ELSŐ KÖNYV.

Részlet a Petky-diplomából.

I. Rákóczy Zsigmond.

A RÁKÓCZY-család a Bogát-Radvány nemzetségből származott, mely az Árpád-házi királyok idejében költözött Felső-Magyarországba. Felső-Vadászt, melytől a család egyik ága írta magát, a XVI. század elején két testvér, Zsigmond és Ferencz (1517) szerezte meg.^[3] Az idősebbnek, Zsigmondnak, fiai, János és György közűl az elsőnek két fia maradt: Zsigmond és Ferencz, kik 1592-ben a család leszármazási tábláján már mint bárók említtetnek.^[4] Ez a Zsigmond lett fejedelemmé, s az ő nagybátyja, György, volt atyja annak a Lajosnak, ki Zsigmond halála után kiskorú fiainak nevelését vezette. Ennek a Györgynek fiú-ága kihalt 1612-ben, a Básta küzdelmeiben híressé lett Lajos báróban.^[5]

A XVI. század török háborúiban nyert tágabb működési tért s emelkedett a Rákóczy-család. György vitézűl küzdött és harczolt Kazánál (1559) s három évvel később Balogh vára alatt Bebekkel, Mágócsyval; török fogságot is szenvedett s kiszabadulta után szathmári kapitánynyá lett.^[6]

Gyorsabban emelkedett s nagyobb méltóságokat ért el Zsigmond. 1573-ban levágta azt a török hadat, mely a szikszai vásár felverésére indúlt, de három évvel később, mikor «Maximilián császártól Békésnek Erdélyben való bevitelére sok szép haddal rendeltetett», Báthory István megverte. 1587-ben egri kapitánynyá tétetett s mint ilyen Putnoknál megtámadta Ferhád pasa 12,000-nyi török hadát. Lova azonban «megbágyadván alatta», visszafordúlt, hogy «friss lóra kapjon». Szolgája, Paczóth, azzal a rémhírrel fogadta, hogy hadai jobb szárnyát «megnyomta a török». Egy perczig habozott Zsigmond úr, de kapitányaival: Homonnay Istvánnal, Serényivel, Balázs deákkal tanácsot tartván, visszafordúlt s szétverte a török hadat.^[7]

A hosszú török háború kiütése bőséges alkalmat szolgáltatott vitézi erényeinek kitűntetésére. 1593-ban Homonnay Istvánnal, ecsedi Báthory Istvánnal, Dobó Ferenczczel s Forgách Simonnal a nagyon megerősített szabadkai kastélyt ostrommal vette be, onnan egyenesen Fülek alá ment, s a benne levő török hadat a vár feladására kényszeríté, maga vezetvén a tárgyalást a török parancsnokkal.^[8]

Már ekkor testvérével, Ferenczczel, együtt bárói méltóságra volt emelve,^[9] utóbb (1607) e kor másik kiváló szereplője, Lajos is azzá emeltetett. Czímerbővítést 1597-ben nyertek. A prágai várban május 27-én kelt diploma nagy fénynyel van kiállítva, a királyi pecsét nagy vastag zsinóron függ le róla, nagy, nehéz, aranyozott ezüst szelenczében, melynek felső lemezébe pálmakoszorútól körítve van bevésve az újított czímer.^[10]

Zsigmond sokáig nem gondolt házasságra: de mikor rágondolt, gyakorlati módon oldotta meg a szív és érdek kérdését.

Bizalmas barátja, hadi vállalatainak részese volt Mágocsy András, Felső-Magyarország egyik leggazdagabb főura. Zsigmond, emelkedőben, már két megyének, Hevesnek és Borsodnak, volt főispánja. Tekintélye, vagyona, becsületessége megszerezte neki a köztiszteletet; mind ez s emellett még nőtlen állapota is biztosítékot nyújtottak Mágocsy Andrásnak arra nézve, hogy ha ő elhalna, árvái érdekét legjobban Zsigmond tudná megvédeni. S csakugyan végrendeletileg őt nevezte ki gyámmá, még pedig számadási kötelezettség nélkül.^[11] A hagyaték rengeteg uradalmakból áll: Munkács, Torna, Lechnitz s egy csomó más birtok, mintegy 300 ezer hold terűlettel Erdélyben s a Duna és Tisza közt.^[12]

A gyakori hivatalos érintkezésnek a gazdag özvegy, Alaghy Judit és a gyám között a házasság lett a vége. Egy leányuk született, Erzsi (a későbbi Homonnay Bálintné): de az anya nemsokára meghalt. Most már nem volt ok, hogy miért maradjon Zsigmond úr továbbra is gyám, miért kezelje ez után is ő ezt a rengeteg vagyont: s a Mágocsy leányági rokonok perrel támadták meg Zsigmondot. De a végrendelet világos, s a gyám hatalmas ember volt. Nemcsak a törvényes jog, hanem a politikai ildom is óvatosságot tanácsoltak: mert Zsigmond úr erős támasza volt a kormánynak, csak nemrég is Fülek ostrománál (1593) nagy szolgálatot tett hazájának^[13] s még többet vártak tőle. A gyámságban biróilag meghagyatott.^[14]

Zsigmond nem sokáig maradt özvegy. Kicsiny, árva leányának anya kellett, s nőűl vette Gerendy Annát, Gerendy János leányát, kivel Erdélyben is szorosabb összeköttetésekre tett szert. Egymásután három fia született: 1593 jun. 8-án György,^[15] 1595 januárban Szerencsen Zsigmond^[16] s talán 1596-ban Pál. De Gerendy Anna nemsokára meghalt: s most már négy árvának kellett anya. Zsigmond úr most is jól választott: özvegy Csapy Kristófnét, Thelegdy Borát vette nőűl, gazdag, előkelő és derék nőt, kinek első férjétől magának is volt egy leánya, s kiben az árvák jó anyát nyertek.^[17]

Ez a három házasság Zsigmond urat rokonságba, vagy ha úgy tetszik, sógorságba hozta Felső-Magyarország legelső főuraival. A bárói diploma rangban is egyenlővé tette őt ezekkel. Szereplése a török háborúban a prágai udvarral s a kormánynyal még szorosabb összeköttetésbe hozta – s ennek érdekében állott őtet lehetőleg magához csatolni. Egymásra kapta a nagy és gazdag uradalmakat, várakat, részjószágokat. Hernád-Németit, Tarczalt, a szerencsi uradalmat, Ónodot, Debrőt, Mádot.^[18] Az ilyen adományokkal sok peres kérdés volt kapcsolatban, s ez alkalmat adott a határok kikerekítésére, természetesen a közép és kisebb nemesség rovására. A nagyobb halak akkor is felfalták a kisebb halakat; a vagyonszerzésnek abban az időben legelterjedtebb s legbiztosabb módja a perlekedés volt. Zsigmond úr csak olyan jól értett ehhez, mint a többi előkelők.

Semmiben sem állott mögötte a Balassáknak, Homonnayaknak s hogy meg tud velök mérkőzni, nem sokára meg is mutatta. A Homonnayakat magához csatolta azzal, hogy első nejétől született leányát nőűl adta Homonnay Bálinthoz:^[19] de a Balassákkal meghasonlott.

A makoviczai uradalom Lengyelország határszélén, fekvésénél fogva, mint kereskedelmi út a két ország közt, a jövedelmezőbb birtokok közé tartozott. Ez uradalmat tulajdonosa, Osztrog Janusius herczeg, áruba bocsátotta, s 1601 tavaszán Rákóczy Zsigmonddal meg is kötötte a szerződést. Midőn már csak a pénz letétele volt hátra, a herczeg sógorai, Balassa Zsigmond és Imre, azon az alapon, hogy a jószág «reájok nézendő» s örökösödési jogon őket illeti, azzal a kérdéssel fordúltak Rákóczy Zsigmondhoz, hogy ő, kinek az isten úgy is eleget adott, miért kap ilyen sovány és pörös jószágon? s figyelmeztették, hogy ne adjon okot ellenségeskedésre.^[20] Eredménytelenűl. Zsigmond úr már nem félt a támadástól: lefizette a 80 ezer aranyat, az uradalmat birtokába vette^[21] s még lakni is oda ment.

Rákóczy Zsigmond aláirása 1601-ből.^[22]

Ez alatt Zsigmond úr mostoha fiai, a Mágocsy-fiúk közűl az egyik, Gáspár, meghalt, a másik, Ferencz, nagykorúvá lett. Zsigmond úr híven teljesítette gyámi kötelességét. «Nem mostoha, hanem édes atyja volt, jószágát a perpatvarok ellen sok költséggel, fáradtsággal megvédte» Zsigmond úr az árvának. Mind ez úgy volt, s bár nemcsak a hála, hanem a végrendelet szavai is a gyámnak adtak igazat, könnyű volt a nőrokonoknak elhitetni a tapasztalatlan ifjúval, hogy a gyám, a mostoha apa tulajdonában megrövidíté őt. A mint a gyámfiú elvált mostohaapjától, nemcsak az egész Mágocsy-birtok kiadását, hanem számadás letételét is követelte. A dolog nagy port vert fel, a fiscus is bele elegyedett. Kilátásba helyhezte a gyám megszámoltatását oly feltétellel, hogy a fizetendő összeg fele a fiscusé legyen.^[23] Az ügy végre még is egyességgel végződött: két falú átadására s ötvenezer forint lefizetésére kötelezte magát Zsigmond úr. A falvakat csak átadta, hanem a pénz nem ment oly könnyen: utoljára is ennek egy év alatt leendő megadása fejében Tarczalt kötötte le (1602).

Ezt a bánásmódot a kamarától Rákóczy nem érdemelte meg: abban az egész küzdelemben, melyet a császár Erdély ellen folytatott, mindaddig míg az nem vált nemzeti ügygyé, kifogástalanúl viselte magát Bástának, ő felsége generalisának, Erdélyben és Magyarországban való egész hadakozása alatt.^[24] Mikor azonban következék «Bocskay fejedelem indulása», Rákóczy magatartásában is változás állott be. De az nem ment oly gyorsan; Zsigmond úr Tarczalt féltette, mert a kikötött összeget Mágocsynak még nem fizette le. Miután «Básta György Sárosbúl hadastúl elment volna», Rákóczyt Bocskay Makoviczáról Szerencsre hívatta, hová (1605 ápril 17.) országgyűlést hirdetett. Csak az után hogy itt fejedelemmé választása megtörtént, készűlt Erdélybe menni.

Bocskay fejedelem buzogánya.^[25]

Rákóczy is vele ment, de azelőtt Ónodon jul. 30-án megírta végső intézkedését neje érdekében. Meghívta oda Rákóczy Lajost is, mint tanút ugyan, de azzal a feltevéssel, hogy ez utolsó akaratának pontos végrehajtását ő fogja ellenőrizni. Nem gyermekeitől tartott, kik még kiskorúak voltak, de a kikkel azért aláíratta intézkedését, hanem a rokonoktól, kik megtámadhatnák az özvegyet. A szeretet és hála legmelegebb érzésétől áthatva, követeli, parancsolja, hogy a család élén halála után neje álljon.

«Míg az úristen az én gyermekeimet tartja, élteti az ő maradékjokat: tiszttartóimnak, porkolábimnak hagyjuk és ugyan lelkökre is készerítjük, az én atyámfiához, Telegdy Borbála asszonyhoz hívek, igazok legyenek, mint tulajdon gyermekimhez, valahol szereti élni, lakhasson akár melyik váramban.» Ha pedig valaki a rokonok közűl meg merné támadni, «lelkek idvességek alatt egyebet is az tiszttartók ne merjenek cselekedni az én írásomnál».^[26]

De bármennyire rendezte is ügyeit otthon Zsigmond úr, mégis haza kívánkozott. Tisztázva a dolog nem volt a Mágocsyakkal: azt az egyességet, melylyel Tarczalt lekötötte, nem volt hajlandó teljesítni – s Bocskay közbenjárására csakugyan lealkudta az összeget tízezer forintra.^[27] Mert Bocskay Rákóczyt szemelte ki Erdély kormányzójává s 1605 szept. a megyesi országgyűlésen a rendek beleegyezésével ki is nevezte.^[28] S a gyűlés eloszlása után Bocskayt Rákóczy Megyesről Kolosvárra kísérte, honnan neje, Telegdy Bora, kíséretében visszatért Fejérvárra.

Valóban ideje volt, hogy a rend és nyugalom Erdélyben helyreálljon. Nincs terűlet Európában, mely annyit szenvedett volna, mint ez a szerencsétlen ország a hosszú török háború utolsó éveiben. Básta és Mihály vajda, vallonok és hajdúk olyan dúlást vittek véghez, olyan állapotra juttatták, melyhez hasonlót sem előbb, sem utóbb nem látott, s bár Bocskay támadása el is seperte a német kormányt, de az a felfordulás, melyet ez maga után hagyott, nagyon megnehezíté a következő kormány munkáját. Bocskay jól választott, midőn Rákóczyt tette generalissá. Az egymással czivódó nemzetek, az ellentétes pártok felett állott ő, s részrehajlatlanul ítélhetett. Mérséklete, igazságérzete, becsületessége képessé tették, hogy az ellentétes érdeket kiegyenlítse. A hatalmat és tekintélyt erre megadta neki a fejedelem – s hosszas idő múlva Erdély ismét élvezte a nyugalom áldását.

Ennek köszönheté ő, hogy Bocskay halála után – bár mind az, mind ő maga Homonnay Bálintot ajánlá – őtet választották fejedelemmé. Homonnay veje volt Rákóczynak, de neje – «a minden aranynál s ezüstnél drágább jó erkölcsű asszony» már ekkor nem élt,^[29] s ezzel a családi kötelék köztük lazábbá lett. De azért Rákóczy mindent elkövetett, hogy veje legyen a fejedelemségben Bocskay utódjává, hanem a rendek, mondhatni akarata ellen, őtet választották meg. Még azután sem akarta elfogadni, s csak a sok sürgetésnek engedett.^[30]

Részlet a Petky diplomából.

S ezzel öreg, beteges fejére egy sereg bajt és kellemetlenséget zúdított. Sem a portán, sem Prágában, sem Magyarországon nem talált őszinte támogatásra, beleunt a meddő küzdésbe, már más vágya sem volt, mint az, hogy «égi madarak módjára» visszatérhessen ősi fészkébe megnyugodni.^[31] Ezeket a zaklatott éveket is becsülettel kiállta addig, míg kivánsága teljesűlt s tisztességgel visszavonulhatott. 1608 márcz. 3-ára Kolosvárra hirdetett országgyűlésen hajtá végre lemondását, melynek okait egy terjedelmes irat kíséretében indokolta.^[32] Ez márcz. 6-án történt s ő másnap nejével és három fiával útra kelt – nehány mértföldnyi úton a rendek által kísérve.

De az óhajtott nyugodalmat nem sokáig élvezhette. Még ez év decz. 6-án, ősi fészkében s születése helyén, Felső-Vadásziban, meghalt. Tetemét nagy pompával Szerencsen, 1609 jan. 21-én tették örök nyugalomra.^[33]

II. A Rákóczy fiuk neveltetése.

RÁKÓCZY ZSIGMOND előrelátó ember volt. Egész meggyőződéssel írhatta ugyan 1605-iki ónodi intézkedésében: «nincs énnekem veszekedő jószágom, avagy bajos az én atyámfiaival», de azért jobban ismerte a magyar birtokviszonyok kuszált állapotát, hogysem szükségesnek ne tartotta volna eleve intézkedni a lehető támadások elhárításáról. Testamentuma megvédőjévé magát a királyt kérte fel: hiszen ő a haza és király szolgálatában emelkedett a főurak sorába, s ez abban az időben nem volt szokatlan dolog. Kivűle még «cardinál uramat ő nagyságát és Daróczy Ferencz uramat, Szuhay uramat és Szentiványi uramat».^[34] Maga erős protestans ember volt, de békében élő a többi felekezetekkel, s neje is, Telegdy Bora, jó katholikus. Szívélyes viszonyban állt a bíbornokkal s ettől épen neje jogai megvédését várta, kinek első férjétől, Csapy Kristóftól volt egy leánya, Zsuzsánna.^[35] Az utolsó három végrendeleti végrehajtó három jogtudós s a család benső barátja volt.^[36]

Szuhay Gáspár aláirása.^[37]

Uradalmait: Szerencset, Ónodot, Felső-Vadászt, Nagy-Sárost, Makoviczát jó rendben, jól fölszerelve hagyta hátra. Nemes urak, a kisebb és közép nemesség tagjai, szívesen vállaltak szolgálatot a főuraknál: mint ügyvédek, jószágkormányzók, a jogügyek igazgatói, tiszttartók nyertek alkalmazást, sorsukat a családéval kötötték össze, őszintén ragaszkodtak ahoz – a megélhetésnek s emelkedésnek biztos módja volt ez. S az öreg Zsigmond úr jól megválasztotta őket.

Minthogy pedig gyermekei közűl a teljes kort még egyik sem érte el: György 16-ik évébe járt, Zsigmond 14, Pál 13 éves volt, fejet rendelt a családnak is, ugyan azt, kit 1605-ben meghívott: unokatestvérét, Lajos bárót. S csakugyan, míg a fiúk teljes korúakká nem lettek, ő volt a család tanácsadója, vezetője. Első, a mit kieszközöltek, a szokott biztosítás volt: kinyerték a rendes halasztást, hogy jószágaikban egy évig senki se háborgathassa őket.^[38]

A prorogata épen jókor jött: mert a támadások és perek egész sorozata zúdult a fejétől megfosztott család ellen. A legfélelmesebb támadó Szunyogh volt, de ezzel a kiegyezés sikerűlt: «az több perlekedő atyafiakkal, biztatták a kamaráról az özvegyet, ne gondoljanak», csak a 4000 frtot küldjék fel.^[39]

Az egész család, az özvegy leányával Zsuzsánnával s három mostoha fiával Makoviczára költözött. A vár, emelkedett helyen épülve, kellemes tartózkodási helyűl szolgált. Alatta terűlt el Zboró, kényelmes udvarházával s a nagy kiterjedésű pompás kerttel, melyet a híres száz hárs tett emlékezetessé. Jó volt ott meghúzniok magokat, kiállani az első támadások rohamait s megcsinálni a jövendő működés terveit.

György már abban a korban vala, hogy a családi ügyek elintézésében részt vehetett. A nevelési rendszerhez tartozott, hogy a fiúkat korán bevezették ezekbe: otthon, vagy a család valamelyik barátjánál mint inas vagy apród gyakorlati úton, vagy szemlélet által ismerkedett meg sok olyan dologgal, melynek később jó hasznát vehette. Minő impressiókat hozott magával György az erdélyi fejedelmi udvarból? Minő impressiókat keltett fel benne az oldalági rokonok igazságtalan követelése? Ma nem tudjuk ezt meghatározni: de világosan látjuk, hogy jellemének fejlődéséhez ez impressiók nagy mértékben hozzájárultak. Annak, mivé később lett, alapja már meg volt vetve; atyja halála óta részt vett a dolgok intézésében testvérével, Zsigmonddal együtt.^[40]

Talán, hogy tapasztalatait gyarapítsa, vagy hogy az intéző körökkel megismerkedjék, tervbe volt véve, hogy György tegyen látogatást a nádornál, érseknél. Felmerűlt a gondolat, hogy Pál is vele menjen folytatni tanúlmányait, «mert az itt (t. i. Makoviczán) való iskolázás igen haszontalan». A terv egyelőre haladt az ő betegeskedése miatt; «a főfájás igen volt rajta – írta anyja – ki miatt az haját is el kelle vétetnünk; jól lehet mostan fenn ballag, de az nehány nap feküdt ugyan is».^[41] Pedig kivált Pál felküldésével az anya nem akart felhagyni: maga az érsek kívánta s Bora asszony úgy hitte, hogy olyan úrnak jóakaratját nem volna jó megvetni.^[42]

Rákóczy György és Zsigmond aláírása.^[43]

Azután újabb akadályok merűltek fel: ő felsége parancsolatjának nem akartak helyt adni a követelő rokonok és megbízásukból jöttek a «ravó (összeíró) urak, hogy az egész jószágot eljárják s ezeket csak sok ajándékkal lehetett elfordítani».^[44] Mert Szunyogh után Homonnay Bálint is fellépett elhúnyt neje – Zsigmond úr leánya – jogán. Azt kívánta, hogy az özvegy vagy mutassa fel férje végrendeletét, vagy alkudjék meg vele.^[45] Az asszony ő felsége oltalmában bízva, késett a válaszszal s Homonnay egy megbízott emberét hozzá küldte, követelve a «derekas választ».^[46] Aztán még Szádvár és Sáros dolgát is szóba hozták – a császár ez ügyet a nádorra bízta.^[47] Mind e függő ügy miatt sietni kelle a gyermekek felküldésével: de a négyezer forint, melyet a Szunyoghgal való kiegyezés fejében le kellett volna tenni, nem volt együtt. Csak három ezerre lett volna szükség s Rákóczy Ferencz, a gyermekek nagybátyja, biztatta őket, hogy «jószágra» megadja ezt a pénzt. Hetek multak s végre sem adott: «úgy mutatta meg atyafiságát» a gyermekekhez. «Kuldus módra kérték mindenfelé a pénzt» s végre is idegentől kellett felvenni.^[48] S most már elindúlhattak. Jun. 18-ikára tűzték ki az indulás napját Sárosról, hol Daróczy, Szentiványi, Bornemisza összejöttek s hová a búcsuzásra Rákóczy Lajost is meghívták.^[49]

Rákóczy Ferencz aláirása.^[50]

György felmenetelének czélja az volt, hogy megismerkedjék azokkal a főméltóságokkal, kikkel családja révén eddig is összeköttetésben állott: bemutatni magát az udvarnál, a nádornál, az érseknél. Különben is válságos idők voltak: Báthory Gábor fejedelemmé tételében nagy szerepe volt a hajdúságnak s ez a zajongó, követelő népség nem volt könnyen kielégíthető. A Rákóczyaknak egyik birtoka, Ónod, épen a hajdúk és a hódoltság szomszédságában feküdt. Ezeket a kisebb dolgokat már maga intézte György, Zsigmonddal egyetértve:^[51] mint az ónodi őrség parancsnokának szüksége volt ezekkel jó lábon állani. Ezek voltak az ő tanulási évei.

Az ónodi vár romjai.^[52]

De a mint nőtt, a viszonyokban észrevétlenűl változás állott be. Kendy István korlátnok, a kivégzett Kendy Sándor fia, az 1609-10-iki telet Felső-Magyarországon töltötte: nászát tartotta Csapy Zsuzsánnával, a Rákóczy-fiúk mostoha nővérével^[53] Parnón, «holott Báthory Gábor ellen végezének, hogy reámenvén, kiűzzék országából vagy degredálják, vagy elüssék rajta,»^[54] de a ki alig néhány hóval a lakodalom után (1610 szept. 10.) mint a Báthory fejedelem ellen forralt összeesküvés főrészese, fő- és jószágvesztésre ítéltetett s csak gyors meneküléssel, és erdélyi jószágai elvesztésével tudta életét megmenteni.

A Kendy-féle mozgalom Magyarországból, a kormány intéző köreiből nyert támogatást, s összeköttetésben állt a hajduk rezgelődésével, kik az ifjú Rákóczy Györgynek annyi kellemetlenséget okoztak, s kik elfogadták ugyan a szabadság-levelet, de a «hittel való kötelességet» nem akarták felvállalni.^[55] Ennek a Kendy-féle mozgalomnak volt a következménye Forgács Zsigmond 1611-iki támadása Erdély ellen. A két Rákóczy fiú már akkor tekintélyes állást foglalt el s az idősebb, György, ezenfelűl ónodi kapitány is volt. De a család egy pár tagja – nem ez a két fiú – nemcsak be volt avatva a támadásba, melynek czélja volt megbuktatni Báthoryt, hanem tényleges részt is vett abban. Nagybátyjuk, tanácsadójuk Rákóczy Lajos Forgács táborával haladt, sógoruk Kendy, Radul vajdával sietett segélyükre.^[56] Lajos úr most is úgy járt, mint régen Básta korában: a vállalat nagy kudarczczal végződött.

Hanem az igazi miseriák csak a szégyenteljes retiráda után kezdődtek. A mint hírt vittek Nagy Andrásnak és hajdúinak átpártolásáról Báthoryhoz, Thurzó György utasította a testvéreket, hogy Ónodot erősítsék meg,^[57] s nehány nappal utóbb felszólította őket, hogy személyesen vagy követeik által aug. 29-én Kassán jelenjenek meg s úgy készűljenek el, hogy szükség szerint hadaikkal is táborba szállhassanak.^[58] A fölkelés nem vált szükségessé, de azért folytonosan hadi lában kellett állani,^[59] s a rakonczátlan hadak, melyek egy esetleges erdélyi támadás visszanyomására rendeltettek ki, a Rákóczy-javakban sok kárt tettek, daczára hogy Thurzó Szerencsre, Zomborra, Ónodra és Tarczalra patens-leveleket küldött, hogy senki oda zsákmányra ne járjon.^[60] Sőt szept. utolsó napjaiban Szerencs alá szállította a hadakat,^[61] honnan azonban nehány nap múlva átküldte azokat a Tiszán.^[62] Egy hónapnál tovább még benn maradt a tábor: a kapitány időközben ágyúkat is kért Szerencsből, de nem kapta meg, «mert a vár ágyú nélkül nem lehet», s mert nem hitték, hogy «azok visszatérjenek».^[63]

Rákóczy Zsigmond végrendelete.

S épen ezekben a mozgalmas napokban indította meg Mágocsy Ferencz követelését a Rákóczy-fiúk ellen a hátralékos 40,000 frt kifizetése ügyében. A Rákóczy-ház egy megbízható barátja vallotta, «hogy mondta volna Mágocsy Ferencz uram: olyak veszik el zsírját hasznát a Rákóczyak jószágának, kiknek semmi közük nem volna hozzá, én nekem, úgy mond, nagyobb közöm lévén ahhoz, minthogy az én jószágomból szereztetett, én is a mit elvehetek, elveszek».^[64]

Hogy nagyobb köze lett volna, s hogy az ő jószágaiból szereztetett volna, azt ő jóhiszeműleg mondhatta ugyan, de ahhoz szó fér. Követelte, hogy a fiúk az atyjokkal kötött szerződés teljesítetlen részét is hajtsák végre s a még kifizetetlenűl maradt 40 ezer forintot tegyék le. De a fiúk erre nem voltak hajlandók. Véletlen támadás elfordítására Tarczalra hadakat gyűjtöttek, de egyszersmind megkérték Rákóczy Lajost és Rákóczy Jánost, hogy próbáljanak Mágocsyval kiegyezni. Hozzá magához mentek el (1611 márcz. derekán), de ő «keményen tartotta magát». Kijelenté, hogy ha a contractust nem hajtják végre, ő «az egész tútorságot fogja perelni». Előttük is ismételte, mit másoknak is mondott: «a Rákóczyak javaival idegenek is töltöznek, a maga igazságát tovább immár ő sem hallgatja el».^[65]

Kénytelen-kelletlen nem utasították vissza a Rákóczy-fiúk az egyezkedési ajánlatot, de a mennyire lehetett, húzták halasztották. Thurzó vette kezébe az ügyet s miután Mágocsy kijelenté készségét, meghívta a Rákóczyakat Kassára.^[66]

Már nem volt idő a kiegyezésre: 16 nappal e levél kelte után, 1611 nov. 21-én, meghalt Mágocsy.^[67] Ez azonban nem vonta maga után a per beszüntetését. Még a ravatalon feküdt a dúsgazdag Mágocsy, midőn özvegye, Dersffy Orsolya, 1612 január elsején Munkácson, a Mágocsyak hatalmas büszke várában, eljegyezte magának férje egyik «inasát», a középnemességhez tartozó Eszterházy Miklóst,^[68] ki utóbb fölelevenítette a pert. Ez a per volt kezdete az ellenségeskedésnek a két ember, Rákóczy és Esterházy közt, mely aztán halálok órájáig mind élesűlt.

Rákóczy György levele testvéréhez Zsigmondhoz.^[69]

III. Özvegy Rákóczyné és mostoha fiai.

EZ A PÁR ÉV Zsigmond halála óta sokat változtatott a család viszonyán. A mit Mágocsy mondott, hogy idegenek töltöznek az ő javaikkal, mélyen sértette Györgyöt. Szívósabbá, daczosabbá tette s edzette elhatározását, hogy csak azért is megvédi jogait. Pedig már nem volt messze, hogy a viszály magában a családban is kitörjön.

Pál, a legifjabb testvér, hamar elvált a családtól. Ő az érsek udvarába vitetett fel anyja akaratából, s úgy látszik, Makoviczán kezdett tanulását Nagy-Szombatban folytatta. Onnan Gráczba ment (1610-11-ben) a jezsuita collegiumban folytatni tanulmányait, hol «a tudománynak hasznáért» sokszor megszakasztá álmait, hogy «annak hasznával» mind testvéreinek, «mind pedig országunknak» szolgálhatna.^[70] Még csak egy lépés volt hátra – ha ugyan már meg nem történt – hogy áttérjen a katholikus vallásra.

