonokjai a még megmaradt jövedelemből csak szükösen élhettek. Balbi azon volt, hogy káptalana birtokjogait s szabadalmait régi érvényükbe visszahelyezze. Készséggel támogatták e törekvésében Ulászló és Lajos királyok. Segítségére volt Szatmári is. Ismételten megkereste Szentgyörgyi Pétert, hogy a kezében levő birtokokat engedje vissza a prépostságnak. S fáradozása ezúttal eredményes volt.[588]

A jó viszony Szatmári s bizalmas híve között csakis akkor szakadt meg, mikor Balbit nyugtalan természete s attól való félelme, hogy a törökök Nándorfejérvár eleste után az egész országot elfoglalhatják, hazánk elhagyására bírták.[589]

Szatmári nemcsak a tudományokat pártfogolta, de lelkesedett a művészetekért is. Ez első sorban abban nyilatkozott, hogy tudott áldozni művészi kiállítású drága könyvekért, mint ezt már előbb láttuk; szívesen ajándékozta meg az egyházakat értékes szerelvényekkel s szeretett építkezni. Örökké lehet sajnálnunk, hogy e nemes buzgalmának ma alig birjuk némi emlékét.

Nincs semmi adatunk arra nézve, hogy Veszprémben s Váradon bármit is épített volna. Igaz, hogy e helyeken rövidebb ideig is székelt, sem hogy nagyszerű alkotásokhoz foghatott volna. Pécsett azonban, melynek csaknem két évtizeden át volt püspöke, már építkezett.

1516-ban Lőcse városához fordult, hogy küldjön hozzá egy építészt. A tanács Zimmermann Gergelyt küldötte, de minthogy ez műszerszámot nem vitt magával, Szatmári, a nélkül, hogy valami megbizást adott volna neki, boszankodva haza bocsátotta.[590] E sikertelenségből azonban nagyon tévesen következtetik némelyek, hogy Szatmári Pécsett sem alkotott semmit. Mert Oláh Miklós határozottan szól arról a palotáról, melyet főpap ura épített s mely az akkori Pécsnek kiváló nevezetessége volt.[591] Ez a palota a székesegyház délkeleti tornya előtt állott. Manapság semmi sincs belőle. 1780-ban teljesen lebontották s helyén a székesegyházi plébánia épületét emelték. Állítólag a mai püspöki palota nyugot felé húzódó részét is Szatmári építette. Az épületrész azonban idők folyamán annyi átalakításon ment keresztül, hogy eredeti alakja lényegesen megváltozott. Szatmári bőkezűségével épült a tettyei nyárilak is, melynek ma csak gyér romjai láthatók. Két oszlopfőjén a liliomos és rózsás czímer nemrégiben még felismerhető volt.[592]

Eredeti alakjában maradt fenn Szatmári pécsi műalkotásaiból egy oltár, mely ma a székesegyház «Krisztus legszentebb testé»-ről nevezett kápolnájában áll. Az oltár anyaga vörös márvány s tiszta renaissance ízlésben van megépítve. Az oltárasztal mellső lapján az alapító czímere látható. Az a körülmény, hogy a kápolna csak a múlt században épült, az oltárnak tehát máshonnan kellett ide áttétetnie, Pécsett arra az alaptalan hiedelemre adott alkalmat, hogy az oltár a törökök elől a földbe lőn elásva s ott is maradt másfél századig, míg méltó helyét elfoglalhatta.[593]

Pécs mellett Kassát kell említenünk, mint a hol Szatmári műszeretetének emlékeivel szintén találkozunk.

Nem hiányoznak olyan feljegyzések, melyek szerint a kassai szent Erzsébet egyház kiépítését, illetőleg bővítését tervezte s e czélra alapítványt is tett.[594] Nincs azonban semmi biztos adatunk a nevezett egyház olyan kibővítéséről, mely nevével összefüggésbe volna hozható.

