MÁSODIK KÖNYV.



Rákóczy 1631-ben vert pénzének előlapja.[426]

I. Rákóczy fejedelemmé választása.



NAGYVÁRAD nemcsak Erdélynek, hanem a hajdúságnak s Felső-Magyarország egy részének is kulcsát képezte. A szept. 30-iki térítvénynyel a kis gróf a várral együtt a kapitányságot is Rákóczy kezébe adta s ezzel őtet a helyzet urává tette. Egy korábbi térítvényben is, melyet két hét előtt, táborba szállás kezdetén állított ki a két ifjú,[427] már kötelezték magokat együttes működésre Rákóczyval; de ezzel a második térítvénynyel őtet Erdély egy nevezetes részének birtokába helyhezték s megadták neki a biztosítékot, hogy fejedelemmé választása elé sehonnan sem fognak leküzdhetetlen akadályt gördíthetni.

Ők, a magok részéről, nem is szándékoztak: mert nekiek is annyi érdekök volt Rákóczy megválasztásában, mint ennek magának. Kíméletet a nádortól nem várhattak, kinek terveit kétszer hiusították meg, nem a kassai kapitánytól, kinek hadait kétszer nyomták vissza rövid idő alatt. Még rosszabb sorstól tartottak, ha Erdélyben a Katalin pártja kerekedik felűl: meg voltak győződve, hogy ez a párt, támogatva a nádortól, az ország egyik sarkalatos törvényét, a szabad vallásgyakorlatot is megtámadja.

S valóban, ez az általánosan elterjedett meggyőződés tette népszerűvé a két ifjú vállalatát; mert ennek az egész elkeseredett küzdelemnek vallásháború volt a háttere. Épen azokban a napokban, midőn Katalin sógora, Gusztáv Adolf, diadalmasan nyomúlt elé Katalin testvérének, a brandenburgi őrgrófnak birtokain, hogy megmentse a protestantismust Németországon, tették meg az előkészületeket Erdélyben, hogy ugyanezen Katalint, titkos katholikussága miatt, a vallásszabadság biztosításáért, megfoszszák fejedelmi székétől, s indúlt meg Rákóczy magyarországi hadakkal, hogy ugyanennek a Katalinnak székét elfoglalja. A «két éretlen ifjúnak» – mint Esterházy nevezte a kis grófot és sógorát – épen vállalkozásuk népszerűsége biztosította a sikert.

Rákóczy szept. 17-én ment a kis grófék táborába; ez időtől fogva már együttesen működtek. Ugyanabban az időben, s épen az ő biztatásukra, Szolnoknál, Eger alatt, Gyulánál, hogy a keletkezhető bonyodalmakat megelőzzék, a törökök is táborba szállottak.[428] Pár nappal később az erdélyi hadak kezdtek Kolozsvár alá gyülekezni, hova Bethlen István és utóbb Katalin is megérkeztek. A harmadik pedig Esterházy volt, ki a felső-magyarországi vármegyéknek rendeletet küldött, hogy haladéktalanúl egyetemes fölkelést hirdessenek.[429]


Eger vára a XVII. században.[430]

Hanem mire Esterházy hadai felülhettek volna, a dologban nagy fordulat állott be. A Kolozsvár alá gyülekezett tábor neszét vette annak a törekvésnek, hogy a kormányzó fiai Rákóczyt akarják a fejedelemségbe ültetni, s ez különösen Katalin pártjában nagy rémületet okozott; mert már ezeknek Bethlen István lett jelöltjökké.

Ezzel a jelszóval nem volt nehéz hódítani: a Bethlen név varázsa még élt. A fordulat Bethlen Istvánnak sok aggodalmat okozott, hiszen Rákóczy meghívása leginkább az ő kívánságára történt s tulajdonkép ennek a tábornak lett volna feladata Rákóczy fejedelemségét keresztűlvinni. S most ez a tábor neki akarja felajánlani a fejedelemséget. A mint ezzel tisztába jött, azonnal írt fiainak,[431] hogy ha Patakról még nem mozdúlt volna ki Rákóczy, bírják rá, hogy «várjon csendesen helyében, míg az embereknek elméjeket itt expiscálhatja ember». De ha már kimozdult volna, vigyék Váradra: «onnan végezzen a statusokkal».[432]

Az öreg István úr azt gondolta, hogy ezzel a jó tanácscsal el van végezve a dolog, s ha már az ő megválasztása itt egyhangúlag keresztűlmegy, majd Rákóczyval is rendbe hozza ügyét. A választás ilyen módon előkészíttetvén, a tábori országgyűlés egyetemes országgyűléssé constituálta magát, Katalint szép szóval, fenyegetéssel, ígéretekkel rábírta, hogy mondjon le, s miután Bethlen István személyében a pápás urak is, hogy Rákóczy jelöltségét lehetetlenné tegyék, megegyeztek,[433] minden tiltakozása ellenére egyhangúlag fejedelemmé választották.

Erről az egész fordulatról Rákóczynak sejtelme sem volt. Kolozsvártól messze van Patak s mielőtt az új fejedelemnek a választás napján, nagy sebtiben fiához írt levele kézhez jöhetett volna, ő már megindúlt hajdúival, fogadott hadaival s a két ifjú seregével Debreczenbe, hova épen Katalin resignatiójának napján érkezett meg. Nyomában jöttek a hadak is Patakról, Szerencsről, Ónodról, s mikor tovább nyomulásra mindent előkészítettek, azon a napon, melyet Bethlen István Kolozsvártt letette esküjét a rendek kezébe (okt. 2-án), ő még csak annyiról értesült, hogy a kolozsvári tábor nem akarja az ő fejedelmi jelöltségét támogatni.

Az a tábor még nem volt Erdély, s Rákóczy épen nem volt hajlandó félúton megállani. Azonnal körlevelet küldött az összes erdélyi törvényhatóságokhoz, melynek határozott hangjából megérthették, hogy a kibonyolódásnak nincs más módja, mint az, ha Rákóczyt fejedelemmé választják: ő, «gubernator uramnak hittel való fogadásához bízván» indúlt el s most már gyalázatára, még ha életének el is kellene fogyni, még ha személyesen kellene is a portára mennie, nem fordúl vissza. Ne kényszerítsék hát rá, hogy fegyver által kellessék az ő szép szabadságokat bontogatni, inkább mutassák hozzá jóakaratjukat.[434]

Másnap megérkezett Váradra, s nagy pompával, fejedelemhez illő fénynyel megtartá bevonulását a várba. Itt már azután mindenről értesűlt: Katalin lemondásáról, Bethlen István megválasztásáról. Sem a kis gróf, sem Zólyomi nem haboztak egy perczig sem. Nagy hirtelen megtették az intézkedéseket, hogy Várad tartománya, Bihar-, Kraszna-, Közép-Szolnok- és Zaránd-vármegyék nemessége Rákóczy hűségére megeskettessenek, a kis gróf pedig a váradi katonaságnak és nemességnek színével Szolnokra ment öreg megbízott barátjához, Muharrem basához s ezzel együtt Budára indúlt, hogy mielőtt Erdélyből jelentés jöhetne, az ottani vezérbasát Rákóczy részére nyerje. Hasznára vált az ügynek, hogy a kis gróf ezt meg tudta győzni, hogy a két év óta tartó zavargásnak csak ez úton lehet véget vetni.[435]

Pedig e perczben úgy látszott, hogy épen Rákóczy jelöltsége fogja a háborút felidézni. A kolozsvári országgyűlés egész okt. 8-ig együtt maradt, s midőn hírt vett Rákóczy bevonulásáról Váradra, felhatalmazta a fejedelmet, hogy Bethlen Gábor hagyatékához, melyet ez rendkívüli szükség esetére hagyott az országnak, hozzányúlhasson,[436] a tábort Szamosfalváról Kolozsvár külvárosába helyezte át; Bethlen pedig hadainak szaporításáról gondoskodott, s egyúttal felkérte Alaghyt, hogy a császárnál tegyen lépéseket Rákóczy haza hívása érdekében.[437]

Másfelől Esterházy szept. 21-iki táborba szállási rendeletét olyan intézkedésekkel kísérte, mintha ő maga fegyveres kézzel akarná a mozgalmat elnyomni. Mikor még csak annyit tudott, hogy a két ifjú a hajdú-mozgalom élire állt, erős dorgáló leveleket küldött Erdélybe, hogy ott vegyék magokra ezek megbüntetését s ha nem képesek rá, vigyék végbe az ő segedelmével.[438] A mint az újabb fejleményekről, Rákóczy jelöltségéről értesült, még élesebb fenyegető leveleket írt mindenfelé, Révay Ferenczet Rákóczyhoz küldé, számon kérni tőle, hogy mit akar? hiszen «Erdély közönségesen nem kívánja őtet fejedelemnek»; fenyegette a hajdúkat, előkészítette a táborba szállás módozatait[439] s midőn tudomására jutott Rákóczy bevonulása Váradra, a táborba szállásnak napját is kitűzte.[440]

Tényleg pedig ez a nagy zaj és fenyegetőzés csak annyit jelentett, hogy ő szerette volna a mozgalmat ráijesztéssel elnyomni. A táborba szállás elrendelésével ő túllépte nádori hatáskörét, s ezt, minthogy a császár Regensburgban volt, csak a dolog sürgősségével menthette. Általában Rákóczy jelöltsége rendkívűl kellemetlenűl érinté, s hogy ezt meghiusítsa, sok mindenre kész lett volna, még Bethlen István fejedelemségének elismerésére is. Rákóczyhoz Keczer Andrást ultimátummal küldé: ha nem válik el a hajdúktól s nem tér vissza Patakra, magának tulajdonítsa mindazt a veszedelmet, a mi őtet éri. Ugyanakkor pedig Alaghy, az országbiró, a Lorántfy-lányok egykori gyámjának, Bakos Jánosnak fiát, Istvánt, Patakra küldte Rákóczynéhoz, feltárni előtte mindazt a veszedelmet, mely férjére a vállalkozás meghiusultából hárulna, s ez úton hatni az ő visszavonulására.[441]

Pedig ennek a sok fenyegetőzésnek nem volt komoly háttere. A törökök még mindig táborban voltak: Szolnoknál ezer, Gyulánál ötezer, Budánál háromezer s Eszéknél tizenötezer boszniai had.[442] Az első támadás akármelyik részről ezeket is bevonta volna a háborúba. Ezt pedig csakugyan nem volt czélja Esterházynak felidézni: de Rákóczynak sem.

Legkevésbbé azonban Bethlennek, mert az ő hada «mind nap és éjjel őrízkedett» az üstökvonástól. De ő azért még se mondott le a reményről, hogy talán sikerűlni fog neki megtarthatni magát a fejedelemségben. Tudta ugyan, hogy fiai, ezek az Absolonok – mint elkeseredésében nevezte őket – épen nem hajlandók megszegni hitöket, megsérteni térítvényöket, hogy ezek sorsukat a Rákóczyéhoz kötötték s még kölcsönpénzzel is segítették:[443] de arra számított, hogy épen ezen ferde helyzet fogja magát Rákóczyt hajlandóvá tenni a kiegyezésre.

S csakugyan Rákóczy tette meg az első lépést. Egyenesen haddal rontani az erdélyi hadra s fegyver alatt vinni keresztűl megválasztatását, bármennyire bízott is a pillanatnyi sikerben, a jövőre nézve nem tartotta ildomosnak. Előbb pártot akart magának teremteni s ügynököket küldött Erdélybe, kik a törvényhatóságokat részére vonják, magát Katalint is meg akarta nyerni, s felkérte, hogy tárgyalás kezdése végett küldje hozzá Kemény Jánost.[444] Végre október 10-én Bethlenhez intézett felszólítást, hogy «a keresztyén vérontás eltávoztatásáért» cedálna neki.

Lemondani a fejedelemségről? – ez a kívánat kellemetlenűl lepte meg Bethlent. Ő teljesen félreismerte Rákóczyt, azaz hogy nem ismerte ennek szívós, kitartó s minden akadálylyal megküzdeni kész jellemét. Nem számított arra, hogy ezt csak megtörni lehet, de nem engedékenységre bírni: s megkezdte vele a tárgyalást.

Ettől a percztől kezdve vesztett pere volt. Egy erős és hajthatatlan jellem, tele önbizalommal, egy gyenge és ingatag ember, ki mindig a pillanat befolyása alatt cselekedett, állottak egymással szemben. A mint Rákóczy futárja megérkezett, Bethlen azonnal kinevezte követeit: Apafi György tanácsurat, Lázár Istvánt s a segesvári királybirót; a Rákóczy György követei számára menedéklevelet küldött. S megtette a maga ajánlatát, megfordítván Rákóczy követelését: ő mondjon le a fejedelemségről s ennek fejében István úr Váraddal a Partium három vármegyéjét, mint kormányzóságot, átadja neki, a fogarasi uradalmat birtokába bocsátja, halála utánra pedig utódjává választatja.

Ez az ajánlat különösen hangzott: a részeket elszakasztani Erdélytől még ily alakban sem lehetett, ezt jól tudta Rákóczy, ki tanúja volt a küzdelemnek, melyet Bethlen Gábor közvetlenűl trónralépte után annak visszaszerzéséért folytatott. És hogy ezt Bethlennel megértesse, vejét, Zólyomyt küldte hozzá,[445] még pedig egy ultimatumszerű izenettel, s hogy szavainak nyomatékot szerezzen, hadaival a Meszesig nyomúlt.

Határozott válaszadásra Zólyomi sem bírta Bethlent. Még mindig reménykedett, hogy a porta meg fogja őt székében erősíteni, s hogy Rákóczy ellen a császár támogatását is megnyerheti. Ez utóbbi csakugyan bírt a valószínűségnek legalább látszatával, mert Kassán: Alaghy országbirónál, a nádornál s az udvarban a lehető legellenségesebb volt a hangulat Rákóczy iránt. Nem tudták megbocsátani neki, hogy császári alattvalói minősége daczára, a császár beleegyezésének mellőzésével akarta a fejedelmi széket elnyerni. Féltek, hogy Bethlen Gábor szerepére fog vállalkozni, s tudni akarták, hogy úgy osztozott meg az új fejedelemmel, hogy Kassával, mint székhelylyel, a hét vármegyét vegye birtokába,[446] úgy mint az elhalt fejedelem idejében volt.

Hanem ezekkel a reménykedésekkel szemben ott volt a komoly veszedelem: a Meszesig nyomuló had. Ettől fogva lépésről-lépésre engedett Bethlen: egymásután két követséget küldött Rákóczyhoz. Már arra is hajlandónak mutatkozott, hogy az ügy eldöntését új szavazás alá bocsátja, úgy hogy mindketten az ország elé álljanak, de Rákóczy előzetesen bocsássa ki Váradot kezéből.[447]

Ezt az ajánlatot nem lehetett komolyan venni. Hisz Várad kibocsátásával, Rákóczy a védelem minden eszközétől megfosztaná magát. Másfelől az is bizonyos volt, hogy így követküldésekkel nem fogják tisztába hozni a dolgot. De midőn a kis gróf által megnyert budai basa követe, Ali csausz, a kolozsvári táborba érkezett s megértette vele, hogy a basa támogatására nem számíthat,[448] utolsó kísérletképen Kassay Istvánt, Erdély leghíresebb jogtudósát s Gelejit küldte hozzá, s csak midőn ezek sem eszközölhettek ki semmit Rákóczynál, határozta el magát az utolsó, egyetlen czélra vezető lépésre, hogy személyesen találkozzék Rákóczyval Topán.

A találkozás okt. 23-án s 24-én Topán megtörtént, s «hosszas altercatio után» a kiegyezés is létrejött. Hat hétig tartó fegyverszünetet kötöttek; Bethlen Rákóczyt fiává fogadta, s kötelezte magát, hogy megválasztását előmozdítja; Rákóczy is megigérte, hogy minden birtokában megtartja Bethlent s Fogarast 100,000 forintban neki inscribálja, sőt e czélból 50,000 forintot is ad neki.[449] Hadait a szerződés megkötése után, a Meszes alól visszavezette Váradra.