De a tulajdonképeni viszályt Kendy hozta be a családba. A nemrég vagyonos, hatalmas ember szökve, birtokait elvesztve futott ki Erdélyből. A kegydíj, mit a szepesi kamarától húzott, csekély kárpótlás volt veszteségeiért^[71] s a nyugtalan ember leste az alkalmat, hogy újra politikai szerepléshez juthasson. De ez sokba kerülő mulatság volt, s bizonynyal nagy része volt ennek abban, hogy az özvegy mostoha fiaival szemben követelésekkel állott elő. Elköltözött Makoviczáról s a kis-parnói curián, leánya birtokán, vonta meg magát.^[72] Innen sürgette fiait, hogy jőjjenek össze Sároson «bizonyos rendet szabni dolgaikban».^[73] «Bizony gyalázatnak tartom – írá nehány nappal később, midőn a találkozás húzódott – hogyha csak Parnón zsugorgok, holott immár az úristen Parnónak aszszonyát felnevelte, és ő nekik is kellene szegényeknek. Tudjátok azt édes fiaim, hogy azt az nevet meg is változtattam volt én, ki után Parnót birtam, hanem lássátok, gondolkodjatok, hogy csendesedjék meg immár az én szívem is».^[74]

Ez év végén megtörtént a köteles résznek kiadása: okt. 15-én Ónodban, nov. 7-én Felső-Vadászon, nov. 30-án Sároson s decz. 4-én Makoviczán az összes instructiókból s gabonaneműekből.^[75] De Sároson volt az özvegynek még olyan követelése, melyet nem kapott kézhez, s melynek kiadását sürgette: de voltak ott biztosság okáért elhelyezett ékszerei is. Amazok kiadását György megtagadta: s a bosszus özvegy perrel fenyegette mostoha fiait. «Istennek légyen hála, még oly országban lakunk, melyben nem nyomatik el senki igazsága.»^[76]

Bizony sajnos dolog, hogy a ki addig nagy és hatalmas várak közt tetszése szerint válogathatott, most egy nyomorúlt udvarházban kelle meghúznia magát, leányánál és vejénél. Szeretet és ragaszkodás kötötte ezekhez, mely hatalmasabb volt a mostoha fiai iránt érzett vonzalmánál, s ez érzés még fokozódott, midőn unokája született, kit nagy nevű és tisztelt emlékű nagyatyja nevéről Sándornak kereszteltek. De szemben Kendyvel, mostoha fiai helyzete kényes volt. Egy maga Bora asszony akármelyik várban lakhatott volna: de ő unokájával akart lakni, s a Rákóczyak hogyan bízhatták volna akármelyik várokat ennek a megbízhatatlan embernek kezére, ki azon felűl még más politikai párthoz is tartozott, mint ők.

Kendy harmadévi kudarcza óta is folyton izgatott Báthory és Erdély ellen. Thurzó, a nádor, a két Forgács támogatták; de a Rákóczyaknak nem állott érdekében megengedni, hogy a conspiratio szálai az ő váraikban folyjanak össze. Az ő óvatosságuk erre a körűlményre vezethető vissza, s az épen nem volt alaptalan.

Az 1613-iki pozsonyi országgyűlésre Rákóczy György is felment. Ezt az alkalmat felhasználták Bora asszony és veje, hogy a nádorhoz folyamodjanak, hogy a mostoha fiaival való megosztozásában mutassa hozzá jó akaratát, mert «mindenütt való javakból úgy kirekesztettek az jó fiaim, hogy sehun egy jobbágygyal is nem birok és teljességgel mindentől megfosztatván vagyok, mintha soha szemekkel sem láttak volna».^[77] A nádor a panasz-levelet azonnal a márcz. 31-iki tanácsülésből közölte válaszolás végett Rákóczy Györgygyel:^[78] de a végzés nem egészen volt kedvező. Mátyás király 1613 ápr. 23-án kelt patenslevelével elrendelte, hogy özvegy Rákóczy Zsigmondnét jószágaiban, különösen a sárosi jószágban ne engedjék megháboríttatni.^[79] A mint Forgács bíbornok a patenst megkapta, rögtön intézkedett, hogy a testamentomos urak azonnal «limitáljanak el mindeneket asszonyom és az úrfiak között.»^[80] A Rákóczy testvéreket pedig felhívta, hogy jun. 20-án Kassán jelenjenek meg.^[81]

Ragotski Sigismond
Prince de Transilvanie

A Rákóczy-fiúk, úgy látszik, meg se jelentek: tény az, hogy alku ekkor nem jött létre. Hanem e helyett többször megintették a fiúk mostoha anyjukat, ki Sáros várában és a városban levő kőudvarházban és a tized felében bírt részét követelte, hogy a Sároson levő ékszereket s más ingóságokat, minthogy azok a tűzveszélynek ki vannak téve, vitesse el s midőn ez intéseket «mind az özvegy, mind veje, Kendy, hallgatással mellőzték», szept. 24-én Zemplén vármegye gyűlésén ünnepélyesen kijelentették, hogy mindazokat kocsikra rakatva, Parnóra küldik.^[82] Voltak ebben ékszerek, ruhák, szőnyegek, tükrök, egy hordó könyv, olvasók, övek, ládák, étel- és italneműek, összesen hét terhes szekér, mindennel tele rakva, melyeket Sáros vármegye hivatalos kiküldöttei előtt útnak indítottak szept. 24-én.^[83]

Épen ezekben a napokban Erdély nagy változások elé nézett: Báthory Gábor fejedelem megbukott s helyét Bethlen Gábor foglalta el.

Volt nagy riadalom Magyarországon.^[84] Itt a zsitvatoroki s bécsi béke által teremtett állapotokat nem egészen fogadták el. Jó volt Rudolf uralmát megbuktatni, de Erdély függetlensége nem illett be terveikbe. A jogfentartás expediense volt, a fejedelemmel kötött frigyet titkos pontokkal toldani meg, mi a viszonyok által teremtett helyzetnek negatiója volt. A párt, mely eddig is intézte az actiót Erdély ellen: Forgács, Dóczy, Balassa, Homonnay, örömmel látta Báthory bukását, mert benne csalatkozott, de nem örűlt Bethlen felemelkedésének, mert nem hitte, hogy ezt czéljaira felhasználhassa. Az első, a mit tett, az volt, hogy fegyverkezett.

Rákóczy szemben ezzel a mozgalommal semleges akart maradni. Panaszolkodott az ellen, hogy a tábor Szerencs alá szállott. De Forgács nem engedett: «ez az nem jó dolog, hogy a privatumot inkább sajnáljuk, mint a publicumot: ha Tarczalhoz szállunk, ott is káros Kegyelmednek, ha Zomborhoz, ott is».^[85] S tíz nap múlva már az ő táborba szállását sürgette, mert úgy hallotta, «hogy valami török-tatár készűl rablani». Hallgasson – rendelé – a szendrői kapitányra s a polgári hajdúkat is tartsa készen.^[86] Még akkor nem akartak többet, mint hogy Erdélytől a Részeket visszafoglalják s csatolják Magyarországhoz.

De a török-tatár hadak pusztítása ezúttal nem következett be, s Bethlen Gábor nagy óvatossággal és mérséklettel, de erős kézzel fogott a felkavart viszonyok lecsendesítéséhez. Egyfelől minden kísérletet meghiusított, mely a Részek visszacsatolására czélzott, másfelől az országban helyreállította a nyugalmat. Az első országgyűlésen, melyet beiktatása után Medgyesen (1614 febr. 25.) tartott, eltöröltette az «illegitime proscriptusok» ellen hozott ítéleteket s «megtekintvén Kendy István régi böcsületes nemzetének s magának és ez országnak való szolgálatját» visszafogadását s minden lefoglalt jószágainak visszaadását törvénybe igtatták.^[87]

Dóczy András aláírása.^[88]

Kendy meg is ragadta az alkalmat s visszament Erdélybe. De nem azért, hogy őszintén csatlakozzék Bethlenhez, ki azonnal visszahelyeztette tanácsosi méltóságába, hanem hogy ott is magyarországi barátainak szolgálatokat tehessen. A medgyesi országgyűlésen Bethlen a török követség tiszteletére nagy ebédet adott s a kapucsi basa társalgás közben szemrehányást tett Kendynek, hogy miért nem fordultak inkább a portához, mint a német császárhoz, kinek ugyancsak meg fog gyűlni a baja, ha a várakat nem adja vissza.^[89] Bethlen jó lábon akart állani Dóczyval s e czélra épen Kendyt szemelte ki, kit a gyűlés után hozzá küldött bizalmas megbízással.^[90] S a mint kiért Kendy és beszélt Dóczyval, azonnal elpártolt Bethlentől s ezzel, valamint Homonnayval és Radullal együtt kezdte a követ fúni Bethlen megbuktatására. Ez év végén már Bécsben volt, mint ennek a pártnak ügynöke:^[91] tényleg pedig ott volt, hol az év elején – napára és nyugdíjára szorúlva.^[92] Az 1615 májusi nagyszombati béke megszerezte ugyan Kendynek az amnestiát,^[93] de annak ő nem vette hasznát.

Ez az egész mozgalom, melyet Kendy és Dóczy tápláltak, nem volt népszerű Felső-Magyarországon s a híren, hogy «Kendy Homonnay uramat akarná bevinni, a vármegyék – mint maga Forgács írta, ki okulva csalódásain, már ezzel a mozgalommal szemben ellenséges állást foglalt el – igen megháborodtak vót:»^[94] s a két Rákóczy-testvér is azok közé tartozott, kik azt nem jó szemmel nézték. Bizonynyal ez a körűlmény is nevelte az idegenséget köztük, sógoruk és mostoha anyjuk közt, mely napról-napra élesebbé vált.^[95] A sárosi erőszakos tény olajat öntött a tűzre s az özvegy törvény elé idéztette mostoha fiait, hogy ezzel mintegy hatezer forint árú kárt okoztak neki.^[96] Ebből megint hosszú perre volt kilátás. Az özvegy, mint mindig, hangoztatta, hogy ő nem idegen a «jó módjával való kiegyezéstől»;^[97] tényleg azonban folytatta a pert s egy forumon meg is nyerte.^[98] Ennek hatása alatt Kassán jul. 13-án kiegyeztek oly módon, hogy a két testvér neki vagy unokájának, Kendy Sándornak, ötezer forintot fizetnek,^[99] s az első 2500 frtnyi részletet Szerencsen, Márton napján ki is fizették.^[100]

Hát ennek a sok aggódásnak, sok küzdelemnek, sok pernek, mely Györgynek bizonynyal sok keserű órát, de sok tapasztalatot is szerzett, egy volt a czélja: hogy Bora asszony unokájának, Kendy Sándornak, jövőjét biztosítsa. Családjánál fogva is tekintélyes vagyonnal rendelkezett: s azt ő még szaporította is. Végóráját érezvén közeledni, megkészítette végrendeletét (1616 febr. 2.) s azt az országbíró által meg is erősíttette. Leánya, Kendyné, már előbb meghalván, az árvát ő magáénak fogadta s átalános örökösévé nevezte ki. Az ő «szerelmes kis fiát» Isten után a római császár kegyelmébe ajánlotta: minden árvák tutorának, hogy ő legyen minden ellenkezők között való ótalma, igazságában megtartója. S Forgácson kezdve egy egész sereg főurat kért fel gyámokúl: köztük a Rákóczy-fiúkat.^[101]

Nem sokkal utóbb: márcz. 21. előtt meghalt – mert a végrendeletet e napon bontotta fel Homonnay. E végrendelet értelmében a mostoha fiúknak első törekvése volt Kendy Istvánnal tisztázni a birtokjogi viszonyokat. Szerencsen, aug. 26-án, megkötötték vele, mint a kiskorú Kendy Sándor természetes gyámjával, a kiegyezést: Zemplén megyében Zomboron Nagy-Királyszőllő a Rákóczyaké maradt, de a Mandolás-szőllő, Rákos-szőllő, Köves-szőllő, Bajusz-szőllő ezerhatszáz forintban, az ónodi hegyen Tót-Boldizsár-szőllő, Zomboron Kulcsár-szőllő, Mádon Kecseg-szőllő a Kendy-fiúé lett.^[102]

Kendy István aláirása.^[103]

IV. A Lorántfyak. György első összeköttetése Bethlennel.

A PEREK hosszú sora mellett, melyet Mágocsy, Homonnay s a mostoha anya folytattak a Rákóczy-fiúk ellen, volt még egy egész sereg kisebb ügy, mely lekötötte figyelmöket. Nemcsak egyes részjószágokat támadtak meg, egyes szökött jobbágyokat követeltek vissza,^[104] hanem az atyjok után maradt készpénz-adósság lefizetését is sürgették.^[105] A fiúk e követelésekkel szemben a védelem útjára voltak utasítva. Igaz, sokba kerülő, de jó iskola volt ez, mert a per még akkor is, ha az alperes birtokon belűl védelmezte magát, s így a jószág jövedelmét továbbra is élvezte, tetemes fizetésekkel járt – de azok mellett a fogas ügyvédek mellett, kik a család szolgálatában állottak s kik közt a leghíresebb Balogh Gáspár volt,^[106] a család képviselője, György, gyakorlatilag beleélte magát a perfolytatás s az akkori törvénykezés szövevényeibe. Most csak a védelemre volt szorítva, de ezekből tanúlta meg, hogyan kell támadni.

Nagybátyjának, Rákóczy Lajosnak, 1612 jan. 5-én bekövetkezett halála óta^[107] ő, a legidősebb, volt a család feje; s mert Jánossal, a másik ág fejével, keveset érintkezett, s miután azt, ki tanácsaival, tekintélyével eddig vezette ügyeiket, elvesztették, még mindig megosztatlan^[108] uradalmaik kormányzásáról magának kellett gondoskodnia, Zsigmonddal, testvérével egyetértve. Ezekhez járult Lajos báró hagyatéka, melynek nagy része fiú-ágot illető vagyon volt: ezen Rákóczy János unokái (Zsigmond három s Ferencz egy fia) megosztoztak.^[109]

Ily nagy vagyon kezelése s egy sereg per vezetése egy oly ifjú erőt nagy megpróbáltatásoknak tett ki. De ő gondos, takarékos, számítni tudó ember volt, s bár jól fegyelmezett és hűséges tisztekkel rendelkezett, a felügyeletet magának tartotta fenn, mert ezeknek kötelessége volt mindenről jelentést tenni. Igyekezett felhasználni az uradalmak jövedelmezőségét. Pénzt nagyobb összegben kettőből vehetett be: a marhatenyésztésből s a borokból. Sok szép és jól termő szőllőbirtokokkal rendelkezett, s borainak rendes piacza Lengyelország volt, hová Makoviczán át szállította. A baromtenyésztés is elég hasznot hajtott, mert a mészárszékeket kezei közt tartotta.^[110]

Rákóczy Pál aláirása.^[111]

Vagyonban és tekintélyben évről-évre gyarapodott. Bizonynyal növelte népszerűségét, hogy a Kendy- és Balassa-féle fondorlatoktól távol tartotta magát, de azért fentartotta összeköttetéseit az udvarral, a nádorral, a prímással s az országbíróval. Testvére, Pál, ki még mint protestáns ember ment ki Gráczba, több mint négy évig tanult ottan a jezusita-collegiumban s a tanárokkal benső összeköttetést tartott. Ezek befolyása bírhatta őt az áttérésre. 1615 végén testvére, Zsigmond, is meglátogatta őt ottan^[112] s midőn visszatért hazájába, egy jezsuitát hozott magával.^[113] Mind ez jó hatással volt a felső-magyarországi katholikus körökre, magára az udvarra is, s befolyt György gyors emelkedésére.

Még nem volt húsz éves, midőn megnyerte a királyi étekfogó czímét s az ónodi kapitányságot. 1615 márcz. 22-én Borsodmegye főispánjává neveztetett ki. A kinevezés Szendrőben jul. 1-én publicáltatott. Ünnepélyes beigtatása Aszalóban az 1616 jan. 13-án tartott gyűlésben hajtatott végre, mely alkalommal letette a szokott esküt, hogy «Borsod vármegyének főispánságának tisztiben minden ő előtte perlőknek, szegényeknek és gazdagoknak minden személyválogatás nélkül, adományt, kedvezést, gyűlölséget és atyafiságot hátra hagyván, az ország törvénye és tehetsége szerint igaz törvényt és executiót tesz».^[114]

Nehány hét múlva egy másik, nem kevésbé fontos esküt tett le.

1616 ápril 18-án tartá menyegzőjét, Serkei Lorántfy Zsuzsánnával,^[115] Lorántfy Mihály és Zeleméri Kamarás Bora leányával.

A Lorántfyak magok is női ágon a Rákóczyaktól származtak.^[116] Mihály úr a családnak utolsó férfi-sarja, a felvidék leggazdagabb dynastái közé tartozott. Saját birtokain kívűl kezén volt a Dobó és Kamarás vagyon nagy része: mert a Kamarás-család a Dobóktól származott le, mert első nejének, Bora asszonynak, nagyanyja Dobó Anna volt.^[117] Az ő főuradalma, a sárospataki,^[118] még egy század előtt a Perényiek fészke, vetekedett a munkácsival, s ezen kívűl bírta még Ledniczét, Borsit, Csetneket. Bora asszonytól két leánya volt: Zsuzsánna és Mária. Bora asszony halála után (1610) Mihály úr Andrássy Katát vette nőűl s ettől is született egy leánya, Kata. Mihály úr 1614. nov. 26-án halt meg, a gyermekek gyámjává Osgyáni Bakos Jánost nevezve ki.^[119] A még fiatal mostoha anya másodszor is férjhez ment, Héderváry Istvánhoz, s így a gazdag és derék lányt, kivel György úr sorsát összekötötte, a név sem csatolta mostohájához. De jól választott – örömben, bánatban hű osztályosa volt mindaddig, míg fejét örök nyugalomra nem hajtá. Mint fiatal, alig felserdült lány, fogékony kedélylyel bírt s így jellemének fejlesztésére, megszilárdítására a férj befolyást gyakorolhatott.

Sem a vőlegénység boldog napjait, sem a mézesheteket Rákóczy nem élvezhette háborítatlan nyugalomban. Régi pereihez most újak járultak, melyeket a Zeleméri és Dobó atyafiság akasztott nyakába s ezen kívűl sógora, Kendy is gondoskodott arról, hogy legyen elég dolga. Épen ezekben a napokban (1616 jan. 3.) híre szárnyalt Felső-Magyarországon, «hogy Balassi Menyhártot király urunk a maga várából kifogatá».^[120] A dolog igaz volt, s ezzel az egyik békeháborító ártalmatlanná volt téve. De ott volt a másik: Homonnay, ott Kendy, ennek főtanácsadója. S Balassa még jó formán el sem volt fogva, midőn Homonnay készülődni kezdett: tudták, hogy Lippa átadása a töröknek csak idő kérdése s épen azt az időt akarták felhasználni Bethlen megbuktatására.

Forgács Zsigmond 1615 végén érkezett vissza Kassára, székhelyére, s azonnal értesíté, hogy «ha oly hírek folynának, kik az ő felsége országát concernálnák», értesítse.^[121] Voltak is: a mi az ily mozgalmaknak előre veti árnyékát, a hajdúk^[122] és törökök^[123] mozogni kezdettek. A török követek a panaszok egész hosszú sorát adták be a királynak: «mivel hogy penig Ónodot kétszer is említik, kívánja az hadakozó tanács őfelsége nevével, hogy ezekbűl a vádlásakbúl megmentse magát Kegyelmetek», s írja meg, hogy miként szenvedtek az egriek miatt az ónodiak.^[124]

Sárospatak: kandalló a Perényi épületben.^[125]

A gyökeres orvoslás lehetősége az ilyen visszaélések ügyében tartott vallatások tömkelegében veszett el. Ezek az igazat rendszeresen takargatták s mindig a mellékkörűlményeket tolták előtérbe. Az ónodiak és egriek garázdálkodása most is csak mellékes dolog volt. Az erdélyi kérdés megoldása lépett előtérbe.

Bethlent minden áron megbuktatni: erre törekedett a bécsi kormány s minthogy belátta, hogy ez ügyben sem a nádorral, sem a kassai kapitánynyal nem jöhet egyetértésre, hátuk mögött akarta kivinni. Szerencsétlenségére olyan embert választott ki eszközűl, ki Magyarországon nem volt népszerű s egyébre sem volt alkalmas, mint hogy compromittálja az ügyet, melynek keresztűlvitelére vállalkozott: Homonnayt. Toborzhatott Lengyelországban hadakat, meg is nyerhetett egy-két hajdúkapitányt: de Felső-Magyarországon mindenütt ellenállásra talált.

Sajátságos helyzet volt ez; Homonnay a császár nevében toborzott, kozák hadakat szállított a Beszkéd alá s Bethlen is, ki Kendy elfogott leveleiből értesűlt a hadfogadásnak végczéljáról, felültette hadait; a nádor és a kassai kapitány pedig ellenintézkedéseket adtak ki, betiltva a toborzásokat. De Homonnay nem engedelmeskedett s volt egy a császár magyarországi tisztviselői közt, Dóczy, a szathmári kapitány, ki törekvéseit titokban előmozdította.

Hogy Homonnay ellen törvényesen fel lehessen lépni, arra nézve bizonyítékokra volt szükség. A nádor parancsot küldött a vármegyékre, elrendelve az inquisitiót. Különös dolgok sűltek ki: hogy Erdély ellen igyekszik s hogy útközben, ha módját ejthetné, Sáros-Patakot is megházalná és megvenné.^[126] Rákóczy épen azokban a napokban, mikor menyegzőjét tartotta, összegyűjtötte a bizonyítékokat – ezek közt azokat, melyek igazolták annak összeköttetését a törökkel – felküldte Forgácsnak, lerántván a leplet a mozgalom czéljairól.

A kassai kapitány egészen elképedt. «Az úristen – irá Rákóczynak – most Kegyelmedet támasztotta, mint egy őrző angyalt az nagy reánk következendő veszedelmek eltávoztatására, hogy Kegyelmed által nyilatkozott ki az, mi eddig nagy titokban volt. Hiszem az úristent, hogy immár mindenek lecsendesednek. Megértvén Homonnay uram tőlem, hogy miben légyen dolga és minő veszedelemre készítették ő kegyelmét az ő jóakarói, kirűl én mindenkor dehortáltam, az istent hívom bizonyságúl, és azért ízetlenkedett velem, hogy nem consentiáltam efféle igyekezetinek. Én ő felségének in specie, az mint tartozom vele, felküldtem az vezér levelit, hogy lássa ő felsége, hogy nem kell az töröknek hinni.»^[127]

De akármit ígért is Homonnay, a dolog ezzel nem csendesedett le, s szavának ő sem lett ura. Az 1616 ápr. 17-iki erdélyi országgyűlés elhatározása, hogy Lippa átadatik a töröknek, mely intézkedés épen e fondorlatok következtében vált elkerűlhetetlenné, újabban felzaklatta a szenvedélyeket s tápot adott azoknak a mende-mondáknak, hogy azután Jenő és Várad átadására kerűl a sor. A prágai udvar ezt megelőzendő, Radult, a száműzött oláh vajdát, Homonnayhoz küldé, hogy együtt operáljanak Havasalfölde és Erdély ellen. Először az utóbbi ellen akartak menni s Homonnay egy csapat hajdúsággal Nagy Lukácsot előre bocsátá, kit Rhédey Konyárnál szétvert. A hajdúktól elvett zsákmány közt fontos irományok voltak, melyek Homonnay árulását bizonyították s Bethlen el volt határozva, hogy az esetre, ha nem kap elégtételt, Homonnayt saját várában, Ungvárt, Dóczyt pedig Szatmárnál fogja felkeresni.

Bethlent pedig a császárnak annyival inkább meg kellett nyugtatni, mert ugyan az a török, Ali basa, ki eddig Homonnayval conspirált, Lippa átadása után a fejedelemhez csatlakozott s Szolnoknál táborozott. De a békéltetés munkáját nem a prágai udvar, hanem a felső-magyarországi megyék vették kezükbe. Ezeknek Forgács, a kassai kapitány junius végére Kassára, országgyűlést hirdetett. A prágai kormány próbát tett ugyan itt pártot szerezni magának, s biztosa által egyeseket meg is akart nyerni, de törekvése meghiusult: Rákóczy György példáúl keresett szín alatt elutazott. A határozatot pedig egyhangúlag hozták. Követeket küldtek Erdélybe, Bogdán Jánost és Chernel Györgyöt, hogy bírják Bethlent hadai feloszlatására. A fejedelem Kolosvárt jul. 18-án adta ki nekik a választ: leszállítja hadait, ha a békebontókat megbüntetik.^[128]

Bethlen visszafordítá hadait, Homonnay térítvényt adott magáról s hajdúkapitányait, Gombost és Borbélyt leszállítá, Radul pedig Lengyelországba s onnan Moldvába vezette hadait, hol azonban Szkender pasa által megveretett. Fővezére, Koreczki Sándor vajda, s ennek anyja török fogságba estek.

A kassai országgyűlés olyan határozottan és erélyesen tiltakozott a Homonnay- és Radul-féle törekvések ellen, hogy azt figyelmen kívűl hagyni nem lehetett. Azok kivételével, kik a conspiratióban benne voltak, a főurak legnagyobb része s az egész középnemesség hallani sem akartak Homonnay támogatásáról. Szathmár és Kálló kapitányainak terűlete, az ecsedi (Pernyeszi), ungvári (Homonnay), munkácsi (Eszterházy) uradalmak mégis csak kis részét tették Felső-Magyarországnak, s a többi könnyen megfékezhette ezeket. De ennek daczára Bethlent fel akarták világosítani a viszonyok valódi állásáról, s Rákóczy György «titokban, ő felsége engedélye nélkül» a fejedelemhez útazott, kitől hűségének és ragaszkodásának nyilvánításáért kardot nyert, s azzal a biztatással tért haza – mint a prágai udvarban beszélték – hogy a fejedelem fiává s örökösévé fogja fogadni.^[129] S ez annyival valóbbszínűnek látszott, mert Rákóczynak atyja is fejedelem volt.

E látogatás feltünést keltett. Meg akarták tudni, hogy mennyi igaz van a dologban s Forgács Zsigmond szept. 22-én Patakra ment Rákóczy Györgyhöz, «jó akaratból képlak (azaz színleges) látogatásnak okáért; az úr becsülettel és jó akarattal fogadá és tisztességesen gazdálkodék». Beszélgetés közben Simonyi György, a sárospataki kapitány, kerűlt szóba. A kassai kapitány figyelmeztette, hogy ne tartsa udvarában és fizetésén. Sok a panasz ellene. Figyelmeztette, hogy a sárospataki jószág királyi uradalom, noha árendában vagyon. Hátha megneheztelne ő felsége? Ki tudja, mit gondol még a jószág felől is?^[130] S Rákóczy kénytelen volt engedni. Simonyit elbocsátá szolgálatából, ki azután a fejedelemnél vállalt főkapitányságot.^[131]

Forgácsnak ez a kétértelmű helyzet, hogy a prágai udvar minden intézkedését megbénítá, sok kellemetlenséget okozott. Beadta lemondását – de nem fogadták el. Ki akarták egyenlítni a dolgot s Bécsbe rendelték.^[132] Rákóczyval csak annyit közlött, hogy azért hívták fel, hogy «ott levén, az ő felsége kegyelmes akaratját megérthesse s tudja magát mihez tartani». Tudatta vele, hogy helyét Dóczy fogja betölteni, ki már útban is van Kassára. «Én azért, édes öcsém uram, minthogy Kegyelmedet úgy tartom, mintha egy vér volnék Kegyelmeddel, nagy biztomban arra kérem, hogy azon idő alatt legyen azon, hogy érthessen hírt az erdélyi vajda felől, ha kijön-e Váradra és ha Jenőt ugyan meg akarja-e adni, sőt a mint ide hirdetik, Váradot is a töröknek meg akarja adni.»^[133]

Forgács azonban egy Prágából kapott ellenparancs következtében útközből visszatért Kassára.^[134] Ez alatt Dóczy megindúlt Felső-Magyarország fővárosába, s valószínűleg menet közben, okt. 8-án, tett látogatást Rákóczynál Patakon, «ítílem – írja a pataki udvari concionator – kímleni».^[135] Lehet: de a felső-magyarországiak hangulatáról nem sok vígasztalást vitt haza Kassára.