A közelmúlt időkig megmaradt azonban egy alkotása. Ez az az oldalkápolna, melylyel a szent Erzsébet egyház déli oldalán emelkedő szent Mihály kápolna északi irányban kibővíttetett. Az építése idejét nem tudjuk pontosan megmondani. Stil tekintetében igyekezett a régi kápolna formáihoz ragaszkodni, kivitele azonban már a csúcsíves műépítés mélységes hanyatlását jelzi s a mellett bizonyít, hogy építője ennek az ízlésnek a művészetében jártassággal nem bírt. Hogy ez oldalkápolna felépíthető legyen, a régi kápolna északi falánál álló régi sekrestyét lebontották, a szentély balsarkán levő oratoriumot befalazták, magát az északi falat pedig áttörték, hogy a kápolna két osztálya között a közlekedés számára helyet nyissanak. Lebontották a karzatra felvezető régi csigalépcsőt is, mely a kápolna északi falának homlokzati oldalán a sekrestyébe torkollott, hogy egy újabb és tágasabb lépcsőzetnek helyet adhassanak. Ugyanekkor a kápolna csontházát eredeti rendeltetésétől elvonták, kriptává alakították s a szentély egyik északi falának tövében a kriptába bejáratot törtek.[595]

Kétségtelen, hogy ez új épülettel teret nyertek, de ugyanakkor a régi kápolnát eredeti szépségéből kiforgatták.

Mikor a szent Mihály kápolnát 1903-1904-ben restaurálták, a Szatmári-építette toldalékot lebontották s ezután már csak a történelem emlékezik róla.[596]

Van nyoma annak is, hogy Szatmári az egyházakat értékes ajándékokkal gazdagította. Így a kassai szent Erzsébet egyháznak egy fehér selyem, arany virágokkal hímzett kazulát, két ugyanilyen minőségű dalmatikát, majd egy aranynyal áttört bíborkazulát, gyöngyökkel díszített vállkendőt s a főoltárra teljes felszerelést ajándékozott; a saját kápolnája részére aranynyal átszőtt bíbor miseruhát.[597] A szent Erzsébet egyházban főpapi jelvényeket, mint főpapi süveget, pásztorbotot tartott, melyek őrizetét a tanácsra bízta. Kétségkivül azért, hogy Kassán tartózkodása alkalmával az isteni szolgálatot méltósága díszében végezhesse.[598]

Műszeretetének és bőkezűségének tanúja volt az esztergomi székesegyház is. Ennek drága szőnyegeket ajándékozott, melyek az ő czímerét mutatták s a kar oldalainak és sorompóinak, az érseki stallum háttámlájának feldiszítésére szolgáltak.[599]

VIII.



Szatmári kegyes alapítványt tesz Kassán. A Bakócz-kápolnának az elvett javak kárpótlásául megszerzi a damásdi uradalmat.

Szatmári György minden ízében renaissance főpap. Dúsgazdag ember, vezető hatalma van a politikában, fényes állása az egyházban, benne él a nagyvilági élet forgatagában, lelkesedik a tudományokért és művészetekért s tud nagyszerű áldozatokat hozni a – vallásért is.

Vallásos áhitatának emlékeivel főképen Kassán találkozunk, melyhez holta napjáig szeretettel ragaszkodott s melynek – mint a tanács mondja – igazi atyja volt s hol különböző időkben gazdag alapítványt tett.

Első alapítványáról 1508-ban hallunk. A szent Erzsébet-egyházban bizonyos számú misék és hórák végzését rendeli, hogy – mint maga mondja – honfitársait az istentisztelet körül nagyobb buzgóságra serkentse. Egyelőre azonban a tanácsra bízta, hogy szolgáltassa ki évnegyedenkint azt az összeget, melyet a horák elmondására kitüzött, addig, míg úgy a horákról mint a misékről másképen nem fog gondoskodni, mit már a közel jövőben remél megtehetni.[600]

Igéretét beváltotta két esztendő múlva, a mikor házakat, szőlőket s földbirtokokat adományozott e czélra Kassa városának. Most is szülővárosában tartózkodott, mint az előző alkalommal.[601]


A KASSAI DÓM A RESTAURÁLÁS UTÁN.

«György püspök úr – így mondja a kassai tanács – figyelmes elmével mérlegelvén, hogy az örök boldogság jutalmának elnyerésére, a mi minden ember életének végső czélja és főtörekvése, semmi sem hasznosabb; hogy a lélek veszedelmének eltávoztatására, a mi kincscsel el nem érhető, mi sem üdvösebb és szükségesebb, mint jámbor és őszinte szívvel, minden buzgósággal való gondozása azoknak, a mily a lélek üdvére, az isteni tiszteletre vonatkoznak; nemkülönben különös áhítata s ájtatosságától indíttatva, úgy szintén őszinte szereteténél fogva is, melylyel mint hazájának igazi atyja és fenntartója, hazája, városa, annak minden polgára és lakosának java iránt van, a következő intézkedéseket tette ...»