Ezt a hat hetet kelle Rákóczynak felhasználni, hogy megválasztatását előkészítse s ez az idő állt Bethlennek is rendelkezésére, hogy ha lehet, megtarthassa magát a fejedelemségben. Mert ő, a kiegyezés által feszélyezve, nyilvánságosan ezt nem tehetvén, leplezve törekedett erre. A hadakat elbocsátotta ugyan (okt. 25.), «minthogy közel vannak», de «erős fenyíték alatt», hogy várják újabb felülési parancsát. Ugyanakkor török barátait, a szomszéd basákat úgy informálta, hogy Szolimán szultán athnaméja elrendeli, hogy más országba valót, tehát magyarországit sem szabad az országnak fejedelemmé választani.[450] S midőn pedig, négy nappal a topai kiegyezés után (okt. 29.) Sennyey Sándor szathmári kapitány, a korlátnok testvére, Kolozsvárra érkezett, azzal az utasítással, hogy az eddigi törvénytelenségeket tőle számon kérje, három napon át tárgyalt s ez idő alatt kiegyezett vele. Sennyey kezébe vette ügyét a nádornál s hogy ezt Bethlennek nyerje, újabb utasítások megszerzése végett Haller Istvánt küldötte hozzá (nov. 1.).

Sennyeyvel csaknem egy időben érkezett Rákóczyhoz s a hajdúkhoz Keczer András, a nádor ultimatumával. Már elkésett: a dolgok további fejlesztése egészen Rákóczy kezében volt letéve s ő erős és biztos kézzel adott irányt az eseményeknek. A legfőbb tényező, Katalin, már meg volt nyerve. Hiszen Rákóczy jegyezte el őt Bethlen Gáborral, ő kísérte új hazájába s most örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy vele tárgyalhasson. Hozzáküldte, kívánsága szerint, Keményt, ezt a fiatal embert, kiben Rákóczy fölismerte az államférfiúi tehetségeket, s kit ez egészen részére nyert; mert ő tisztán látta a helyzetet, hogy Katalin mindenre kész, hogy az öreg István úron bosszút állhasson s a húnyó naptól a kelő naphoz fordúlt.[451] Rákóczy ajánlatait oly sikerrel tolmácsolta asszonyánál, hogy az épen az napon, melyen Sennyey Kolozsvártt pattogott (okt. 29.), állította ki a térítvényt, hogy jogát a fejedelemséghez Rákóczyra ruházza s őt fogja támogatni,[452] sőt testvérét, a brandenburgi választót is fölkérte, hogy ő és sógora, Gusztáv Adolf, karolják fel Rákóczy ügyét s vegyék őt pártfogásukba.[453] Ez oldalról s a törökök részéről is meg levén nyugtatva, reménynyel eltelve küldte Usz Istvánt a nádorhoz, válaszszal a Keczer András által hozott ultimatumra.

Ő nem lett volna idegen a kiegyezéstől, föltéve, hogy Esterházy ne gördítsen akadályt megválasztatása elé. A nádor épen ezt akarta meggátolni. S egyetértésre nem juthattak; mert kiengesztelhetetlen gyűlölet választá el őket egymástól. Az elvakulásig erős és szenvedélyes a nádoré, s épen oly erős Sárospatak uráé is; de míg az első tetteiben nem ismert féket, az utóbbi mindig ura volt indulatának. S ezért a diadal a két nagy ember párbajában Rákóczyé maradt.


Usz István aláirása.

A magyarországi hadak a nádor által kitűzött határidőre (nov. 20-ára) már kezdtek gyülekezni. Haller is megérkezett s az erdélyi dolgokról tüzetes jelentést tett. Ez által még jobban felingerelve, Esterházy a császárhoz küldött felterjesztéseiben ugyancsak sürgette az engedélyt, hogy támadólag léphessen fel.[454] Haddal fenyegette az erdélyi rendeket is, kiknek szemökre lobbantotta, hogy egy fejedelmet letettek, másikat megválasztottak s most harmadik után néznek. Miféle szabad választás ez, kérdi, mikor ez a harmadik fegyverrel kényszeríti rá őket? Gondolják meg, hogy mit csinálnak, mert Rákóczy a császár hittel köteles alattvalója, s ha vajjon elszenvedheti-e ez a méltóságán ejtett csorbát? Jobb lesz felvilágosítni a császárt Katalin elmozdításának okairól, s higyjék el, hogy kegyelmesen fogja elbírálni tettöket.[455] Bethlen számára a császár azonnal kiállította a consensust s Hallert ezzel visszabocsátották. Arra építették tervüket, hogy a rendeket Bethlen pártjára vonva, «az erdélyiekkel Rákóczy uramat megtréfáltassák», hogy aztán majd ők békéltessék ki őket.[456]

Pár nappal Haller után megérkezett Usz István is, Rákóczy követe, s a nádor mind a kettőt egymás után bocsátotta el, bő tanácsokkal s kimerítő memorialékkal ellátva. Az elsőt nov. 22-én. A szemrehányások hosszú sorát azzal enyhítette, hogy Bethlennek megerősítését kilátásba helyezte, mert ő szabadon választatott; de tiltakozott a Rákóczyé ellen, mert ez a szabad választás felforgatása volna. S minthogy ott fenn híre járt, hogy Rákóczy a svédek támogatását keresi,[457] figyelmeztette őket, hogy ne vegyenek példát a múlt időből, «mert mint az ég az földtől, úgy különböz mostani állapatja császárnak az régitől, holott sok országok és más királyok ellen való győzedelmes fegyvere most kezében van, levervén minden ellenségeit».[458] De hogy Haller ne juthasson be Erdélybe, arról gondoskodott Rákóczy,[459] elrendelvén, hogy ha Erdélybe akarna jőni, feltartóztassák.

Usz Istvánt nov. 25-én látta el memorialéval. Ez volt második ultimátuma s még élesebb, mint az első, a Keczer által hozott. Ha visszafordul, leülteti a hajdúkat, elválik az ifjaktól, a töröktől, szóval, ha földig alázza magát, kilátásba helyezte, hogy ő Felségénél érdekében közben fog járni. Különben megsemmisítéssel fenyegette.[460]

Sokkal higgadtabban ítélte meg a helyzetet Pázmány. Ellenezte a nádor intézkedését, hogy a király megkérdezése nélkűl rendelte el a táborba szállást, s még kevésbé tetszett, hogy eltitkolta a török izenetét: «ha hadaival Kassa felé megindúl, ő is elpusztítja Nyitravármegyét; ha átlépi a Tiszát, ezt hadizenetnek fogja venni». Ajánlja a királynak: maradjanak nyugodtan, különben is attól tart, hogy mindennel elkéstek.[461]

Pázmánynak igaza volt: ez a sok mindenféle intézkedés elkésett. Pedig Bethlen is a maga részéről ugyancsak mindent elkövetett, hogy Rákóczyt engedékenységre bírja. Mint korábban az elhamarkodott meghívást, most a topai egyezkedést bánta meg: mégis csak szeretett volna fejedelem maradni, s a választó országgyűlés összejövetele előtt óhajtotta volna székét biztosítani. Úgy értesűlt a portáról, hogy már ki is van nevezve a kapucsi pasa, ki a botot és zászlót meghozza neki[462] s ő azonnal követséget küldött a portára, föltárni az újabb helyzetet, hogy ő Rákóczy támadása miatt volt kénytelen új gyűlést hirdetni, mely közte és Rákóczy közt válaszszon, de szemben ezzel megértetni törekedett a nagyvezírrel, hogy ha most magyarországi úr lesz fejedelemmé, «elvesztik az országot hatalmas császár hűsége alól», mert ezt a béke felbontása követné. Legyen hát készen a porta, tiltsa el Rákóczyt, hogy fegyverrel ne jőjjön az országra, s hasonló tilalmat eszközöljenek ki a nádortól is.[463]

Még magánál Rákóczynál is tett kísérletet. Kassay Istvánt bízta meg, hogy levélben tárja fel előtte a helyzet veszélyes voltát: «nem mindenkor szerencsés embernek az sebes habok ellen tusakodni», ne küzdjön a két császárral, gondolja meg, hogy a «statusok részéről is akadályi vannak, fogadja el Váradot és Biharmegyét, mely szép herczegség lehetne» s küldje be Chernelt a tárgyalások megkezdésére.

De Rákóczy nem küldte be Chernelt. Sem a nádor fenyegetése, sem Bethlen esengése nem ingatták meg. «Ha én csak az Bodrog partján tudtam volna, hogy ő kegyelmét választotta az ország fejedelemmé,» – izente Kassaytól – «megtértem volna. De most már vissza nem mehetek, mert nem jóakaróim régen kívánták ezt az alkalmatosságot, melylyel megejthettek volna.»[464] Attól, a mivel leginkább fenyegették, hogy a két császár ellen nem lesz képes fentartani magát, épen nem tartott: hisz a két császár közűl az egyik már részére van nyerve, s ez a másikat vissza fogja tartani a támadástól. De ezenkívűl is mindent úgy elő akart készítni, hogy megválasztatása esetére meglepetéstől ne tarthasson. Patakot neje erősítette, ő maga gondoskodott, hogy a hajdú-városokban legyen elegendő had, seregét szaporította s a magyarországi Részekben úgy helyezte el, hogy minden perczben összehívhassa.

S ez intézkedéseivel egy időben a kis gróf által már Rákóczy részére megnyert budai basa nagy divánra gyűjté össze Budára Abaza Mehemet bozsnya-basát, Ibrahim tömösvári, Bekir kanizsai, Murad egri beglerbégeket, Mehemet esztergomi, Muharrem szolnoki basákat, egy egész sereg főemberrel, vitézzel, s ezek egyhangúlag elhatározták, hogy az erdélyi fejedelemséget Rákóczy Györgynek kell adni, meghagyván Bethlen Istvánt a kormányzóságban. E határozatot a kadi elé terjesztették, ki a választást megerősítette s a fetvát kiállította.[465] Ezzel a porta magatartása el volt döntve; s a hírrel a török főurak közűl többen Váradra útaztak.

II. A kassai béke.



MIRE a Bethlen István által Segesvárra nov. 26-ára hirdetett országgyűlés határideje elérkezett, Rákóczy már teljesen befejezte előkészületeit. Ismerte az erdélyiek hangulatát; jól tudta, hogy ezekből a zaklatott, zavaros viszonyokból, melyeket nehány úr nagyravágyása táplált, szeretnének kibontakozni, számított azokra, kik még a korábbi időkből barátai voltak, bízott a Részekben, melyet már magáénak mondhatott, de tartott attól, hogy az utolsó mérkőzésben az ellenpárt még egyszer összeszedi erejét. Gondoskodni akart arról, hogy ez a párt is tisztában legyen azzal, hogy ő visszalépésre nem bírható. Két követet küldött erre az országgyűlésre, Serédy Istvánt és Vetéssy Istvánt, kiket megbízott annak kijelentésével, hogy ő nem alkuszik. Kínálják Váraddal, három vármegyével, Fogarassal s az ország generalisságával: azok nagy része úgyis az övé s vér nélkűl nem adja ki. Ő Bethlent nem fogja szolgálni, – ha ő nem kell, adják a fejedelemséget vissza Katalinnak, azt szívesen szolgálja. Nyugtassák meg Kornist s a katholikusokat, hogy ő nem fogja őket vallásukban háborgatni. De ígéretek, adományok tételétől tartózkodjanak, neki ilyen módon megvásárolt szavazatok nem kellenek: azok úgy sem volnának megbízhatók.[466]

Ezt az utolsó pontot Serédyék – mint Kemény írja – nem tartották meg.[467] De az úgysem döntött. A helyzet mindenki előtt tisztában állhatott: csak Rákóczy és Katalin közt lehetett választani; mert Bethlen István már teljesen lejárta magát.

Erre a segesvári országgyűlésre se Zólyomy, se a kis gróf nem voltak meghíva, s nem is jelentek meg azon.

Mennél közelebb jött a választás napja, az ellentét a «két Absolon» és az öreg úr közt annál élesebbé lett: nem tudta megbocsátani nekik, hogy «Dávidot» nyakára hozták. De hiába bosszankodott, az eseményeket nem tartóztathatta fel. Azok, kik személyéhez ragaszkodtak, még egy kísérletet akartak tenni, hogy, mint mondák, mennél tisztességesebb visszavonulást biztosítsanak neki, s egy értekezleten azt az ajánlatot tették, hogy válaszszák meg újra, mire ő rögtön lemondana. És ha nem mondana le, válaszolt a többség, «azután revocálni késő lenne».[468]

Ebből a határozatból láthatta jövendő sorsát.

A mint megnyílt a gyűlés, – pár nappal a kitűzött határidő után – «Bethlen István elbúcsúzék a fejedelemségtől s a statusoknak hozzá való kötelességeket felszabadítá».

Azután felolvastak egy, a portáról jött szultáni fermánt, mely meghagyja a rendeknek, hogy Rákóczyt válaszszák fejedelemmé.[469]

Maga a választás decz. 1-én történt. Első szavazat a Bethlen Istváné volt, azután következett a Kataliné, mint elsőé a főméltóságok közt. Követe, Kemény János, felmutatta asszonyának felhatalmazását s utasítását s kimondá ennek szavazatát: «Rákóczy Györgyöt választja, ismeri fejedelmének, a maga igényét is ráruházza, s minden értékével megvédi.»

Erre Rákóczy közfelkiáltással fejedelemmé választatott.[470]


Rákóczy György egykorú arczképe.[471]
Egykorú metszetről.


A mint a választás megtörtént, a tanácsurak megbízásából Nagy Pál Kékedy Zsigmondot még aznap Rákóczyhoz küldé Váradra, tudatni vele az eredményt.[472] Azután hozzáfogtak a választási feltételek szövegezéséhez. Mindenekelőtt Bethlennek biztosítottak tisztességes visszavonulást: a két első ponttal megnyugtatták, hogy az új fejedelem «előbbeni uraságában, javaiban, jószágaiban» minden támadás ellen megvédi, méltóságát, becsületét se ő, se alattvalói nem sértik s mindenféle adományát megtartják. A többi feltételek a rendesek voltak: a portától nem szakad el, a császárral s a többi szomszédos országokkal megőrzi a békét, az ország jogait, kiváltságait megtartja, a szólásszabadságot megvédi stb. E feltételeknek Váradra vitelével egy «tíz uras emberből» álló küldöttséget bíztak meg.

Nagy Pál levelét Rákóczy decz. 3-án kapta meg. Meg volt elégedve az eredménynyel s sietett örömét nejével megosztani, ki az napon, melyen a hírt kapta (decz. 6.), «estig lőtette az örömet Patakon».[473] Sietett Alaghyval is tudatni,[474] kit a híradás nagyon kellemetlenűl érintett s megvalósulásához, mert el sem akarta hinni, a legképtelenebb agyrémeket kötötte.[475] Nemsokára (decz. 7-én) megjött Váradra az erdélyi küldöttség is, melyet «sok öröm- s ágyúlövésekkel» üdvözölt Rákóczy, ki elfogadván a pontokat, készületeket tett új hazájába menetelre. Ez a hír még nagyobb rémületet okozott a nádornak: «az új conditiókat, elhittem, kész lesz acceptálni, mivel megtartani nem akarja. Egyébaránt nem volna difficultas nélkűl az dolog, de Bethlen (t. i. Gábor) esküvésre, hazugságra s hitetlenségre annyira megtanította ezeket, hogy majd úgy tudják, mint az ételt, italt.»[476] Hát ily elvakultság mellett gondolható-e kibékülés?