Mert Bethlen sem Jenőt, sem Váradot nem akarta átadni a töröknek. Ő csak védelmezte magát. Abban az időben, midőn Forgács útban volt s a kassai kapitányságban Dóczy helyettesíté, és ez épen Patakon volt látogatóban, Homonnay újabban Erdély megtámadására tette meg az előkészületeket. Az erdélyi rendekhez proclamatiót küldött, Sarmaságit pedig egy had élén Erdély ellen inditá. Mindaddig, míg Bethlen felkészűlhetett, a had rabolva, pusztítva nyomúlt elő s haladt egész Deésig. Itt azonban Bethlen hadai megállásra kényszeríték: nov. 20-án ez a beütő had teljesen megveretett, a vezérek elfogattak s Kolosvárra küldettek. Bethlen most is megtartá mérsékletét: az invasiónak negyven napi fegyverszünet vetett véget.

Decz. 24-én – az napon, melyen a fegyverszünet megköttetett – Thurzó nádor meghalt. Nagy része volt a koronázás előtti és koronázás utáni törvényczikkek létrehozásában, a nemzetnek az uralkodó házzal való kibékítésében s a megtámadott alkotmány helyreállításában. Illésházy halála után nádorrá választatván, nem tűrte, hogy a kiegyezés akárki által is megtámadtassék. Az volt, minek kortársai nevezték, prorex. Erős keze meg tudta fékezni a Khlesllel conspiráló elemeket, s tapintatának sikerűlt itthon a szenvedélyek kitöréseinek útját állani. A nagy mű, melynek létrehozására munkált, túlélte őt: s ha az idők áramlata nem sokára két pártra osztá az ő táborát, katholikusok és protestánsok táborára, az alkotmány és magyarság védelmezésének kérdését egyik sem tette alku tárgyává.

V. A Rákóczy fiuk első szereplése.

A RÁKÓCZYAK Telkibányát időközben megszerezték,^[136] mintegy kárpótlásúl az elvesztett Szádvárért.^[137] Mint Szikszay Mihály, prágai ügynökük értesíté őket, ez ügyben sok jóakaratot tanúsított Pethe László, kivel Pál Forgács bíbornok udvarában ismerkedett meg. Pál 1616 nyarán jött haza,^[138] s nem sokkal utóbb sürgetni kezdte, hogy osztozzanak meg, hogy «ki-ki tudván az övét, viselné annak úgy gondját, a mint akarná»;^[139] de azt a háborús idők miatt elhalasztották. Zsigmond 1617 január elsején Kassán megfordúlt s közvetítésére Forgács melegen ajánlotta Györgynek, hogy a keresményeket s ősjószágukat úgy oszsza meg, hogy egymáshoz való szeretetök isten és emberek előtt tessék meg. Pál is épen ezen napokban írt neki: szeretne látogatásnak okáért jóakaróihoz felmenni, de óhajtaná, hogy azelőtt, a minek lenni kell, lenne meg.^[140]

György sem volt ettől idegen s el is készítette az osztozás tervét.^[141] Maga az ország bírája készűlt hozzájuk, de neje lebetegedése miatt nem mehetett oda.^[142] Hanem a dolog még is húzódott: hivatalos személyek, osztoztató birák s a testvérek összehozása egy meghatározott időben Kassán a judex curiae előtt, nehézségekkel járt.^[143] Végre újabb határidőt tűztek ki, okt. 1-ét, s az osztozás akkor Kassán, magának Forgácsnak vezetése mellett végbe ment, oly formán, hogy György és Zsigmond Pált kielégítették. Adtak 600 frtot s 13 hordó bort, a városi kápolna s a zborói kápolna legyen övé. Az élésházak a sárosi kápolnának két felől való végén hármuk közt oszlottak meg. A szerencsi templomból s a várban levő kápolnából «kivette közit Pál uram». A szerencsi predikátor s a makoviczai kath. papok jövedelme a régi szokás szerént ezután is adassék meg. Az osztatlan jószágok osztassanak szét köztük. Ennek fejében Pál a diós-győri várhoz tartozó birtokokról s minden ahoz való jogáról György és Zsigmond s örököseik részére lemondott.^[144] Ónodra nézve úgy egyeztek meg, hogy «ha Isten adná úgy, hogy az praesidium onnan kikelne» s helyökre parasztság szállna, ezeket oszszák fel egymás közt.

Természetes dolog, nem ez volt a Pál összes öröksége. Az uradalmakban külön bírta mindenik a maga részét, sőt még Rákóczy László örököseivel is volt közös birtokuk,^[145] valamint kisebb részjószágokat mások, idegenek is bírhattak – anélkül azonban, hogy ez által az uradalmak egységén bármi részben is csorbát ütöttek volna. A családi összetartozás érzését még a legelkeseredettebb per sem tudta kiirtani a szívekből: összezördűlhettek birtokjogi kérdések, vallási meggyőződések felett, politikai pártfoglalások következtében: de a családi érdekkel szemben minden háttérbe szorúlt. Az öreg Zsigmond fejedelem fiainak története mutat erre példát – kik tényleg ellenséges táborokban szolgáltak.

A katholikus Pál s a protestáns György, a valláskülönbség daczára, jó rokonok voltak: igaz, hogy a türelmetlenség még ekkor nem fogta el annyira a szíveket, mint később. De jó rokonok maradtak azután is, hogy a szakadás a két vallás közt a fanatizmusig fokozódott. Zsigmond, kire nagyobb hatása volt mostoha anyjának, mint Györgyre, nem bírt ennek daczos és hajlíthatatlan természetével, bár egészen György befolyása alatt állott, szíve szerint még is Pálhoz vonzódott. Az 1608-iki kiegyezést követő években a magyar befolyás teljesen tudta érvényesítni magát, s a felső-magyarországi nemesség szívesen fogadta az udvari kegynek nyilatkozatait. Épen ezekben az években lett Rákóczy György étekfogóvá s főispánná: azon az úton volt, hogy gyorsan és biztosan emelkedjék.

Hanem ő félúton megállott. Azoknak, kik Magyarország s az uralkodóház közt létrehozták a pacificatiót, eltért az útja azokétól, kikre a prágai kormány legszívesebben hallgatott – ezekkel pedig Rákóczy György nem akart egy úton haladni. Szívvel, lélekkel ragaszkodott a nádorhoz, az országbíróhoz – ez elveivel a Bethlennél tett látogatás sem hozta ellentétbe. Ellenségei ennek daczára a prágai udvarnál megbízhatósága felől gyanút támasztottak. Ezt azonban nem éreztették sem vele, sem prágai ügynökével, Szikszay Miklóssal – s ez 1617 máj. 17-éről egész gyanútlanúl írja neki: «ha Nagyságodnak kedves tetszése volna a consiliariusságért instálni, talán nem lenne alkalmatlan dolog. Ha tavaly az nehány embernek tumultusa nem leszen vala, ugyan Nagyságod híre nélkűl is instálni akartam érette, tudom eddig immár meg is lett volna».^[146] Az erdélyi látogatást azonban csak színleg emésztették meg, bár úgy mutatták, hogy Györgyre nincs semmi nehézség. De már néhány hóval ezután, őszre kelve, Forgács meglepetve tapasztalta, hogy Prágában gyanús szemmel nézik Rákóczyt. A nagyváradi fegyverszünet következtében Bethlennel kezdett alkudozások még élesítették a pártok viszonyát egymáshoz, s midőn a felső-magyarországi megyékben némi mozgalom volt észlelhető, inquisitió rendeltetett el, melybe Rákóczy is be volt keverve.^[147]

Homonnay még később is fenyegetőzött az inquisitióval,^[148] annak azonban semmi következménye sem lett. Nem akarták a hangulatot Felső-Magyarországon még élesebbé tenni: eléggé elmérgesítették azt az erdélyi ügyekbe való beavatkozások. Ez idő szerint csendesíteni akarták a kedélyeket s épen azért a Bethlennel 1617-ben folytatott tárgyalásokban engedékenységet tanúsítottak.

Mátyás királynak nem voltak gyermekei. Öregedett, gyengűlt s szerette volna kivinni, hogy utódja még életében megválasztassék. Utódjává Ferdinánd főherczeget szemelte ki, kinek javára a spanyol király lemondott igényeiről. Most már először Csehországban akarta megválasztatni, s e czélból összehívta a cseh rendeket. Előzőleg Mátyás Ferdinándot fiává fogadta s azután, ha nem is minden ellenállás nélkűl, a cseh rendek 1617 január 9-én trónörökösűl ismerték el. Most Magyarországra kerűlt a sor. Tartottak ugyan a felső-magyarországi rendek hangulatától, de miután, legalább részben, kielégítették Bethlent, eljöttnek látták az időt Magyarországon is keresztűl vinni Ferdinánd megválasztatását, s 1617 decz. 13-ára országgyűlést hirdettek, előre felszólítván a főispánokat, hogy a kérdés szerencsés megoldására készítsék elő a nemességet.^[149]

Könnyű volt ezt a főispánoknak megrendelni, de nem volt könnyű azoknak ezt végrehajtani, legfőkép az olyanoknak, kiknek kedvök sem volt hozzá. Ferdinánd nem volt népszerű ember Magyarországon, kivált a protestáns megyékben, s erős ellenzék képződött ellene. Így jobbnak látták elhalasztani a gyűlést, előbb jan. 6-ára, aztán márcz. 4-ére 1618-ban. Ez alatt annyira, a mennyire csak lehetett, előkészítették a talajt, a rendek is összejöttek s márcz. 23-án átvették a királyi előadásokat, melyek a rendeknek Ferdinánd megválasztását ajánlák.

Ezen az országgyűlésen a Rákóczy-fiúk közűl csak a két ifjabb, Zsigmond és Pál, volt jelen. A koronázási pompában mindkettőnek előkelő szerep jutott: azok közt voltak, kik a koronázás reggelén a nádornál összegyűltek, hogy a koronát a várból lehozzák, s a négy főúr közűl, kik a koronát a toronyból a kocsiba szállították, az egyik Zsigmond volt, s ugyan ő vitte a koronázásnál Lodomeria zászlaját. Már ekkor étekfogó volt s a díszebéden a nádor asztalánál szolgált.^[150]

Ez a gyűlés – egy tizeddel a kiegyezés után – már mutatta, hogy más idők, más viszonyok fognak előállani. Mindenki belenyugodott, hogy nádorrá Forgács Zsigmond legyen: ő még a régi emberek közé tartozott. De hogy országbíróvá Homonnay György, felső-magyarországi generálissá Dóczy András tétetett – ez nemcsak a protestáns rendekben keltett aggodalmat, hanem még azokban a katholikus főurakban is, kik az alkotmány megtámadását nem látták volna szívesen. Dóczynak és Homonnaynak felemeltetése pedig ezt jelentette.^[151]

A tárgyalásokban Rákóczy György nem vett részt: a gyűlés tartama alatt nem is fordúlt meg Pozsonyban.^[152] A család kötelességének eleget tett két testvére részvétele, ő bátran otthon maradhatott. Különben is aránytalanúl felszaporodtak peres ügyei azokkal, melyekhez neje révén jutott: mert mind a három nővér jószágának ő volt a védelmezője. A Pethőékkel folytatott perben egyesség készült,^[153] de annál elkeseredettebbek voltak a Zelemériekkel folytatott perek, melyek még hosszú időn át zaklatták a családot.^[154]

Pethő Ferencz, a jászai prépost, nemcsak a Rákóczyakkal állott szívélyes összeköttetésben, nyílt, becsületes jelleméért mindenki tisztelte, szerette. A főpapok egy értekezletén, melyet a királyválasztó gyűlés után tartottak, s melyen szóba jött, hogy a protestánsok ellen erélyesebb eszközökhöz nyúljanak: Pethő felemelte intő szózatát.^[155] De nem hallgattak rá: a gyűlés eloszlása után Homonnay György, Alaghy Menyhért, Dóczy hozzá fogtak az erélyesebb eszközök alkalmazásához. Most a hatalom élére állítva, azt hitték, hogy nem fognak ellentállásra találni. De csalódtak. A protestáns földesurak, példájokon indúlva, jószágaikról elűzték a kath. papokat.

Az idő a lehető legrosszabbúl volt megválasztva, mert a királyválasztó országgyűlés még jó formán el sem oszlott, midőn Csehországban már kiütött a vallásháború. Hogy olyan nagy arányokat öltsön az, kezdetben senki sem hitte, de azért Mátyás mégis aggódott, hogy míg ő ezen országában oltja a tüzet, a másik Magyarország lángra ne gyuladjon: s Bethlen kielégítése végett a félév előtt kilátásba helyezett értekezlet megtartására ajánlatot tett a fejedelemnek. Az értekezlet 1619 márcziusban nyílt meg, de mire véget ért, Mátyás már (1619 márcz. 20.) megszűnt élni. Az értekezlet, a csehországi események hatása alatt, Bethlen iránt engedékenynek mutatkozott: többi közt a fejedelmi czímet is megadták neki.

Kevésbbé voltak engedékenyek a protestánsok iránt az 1619 máj. 26-ára hirdetett pozsonyi országgyűlésen, hol a katholikus és protestáns rendek ugyancsak élesen állottak egymással szemben. György maga ezen a gyűlésen sem jelent meg, hanem intézkedett, hogy Zsigmond jelen lehessen: Reéz Andrást, egyik Puchón lakó tisztjét rendelte fel oda, hogy számára szállásról gondoskodjék.^[156]

Ferdinánd a gyűlésnek csak elején lehetett jelen: ő maga a császárság megszerzése végett az imperiumba sietett. A tárgyalások vezetését a nádor folytatta, de a szabad vallásgyakorlaton ejtett sérelmek megvitatása a felekezetek közt igen élessé vált. Erre a gyűlésre a cseh-morva rendek is küldtek követeket, tényleges segélyt kérve a magyar rendektől a régi (1608-iki) unio alapján. A gyűlés meglehetős ingerűlt hangulat közt aug. 13-án oszlott szét; hat nappal később Ferdinánd elvesztette a cseh koronát: királylyá helyette Pfalzi Frigyes választatott; de négy nappal utóbb ugyanezen Frigyessel szemben császárrá választatott. S most már csakugyan nem messze volt az idő, midőn Magyarország is lángba borúlt.

VI. A Bethlen-féle mozgalom kezdetei.

EBBEN a gyúladásban s annak gyors elterjedésében egyik nevezetes intéző Rákóczy György volt. A mióta, épen három év előtt első látogatását tette Bethlennél, folytonos volt az érintkezés köztük: szívélyes levelek, ajándékok küldése által. Ha Rákóczy Bethlent le akarta valamivel kötelezni, ez azonnal viszonozta – s az ő ajándékai fejedelmiek voltak. Egy moldvai paripa példáúl, melyet a vajdától nehezen szerezhetett meg, «dícsértesse meg maga magát jó futásával», azután «újforma» lószerszám, minőket a fényes portára mostanában küldtek Diarbekirből, «melynek czifrásit aranynyal mesterségesen tudják beverni, Magyarországban ilyen forma szerszám több ennél nem fog lenni».^[157]

Bethlen elismeréssel viseltetett Rákóczy iránt, ki a Homonnay-féle mozgalomban jó szolgálatokat tett neki; de másnemű, pl. politikai összeköttetés nem volt köztök. Annyi bizonyos, hogy Dóczy már ennyi érintkezést sem nézett szívesen, s ha Sepsi Laczkónak hihetünk, egy ízben vadászat örve alatt «el akarták rajta ütni a port».^[158] S midőn a cseh fölkelés mind veszélyesebb alakot öltött, mind jobban kezdtek reá gyanakodni, s látva, hogy cseh ügynökök járnak Felső-Magyarországon, Erdélyben, megpróbálták Bethlen Gábort vonni el Rákóczytól. Ily czélzattal Dóczy András Károlyi Mihályt Bethlenhez küldi azzal az ajánlattal, hogy «mivel érti király, hogy őtet némely nyughatatlan elméjű urak s egyéb rendek is sollicitálnák ő felsége ellen való fegyverfogásra, noha ő felségével nem volna confoederatiója», de minthogy az elődjével kötött confoederatio reá is kiterjed: óhajtaná, hogy azokkal, kik őt elődje idejében megbántották, béküljön ki s az ő felsége ellen insurgálásra igyekező emberek féken tartására adjon Dóczynak segélyhadakat, maga pedig maradjon semleges. Ez esetre a Rákóczy György és Zsigmond-féle jószágokat Patakkal együtt jure perennali neki ígérte.^[159]

Az ajánlat fényes volt: csakhogy Dóczytól jött, s Bethlen nem az az ember volt, kire ilyen ígéretekkel hatni lehetett volna. Kerűlte a Rákóczyval való érintkezést, nehogy Dóczy gyanakodásának tápot szolgáltasson, s még levéllel sem kereste fel. Rákóczy nem tudva mire vélni Bethlen e zárkózottságát, elhatározta egyenesen hozzá fordúlni, s Béldi Páltól bizalmasan megizente, hogyha ő megindítja a támadást Ferdinánd ellen, ő és barátai készek hozzá csatlakozni.^[160]

Rákóczy e közlésének volt alapja. Mindarról, mi Csehországban, Ausztriában történt, a pozsonyi országgyűlés lefolyásáról, a nyugati magyar urak hangulatáról, megbízható ügynökei értesítették.^[161] Kimerítő és elég terjedelmes levelek voltak ezek, rendesen első rangú forrásból merítve, a rendes hirlapok hiányát pótolták. Hiszen azok az Avisák, Newe Zeitungok, melyek valamely nagyobb esemény alkalmából jelentek meg, ha eljutottak is a főúri kastélyokba, várakba, nem elégítették ki a szükségletet. Ezek a tudósítások aztán összejövetelek, vadászatok, ünnepélyek alkalmával kézről-kézre adattak. Az ilyen mozgalmasabb időben gyakoribb volt az érintkezés: s az olyan ügynök, mint Zmeskál Jaroszláv, ki Csehország és Erdély közt fentartá az érintkezést, aligha kerűlte el Patakot.

De hát Bethlen még nem látta eljöttnek az időt, hogy e mozgalomba elegyedjék. Minden lépést biztosan, kiszámítva akart tenni. «Tudván az ausztriai háznak nagy fejedelmekkel való conjunctióját» kicsiny állapota szerint, fejedelemségének mostani megerősödött voltát nem akarta koczkáztatni. Előbb mindent elő akart készíteni: megnyerni a portától az engedélyt a támadásra, hol e czélból megtette a szükséges lépéseket, s tisztába jőni Csehországgal, hová Markó vajdát, egyik megbízható emberét, küldötte. S midőn hírt vett, hogy a temesvári Mehemet basa hozza az engedélyt s Markó vajda aug. 13-án haza érkezett a hírrel, hogy «a csehek örömest együtt élnek-halnak a magyar nemzettel», határozta el magát a fölkelt csehek megsegéllésére s most már Széchyt és Rákóczyt felszólította a közös operatió megkezdésére.

Aug. 18-án írt a directoroknak Prágába, hogy hadaival megsegítésökre siet, s ugyanaz nap írt Rákóczynak is. Értesíté eljárása eredményeiről, eddigi sikereiről s kilátásairól jövőre. Feltárta, hogy mi bírta aggodalmai leküzdésére s mi bírta rá, «hogy az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjon». Hogyan sürgetik a nyugoti magyarországiak, a Thurzók, Batthyány, Nádasdy, Révai, hogy siessen Pozsony alá; Markó vajda látta az angol és dán királyok, a rajnai, szász, brandenburgi választók, Móricz flandriai herczeg, a birodalmi szabad városok s a velenczések ezekhez intézett leveleit, látta a confoederatiókat, s meggyőződött, hogy ezek sürgetik támadását. Neki Mihály napjára táborba kell szállania – de az idő rövid. Már elindúlt volna, de elébb be akarja várni Rákóczy levelét. Aug. 27-én indúl s szept. 8-án Váradon akar lenni. Minthogy attól fogva, hogy Bélditől izent, tőle hírt nem vett, aggodalmai támadtak. De mégis el fog indúlni, indúljon ő is el. Ő életét, békességes birodalmát, mindenét koczkára tette: úgy viseljék magokat, hogy ígéreteikben ne csalatkozzék meg.^[162]

Rákóczy e levélre várt. Egyik legbizalmasabb emberét, Ibrányit, azonnal hozzá küldé, úgy hogy válasza és izenete aug. 25-én már Fejérvárt volt Bethlen kezében, ki nem is tartotta magánál Ibrányit, hanem azonnal visszaküldte, hogy a látottakról tegyen jelentést. Legyen áldott az úristennek nagy neve, – válaszolá – ki az ő sok nyomorúság alá vetett híveit szintén az veszedelmes habokban merűlni nem engedi, hanem az ő igaz tisztelete mellett kitámad és annak megoltalmazására oszlopokat rendelt.^[163]

Valóban, Bethlen nem csalódott reményében. Az, kire mint az ügy oszlopára támaszkodott, kitünően megoldotta feladatát. Rákóczynak már kész terve volt, magában is kitünő, de azzal az erélylyel és gyorsasággal, melylyel azt végre tudta hajtani, pár nap alatt e nehéz idők legkiválóbb szereplői közé küzdte fel magát. A mint Bethlen levelét vette, a részletek megbeszélése végett Széchy Györgyhöz ment Enyicskére, s tőle egyenesen a hajdúk közé útazott, hogy ezeket is megnyerje az úr isten anyaszentegyházának megvédésére szervezett vállalatnak. Ezelőtt is, mint ónodi kapitánynak, sok érintkezése volt velök, kivált a polgáriakkal, kik hittel voltak kötelesek hozzá. Megbeszélte velök, hogy házuknál szépen várják, s az első adott jelre oda gyűljenek, a hová ő rendeli. Bejárta minden községüket, hitleveleket vett tőlük, maga pedig Széchyvel együtt a vármegyék akaratjából állított ki hitlevelet s küldött Bethlennek.^[164] S ez a fegyelmezetlen nép, a hajdúság, melylyel annyi küzdése volt eddig a vármegyéknek, melynek egy része eszközűl szolgált Homonnaynak, most neszét véve, hogy német és török jobbágygyá tételén töri eszét, azzal az egyetértéssel, mint Bocskay idejében, sorakozott Rákóczy körűl. Ezen kívűl is fogadott Rákóczy hadakat – de ezeket a «hagyott helyben» tartá, s nem vitte magával Patakra. Nyugodtan térhetett haza, azon tudattal, hogy a kellő időben senki sem fog elmaradni.

Mert most nehogy feltünést keltsen, egyet sem akart Patakra vinni. Mindamellett Dóczy hallott valamit a dologról s kérdést intézett Rákóczyhoz: «hallom Kegyelmed felől, öcsém uram, hogy hadat gyűjt, de semmikép el nem hihetem». «Ne higgye Kegyelmed: én nekem most Patakon az udvar népénél egyéb hadam nincs». Igaz – nem volt Patakon, de másutt elég. Lónyay Andrásnak is tudomására lett a dolog s Dóczynak írt is jelentést. De Bay Zsigmond a levélvivő postát Mádon elfogta, s a levelet Patakra küldé.

Széchy György aláirása.^[165]

A támadás napjáúl szept. 1-seje volt kitűzve, s az első czél, mire törekedtek, az volt, hogy Homonnayt Terebesen^[166] s Dóczyt Kassán elfogják. A két kérlelhetetlen ellenség letartóztatása az ellenfélt a vezérektől fosztotta volna meg s Kassa kézhez vétele Felső-Magyarország elfoglalását jelentette volna. Az első nem sikerűlt. Kiütött ugyan a forradalom s Fáy Péter felveré Jászón az egri káptalant, de Majthényi Lászlót, a püspököt, 500 forint sarcz lefizetése mellett szabadon bocsátá. Nyáry István fölverte Leleszt. Szerednye sarcz lefizetése mellett megesküdött az ország hűségére.^[167] Rákóczy Patakról az napon ment Terebes felé Homonnay elfogására: de Monaki Miklós megkésett a hajdúkkal s Homonnaynak sikerűlt Terebesről elmenekűlnie.

Majthényi László a püspök, mezítláb, hajadonfővel érkezett Kassára, szept. 2-án. De már ekkorra Dóczy háta mögött és tudta nélkűl Rákóczy kiegyezett a kamaragróffal, Reynerrel s a város főbírájával. A püspök megláttára Dóczy egészen elszörnyűködött, «mint valami nagy, mély álomból fölserkent» ember. Első perczben menekülésre gondolt. Késő már, mondá neki a püspök. Maga Dóczy is belátta azt: nem volt bizonyos abban, hogy menekülés közben nem fog-e a hajdúk kezébe esni. Elhatározta magát Kassán maradni.

Kassán? hol mindenki ellensége volt, s honnan menekűlnie is alig lehetett volna. Mert Reyner, a kamaragróf s a bíró elrendelték, hogy a polgárok fegyveresen összegyűljenek s a czéhek szokott bástyájukat s vártáikat elfoglalják.

Dóczy most kísérletet akart tenni, hogy Reynert megnyerje. Főporkolábját, Gyulay Istvánt, küldé hozzá, negyvenezer forintot érő jószágot ígérve neki. «Sok jókat adott nekem Magyarország – felelé – nem leszek árulója». Ellenkezőleg nyomon rá ugyan ezt a Gyulayt felesketé az ország hűségére. Éjszakára pedig ágyúkat vitetett a piaczra s «a király képe – t. i. Dóczy – házának forgattatá». «Reggel – mondja a régi krónikás – azt is meglátá Dóczy: öregbűl gondja és félelme».^[168]

Ez alatt Rákóczy megértvén Homonnay szökését, hajdúival Kassa alá indúlt. Kikémlelendő az ottani viszonyokat, nyargalókat bocsátott előre, kik Dóczynak hasonlóan kémkedés kedvéért kiküldött udvari népével összelövöldöztek. Nemsokára Rákóczy megérkezett táborával s megállapodott a város alatt. Két éjjen és egy napon át táborozott ott a had zuhogó esőben, a nélkül, hogy a lovasok lovaikról leszálltak volna.^[169] Ápr. 4-én reggel Rákóczy beküldött a városba, hogy egyezkedés végett megbizottakat küldjenek ki hozzá. Két tanácsos kiment táborába meghallgatni izenetét. Rákóczy felvilágosítá őket, hogy e had az erdélyi fejedelemé, s ennek meghagyásából felhívja őket, hogy csatlakozzanak azokhoz, kik a fenyegetett vallásszabadság megvédésére fölkeltek. Ehhez a város szívesen hozzájárult, de nehezebben volt rábírható, hogy Dóczy elfogatásához beleegyezését adja. Két zászlóalj hajdúság volt Dóczy szolgálatában: ezek, a mint felszólították, azonnal fel is esküdtek a városnak, minden hosszas gondolkodás nélkül. Ezzel a nyugalom helyreállt.^[170]

A megindúlt mozgalomnak többé nem lehetett útját állani. Dóczy 50 kék haczérja s 75 huszárja késznek nyilatkozott ugyan a védelemre, de a mint az urok lakásának szegzett három ágyút s a piaczon felállított fegyveres polgárságot meglátták, szépen kijöttek a palotából s zászlóikkal az őrség mellé sorakoztak. A mint ez megtörtént, átvették Dóczytól a város kulcsait is: s ő most már nem volt más, mint egy bukott ember.

A helyzet új ura, Rákóczy György, foglalta el helyét. 150 gyaloggal s 50 lovassal bevonúlt a városba, s épen Dóczy lakása mellett, az úgynevezett Lőcsei házban szállásolták el.^[171] Még egy dolog volt hátra: Dóczy elfogatásának végrehajtása. Ezen a meggyaláztatáson is át kelle esnie. Mikor neje Rákóczyt a város piaczán lóháton felnyargalva meglátta, önkénytelenűl felsikoltott: «jaj elvesztünk». Egy óra mulva Chernel, Ibrányi megjelentek nála az izenettel, hogy Rákóczy hívatja.

«Nincsen mostan én nekem vele semmi dolgom!» mondá Dóczy.

«Meg kell uram annak lenni, mert Nagyságod fogoly és rab» felelt Chernel.

«Ki foglya vagyok én?» kérdi Dóczy.

«Az országé és az erdélyi fejedelemé, hamar oldja Nagyságod oldaláról a fegyvert.»

«Nem oldom én, mert a római császár kötötte az én oldalomra e fegyvert, azért lássa, ki oldja le az én oldalamról a kardot.»

Futamék mindjárt Ibrányi Mihály, leoldá Dóczy oldaláról a kardot és a maga nyakába veti.^[172] Őt magát fogva vitték Rákóczy szállására, hol az szemére hányta fondorlatait s midőn mindent tagadott, előmutatta leveleit: hát nem te írtad-e ezeket, kérdé tőle s azonnal őrizet alá helyeztette. Felkelhetőit s kincseit is zsákmányra vetették s Rákóczyhoz vitték: de semmit sem bántottak, a mi nejéé volt.^[173]

Másnap jöttek Eperjes, Lőcse, Bártfa, Szeben követei, bejelenteni meghódolásukat, s a kassai pontokhoz járulásukat. Szept. 7-én Dóczy lakásának felkutatása közben történt egy kanonoknak s két jezsuitának felkonczolása. 8-án Rákóczy a fővezénylettel Kassán Reynert bízván meg, elindúlt a városból a fogoly Dóczyval együtt Patakra.^[174] A mint Patakra a kapuhoz közeledtek, Dóczy fejét csóválta. «Bezzeg, mondá, másképpen akartam én Patakba bejőni!»^[175]

Hát a kezdet, Homonnay menekülése daczára, elég jól indúlt.