Mindenekelőtt annak a kápolnának a kegyuraságát, melyet ősei az Isten szülőanyjának, a bold. Szűz üdvözlésének, «in honorem annuntiationis beatae Mariae Virginis» – tiszteletére a szent Erzsébet egyház déli oldalához építettek, Kassa tanácsára ruházta, majd így rendelkezett: A most említett kápolnában az ő, nemkülönben szülei s minden rokona lelkiüdveért a szent Erzsébet-egyház egyik káplánja a többi káplánok segédletével a hét minden szerdáján és szombatján ünnepélyes szent misét fog énekelni «De ss. Trinitate», illetőleg «De annuntiatione b. Mariae Virginis», minden pénteken pedig gyászmisét. A káplánok kapnak ezért évente 45, az organista 4, a harangozó 1 frtot.

A káplánok a karvezetővel naponta eléneklik a horákat a szent Erzsébet-egyházban. Ezért a karvezető díja 50, a káplánoké 150 frt.

A «missa summa» – főmise – előtt a karvezető, a káplánok, valamint az iskolák tanulóserege «Te Deum»-ot énekelnek. Ezért jár a káplánoknak 15, az organistának 6, a kántornak 4 frt. Ez utóbbinak még más 4 frt azért, mert Úrfelmutatás alatt az iskolásokkal a «Gloria, laus»-t énekli.

Abban a kápolnában, melyet szent Mihály egyháza mellett alapjától ő maga – Szatmári – épített, mindennap tíz iskolás fiú fog énekelni, a mindennapi misét egy káplán végzi. Ezért a káplánok évente 4 frtot kapnak; az iskolamester pedig, hogy a tíz ifjút kiválaszsza, előkészítse s az éneklésbe begyakorolja s gondoskodjék, hogy mindenkor teljes számban jelenjenek meg, 10 frtot, a kántor, hogy figyelemmel legyen e gyermekek iránt, 2 frtot, minden egyes énekes gyermek 1 frtot, a plébános pedig, hogy mindezek pontos betartására felügyeljen, 3 frtot kap.

Külön emlékezik az édesanyjáról, ki a hegyaljai Liszka városka parochia-egyházában volt eltemetve. Meghagyja, hogy érette naponta misét szolgáljanak. A liszkai plébános díjazását a tanácstól fogja kapni.

Hogy pedig mindezek a misék, horák s más rendelkezések örök időkre rendesen s pontosan elvégeztessenek s végrehajtassanak, Szatmári kassai házait, úgy azt, a melyben lakni szokott, mint a melyet Göbel János és Tamástól vásárolt, úgyszintén kertjeit, szőleit, szántóföldjeit s rétjeit, melyek Kassán s közelében vannak, nemkülönben Szántó és Tállya városokban levő házát és szőleit, valamint az egész forrai birtokot mindennemű hasznával és jövedelmével átadta a tanácsnak örökbirtokul. Továbbá a Kassa közelében a Hernád folyón álló malmot illetőleg úgy intézkedett, hogy ha előbb halna meg mint unokahúga, Thurzó Elekné, akkor a malom húgára, illetőleg gyermekeire, ezek nem létében idővel Kassa városára szálljon. Mindezen felül pedig átadott még a tanácsnak készpénzben 3333 frtot, hogy ennek évi kamatjából – éppen 100 frt – tett rendelkezéseit nehézség nélkül hajthassa végre s a kápolnákat gyertyával s más szükségesekkel elláthassa.