Ha talán akkor, midőn Alaghynak írt, Rákóczy ezt még nem tartotta lehetetlennek, csakhamar kiábrándúlt. Az erdélyi követek után nem sokkal megérkezett Usz István is, a nádor második ultimatumával, ezzel az elég éles hadizenet-félével. Egész nyugodtan válaszolta erre Rákóczy a nádornak, hogy ő akkor akar támadni, mikor sehol sincs ellenség, várjon legalább addig, míg követet küld a császárhoz;[477] ugyanakkor felszólította a szomszédos vármegyéket, hogy tiltakozzanak a nádornál a hadak lehozatala ellen;[478] végre Pázmányt kérte fel közbenjárónak a császárnál (decz. 16.). Más oldalról pedig a budai basa is kijelentette, hogy az Eger közelében felállított török tábor a hajdúkat minden, a császáriak részéről jöhető támadás ellen meg fogja védeni.[479]

Ily módon minden eshetőséggel szemben biztosította magának, hogy a beigtatási ünnepélyre bemehessen Erdélybe, a nélkűl, hogy oka lehetne valami meglepetéstől tartania. A budai basa követei, Muharrem és Recsep nála voltak s úgy intézkedett, hogy ezek utána egy nappal induljanak Váradról.[480] Decz. 20-ára hirdette ki Bethlen az országgyűlést Rákóczy beigtatása végett, ki Zólyomyt Várad őrzésére hátrahagyva, elindult a kis gróffal. Kolozsvártt a város «nagy solennitással, énekléssel, taraczklövésekkel fogadta, mely éjféli két óráig tartott». Másnap tovább utazott: decz. 23-án a kormányzó és az ország Szent-Imréig eléje mentek s bekísérték Fejérvárra.

Rákóczy teljesen meg volt elégedve fogadtatásával, s meg azzal is, a mint karácson szombatján ünnepélyes beigtatása véghezment (decz. 24-én). Az ünnepélyek sorozata, a fejedelmi székesegyházban, az ő eskületételével kezdődött, melyet Bethlen István könnyes szemekkel hallgatott végig. Követte azt a rendek homagiuma, s a conditióknak törvénybe igtatása. Nagy megelégedéssel s örömmel fogadták első intézkedését: «minden rendbeli tisztviselők előbbi hivatalukban megmaradtak minden háborgatás nélkűl». Ezzel sok aggodalom lett eloszlatva. A beigtatás napján megvendégelte az országot s harmadnap múlva Bethlen István is megvendégelte a fejedelmet. Erre fiát, ifj. Bethlen Istvánt is meg kellett hívnia; de ez egyet a gazda hidegen fogadta, még kezet sem adott. A fejedelem ki akarta őket békíteni, s a végrehajtással a meghalt fejedelem udvari papját, Gelejit s a cancellárt bízta meg: «de csak nagy nehezen vették rá».[481] A közbejött karácsonyi ünnepek miatt a tanácskozásokat szakadozottan lehetett folytatni, s a törvénykönyvvel csak deczember 29-ére készűltek el. Szokatlanúl terjedelmes bevezetés magasztalással emlékezett meg Bethlen Istvánról, de megnyugvással szemlélte az új fejedelemben Dávidot, ki hivatva van az ország nyugalmát és békéjét helyreállítani. Az a két czikk, melyet alkottak, a két császárral megtartandó békét hangsulyozta s elrendelte, hogy a homagium országszerte tétessék le.

Az első fejedelmi jog, mit Rákóczy gyakorolt, a törvények megerősítése volt, s első intézkedése fejedelmi székének biztosítását czélozta: meghagyta a búcsúzó rendeknek, hogy teljesen felkészűlve várják a táborba szállásra vonatkozó parancsait. Egyúttal Zólyomy táborának erősítésére ezer gyalogot s háromezer lovast küldött,[482] nem támadás végett, hanem a nádor lehető támadásának meghiusítására. Békére volt szüksége, hogy hivatalában megerősíthesse magát, s még aznapon (decz. 29-én) tudatva a császárral inauguratióját, bejelenté, hogy főkövetséggel akar hozzájárúlni, s ennek számára menedéklevelet kért, melynek kieszközlésére Gávay Pétert Bécsbe küldötte. Közölte ez intézkedését Esterházyval s Alaghyval is, azon hozzáadással, hogy Gávay visszatértéig ő Felsége részéről minden ellenkező igyekezetek távoztassanak el.[483] Követekűl Kovachóczy korlátnok, Mikó s a nagyszebeni királybíró voltak kiszemelve.[484]

Békéről azonban Esterházy egyelőre hallani sem akart, daczára, hogy ugyancsak válságos volt az ő helyzete. Pénzt, katonaságot s felhatalmazást sürgetett nap nap után Bécsből, de sokáig semmihez sem juthatott.[485] Esterházy a hajdúmozgalmat nagyon veszedelmesnek tartotta, s abban, hogy ezek Rákóczyhoz csatlakoztak, épen akkora sérelmet látott, mint magának Rákóczynak engedély nélkűl való távozásában. Úgy hitte, hogy csak a hajdúk leverése után sikerűl Rákóczy megbüntetése. De a kormány több tagja s kivált Pázmány, békés úton kívánta elintézni a dolgot, nehogy a küzdelembe a török is bevonassék.[486]

Valóban, Pázmány jóindulattal viseltetett Rákóczy iránt, kinek testvéréhez, Pálhoz, benső barátság kötötte. Ennek a kettőnek köszönhette ő sok kényes ügynek elintézését, sok félreértésnek eloszlatását. Most is jött Pázmánytól válasz, decz. 16-iki levelére, melyben, hogy tudhassa magát mik ellen védeni, felsorolja az ellene emelt vádakat. «De könnyű lesz» – mondja – «ő Felségét complanálni s békességre vinni a dolgokat,» csak mindenekelőtt szabadítsa fel a hajdúkat a neki adott hűségesküje alól s térítse vissza őket a császár iránti hűségre: így kiváltságaikat is megtartják.[487]

Annyit mindenesetre láthatott Rákóczy e levélből, hogy Pázmányra jövőben is számíthat, habár ezt a feltételt épen nem volt hajlandó teljesíteni. Mert hogyan szállítsa le ő a hajdúkat, még mielőtt megkapta volna a biztosítékot, hogy ő Felsége hajlandó elismerni? Hiszen az általa ajánlott mód sokkal egyszerűbben és biztosabban vezethet békéhez: engedjen ő Felsége fegyverszünetet s kezdesse meg a tárgyalásokat követeivel, kik azonnal útra kelhetnek, a mint ezek praecursora, Gávay Péter, visszaérkezik hozzá.[488]

A nádornak már kezében volt a felhatalmazás a zavarok lecsendesítésére, de oly feltétel alatt, hogy Erdélyt ne támadja meg, okot ne adjon a töröknek a béke felbontására s még Rákóczy személyére vonatkozólag is a császár magának tartá fenn a végelhatározást.[489] Végre is kezében volt, akart is azzal élni, s Bicséről (decz. 26-án) Kassára, január 17-ére összehívta a felsőmagyarországi rendeket, ezek közt magát Rákóczy Pált is, egy csomó főúrral.[490] Épen ekkor értek hozzá a felsőmagyarországi megyék követei s ezek is sürgették, hogy siessen közéjök a mozgalomnak békés úton leendő lecsendesítésére. A nyitrai táborral, mely nem volt valami derekas had, mert a téli táborozás fáradalmainak nem szívesen tették ki magukat az emberek, rossz útakon, nagyon fáradságos menettel, január 8-án Lőcsére érkezett,[491] hol nehány napig megpihentette hadát. Január 12-én ebédre Sárosra, Rákóczy Pálhoz rándult ki. Másnap (jan. 13-án) Eperjes felé folytatta útját hadaival s harmadnapra Kassára érkezett. A felsőmagyarországi rendek már együtt voltak, de a hangulatot itt békésnek találta. Még azt is meg kellett engednie, hogy a vármegyék válaszoljanak a Rákóczy levelére s belenyugodnia a rendek azon óhajtásába, hogy mind Rákóczyval, mind a hajdúkkal békés úton kísértsék meg a kiegyenlítést.[492] Ehhez járult a porta magatartása. A nádor sürgetésére a császár Lustrier Sebestyént s Liptay Imrét a budai basához küldé azzal a megbízással, hogy igyekezzenek ezt meggyőzni a hajdú-mozgalomnak s az erdélyi fordulatnak káros voltáról; de több napi tárgyalás, többszöri kihallgatás után (jan. 14.) kikapták a választ, hogy Rákóczy megválasztása a törvényes formák megtartásával történvén, a porta nem engedi megtámadtatni őtet, s a hajdúk is régi határaikba fognak visszaállíttatni. S míg ők ilyen kedvezőtlen eredménynyel bocsáttattak útra, Rákóczy épen akkor odaérkezett követe azt a megnyugtatást nyerte, hogy megtámadtatása esetében számíthat segélyre.[493]


Nyitra vára a XVII. században.[494]


Lustrier és Liptay aláirása.[495]


Esterházy, még e kedvezőtlen kilátásoktól eltekintve, sem lett volna képes fölvenni a harczot a jól fegyelmezett hajdúkkal s Rákóczy erős és számban is túlnyomó hadaival. Sokáig hiában sürgette a pénzt s a dragonokat: még saját ott levő hadait is csak kölcsön vett pénzzel fizethette.[496] Nem tehetett mást, mint lehetőleg húzni-halasztani a dolgot. Ez alatt Gávay, a fejedelem futárja, Patakra s onnan (január 11-én) Kassára érkezett, de a kassai generalis, Forgács Miklós, nem engedte tovább útazni addig, míg a nádor meg nem érkezik.[497] Azután sem mehetett tovább: a nádor a tárgyalások menetét nem akarta kezéből kiereszteni. Az ő terve az volt, hogy Rákóczyt és a hajdúkat elválaszsza egymástól, mert így könnyebben remélt czélt érhetni.[498]


Forgács Miklós arczképe.[499]


Csakhogy ez a terve nem sikerűlt. Bizonynyal nem lett volna idegen a békétől, de olyantól, melynek feltételeit ő dictálhatta volna, s míg ennek lehetetlenségéről meg nem győződött, békésnek mutatta magát Rákóczyhoz írt leveleiben. «De édes uram,» – írta Lorántfy Zsuzsánna – «ne higyjen kegyelmed megbékélt ellenségének; mert ha isten engedné, bizony kitöltenék bosszújokat. Ha alájön, gazdálkodom neki».[500] «Igen megcsendesedett» – írta róla Chernel is[501] – «és azért jött alá, hogy mindent szép és jó móddal, nem fegyverrel, hanem tracta által vigyen véghez», mert «korpa közben magát nem elegyíti» – értvén a korpán «Zólyomyt és a vele valókat».

Valóban nemcsak a pataki vár volt megerősítve, hogy kiállhasson egy véletlen ostromot, hanem Rákóczy is készen várta, hogy gazdálkodjon neki. Első gondjai közé tartozott bejelenteni a portán beigtatását s az évi adóval és ajándékokkal beindította, Mehemed aga kíséretében, (jan. 9-én) az országos követséget, melynek élén Keresztessy Pál állott, a portára, egyik tagja Herczeg Zsigmond s az állandó követ (kapikiha), Szalánczy István volt; az athnaméra, Katalin segélyével, bizton számított, kit egy Fejérvártt tett látogatása alkalmával nagy kitüntetéssel fogadott. Kiadta a rendeletet, hogy az ország hadai január 20-ára Kolozsvárra gyűljenek, hova maga is elindult január 21-én s másnapra meg is érkezett. Mindenre el volt határozva: «vagy legyen békesség, ne ijeszgessenek gyakorta,» – írá egy megbízott emberének – «vagy ugyan körmös leszek: nyúljunk egymáshoz». A hadakat a szilágysági úton indítá Váradra s maga (jan. 25-én) a körösvölgyi útat választá. Megelőző napon Pázmányhoz emlékiratot küldött, hogy czáfolhassa meg az ellene szórt rágalmakat s győzhesse meg a császárt, hogy ő kész a hajdúkat visszabocsátani ennek hatósága alá.[502] S ez emlékiratot a császárnak azonnal megküldte Pázmány, kiemelve saját jelentésében, hogy ő Felsége katonái a szerencsi uradalomban már megkezdték a prédálást: Rákóczynak száz hordó borát elvitték s negyven gabonás vermét kiürítették, nem helyeselve, hogy az ő Felségéhez küldött követ visszatartatik. Ajánlá, hogy Questenberg Herman, vagy más valaki által küldjön utasítást a nádornak.[503]

Mielőtt Rákóczy kiindult volna Váradra, már megtette az intézkedéseket, hogy családját kihozassa Patakról. De azt vigyázva kellett tennie, mert a nádor hadai e város körűl tanyáztak: Újhelyen, Liszkán, Tokajban, s a fejedelemasszony «méltósága szerint, feles úrasszonyok és sok vitézlő rendnek késérésekkel» indulhatott el. A Tisza jege már átalállott s így a zajlás nem képezett akadályt. De hogy nem fog-e rossz vért szűlni, hogy a «császár országát nagy seregekből álló zászlós hadaival keresztűl-kasúl nyargaltatja», erről kelle megbizonyosodni, s e végett a nádorral tárgyalásokat kezdeni. Gondolhatólag ebben nem volt semmi akadály s Rákóczy még útközből követséget küldött nejéhez: Zólyomyt, Mikót és Kékedyt, kik Chernellel együtt alákísérjék (január 28.). A maga nevére vert új aranyakból 300-at nejének küldött, oly megbízással, hogy a három kísérő úr közül mindeniknek 40-40-et adjon s azonkívűl finom borokat. Nejének «32 ezüst tálat, tizenkét egybenjáró pohárt, tizenkét fedeles kupát» küldött s felügyelettel a várra Reöthy Orbán ledniczei praefectust bízta meg, kinek kezéhez, hogy a zsold-fizetésben hátralék ne legyen, a vitézlő rend számára elegendő pénzt utalványozott,[504] szívére kötvén, hogy a szegénységet, mely a háború miatt sokat szenved, szénával és buzával gyámolítsa.[505]

Rákóczy eleget tett a deczemberi fejérvári országgyűlés határozatának, midőn meg akarta kezdeni az alkudozást a császárral Gávay által, s midőn Lónyay Zsigmond által arra akarta bírni a nádort, hogy épen ő engesztelje meg a császárt.[506] A nádor e helyett visszabocsátotta Gávayt azzal az értesítéssel, hogy neki teljhatalma van tárgyalni Rákóczyval s még ha fölmennének is a követek, hozzá küldetnének vissza.[507] Rákóczy sietett erről értesítni Pázmányt s a császárhoz előzékeny hangon írt levelét hozzá küldé kézbesítés végett. «Nem kellene ezt az embert» – írta Pázmány a császárnak – «kétségbeesésbe hajtani, hiszen végre is minden ügy Felséged elé kerűl. Ő már tényleg fejedelem s arra nincs ok, hogy a fejedelmi czím megtagadtassék tőle, miután Katalin lemondott és azt ráruházta».[508] A következmény megmutatta, hogy Pázmány nagyon jól védte Rákóczy ügyét az udvarnál.

Rákóczy, mint ígérte, Gávay visszajötte után bejelentette a nádornál követeit: Kovacsóczyt, Mikót és Gorgiást.[509] Ezek azonban nem indulhattak el azonnal, mert még egy ideig a menedéklevél felett folytak a tárgyalások s minthogy időközben a nádor Szathmárra, Kállóba újabb hadakat küldött és Rakamaznál sánczot csináltatott, Rákóczy Tholdalaghy Mihályt Budára, a nagyvezérhez küldé, hogy ez tőle segélyt kérjen, mit a budai basa készségesen meg is ígért.[510]


A Kassára küldött követek aláirása.



Kassa városa a XVII. században.[511]



Kassa.
Cserna Károly eredeti felvétele után.

Rákóczynak távolról sem volt czélja a törököt bevonni a küzdelembe: ő ezzel csak nyomást akart gyakorolni Esterházyra, ki ezt az alkalmat az ő teljes megalázására szerette volna felhasználni, azaz, mint ő ezt magyarázta, olyan békét csinálni, mely példa legyen jövőre s a császár méltóságát is «helyben állassa».[512] De Rákóczy nem akarta, hogy megalázzák: védte magát, a hogy lehetett. Leveleiben, melyeket Pázmányhoz írt, nyugodt objectivitással állítá össze törekvéseit, hogy tisztességes békét köthessen, első lépésétől kezdve Váradra érkezése után, midőn Farkas István által kért fegyverszünetet. De ez a védelem szemmel láthatólag idegessé tette Esterházyt. Kifakadásai, Sennyey cancellarhoz írt leveleiben mind élesebbekké lesznek: vádol, gúnyol, szid; majd lemondással, visszavonulással fenyegetőzik, hálátlanságot, írigységet vet azok szemére, kik circulusait zavarják. S épen ennek köszönhette, hogy lépésről-lépésre szoríttatott vissza.