Chernel György aláirása.^[176]

A kassai kamara tanácsosai aláirása.^[177]

Bethlen már ekkor útban volt s mint ígérte, gyorsan közeledett. Útközből folytonosan értesítette Rákóczyt hollétéről s ettől is vett folytonosan jelentéseket, úgy hogy a kölcsönös összeműködés teljesen biztosítva volt. Mikor a fejedelemnek Baratkához érkezéséről hírt vett,^[178] már útban volt. Szept. 11-én indúlt el, hogy találkozzék vele. Fizetőmestere, Balling János, most már a fejedelem számára toborzott hadakat, ki szeptember 12-én Debreczenben volt. Innen Patakra vette útját, hová szept. 17-én érkezett.^[179] Valóságos diadalútja volt. Mindenütt lelkesedéssel fogadták s maga Lónyay András is meghódolt. Fényes napja volt ez Pataknak: «nagy örömmel és nagy tisztességgel» vendéglé meg a fejedelmet az erdélyi urakkal a fiatal házi asszony. De Bethlen Dóczyt nem fogadta, hanem másnap vasra verette s minthogy épen akkor Szántóra indúlt, magával vitte. De innen Fogarasba küldé, ő maga pedig Kassára tartott, hol «szívök szerént nagy örömmel» várták. A Homonnay-uradalmak főhelye, Ungvár is ez nap hódolt meg a fejedelemnek.^[180]

De gyorsan kellett cselekedni: nem volt vesztegetni való idő. Másnap, hogy Kassára érkezett a fejedelem, szept. 21-én országgyűlést tartott, mely azonnal, a mint összeűlt, Bethlent Felső-Magyarország fejedelmévé választá, Rákóczy pedig ugyanakkor kassai kapitánynyá tétetett «cum plenaria authoritate és bizonyos elrendelt állapottal».

S a mint a gyűlés szept. 26-án meghozta a törvényeket, elrendelte a generalis insurrectiót, a fejedelem pedig azokat ugyan az napon megerősítetvén, tovább folytatta útját Pozsony felé, épen oly gyorsan, mint eddig, nyomúlva előre s ellenállásra sehol sem találva. Az előhadat Széchy vezette, ki Rákóczyval egy időben kezdte meg az operatiót a nyugoti megyékben. Csak könnyű fegyverzetű hadakat rendelt alája, társzekerek és tábori eszközök nélkűl: ezeket saját hadaival vitte utána. A fejedelem okt. 9-én Nagy-Szombatban volt, innen Rhédeyt, sógorát, 12,000 emberrel Morvába küldé,^[181] ő maga 14-én Pozsony megtámadására ment. Könnyű diadalt aratott Tiefenbach Rudolfon, ki Pozsony megvédésére küldetett. A város örömmel fogadta, s nem sokára a vár is feladta magát: s most már a nádor által november 11-ére országgyűlést hirdettetett. A megréműlt Bécsből mindenki, még a császár is menekűlt, félve a cseh és magyar felkelők előnyomúlásától.

A nagy munkához, melyre Bethlen vállalkozott, nagy erőre volt szüksége s minthogy elég panaszra volt oka a nyugot-magyarországiak lanyhasága miatt, kik közűl «egy úr, egy nemes» se jött hozzá, folyton sürgette Rákóczyt, a felsőmagyarországi kapitányt, hogy küldjön hadakat utána. De ez nehézségekbe ütközött, mert a megyék Homonnay menekűlése óta mindig tartottak ennek beütésétől.^[182] S a dolognak volt is alapja. Homonnaynak összeköttetései voltak Lengyelországgal. A hányszor Erdély ellen készűlt, mindig ott vetette meg lábát: bizonyos volt benne, hogy elég kóbor kozákot kap zsoldjába, mert Lengyelország mindig jobb szomszédságot tartott a császárral, mint a fejedelemmel s így most is előkészíthette a beütést. Alig hogy kifutott, fenyegető leveleket küldött a megyékre, a császár boszújával rémítgetve ezeket,^[183] míg senator barátai a főurakat figyelmeztették lázadásuk következményeire,^[184] a király pedig magának Rákóczynak írt.^[185]

Homonnay törekvéseit gróf Althan, a császár megbizottja támogatta, ki a csehek confiscálandó javaiból bőséges jutalmakat ígért, de a kezére bízott pénzt elpazarolta.^[186]

A király a mennyire tehette, maga pénzével támogatta a vállalatot^[187] s a toborzás a kozákok közt megindúlt.

Rákóczy e készülődésekről kapott híreket^[188] s azokról értesítette is a fejedelmet. De ez sehogy sem akarta elhinni, hogy «a király vagy respublica derekas hadat vagy segítséget adna Homonnay mellé»,^[189] hogy «egy nehány papnak és egy úrnak hamis vádlásáért Magyarországgal való frigyét felbontaná»^[190] s meghagyta, hogy meghitt embereket bocsásson Ilyvóba, Krakóba s járják keresztűl-kasúl Lengyelországot: hiszen a hadakat «zsebben nem rejthetik».^[191]

Bizony nem is rejtette zsebbe, s Rákóczy is küldött – bár túlzott – értesítéseket. De Bethlen, – mert neki is meg voltak az ő másként hangzó hírei, combinatiói – nem hitte el. Gyanakodott, hogy ezt a rezgelődést a vármegyék akarják felhasználni ürügyűl, hogy otthon maradhassanak s az adófizetés terhétől szabadúljanak. S épen ez nagyon bántotta őt. Szemére hányta Rákóczynak, hogy a míg ők 70 nap óta véröket ontják Magyarországért, melytől soha semmi jót sem láttak, ők, és különösen ő, «asszonyomék» mellett otthon a meleg szobában nyugosznak.^[192]

III. Zsigmond Lengyel király arczképe.^[193]

S épen ezért nehéz napok voltak ezek Rákóczyra nézve. Pénzt gyűjteni, mikor a kassai kamara kezéhez nem jött semmi jövedelem, hadakat fogadni, mikor a vármegyék örökösen kifogásokkal éltek, s meghiusítni Homonnay törekvéseit, mikor Bethlen nem tulajdonított azoknak nagyobb fontosságot;^[194] erős feladat volt az ő fiatal vállainak. Tett, a mennyit tehetett s erre nézve igen czélszerű terve volt, melyet Bethlen is jóváhagyott. Bizonyosra lehetett venni, hogy Homonnay saját uradalmaiba fog beütni, s épen ezért a szorosok elzárására akart hadakat vezetni, mert itt «sok ezer ember ellen is kevés igen megállhatja az útat».^[195] Ez a terv azonban csak papiron maradt. Beszéltek ugyan az emberek Homonnay beütéséről,^[196] már okt. 27-én híre járt, hogy ő 6-7000 lengyellel készűl kijőni, pár nap mulva már azt is tudták, hogy okt. 30-án lépte át a határt,^[197] sőt Homonnay gúnyos levelet is írt Zemplén vármegyének, hogy «bogár után indúlt»,^[198] de a fejedelem fényes tetteiről érkező hírek mámorában minderről megfeledkeztek. Hiszen két hónap óta folytonosan fenyegetőzik Homonnay s egyre másra küldi a leveleket jobbra-balra, a lengyel király s a főurak is folytonosan írogatnak, s még se történt semmi. Megszokták, beléuntak, fel se vették az emberek.

De az már hiba volt, hogy Rákóczy is kezdte a dolgot kicsinyleni. Nem gondoskodott megbízható értesülésekről s meg hagyta magát lepetni. A lengyel király nov. 3-án fogadta kihallgatáson a kassai országgyűlésből küldött követeket. A válasz, mit a követeknek adott, hogy ő Homonnaynak segélyt nem ad, de ha pénze vagyon és hadat akar fogadni, azt ő nem ellenzi: «hanem engedve vagyon»,^[199] már későn ábrándította ki az embereket. A választ a fejedelem «postán» közölte Bethlennel, s ez a szükséges intézkedések megtétele végett utasítást küldött, izent Ibrányitól.^[200]

Rákóczy készülődése jóformán elkésett. A mi hadat lehetett, nagy gyorsan összegyűjtötte s elindúlt. Az önbizalom nem hiányzott hadaiban: «csak hadd jőjjenek a kozákok, mondák, elég jó lovunk és drága ruhánk lenne».^[201] De már későn értek a lengyel határszélre arra, hogy az útakat elállhatták volna: a homonnai mezőn túlnyomó lengyel erővel állottak szemközt:^[202] tizenegyezernyi kozákkal szemben alig egy pár ezer magyar had. De a harczszomjas kis seregnek fiatal, tapasztalatlan vezére égett a vágytól, hogy gyors emelkedéséhez a hadi babérok dicsőségét is megszerezze, s a mint a kozák had nov. 22-én megérkezett, azonnal támadást intézett ellene: de vesztére, vagy a mint Bethlen fejezte ki magát, «veszedelmes gyalázatjára». Az előőrsök összeütközése alkalmával a hajdúk előnyben voltak. De a hátráló kozák előőrsöknek az egész lengyel had segélyére sietett, míg a magyar tábor nem támogatta a hajdúkat. Az épen előnyomuló Rákóczy megrettent s visszafordúlt. Nyomában meghátrált s futni kezdett a magyar had is: úgy szólva e szerencsétlen előőrsi összecsapás döntötte el a csata sorsát; a futókat a lengyel had üldözte, sokakat levágott, kiváltképen a főnemesek közűl, kik subában voltak ott. Ezernél többen maradtak a csatatéren.^[203]

Ez a gyalázatos futás megnyitotta egész Felső-Magyarországot a kozák had előtt. A rémülés első perczében sokan a várakba szaladtak s Homonnay ellenállás nélkűl nyomúlhatott előre a Szaláncz völgyében, Szepsi vidékén, Szendrő táján, Cserháton s a Hernád mellékén Encsig. Körleveleket küldött nov. 27-ről a megyékhez, hogy hódoljanak meg s már nov. 30-án Kassa alá ért. De innen (decz. 2.) kénytelen volt visszafordúlni Eperjes felé, mert már Rákóczy is erősen gyűjtötte a hadakat, hogy támadást intézhessen ellene.^[204] Aztán Bethlen is rendeleteket küldött a vármegyéknek, hogy azonnal fejenként az egész föld népével együtt fölkeljenek, megírván, hogy egyúttal ő maga 12 ezer emberből álló hadat indít útra.^[205]

Már nem is volt szükség a segélyseregre. Az általános felkelés, Rákóczy hadainak szaporodása visszafordulásra bírták Homonnayt. Ő maga 500 lovassal Jeszenőbe szálla decz. 16-án, a kozákok pedig eltávoztak Magyarországból elégületlenűl s lázongva, mert abból, amit Althan ígért nekik, semmi sem teljesedett, úgy hogy otthon is bajjal lehetett őket lecsendesítni. Épen tíz nap múlva Széchy is megérkezett a Bethlen által küldött hadakkal, felkészűlve, hogy Lengyelországba üssön. Szepsiben volt főhadiszállása: oda ment Rákóczy is értekezni vele. S oda jöttek a szomszédos lengyel urak is «békességet kérni a kártétel után». Jobbnak látták a dolgot kiegyenlíteni, mintsem elmérgesítni s elhatározták, hogy az itteni megállapodásokat a felső-magyarországi vármegyék gyűlése elé terjesztik.^[206] Maga a lengyel király is, ki a mozgalom kezdetén oly fenhangú leveleket írt Magyarországba, a kozákok rendetlen visszavonulása után más hangon beszélt a felső-magyarországi rendekkel s követet küldött a kassai gyűlésre: megtagadva közösségét a mozgalommal, mert a beütő had a császár zsoldjában állott.^[207] A dolog békés kiegyenlítésére megtétettek az első lépések.

De Bethlen terveire ez a váratlan kudarcz bénítólag hatott. Nov. 27-én, «épen a bécsi hostát előtt hadai az Ferdinánd király hadaival ellenkezésben voltak»,^[208] midőn a kassai kamara leveléből a homonnai mezőn történtekről értesűlt. Az első tudósításokból még nem tájékozhatta magát eléggé a dolog hordereje iránt, s épen nem lehetett tisztában azzal, ha vajjon nem fog-e Zsigmond lengyel király sógora, Ferdinánd érdekében újabb támadást intézni ellene? Gyorsan határozott: még aznap este Ebersdorfon megtette az intézkedéseket, hogy visszamenjen Pozsonyba,^[209] s négy nap múlva Sopronban volt.^[210]

Úgy szólva, fényes diadal útját vágta ketté ez a visszafordulás, mely megmentette Bécset attól, hogy mint I. Mátyás alatt, ismét magyar uralkodó kezébe essék. Pozsonyban már várt rá a hír, hogy a császár ajánlatot tett a békealkudozások megkezdésére, s minthogy ő sem volt idegen attól, a tárgyalások decz. 30-án megkezdődtek. Az országgyűlés ezalatt folyton tárgyalt s épen nem csinált titkot belőle, hogy Bethlent királylyá akarja választani. Bethlen azonban még nem látta eljöttnek az időt s megelégedett azzal, hogy (1620 január 20.) fejedelemmé kiáltották ki. A fegyverszünet még elébb megköttetett s most Bethlen be sem várva az országgyűlés bezárását, január 27-én Kassára útazott, Pozsonyban kanczellárját, Péchyt hagyván maga helyett. Már febr. elején Kassán volt, hová márcz. 8-dikára összehívta a rendeket. Rákóczy György még egy másik rendeletet is kapott, hogy «minden dolgai hátrahagyásával, márcz 5-én már Kassán legyen, hol az imperiumba s a cseh és lengyel királyokhoz, valamint a portára küldendő követségek utasításai felett fognak határozni».^[211]

VII. Rákóczy részvétele az első támadásban.

RÁKÓCZY buzgalommal látott hozzá, hogy a csorbát, mit tapasztalatlansága s tán vigyázatlansága okozott, kiköszörűlje. Nagy része volt a fölkelés szervezésében, mely Homonnayt az ország elhagyására kényszeríté. Vezette a tárgyalásokat Szepsiben, mely útját egyengette a kiegyezésnek a lengyel királylyal s azután a Homonnay-féle várak ostromára sietett, melyek közűl egy feladta magát.^[212] Új év napját (1620) sem töltötte otthon: de azért neje gondoskodott újévi ajándékról. Ő maga részéről csíkokat küldött neki. Sokkal bőkezűbb volt kis fia, ki épen hadakozáson levő atyjának, szolgálatjának ajánlása mellett, «az minémű hadi szerszáma volt», azt küldötte el, azzal az utasítással, hogy a benne levő bort Mátyás uram az ő – a kis fiú – egészségére költse el.^[213]

Rákóczy a fejedelem által kitűzött határidőben Kassára ment, hová a meghívott urak összegyűlekeztek. A lengyel király mentségeit elfogadták s csak azt kívánták, hogy «tartsák a régi confoederatióhoz magukat».^[214] Egészen más beszámítás alá esett a császár, ki a fegyverszünet feltételeit többfélekép megsértette^[215] s Bethlen látva, hogy összeütközését ezzel el nem kerűlheti, elhatározta, hogy Csehországgal s Frigyes királylyal szorosabb szövetséget köt, Thurzó Imrét e czélból hozzá küldte, s az utasítást a tárgyalásokban részt vett főurakkal is aláíratta.^[216]

Ezek közt a főurak közt volt a két Rákóczy is: már ekkor Zsigmond is tanácsúr volt. György úrnak régi óhajtása teljesűlt: sógorasszonya, Mária, jegyet váltott testvérével Zsigmonddal. A dolog Kassán ez időben lett hivatalosan bejelentve a fejedelemnek. A menyegző napja ápr. 27-ére tűzetett ki s a fejedelem is megígérte, hogy annak fényét részvételével emelni fogja. S a mint ez megtörtént, azonnal hozzáfogott a lakodalmi előkészűletekhez. Megrendelte Bécsből a fűszerszámokat 100 font bors, 80 f. gyömbér, 60 f. mandola, 20 f. fahéj, 40 f. czukor, 100 f. malozsa szőllő, 100 f. tengeri szőllő, 20 f. szekfű, 16 f. szerecsendió, 200 száraz, 300 leves czitrom, 200 narancs, 100 granátalma s mindenféle komfrittból 10-10 font. A marha, az apró jószág az uradalmakból telt ki.^[217] Valóban Bethlen megjelent az esküvőn a kitűzött napon, s épen ott a lakodalmi zaj közepett írta egyik legnevezetesebb s leghosszabb levelét a prágai tárgyalások ügyében Thurzó Imrének, válaszúl a levélre, melyet «Rákóczy uram öröme napján az asztal felett vött el».^[218] A pataki vár elég tágas és nagy volt, hogy a két család, mint eddig, ezután is megférjen benne s Zsigmond úr hozzáfogott a maga lakosztályának csínosításához, lakályossá tételéhez.^[219]

Patakról Bethlen visszament Kassára. A császárral kötött fegyverszünet ideje lejárt s intézkedni kellett, hogy a cseheknek segélyt küldhessen. Elő is akarta készítni az országgyűlést, melyet máj. 31-re Beszterczebányára hirdetett, s melyet akkora fénynyel akart megnyitni, milyent évek hosszú sora óta nem látott Magyarország. Magának Bethlennek bevonulása királyi pompával ment végbe. Az ő festett török lovai messzeföldön a legszebbek voltak s kísérete pompájában kelet és nyugat fényűzése olvadt össze. Nejével, Károlyi Zsuzsánnával együtt tartá bevonúlását s kíséretük mintegy kétezer emberből állott. Egész Magyarországból összesereglettek a nemes urak, kivált a protestánsok, mindenik fényes kísérettel, mintegy tízezeren együtt.^[220] Aztán az idegen hatalmasságok követei: a szövetséges cseh, morva, sziléziai és osztrák rendek képviselői, Frigyes cseh király követe, Zsigmond lengyel király követe, a portai követek fényes kíséreteikkel egészítették ki a tarka képet, melynek Beszterczebánya tanúja volt s melynek központját a hatalmas fejedelem képezte.

Már együtt voltak a mozgalom főindítói is: Széchy György, Rákóczy György, Thurzó Imre, Illésházy Gáspár, a protestantismus oszlopai, kik Csehország példájára ki akarták vinni Magyarország felszabadítását a német iga alól. Jul. 2-án Bethlen Gáborral együtt erős esküvel kötelezték magukat, «hogy valamit egymás közt országunk és szabadságunknak megmaradására valókról beszélgetünk, tanácskozunk és végezünk, senkinek meg nem jelentjük, hazánk szabadsága s megmaradása mellett együtt élni-halni akarunk; egymást sem szóval, sem írással el nem áruljuk».^[221]

A császár követei csak junius elején érkeztek meg. De még azután is hetek teltek el, míg az országgyűlés megkezdhette tárgyalásait. A fődolog a kiegyezés volt Csehországgal, mert az döntött a háború kérdése felett. Nemcsak a tárgyalások menete, hanem a rendek hangulata is mutatta, hogy a császár követei semmi jót sem várhatnak: ezek úgyszólván, izoláltan éltek Beszterczebányán.^[222]

A fejedelemasszony Beszterczebányán csak az első heteket töltötte. Jul. 21-én indúlt el, s Rimaszombatban megállapodott. Kassára jul. 26-án érkezett meg^[223] Rákóczy is, hová ezekben a napokban kéredzett. Be akarta járni uradalmait, a végvárakat^[224] s a mint hírt vett a fejedelemasszony Kassára érkezéséről, írt nejének, hogy menjen ő is oda, «ő felségének látogatására».^[225] S ez csakugyan azonnal Kassára ment, honnan pár nap múlva visszatért Patakra.^[226] Egy hónap se telt el s férje értesíté, hogy aug. 17-18-ika körűl maga is haza megy.^[227]

De még sem mehetett haza: mert ekkor jöttek a legválságosabb napok. A császár követeire valóságos kiábrándulás volt Bethlennek a csehekkel kötött szorosabb frigye, mely azt egyenes interventióra kötelezte. Belátták, hogy most már nem maradhatnak Beszterczebányán: óvást adtak be az országgyűlés túlkapásai ellen, a császár nevében feloszlottnak s határozatait érvénytelennek jelentették ki s aug. 17-én elutaztak. Következő napon a lengyel követek is elutaztak.

Senki sem törődött velök. Bethlen legádázabb s legkérlelhetlenebb ellensége, Homonnay, miután épen kevéssel előbb újabb rabló becsapást intézett a felső megyékbe, de visszaűzetett, Lengyelországban meghalt: ez oldalról a nyugalom biztosítva volt. Augusztus 22-én tanácskozni kezdtek Ferdinánd letétele felett, s ha eleinte egy-két szózat emelkedett is ez ellen, de a közhangulat nyomása alatt azok is kénytelenek voltak engedni, kik a dethronisatiót nem helyeselték, s Bethlen egyhangúlag, melyhez a nádor is hozzájárúlt, Magyarország királyává választatott meg. Aug. 25-én, a választás megtörténte után az országgyűlés testületileg ünnepélyes menetben ment az új királyhoz, ki az üdvözleteket egy, e czélra rögtönözve összeállított trónon fogadta. A választást elfogadta, de barátai, párthívei minden sürgetése s erőltetése daczára sem engedte magát megkoronáztatni. Egyszerűen a «választott magyar király» czímet vette fel. «A bestia, mondá Ferdinánd első haragjában, már választott magyar királynak írja magát, mikor nem is nemes, nem is magyar, hanem oláh!»^[228]

Miért nem engedte magát megkoronáztatni? hisz a hangulat Beszterczebányán rá nézve a lehető legkedvezőbb volt: választása ellen egy hang sem emelkedett, minden pressió nélkűl, igazi lelkesedéssel emelték fel a trónra, még azok is, kik eddig bensőleg ellenezték, belenyugodtak a bevégzett ténybe. Miért? Bethlen óvatos ember volt. Az ő kérlelhetetlen ellenségei közűl csak Homonnay pusztúlt el, a többi ott volt a császár körűl. Tudta, hogy még erős küzdelmei lesznek ezekkel. Az ő magyarországi jó barátaiban pedig – egy-kettő kivételével – nem tudott egészen megbízni. Már eddig is tapasztalta, hogy az a nagy lelkesedés hamar lelohad: s hogy feltétlenűl csak az ő erdélyi hadában bízhat.^[229] Az elhalasztás úgy sem járt veszélylyel – jobb volt várni azzal jobb időkre. Aztán a hadjárat megkezdésével is sietni kellett, hogy a cseh királylyal és rendekkel kötött szövetségnek eleget tehessen. S a gyűlés eloszlása után azonnal intézkedett, hogy hadai összegyűljenek.

Rákóczy sem pihenhetett soká kedves pataki várában. A kassai generalisság helyett, melytől az újabb szervezés következtében visszalépett, hadtest-parancsnoksággal bízatott meg. Elindúlása napját szeptember 21-ére tűzte ki.^[230] Bethlen akkorra jó előre haladt: szept. 9-én Nyitrát már feladásra kényszeríté, s alig három hét múlva Hainburgot szállotta meg; váratlan megjelenése s gyors mozdulatai által, két főúr kivételével, az egész Dunántúlt meghódolásra kényszeríté. Egy kis jelentéktelen diadal a császár egyik legvakmerőbb tábornokát, Dampierret arra készteté, hogy magát Pozsonyt támadja meg. Személyesen fordúlt meg Bécsben a császárnál s mintegy 5000 embert szedett össze. Okt. 9-én reggel 7 óra felé érkezett meg s a magyarok első pillanatban azt gondolták, hogy Rákóczy jön. De a tévedés hamar kiderűlt, s nemsokára megérkezett Rákóczy 2500 huszárral. Erős csatározás kezdődött, Dampierre maga osztotta a parancsokat, ember emberrel állván szemben, s mi közben egyszer hátra fordúlt, Rákóczy egy hajdúja fedetlen nyakát átlőtte, úgy hogy a golyó jobb fülénél jött ki. A hajdúk most rá rohantak s buzogányukkal és csákányukkal agyonverték, tetemeit pedig bevitték a városba. A diadal hírét azonnal megvitték Bethlennek s az ő rendeletére, okt. 11-én Rákóczy támadást intézett a német had ellen Köpcsény mellett, Rohrau és Bruck közt s azt megnyomta, úgy, hogy csak kevesen menekűltek.^[231] «Sok főhadnagy, zászlótartó német emberek veszének, nagy szégyenvallással futva menének el innét minden hadai, most és mindennap paskolják őket együtt is, másutt is.» Rákóczy első gondja volt nejét erről értesiteni; «immár, válaszolá ez, megírtam vala ez levelet, hogy az Kegyelmed jó szerencséjét meghallám: kit isten ő szent felsége pótolja meg és kegyelmes áldásábúl öregbítse s nevelje».^[232]

E szép diadal, gyors előnyomulás, nagy örömet és lelkesedést keltett fel mindenfelé. Annál kellemetlenebbűl érintette Ferdinándot, ki egész erejét Csehország ellen akarta fordítni, s azért Bethlennel újabb alkudozásokba kívánt bocsátkozni. A Bécsben levő franczia követek vállalták el a közvetítést s az angoulemei herczeg társaival október 18-án Pozsonyba útazott Bethlenhez, «nagy pompával; harmadnapra szemben löttek ő felségével; nagy rettenetes gazdag öltözettel vannak – írja Ibrányi, szemtanúja az elfogadásnak – csak az egyiken való ruházatot is kétszázezer forintra böcsülték; soha én, sem más, szebb öltözetet nem látott».^[233]

Hát a franczia közvetítés nem volt olyan természetű, melyet egyenesen el lehetett volna utasítni, s a követek Bethlen azon kijelentésével útaztak vissza, hogy ő épen nem idegen a békétől, hanem képtelen feltételhez, Csehországnak a békébe foglalásához kötötte azt. De azok csak egy hónap múlva (nov. 18.) tértek vissza Bethlenhez s már akkorra nagy fordulat állott be a dolgokban. A nov. 8-iki fehérhegyi csata az eddig kivívott előnyöket koczkára tette. Ez a nap véget vetett Fridrik királyságának s halomba dönté Csehország szabadságát, függetlenségét. Prága azonnal meghódolt, Fridrik menekűlt. Valóban Csehországra nézve minden el volt veszve! nem magáért a szerencsétlen csatáért, mely kétségtelenűl nagy veszteség volt, hanem azért az átalános elcsüggedésért, kétségbeesésért, mely nyomában járt. Mint a ragály, terjedt a félelem és rettegés; minden el van veszve! ez az érzés ragadta meg a kedélyeket, s hogy az átalános özönvízből valamit megmentsenek, ugyancsak siettek meghódolni Ferdinándnak, csehek, morvák, sziléziaiak, abban a hitben, hogy ezzel sorsukon javítnak.

Ez a ragály, ez a rettegés Magyarországra is elragadt. Az ijedelmet az is nevelte, hogy Váczot kapitánya, Strucz, feladta a töröknek:^[234] már itt is arról kezdtek az emberek gondolkodni, hogy megmentsék a bőrüket: Bethlennel, ha békélni akar, de még ellenére is, ha erre nem volna hajlandó.

Megbékélni Ferdinánddal! hiszen ez nem is lett volna olyan nehéz dolog Bethlennek, csak a cseh szövetséget kellett volna oda dobnia, akkor, midőn az angoulemei herczeg újra lejött folytatni a tárgyalásokat. S miért ne békéljen meg, mikor a nagy lelkesedést nagy csüggetegség váltotta fel. Közvetlen környezetre, a generalisok, az egész magyar nemesség, mely égett eddig a harczi vágytól, most keresi a visszavonulás útját.^[235] A ki csak tehette és talált valami tisztességes színt, házához kéredzett, s még rosszabb volt a dolog a vidéken: «mi vagyunk az ellenség előtt – írá Bethlen – s mégis a Fátrán túl való ország fél inkább minálunknál»^[236] s a mi még rosszabb volt, a megyékről nem jöttek hadak s a kamarákról és a városokból nem szállítottak pénzt. Bethlen csak saját magára támaszkodhatott.

Bámulatos lelkiereje ezekben a kritikus napokban tűnt ki leginkább. Várta, hogy az első ijedelmet nyugodtabb megfontolás fogja felváltani. Még volt reménye, hogy a fehérhegyi csapást is ki fogja frigyesével köszörűlhetni: de lassankint az is tünedezett. S mennél inkább meggyőződött róla, hogy Csehországnak hosszú időre vége van, hogy csak magára, saját erejére támaszkodhatik: annál szilárdabbá vált elhatározása, hogy sorsát nem választja el Magyarországétól.