Kassa város tanácsa hálával fogadta az alapítványt. Jóllehet – mondja – nem csekély teher magát és utódait ezekre kötelezni, de hálás szívvel és lélekkel mérlegelvén azokat a nagy s szinte hihetetlen jótéteményeket, melyeket György püspök a várossal szemben tett; hogy minden bajában legbiztosabb menedéke, jóakaró patronusa és segítője volt; meggondolván azt is, hogy tekintélye növelésére van, ha egyházában az istentisztelet nagyobb fénynyel s fokozottabb buzgalommal végeztetik, s hogy az elsorolt javakból és jövedelmekből a város megterheltetése nélkül megfelelhet kötelezettségének Szatmári rendelkezéseihez mindenben hozzájárul s igéri, hogy azokat mindenkoron teljesíteni fogja. Kiköti azonban, hogy ha a forrai birtok idővel visszaváltatnék, megkapja azt a négyezer frtot, melyet Szatmári Tárczai Jánosnak s Ulászló királynak adott kölcsön.[602] Az aggodalom fölösleges volt: Forró ma is Kassa birtoka.

Szatmári vallásos buzgalmának tanuja volt érseki székhelye, Esztergom is.

Bakócz Tamásnak kegyeletes alapítása volt az a kápolna, melyet az esztergomi székesegyház déli oldalán a b. Szűz tiszteletére, ugyancsak «in honorem annuntiationis b. Mariae Virginis» pazar bőkezűséggel emelt. Tudjuk már, hogy Lajos király abban a nagy veszedelemben, mely Nándorfejérvár elfoglalásakor fenyegette hazánkat, az éppen akkor elhúnyt primás hagyatékára is rátette kezét. Szatmári mint fővégrendeleti végrehajtó 41.000 aranyat szolgáltatott át a királynak, azonkívül temérdek arany- és ezüst-edényeket, dísztárgyakat, drága és értékes szőnyegeket, melyek a kápolnának voltak hagyományozva.

Mikor Szatmári az érseki széket elnyerte, ismételten megkereste Lajos királyt, hogy a kápolnát az elvett javakért kárpótolja. Fáradozása nem volt sikertelen. Lajos 1523 szept. 1-én, mikor éppen az Esztergommal szomszédos Visegrádon tartózkodott, tekintettel – mint mondja – Szatmári sokszoros s nagy érdemeire, melyeket az ő, nemkülönben boldog emlékezetű atyja s az egész ország hűséges szolgálatában szerzett, a hontmegyei Damásd várát, úgyszintén Damásd, Szob, Letkes, Helemba és Tölgyes falvakat összes tartozékaikkal Szatmárinak s az esztergomi káptalannak, illetőleg a kápolnának adta örök birtokképen. Egyben utasította a sági konventet, hogy nevezetteket a damásdi uradalomba iktassa be. A konvent még ugyanazon évben eleget tett a meghagyásnak, a nélkül, hogy ellenmondással találkozott volna.[603]

Alighanem ennek a ténynek az emlékét őrzi Szatmárinak a kápolna egyik kupolaszegletében elhelyezett czímere. Mert igaz ugyan, hogy Szatmári 1507-ben, mikor a kápolna épült, már nagy tekintélylyel és befolyással birt, Bakóczczal jóbaráti viszonyban állott, e körülményeket még sem tartjuk elegendő oknak arra, hogy Bakócz, mikor kápolnájába a saját és Ulászló czímerét elhelyezte, ezek mellé éppen a Szatmáriét választotta volna. Természetesebbnek gondoljuk, hogy maga Szatmári helyezte azt oda, még pedig jogosan, mert a damásdi gazdag uradalmat az ő serény fáradozása szerezte meg a kápolnának.

IX.



Szatmári György halála. Végrendelete. Temetése. Lajos király úgy tesz hagyatékával mint tett a Bakóczéval. Halálát szülővárosa érzi első sorban. Befejezés.

Szent Péter trónját 1523 november 19-ikén VII. Kelemen foglalta el. Magyarországgal szemben elődei politikáját követte, kik meg nem szünő buzgósággal munkálkodtak azon, hogy hazánkban a pártküzdelmek megszünjenek s a nemzet képessé váljék megoltalmazni magát a törökök ellen. Sőt VII. Kelemen pápa még többet is akart. Azt nevezetesen, hogy az így megerősödött Magyarország ne csak a törökök támadásainak tudjon sikerrel ellenállni, de hogy a német császárok s a franczia királyok világuralmi törekvéseinek is védgátul szolgáljon. Innen van, hogy rokonszenve a nemzeti párt felé hajlik, melynek vezére Szapolyai János, éltető lelke Werbőczi István; e párt törekvéseinek győzelemre jutásával hitte elérhetni, hogy Magyarország az erős és független állam létfeltételeit elnyerheti.