A mint az erdélyi követek Kassára értek, mindjárt éreztetni akarta velök, hogy kegyelemre kell magokat megadni. Udvariason fogadta őket a maga otthonában, megvendégelte, tekézett velök, szóval maga volt a szeretetreméltóság: ekkor vendégei voltak. De a tárgyalások óráiban, midőn Rákóczy személyét képviselték, rideg, szigorú, visszautasító emberré lett, mert a fejedelem az ő szemében csak egy lázadó volt. Tárgyalt ugyan folytonosan, de fegyverszünetről hallani sem akart. Testvérét, Pált, Tokajba, Sennyeyt Szathmárba küldte, hogy onnan tetszés szerint támadást intézhessenek.[513] Bár csekélyelte a «pálczát, mit kezébe adtak», nem engedett. Február végén a követek már arra is ráállottak, hogy Rákóczy kiviszi hadait a császár ditiójából s ő is vigye ki a fejedelmi ditióból; de hallani sem akart róla. Így bánt a tractával is. Maga Esterházy írja: «nagy szelíden kezdének az erdélyi követek beszélgetni s egyszóval minden kívánságok csak az lén, hogy Rákóczy Erdélyben és a maga jószágában maradhasson békével és abban császár urunk ne bántassa, s legyen meg az Erdélylyel való confoederatio és amaz átkozott amnestia is, az ki minden gonoszságnak magva. Így azért, ha az régi úton akarunk megmaradni, ezt egy nap elnyerhetjük.»[514]

De hisz ő épen a régi úton nem akart megmaradni. S hogy nagyobb nyomást gyakorolhasson Rákóczyra, az előleges tervezetet felküldötte Bécsbe, megerősítés végett.[515]

De még egyelőre nem érezte magát elég erősnek, hogy támadólag felléphessen. Várta a Bécsbe küldött pontok megerősítését, a dragonokat és várta a pénzt, mert az a had, mely rendelkezésére állott, még mindig gyöngébb volt a Rákóczyénál, hanem azért kisebb kicsapásokra mégis elegendő volt. Átlépte az a Tiszát, véletlenűl megtámadta a fejedelem hadát (márczius 4.) s egy csomó székelyt levágott. A kölcsönt az is azonnal visszaadta: a kit megkaphattak a kassai hadból, levágták.[516]

Rákóczyt az ily apróbb boszantások nem zavarták. Azonnal írt Pázmánynak, s minthogy a nádor egyik követét, Sombory Istvánt, elfogta s felakasztással fenyegette, kereskedő polgártól juttatta levelét kézhez. Maga pedig segített Esterházynak az időt húzni-halasztani. Napok múltak, míg eljutottak addig, hogy a nádor az ő kívánságaira választ adott, de azon feltétel alatt, hogy seregét azonnal, a pontozatok életbelépte előtt vegye ki a császár birodalmából, s az amnestiához azon föltételt kötötte, hogy a kis gróf és Zólyomy követei térden állva kövessék meg ő Felségét.[517] De a két tervezet, a nádoré s a fejedelemé közt akkora volt a különbség, hogy azoknak összeegyeztetése lehetetlennek látszott. Az igaz, hogy nem is nagyon erőltették meg magukat s Mikó is hiába tette meg kétszer az útat Kassa és Nagy-Várad közt, a tárgyalás egy lépéssel sem haladt előre; mert az egyik a dragonokat várta, meg a pénzt, a másik pedig Pázmány válaszát. A vége a dolognak az lett, hogy a dragonok nem jöttek, Rákóczy pedig megkapta a felhatalmazást, hogy követei a tárgyalások folytatására felmehetnek Bécsbe.

Mikor a nádor kijelentette, hogy ezekből a pontokból semmit sem enged, a fejedelem követei irományaikat kérték vissza azzal a nyilatkozattal, hogy a tárgyalások folytatására Bécsbe mennek, már van is menedéklevelök.

Már tudott valamit a dologról Esterházy: a cancellár megírta neki; de azzal a megnyugtatással, hogy abból «a tragoediából gyalázatja nem következik». De hát érhetné-e őtet ennél nagyobb meggyaláztatás? «Hát vegye kezében mindkét végét az dolognak az vörös vitéz s igazgassa, a mint tudja!» Ő úgy sem mehet semmire az erdélyi követekkel, «mert annyira neki áztak és hittek kardinál uram gyönyörűséges, okos, szép levelének, hogy gondjok nélkűl mindent elvégez ő klme, kire ugyan ígérte és kötelezte is magát levél szerint is. Úgy is hiszik ezek már, hogy én csak váz vagyok.»[518]

Ez is csak az ő rendes fenyegetései közé tartozott. Semmi áron sem akarta a tárgyalások fonalát kezéből kiereszteni. Csak két választása volt: «vagy fel kell őket bocsátanom, vagy cedálnom kelletik akármi indignitásoknak is». Az utóbbit választá, s most már olyan pontok jöttek létre, melyeket el lehetett fogadni. Mikó, Lónyai Zsigmond kíséretében, most már harmad ízben, Váradra ment ezekkel s a fegyverszünet tizennégy napra azonnal meg is köttetett.


Esterházy Pál arczképe.[519]


De Esterházyn is beteljesűlt, hogy a ki szelet vet, vihart arat. Pál gazdát és öcscsét s a hadi kalandra áhítozó fiatal urakat azzal az utógondolattal küldte Tokajba, Rakamázba, hogy egy szerencsés diversióval ezek Rákóczyt békére kényszerítsék. Hanem időközben a Pázmány által élesztett «tragoedia» létrehozta a fegyverszünetet, de mielőtt neki ideje lett megtenni a szükséges intézkedéseket, a rakamázi hadak egy része Nánásra szállott. Ez már támadás volt: s a kis gróf és Zólyomy – mint Esterházy írja – «Rákóczy parancsolatja ellen» megtámadták Kállót «s fel is gyújtották az várost s meg is ostromlották». Azután egyenesen s rakamázi sánczok ellen mentek, melyet Esterházy Pál s Bornemisza védtek. «Meg sem mondhatni, az minémű nagy dühösséggel ostromlották», de 4-5 órai harcz után bevették. Nagy volt a rémület a sánczban. Batthyányt harmadmagával Kassára küldték hírt mondani, Bornemisza az urak egy részével Tokajba menekűlt, sokan «az Tisza vizében hullának, kiktől most is kövérek az harcsák és kecsegék». Sok jámbor asszony gyermeke rabságba esett, «kiket nagy diadallal, megeresztett zászlókkal vittek Rákóczyhoz Váradra».[520]


Kálló vára a XVII. században.[521]

Fényes diadal volt ez s annyival keservesebb Esterházyra nézve, mert kénytelen volt beismerni, hogy ő provocálta s magának Rákóczynak nincs része benne. Nem állott módjában, – mint Pázmány írja a császárnak – hogy ezután valamit próbáljon, ki egyúttal arról is gondoskodott, hogy a császár hű leírását kapja az egésznek.[522] S ez a tehetetlenség – maga bevallja Esterházy – azért fájt neki, hogy «ezt az nagy vad eretnekséget nem orvosolhatja meg ez ott való emberekben».[523]

A diadalmenettel, melyet Váradon Zólyomy s a kis gróf rendeztek a foglyokkal, a nádor 50 gyalogjával, az úrfiakkal, Rákóczy ki volt elégítve. Az előkelőket asztalához hívta, mindnyáját tisztességesen tartotta, – csak keveset veretett vasba – s többeket, köztük a nádor katonáit, megajándékozva szabadon bocsátotta, ellentétben Esterházyval, ki letartóztatta a követeket s csak miután testvére, Pál, visszaérkezett, adta vissza szabadságukat.[524] Épen olyan mérsékeltnek mutatta magát Rákóczy a diadal, mint határozottnak a veszély napjaiban: semmivel sem kívánt többet, mint azelőtt, de a pontokból sem engedett. «Noha a dolog így történt,» – írja követeinek – «a kegyelmed által való resolutiónkban való propensumoktól hátra nem állunk magunk részéről». Esterházynak pedig kötve volt a keze, a császár utasította, hogy kösse meg a békét.[525]

Pár nappal a rakamázi csata után visszajött Mikó Esterházy megbízottjával Váradról, a fejedelem által elfogadott pontokkal. Minthogy a nádornak jelentéktelen észrevételei voltak azokra, ezeket Lónyaytól s Őrsytől visszaküldte; de ő már a békét megkötöttnek tekintette.[526] Csak azt kívánta még, hogy a sárospataki őrség ő Felségének is esküdjék hűséget, nehogy a császár ellenségeinek menedékhelyűl szolgálhasson, s hogy a titkos pontok közé igtattassék be az is, hogy birtokaiból semmit sem idegenít el a töröknek. Ezekre nézve is megtörtént a kiegyezés s Rákóczy márczius 28-án már kiállítá az előleges térítvényt,[527] melyet Mikó azonnal megvitt Kassára: s ezzel a béke meg volt kötve. A béke-okmányt mind a fejedelem Váradon, mind a nádor Kassán előleges megállapodás szerint egy és ugyanazon napon, apr. 3-án írták alá.[528]

Nagy bő szóval, tizenkilencz pontban a régi állapotokat állították helyre, még abban is, hogy csak úgy, mint Bethlen, Báthory, ő is titkos pontokat írt alá, a császár iránti hűségre kötelezvén magát s ígérvén, hogy mint elődei, erre az esküt is leteszi. De azért a nádor meg volt az eredménynyel elégedve. Maga írja Sennyey korlátnoknak: «úgy tetszik, nagy fegyverrel is csak ezt köllött volna végben vinni».[529] De ha «az régi úton megmaradást» akarta elérni, s azt akkor, mint öt hét előtt írta Sennyeynek, «egy nap alatt elnyerhette» volna, miért kellett a rakamázi megveretésig erőszakolni a dolgokat? Nem. Pázmány helyesebben, több államférfiúi nyugodtsággal ítélte meg a viszonyokat; mert, hogy a békével Rákóczy is meg volt elégedve, az ennek a munkája volt.

A mi még hátra volt, de a békével szorosan össze nem függött, a két úrfi s a hajdúság amnestiája a főbb vonásokban, már ezekre nézve is megtörtént a kiegyezés. Már szó sem volt többé arról, hogy az úrfiak követei térden állva kövessék meg ő Felségét: elégnek tartotta a nádor, hogy mentségeiket terjeszszék ő Felsége elé s hűséget fogadjanak, hogy megkapják az amnestiát;[530] a hajdúkkal pedig a régi viszony álljon helyre. A tárgyalás ezekkel a béke megkötése után újra felvétetett, s a nádor egy bizottságot küldött ki, melynek tagjai Nyáry István, Ibrányi László, Keczer András és Barna György voltak. A nádor még mindig tartott attól, hogy a két ifjú «insolentiája nem engedi a békességnek mivoltát végbenvinni» s kész is lett volna velök szemben szigorúbb rendszabályokhoz nyúlni, ha nem kellett volna attól tartania, hogy ezzel magát az egész békét fogja kockáztatni. De így, ha nem is minden nehézség nélkűl, véghezment a hajdúvitézek leszállítása. S most már Rákóczy május 6-án nyugodtan visszaindulhatott Erdélybe, székvárosába, hova az eskü meghallgatása végett Nyáry és követtársai is be voltak rendelve.[531]

III. Munkács megszerzése. Prépostváry lázadása.



A KÉT császár közűl, kiknek elismerését a törvény és régi rendtartás megkívánta, Rákóczy az egyiktől fegyverrel és mérsékelt magatartással vívta ki azt: a másiknak athnaméja útban volt. S rá nézve ez utóbbi volt a fontosabb. Most már tényleg fejedelem volt, nemcsak forgalomban levő pénzei hirdették azt, melyekre felvésette jelszavát: «non est currentis, neque volentis, sed est miserentis Dei». A könyörűlő Isten megadta neki birodalmát, s hogy, bár erős megpróbáltatások közt, de megtartsa azt, sőt akkorára nevelje, mint Bethlen alatt volt, arról gondoskodott ő.

Uralkodói programmjának csak egy részét tette az, a mit eddig művelt. Most következett a második rész, keresztűlvitele annak, mi egy más jelmondatban foglaltatik: «salus reipublicae suprema lex esto». Tulajdonkép egész uralkodásánál ehhez szabta ő magát, csakhogy épen úgy, mint XIV. Lajos, saját érdekét az államéval azonosította. Egy év tapasztalata megmutatta, hogy Erdélyt hatalmassá csak erős uralkodó teheti, s hogy ő erős lehessen, ahhoz akarta az eszközöket minden áron megszerezni.

Bizonynyal sokszor olvasta a «Fejedelmek serkentő órájá»-t, bámulta is Marc Aurét s gyönyörködött a könyv erkölcsi maximáiban. Egy hódoltsági kálvinista pap[532] egész parainesist küldött hozzá az ország birodalmának megtartásáról, Justus Lipsius nyomdokin haladva. De ha teljesen méltányolta is a fenkölt elveket, az erkölcsi magaslatot, mely ezekben nyilatkozik: de a kivitelben nem szabta magát azokhoz. Ő Bethlen Gábor tanítványa volt. Gyakorlati politikát akart követni, hogy országát hatalmassá tegye, s maga is dynastiát alapítson. S hogy van ereje hozzá, azt megmutatta. Mögötte maradt ugyan e nagy uralkodónak conceptiói emelkedettségét illetőleg; de megtanúlt tőle alkalmazkodni a viszonyokhoz, következetesen haladni előre s kerűlni a gyöngeségnek még látszatát is.

Az első összetűzés Esterházyval s annak minden peripetiája megmutatták neki, hogy jó úton indúlt: azon haladt mindvégig. Még kicsinyes gyarlóságai, fösvénysége, kíméletlensége, hálátlansága is legtöbbször javára váltak. A következetesség és erős akarat ritka kivételes esetben tévesztik el hatásukat.

Váradot Bethlen István s Székelyhidát Zólyomy kezén hagyva s neje és gyermekei bemeneteléről gondoskodva, távozott Váradról. Első látogatását az öreg Bethlen Istvánnál tette Somlyón, s május közepén Kolozsvártt volt. Itt értesült, hogy főkövet Keresztesy Pál a kapucsi pasával, az athnaméval s a többi jelvényekkel már Brassóba ért. A kapucsi pasa fogadása, az athname átadása mindig a rendek jelenlétében szokott történni s úgy intézkedett, hogy ezek Fejérvárra érkezésével egy időben országgyűlés is tartassék. Minthogy pedig a porta tekintélyes embert küldött, ki «a császárral maga beszél és nem más által, és akkor a mikor akarja», maga is nagy fényt akart kifejteni s Patakról az urakat és hadát behívatta.[533]

Az országgyűlés határidejét junius 5-ére tűzte ki, s addig Katalinnal bizonyos ügyeket tisztázni akart. Hogy Munkács az erdélyi fejedelem hatósága alatt legyen, az ez országra nézve kiváló fontosságú volt, főként fekvéseért, mert a terűletről, melyet dominált, Erdély biztosságát könnyen meg lehetett támadni. Bethlen Gábor nagy áldozatok árán szerezte meg s István úr gondosan őrízte, hogy Csáky ki legyen belőle zárva. De bármi körűlmények közt is biztosságban volt-e Katalin kezében? Ez a szerencsétlen asszony, ki vallását és kegyenczeit untalan cserélgette, a pénzzel nem tudott bánni, valóban nem volt megbízható őre ennek a fontos várnak. Erdély érdeke kívánta, hogy a kezéből vétessék ki.