Csak ő volt az egyetlen ember, ki a jövőbe látott, s ennek a jövőnek a magára hagyott Magyarország sivár jövőjének képét erős vonásokkal ecsetelte. «Mi itt békességben vagyunk – írá nov. 23-án – a császár újabban akar velem tractálni, és ha nincsen kedvetek szabadságtoknak, religiótoknak, hazátokban való jószágtokban békességes és szabados megmaradástok oltalmazásához, én a császárral könnyen megbékélhetem. De bizony jaj leszen országúl tinéktek, ha jure belli kezdi obtineálni országtokat a császár: ne gondolkodjék senki arról a magyar nemzet közűl, hogy Magyarországban jószágot bírhasson – eladták, bizony minden úrnak, fő és nemes embernek minden jószágát vallonokkal rakják meg és az városokat új néppel, minden erősségeket némettel és a mi több, sem lutheranus, sem helvetica confessio bizony ebben a seculumban nem lészen. Lássák azután a sok cautelákkal élő és hadban való jöveteltől magokat elrejtegető urak, nemesek, mint fognak élni. Örömest költenétek akkor aztán és hadba mennétek, csak lenne, ki restituálná őket előbbeni állapotokban. De bizony nem jön több Bethlen Gábor segítségekre, megégetvén az kása a száját, nem köti fel másszor az harangot falu fejében, nem költi el érettetek ötször-hatszor való százezer forintját, látván mostan szemeivel, mily igen elvonszák az emberek magukat.»^[237] «Meglássátok – írá pár nappal később – mint hisztek az németnek: mert bizony kígyó farka vágását soha el nem felejti».^[238]

Bethlen Gábor aláirása.^[239]

Úgy volt, a mint Bethlen írta: már akkor készítették a terveket, hogy a csehországihoz hasonló confiscatiót Magyarországon is végrehajtsanak. S hogy az itt meg nem történhetett: azt kizárólag Bethlen akadályozta meg, egyedűl, magára hagyatva erdélyi hadaival, szemben az akkori áramlattal, mely csak a meghódolásban látott menekűlést.

Azok közt volt Rákóczy György is, kik elváltak Bethlentől. Ő is haza kéredzett Sárospatakra: de neki nagy okai voltak rá. Feleségének terhessége és testvérének, Zsigmondnak, súlyos betegsége. Már okt. 24-én vett hírt, hogy öcscse betegeskedik s deczember közepén haza útazott. Zsigmond állapota folytonosan súlyosabbá lett. Deczember 26-án meghalt^[240] s nem sok idővel rá neje is követte a sírba.

Most már a sárospataki uradalomnak osztatlan birtokába lépett.

A súlyos családi gyászt alig egy hónappal később családi öröm váltotta fel. Neje 1621 január 30-án egészséges, ép fiúgyermekkel ajándékozta meg, ki a keresztségben az ő nevére György nevet nyert.

VIII. Rákóczy részvétele az 1621-iki táborozásban

RÁKÓCZY hazautazása Patakra még nem jelentette azt – mitől Bethlen, úgy látszik, tartott – hogy azokhoz csatlakozik, kik a császárral minden áron békélni akarnak. Ezek voltak a nádor s a katholikus urak, kiknek reményeit, hogy a «lázadásból», melyhez úgy is akaratjuk ellen csatlakoztak, becsülettel kivonhatják magukat, a franczia király közvetítése újra felélesztette. Az ő ajánlatokra ment november végén a franczia megbízott Nagy-Szombatba, hová Bethlen székhelyét áttette,^[241] s hová 1621 jan. 1-ére összehívta a rendeket. Nem bízott ugyan a békében, de hogy annak megkötése nem rajta múlik, arról meg akarta győzni a rendeket is. Azt hitte, hogy ez a kiábrándulás hajlandókká fogja ezeket tenni a háború megkezdéséhez szükséges előkészületek megszavazására.^[242]

A franczia megbízottal (Croisilles-al) folytatott tárgyalás következtében Bethlen beleegyezett, hogy békealkudozások kezdessenek meg Hainburgban, hová jan. 25-én a franczia követek s a császári biztosok megérkeztek, s hová megjöttek Bethlen biztosai is. Míg itt a béke megkötésének módozatairól beszéltek, Bethlen a nagy-szombati gyűlésen a háború megkezdéséhez szükséges intézkedések megtételére megtette az első lépéseket, de arra a meggyőződésre jutott, hogy a rendek is a béke megkötését akarják s csak kényszerítve szavazzák meg a fölkeléshez szükséges pénzt és hadakat. A régi lelkesedésből semmisem maradt.

Sőt Bécsbe, épen e gyűlés idejéből (febr. 10.), már érkeztek hírek is, hogy Bethlen legbuzgóbb párthívei: Thurzó, Széchy, Rákóczy a császárhoz állottak,^[243] a nádor pedig szerette volna Bécsben a Bethlen ellen táplált gyanúkat eloszlatni.^[244] Az átállások forma szerént még nem történtek meg, sem Thurzó, sem Rákóczy a régi zászlóval szemben nem is követtek el oly arányban árulást, mint Széchy, Illésházy s mások: de maga a hír jellemzi a hangulatot, mely határozottan békésre változott.^[245]

A beszterczebányai gyűlés óta a közvélemény nagy átalakuláson ment át. A mit akkor könnyű szerrel elérhetőnek gondoltak, az most lehetetlennek látszott. A dethronisatio, a királyválasztás az általános lelkesedés felhevülésének volt a következménye – a lelkesedés azóta elpárolgott. A felső-magyarországi megyék Lengyelország aljában nem érezték magokat biztosságban, a lengyel király, a császár sógora, akármelyik pillanatban zúdíthat hadat nyakukra, míg ők a nyugati megyékben harczolnak. Ezek a megyék pedig mindig a császárhoz szítottak, s most Csehország leigázása után épen nem érezték magokat biztosságban. Valóban Bethlennek egész erélyére és szilárdságára volt szüksége, hogy ezzel az áramlattal szemben, mely minden intéseire, sarkalásaira siket maradt, megtartsa a maga positióját s a kivívott előnyökből megmentsen, a mennyit lehet.

Bosnyák Tamás aláirása.^[246]

A nagyszombati gyűlésből egymásután kezdtek párologni az urak. Pálffy János, Bosnyák Tamás, Czobor betegség ürügye alatt távoztak; Balassa Péter megtagadta az engedelmességet, lassankint a követek is oszladozni kezdettek s febr. 19-én véget ért a gyűlés. Hainburgban ápril közepéig folytatták a tárgyalásokat; s a nagyszombati gyűlés, minden békehajlama mellett is, nagy támasza volt Bethlennek, midőn a béke egyik feltételéűl azt tűzték ki, hogy a császár tartsa tiszteletben az ország szabadságait s az új (t. i. a confiscatiók által támadt) birtokviszonyokat se bántsa. S a császár épen erre a kettőre nem volt hajlandó. Mindenben engedékenységet mutatott volna Bethlennel szemben, e kettőt kivéve, mert e két pont épen azokat mentette volna meg, kiket ő büntetni akart.

S ezért nem engedett Bethlen semmitse e követeléséből. Az üldözések Cseh- és Morvaországban már februárban megkezdődtek: egész addig elnapolták, hogy a császári kegyelemben bízók visszatérjenek hazájukba – akkor küldték el a biztosokat Prágába, hogy ítéljenek fölöttük, mikor ezek már azt hitték, hogy biztosságban vannak. De a kegyelemben bízó magyarokat még ez sem ábrándította ki: «száztizenketten vannak urak és nemesek – írá Bethlen – kik Bouquoihoz internuntiust küldtek volt Morvába, hívatták. Bouquoi levelet írt nekik, megköszönte a császárhoz való hűségöket, ajánlja magát és a császár gratiáját, inti őket, hogy perseveráljanak. Az internuntiust mind levelestől megfogták és nálam vagyon, Esterházy Dániel arestálva is vagyon».^[247] Bizonynyal ez a 112 úr, s azok, kik a hainburgi tárgyalások eloszlásakor, egyik a másik után elpártoltak Bethlentől: a nádor, Széchy, Bosnyák, Pethe, a két Pálffy, a két Balassa, Daróczy, meg voltak győződve, hogy csak úgy menthetik meg hazájukat Csehország sorsától, ha elválnak Bethlentől s a császár mellett sorakoznak – mert magát Bethlent is a Pfalzi Frigyes sorsától féltették.

Bethlen pedig nem félt Frigyes sorsától: ő hozzá Erdélyben férni nem lehetett, ő Magyarországot féltette s végig ki akart tartani a szövetség mellett. A hainburgi értekezlet feloszlása után hozzálátott a hadjárat erélyesebb folytatásához – mert valójában a csatározások addig sem szűntek meg. Hadakat rendelt be Erdélyből, Magyarországból, hogy az elpártoltakkal, kik megkezdték a támadást s Bouquoi-val szembeszállhasson. S ezzel a harcz minden oldalon megkezdődött.

Rákóczyt Fülek alá rendelte,^[248] a melyet nemrég Széchy foglalt el, őrségét mind egy szálig levágatván. A mint ez otthon elvégezte a legszükségesebb intézkedéseket, a tort és temetést megtartotta, visszament Bethlenhez Nagy-Szombatba. Neje és várnagya, Chernel, értesítették az otthon levő viszonyokról. Neje, ki márczius derekán látogatást tett a királynénál, kérte férjét, hogy «Samulkának, az idősb fiúnak, csináltasson vagy két süvegcsét».^[249] De Fülek alatt nehezedtek a napok. A hadak zugolódtak, mert «fizetetlenek», Bethlen írt Rákóczynak, hogy csendesítse le őket, fogadjanak szót, mutassák meg hazájokhoz való szeretetöket. «Én sohul nem késem, kedden, isten velem lévén, Kegyelmeddel megegyezem».^[250]

Fülek, mint végvár, ellenséges kézben, nagy veszélyben forgott. A török akarta megsegíteni, de úgy, hogy magának foglalja,^[251] s Bethlen épen magát a nádort vádolta, hogy a veszélyt felidézte. Védelme Herecsenyire volt bízva, ki Rákóczynak, midőn felszólítá, hogy a várat adja át, «embertelen» levéllel felelt. «Nem szükség – írta Bethlen – az ebnek egyéb választ adni, hanem a közönséges vitézlő rendnek írasson egy rövid levelet: Kegyelmed avval tartozott, mint hazáját igazán szerető úri ember, hogy őket a rettenetes veszedelemnek jövendő eltávoztatásáról megintse. Ha nem fogadják s Kegyelmed írását nem hiszik, azzal ők szabadok, mind isten és ez világ előtt ment ember immár s többször őket nem requirálja».^[252] De Rákóczy Széchynek is írt – ez azonban Fülek megadásáról hallani sem akart. Azok közt, kik Fülek alatt voltak, volt Rákóczy Pál is, mint Bethlen belső tanácsosa.^[253] E czímet úgy látszik, testvére Zsigmond halála után kapta meg.

Fülek vára romjai a század elején.^[254]

Míg Bethlen ez útjában Kassa felé nyomúlt, Pozsony elveszett, melynek megtámadására Bouquoi sietett. A városiakkal kötött egyesség szerint ápr. 29-én kezébe vette a várost: «láttam, írá jelentésében, kétségbeesett, kétkedő, habozó és rossz lelkiismerettel bíró embereket, kiknek szivük telve méreggel és keblük Bethlennek kedvez». Maga a vár még máj. 6-áig tartá magát, de akkor a helyőrség is meghódolt.^[255] Ez nagy csapás volt: s még évek múlva is szívében keserűséggel emlékezett meg azokról, kik kétségbeesve «Kain módjára conjungálták magukat palatinussal. Mindnyájan eloszlának, magamat hagyának kevés fizetett népemmel és erdélyi híveimmel, mintha immár azzal magokat salválhatták volna a német előtt. Mint állottam strázsát és éjjel-nappal mint harczoltak az megnevezett kevés vitézim császárnak Bouquoival levő egész ármádája ellen, hatodfél holnapig tartóztatván őket Magyarországban való irruptiótól, Kegyelmetek jól emlékezhetik rá. És mikor elűl, hátul, oldalt gyújtott nagy tüzek miatt ott bátorságosnak lenni nem láttam volna, kényszerűltem kijőni Kassára».^[256]

Ezt a visszavonulását Kassára azzal az erős elhatározással hajtotta végre Bethlen, hogy a csorbát, mit Bouquoi előnyomulása, az elpártolások ütöttek hadi szerencséjén, ki fogja köszörűlni: s valóban megtette erre a szükséges intézkedéseket. A jägerndorfi őrgróffal kiegyezett, hogy ez hadaival hozzá csatlakozzék, ki is junius végén Nagy-Szombatba érkezett;^[257] az ország minden részéből Kassára rendelt hadakat, hogy azok élén a nyugoti vármegyék visszafoglalására induljon.

Még hozzá se fogott a készülődésekhez, midőn új váratlan nehézség gördűlt útjába. Addig verte Bethlen a császár hadait, míg urukat egy tapasztalással gazdagabbá tette: meggyőződött róla, hogy Magyarországgal nem fog úgy elbánhatni, mint Csehországgal, – más húrokat kezdett pengetni. Lemondott arról a tervéről, hogy a magyar alkotmányt megsemmisítse, s május 2-án általános amnestiát hirdetett a megtérőknek.^[258] Ez az embereket gondolkodóba ejté. A beszterczebányai hitlevél aláírói közűl már Széchy elpártolt. Most Illésházy is «kötelességének felszabadítását» kérte^[259] s még Thurzó Imre is hozzá küldé Just Andrást. «Bizony szomorúbb hírt ennél nem hallottam: nem a vármegye defectióját értem, mert én attól nem tartok, sok ezer fazéknak elrontására elég egy bot – hanem búsulok az kegyelmed intentumán.»^[260] Ez a defectio nem következett be, Thurzó másra gondolta magát.

Rákóczy is Kassára jött Bethlenhez,^[261] de minthogy nejétől fioknak, Samukának betegeskedéséről leveleket kapott, pár napi látogatást tett Patakon,^[262] onnan azonban nemsokára visszatért Bethlenhez, ki, a mint hírt vett, hogy az ellenség Putnok alá érkezett s Kassa ellen készűl, az előkészűleteket teljesen még be sem fejezve, elindúlt. Ezalatt Bouquoi Pozsony alól akadálytalanúl nyomúlt elő Érsekújvárig, de nem boldogúlt. A nádor is táborához csatlakozott, de itt gutaütés érte s (junius 23-án) meghalt. Még nagyobb vesztesége volt a császáriaknak Bouquoi halála, kit julius 10-én a magyarok elfogtak, s ki az e miatt keletkezett csetepatéban elesett. Erre a császáriak felhagytak az ostrommal, de visszavonúlásuk közben a Nyitra folyónál teljes megveretést szenvedtek, s a szaladókat az üldözéstől csak a talaj mocsaras volta mentette meg.^[263] S e fényes diadalokkal együtt az az öröme is meglett Bethlennek, hogy egy a leghatalmasabb s legelkeseredettebb árulói közűl, Bosnyák Tamás kezébe esett.^[264]

De a régi lelkesedés, a hit és bizalom az ő csillagában, már eltűntek, s csak az ő erős vaskeze tudta a fegyelmet a csüggeteg s meghódolni kész seregben fentartani: már diadalai sem villanyozták fel, annyira elkábította őket az amnestia. Egyre másra tartották a táborban a gyűléseket, sürgették Bethlent, hogy kezdjen békealkudozásokat s midőn ez hallani sem akart arról, mind többen kérték elbocsáttatásukat.^[265]

Ime, a mit az amnestia hirdetése után egyesek kezdettek, a táborra is elragadt. Bethlen «amaz gyalázatos gratiának» tulajdonítá, melyet örömmel fogadtak, «nem gondolván sem gyalázatos hírben névben eséssel, hazájok szabadságának labefactiójával». Rosszúl eshetett neki, hogy elfeledkeztek fogadásukról, a dethronisatióról s az ő királylyá választásáról, – de midőn ellenállt e törekvéseknek s meghiusította, hogy gyűlésileg fogadják el az amnestiát, nem erre gondolt. Magyarországot féltette, hogy a morvaiak sorsára jut.

De vajjon csak a rettegés, hogy «másként nem juthatnak ki abból a labyrinthusból», bírta-e az embereket a pártállás változtatására? Ez magában nem lett volna elegendő indok. A német igánál még rosszabbnak tartották a török igát s Vácz elfoglalása, Fülek fenyegetése mutatták, milyen ára van a török barátságnak. Ez az év sokakra nézve tanulság éve volt: az a nagy gyorsan végrehajtott dethronisatio bántotta őket, s bizonynyal sokan lesték, várták az alkalmat, hogy annak «labyrinthusából» tisztességesen kivonhassák magokat.

S a mint Bethlen elhatározása, hogy nem fog a császárral békélni, köztudomásra jutott: a pártszakadás azonnal nagyobb arányokat öltött: «legelőször is Rákóczy György uram jöve haza feleségének fejefájására, avagy partusára».^[266] Már ekkor jól előhaladt a tábor Nyitrában, midőn ő Bethlentől a távozásra engedélyt kért: s ez, bár átlátta, hogy az csak ürügy, megadta egy hónapra.^[267]

Lassan-lassan Bethlenben is megérlelődött a meggyőződés, hogy az ő magyar királysága tarthatatlan. Erős lelki küzdelmeken kelle keresztűl mennie, míg rászánta magát, hogy békealkudozásokba bocsátkozik Ferdinánddal. De a mint megbarátkozott a gondolattal, többé semmi sem tartotta vissza, még az sem, hogy hadaival minden ponton diadalmasan nyomúlt előre, Felső-Magyarországot visszaszerezte s még Morvába is beüthetett oly czéllal, hogy ez országot fellázítsa. Tervéből eleinte semmit sem akart elárulni, bár már juliusban kezdte egyengetni az egyezkedés útját.^[268] De midőn elérkezettnek látta az időt, épen a diadalmas morva hadjárat idejében, már nem titkolta tervét.

Rákóczy az elsők közé tartozott, kivel azt közölte. Rég eltelt a hónap, írá neki (szept. 24.), de jöveteléről hírt sem hall: «ha penig valamikor, most ugyancsak kivántatnék Kegyelmednek személyünk mellett létele, mert immár istennek akaratjából az szent békességnek tractájához az jövő hétfőn hozzá fognak mind az két részről való commissarius urak kezdeni, mely miképpen continuáltassék, igen kívántatnék, hogy Kegyelmed is értse és tudja». Megbízza, hogy ha csak lehet, Széchyt is hozza fel magával, s ismételve lelkére köti, hogy jőjjön, «mert ha jól gondolkodik az állapatról, senkinek sem áll annyira érdekében a tracta feltételeire való vigyázás», mint neki.^[269] Értette alatta a többféle követelések által fenyegetett sárospataki uradalmat.

Ez csakugyan örömhír volt Rákóczynak, s sietett is annak eleget tenni. Ott volt a tárgyalások közelében s ott volt kétségtelenűl azok közt, kik sürgették a béke megkötését.^[270] Thurzó Imre a tárgyalások elején meghalt (okt. 19.) s ez Bethlen czéljaira nagy veszteség volt, mert azok, kik helyét elfoglalták, Thurzó Szaniszló s Péchy Simon, a cancellár, gyengéknek bizonyúltak a német biztosokkal szemben. Az év utolsó napján csakugyan megköttetett a nickolsburgi béke, Bethlen ellenére, mely, szerinte, elvevé «minden dicsőségét, jó hírét az magyar nemzetnek». Maga vallja, hogy ő azokra soha nem lépett volna «örök gyalázatára, electiója renunciálásával», ha a biztosok nem könyörögtek volna elfogadásáért, s ha nem tart attól, hogy a kik mellette vannak, azok is elállanak mellőle.

De a történet igazságosabban ítélt e békéről Bethlennél, ki megalázónak tartotta magára nézve a renunciatiót, s talán a «hókirály» bukásával tette párhuzamba. Pedig az egy csúfos megfutás következménye volt, ő egy fényes diadalútat szakított meg e lemondással. S a mi fő: a lelkesedésnek abban a pillanatnyi fölbuzdulásában, mely Ferdinánd detronisatióját vonta maga után, nem volt neki teljes bizodalma: tudta, hogy annyi érdekszálat, mennyi az uralkodó családot Magyarországhoz csatolta, nem lehet egyetlen tollvonással kettévágni. Sok államférfiúi bölcseség, sok önmérséklet kívántatott hozzá, hogy ezt a személyes áldozatot meghozza: s a történet ezt méltányolta.

Rákóczy egy jó darab időn át tanúja volt annak a lélektani processusnak, melyen Bethlen keresztűlment – jó iskola volt ez neki a későbbi időkre. De midőn a tárgyalások folyama már megnyugtató eredménynyel biztatott, haza útazott.^[271] Ha már nem volt is kassai generális, de mint hadtestparancsnoka szolgált Bethlennek, s ez épen őt bízta meg, hogy a Morvában elvett ágyúkat szállítsa át a Hernádon s küldje Váradra, ezekkel akarván annak bástyáit megerősítni. Már ekkor maga is készűlt elhagyni Morvát, újabban vívott diadalainak színhelyét.

A béke Bethlent, lemondásáért a királyi czímről, német fejedelmi czímmel, herczegségekkel, uradalmakkal (Munkácscsal, Ecseddel) s hét vármegyével kárpótolta. Rákóczy, a magyar király jogai fentartása mellett, Bethlen alattvalója maradt.

Következett a békének végrehajtása, s a Bethlentől elfoglalt terűlet visszaadása. Két bizottság működött: egyik a fátrántúli, másik a dunántúli vidéket vette át. Hátra voltak még a korona átvétele s a személyes ügyek elintézése. Az e czélra kiküldött bizottság márczius 13-án érkezett Kassára, hol Bethlen már várakozott rájuk s hol Rákóczy is jelen volt. Márczius 16-án Bethlen biztosai resignálták a visszaadandó megyéket. De midőn másnap Kassa és a hét vármegye átadására kerűlt a sor, az eskü-letételnél differentiák merűltek fel. A megyék, a városok és hajdúkapitányok nem akarták letenni. Rákóczy György ösztönzésére^[272] ezek azt kívánták, hogy iktassák az eskü szövegébe, hogy ők is csak addig kötelesek a hűség megtartására, míg ő felsége is sértetlenűl megtartja a megegyezés szerint a békeföltételeket. A vége a dolognak az lett, hogy a fejedelem közvetítésére az eredeti szöveg tartatott meg.

April 8-án Bethlen elútazott Kassáról: april 12-én Tokajban volt. Neje is aznap útazott el Kassáról, megrendűlt egészséggel ugyan, de a levegő-változtatástól gyógyulást remélve. Május 5-én Bánffy-Hunyadon már nagyon rosszúl lett, de azért tovább folytatta útját Kolozsvárra, hol május 9-én meghalt. Temetése, melyen Rákóczy is megjelent, fejedelmi pompával, julius 1-én tartatott meg.

Ferdinánd király pecsétje.

Az első támadásból Rákóczy nem nagy dicsőséggel ugyan, de sértetlenűl bontakozott ki. Ügyetlensége a Homonnay-pucsban megtépázta addig szerzett babérait s többé nem is merte Bethlen nagyobb vállalat kivitelével megbízni. Óvatos magatartását is hibáúl rótta fel, s neheztelése első perczében nyakára küldte Kassayt a 80,000 frt zálogösszeggel, hogy Tarczalt váltsa vissza,^[273] a mi csakugyan meg is történt,^[274] de hamar megengesztelődött, mert mint államférfiú, jó tulajdonaiért becsűlte őt s boszankodásának legfeljebb egy-egy haragos levélben adott kifejezést.

II. Ferdinánd amnestia-levele.

Bírt-e a fejedelem tudomással arról, hogy Rákóczy, a mint az idők csendesedtek, lépéseket tett, hogy magának Ferdinándnál külön amnestia-levelet eszközöljön ki, nem tudjuk, de ha bírt is, nem tulajdonított nagy fontosságot annak: mert Rákóczynak némely uradalmai a Ferdinánd terűletén feküdtek. Tény az, hogy 1622 julius 16-án, a soproni országgyűlés tartama alatt megkapta az ő személyére szóló amnestia-levelet, mely biztosította őt, hogy Ferdinánd terűletén s oltalma alatt biztosságban élhet.^[275]

Thurzó Szaniszló aláirása.^[276]

S épen ez amnestia-levél kiállítása előtt néhány nappal, junius 15-én, történt, hogy az újonnan megválasztott (utolsó protestans) nádor, Thurzó Szaniszló, Bethlen biztosa a nikolsburgi tárgyalásoknál, az általa adott lakomán, egy renegát arczátlanságával, Bethlen követeinek, az ő vendégeinek, szemök közé vágta: «a ti uratok, Bethlen, király akart lenni, pedig tudhatná ez a bestia, hogy sem én, vagy más, nemes anyaméhből származott magyar, nem lehetünk azzá.»^[277] S ugyanez az országgyűlés volt az, mely megtagadta Bethlen adományainak érvényességét.

Györgyön kívűl ebben az időben még két Rákóczy-fiú volt életben: édes testvére, Pál, felsőmagyarországi tanácsúr, ki azonban, daczára ennek, a politikai életben kevés részt vett, és unokatestvére, János, ki teljes lélekkel Bethlenhez csatlakozott, előbb a kassai kamaránál alkalmazva, felsőmagyarországi tanácsúr és kincstartó.^[278]

IX. Rákóczy magatartása a nickolsburgi béke után. A későbbi támadások.

A FERDINÁND jogara alá vetett országokra s népekre nézve nagy szerencsétlenség volt, hogy az uralkodó nem értette meg sem azokat az eszméket, melyek korát áthatották, sem alattvalóinak érdekeit. Ő csak ziláltságot és szakadozottságot látott ez eszmékben, kiegyeztethetetlen eltéréseket az egyes országok alkotmányaiban s kúszáltságot a kiváltságokban és szabadalmakban. Rendet akart csinálni s egyöntetűséget hozni mindenbe. A Mindenható őt népei pásztorává tette, s mint jó pásztor, nem értette, miért akar a nyáj egy része kimaradni az akolból, a boldogság aklából. Compelle intrare… s ehhez derekasan hozzálátott. Minden érdek háttérbe szorúlt e mellett. Tűnjön el mindaz a földről, a melynek ő istentől fölkent ura, mi ennek útjában áll: a különböző alkotmányok kivétel nélkűl s a különböző vallások, egyet kivéve. Hogy ez nem megy olyan símán, azt sokszor tapasztalta, de az akadályok edzették akaraterejét. A viszonyok hatalmának adott engedélyeket csak ideigleneseknek tekintette. A Bethlennel való kibékűlésnek egyik indító oka volt, hogy Bécs nagyon megsínlette a Magyarországgal való kereskedés fennakadását s a székváros a nyomor és inség széléig jutott. Hát a kiegyezés helyreállta segített ezen: de a tanulság, a mit ő ebből lehúzott, az volt, hogy Bécsből kikergette a protestansokat,^[279] a másik pedig, hogy a Bethlennel kötött béke által rárótt kötelezettségeknek késett eleget tenni. Mit sem törődött azzal, hogy ez a hajthatatlansága már fél Németországot lángba borította, s tartania kellett attól, hogy ez a tűz saját országaiba is át fog csapni.

S a mi Németországon történt, arról Bethlennek s az udvarában tartózkodó német herczegeknek jó értesűlései voltak. Gondolni sem lehetett, hogy ő meg ne ragadja a kedvező alkalmat, kicsikarni végrehajtását a nickolsburgi béke azon pontjainak is, melyeket a soproni országgyűlés módosított, tekintet nélkűl ezekre a módosításokra. Hogy miképpen fogja ő ezt eszközölni, arról még nem döntött. Előbb számba akarta venni azokat a factorokat, melyeket czélja elérésére felhasználhatott: első sorban Magyarországnak azt a részeit, melyek most az ő hatósága alatt állottak.

A nickolsburgi béke ezen a terűleten egészen új viszonyokat teremtett. «Gubernatioja és hatalma» alatt állott az, de csak ideiglenesen: a jövő a magyar királynak volt biztosítva. S nagyon sok embernek nem volt kedve ezt a jövőt előre compromittálni. Tartózkodóbbakká, óvatosabbakká lettek. Nem volt ínyökre, hogy a béke megzavartassék, nehogy nekik abból kellemetlenségök származzék. Maga ez a tény elegendő volt arra, hogy Bethlen uralkodói tekintélye ezekben a nemrég elfoglalt megyékben aláásassék. Az újhelyi harminczados jelentést tett Rákóczynak, hogy az ő contrascribája Bethlent «herélő királynak és ződ kártyakirálynak» szidalmazta.^[280] Egy «részeges maszlagos ember» beszélhet így: de az, hogy így mert beszélni, már jelentett valamit.