E czélra szükségesnek tartotta a nagyhatalmú primás megnyerését is, vagy legalább jóakaró támogatását, ki pedig testestül-lelkestül annak a politikának volt a híve, mely az ország üdvét a Habsburg-házzal való minél szorosabb összeköttetésben vélte megtalálni.

Így történt, hogy mikor báró Burgio Antal 1524. februárjának végén ismét Magyarországba jött, a pápától Szatmári primás számára is hozott üzenetet.

Jóllehet minapában – írja többi között a pápa – azon levelünkben, melylyel a te soraidra válaszoltunk, az ország védelmezését és gondozását figyelmedbe ajánlottuk s ezt inkább kötelességszerűleg tettük, s nem mintha neked erre a buzdításra szükséged lenne; mégis az országotokba visszatérő Burgio Antalnak meghagytuk, hogy bizonyos dolgokat nevünkben eléd adjon, mint a melyek a te dicsőségedet is érintik. Buzdítunk tehát tégedet, hogy mint érseki és primási állásod is kivánja, haladj a megkezdett úton s minden tehetségeddel s munkáddal fáradozzál királyodnak, Krisztusban kedves fiunknak javán s országának a közös ellenségtől való védelmezésen.[604]

Szatmári azonban, ha mindjárt hajlandónak mutatkozott is a pápa czélját előmozdítani, ez irányban már nem sokat tehetett. Márczius első felében Esztergomban tartózkodott. Innen hagyta meg e hó 2-ikán kelt levelében az összes turóczmegyei plébánosoknak, hogy ne támaszszanak nehézséget a tized beszedésénél. Ez utolsó ismert intézkedése.[605]

A hónap utolsó napjaiban Budára költözött. Nem is tért többé vissza székhelyére. Budai palotájában 1524 április 7-ikén váratlanul elhúnyt.[606] Hatvanhét éves volt.

Javairól, birtokairól már jóval előbb rendelkezett. Úgy Ulászló király[607] mint Lajos[608] megadták ehhez az engedelmet. Végrendeletében megerősítette unokahuga, Thurzó Elekné s szülővárosa javára, nemkülönben kassai kegyes alapítványa érdekében tett intézkedéseit;[609] tetemes pénzösszeget hagyományozott az esztergomi káptalannak, hogy lelke üdveért naponta szent misét végezzen.[610] De nem feledkezett meg hazájáról sem, mely őt annyi jóban részesítette. Hatvanezer hollós aranyat hagyott azon várak visszaváltására, melyeket még Mátyás király kötött le zálogul Frigyes császárnak a magyar korona kiadásáért.[611]

Földi maradványait székhelyére vitték s Esztergomban a székesegyház sírboltjában helyezték örök pihenőre. A végtisztesség megadására megjelentek itt Lajos király s Mária királyné is, valamint számos főpap és főúr.[612]

És most ismétlődött az a történet, a mely Bakócz Tamás halálakor végbement. Lajos király nem elégedett meg a hatvanezer aranynyal, melyet különben sem fordított a kitüzött czélra, hanem más országos szükségletekre, de rátette kezét az elhúnyt primás egyéb hagyatékára is. Alig történt meg a temetés, máris követelte, hogy az érseki vár termei nyittassanak meg előtte. A várnagy azonban csak akkor engedett a felszólításnak, mikor a király már ágyukat akart hozatni, hogy a várat megostromolja. De a talált pénzmennyiség, arany- és ezüst-edények, ékszerek nem elégítették ki Lajost s megcsalatkozott reménysége miatt akkora volt felháborodása, hogy nem átallotta nyiltan lopással vádolni azokat, kik a primás halálakor e kincsekhez legközelebb álltak.[613]

Majd parancsot küldött Kassa városa tanácsához s a legszigorúbb büntetés mellett hagyta meg, hogy Szatmárinak Kassán levő pénzét s más értékes dolgait ne engedje széthordani, de hűségesen őrizze mindaddig, míg ez irányban intézkedni fog.[614] Pár nap mulva pedig már Kassára érkezett egyik kamarása, Mersits Simon s titkára György, hogy a található kincseket átvegyék. Számításában azonban most is csalódott.