Katalinra más csapás is várt. Ő, ki első szavazott Rákóczyra, a juniusi országgyűlésre törvénybe volt idézve doctor Scultetus meggyilkolásáért.[534]

Ez a Scultetus Bethlen alatt kezdte szolgálatát Erdélyben. Eszéért, becsületességeért szerette a fejedelem. «Incorporatus is vala az országban», mondja Kemény,[535] tehát csak hazai törvények szerint elítélhető. Mikor Katalin és István úr közt kenyértörésre kerűlt a dolog, ő működött a portán Katalin ellen, s mikor visszatért deczemberben, már Rákóczy meg volt választva. A német asszony nem értette azt, hogy neki joga ne legyen egy hűtelen szolgáját megbüntetni, még ha magyar nemes is, s a mint Scultetus a portáról visszajött, színleg szívesen látta, meg is vendégelte, de azután, a mint elment tőle, megölette s az Oltba lökette. A hír Rákóczyt útban találta s azonnal megírta nejének, hogy a bűnöst ki fogja kerestetni.[536]

Hogy van-e összefüggés Bethlen özvegyének megidézése s Munkács megszerzésére tett első lépések közt, s nem akart-e azzal nyomást gyakorolni a fejedelem a volt fejedelemasszonyra, erre semmi adat sem maradt fenn. Még azt sem tudjuk, hogy véletlen volt-e vagy számítás, hogy ez a két dolog összeesett. De tény, hogy mind a kettő a fejedelem Váradon tartózkodása alatt történt. A megidézést a főbenjáró perben vallatás szokta megelőzni: ez a közügyigazgató dolga. S mialatt ez hivatalában kötelességszerűen eljárt, Katalin Fogarast 1631 apr. 13-án – tíz nappal a béke megkötése után – arra kötelezte magát, hogy a munkácsi várat Rákóczyn kívűl másnak nem adja el, s ha ez ügyben már tárgyalt volna is valakivel, azt érvénytelennek jelenti ki.[537]

Ez a valaki pedig, a kivel tárgyalt, Csáky volt. S épen ezért volt Rákóczynak igaza; mert Munkács Csáky kezében rettenetes fegyver lett volna.

Az országgyűlés összeűlése s ezzel kapcsolatban a főbenjáró per megkezdése előtt tíz nappal (máj. 26-án) Rákóczy Meggyesen összejött Katalinnal és a munkácsi tisztekkel. Katalin még mindig örvény szélén állott; viszonya Csákyval már eddig is végzetes volt rá nézve, de jövőre még nagyobb veszély fenyegette: most már nem Bethlen Istvánnal állott szemben. Rákóczy pedig, ha sokat is köszönhetett Katalinnak, de nem akart miatta mindent koczkára tenni. Nem tudom, hogy úgy volt-e az özvegy fejedelemnő előtt felállítva a kérdés, hogy válaszszon a nota-per és Csáky közt; de tény, hogy e napon kiállított térítvényével kötelezte magát, hogy teljesen, végleg, örökre szakít Csákyval, minden nála levő javait visszaveszi tőle, «nála nélkűl el lesz», még Tokajt is kiveszi kezéből, s ez ügyben választott bíróvá az erdélyi fejedelmet ő kegyelmét nevezte ki.[538] Balling pedig és a többi munkácsi tisztek letették az esküt, hogy Munkácsot ugyan Katalinnak tartják, de az apr. 13-án és május 26-án Rákóczyval kötött szerződést is megtartják.[539]


Ballingh János aláirása.[540]


Az országgyűlés a kitűzött határidőben (jun. 5.) összeűlt, de semmi nyoma, hogy a Schulitz-féle ügyben megindított nota-per azon felvétetett volna.

A kapucsi basa fogadása közvetlenűl a pünkösdi ünnep után (jun. 10.) ment véghez a Fehérvár előtti téren; a keleti és az erdélyi pompa vegyülése kápráztató képet nyújtott a szemlélőknek. Azt követte a bevonulás, az athname átadása a fejedelemnek s a lakomák hosszú sora; ez volt első szereplése a háziasszonynak, mint fejedelemnőnek. Az athname szabályozta a viszonyt a porta és fejedelem közt azon az alapon, mint az még Nagy Szolimánnal megállapíttatott; s a székfoglalásnak az eskü után ez volt a második kiválóan fontos momentuma. Ettől fogva az ő megtámadtatása a császár által egyenes hadüzenet lett volna.[541] De a gyűlés egész lefolyása – julius 1-ig tartott – mutatta, hogy erős kéz tartja a gyeplőt kezében. Sok csorbát ütöttek a közelebbi gyűlések a fejedelmi tekintélyen, most megtették az első lépést azok kiköszörülésére, erős korlátokat állítván fel azok ellen, kik a császári terűletre akarnák lakásukat áttenni. Ez a törvény Haller István ellen volt irányozva, ki, mint nádorhoz küldött követ, mindent elkövetett, hogy Rákóczy jelöltségét megbuktassa s megválasztatását meghiúsítsa. Mikor azután a nádor válaszával vissza akart Erdélybe térni, az útak el voltak zárva. A kassai béke megnyitotta ugyan neki az útat Erdélybe: de Rákóczy feleletre akarta vonatni, s csak a rendek közbevetésére nyugodott bele a fejedelem abba, hogy Haller valamelyik közelebbi országgyűlésen mutassa be védelmét.

Még jóformán meg sem száradt a tinta a két szerződésen, melyet az özvegy fejedelemasszony Rákóczyval kötött s Katalin már is azon törte fejét, hogy játszsza ki azt? Régóta nem látta Csákyt s mindenre kész volt, hogy ezzel találkozzék. Nemcsak szíve vonzotta, hanem azt is elhitette magával, hogy a császár birodalmában Csákynak s a nádornak sikerűlni fog megsemmisítni ezt a két szerződést. Mindenre ráállt azon egyetlen feltétel mellett, hogy kimehessen Magyarországra.[542] S visszamenve Fogarasba, meg is tette erre az előkészűleteket. De nem indulhatott, mert Rákóczytól nem kapott leveleire választ. Végre mégis útra kelt,[543] de Fejérvártt meg kellett állapodnia.

Ez a két szerződés még nem tette Rákóczyt Munkács urává, csak jogot adott neki az uradalomhoz. Az pedig még kevés volt, szemben azzal, hogy ha Katalin künn lesz, ő már nem ura a helyzetnek. Mikor Katalin Fejérvárra ért, a gyűlés még együtt volt s Rákóczy új tárgyalást kezdett vele. A kibocsátás ára Munkács volt, de nem Rákóczy- hanem középső fia, Zsigmond számára, kit Katalin fiává fogadott, 150 ezer forint inscriptionalis összegben, úgy hogy 20 jobbágytelket azonnal kezébe bocsát s erről a leleszi káptalan előtt vallomást is tesz. Katalin jun. 28-án írta alá a kötelezvényt.[544] Csak egyszer künn legyen, gondolá s találkozzék Csákyval, majd megfordítja a dolgot.

Végre hát elindúlhatott Erdélyből! A fejedelem díszőrséget rendelt mellé, részint azért, mert ez őt, mint fejedelmi személyt, megillette, részint hogy az útakon kóborló hajdúktól megvédje, részint hogy elvállalt kötelezettsége megállására szorítsa. A díszőrséget Ibrányi Mihály vezette, kitől Rákóczy utasítást küldött Ballingnak.[545] De lassan útaztak. Három napot töltött Beregszászon, s ez alatt talált módot Csákyval érintkezésbe tenni magát. Azon, hogy az erdélyi díszőrség magyarországi területen sem vált el a fejedelemasszonytól, a magyarországi urak megbotránkoztak s Lónyay Zsigmond ki is jelenté, hogy «császár ő Felsége semmiképpen meg nem engedi, hogy az ő atyja-fiát, úgymint az fejedelemasszonyt, az ő birodalmában rabúl tartsák» s hogy a conditio, mely Csákytól eltiltja, semmis.[546]

A mint beértek Munkácsra, Chernel megintette Csákyt, hogy a mi Katalin kincséből kezénél van, adja ki: «de azmint eszünkbe veszszük, nincs annyi fürjező vizsla, az ki elő tudná azokat keresni». Mire eljött az idő (julius 22.), hogy Leleszre menjenek, már informálva volt a dologról Csáky. Ugyanazzal a kísérettel, melylyel jött, elindúlt a fejedelemasszony. Útközben Boczkónál készen várta a Kovács Péter hada. A battyáni erdő szélében találkozott Katalinnal s kezet fogván vele, kérdé, hogy az erdélyi fejedelem hadai-e ezek, mert ha igen, egyátalán meg nem engedi, «hogy a császár birodalmában járjanak az erdélyi fejedelem hadai zászlóstól». De hát mégis kénytelen volt megengedni. Leleszre Csáky is eljött. «Két egész óráig csak ketten tanácskoztak egy házban, s azután osztán beküldöttek az konventben, az prépostot, Sennyey Sándort, Melith Györgyöt kihítták a fejedelemasszony szállására, azokkal is tartott két egész óráig a tanácskozás.» Bementek ugyan a konventbe, de «Sennyey prohibeálta az fejedelemasszonyt a fassiótól a császár nevében». «Nincs itt félelem, kegyelmes asszonyom» – biztatá – «senkitől, úgy ne féljen itt senkitől, mint amaz háta megett járó ebtől». Kovács Péter kijelentette, hogy neki megparancsolta Bornemisza János, hogy a «fejedelem szolgáit ne szenvedje Magyarországban hadastól járni».[547] Ily módon kiszabadult a tiszteletőrség kezéből; de azzal nem ért el semmit. A szerződések meg voltak szegve s ez által Balling fel volt jogosítva, hogy Katalint kizárja Munkácsból. Másnap, mikor Katalin visszatért Munkács alá, Balling kijelenté, hogy csak őt magát bocsátja be, Csáky nélkűl, s midőn Katalin erre nem állott rá, a várnagy három ágyúlövést tétetett, a fejedelemasszony híveit a várban elzáratta s kijelenté neki, hogy miután megszegte a szerződést, ő jövőre Rákóczyt fogja uralni.

Ez naptól fogva Rákóczy volt birtokon belől, a mi annyit tett, hogy ő volt Munkács ura: még csak az inscriptionalis summa lefizetése volt hátra. De Munkács eredetileg Csákynak volt szánva, Bethlen Istvánnal is azért veszett össze Katalin. Most már annak kezére játszásáról szó sem lehetett. De Csákyt mégis ki akarta engesztelni a meggyesi szerződésért s kárpótolni Munkácsért. A mint Leleszről alájöttek, Tarczalt százezer forintban neki inscribálta.[548] Így vesztette el Katalin pár nap alatt két uradalmát, vigyázatlansága miatt az egyiket, jószántából a másikat; de e tényével teljesen igazolta Rákóczy eljárását. Próbálta ugyan Esterházy megfordítani a dolgot, de Pázmány itt is higgadtabb álláspontot foglalt el, s ellene volt a komolyabb összeütközésnek Rákóczyval.[549]

Mindez ingerelte a nádort. Egy félév óta fejedelme Erdélynek Rákóczy s már is akkora eredményeket ért el, mint a nagy fejedelem hosszabb idő alatt. Nemcsak biztosan űlt székében, hanem övé volt Munkács is, az egykori Mágocsy-birtok. Esterházynak politikai conceptiói közt nem a legkisebb volt, – a mit ő mindig tagadott, de a mivel mégis állandóan vádolták, – hogy a nádorságot szerette volna a fejedelemséggel egyesíteni. A dolog eddig a kísérlet stadiumáig sem jutott, s talán épen ez bántotta őtet. Szerette volna Rákóczyt megalázni vagy legalább éreztetni vele hatalmát. A hitletétel kérdése még függőben volt, s most azt a Haller Györgyöt szemelte ki követűl, kiről tudta, hogy Rákóczyval feszűlt viszonyban van. A miről csak gondolta, hogy kellemetlenséget okozhat Rákóczynak, az benne volt az utasításokban, de a legnagyobb mégis a személy kérdése volt: az előtt tegye le az esküt, kit nemrég az országgyűlésen el akart ítéltetni. Haller maga is meg volt küldetése eredménytelenségéről győződve, de azért siettette útját,[550] mert az is meg volt neki hagyva, hogy «nagy titokban disponálja az embereket, hogy ő kegyelmét (t. i. a nádort) válaszszák fejedelemmé».[551]


Prépostváry Zsigmond aláirása.[552]


Hát ki disponálhatta volna jobban, mint Prépostváry? s valóban Haller ő vele lépett érintkezésbe. Még az is kedvezett ennek a megindítandó mozgalomnak, hogy a tiszamelléki megyékben hajdúcsapatok kóboroltak, rabolva a kastélyokat s kifosztva a szegény népet. Katalin védelmének ürügye alatt Kovács Péter is szertejáratta hadait. Végre a mindenéből kifosztott nép is fegyvert fogott. Mialatt hát Haller bement Erdélybe, Prépostváry, ennek a mozgalomnak felhasználásával, véletlen támadást akart előkészíteni Rákóczy ellen, hogy «a pápások segélyével» kiforgassa őt a fejedelemségből.[553] De a szegény öreg úr nem értett ilyesmihez: most is ügyetlenűl fogott a dologhoz. Hallván, hogy Zólyomy neheztel Rákóczyra, mert csekélylette a tőle kapott ajándékot, biztatni kezdte, hogy «az ki nagy vízben halász, nagyobb halakat fog», ne búsuljon, jobbat fog «isten neki annál adni», többet nem mondhat, mert hite kötve tartja.[554] Zólyomy beküldte a leveleket Rákóczynak,[555] ki már előbb (szept. 25.) «értesülvén külső szolgáitól, hogy ellene valamit akarnak kezdeni», hadfölkelést hirdetett.[556]

Mire Haller Erdélybe ért, már minden elő volt készítve, hogy ez a tervezett mozgalom csírájában elfojtassék, s ő csakugyan, mint megjósolta, úgy tért vissza, mint jött: «a fejedelem holmi haszontalan mentségekkel mentvén magát», megtagadta az esküt.[557] Ez a «haszontalan mentség» pedig az volt, hogy neki is vannak követei Bécsben: Kovacsóczy István korlátnoka és Kékedy Zsigmond, s be akarja várni, hogy a függő kérdéseket ezek intézzék el: adja ki a császár a kassai béke pontjait olyan diploma alakjában, mint hajdan Bethlennek, erősítse meg családját a beregi örökös főispánságban, rendezzék Munkács ügyét, valamint követeléseit Mád, Regécz és Szádvár iránt, melyek egy részéhez neki a nyáron elhúnyt Alaghy után van követelése.[558] Hosszas tárgyalás és biztatás után, szép szóval, de eredmény nélkűl jöttek vissza ezek a követek is, csak úgy, mint Haller a nádorhoz.

Akkorra már a Prépostváry ügye is el volt intézve. Azzal a kíméletlen, erős, de igazságos kézzel intézte el, mely utóbb is minden eljárását jellemzi. Mire Prépostváry észrevette volna magát, már nyakába volt akasztva a nota-per. Kitörés előtt világosságra jövén a tervezett fölkelés, táborba szállásra nem volt többé szükség, hanem bírói vizsgálatra. Az okt. 13-ára hirdetett országgyűlésre megidéztetett, s minthogy azon nem jelent meg, erdélyi jószágai elvesztésére ítéltetett. A megréműlt ember Bécsbe szaladt, hogy ott a császárt kérje meg ügyének felkarolására;[559] de semmit sem ért el, mert e percz nem volt alkalmas, hogy Rákóczyval hadat kezdjenek. A császár minden erejét Németországban Gusztáv Adolf vette igénybe, benn pedig készűletlenek voltak. Sennyey Sándor, a szathmári kapitány, ijesztő részleteket tárt fel az ottani viszonyokról: fennen hirdették, hogy ott Rákóczy egyetlen szavára fölkelnek s rövid idő alatt az egész Tiszavidék övé lesz. Az őrségben épen nem lehet bízni, a vár a legelhanyagoltabb állapotban van.[560]

Sok küzdéstől és megpróbáltatástól mentette meg Rákóczyt az, hogy Pázmánynak sikerűlt ellensúlyozni Esterházy harczias törekvéseit, ki a fejedelemmel szemben a legerélyesebb rendszabályok életbe léptetését sürgette. De még nagyobb veszélytől mentette meg a császárt. Igaza van Fraknóinak: ha Esterházy harczias tanácsai elfogadtatnak, a szultánt és Rákóczyt nyílt támadásra kényszerítik, II. Ferdinánd nem leendett képes ellentállani nyugot és kelet támadásainak.[561]


Rákóczy Pál országbiró aláirása.[562]

Ez éles ellentétek kiegyenlítését, a félreértések elsimítását sokfélekép megkönnyítette az, hogy épen e válságos időben országbíróvá a császár az elhalt Alaghy Menyhért helyett Rákóczy Pált, a György testvérét nevezte ki. Megelégedéssel értesűlt róla s főpohárnokát, Pap Mártont, azonnal hozzá küldé «egészségének látogatására és új tisztében való salutálására.»[563] A bizalmas érintkezés, a folytonos levelezés ezzel a két emberrel – testvérével és Pázmánynyal – válságos perczekben mérséklőleg hatott elhatározásaira. Nem gyakorolhattak befolyást politikájára, de óvatossá tették az eszközök megválogatásában.