S ez a hangulat-változás nyilvánvalóvá lett nemsokára. A soproni országgyűlésről hazatért követekre is ragadt valami annak Bethlen-ellenes hangulatából, mely ha nem is az ő személye ellen irányúlt, de minden olyan törekvése ellen, mely a megnyert békét egy újabb háború esélyeinek akarta volna kitenni. Attól tartottak, hogy ez a vívmányokat fogná koczkáztatni: arról, hogy azok már koczkára vannak téve, sejtelmük sem volt.

Pedig ez volt az igazság. Nagyobb csapás nem sújtotta Ferdinánd terveit, mint az, hogy a magyarországi jószágelkobzásokra vonatkozó projectumokat el kellett ejtenie; mert az állampénztár, a csehországi jószágelkobzások daczára, üres volt, s daczára annak is, hogy a fejérhegyi csata óta teljes értékkel bíró pénzt nem vertek.^[281] De nem volt elegendő ezüstjük. Ekkor a zsidó Bassevi azt az ajánlatot tette, hogy ő ehhez a hamis pénzveréshez elegendő ezüstöt fog szolgáltatni s herczeg Lichtenstein ajánlatára meg is kötötték a szerződést De Witte Jánossal, hogy egy márkából 79 forintot verethessen, tehát háromszor többet a valódi értéknél. Meg is alakúlt a consortium a művelet keresztűlvitelére: Waldstein, Michna, Bassevi, De Witte s «Névtelenek». Kétszeresen jövedelmező űzlet volt ez, kivált a «Névtelenek»-re nézve, mert mindazokat a pénzbeli fizetési kötelezettségeket, melyek a jószágelkobzásokból a fiscusra szállottak (pl. zálog stb.), ilyen hamis pénzzel fizették le. Mikor aztán a fiscus kötelezettségeinek eleget tett, – bekövetkezett a devalvatio.^[282]

A hivatalos hamis pénzverés jövedelmező űzlete csakhamar nem hivatalos utánzókra talált, kivált Lengyelországban, úgy hogy Magyarországot egészen elárasztották hamis pénzzel,^[283] melynek első érezhető következménye a szokatlan nagy drágaság volt. Bethlen ezen is igyekezett volna segíteni, s részben ezért, részben hogy a felsőmagyarországiak hangulatával tisztába jőjjön, Kassára február derekára összehívta a magyarországi rendeket, hova ő február 14-én akart bevonúlni.^[284] S valószínűleg a kitűzött napra be is vonúlt, mert február 9-én új uradalmában, Munkácson volt.^[285]

A rendek nem nagy számmal jöttek össze, s Bethlen csakugyan meggyőződhetett, hogy az a feltétlen odaadás, melylyel eddig iránta viseltettek, tűnőben van. Propositióiban legkivált arról számolt be, hogy a soproni országgyűlés articulusai a nickolsburgi békével homlokegyenest ellenkeznek s épen azért azokat az ő birodalmában nem engedi végrehajtatni. Egy, a rendek által kiküldendő bizottság előtt ki fogja fejteni a soproni törvények sérelmes voltát. Másik része a propositióinak a hamis pénz beáramlása által okozott «fogyatkozások» orvoslására hívja fel a rendek figyelmét, felemlítvén, hogy ő maga már gondoskodott jó pénz veréséről.^[286]

Az első pont ellen lényeges kifogása volt a rendeknek. Nem akartak beleegyezni abba, hogy a hét vármegye jövőre semmi függésben se álljon a nádortól s ne levelezzen a külső vármegyékkel;^[287] de a fejedelem, mint a propositiókban is megjegyzé, nem azért terjesztette ezeket a rendek elé, hogy arra vonatkozólag «deliberatiójukat vagy valami tetszéseket várná», hanem hogy tudják magukat mihez alkalmaztatni. S e tárgy felett nem is engedett semmi vitát: követeket fog ez ügyben a császárhoz küldeni. Február 7-én az űlést bezárta s maga is elutazott Váradra.^[288] Bántotta ez a hálátlanság. «Nagy sok expostulatiókkal számlálám elő a (soproni) országgyűlésen való rettenetes meggyaláztatásomat, de senki nem találkozott, a ki csak szánakodott és offerálta volna magát böcsületem mellett való fölkelésével, hanem minden elhallgatta és inkább engem kezdettenek inteni, hogy eltűrjem, az békességet azért fel ne bontsam».^[289]

Ha bántotta is az elfoglalt megyék «hálátlansága» – mint ő nevezte, de elhatározásaira befolyással nem volt. Szerette volna ugyan békésen megoldani a viszályt s e czél elérésére mindent elkövetett, hogy Ferdinánddal állandó szövetség jőjjön létre, de midőn törekvései sikertelenségét tapasztalta, hozzáfogott a hadi készületekhez. Tudta, hogy a felső-magyarországi megyék közűl egyik sem akarja azt az expeditiót,^[290] s még csak a «hadak gyülekezését sem szenvedné», de elhatározta, hogy böcsületét meg fogja oltalmazni «idegen nemzettel, fogadott hadakkal», a mint lehet, s tőle telik.

S hogy tőle telt, azt megmutatta. Az ő diplomácziai működése épen oly gazdag váratlan fordulatokban, mint hadviselése meglepő sikerekben. Most is, mialatt Ferdinándhoz folyton járatta követeit, s az ettől küldött követekkel alkudozott, hogy a császár egyik leányát adja hozzá nőűl, s kössön vele állandó békét és szövetséget, mire megbizonyosodott arról, hogy ez idő szerint egyikből sem lesz semmi, már tisztába jött a törökkel, hogy támadása esetére segélyt fog tőle kapni, s németországi szövetségeseivel, hogy ezek és ő egyszerre nyomuljanak Sziléziába, onnan Csehországba s Pfalzi Frigyest vigyék vissza Prágába.

Aug. 14-én elindúlt Kolosvárról, de csak Váradig érkezett: ott lázba esett s pár hétig az ágyat őrizte. De a mint jobban érezte magát, elindúlt. Szept. 2-án már Debreczenben volt s onnan meghívót küldött a felső-magyarországi megyékhez, hogy szept. 10-ére, Kassára, országgyűlésre jőjjenek össze.^[291] Mialatt hadai Gesztely felé nyomúltak, ő maga alig 300 emberrel épen a gyűlés napján, szept. 10-én tartá bevonulását Kassába, a gyűlést másnap megnyitotta, melyre a főurak közűl ezuttal is kevesen jelentek meg. Beküldé a propositiókat, melyben indokolta haddal való kijövetelét s előterjeszté kívánatát, hogy a hét megye azonnal lásson hozzá a fölkelés előkészítéséhez: hogy az esetre, ha otthon támadtatnának meg, valami veszedelem ne érje őket, ha pedig ő rendeletet küldene, azonnal utánna mehessenek a hadak. Ezenkívűl 300 ökröt kívánt ágyúk vontatására.^[292]

Ezeket a propositiókat is épen olyan hidegen fogadták, mint a tavasziakat: nem tettek többet, mint a mennyi alól nem vonhatták ki magukat. «Másodszori expeditiómban – írja Bethlen – mikoron conte de Monte Negro császártól Magyarország elrontására expediáltatott volna, senki nem akarván elhinni, csak azért, hogy az hadtól immunisok lehessenek: nem jövének el velem magok megtartására».^[293]

Tudniillik a vármegyék. Mert Rákóczy – ki ez időben szüreti előkészületekkel volt elfoglalva, a mint befejezte azokat – vele ment s részt vett ebben a rövid, alig másfél hónapig tartó, de dicsőséges hadjáratban.^[294] Egymásután megnyitották a felsőmagyarországi várak kapuikat. Bethlen Nagy-Szombatig nyomult hadaival: rabolva és kíméletlenül pusztítva azokat a terűleteket, melyek ellenségeinek, kivált Thurzó nádornak a kezén voltak; gróf Monte Negro hadain (okt. 26.) diadalt aratott s úgy bekerítette a császár ármádiáját, hogy annak nem maradt más menekvése, mint az, hogy letegye a fegyvert. De ezen a meggyaláztatáson nem akarta Bethlen keresztűl vinni, hanem fegyverszünetet kötött vele és a nádorral. A mint az okmány (nov. 20-án) alá volt írva, azonnal felszabadítá Monte Negrot. De annyit mégis megtett, hogy ő lóháton ülve fogott kezet az előtte lováról leszállt és gyalog tisztelgő Monte Negroval. Ezzel megindúlt a császár «szép ármádájának» elvonúlása, «kiben urak és főrendek közűl csak grófok is negyvenketten voltak és két fejedelmi ember» s maga is «mentest kiindította hadait Morvából».^[295] Valószinűleg Rákóczy is ekkor tért haza a táborból. Ő már otthon értesűlt arról, hogy a vármegyék felhasználták ezt az alkalmat s Bethlenhez Nagy-Szombatba követeket küldöttek kérni őt, hogy a béke végleges megkötését siettesse.^[296] De az még sok időbe kerűlt, mert a béke véglegesen csak 1624 máj. 8-án, Bécsben köttetett meg.

Bethlen mind Hodolinnál, mind a béke-tárgyalások alkalmával feltünő engedékenységet mutatott a császár iránt. Ennek is meg voltak a maga okai. Nem mondott le a reményről, hogy a császár egyik leányát, Czeczilia Renátát nőűl nyerheti, s a még félbe nem szakadt tárgyalásokat folytatta. 1624 szept. 28-án ünnepélyes követséget is küldött Bécsbe, Kovachóczy Istvánnal s Mikó Ferenczczel élén: még pedig azzal az utasítással, hogy ha Ferdinándnál nem találnának jó fogadtatásra, útazzanak Brandenburgba megkérni Katalint, a választó nővérét. A császárt ez a fordulat kellemetlenűl érinté. Hogy leányát Bethlenhez adja, annak még gondolatától is irtózott, de a brandenburgival való összeköttetés létrejöttét is hátráltatni akarta. Ezért, a míg csak lehetett, a végválasz kiadását késleltette, s hogy Bethlent jobban lekötelezze, még a Serenissimus czímet is (melylyel királyok szoktak élni) megadta neki.

Időnyerés volt a czélja Sennyey püspök 1625 februári küldetésének is. Világos fejű ember volt ez, jó magyar, s a Bethlennel folytatott tárgyalás határozottan jó benyomást tett rá. De utoljára is abban a kérdésben, hogy Bethlennek megígérje a császár leányát, kötve volt a keze. Pedig szerette volna a differentiákat kettőjük közt kiegyenlíteni, s ebbeli buzgalmában figyelmeztette a fejedelmet a felső-magyarországi urak megbízhatatlanságára. Azt, mintha ő tudatta volna Bethlennel, hogy «Rákóczy a császárnál gratiát sollicitálna», határozottan tagadta s ezt el is hihetjük neki: de azt, hogy Rákóczyt a bécsi udvarnál gyanús szemmel nézik,^[297] csakugyan ő izente meg neki, gyöngéden figyelmeztetvén arra a sok kegyelmességre, melylyel az ausztriai fejedelmek atyját elhalmozták, czélozván rá, hogy méltó volna, hogy ezért ő is hálás legyen, s nyugodjék meg császár urunk hozzá való jó akaratjában.

De Rákóczy nem nyugodott meg. Megtartotta Bethlenhez a köteles hűséget. Jótéteményeivel élt, s az ő udvarában és nem Bécsben tett látogatásokat.^[298] S ennek volt a következménye, hogy midőn eldőlt a kérdés, hogy Bethlen nem a császár leányát, hanem a brandenburgi őrgróf nővérét Katalint fogja nőűl venni, őtet bízta meg, hogy személyét Berlinben a menyegzői ünnepélyen képviselje. A követség többi tagjai voltak Károlyi Mihály magyarországi főúr, Mikó Ferencz főkamarás és Kassay István ítélőmester s velök együtt ment több főember, úrfi «felesen és pompásan». A brandenburgi választóval történt megegyezés szerint január 20-ára kellett Berlinben lenniök, s ezért meghagyta nekik a fejedelem, hogy útjokat gyorsan folytassák, Kassán találkozzanak, a jablonkai úton menjenek Szileziába, Briegben keressék fel a herczeget, Boroszlóban a császári helytartót, Liegnitzben a herczeget s Berlinben gróf Schwarzenberggel, kinek közvetítésével folytatta eddig is a tárgyalásokat, lépjenek érintkezésbe. Különben berlini tartózkodásukat, a választónál, a menyasszonynál, az öreg fejedelemasszonynál teendő tisztelgések rendjét s a házasságra vonatkozó ügyek elintézésének sorát előírta.^[299]

Ugy intézkedett Bethlen, hogy az erdélyi követek, Mikó és Kassay, decz. 17-én indúljanak meg, decz. 22-én csatlakozzanak Károlyihoz. Karácson ünnepét Tokajban töltvén, onnan Kassára s decz. 29-ére Sárosra menjenek, hogy Rákóczyval megegyezzenek.^[300] De a rossz útak miatt nem haladhattak úgy, mint elő volt írva, a posta pedig, ki az utasításokat, leveleket Károlyi után vitte, midőn Tokajnál a Tiszán átköltözött, a vízbe fulladt s az egész expeditiót újra le kellett íratni.^[301] S aztán más útat választottak, mint a melyen a múlt őszszel a leány-kérő küldöttség ment. Boroszló felé mentek, honnan Hrabecz Dániel és Petki János által 1626 jan. 12-ről értesítették gróf Schwarzenberget, hogy már közelednek. A grófot ez a jelentés meglepte. Már megtörtént minden intézkedés, hogy a követséget az ország határán Züllichauban fogadják, mely czélra a választó tíz előkelő urat, szakácsokat s pinczemestereket küldött előre. De minthogy ők elkerülték egymást, új követséget indítottak eleibök Rüdersdorfba, hogy ennek kísérete mellett jőjjenek Berlinbe.

A választó két rokonát, Lajos Fülöp rajnai pfalzgrófot és Zsigmond brandenburgi őrgrófot küldte elibök Berlin alá, hol a titkos tanács egyik tagja német szónoklattal üdvözölte őket. Ezenkívűl minden nagyobb ünnepélyességet mellőztek s a bevonulás Berlinbe megtörténvén, azután állapították meg a szertartásokat.^[302] Az ünnepélyeket megelőzte a nászhozományra vonatkozó irományok kicserélése. A fejedelem Fogarast, Munkácsot, Tokajt, e három nagy uradalmat adta nászajándékúl s az ezekre vonatkozó diplomák kicserélése után következett a házassági ünnepély. A fejedelem képét Rákóczy György személyesíté: ő tette le az esküt ennek nevében ő «vitte véghez a fejedelemasszonynyal a matrimoniumnak külső árnyékát a fejedelemasszonynyal ágyon kevés ideig ülésekkel».^[303]

Schwarzenberg Ádám aláirása.^[304]

Az ünnepélyek sorába fel volt véve egy fényes tánczmulatság is.^[305] Ezek lezajlása után azonnal megindúltak Magyarországba, hogy a febr. 22-ére kitűzött menyegzőre jókor érkezzenek meg. A fejedelemasszonynyal fényes kíséret jött. 255 személy 340 lóval s 39 kocsival. A kíséret közt volt a menyasszony nénje: Anna Zsófia braunschweigi herczegnő, az örömanya; Schwarzenberg Ádám gróf, az örömatya, továbbá dr. Krell heidelbergi tanár, Strassburg Pál, egy csomó nemes úr és hölgy s nagy számú cselédség. Az első hat lovas vörös bőrből készült kocsiban a menyasszony és örömatya ültek, s ezt követte a hasonló készületű díszes kocsik hosszú sora. De Teschenben meg kellett állapodniok: a menyasszony álhimlőbe esett s itt egy hétig fel voltak tartóztatva. Első gondjuk volt e szerencsétlenségről értesíteni a fejedelmet, ki sietve a nászmenet elé küldé Kemény Jánost.

Kemény még Teschenben találta a menyasszonyt, megérkezése után azonnal tisztelgett nála, de a himlőnek semmi nyomát sem találta rajta. S a menet azonnal folytatta útját, útközből értesítéseket küldve a fejedelemnek, ki már hosszabb idő óta Kassán tartózkodott, mint az esküvőre kitűzött városban. Az útazás programmját pontosan megtartották: beleszámítva azt a nyolcz napot, melyet Teschenben töltöttek, épen egy héttel későbben érkeztek meg: márczius 1-én. A meghívott vendégek, az uralkodóknak képviselői gazdag ajándékokkal már megjelentek, de ezek közűl a szultán követei visszatértek. Midőn a menyasszony kíséretével együtt a városhoz egy fél mértföldre érkezett, a Hernád balpartján megállapodott, hol már pompás sátrak voltak felvonva. A fejedelem egy egész kis, díszbe öltözött sereg élén vonúlt ki elibe, s midőn megjött, lováról leszállva várta, hogy menyasszonya a kocsiból kilépjen. Azután megcsókolta kezét s bal karjára fűzve, díszes piros bársonynyal bevont sátorba vezette dob pergése, trombita harsogása és ágyúdörgés közt. Egy órai pihenés és társalgás után Bethlen lovára pattant, pazar fénynyel diszített fejedelmi kocsiba űlt, mely elibe hat, oroszlán módon farkig fehér-kékre festett nagy török ló volt fogva. A menet lassan haladt s csak estére érkezett meg Kassára, a fejedelmi udvarba, harangzúgás közt. Márczius 2-án délután megtörtént az esküvő, azután következett a díszebéd s estve a nyolcz napig tartó mulatságok hosszú sora vette kezdetét: ballet, álarczos bál, bohóczok viadala, versenyfutások stb.^[306]

Az ünnepélyek lezajlása után a fejedelem hazaindúlt nejével, ennek nénjével, a braunschweigi herczegnővel, Schwarzenberg gróffal s a kísérettel. Az útazási programmba fel volt véve, hogy Nagy-Sároson, Rákóczy várában megszállanak, s a házi asszony fogadásukra jó eleve megtette az előkészületeket.^[307] De ez a tervbe vett kirándulás aligha történhetett meg, mert ez nagyon eltérítette volna őket az útból. Az új pár márcz. 14-én Ecseden, 22-én Kolozsvárt s 30-án Gyulafehérvárt volt.^[308] Rákóczy Kassán elvált a fejedelemtől, de Károlyi bekísérte Erdélybe.^[309] A mint megérkeztek, Bethlen nejével s vendégeivel körutat tett országában s mindenütt nagy lelkesedéssel, ünnepélyekkel, diadalkapukkal fogadták. S épen e körútja alatt fejezte ki Rákóczynak elismerését utóbbi szolgálataiért: adománylevelet küldött neki, melylyel Tokaj városában levő házát s az úgynevezett öt-szőllőt mindennemű adó, dézsma, kilenczedfizetés alól felmentette, hizelgő szavakkal emelte ki hű szolgálatait. «A várak és városok, írta, romba dűlhetnek, de a hű szolgálatok emlékét az adománylevelek az utódoknál is fentarthatják».^[310] Zárpontját képezte az ünnepélyeknek az ország hódolata: a fejérvári országgyűlés jun. 12-én Bethlen Gábor utódjává nejét választá meg.

A menyegzőnek más politikai háttere is volt. Az európai protestáns államok a császár ellen confoederatiót kötöttek s Bethlent is felszólították a belépésre. A vendégek közűl azokkal, kik a titokba be voltak avatva (ápr. 2-5.) értekezletet tartott – a nélkűl, hogy még határozott volna. Egyszerre két szövetséggel volt megkínálva: a confoederáltakéval, hogy Ferdinánd s a Gusztáv-Adolféval, hogy Lengyelország megtámadásában vegyen részt. Szerette volna a kettőt egyesítni s Gusztáv-Adolfot bevonni a confoederátióba: de ez a dán király ellenállásán hajótörést szenvedett. Ő tehát az elsőre határozta magát.

Már szeptemberre fel volt készűlve: de daczára, hogy a harmincz éves háború esélyei a fejedelemre nézve igen kedvezően alakultak, a felső-magyarországi részekre nézve ugyanazon miseriák ismétlődtek, melyekkel múlt évi hadjárata alatt kellett küzdenie. Most is csak vontatva, kedvök ellen készűltek, s csak épen annyit tettek, a mennyi alól nem vonhatták ki magokat, daczára Bethlen határozott föllépésének s követelésének, hogy az esküt, melyet a vármegyék resignatiójakor tettek le, tartsák meg. Intő példa volt az Alaghy esete, ki szerette volna magát a hadjárat alól kivonni, s kivel a fejedelem tudatta, «hogy vagy a hitit tartsa meg, vagy jószágától válik el».^[311]

Veszedelmes dilemma volt ez, melynek egész súlyát érezte Rákóczy. A mint hírt vett a fejedelem közeledtéről, elibe ment. Bethlen maga mellé ültette hintajába s együtt mentek egész Rakamazig, hová szept. 16-án érkeztek meg. Együtt ebédelt vele s egész estig nála maradt. Bethlennel tekintélyes had volt: 14 ezer lovas, kopjás, 8000 gyalog, 2000 kurtány (oláhországi had) s 20 ezer török. Sokat beszélgetett Rákóczyval elindulása okairól «a palatinus soproni beszélgetésiről s egyéb gyalázatos irásiról»: de nem tudta megnyugtatni. «Nekem tudom bizonynyal elég káromra esik ez mostani állapat, akármelyik fél fogja nyerni: mert mivel pápista nem vagyok, ha császár nyeri, onnét sem hitelem, becsületem soha nem lészen, sőt jószágomban foghatnék is megmaradni s éltemben is, kétség. Az mi kegyelmes urunk is megesküttetvén az resignatiókor, nagy kedvem ellen, látja az úristen, csaknem erővel: most hogy nem szolgálhatok annyi részben ő felségének hitem megszegésével (t. i. nem vesz részt a hadjáratban), elhittem, bizony ő felségétűl is kellene szenvednem injuriát. De bár innét szenvedjek, mert még is lelkiismeretiben, tudom, csendesen fognék maradni. Én bizony ide hagyom minden jószágimat, tudom az feleségemét el nem veszi, mert azt nem én kerestem. Ideig inkább akarok kárt jószágomban szenvedni, hogysem lelkem ismeretében megsértődni, noha tudom én bizonynyal, császártúl is ezért én reám tekintet nem lészen».^[312]

Alaghy Menyhért aláirása.^[313]

De aggodalmai alaptalanoknak bizonyúltak: sem egyik, sem másik részéről nem szenvedett kárt. Bethlen számításba vette a felső-magyarországiaknak ezt a hangulatát, csak az elkerűlhetetlen dolgokban vette igénybe őket, személyes részvételöket, s ezek közt a Rákóczyét is, fenyegetései daczára sem erőszakolta.^[314] A hadjárat és békealkudozás csaknem egyszerre indúlt meg. Úgy végződött ez is, mint a megelőző: Bethlen diadalmas volt a csatatéren, szemben oly kitünő hadvezérrel mint Wallenstein – de a békében, mely Pozsonyban köttetett meg, s melyet a fejedelem Lőcsén decz. 28-án írt alá, tetemes áldozatokat kellett hoznia. Még az amnestia-levél is megtoldatott két szóval: «ad nullius instantiam», melyet Bethlen csak azzal a protestatióval fogadott el, hogyha a császár is értetlenűl megtartja a béke feltételeit.

A pozsonyi béke egyik pontja értelmében az elintézetlen apróbb ügyek későbbi értekezletre halasztattak. Az értekezlet Tokajban márcz. 27-én megnyílt – s a tárgyalások heves recriminatiók közt máj. 20-ig tartottak. A Bethlen által bírt hét vármegye különösen volt ez értekezleten érdekelve, mert az egyeseknek visszaadandó jószágok ügyében döntöttek, s megállapították az eskü szövegét, melyet ezeknek a megyéknek s a hajdúknak le kellett tenni. Ez a kettő volt a legkényesebb dolog.

Rákóczyt pedig ez a két dolog s főként az eskü, sokfélekép érdekelte.

Az első támadás korában Bethlennek, Thurzó Imrén kívűl, senki sem tett annyi szolgálatot, mint ő: elfoglalta Kassát, elfogta Dóczyt. De a dethronisatio után már lankadt buzgalma s a hét vármegyének első resignatiójakor «nagy kedve ellen», csaknem kényszerítve, tette le az esküt Bethlennek.^[315] Számot vetett a jövő eshetőségeivel s külön amnestiát eszközölt ki magának. Jött a második támadás: ebben már csak annyit szolgált, a mennyit nem kerűlhetett el. De Bethlennel sem akart szakítani s jó viszonyát ezzel fentartotta. E mellett azonban a bécsi udvarnál levő ismerőseit, különösen Sennyey cancellárt sem hanyagolta el s épen ezért egész váratlanúl jött rá nézve a harmadik támadás: mert most már színt kellett vallania. Arra határozta magát, hogy a hadjáratban nem vett részt.

Ezzel azonban, s még a béke létrejöttével is, a dolognak nem volt vége. Azután az utolsó, a rá nézve legkellemetlenebb rész, a tokaji tárgyalás s az eskületétel következett. Ő ezt, mint lelkiismereti kérdést fogta fel s így két alternativa előtt állott: ha leteszi az esküt, megsérti hitét s azonkívűl a császár javaiban is megkárosíthatja és vallása miatt üldözni fogja. Ha nem teszi le: Bethlen fogja üldözni, de legalább vallásában nem háborgatja.

Próbát tett úgy alkalmazkodni a viszonyokhoz, hogy se egyik, se másik oldalról kárt ne szenvedjen. A mint a béke meg volt kötve, Réz András és Szikszay Mihály által érintkezésbe lépett a kormánykörökkel némely eldöntetlen követelései ügyében.^[316] Megnyugtató értesítést kapott, hogy neki «ez utolszori módnélkűl való tumultusban is semmi része nem lévén, felette jó emlékezetet tött császár urunk ő felsége róla». S Szikszay biztatta is, hogy «minden jó és békességes állapotnak promotiójában annyi módot adott isten neki, mennyit senkinek másnak az egész országban, annak jutalmát pedig nem fogják meg az istenfélő és törvény szerént való igaz fejedelmek».^[317]

Kassay István aláirása.^[318]

A mint pedig a tokaji tárgyalások megnyíltak, Kassay Istvánnal, a fejedelem egyik legmeghittebb emberével lépett érintkezésbe:^[319] «jó bort és élést» küldött neki. Kassay ajánlotta is jó szolgálatait, de azért Rákóczy nem kerűlhette ki, hogy Tokajban a biztosok máj. 14-ére személyes megjelenését ne kívánták volna, hogy ott mint főispán a császári biztosok előtt tegye le a diplomában körűlírt esküt.^[320] De arra ő épen nem volt hajlandó s a biztosoknál megtette a szükséges lépéseket, hogy e kívánattól álljanak el. Nekünk, válaszolák ezek, ez ellen semmi kifogásunk nem volna, «csak ő felségek legyenek contentusok rajta». De a diploma, melyet a császár s a fejedelem hittel erősítettek meg, arra kötelezi őt is, hogy személyesen jelenjen meg s tegye le az esküt, ők nem járhattak el másként. Neki magának «jár számadásában az dolog, hogy ő felsége végezését egyedűl ne praestálja és az ország közönséges javából magát segregálja. Nagyságodhoz való jó akaratunk szerént is mi nem javalhatjuk: Nagyságodnak arra annuentiája császár urunktúl nem lévén. Hanem mivel minden állapotokat és discursusunkat azok felől, kik juramentumokat subterfugiálnák, értették Nagyságod becsületes szolgái: mint alkalmaztassa magát azokhoz, az Nagyságod jó itíleti alatt legyen».^[321] Ugyanakkor a császári biztosok is megírták, hogy «nekik ugyan az ő felségéhez az mi kegyelmes urunkhoz való hívségéről» semmi kétségök sincs, de azért az eskü letevése alól őtet nem menthetik fel.^[322]

Hanem Rákóczy Tokajban még sem jelent meg. Azután az eskületétele végett Kassára kellett volna mennie. De azt is elmulasztotta. Annyit azonban ezzel a húzás-halasztással mégis elért, hogy új szerkezetű eskümintát küldöttek neki.^[323]

X. Rákóczy családi körében.

A FELSŐ-VADÁSZI kastély egy századig sem szolgált állandó lakhelyűl a család azon ágának, amely előnevét attól vette.^[324] Még Zsigmond fejedelem is ott látta meg először a napvilágot s ma is mutogatják a szobát, melyben született.^[325] De már ő Szerencset tette uradalmai központjává s özvegye sokáig legszívesebben Makoviczán tartózkodott. Három fiai közűl a két idősebb nem sokkal azután, hogy a Lorántfy-lányokkal léptek házasságra, Sáros-Patakra költözött, míg a harmadik, Pál, Gráczból hazajötte után Zborón telepedett meg.