A kassai tanács ugyanis kinyilatkoztatta, hogy Szatmáritól semmi mást nem kapott kezéhez, mint egy fehér ládácskát lepecsételve, melyben nyolczezer arany volt, egy püspöki süveget és pásztorbotot, továbbá 14 darab aranyozott ezüst tálat, 10 tányért s más ezüst tárgyakat. Mindezeket azonban a boldogultnak még életében visszaadta, mint ezt ugyanannak az átvételről szóló elismervénye igazolja. Ezeken kivül semmi sem volt birtokukban a primástól, «de ha volna, – így folytatja levelét a tanács – kinek adhatnók méltóbban s hűségünkhöz is mi illenék inkább, mint hogy felségednek, a mi királyunknak s természetes urunknak ajánljuk fel, kinek kegyelmébe és jóakaratába ajánljuk városunkat s szabadságunkat, kérve a jóságos Istent, hogy felségedet jó erőben a kereszténység védelmére s mindnyájunk üdvére tartsa meg».[615]

Bakócz Tamás hagyatékának kárpótlásáról Szatmári gondoskodott. A jelen esetben nem az utódot, Szalkai Lászlót, illeti az érdem, hanem az országgyűlést. Az 1525-ben egybegyült rendek egyik végzésökben egyenesen felszólították a királyt, hogy Szatmári végrendeletét, melyet végre is az ő engedélyével tett, tartsa tiszteletben s hajtassa végre, udvari alkalmazottjainak s szolgaszemélyzetének még hátralékos fizetségét adja ki, kegyes alapítványra szánt pénzét s más elvett értékeit az esztergomi káptalannak térítse vissza.[616]

Szatmári halálát szülővárosa érezte meg első sorban. Most tünt ki igazán, hogy mit vesztett benne.

Perényi Gábor ugyanis rövid idő multán lépéseket tett, hogy Szikszó felét, mely – mint tudjuk – a Szatmáritól kölcsönadott kétezer forint fejében Kassa birtokában volt, visszaszerezze. Lajos király kész volt teljesíteni Perényi kérését s meghagyta Kassa tanácsának, hogy levelének vételétől számított hat nap alatt terjeszsze eléje tüzetesen kitüntetve azon jövedelmek jegyzékét, melyeket Szikszó birtokából a zálogbavétel napjától ez ideig bevett. Annál is inkább, – mondja – mert különben e jegyzék beterjesztése nélkül is úgy fog itélkezni ez ügyben, a mint a törvény kivánja.[617]

A tanács eleget tett a felszólításnak s két polgárával megküldötte a kimutatást Budára. Ennek alapján a király törvényszéke úgy határozott, hogy az összes jövedelmek, melyeket Kassa városa úgy Szatmári életében mint halála után kapott, beszámítandók abba az összegbe, melyet Perényi Gábor a most hozandó birói meghatározás szerint Szikszó visszaváltásáért fizetni tartozik. A tanács eleinte megnyugvással fogadta a határozatot. De csakhamar megbánta engedékenységét s határozottan kinyilatkoztatta, hogy azokat a jövedelmeket, melyeket Szatmári halála után vett be Szikszóból, nem hajlandó Perényi javára beszámítani. Hiába figyelmeztette Werbőczi István nádor, hogy eljárása nem egyeztethető össze a boldogult primás szándékával, Perényi Gábornak pedig egyenes sérelmére van; hogy különben törvény erejével fog a biróilag megitélt összeg elfogadására kényszeríttetni, a tanács megmaradt kijelentése mellett.[618]

Mielőtt azonban újra törvény elé juthatott volna a dolog, Perényi Gábor megoldotta a kérdést. Igaz, hogy egyoldalúan, minden jog és törvény ellenére. Szeptember közepe táján gazdatisztje, Keresztesi Szilveszter, egy sereg felfegyverzett jobbágygyal berontott Szikszóra, Kassa városának ott tartózkodó tisztjeit, Somodi Ambrust és Nyasi Mátyás deákot elkergette s a vitás birtokot elfoglalta.