Szerencséjének csillaga fenragyogott. S ha ily gyors emelkedés és ennyi siker sok irígyet, ellenséget is szerzett neki, de sokkal több volt az, ki annak örűlt.[564]

A Bethlen Gábor halálát követő két év tűrhetetlen állapotokat teremtett. Nemcsak aláásta a fejedelmi tekintélyt, hanem az országot anarchia örvényébe sodorta, melyből csak erős kéz mentheti ki. A lefolyt év megmutatta, hogy Rákóczy erős keze szilárdúl tartja a kormány gyeplőjét: a teljes kibontakozáshoz az első lépések már megtörténtek.

IV. Első érintkezések a svéddel. Kéry, Sennyey követsége.



EGY BIZALMAS embere óvatosságra intette Rákóczyt: «mert noha talán Nagyságod nem mindeneket tud, de ne leszen vala csak az lipsiai harcz, megismerheti vala bizony az embereket».[565] Igaza van. A németországi események befolyással voltak az erdélyi tárgyalás menetére. Tisztában volt ezzel Rákóczy is, s minden oldalról úgy igyekezett hátát fedezni, hogy semmi véletlen meglepetésnek áldozatává ne lehessen.

Az erdélyi diplomáczia hagyományos mesterfogásai közé tartozott, egyszerre alkudozni a császárral, ennek ellenségeivel s a törökkel. Most is úgy volt. Mikor Katalin elhatározta magát, hogy a fejedelemválasztásnál szavazatát Rákóczyra adja, első dolga volt Rákóczyt testvérének, a brandenburgi őrgrófnak melegen ajánlani.[566] A követ, ki e levelet közvetítette, Mohila Gábor volt.[567] Ő maga még fel sem volt esketve, midőn Csontos Pált a szász választóhoz s a svéd királyhoz küldte (1631 decz. 21.), felajánlva nekik, hogy mint Bethlen Gábor utóda, kész annak régi szövetségeit megújítani, s egyúttal egyet a fejedelemasszony szolgái közűl, rozsnyai Groó Jánost, német tolmácsává nevezvén ki, midőn a tárgyalások a kassai béke után nem egészen kedve szerint folytak, ezt Boroszlóba küldte ki, hogy Gusztáv Adolf dolgairól «biztos híreket szerezzen».[568]

Fényes dolgok, meglepő eredmények voltak ezek! Észak oroszlánja 1630 május végén búcsúzott el leányától, hogy «a legyőzött és porig alázott protestans német fejedelmeket megvédje a császár ellen.» 1630 julius 6-án kötött ki Usedom szigeten, mindössze 13,000 emberrel s egy év múlva (1631 szeptember 17-dikén) a breitenfeldi vagy lipcsei csata által ő volt már a helyzet ura. A császár és a liga roppant ereje össze volt ezzel törve, s tőle függött, hogy diadallal nyomuljon a császár birodalma szívébe, felszabadítsa Csehországot s a császárt megalázza. Mert ennek fényes sergéből csak romok voltak s a sok elégedetlen elem, uralkodói rendszerének ellenségei, a győzőhöz csatlakoztanak volna útjában Bécs felé. De a király a liga teljes megtöréseért, a Bajorországba nyomulást választotta, s a Csehországba nyomulást a szász választóra bízta.

Ebben az időben volt Groó Németországban, hogy Gusztáv Adolfot keresse fel, de útközben értesűlvén, hogy Strassburg, a király követe Rákóczyhoz, már Danczkában van, hozzá sietett s őtet Elbingbe kísérte.[569] Hogy Strassburg megindúlt, már Bécsben is tudták, s ott az volt a hír, hogy ez a követ a fejedelemasszony érdekei megvédésére jön, de azért mégis tartottak attól, hogy ez csak szín, valójában pedig a fejedelem és király közt szövetséget akar létrehozni.[570] De Strassburg útközben megbetegedett, útját csak hónapok múlva folytathatta Erdélybe, úgy hogy 1632 jan. 12-én ért a magyar határra s febr. 7-én jött Fejérvárra. A fejedelem azonnal fogadta, s át is vette tőle a szövetkezés tervét; de tárgyalásba nem bocsátkozott vele. Mert Strassburg útjának végczélja Konstantinápoly volt s feladata, hogy a király és a porta közt szövetséget hozzon létre. Tényleg Gusztáv Adolffal mások által már alkudozott Rákóczy: Csontos Pál, Dreyling, Bonczhidai által, kik közűl épen ez időben az első a királytól kihallgatást nyert.

Csontos február 18-án érkezett Frankfurtba, Gusztáv Adolf akkori tartózkodási helyére. A király ez időtájt Mainzba ment s azalatt Csontos Oxenstiernával tárgyalt. De a mint a király ötödnapra visszajött, azonnal fogadta korlátnokával együtt. «Az mely instructiót adott volt Nagyságod előmben,» – jelenti Csontos – «az szerint proponáltam mindeneket, mert igen jó tolmácsom volt, jól tudott csehűl, jó deák és jó német; németre fordíttattam véle, az tolmácscsal, egy fél árkus papiroson, mind tolmács által megmondattam, mind írva adtam be». De választ hosszas időn át nem kapott: a király márczius 5-én Nürnbergbe indúlt Tilly ellen, a követeknek – pedig egy egész sereg volt ottan – meghagyva, hogy visszatértéig várakozzanak. Csakhamar újabb követ jött a fejedelemtől, Dreyling, jelentésekkel a Strassburggal tartott megbeszélésekről.[571]

De mindez csak jövendő eshetőségek megbeszélésére szorítkozott. Gusztáv Adolf még nem volt elhatározva, hogy Ausztria szívébe nyomúljon, s arra, hogy a dynastia teljes megbuktatására vonja ki kardját, Rákóczy nem gondolt. Ő még mindig a régi Illésházy-féle kiegyezés alapján állott, s csak végszükség esetére akart táborba szállani.

Mikor Strassburg elindúlt Fejérvárról a portára, a fejedelem főkövetei, Toldalaghy, Serédy, már benn voltak.[572] Megbízta őket, hogy a kapitihával, Szalánczyval, mindenben kezére dolgozzanak, az ő számára pedig eszközöljenek parancsleveleket a budai vezérhez, a többi basákhoz, hogy ha kívánná, azonnal felűljenek és táborába siessenek. Jó, mondá a nagyvezír, hanem mondok nektek egy példát. «Ha ki egy szép térhelyen térdét meghajtván, a lábain űl veszteg, s szemével vigyáz mindenfelé, az jó és helyes, mert ha veszteg fekünnék s vigyázna is, míg a földről felkel, abban idő múlik; ha fennáll és úgy vigyáz, az sem jó, mert hamar elfárad. Azért cselekedjünk mi is úgy: ne veszteg feküve, se fennállva vigyázzunk; de veszteg űlve, hadunk fenn a táborban.»[573]


Tholdalaghy M. és Serédy I. aláirása.[574]


Ennyit akart Rákóczy is s nem többet. Ha azt a kevés haladékot, mit ő nyert, a kassai békével együtt, Gusztáv Adolf sikereinek s a liga tönkre verésének köszönheti, s ha ellenségei, amint a breitenfeldi vereség után bizonyosokká lettek, hogy a svéd oroszlán nem tart Bécsnek, azonnal Prépostváryt biztatták fel, hogy buktassa meg őtet: miért ne használná fel ő is az alkalmat, a császár szorongattatásait, az Esterházy-féle törekvések megbuktatására?

Mert Prépostváry székéből akarta őtet kiforgatni s ennek bizonyítékait ő felküldte Bécsbe, kérve a lázadók megbüntetését. De a nádor erre legkevésbbé sem volt hajlandó, másfelől szakítani sem akart vele, s hogy időt nyerjen, elküldte hozzá Kéryt. Hogy mit kíván Rákóczy, azt megizente ettől: ismerje el őt a nádor fejedelemnek, ne fenyegesse illetlen szavakkal, Prépostváryt ne pártfogolja, feljebb ne becsűlje és ne bujtogassa alattvalóit ellene lázadásra, «mert, míg időnk, alkalmatosságunk van az magunkra való gondviselésre, azt, édes Kéry uram, mi el nem akarjuk mulatni».[575] S hogy a nádor mit hajlandó megadni? azt egy, a császárhoz beadott terjedelmes opiniójából látjuk. Nagy nehezen belenyugodott abba, hogy főkövet menjen Erdélybe, – s erre Sennyey cancellár volt kiszemelve, – de menjen ez épen a tavaszi országgyűlés idejére s igyekezzék őt követelései visszavonására bírni. Ha Rákóczy követeléseit ezzel szemben is fentartaná, s nem egyeznék bele, hogy ezek és a függőben maradt ügyek elintézésére bizottság küldessék ki, kivált ha észrevenné, hogy a fejedelem kívánatainak teljesítését fegyver által akarná kierőszakolni, terjeszsze a dolgot a rendek elé s világosítsa fel ezeket, hogy ez a confoederatiónak felbontása volna, s ő Felsége sem késik megtorolni azt.[576] Ez, ha sikerűl rávenni a rendeket, hogy ügyöket a fejedelemétől elválaszszák, tényleg a fejedelem megalázása lett volna.

Nem most először s nem is utoljára tett Esterházy ilyen kísérletet; de minden siker nélkűl. Mire Sennyey beért volna Fejérvárra, Rákóczy nevezetes szolgálatot tett magoknak a tiszamelléki megyéknek, mely népszerűségét e vidéken emelte.

A hajdúk fegyverben létele hónapokon át, nem múlt el minden nyom nélkűl. Sok nyomort idézett elő a föld népe közt s a kifosztott jobbágyok magok is fosztogatni kezdtek. Kisebb csapatokba tömörűltek, mígnem Császár Péterben vezérök akadt. Most már kastélyokat, udvarházakat is megtámadtak. Császárt becsalták ugyan Kassára (márcz. 3., 4.), vallatták s felnégyelték, de ezzel semmit sem értek el: a pórlázadás azután sem szűnt meg. Hét megyében volt az már elterjedve s a ki a nemesek közűl hozzájok nem állott, azt legyilkolták. Márczius végén átköltöztek a Tiszán, közeledtek Erdélyhez s a parasztságot Rákóczy jószágain fellázították. Ekkor Rákóczy vette kezébe a lázadás elnyomását. Hadakat küldött ellenük[577] s a szükséges intézkedések megtételével a váradi kapitányt bízta meg, ki Csomaközy András vicekapitányt s Zólyomyt indította ellenük: Bátor mellett teljesen szétverettek.


Kéry János arczképe
Wiedemann rajza után.


Mire Sennyey (máj. 28.) megérkezett, a nyugalom már helyre volt állítva. Az országgyűlés is elmúlt; de annak egyik törvényczikke mutatta, hogy Rákóczy nem hajlandó engedményeket tenni: elrendelték, hogy a fejedelem azon alattvalói, kik magyarországi terűleten laknak, állítsák ki a törvény által elrendelt reversalist, hacsak nem akarják erdélyi jószágaikat elveszteni.

Ilyen törvényt, melyben volt egy kis fenyegetés is, csak olyan ember hozathatott, ki biztosságban érzi magát. S valóban Esterházynak számításba kellett venni, hogy Rákóczy népszerű a keleti megyékben. Csak sejtette, hogy ez alkudozik a svéddel, de bizonyosan nem tudta. Attól tartott, egy alkalmas perczben fel fogja ültetni ezeket a megyéket s Kérynek és Sennyeynek titkos utasításba adta, hogy hosszabb időt töltsenek a fejedelmi udvarban, s járjanak utána, ha nem készít-e támadást a császár ellen?

De a dolgok nem voltak megérve a támadásig s Kéry épen oly kevéssé tudott meg valamit, mint a főkövet, Sennyey, ki roppant pompával, 110 lóval s egy csomó szekérrel érkezett meg. Fogadtatása is fényes volt: Erdélyi tanácsúr, a kis gróf, a cancellar mentek elébe, de azért ő sem tudott többet elérni, mint Kéry. Minden szem a németországi csatatér felé volt függesztve, hol most már Wallenstein állott Gusztáv Adolffal szemben; az egyik fél az elsőnek sikereihez, a másik az utóbbinak diadalaihoz akarta szabni elhatározását. Sziléziában Marradas császári tábornok állott szemben Arnim svéd tábornokkal s ennek brandenburgi és szász csapataival, melyek ez országot megszállva tartották. Hátha maga a svéd király fog ezek segélyére jönni? Ki tudja, gondolta a fejedelem, nem fogja-e egy elhamarkodott lépés a kedvező kiegyezésnek útját állani?

Halasztani, függőben tartani ezt a tárgyalást könnyen lehetett. A kassai békében is maradt nehány személyi ügy elintézetlenűl, ehhez újabb sérelmek, Prépostváry lázadása járultak s még egy pár, a fejedelem személyét illető követelés: Munkács elfoglalása s a Rákóczyak Mád iránt formált jogigénye, mely utóbbi az 1631-ben elhúnyt Alaghy Menyhért országbírónak volt a hagyatéka, kiben a családnak magva szakadt.

Rákóczy Zsigmond első neje Alaghy Judit volt, s ennek testvére, Ferencz (1590 november 12.), Mádot sógorára, Zsigmond úrra s utódaira ruházta. Nehány nappal utóbb (nov. 19.) új kiegyezés jött létre, melyhez Judit asszony is hozzájárúlt. Egy év múlva (1591 decz.) Mádot második férjére, Zsigmond úrra ruházta, 1595 február 1-én Rudolf császár megadta a királyi beleegyezést; de 1605 jul. 20-án Zsigmond és Menyhért urak kiegyeznek, hogy Mád negyedrésze az előbbié legyen. Azután (1618.) Menyhért úr Mádot nejére, Erdődy Annára íratta, majd (1624.) Bethlen Gáborra ruházta 40,000 forintban. Midőn halála után özvegye birtokába vette, Rákóczy György és Pál ez ellen az egri káptalan előtt tiltakoztak.[578]

«Olyan szép és örökös igazságunkat, nekem úgy tetszenék, nem kellene engednünk», írta Pál, az országbiró, Györgynek, a fejedelemnek.[579] Nem is engedték; s ezzel megkezdődött a per. Pál úr meglátogatta az özvegyet is, s ez ki is jelenté, hogy szívesebben adja nekik, mint Csákynak, ki hasonlag jogot formált hozzá. Csáky, hogy ezért Alaghynét megtréfálja, ennek másik birtokát, Szendrőt, csellel akarta elfoglalni.[580] De se Szendrőt, se Mádot nem kapta meg: az elsőtől törvényesen eltiltatott, s az utóbbiban a két Rákóczy szolgáit és hadait beküldte s azt birtokba vette.[581] Csak a császár megegyezését kelle még kinyerni; de ebben a kérdésben ismét összeütközésbe jött a nádorral, ki azt Csákynak szerette volna megszerezni.

Sennyei két hetet töltött Fejérvárott. A fogadtatás fénye s Rákóczy szívélyes magatartása ellen a korlátnoknak nem lehetett kifogása, sőt Rákóczy már bizalommal is kezdett hozzá közeledni. De a korlátnoknak egy pár élesebb szava zárkózottá tette: jól történt ez, felelé neki, «mert talán én is mélyebben mentem volna az beszédben.» Nem ment mélyebben, hanem elmondta, hogy miért nem hihet a biztatásoknak: Rudolf tanácsosai forradalmat csináltak Magyarországon, a Mátyáséi Csehországban, s «a szegény megholt fejedelmet is Erdélyből nem egyébért kellett kihívnunk». Aztán a szász választó szolgálataira tér át: neki köszönhette ő Felsége győzedelmét s hála fejében országát pusztították, városait foglalták, a svéd karjaiba hajtották. S azután hivatkozva saját tapasztalatára: Prépostváry lázadását hozá fel. «Szükség,» – mondá, – «hogy ő Felsége utána valóinak is zabolát vessen a szájokra, nekünk is mutasson securitást; különben jobb egyszerre átesni rajta, mint örökké nyugtalankodni».[582]


Alaghy Menyhért özvegyének,
Alaghyné Erdődy Anna aláirása.