A középső testvérnek, Zsigmondnak, s nejének váratlan halála György birtokát aránytalanúl megnevelte. De néhány év múlva a legifjabb, Pál, meglehetősen helyreállítá az egyensúlyt: nőűl vette Hetesi Pethe László és Kapy Anna leányát, Annát, kivel a kistapolcsányi gazdag uradalmat kapta.^[326] Állandó lakása azonban még akkor is, több éven át, a zborói kastélyban volt. Ezzel a két testvérrel vált szét a felső-vadászi Rákóczyak Zsigmondtól leszármazó ága két, egy katholikus és egy protestans, ágra, a nélkűl azonban, hogy megszűnt volna György a család feje maradni. Pedig a két testvér a közszolgálati pályán is szemben állt egymással: György Bethlent szolgálta, Pál Ferdinándot s ez utóbbi 1622-ben a felső-magyarországi királyi tábla birájává, 1625-ben a nádor mellé a fellebbezési törvényszék tagjává választatott.^[327]

Sem a valláskülönbség, sem egyes jószágrészeknek közös birtoklása nem adott alkalmat komolyabb villongásokra vagy élesebb szakadásra. Pedig mind a kettő elég nyakas ember volt, s jogait és igazát féltékenyen őrző. Épen ezért lehetetlen volt kikerűlni az apróbb összezördüléseket. Egykor Pálnak egyik adósa megtagadta tartozása lefizetését. A törvény ezt elítélte s Pál elfogatta. Az adós nem akarta elismerni tartozását s Györgyhöz folyamodott, ki érdekében testvérénél közbevetette magát. «Nem lehetett volna oly ember, kinek törekedésére elbocsátottam volna» – írá Pál Györgynek – de azért még is szabad lábra helyezte.^[328] Máskor Melith Péter állott elé valami régi követeléssel egy szőllőbirtokot illetőleg, mely a korán elhalt Kendy Sándorról szállott vissza rájok. Melith Györgynek jó embere volt, s részéről oda ígérte neki «vagy az pénzt, vagy a szőllőket». De Melith joga nagyon kétséges volt s az ez ügyben elrendelt vallatás sem tisztázta a kérdést, s bár kelletlenűl, Pál is beleegyezett.^[329] Mikor pedig sógora, Pethe György, a Pethe-jog révén Szádvárért csak őt magát akarta perrel megtámadni, bár ő kár nélkűl kiegyezhetett volna, azonnal értesítette Györgyöt, mint idősebb testvért, hogy jogai megóvásáról ő is jó eleve gondoskodjék.^[330]

A felső-vadászi Rákóczy-kastély s Rákóczy Zsigmond születési szobája.

De bármennyire érezte és tisztelte is Pál az idősb testvér jogait, nehezebben volt engedékenységre birható, mihelyt papi illetményekről volt szó. Magának a vallásnak, a hitbeli meggyőződésnek kérdésében még csak szóváltás sem fordúlt elő köztük: pedig abban az időben, Pázmány térítéseinek aranykorában, a hit-különbség sok család békéjét felforgatta. És surlódásra is lett volna elég alkalom: az 1617-iki osztozás a testvérek közt kikötötte, hogy minden jószágban a praedicatorok is, a plebánusok is háborítatlanúl élvezzék azokat az illetményeket, melyekben őket az osztozás találta.

Volt Szerencsen Györgynek egy kedves papja: Prágay András. Irodalmilag is képzett, mívelt ember, kire ő sokat adott. Történt egyszer, hogy ő is visszatartotta a Prágay Andrást megillető dézma egy részét. György azonnal felkérte testvérét, hogy a szerencsi papot elégítse ki. Pál azzal felelt, hogy felsorolta, hogy miket vont ő meg plebanusától: «ám isten neki, annyi mint az, arrúl is megelégítettem ez egy úttal, de én protestálok, hogy ha Kegyelmed is ennekutána az régi mód, szokás és rendelés szerint az itt valót nem contentálja, bizony én is Prágay uramat nem contentálom».^[331]

György úr, azután hogy Lorántfy Zsuzsánnával összekelt, még egy ideig Szerencsen tartózkodott,^[332] s csak később tette át lakását Patakra.^[333] Az első nagyobb csapás, mely őt itt érte, testvérének és sógorasszonyának halála volt, egészen hasonló ahhoz, mely 30 év múlva fiának, Zsigmondnak, s ennek nejének halálával érte a családot. Pár év után másik csapás következett. 1622-ik év nyarán kiütött a ragály Felső-Magyarországon. A kis Samuka, a legnagyobb a testvérek közt, ki már 1621-ben is sokat betegeskedett, 1622-ben meghalt.^[334] E veszteségért kárpótolta a szülőket egy 1624 nyarán született kis fiú,^[335] ki a keresztségben Ferencz nevet nyert. Ekkor az anya is betegeskedett, úgy hogy György úr Lőcsére orvosért küldött, de neje szerencsésen kiheverte baját.

Lorántfy Mihály özvegyének s Rákóczy Györgyné mostohaanyjának, Andrássy Katának második férje, Héderváry István, 1624 körűl meghalt. György úr a hagyatékhoz tartozó újhelyi jószághoz, melyet Lorántfy Mihály vett zálogban, jogot formált s Andrássy Kata hajlandónak mutatkozott azt a zálogösszeg letétele mellett kiadni.^[336] Pár év mulva meghalt az özvegy is: Lorántfy Katán kívűl második férjétől két árvát hagyva maga után, kiknek nevelését az özvegy testvére, Andrássy Mátyás, vállalta magára, míg «Kata asszony» gondviselése Rákóczy Györgyre hárult, ki a tutorságot 1626 junius 13-án vette át, s utóbb, midőn úgy találta, hogy nem minden adatott kezéhez, megtette a lépéseket, hogy a Katát megillető «marhák» (felkelhető jószágok, ékszerek) kiadassanak.^[337]

***

Egy régi főúrra nézve életbevágó feladat volt ügyelni pereinek folytatására. A mellett gondjának kellett lenni jószágai rendben tartására, melyek legtöbb esetben az ország legkülönbözőbb részeiben voltak szétszórva. Nem kis feladat volt azok értékesítése – mert ettől függött jövedelmezőségök. A mészárszék s kocsmáltatási jog adta a készpénz jövedelem egy tekintélyes részét s György úrnak gondja volt rá, hogy mindkettő jól jövedelmezzen; igaz, hogy e részben nagy segítségre volt neje, kinél inkább hozzáillő nőt aligha találhatott volna. Sok szép szőlleje volt, s a bort, mit azokból nyert, vagy maga árultatta el saját kocsmáin,^[338] vagy Lengyelországban adta el. A szürethez szükséges edényeket Makoviczán csináltatta s midőn egyszer odavaló tiszttartója, Rozgonyi Mihály deák, a szüreti eszközöket, «a kádnak való falt és puttonokat» nem küldötte el,^[339] volt mit hallgatnia, hogy a «putton, kádfal, abroncs, cseber» nem készűlt el. «Éjjel-nappal érette légy, ha tisztességedet szereted».^[340] Az ő borai jól jövedelmeztek: egy hordót 59 forinton adott el. Állandó pénzforrást képeztek a mészárszékek is. Megalkudott dologhoz értő mészárosokkal s összevásároltatta a marhákat. Azután húsvágó mészárosokat fogadott s azokkal mérette ki: de mindezek hittel voltak kötelesek neki.^[341] A különböző forrásokból begyűlt pénzzel aztán zálogos jószágot szerzett: ez volt a legbiztosabb s aránylag legjövedelmezőbb elhelyezés.

Mint igazi, magára sokat adó főúrnak nagy gondja volt istállójára, ménesére, s oly időben, midőn a «lóval való kedveskedés» az ajándékozás egyik legszokottabb formája volt, ennek már azért is jó karban kellett lennie. Szenvedélyes vadász lévén, kitünő vadászkutyákat tartott s nem sajnálta költségét, hogy ilyeneket Lengyelországból is hozasson.^[342] Egy-egy jó madarász megszerzésére is szívesen áldozott. «Egynehányszor parancsoltam már, írta a makoviczai számtartónak, hogy apró madarakat fogó hálót, igen jó szólló madárkákkal együtt megvevén, alá küldjetek, de még semmi sem telik benne. Azért, ha tisztességedet szereted, parancsolom, igen jó ahhoz való új hálót és fő hívó madárkákat vévén, az madarászt is valamint s valahogy reá bírván az alájövetelre, késedelem nélkűl aláküldjed, ebben semmi lött okon egyebet ne cselekedjél». Nehány nap mulva újra megsürgeti, hogy «az apró madarakat, ahoz való új hálót és madarászt» küldje most, mert mennél tovább szenvedi ily vakmerőségét, «az büntetés annyival öregbedni fog».^[343]

***

A Rákóczy-uradalmak az ország legkülönbözőbb részeiben voltak szétszórva: északon Makovicza, Lengyelország határában, nyugoton Rovna, Morvaország mellett s Ónod délen, Erdély és a hajdúság szomszédságában. Ezek közt terűlt el aztán a többi: Sáros vára, Szerencs, Lednicze, Felső-Vadász, Telkibánya, Ormosd, egy csomó rész-jószág, zálogos birtok s mindnyájának gyöngye és központja, Sáros-Patak.

Az a háromszög, melyet a három határszéli uradalom képezett, politikai fontossággal is bírt. Ez uradalmak fekvése adja meg sokszor a kulcsot Rákóczy magatartásához az egymást felváltó viszonyok közt. Kettő, Makovicza és Rovna, magyar királyi, Ónod Erdélyhez csatolt terűleten feküdtek. Így voltak megosztva a többi uradalmak is: Sáros királyi s Szerencs és Sáros-Patak erdélyi vármegyékhez tartoztak. Két ellenségesen szemben álló uralkodó alattvalója lévén, ezek ellentétes érdekei közt a saját személyes és családi érdekeinek megóvására irányzott törekvése jellemzi magatartását.

Töredék Réz András leveléből Rákóczyhoz.

Ebből a szempontból birt kiváló fontossággal Rovna, mint a mely közvetítő volt közte, Morvaország és Bécs között. Ottani megbízottja, Reéz András,^[344] nemcsak a gazdasági ügyeket, építkezést, erődítést a várban, a bécsi és pozsonyi vásárlásokat s a legkülönbözőbb természetű megbízásokat vezette, hanem ő adta meg a pozsonyi kamaránál, a törvényszéken a szükséges informatiókat a perekben, közvetítette az ügyeket a nádornál, a magyar tanácsnál, a cancellárnál, s a Bécsbe felküldött ágensekkel is ő tartotta fenn az összeköttetést. Politikai fontosság tekintetében, kivált Rákóczyra nézve, felért ezekkel, hogy a bécsi, morva és cseh eseményekről, a harmincz éves háború mozzanatairól jelentéseket küldött, még pedig mondhatni hétről-hétre, napról-napra, ha a szükség úgy hozta magával. Reéznek, mint a dispaccik mintájára készített jelentései igazolják, kitünő összeköttetései voltak, főként Magyarországban, de magában Bécsben is, hová postái rendesen jártak, úgy hogy Rákóczy az eseményekről mindig gyorsan és jól volt értesítve.^[345] Fontos dolog volt ez Rákóczyra nézve, épen azokban a mozgalmas napokban.

A makoviczai uradalomban Szalay volt a megbízottja. Közelről érintették a lengyel események is: de itt inkább gazdasági érdekei voltak. Az ottani erdőségből fedezte uradalmainak faszükségletét s még mindig maradt eladásra elegendő deszka, zsindely, gerenda. Onnan vezetett az egyik kereskedelmi út Lengyelországba.

Ónodot a hajdúk szomszédsága tette fontossá: az ottani főhadnagynak volt a feladata ezekkel fentartani a jó szomszédságot. Rákóczy mint tulajdonosa az uradalomnak, melynek jövedelme fedezte a vár fentartásának költségeit, szigorú felügyeletet tartott s személyesen gyakran ellátogatott oda. Egy ízben – épen az 1620-iki táborozás alatt – egész véletlenűl meglepte Bethlen ónodi kapitányát, Kátay Jánost, kit azzal vádoltak, hogy az egri törökkel barátságot tart s a pasát magában Ónodban is megvendégelte. Hát az ilyen szomszédságos barátkozás a törökkel tiltott dolog volt s Rákóczy nem is késett figyelmébe ajánlani, vigyázzon, hogy «maradna meg az Kegyelmed becsületi s az miénk is».^[346]

Az összes uradalmak központja Sárospatak volt, melynek várát, az ő és családja székhelyét, mindig, minden eshetőségre elkészűlve, hadilag teljesen felszerelve tartották, hogy nem várt meglepetés esetében is ostrom kiállására alkalmas állapotban legyen.^[347] Itt lakott Chernel György is, egyik legbizalmasabb embere s összes uradalmainak főigazgatója, kinek a gazdasági tisztviselőkön kívűl a katonai személyzet is alá volt rendelve. Ez időben Rákóczy komornyikja, Görgey Jób, a gyalogok hadnagya Nagy Illés, a város fő és vice porkolábjai Ábrahámfy Gáspár, Deli Mihály, Lengyel Balázs voltak,^[348] s ezek hatósága alá rendelve nagy számból álló gazdasági s katonai személyzet. Ez utóbbiak szegődtetésében különben nem volt nagyon válogatós: egy-egy jó lovasnak, még ha rablásért el is ítélte, természetesen nagy gonddal körűl írt térítvény mellett, megkegyelmezett és zsoldjába fogadta.^[349]

A sárospataki collegium régi látképe.^[350]

A Rákóczy-fiúk aláirása.^[351]

Az uradalommal szorosan összefüggött, sőt annak kiegészítését képezte a collegium, melyet eleinte testvérével Zsigmonddal,^[352] s ennek halála után maga tartott fenn: nemcsak fedezte a fentartás összes költségeit, hanem a tanügy rendezésébe is befolyt. Fokozatosan fejlesztette, úgy hogy az «iskola» rövid idő alatt collegiummá nőtte ki magát. A mint nőttek fiai, maga is ez iskolába járatta azokat, s példája más főurakat is vonzott, hogy oda küldjék gyermekeiket,^[353] tanulás s az udvarral való érintkezés kedvéért. S ő egyforma gonddal és lelkiismeretességgel kormányozta uradalmait, a collegiumot, s vezette gyermekei nevelését. S e tekintetben figyelme kiterjedt nemcsak azok tanulására, hanem szellemi fejlődésükre is: még az étrendet is ő szabta meg nekik.^[354] A tanulást illetőleg: előmenetelökkel atyjok meg lehetett elégedve. 1628 nyarán a nyári szűnidőkben a három fiútestvér Zboróra ment nyaralni. Onnan augusztus 16-áról írták első latin levelöket atyjoknak: a nagyobbik kilencz, a kisebbik nyolcz éves volt. Ez a meglehetős hosszú levél correct latinsággal, és a mi fő: hibátlanúl van írva. Föltehetjük, hogy az irály nem az övék, arra vallanak a keresett szavak, melylyel atyjuk utazásához szerencsét kívánnak, de mindenesetre nagy fegyelmezettségre s előmenetelre mutat, hogy György, az idősebb, annyi kézbiztossággal s oly szépen tudta leírni és a kisebbik, Zsigmond is, oly szépen írta nevét alá. Az új pataki iskola már rég túlszárnyalta azt a szerencsi iskolát, melyben az öreg György szerezte első ismereteit s fiainak határozottan jobb írása volt, mint neki. Ő csak egy esetben írt olvasható betűkkel, ha nejével levelezett, kinek teljesen sajátkezű levelét csak 1629-től kezdve, láttam: ez ideig fenmaradt leveleit kivétel nélkűl mind a titkárnak mondta tollba.^[355]

Lorántfy Zsuzsánna aláirása.^[356]

A sárospataki hajdan református, ma katholikus templom.

Mindazokban az uradalmakban, melyek Rákóczy György alatt állottak, védelmezte, fentartotta s felvirágoztatta a protestantismust. Fentartotta, a hol voltak, az iskolákat, patronusa volt az egyházaknak s nagy részben ő fizette a papokat is,^[357] de mint uradalmainak, az egyházi életnek is központja Sárospatak volt, melynek iskoláját s templomát virágzásra emelte. Útját állta, a hol csak tehette, a térítésnek, de türelmetlenségre soha sem vetemedett. S mint protestáns patronushoz illett és mint abban az időben szokásban is volt, hozzájárult a magyar irodalom gyarapításához a maga módja szerint bőkezűen: amaz idők egyik legnagyobb és legolvasottabb munkájának kiadásával.

Ez volt a «Fejedelmeknek Serkentő Órája» Gvedvara Antal spanyol püspöktől s V. Károly császár tanácsosától. Eredetileg spanyolúl írva, azután lefordítva latinra, Marc Aurélnak, mint az uralkodók mintaképének életrajzához fűzve a keresztyén erkölcs-bölcsészet maximáit. Philosophico-didactico-historiai regény, költött és történeti tárgyaknak csodálatos vegyüléke, «melybe szép és gyönyörűséges históriák és ennek fölötte jeles tanuságai, ékes intései foglaltatnak». A második részt, melynek tárgyát teszi, hogy «miképen kellessék a fejedelmeknek és főuraknak az szent házasságban és magzatjuk felnevelésében magukat viselniek», még 1610-ben lefordította Draskovics János és kiadta Gráczban.

Rákóczynak valószínűleg ez a második könyv adta meg a buzdítást, hogy az egész munkát teljesen elkészíttesse s a fordítással Prágay Andrást, szerencsi udvari papját bízta meg. A kiadást Rákóczy Bártfán eszközölte, 1628-ban. Több száz ívre terjedő ívrét munka, három részben: melyek közűl az első a keresztyén erényekről, a második a családéletről, s a harmadik a fejedelmi erényekről szól. A Rákóczyhoz intézett ajánló-levelet követi az előszó, s két epigramm latin és magyar nyelven a Rákóczy és Lorántfy czímerekről, Prágay terjedelmes előszava egy csomó történeti példával s helylyel-közzel párhuzammal a catholicismus és protestantismus közt. Csak most kerűl sor Gvevara Antal előszavaira s végre magára a munkára.

«Fejedelmeknek serkentő órá»-jának czímlapja.^[358]

Sok költségbe és nagy áldozatba kerülő munka volt ez – de sem egyik, sem másik nem veszett kárba, mert korának egyik legolvasottabb könyve volt. A példányok legnagyobb részét Rákóczy sajátkezű aláírásával ellátva, szétküldötte barátainak, ismerőseinek, főuraknak, egyházi férfiaknak. Küldött a fejedelemnek s Bethlen Istvánnak, kik midőn a nekik felajánlott példányokat kezökhöz kapták, kijelenték készségöket, hogy a kiadás költségeihez hozzá járulnak; de Rákóczy ezt máskorra tartá fenn.^[359]

XI. Bethlen halála.

FERDINÁND kibékülését Pozsonyban Bethlennel, követte a kibékülés a törökkel Szőnyben. A tárgyalásokon, természetesen a császár ellenére, a fejedelem követei is jelen voltak. S épen ezen tárgyalások alatt kapta meg Katalin, mint Bethlen megválasztott utódja, a porta megerősítő athnaméját. Fejérvárt roppant ünnepélyekre tették meg az előkészületeket. A fejedelem testvérének, Bethlen Istvánnak idősb fia, István, kit az egykorúak közönségesen «kis gróf» névvel illetnek, eljegyezte az elhúnyt Széchy György leányát, Máriát, s a násznép «magyarországi sok urak és főemberek» 1627 jun. 17-én érkeztek Fejérvárra. Következő napon jött a kapucsi basa s a fejedelem nem az ő, hanem a magyarországi urak kedveért, fogadásában teljes fényt fejtett ki. Kopjás hadait, kék gyalogjait, német zsoldosait kirendelte a borbándi mezőre, hová a magyarországi s erdélyi főurak is kimentek, s a kapucsit a szőnyegekkel feldiszített Gálffy-házhoz kísérték.^[360]

Aztán Szőnyben szept. 13-án a két császár közt megköttetett a béke.

De tartós lesz-e? ez a kérdés izgatta egész Felső-Magyarországot. Szerették, óhajtották volna, de bizonyos fokig rettegtek az ellenkezőtől, mert nem bíztak benne.^[361] «Adja isten – írá Rákóczy – hogy az békesség legyen állandó: de látva hiszem. Kinek fő oka az hitnek persequálása. Bizony nem kellene palatinus uramnak is, sem császár ő felségének azt cselekedni; lám Krisztus senkit nem persequált és erőszak által ő felsége nem terjesztette anyaszentegyházát».^[362]

A magyarországiak jól sejtették. Csak abban tévedtek, hogy azt hitték, hogy Bethlen már a közel jövőben meg fogja a császárt támadni. A való pedig az volt, hogy ő nem volt hajlandó negyedízben koczkára tenni eddigi vívmányaiból azt a keveset, a mit meg tudott menteni: hanem olyan szövetséges után nézett, kivel egyesűlve kiköszörűlhette volna az eddig szenvedett csorbákat, azt a három – mint ő nevezte – «gyalázatos békét», melyeket a viszonyok hatalma ejtett kardján. Azt hitte, hogy meg is találta a szövetségest: sógorát, Gusztáv-Adolfot a svédek hatalmas királyát, ki ez idő szerint még Lengyelországgal volt háborúba bonyolódva. Az első alkudozások sógorával ebben az irányban folytak (1626), de czélra nem vezettek. Csak később határozta rá magát a svéd király, hogy Bethlennel szorosabb összeköttetésbe lép s e czélból Strassburg Pált küldte hozzá,^[363] oly megbízással, hogy nehány ezer huszár toborzására eszközöljön tőle engedélyt. Ez természetesen csak az akkori helyzetnek, a pillanatnyi szükségnek felelt meg, mert a király Kurlandból lejebb, lengyel Poroszországba nyomúlt s a Visztula alsó tája felé igyekezve, közelebb jött az erdélyi területekhez, honnan könnyű lovassággal szerette volna hadait kiegészítni. De Strassburgnak nem az volt feladata, hogy ennél a követelésnél^[364] megálljon, s küldetését Bethlen is úgy fogta fel.

A nélkül, hogy közvetlen támadásra gondolt volna, még tavaszszal megtette a portán a lépéseket, hogy esetleges támadás vagy megtámadtatás esetére biztosítsa magának a török segélyt, s portai követe Tholdalaghy (jun. 14-én 1628) sikerrel járt el: a magyarországi s európai törökországi basákhoz fermánok küldettek, hogy Bethlennek a korábbi utasítások értelmében segélyére legyenek. Nem valószínűtlen, hogy ezekről a tárgyalásokról szivárogtak ki hírek, s adtak okot aggodalomra a felső-magyarországiaknak. S hogy Bethlen nem gondolt fölkelésre, arra mutat az is, hogy Cserényit, nehány nemes fajú ló felajánlása kíséretében, Bécsbe küldte Ferdinándhoz, kieszközölni nála, hogy Tokaj neki örök birtokúl engedtessék át. Cserényit jul. 6-án fogadta a császár s kedvező válaszszal bocsátá haza.

A beigtatás még ez év őszén véghez is ment, Rákóczynak nem kis aggodalmára, ki egy pár faluhoz (Zombor, Megyasszó) jogot formált.^[365] Azonnal kérdést intézett testvérénél Pálnál, hogy ha ezek a falvak is az elajándékozottak közt volnának, hol és miféle lépéseket tegyen? Pál igyekezett megnyugtatni: «bizonynyal elhittem, hogy a mi kegyelmes urunk ő felsége oly keresztyén és istenfélő fejedelem, hogy senki igazságát s jussát másnak nem adja, s az kit szent és boldogemlékezetű elei ő felségének másnak érdemes szolgálatjáért eladta, abban sem maga meg nem háborgatja, sem másnak eladott egyszer igazságokat nem conferálja». Különben jó lesz ügyelni: azt még az erdélyi fejedelem sem fogná rossz néven vehetni.^[366] Mind a mellett Chernelt a szükséges törvényes lépések megtétele végett^[367] Pozsonyba küldte.

Még a beigtatás előtt, egyszerre egész váratlanúl, mint a villám a felhőtlen égből, csapott le a hír, hogy Bethlen már fel is készűlt s hadai élén nyomúlt ki az Erdélyhez csatolt terűletre. A császár is, a lengyel király is már juniusban tudni akarták, hogy Bethlen valamin töri a fejét, mert gyűjti hadait. De nem tudtak utána járni, hogy ki ellen? a császár ellen? vagy talán a lengyel királyon akarja megboszúlni, hogy a császárnak segélyére volt ellenséges törekvései meghiusításában?^[368]

Valójában egyik ellen sem. A török basák a porta által csak annyira voltak felhatalmazva, hogy támogatásukra a császár ellen indítandó háborúban számíthatott. A császár megtámadására pedig szövetséges hiányában nem gondolt. Híre járt, hogy a moldvai vajda s még a tatár khán is rabló hadjáratot terveznek Erdély ellen. Nem valószínű, hogy Bethlen ettől tartott volna, de még is minden eshetőségre készen akart lenni. Meg volt győződve, hogy egy katonai demonstratióval a bármelyik oldalról jöhető katonai demonstratiónak elejét fogja vehetni, s e czélból erdélyi hadait felültette. Tízezer ember élén jött ki Erdélyből Debreczen felé, de hadai naponként szaporodtak hajdúcsapatokkal.^[369]

Vele volt neje is, kivel aug. 26-án érkezett Debreczenbe. Már akkor ott várta a felső-magyarországi urakkal együtt Rákóczy György. Ott csak egy napot akart késni: a vasárnapot, hogy az isteni tiszteleten jelen lehessen, már hétfőn meg akart indúlni, hogy aug. 29-re Tokajban legyen. Rákóczy meghívta, hogy innen rándúljon át Patakra s azonnal írt nejének: «azért édesem, mennél hamarébb lehet, jőjj alá, hogy asszonyunkat látogathassad meg és vagy Szerencsre vagy Patakra híhassuk be ő felségeket».^[370] Innen aztán a fejedelem Munkácsra ment, hol a tizenöt év előtt meggyilkolt fejedelemnek, Báthory Gábornak, halála évfordulója alkalmából a legnagyobb katonai pompa kifejtésével nagyszerű gyászünnepélyt tartott.^[371] S a mint az ünnepélyeknek vége volt, Bethlen haza utazott Erdélybe, hogy Strassburggal a közelebbi évek nagyszabású műveleteinek, a Gusztáv-Adolffal együttesen folytatandó actiónak, esetlegesen a lengyel korona megszerzésének, a kozákok s Cyrill konstantinapolyi patriarcha megnyerésének terveit előkészítse. Aegri somnia! már lappangott benne a betegség, mely lehetetlenné tette mind e szép álmok megvalósítását.

S hazautazott Rákóczy is, hogy személyes felügyelete alatt folytathassa a megkezdett pereket. Ezeknek legalább gyakorlati hasznuk volt. Egyik legnagyobb perét szerencsésen bevégezte.

Sárospatak. Perényi építése.

A nagyszámú Zeleméri rokonsággal folytatott per véget ért. Annak tárgyát Sárospatak és Lednicze bírása képezte. Ez a két uradalom Dobó-örökség volt, s Dobó Ferenczről szállt Dobó Miklós leányára, Borbálára, Loránfty Mihálynéra. De a többi Dobó-örökösök – Forgács, Perényi, Balassa, Bossányi, Baranyay több ízben megújították a pert Lorántfy Mihály örököse ellen s több ízben jött (egy 1619-ben), természetesen jelentékeny fizetésekkel, egyesség létre, míg végre 1629-ben legalább jó hosszú időre a rokonok véglegesen kiegyeztek.^[372] A Zeleméri rokonok, a két Forgács és Bossányi s a többek «szent Mátyás napján» megjelentek Puchon s azonnal tudatták Usz Istvánnal, hogy ők megérkeztek.^[373] Usz sem késett s a kiegyezés végrehajtatott. Ez ügyben jó szolgálatot tett Esterházy Rákóczynak: de ajánlotta is, hogy «jó akaratjában olthassa be magát ő felségének, ki nélkűl csaknem olyannak tarthatjuk magunkat, mint az hal az víz kívűl».^[374]

Esterházy előzékenységének Rákóczy iránt részben az volt az oka, mert a fejedelem egészségi állapotáról már ez időben nyugtalanító hírek jártak. Sokszor volt fejfájása, nehezen vette a lélegzetet, éjjelenkint köhögött, a lépcsőn nehezen járt, de környezői, mint Rákóczyt tudósítá Bethlen István, kinek leányával, Katalinnal ezekben a napokban esküdött meg Zólyomi Dávid, közvetlen veszélytől nem tartottak.^[375] De márczius derekán már súlyosodott állapota, úgy hogy Bethlen Istvánt is az udvarhoz hívták. Most dr. Scultheti vette át kezelését, ez teljes nyugalmat rendelt s még a levél-olvasástól is eltiltotta. Azóta javulás állott be, «fuladozás azóta nem volt» rajta,^[376] s üdülni május végén a száldobosi fürdőbe ment.