A tanács sietett tiltakozni az erőszak ellen. Kakuk biró és Jakab esküdt előbb a jászai konvent előtt tesznek tiltakozást,[619] majd Lajos király előtt, hozzáadva, hogy Perényi ez erőszakkal 400 frt kárt okozott városuknak. A király jogosnak is találta panaszukat s utasította a leleszi konventet, hogy Perényi Gábort és Keresztesi Szilvesztert idézze szine elé.[620]

Perényi Gábor azonban erősebbnek bizonyult mint a kassai tanács. Hiába, nem élt már Szatmári György! Különben is ezek az évek nemzetrázó zivataraikkal nem voltak alkalmasak a jogkeresésre. A mohácsi szerencsétlenséget nyomon követő kettős királyválasztás meg éppen felforgatott minden jogrendet. Így történhetett, hogy Szikszó még 1528-ban is a Perényiek, illetőleg most már Tornallyai Jakab birtokában volt, kihez a mohácsi csatamezőn elesett Perényi Gábor özvegye feleségül ment. Csakis ebben az évben kérte Kassa városa Ferdinánd királyt, hogy vagy a birtokát, vagy a pénzét adassa vissza. Ferdinánd meg is hagyta Bátori István nádornak, vezesse be Kassát elvett birtokába, hogy a szikszai szőlők jövedelmét már a Szatmári alapítványa gondozására fordíthassa s eleget tehessen tartozásainak, melyek a lefolyt időközben a Szatmári-kápolna szolgáinak fizetése révén keletkeztek.[621] A dolog azonban még most is nehezen ment, annyira, hogy a következő évben kénytelen volt Ferdinánd az összes főpapokat és főurakat felszólítani, hogy támogassák Kassát.[622] De még ennek a felszólításnak is csak akkor volt sikere, mikor – ugyanazon évben – Katzianer János, Ferdinánd főkapitánya, fegyveres erővel kelt Kassa védelmére s meghagyta a jászai konventnek a haladéktalan beiktatást. Kassai Péter prépost személyesen tett eleget a meghagyásnak s mikor Kassa városát Szikszó birtokába ismét bevezette, Katzianer parancsa szerint figyelmeztette a birtok lakosságát, hogy semminemű engedelmességgel nem tartozik Tornallyai Jakabnak, a «notorius infidelis»-nek, de csak egyedül Kassa városa tanácsának, mint igaz s törvényes urának.[623]

Így ért véget a négyéves pör. Érdekes találkozása a véletlennek, hogy a mint e birtokot Kassának egyik hű és nagy fia szerezte meg, úgy most ismét egy érdemes fia, Kassai Péter prépost volt az, ki sok küzdés után a már-már elveszett szerzeménybe beiktatta szülővárosát.

***

Szép és fényes pályafutás után eltemették Szatmári György primást. A szerencse bőven halmozta el ajándékaival. Megáldotta dúsan szellemi és anyagi javakkal s megadta a módot is, hogy e javakat czélszerűen gyümölcsöztesse. A kassai kalmár fia püspöki, primási méltóságra emeltetett; királyok hallgattak szavára; irányította az ország kormányrúdját. Sajnos, a szerencse e kedvezményeit nem mindig használta üdvösen. Mert inkább személyes politikát űzött s hogy egyéni czéljait megvalósíthassa, megfeledkezett ama minden pártérdeken felülemelkedő kötelességekről, melyekkel előkelő egyházi és politikai állásai révén hazájának tartozott. Élete hű tükre korának. Megláthatók benne úgy a jó tulajdonságok mint a fogyatkozások. De a kik magasan állnak, azoknak nagyobb kötelességeik is vannak s nagyobb felelősségük. Éppen ezért, hogy hatalma éveiben a királyi tekintély aláhanyatlott, hogy a szüntelen pártküzdelmek felemésztették a nemzet erejét befelé s feltárták halálos sebeit kifelé, hogy az erkölcs- és jogrend alapjai meginogtak, a hitélet meggyöngült s az új tanok alááshatták a katholicismust, szóval hogy az ország legfőbb életnyilvánulásaiban az örvény szélére jutott hibásnak mondjuk őt, mint hibásak voltak elődje Bakócz Tamás, utódja Szalkai László s még annyian kortársai közül.

Ha van mentsége, az csak egy lehet: minden ízében korának gyermeke volt.


93. II. LAJOS NÉVALÁÍRÁSA.[624]





Jegyzetek




HátraKezdőlap