Ez őszinte szó volt, s Rákóczy annál nyugodtabban mondhatta, mert épen akkor (junius 6.) vett hírt a portáról,[583] hogy az ő főkövetei és Strassburg nemsokára visszaindúlnak Erdélybe kedvező válaszszal. De a válasz helyett egy magyarúl értő török Juszuf aga érkezett Rákóczyhoz, azzal a megbízással, hogy személyes meggyőződései alapján az erdélyi viszonyokról pontos jelentést tegyen.[584] Rákóczy behatóan tárgyalt vele, négyszer adott neki kihallgatást s egy emlékirattal bocsátotta el, melyben kifejtette, hogy most volna a legjobb alkalom a császár hatalmát megtörni. A magyarországi urak türelmetlenűl várják az ő betörését, intézkedjenek hát a portán, hogy augusztus közepére a török hadak felkészűlve várják az ő kiütését.[585]

Valójában maga Rákóczy is türelmetlenűl várta. Ki akart menni Váradra, de a szándékát, nehogy gyanút keltsen a császárnál, elhalasztá.[586] Otthon útazgatott, adott vadászatokat, míg végre (julius 5.) egyik postája, Csontos, Németországból jó hírekkel megérkezett. «Ha jók volnánk s egy szívvel akarnánk, bizony mások segítsége nélkűl is nagy dolgot vihetnénk végbe», írá nejének, ki épen Brassóból küldött neki egy kosár meggyet.[587] De a jó hírek daczára hiányzott az alap. Nürnbergnél Gusztáv Adolf és Wallenstein (jul. 16. óta) egymással szemben állottak s az erdélyi hadak beütése Sziléziába hasznos szolgálatot tett volna a svédnek. Erre gondolt Gusztáv Adolf s ezt sürgette is; de a fejedelem feltételeit csak módosításokkal lett volna hajlandó elfogadni. Rákóczy pedig szövetkezés és portai engedély nélkűl nem akart megindúlni. Strassburg végre megérkezett Konstantinápolyból, s portai engedély helyett kétes értékű biztatásokat hozott,[588] melyek alapján sürgette Rákóczyt, hogy kezdje meg a támadást. Rákóczy erre nem volt hajlandó, Strassburg pedig minden áron segélyhadakat akart vinni Sziléziába s Zólyomyval kezdett tárgyalást, hogy ez gyűjtsön maga kezére sereget s így szerezze meg a hét vármegyét magának. Zólyomynak tetszett a gondolat. Magához hívatta a hajdúkapitányokat s borozgatás közben megbeszélte velek, hogyan fognak Sziléziára törni a svéd király segélyére. Még a budai basával is közölték ezt a nyilvános titkot, melyről csakhamar mindenfelé beszéltek. Sőt egy kis előljáróban valami kóborló csapat Csáky Istvánt kirabolta.[589]

Zólyomy vakmerőségétől s meggondolatlanságától sok minden kitelt, Rákóczynak pedig érdekében állott még kitörés előtt elnyomni az egész dolgot. Kemény János és más megbízott emberei által leverte kalandos tervéről s behívatta udvarába, hol a fejedelemmel együtt kölcsönösen biztosító leveleket adtak egymásnak.

A készség, melylyel Zólyomy Rákóczynak engedelmeskedett, onnan magyarázható, hogy ez azt hitte, hogy most is, mint a korábbi években, ennek titkos gondolatát előzi meg; mert a hír, hogy Rákóczy jön Váradra s támadásra készűl, erősen tartotta magát, sőt ez julius végén a kapott jó híreket Kemény által megizente Perényinek.[590] A bécsi kormány pedig minden áron kerűlni akarta az újabb bonyodalmat. Első, ki ez ellen felszólalt, testvére, Pál, kérve őt, hogy boldogúlt emlékű atyjoknak «nyomdokit kövesse». Aztán Pázmány igyekezett szívére beszélni: «Ha Isten» – írá neki – «azzal ostorozza kegyelmedet, hogy békességes fejedelemségét, gyermekeit, feleségét, szép uraságát kard koczkára bocsássa, én nem tehetek róla: még ideje van Kegyelmednek.»[591]

Rákóczyt épen ez időben nagy gyász érte: legkisebb fia, Ferkó, meghalt.[592] A váradi útazást ez csak késlelteté, de a temetés után folytatta előkészűleteit. Forgács, a kassai kapitány, biztos hírek beszerzése végett Kellemessy Sándort küldte hozzá. A fejedelem őszintén elmondta panaszát s főként Csákyt vádolta, ki folytonosan rabolja, pusztítja jószágait, most hadat gyűjt s lengyeleket fogad zsoldjába. Elmondta, hogy módjában állana azt megtorolni, mert – mondá némi túlzással – a mely pillanatban akarja, felültetheti a törököt, a fermánok már kezei közt vannak, «vagy általesik rajtam, vagy általesem rajta: elhigyjék». Kimegy ugyan Váradra, de előbb megteszi az utolsó kísérletet. Követet küld a császárhoz s megvárja, hogy micsoda resolutiót hoz magával.

Úgy tett, mint mondta. Nejével együtt kimene Váradra s onnan Patayt követségbe küldte Pázmányhoz, azzal a kijelentéssel, hogy szívesen küld ő Felségéhez főkövetet, de attól tart, hogy ezzel is úgy fognak bánni, mint Kovacsóczyval. Felsorolta sérelmeit és követeléseit, s azt kívánta, hogy ezekre nézve nyújtson neki elegendő biztosítékot.[593]

Arról, hogy «az igaz magyarok szolgálni fognak neki», amint Váradra kiérkezett, biztosítá Rákóczyt Perényi Ferencz, ki már úgy kezdé szervezni a felkelést, mint ő Bethlen idejében: egy sereg főúron s nemesen kívűl Kassát is megnyerte, mely csak azt kötötte ki, hogy seregét a rozgonyi úton vezesse oda.[594] De hogy «az igaz magyarok szolgálhassanak», annak az ideje még nem jött el. Az a nagy párbaj, melyet Gusztáv Adolf és Wallenstein vívtak egymással Nürnberg környékén, nem dőlt el s Sziléziában Arnim jelentékeny előnyben volt Marradas felett. Esterházy úgy volt meggyőződve, hogy annak a diplomacziai párbajnak, melyet ő Rákóczyval vív, ez fogja a sorsát eldönteni s ezért ellenezte, hogy a kormány követet küldjön a fejedelemhez: «ha a császár» – írá – «győz Sziléziában, úgy sem támad fel, ha veszt, semmi követség sem tartja vissza».[595] Pedig győzött Wallenstein szept. 7-én Fürth mellett, hol Gusztáv Adolf elsánczolt tábora ellen támadást intézett, ki midőn két hét múlva táborával elindúlt Nürnberg alúl, oly útat vett, mintha Ausztria ellen akarna nyomúlni, hol a parasztok lázadása megkönnyítette volna előnyomúlását.


Perényi Ferencz aláirása.[596]

Fényes diadal volt a fürthi kétségtelenűl, de inkább moralis tekintetben: Gusztáv Adolf legyőzhetetlenségének varázsát eloszlatá. Hanem ahogy Esterházy a fejedelemnek tudtára adta, az «a felfuvalkodott svecusnak» legteljesebb tönkreverése lett volna.[597] Bécsben jól tudták, hogy a dolog másképen áll, s minthogy a fejedelem egy pár elfogott leveléből azt olvasták ki, hogy Rákóczy csakugyan támadni készűl, hogy erről biztos hírt kapjanak, vagy hogy esetleg őtet szándéka megmásítására bírják, a nádor Kéry Jánost, a császár pedig Ostrosyth Istvánt küldték hozzá.

Hanem Gusztáv Adolf nem Ausztriának vette útját, mint eredetileg tervezte. Észak felé ment Wallenstein ellen. November 16-án Lützennél elesett. Hogy halálával csak fényes tervei szállottak sírba s a háborúnak az nem vetett véget, attól tartottak Bécsben s a nádor kedve ellen, komolyabban kezdtek a békéről gondolkodni. Rákóczy már Kérynek kijelentette, hogy ő hajlandó megkötni a békét a császárral; Ostrosythtal pedig több napi tárgyalás után abban állapodtak meg, hogy a vitás kérdések elintézésére mindkét részről biztosokat küldjenek Eperjesre, deczember 24-ére. De ez a határidő csakhamar igen rövidnek bizonyúlt be, s elhalasztották 1633 február 5-ére.

Ez elhatározásáról a portára jelentést tett. Kifejté, hogy ő csak kénytelenségből ment rá, s magokat a vezéreket vádolta, hogy előterjesztését nem hallgatták meg, csak ígértek, de nem adtak segélyt s ezzel abba a helyzetbe sodorták őt, hogy meg kell békélnie. De ha a porta akarja, a tárgyalások nem fognak eredményre vezetni, hanem erre az esetre azt kívánta, hogy adjanak athnamét arról, hogy a porta minden körűlmények közt még magyarországi jószágaiban is meg fogja védeni. Kívánatai teljesítését megígérték az alatt a feltétel alatt, hogy a császár postulatumait előlegesen közölje a portával, húzza a tárgyalásokat, s Munkácsról semmi áron le ne mondjon. Maga Rákóczy sem akart ettől megválni s hogy meggyőzze a portát, azzal az ajánlattal állott elő: «űljenek fel azonnal, küldjenek hozzá szerdárt s nyúljanak körmös kézzel az dologhoz», mert «nemcsak Munkácsot, hanem többet is megkaphatnak». Bátran tehette ez ajánlatot, mert azt, hogy a porta nem fog körmös kézzel a dologhoz fogni, úgy is tudta, s e miatt egész nyugodtan tehette meg az eperjesi tractához az előkészűleteket. Különben is tisztában volt saját feltételeivel s azzal is, hogy mit és mennyit fog azokból engedni. Nem a portához való viszonya szabta meg azokat, s ennek az egész panaszkodásnak valódi oka az volt, hogy ha mégis esetleg a portai segélyre szüksége lenne, az út ahhoz nyitva álljon előtte. Sőt épen e miatt a svéddel való tárgyalást sem tekintette befejezettnek. Bizonyost Gusztáv Adolf haláláról még 1633 elején sem tudtak sem Erdélyben, sem a Rákóczyhoz szítók táborában: legalább nem akarták hinni.[598] Ezek még mindig vártak és reméltek. Vissza óhajtották Bethlen idejét, mikor ők Erdélyhez tartoztak s midőn megtudták, hogy a tárgyalásokból lesz valami, le akarták beszélni Rákóczyt, hogy megbékéljen.[599] Veszteség volt erre a pártra, hogy feje, Perényi Ferencz meghalt;[600] de azért nem csüggedt. Hiszen az, ki most fejedelme Erdélynek, az ő földjükről való: hogyan szemlélhetné az közömbösen az alkotmányon és valláson ejtett sérelmeket? Ezt bizony Rákóczy sem nézte közömbösen; de elhatározásait a viszonyokhoz alkalmazta.


Gusztáv Adolf a ravatalon.[601]

V. Zólyomy lázadása, az eperjesi béke.



RÁKÓCZY már kinevezte biztosait s élükre Kovacsóczyt állítá, kinek hűségéről s odaadásáról leveleiben elismeréssel ír, midőn ifjú Bethlen István haláláról hírt vett,[602] «kin» – írja Illésházy – «feleségével együtt igen keveset bánkódék, tudván, hogy már egyik, kitől féltené fejedelemségit, elment».[603] Lehet, de nem mutatta. Sőt mindent elkövetett, hogy temetése mennél fényesebben menjen véghez Fejérvártt. Még eddig semmi sem történt Erdélyben, mi fölkelthette volna Rákóczy gyanúját, hogy valakiben versenytársat lásson, s legkevesebb okot erre a kis gróf adott. Őszinte, tiszta lelkű, szelíd ifjú, tele idealismussal, minden önzés nélkűl. Ő, és mindenek felett ő volt az, kinek a fejedelem székét köszönhette, s kit ő azután is egész odaadással támogatott, daczára, hogy a fejedelem és atyja közt – ki sorsába sehogy sem tudott belenyugodni – feszűlt viszony volt. Egész ellentéte sógorának, a harczias kedélyű, könnyen fellobbanó, erőszakos, hiú Zólyomynak, a «mezei szolgálatra termett» bátor, de különben korlátolt eszű katonának. Valóban inkább sajnálni volt oka Rákóczynak e gyászesetet; mert épen a kis gróf volt az, ki sógorának szenvedélyességét fékezni tudta. Hiszen pár hó előtt, midőn Zólyomy Strassburg biztatására hadakat kezdett gyűjteni, hogy Sziléziába rontson, ő már súlyosan beteg volt, s tudomással sem bírhatott erről az egész tervezett merényletről.

Még el sem temették a kis grófot s a marczona ifjú már is államcsínyen törte fejét. Könnyen előkészíthette, mert derék hadakat tartott. Csakhogy az ő «angyalai» messze vidéknek rémei voltak. Rettenetes panaszok jöttek Rákóczyhoz, hogy ahol csak beszálltak hadai, magoknak, lovuknak a gazdával szolgáltattak, feltörték pinczéjét, leitatták a gazdát s mikor már nem tudott inni, erővel töltötték szájába a bort, aztán kilökték, feleségét pedig bezárták. Hiába intette Zólyomyt a fejedelem: ígért mindent, de azért maradt minden a réginél. S ez annyival veszedelmesebb példa volt, mert neki, mint az udvari vitézek és Háromszék kapitányának, nagy hatalom volt kezébe téve. Pedig erős eskü kötelezte őtet, hogy a fejedelem iránti hűséget nem szegi meg, s hadait féken fogja tartani.


ifj. Bethlen István aláirása.


Csakhogy ebben a harczias világban Zólyomy erre nem volt képes. Háború volt az ő eleme s nem jó szemmel nézte, hogy Rákóczy békűlni akar.[604] Évek óta mindig volt valami hadi kalandja; hajdúi közt, lóháton érezte magát igazán jól s fájt neki, hogy minderről le kell mondania. «Lelkem bátyám,» – fakadt ki pár hó előtte egy nem sikerűlt kaland után – «jobb volna megholt lennem, hogysem élnem»;[605] s ha már egy kis dolog is ennyire elkeserítette, hogyan barátkozhatott volna meg a gondolattal, hogy ezentúl nyugodtan kell élnie? Nyugodtan éljen ő, mikor a szomszédban könnyen lehet harczi babérokat aratni! Wallenstein dicsősége egészen elvakította, ezé az emberé, ki hadat teremt össze semmiből, azt diadalról diadalra vezeti, épen most Csehországban toborz – hova nem is volna nehéz eljutni – mindenkit magához fogad, ki egy csapattal megy hozzá s milyen jó dolguk van ezeknek; hátha ő is ott volna?

Ilyen dolgon törte ő fejét, mikor Fejérvártt sógora temetési pompájához készűltek s az Eperjesre küldendő biztosok instructióján dolgoztak. Nehány hónap előtt még Gusztáv Adolfhoz akart csatlakozni, de az már azóta elesett: a világ most Wallensteinról beszél. Egész titokban közölte Haller Györgygyel, a szathmári kapitánynyal, ugyanazzal, ki már egyszer Prépostváryval akarta Rákóczyt megbuktatni, hogy hadat gyűjt s azzal a császári seregekhez fog csatlakozni. Csakugyan körűlhordoztatta a véres kardot a szabolcsmegyei hajdúság közt s egyes kapitányokat zsoldjába fogadott. Azután a budai basához is követeket járatott, útlevelet (azaz az elmenetelre engedélyt) sürgetve: a fejedelem, izente, nem akar személyesen menni a császár ellen, mert jószágai ennek birodalmában vannak, hanem nagy titokban őtet, Zólyomyt, akarja ezzel megbízni.