Zólyomi Dávid aláirása.^[377]

Gróf Esterházy Miklós aláirása.^[378]

Csak úgy, mint Erdélyben, a magyarországi részekben is nagy érdeklődést keltett ez a betegeskedés. Az «igaz magyar» megdöbbenéssel gondolt a lehető rossz fordulatra, «holott még azok is, kik ő felsége halálát kívánják, érhetnek oly időt, hogyha lehetne, azt körmükkel is kivájnák még».^[379] Ettől fogva mind Esterházynak, mind Bethlen Istvánnak sűrűbbé vált levelezése Rákóczyval, az első mindig talált valami alkalmat jó indulatát iránta kimutatni s a császár kegyelmességével biztatni:^[380] az utóbbi híreket közölt vele a fejedelem hogylétéről. Rákóczy megpendítette az eszmét, hogy «az isten tisztességének promoveálására» néző dolgokat jó volna rendezni, «mivel az emberek halandók» – de erre most az időt István úr nem találta alkalmasnak, szeretné, ha saját nézeteit tüzetesebben kifejtené s legjobbnak gondolná, «ha csak postaképpen is ő felsége látogatására bejőne egyheti mulatságra», annyival inkább, mert «a gyógyi bányából (t. i. fürdőből) megjövén, fenjárdogál».^[381]

Rákóczy megfogadta a tanácsot s junius végén bement Erdélybe,^[382] honnan julius elején visszatért,^[383] azzal a benyomással, hogy a fejedelem «állapotjától jót aligha remélhet». S épen azért, «mert ő felsége állapotja mind tovább-tovább félelmesebb leszen», elhatározta Erdélyhez közel tartózkodni.^[384] De attól fogva is, hogy ő eljött Fejérvárról, napról-napra rosszabb hírek érkeztek; julius utolsó napjaiban a fulladás annyira erőt vett rajta, hogy senkisem remélte «csak egy óráig való életét is,^[385] immár székben is nem hordozhatja magát úgy, mint ennek előtte; mikor nyugszik is, fennűlve a mit nyughatik».

Maga Bethlen is érezte végét közeledni. Előkészítette a messze jövőre kiható tervek útját; a mikor életének feladatát már-már maga előtt csaknem megvalósítva szemlélhette, mikor megtalálta az embert, Gusztáv-Adolfot, kivel együtt fogja a lelkiismereti és politikai szabadság diadalát kivívni: akkor utolsó erejének összeszedésével azért kelle küzdenie, hogy eddigi alkotásaiból a mit lehet megmenthessen! S ehez járult a családi dráma: Katalinnak titkos áttérése a katholikus vallás kebelébe. Hát mit tehetett akkor az a szegény beteg ember, a régi nagyságnak romja? Szeliden megdorgálta, s minthogy a kétszínű nő javulást ígért és térítvényt is adott magáról (jul. 31-én), másnap, augusztus első napján, hozzáfogott végrendelete megírásához.

De nem volt nyugta. A mint egy kicsit jobban érezte magát, augusztus 2-án elindúlt Somborra az ott (t. i. Jegenyén) levő forráshoz, melyről azt hallotta, «hogy sok dagadozott ember gyógyúlt meg abban az vízben».^[386] Pár hetet felette nagy udvarral töltött ottan.^[387] Itt, Somboron, tette meg a lépéseket, hogy eddigi alkotásaiból, a mit lehetett megmentsen s legalább a hét vármegyének Erdélyhez tartozását biztosítsa. Még julius végén megbízta Alvinczy Pétert és Bornemisza Pált, hogy Rákóczyval ez ügyben kezdjenek tárgyalást s elutazása előtt Somborról magának Rákóczynak is írt.^[388] Eredménytelenűl jártak. «Ezek – írá Rákóczy Bethlen levelének hátlapjára – rossz és káros dolgokra akarnak vala venni, kívánván, hogy Erdélyhez kössük magunkat, melynél többeket is beszélgettünk, végben nem vihetvén». A hajdúságnak augusztus 25-ére hirdetett gyűlést Debreczenbe, hol testvére, Bornemisza János s Csomaközy András terjesztették elő kívánatait,^[389] de Felső-Magyarországtól elszakadva, ezek ígérete nem bírt nyomatékkal. Ez volt terveinek második hajótörése!

Nagy-Várad látképe. Bubics Zsigmond püspök birtokában lévő rézmetszetről.

Rákóczy följegyzése Bethlen levelére.

Oh, ha ő még felgyógyúlhatna! Gondolni is alig mert rá, pedig óhajtotta volna. Sem a gyógyszer, sem a jegenyei bányák (azaz fürdők) nem használtak. Még egy próbát akart tenni. Elhatározta, hogy augusztus 20-án hazamegy Fejérvárra, ott megvárja a doktort, kit külföldről rendelt meg, s «ha valami kicsinyt könnyebbedik, kihozatja magát az váradi hévízben, ezt is megpróbálja ő felsége, de igen reménytelen dolog, ha jöhet-e ő felsége ideki vagy nem»? S csakugyan némi javulás állott be: a fuladás nem bántotta, a daganat valamit apadt. Aug. 24-én visszaindúlt Fejérvárra, hová szept. 2-ára összehívta a főrendeket. Aztán megcsinálta úti programmját: szeptember 14-én indúl el, Solymosig vízen jő, onnan kocsin, onnan Lunkára, Csúcsra, az Kohóra, Belényesre, Hidas-Telekre, onnan az «Bányába», onnan Váradra: előre intézkedvén, hogy az útakat mindenütt jó karba helyhezzék.^[390]

Hogy meg fogja-e ezt az úti tervet tarthatni? Abban udvara kételkedett, mert ő tényleg a régi állapotban volt, sőt néha nehezebben. «Azért bizony sokan lehetetlen dolognak tartják oda békével menetelét» a hosszú útért ilyen beteg állapotában s az út nehéz voltáért.^[391] De azért mégis elindúlt, mert mégis bízott abban, hogy Váradon rendezhetni fogja a hét vármegye megtarthatásának kérdését, Rákóczy a késmárki orvost ajánlotta, mint ügyes, tapasztalt orvost s a fejedelem az eddigi gyógykezelés iránt elvesztve bizalmát, jó néven vette. Meg is tétette a szükséges intézkedéseket, hogy ez az orvosságokkal Váradra jöhessen.^[392] Pedig valóban gyengén volt a fulladás miatt, «habár a daganások igen szűntenek s apadtanak ő felségén». Szerencsésen megérkezett Váradra s azonnal, szept. 20-án, odahivatta Rákóczyt tanácskozásra.^[393]

Rákóczy csakugyan megjelent. Okt. 4-én tanácskozott vele; de terveinek nem tudta megnyerni. Megtagadta közreműködését abban, hogy a szerződés a fejedelem halála után utolsó betűig végre ne hajtassék. Nem bírt Bethlen szélesebb politikai látkörével s a törvény betűjéhez ragaszkodott. Semmi sem tudta őtet ettől eltántorítni, s daczára ezen correct magatartásának, épen ezen két útja keverte gyanúba a bécsi udvarnál. Olyan nyomorúlt árulónak, mint Bornemisza János, elhitték, hogy ő, Rákóczy a mozgalom feje, melyhez Bethlen a török segélyt sürgeti, nagy hadakat toborz, hogy legalább a Tiszáig eső terűlet visszacsatlását meggátolhassa.^[394] Pedig a dolognak épen ellenkezője volt igaz.

Bethlen még azután is Váradon maradt. Murteza budai pasára várt, de ez nagy megnyugvására nem jött el.^[395] Nov. 3-án haza indúlt,^[396] látszólag jobbra fordúlt egészséggel. Már saját erején is, segítség nélkűl tudott nehány lépést tenni, s a körülötte levők ismét reményleni kezdtek.^[397] De ez utolsó fellobbanása volt erejének. Hosszú és kínos útazás után, nov. 14-én érkezett meg Fejérvárra,^[398] egészen megtörve, kimerűlten.

Másnap, nov. 15-én, d. e. 10 órakor, egy csütörtöki napon, 51 éves korában, örök nyugalomra hajtá fejét, a nagy időknek ezen nagy embere, kit korának diplomatái közűl csak Richelieu, s kit a harcztéren csak Gusztáv-Adolf szárnyaltak túl.

XII. Rákóczy magatartása az erdélyi viszonyokkal szemben.

BETHLEN halála nem jött váratlanúl. Bár hetek óta el voltak készűlve barátai, ellenségei a catastropha bekövetkezésére, még is nagy hullámokat vert az fel. A trónkövetkezés kérdése el volt ugyan rendezve, de a hét vármegye megtartásának érdekében folytatott tárgyalásaiból kiszivárgott hírek, kivált Bécsben, sok aggodalomra adtak okot. Pedig ok nélkűl. Bethlen halála napján, néhány órával később, hogy elhúnyt, utódja Katalin, a kormányzó s a tanács útnak indították Kemény Jánost Bécsbe a halálhírrel s a felhívással, hogy a vármegyék visszacsatlására tegyék meg a szükséges lépéseket. November 20-án ért Kemény Kassára; de a fejedelem haláláról egy szót sem szólt, pedig sokat beszélgetett s vígan is mulatott Tussayval.^[399] November 24-én Bécsben volt s a császár azonnal fogadta.

Ez a jelentés nagy meglepetést és nagy örömet okozott Bécsben. Volt a fejérvári udvarnál nehány ember, kikre egész bizton számítottak, maga Katalin is meg volt nyerve: de ekkora készség még is meglepte őket. Hanem teljesen még ez sem nyugtatta meg a kormányt. Nem fogja-e a török útját állani a visszacsatolásnak, s nem fognak-e magukban a megyékben ellenállásra találni? Különösen Rákóczytól tartottak: hogy mire építették gyanujokat, nem tudjuk, de Esterházy nádor minden előterjesztésében, mit a királynak tett, nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Rákóczy a fejedelemséget hajhássza, s minden intézkedés, a mit ajánlott, arra volt irányozva, hogy ezen törekvésének útját állják.^[400] S még Pázmány sem volt ment ettől a gyanútól, csakhogy ő Esterházytól eltérőleg azt ajánlotta, hogy Rákóczyt meg kell nyerni, kinevezni tanácsossá (Bethlen alatt is az volt), hogy új esküvel lekötve, annál hűségesebben szolgáljon.^[401]

Komoly alapja ennek a gyanúnak nem volt. Kétségtelenűl aggódva néztek a felső-magyarországi visszacsatolandó vármegyék, a hajdúság protestans magyarjai, a jövő elé, oly időben, midőn az ellenreformatio mindenütt, a hová csak a császár karja elért, akkora kíméletlenséggel lépett fel. Maga Rákóczy sem volt minden aggodalomtól ment, közölte is azokat barátaival, figyelmeztetve őket, hogy az egyetértésre most különösen nagy szükség volna. De midőn Alvinczy Péter, a kassai pap, még akkor, midőn Bethlen haláláról tudomása sem volt, czélzott rá, hogy «az igaz magyarnak administratiója senkit ez földön nem illet mint» őt, ennek gondolatát is visszautasította.^[402] A visszacsatolás kérdésében ő, mint főispán, közelebbről volt érdekelve, s annak végrehajtása elé nem gördített akadályt. Pedig tehette volna: mert a portán nem sok hajlandóságot mutattak megengedni a visszacsatolást s ennek meggátlására a szomszédos beglerbégek s oláh vajdák megkapták a parancsokat, hogy szükség esetére Erdélynek segélyt adjanak, s az egri pasa készűlt is táborba szállani, sőt maguk a hajdúk is rezgelődtek.^[403]

A hét vármegye visszacsatolásának eszközlésére kinevezett biztosok 1629 nov. 30-án kapták meg utasításaikat.^[404] Megelőző nap Esterházy írt Rákóczynak, hogy lépjen Alaghyval, a bizottság elnökével, érintkezésbe. Szorgalmatosan és serio vigyázzanak, hogy «ne legyenek valami alkalmatlan indulatok ez alkalmatossággal, melyek újabb veszélyt és háborút hozhatnának az szegény országnak, s hogy a török se halászhasson valamit a zavaros vízben»,^[405] Bornemisza János, kassai kapitány, «ki már a némethez kötötte magát», meghívta Rákóczyt, hogy az előleges tárgyalásokban Alaghyval a dolgok elintézésében vegyen részt,^[406] de ő nem akarván megkötni magát, a levelet válaszolatlanúl hagyta.^[407]

A biztosok 1629 decz. 31-én megérkeztek Kassára, hová a visszacsatolandó hét vármegyét, a várak kapitányait, a hajdúkat 1630 jan. 14-ére gyűlésre hívták össze; a város és a bástyák kulcsait magukhoz vették, a kamara két tanácsosát megbízták, hogy tartsanak vizsgálatot, arról, hogy a fejedelem halála óta minő javak és ingóságok vesztek el. Még az nap írtak Rákóczynak is, hogy szeretnének vele találkozni s felhívták, hogy a tokaji és tarczali birtokokra vonatkozó inscriptionalis summa hátralevő részét fizesse le, s a még birtokában lévő Homonnay-féle javakat adja ki.^[408] Főgeneralissá Alaghy Menyhért, vice-generalissá Bornemisza János lett, Alvinczyt pedig – ki a nádor neheztelése miatt a városból el akart költözni, igyekeztek megnyugtatni. Azután folytatták a leltározást, a város élére új tanácsot állítottak. A gyűlést jan. 14-én megnyitották, másnap kijelentették, hogy a hét vármegye visszaszáll ő felsége birtokába, a várak új kapitányokat nyernek s Alaghyt és Bornemiszát beigtatták hivatalaikba. Azután hogy Kassan befejezték a munkát, a vidékre mentek. Sok bajuk volt a hajdúkkal, kiket Kállóba rendeltek az eskü letételére; könnyebben ment a dolog a várakkal, Ónoddal, Tokajjal, csak Munkácson Balling tagadta meg az esküt. Ezt leszámítva, márczius 30-ig befejezték az átvételt.^[409]

Bornemisza János aláirása.^[410]

A felső-magyarországi vármegyék átvételére kiküldött biztosok aláirása.

Most már Rákóczy ismét a császár alattvalója volt. A mi a 313 ezer forint inscriptionalis summából még hátra volt, lefizette s uradalmaira megkapta a királyi adományt, s ezután a beigtatás is megtörtént.^[411] Ettől fogva ő hosszabb időn át nem elegyedett az erdélyi dolgokba, folytonosan kapott ugyan értesítéseket s a kormányzó fiával és vejével, kik az erdélyi részekben laktak, összeköttetésben is állott, de tartózkodott a versengő pártok akármelyikéhez is csatlakozni.

S ezek a pártok versenyeztek abban, hogy Bethlen alkotásait halomra döntsék.

Tulajdonképen ez eleinte hatalmi kérdés volt. Katalin a fejedelem. De az ő hatáskörét meglehetős szűk körre szabta a választási törvény, a fejedelmi conditiók s az elhúnyt fejedelem azon intézkedése, mely az ország igazgatását Bethlen Istvánra, mint kormányzóra s a fejedelmi tanácsra ruházta. A «németes urak», jobbadán katholikusok, ezt az intézkedést akarták felforgatni, s a hatalmat maguk kezébe keríteni. «Nemhogy a vén Bethlen Gábor idejebeli dolgokról respirálhatnánk, de még ha az ifjú Bethlenek világára és azoknak fejedelmi botja alá juthatunk, jaj, jaj, keserves jaj leszen fejünkön»; írta a párt feje, Csáky István Kornisnak s hogy ezt a keserves jajt elfordítsák fejökről, abban nyugodtak meg, hogy a kormányzót megbuktatják, Katalint «absolutus fejedelemmé» teszik, természetesen úgy, hogy ők uralkodjanak nevében. Esterházy gyűlöletét az elhúnyt fejedelemről átvitte ennek öcscsére s tanácscsal, haddal ugyancsak kezökre dolgozott, pénzt ezek pedig Katalintól kaptak. De az első támadás a Kovács- és Balog-féle hadaknak jan. 9-én Zsibónál történt szétverése által megbukott.

A második támadás a temetés idejében történt, de a tervezett tumultust ekkor is meghiusították: Csáky kilopódzott Fejérvárról, az újabban katholizált Katalinból a papok kiűzték az ördögöt s miután így teste és lelke együtt meggyógyúlt, visszatért a protestáns vallás kebelébe (jan. 27-én) s ünnepélyes isteni tiszteleten felvette az úrvacsorát.

De szakítása Csákyval nem volt végleges. Alkalmat a kibékülésre Munkács ügye szolgáltatott, melynek kapitánya, Ballingh János, nem akarta elfogadni az Alaghytól küldött eskümintát s a kibékülésnek útját is Alaghy egyengette. Katalin nagy titokban magához hívatta Csákyt, a ki be is jött s Katalin által a felső-magyarországi uradalmakban helyettesévé, alteregójává neveztetett ki akkora hatalommal, hogy az ő, Csáky, parancsai ellen se hozzá, se máshová ne fordulhassanak.

Ez a kinevezés szegte nyakát Csákynak. Már a váradi kapitány is nagy úr volt, de még sem akkora, hogy Erdélytől független lett volna: hanem a munkácsi kapitányt ez még ennél is nagyobb úrrá tette, akkorává, hogy a mikor neki tetszeni fog, kiforgathatta volna Erdélyt jogaiból. A kiegyezés ily flagrans megsértését csakugyan békén tűrni annyival kevésbé lehetett, mert híre járt, hogy a palatinus s a magyarországiak készülődnek és a kállaiak készek a támadásra. De hijában sürgette a kormányzó Katalinnál: ez Csáky kinevezését semmi áron sem akarta visszavonni. A dolog complanálására Medgyesre, jul. 10-re országgyűlést hirdettek s ezen mind a két párt nagy fegyveres kísérettel jelent meg. Itt aztán, török közvetítés mellett, meg is történt a kiegyezés. Csáky kinevezése megsemmisíttetett, sem Munkácsra, sem Tokajba nem volt szabad mennie s a tanácsra bízták, hogy ítéletet hozzon ellene. Katalin pedig ugyan akkor, midőn az erre vonatkozó ítéletet megerősítette, protestatiót küldött a nádorhoz, hogy mindezt csak kényszerítve tette. Esterházy meg is szánta a «szegény szorongatott» asszonyt, s a véletlen látszólag elfogadható ürügyet szolgáltatott a beavatkozásra. A kállaiak a böszörményiektől egy hajdú-hadnagynak, Erdélyi Jánosnak kiadását kérték.^[412] Erdélyi Zólyomihoz fordúlt segélyért, s ez egész készséggel fel is karolta ügyét. Írt Rákóczynak, hogy megbízott emberét, Herczeg Ferenczet, azonnal küldje hozzá,^[413] maga pedig bizonynyal ezzel egyetértve, Debreczennél táborba szállt,^[414] s a kállaiakat visszanyomta. Hijába tiltakoztak a kormányzó s a fejedelemasszony Zólyomi e megfontolatlan tette ellen, hijában parancsolták vissza őtet, Esterházy és magyarországi barátai ezt nyílt támadásnak vették s készűltek a visszatorlásra. Bethlen Gábor régi híve, most pedig Esterházy kész eszköze, Bornemisza János, megindúlt a Tisza felé, míg az Erdélyből tavaszszal kivert Kovács Péter hadait felállította a Tisza mellett, magának Rákóczy Györgynek uradalmain.^[415] Zólyomi és Bethlen, a kis gróf, csak úgy, mint tavaszszal, megelőzendők a támadást, megtették a szükséges intézkedéseket, hogy magok léphessenek fel támadólag Bornemisza ellen.^[416]

Hanem az már még is tűrhetetlen állapot volt, hogy Erdély békéje és nyugalma ilyen módon mindig kockára legyen téve: ez volt a közvélemény a kapcsolt részekben, s épen ezért teljes erővel támogatták is a két ifjú kiütését. Esterházy megfordította a tételt, ő a maga részéről azt tartotta tűrhetetlen állapotnak, hogy ez a két ifjú a maga közbelépésével felforgassa számításait. Az a gyanú, mi Erdélyben átalánosan el volt terjedve, hogy ő magának halászsza a fejedelemséget,^[417] ez idő szerint aligha bírt komoly alappal: ellenkezőleg teljes erejével azon munkált, hogy Katalint megtarthassa a fejedelmi székben. Természetesen csak magát Katalint a Bethlenek nélkűl, mert ő csak ilyen módon, a kormányzónak és pártjának teljes bukásával hitte Erdély nyugalmát megóvhatni s Magyarország befolyását ez országra biztosíthatni.

Gyenge és tehetetlen kormány idejében hasonló törekvés bírt a jogosultság látszatával s ez a mostani csakugyan ilyen volt. Magában Erdélyben is érezték azt, s itt is összeverődött egy párt, ha nem is tekintélyes, mely azon igyekezet előmozdításában szívesen közreműködött. Az öreg és gyenge Prépostváryra gondoltak. Ez volt az ő titkos fejedelmi jelöltjük – isten tudja hányadszor.^[418] Tervök kiviteléhez úgy akartak hozzá kezdeni, hogy Prépostváryt Bethlen István helyébe kormányzóvá tegyék s ehez magának Katalinnak beleegyezését is megnyerték.^[419] A két ifjúnak heveskedése magának a kormányzónak sem tetszett, s a fejedelemasszonynyal és tanácsurakkal egyetértve visszaparancsolták Zólyomit s magához a nádorhoz is mentegetőző levelet írtak.^[420] Hogy pedig ezeket még jobban meggyőzzék ez intézkedések őszinteségéről, egyidejűleg elrendelték, hogy az erdélyi hadak aug. 28-án táborba szálljanak,^[421] hová maga a fejedelemasszony is elindúlt, s hová utóbb maga a kormányzó is megérkezett, nem is sejtve, hogy tulajdonképen ott az ő letételére teszik meg az előkészületeket.

A véletlen Bethlennek segélyére jött. Katalin Szamosujvártt megbetegedett s emiatt a táborbaszállást el kellett halasztani. Pedig Erdély békéje Felső-Magyarország részéről csakugyan fenyegetve volt. Az Alaghy által felültetett hadak még mindig ott táboroztak a Tisza mellett s Bornemisza János már meg is tette az előkészületeket, hogy «lövő szerszámmal s egyéb hadi apparatussal» átkeljenek a vízen.^[422] De a kis gróf, a váradi kapitány s sógora Zólyomi, daczára a Katalintól s kormányától kapott tiltó parancsoknak, nem várták be a támadást, hanem mielőtt megindúlhatott volna, elibe siettek. Rájok nézve a hely jól volt megválasztva: mert Bornemisza hadai a Rákóczy által bírt területen nem voltak szívesen látott vendégek. A két «marczona» ifjú itt ezen a területen, Tokaj közelében, támadta meg Bornemisza háromezer emberből álló hadát s azt teljesen szétverte.^[423]

A kormányzó ha szívében örült is ennek a diadalnak, de hivatalosan megtagadta azzal minden közösségét, a felső-magyarországiakat meg akarta nyugtatni, hogy «minden híre és akarata nélkűl történtek ez állapotok», nincs abban «semmi híre, tanácsa, akarata». Midőn annak hírét meghozták neki, két csausz volt Szamosujvártt: egy Konstantinápolyból, egy a budai basától.^[424] Közölte velök a kapott híreket s megsürgette a portát, hogy hadaikat készen tartsák a német ellenség ellen.

Bethlen István felháborodásában Katalin is osztozott. Abban is egyet értettek, hogy a mozgalmat le kell csendesíteni. Közakarattal elhatározták, hogy a két ifjút meg fogják büntetni s e czélból Kolosvárra, szept. 21-re, egyetemes hadfölkelést hirdettek s a sereg vezérlésével Kapyt, a Prépostváry vejét bízták meg: tehát olyan embert, kinek hűségében a fejedelemasszony megbízhatott.

Szamosujvár alaprajza.

A kormányzó előzékenységének nagy oka volt. El akarta altatni Katalin gyanúját s időt akart nyerni, hogy Szamosujvárról menekülhessen. Mert ő itt nem érezte magát biztosságban. Már értesűlt, hogy megbuktatását tervezik, s arról is hallott valamit, hogy életére törnek.^[425] Föltehetjük, hogy ez a hír túlzott volt: de bírt a valószínűség látszatával s alkalmas volt arra, hogy benne aggodalmakat keltsen. Tudta, hogy Katalin kibékülése vele csak szín és ámítás volt, s ez nem a legelső kinálkozó alkalmat meg fogja ragadni, hogy szabadúlhasson tőle. Az alatt az ürügy alatt, hogy haddal megy fiára és vejére s lecsendesíti őket «kiszínlé magát» Szamosujvárból s a fejedelemasszonynyal együtt Kolosvárra sietett (szept. 20.), hogy ott a hadakat bevárja.

Ilyen módon megszabadúlt a legnagyobb aggodalomtól: életét legalább nem kellett féltenie. De nem szabadúlt meg minden aggodalomtól. Ezek a szamosujvári napok lidércznyomásként nehezedtek lelkére. Magyarország fegyverben. Hogy Bornemisza kudarczát Esterházy nem fogja boszúlatlanúl hagyni s hogy Katalin a nádort tőle telhetőleg támogatni fogja, arról is meg volt győződve. De ha már kenyértörésre kerűl a dolog, vajjon nem fogja-e a török a fejedelemasszony pártját fogni, s nem fog-e ennek pártja magában Erdélyben is felűlkerekedni, ez iránt aggodalmai voltak. Meg fogja-e magát tarthatni a kormányzóságban? s ha Katalin győzni találna, nem esik-e áldozatúl becsülete, jó hírneve? s nem fogják-e ellenségei jószágaiban is megkárosítani?

Hogyan szabaduljon ki ebből a hinárból, egész lelkét most ez a gondolat foglalta el. Azt látta, hogy most még, talán csak napokig, ura a helyzetnek, s módjában áll meggátlani, hogy ellenségei ne kerekedjenek felűl.

Hát jó. Ha ő nem maradhat meg a kormányzóságban, Katalin se maradjon meg a fejedelemségben. Ha nem tetszik Esterházynak a léczkirály, majd gondoskodik ő, hogy kapja meg a gólyakirályt. A mint ez elhatározással készen volt, a személyre nézve is csakhamar tisztába jött. Olyan ember, a kivel Prépostváryt, ellenségei jelöltjét megbuktathatja. Tehát, épen úgy mint ez, magyarországi ember.

Felső-Magyarországon a két párt: az, mely Bethlen Gábor haláláig az ügyek élén állt, de a resignatio alkalmával leszoríttatott s az, mely azóta a hatalom birtokában van, állandó harczban állott egymással. «Mostan akarják felvetni nemzetünknek, hazánknak, vallásunknak, veszedelmének fundamentomát». E szavakkal figyelmeztette Ibrányi Mihály Rákóczyt a zavargások kezdetén – s ez volt a nagy többség meggyőződése. S ezek tekintete egyenesen rá volt fordítva. Ha Alvinczy Péter, a kassai pap, már egy év előtt a jövő emberét látta benne, ez a meggyőződés legalább ennél a pártnál ez idő szerint már átalánossá lett.

S rá függesztette szemeit Bethlen István is. Hiszen Rákóczy Györgynek, a Zsigmond fejedelem fiának, még is csak több jogczíme volt, mint Prépostvárynak. A legnépszerűbb ember Felső-Magyarországon, gazdag és hatalmas, birtokában van az eszközöknek, melyekkel megválasztatását támogathatja. A kállaiak juliusi támadása idejében kezdődött vele a tárgyalás: ekkor a kis gróf hozta nevét szóba, s István úr nem volt idegen az eszmétől. De Rákóczy a levelet, melyet ez ügyben hozzá intézett, válaszolatlanúl hagyta s a dolog ezzel abban maradt. Az augusztusi támadás idejében, Bornemisza szétverése után a kis gróf 350 gyaloggal s Zólyomi 500 lovassal Patakra siettek, rábírni őt, hogy álljon a mozgalom élére. De Rákóczynak erős aggodalmai voltak: hogyan fogadja el ő a magyar király alattvalója az erdélyi fejedelemséget ennek híre és tudta nélkűl? hiszen ha hadakat kezdene toborzani, egyenesen pártütőnek bélyegeznék.

De a kormányzónak rögtöni segély kellett s előbb Torday, utóbb Puskás János által sürgette György urat, hogy indúljon el. Rákóczy erre sem mozdúlt: megizente Bethlen Istvánnak, hogy küldjön hitlevelet. Bethlen István pedig hallani sem akart hitlevélről. Hogyan állítson ki ilyent, mint az ország jogainak a fejedelemasszony után gondviselője, az ország tudta és beleegyezése nélkűl? De a két ifjú nem tágított s végre is létrejött köztük a kiegyezés. A Rákóczy által kívánt hitlevelet Zólyomi s a kis gróf írták alá, melyben kötelezték magukat, hogy Váradot Rákóczy kezébe szolgáltatják s viszont Rákóczy is hitlevelet adott nekik, hogy tisztükben s jószágaikban megtartja őket (szept. 30.).

S most már a főkérdés ilyen módon el lévén intézve, Rákóczy hozzá fogott az előkészületek megtételéhez.

Zár a zborói kastély egyik ajtajáról.