Úgy látszik, maga sem volt tisztában azzal, hogy mit akar. Ez idő szerint volt egy kis személyes neheztelése is Rákóczy ellen, ki a kis gróf halála után nem bocsátotta az ő kezébe Ecsedet, nem tartván őt eléggé megbízhatónak e vár megvédésére. Elmondta ugyan bosszúságában, hogy a mely kezével fölemelte Rákóczyt, azzal fogja meg is buktatni; de arra valójában aligha gondolt, legfeljebb azon törte fejét, hogy ebből a hálátlan világból oda meneküljön, hol számára babér terem.

Közepette e töprengéseinek, február 5-én Eperjesen a császár és fejedelem biztosai megkezdték tanácskozásaikat. Mindkét fél beadta követeléseit s a kassai béke óta elkövetett sérelmeknek a jegyzékét. Válaszokkal, viszonválaszokkal hosszú jegyzékváltás kezdődött, egyik fél sem kímélte a papirost. De sok volt a személyes kérdés s nehéz pontok voltak a fejedelem kívánatai, hogy a peres jószágok – Munkács, Mád,[606] Tarczal, Szádvár – ügyei intéztessenek el. Mikor látták, hogy írással nem haladnak, szóval kezdtek tárgyalni. De itt Munkácsnál egészen megrekedtek; mert a fejedelem biztosai semmit sem akartak engedni. Ekkor Sennyey püspökhöz, a császári bizottság fejéhez, érdekes leleplezés érkezett Zólyomytól: Rákóczy azért nem enged Munkács ügyében, mert a portáról megtiltották s még meglepőbb ajánlat, hogy ő kész 5000 emberrel Wallenstein segélyére menni, ha a császár, kegyelmességének jeléűl s a zsold fedezésére Tokajt és Lévát neki adományozza.

Messzeható vállalatba komoly ember ilyen módon nem kezdhet. De megfontolás nem fért össze az ő heves vérmérsékletével. Ő is azok közé tartozott, kik az éremnek csak egyik felét látják; a képzelt sérelem és Wallenstein dicsősége egészen elvakíták. S azután ezek a készűlődések olyan nagy hűhóval történtek, hogy Rákóczynak is tudomására jutottak: szemmel kezdte Zólyomyt tartani. Igaz, hogy lekötelezettje volt, sokat köszönhetett neki, s épen ezért szintúgy, mint tavaly a Strassburggal tervezett csínyről, erről is szerette volna szép szóval lebeszélni. Február végén behívatta magához Gyula-Fejérvárra. Már ekkor írásos bizonyítványai voltak, hogy Zólyomy «járatta embereit Moharrem pasához, mindazáltal császár pártjára Haller Györgyhöz, másokhoz még inkább». Zólyomy 500 emberrel jött be, mely az úton, a merre csak járt, hallatlan zsarolásokat vitt véghez; de Rákóczy nagyobb had felett rendelkezett ott helytt, s ezekkel «gyülevész, tolvajokból álló hadacskáját könnyen dissipálhatta volna». Rábeszéléshez folyamodott s Zólyomy engedett. «Testét, lelkét, feleségét, gyermekét mind az ördögnek adta, ha ellenünk való igyekezeti volt,» – írja a fejedelem – «azonkívűl is minémű esküvéseket tött, nincs olyan pogán nemzet, kinek hitinek nem hittünk volna.» Újabban beállítá hivatalába (márcz. 2.) s hitlevelet vett tőle, mely a múlt évben adott hitlevelével teljesen megegyezett. Ezzel biztosítva volt, hogy a kis gróf temetését semmi sem fogja megzavarni, s Rákóczy visszabocsátá Zólyomyt.


Szádvár XVII. századi látképe.[607]


Mire a temetés határnapja (márcz. 24.) elérkezett, a fejedelem újabb leleplezéseket kapott a portáról s újabb híreket Magyarországból.[608] Elhihetjük Zólyomynak, hogy esküjéhez híven, nem volt «Rákóczy ellen való igyekezeti»; de az a kalandos terv, melybe belelovagolta magát, hogy zsoldos hadat vezet ki Wallenstein mellé, csakugyan koczkára tette volna az ország biztosságát, compromittálta volna Rákóczyt a protestans világ előtt, mert nem hitték volna el, hogy ez, mint nem magán személy, mint a mezei hadak s a székelyek generálisa, fejedelmi beleegyezés nélkűl mert ilyen vállalathoz kezdeni.

Ott, hol uralkodói méltóságáról, fejedelmi tekintélyéről volt szó, Rákóczy nem ismert kíméletet s nem hallgatott a hála szavára. Egyelőre azonban kerűlni akart mindent, mi a temetés ünnepélyét megzavarta volna: s az minden rendzavarás nélkűl, rendkívűli részvét mellett, a kitűzött napon (márcz. 24.) véghez ment. Annak végeztével a fejedelem Zólyomy, mint a székelyek generalisa kíséretében Maros-Vásárhelyre ment. Ez utóbbi a történtek daczára sem mondott le tervéről, ellenkezőleg a fejedelmi hadakat kezdte szökésre csábítni. Most a fejedelem az utolsó kísérletet tette meg, hogy megtérésre bírja. Ápril 4-én Zólyomy nagy kísérettel az udvarhoz ment, mialatt a piaczon s a fejedelmi lak előtti téren hadat állítottak fel. Így minden el levén intézve, hogy ellenállást ne fejthessen ki, Rákóczy egy szigorú feltételekkel ellátott térítvényt terjesztett eléje aláirás végett. Vonakodott aláírni, mire szemben kijelenték előtte, hogy rab. «Noha bizony» – írja Rákóczy[609] – «nehezen lehete reá vennünk magunkat, de életünk, becsületünk birodalmunkban magában állván előttünk, Zólyomy uram nem jó magaviseletit s igyekezetit, szándékát és akaratját is eszünkben vévén, Maros-Vásárhelt 4. die hujus mensis délest 5 órakor meg kelle arestáltatnunk s Fogarasba küldenünk». Toldalaghy vitte oda, de útközben Segesvártt vasat vertek lábára. Egyúttal intézkedett a fejedelem, hogy hadait szétoszlassák; egy részét annak ő maga fogadta meg. Elhihetjük neki, hogy nehezen vehette rá magát; de az adott körűlmények közt alig tehetett volna másként.

S annyival kevésbé tehetett másként, mert ez idő szerint nem Zólyomy volt az egyetlen lázadó alattvalója, ki magyarországi török basák pártfogásával dicsekedhetett. Még a múlt év végén történt, hogy az egykori fejedelemnek, Székely Mózesnek hasonló nevű fia, valami pervesztés miatt megharagudván, Temesvárra szökött. Maga is temesvári születés volt, atyja is hosszabb ideig tartózkodott ottan, s a törökök közt jó emlékezetet hagyott maga után s ő ebben bízva menekűlt oda, hogy igazságot keressen. S csakugyan míg Zólyomyt a budai, Székelyt a temesvári basa vették pártfogásukba: Esterházynak nagy megelégedésére, ki abban reménykedett, hogy a tárgyalások folytatásában ezen körűlmény Rákóczyt engedékenyebbé fogja tenni.

Mindkét fél biztosai, bőséges utasításaik daczára, vagy talán épen azért, mert ezek közt áthídalhatatlan űr volt, minden fontosabb megállapodásnál az egyik Bécsbe és Kis-Martonba, a másik Fejérvárra küldtek postát útasításért. Munkácsra vonatkozó követeléséből a fejedelem sokáig nem akart engedni; utóbb hajlandónak mutatkozott bizonyos kikötések mellett 200,000 frtot letenni s végre arra is ráállt, hogy ez összeget 50,000 frttal megtoldja. De Esterházynak egész Munkács kellett, mert, mint mondá, e várhoz Katalin lemondása után a fiscusnak van joga. S a mint Zólyomy elfogatásáról és Székely Mózes szökéséről hírt vett, azt tanácsolta a császárnak, hogy Rákóczy ezen szorongattatását fel kell használni. «Nem képzelhető,» – írá – «hogy most, midőn annyira fel van háborodva, tarthat attól, hogy Székelynek bűntársai vannak s hogy ezt a porta is pártfogásába veszi, ne engedjen.»[610]

És mégis – nem Rákóczy, hanem a császár engedett. Mindaz a fényes remény, a mit a császár Gusztáv Adolf halálához fűzött, szétoszlott. A lützeni csata után a generalissimus, Wallenstein, visszavonúlt Csehországba, hogy veszteségeit új toborzásokkal egészítse ki, ezalatt pedig kitűnt, hogy a nagy király halálának épen ellenkező hatása lett, mint várták. A mint a csatatéren a megboszúlás vágya edzette a katonák erejét, hogy a diadalt ragadják ki Wallenstein kezéből, a veszteség érzete fokozta Oxenstierna tevékenységét, hogy a küzdelem folytatását biztositsa. S mikor 1633 márczius közepén Heilbronnban létrejött a szövetség, mely a directoriumot Oxenstiernára bízta, a bécsi kormányt bizonytalanság érzete szállotta meg. Németország felé szabad kezet akarván szerezni, aprilis 25-én utasította a biztosokat: «miután Rákóczy a jogos érveknek nem engedett, legyünk mi engesztelékenyek» s a rescriptum alá sajátkezűleg írta: «A békét semmi áron sem kell felbontani, hanem lehető előnyösen meg kell kötni». Ez világos rendelet volt, melytől a biztosok nem térhettek el. Siettetni kellett hát a tárgyalást, s a Munkácsról adandó diplomára vonatkozólag már csak egyetlen pont volt elintézendő, midőn (május 6-án) egy hírnök jött a fejedelemtől, azzal az utasítással, hogy halaszszák a kiegyezést. De már nem lehetett halasztani, mert a császár biztosai mindenben engedtek. Tizennégy nap múlva megjött Bécsből a császár által aláírt példány, melyet azonnal közöltek a fejedelemmel. Ez pedig megerősítés helyett egészen új diploma-tervet küldött.

Kétségtelen igaz, hogy olyan viszonyok közt, midőn Rákóczy nem jóakaróival – Esterházyval, Csákyval – állott szemben, minden szót meg kellett fontolni. A császárhoz való viszonya is gondos körűlírást kívánt. Alattvalója volt ennek magyarországi birtokainál fogva, de mint önálló fejedelemnek tekintenie kellett arra is, hogy országa érdeke ellentétbe jöhet a magyar királyéval. Természeténél fogva habozó, bizalmatlan s az önzéstől sem ment, jól megjegyezte magának azokat a részleteket, melyek Bethlen alkudozásainál előfordúltak és rendesen újabb támadás kovászai voltak, s tapasztalatait hasznára fordítá.[611] Hát miért kösse ő le magát, mielőtt a heilbronni conventiónak következményei nyilvánvalókká lesznek? Hozzá különben is kérdést intézett Oxenstierna, vajjon nem volna-e hajlandó a svéd királylyal kezdett alkudozást folytatni? ha igen: fordúljon gróf Thurnhoz, ki nemsokára Sziléziában lesz. Rákóczy nem volt ettől idegen s föltételeivel (apr. 10.) Bálintfy Balázst küldte ki. Ezalatt válasz jött Oxenstiernától, hogy a tárgyalások folytatásával Strassburgot bízta meg. De Strassburg épen ezalatt hagyta el Erdélyt s most ő Szentpálit küldte Thurnhoz. Ez épen aznapon történt, melyek követeinek a tárgyalások halasztását rendelte.


Oxenstierna Axel svéd cancellár arczképe.[612]


Mind a mellett a bécsi kormány készségével szemben nehezen lehetett volna az időt még sokáig húzni-halasztani, ha Esterházy szokott vehementiájával Rákóczynak segélyére nem jön. Pert indított Rákóczy és neje, Lorántfy Zsuzsánna ellen, régi követelések fejében. Rákóczy Pázmányhoz fordúlt: kérte közvetítését s kijelenté, hogy ha a nádor tovább fog procedálni, ő fegyverrel is kész lesz jogát megvédeni. Junius nagy részét az eperjesi tractán ez a kérdés foglalta el, mely végre is a király közbelépésére békés kiegyezéssel végződvén, magára a diplomára vonatkozó tárgyalásokra (jun. 24.) tértek át, mi ismét egy hónapot vett igénybe. Utoljára abban állapodtak meg, hogy a diplomának kétes pontjai pótnyilatkozatok által fognak értelmeztetni. Most már valóban semmi sem állta útját az ünnepélyes békeokmány kiállításának.[613]

Mind a mellett még egy ideig húzódott a dolog. Rákóczy be akarta várni Szentpálit, ki csakugyan meghozta (május 28-án) gróf Thurn válaszát, hogy minden három hónapban váltóra Hamburgban vagy Danzigban 50,000 forintot fizet neki; de arra nézve, hogy a két választó (szász és brandenburgi) is aláírja a szövetséglevelet, csak reményt nyújtott.[614] Nem sokára azután új ajánlat jött (julius 26-ról) gróf Thurntól és a cseh rendektől a régi Bethlen Gábor-féle szövetségnek megújítására s ez is, mint korábban Oxenstierna, a tárgyalások folytatására teljhatalmat adott Strassburgnak,[615] ki ez idő szerint Konstantinápolyban volt s ott épen Rákóczy ellen dolgozott.[616] De minthogy ez nem «Csehországtól, Morvától, Sziléziától kívánt assecuratoriát, kik magukkal is jó tehetetlenek», nem is vette azt figyelembe. Azután az sem tetszett neki, hogy a tárgyalásokba Strassburgot ismét be akarták vonni, kivel az utóbbi időben a Katalin-féle dolog miatt differentiái voltak, s ekkor még az is tudomására jutott, hogy az a portán ellene dolgozik. Hát elfogadta a diplomát, az amnestia szövegét s a kiegyezéshez tartozó íratokat, melyek közt legfontosabb a Katalinnal kötött szerződés. Ennek egyik pontja értelmében a fogarasi uradalmat Katalin 70,000 forintért eladta Rákóczynak. «Az eperjesi tracta» – írja ez szept. 4-én – «végben ment és megalkudtak. Munkács miénk leszen, az fejedelemasszont esztendő alatt százezer forintról kelletik contentálnunk. Az mi marhája Munkácsban leszen, azt az diplomának permutatiója után ki kell adnunk, az mik itt benn vadnak, azt esztendő alatt kell restituálnunk. Itt benn is leszen annyi marhája közel, mint Munkácsban», s alább hozzátette: «de az dereka bizony itt benn fog maradni». Annyi bizonyos, hogy a mi kezében volt, nem szerette kiadni, fizetni, pedig épen nem szeretett; de ezúttal makacsságának nem ez volt az oka. Mióta Katalin lakását Tokajból Bécsbe tette át, kétszeres bizalmatlansággal kísérte minden lépését. «Az eperjesi tracta,» – írja – «vagyon egész három hónapja, csak azon forgott, az fejedelemasszonynak mindjárt megadjuk az százezer forintot és hatezer aranyat, azonkívűl minden javait Munkácsban: kinek okát elménkben azt tanálván, hogy ők azzal az unitus fejedelmek ellen akarnának élni, soha mi arra nem mentünk.» De Esterházy más indokra vezette azt vissza: ki akarja mutatni, írá a császárnak, hogy Felséged maga megalázásával is békét köt. Ha a sziléziai ellenséggel (gróf Thurnnal) már szerződött s a szerencse ezeknek kedvez, ki fog törni, ha pedig nem kedvez, cserbe fogja őket hagyni.[617]

Hát ha kitartása az eperjesi tractában diadalt aratott Esterházy vehementiája fölött, hasonló siker koronázta Erdélyben vas akaratát a lázadók megfékezésében. Az itt nem volt könnyű dolog egy új fejedelemnek, hol az egyéni és személyes szabadságra féltékeny rendek annak akárminemű korlátozására nehezen voltak rábírhatók. Most két lázadójának ügye volt függőben: a Zólyomyé és Székely Mózesé. Az első még csak le volt tartóztatva, de nem elítélve; az utóbbi török földön a temesvári pasa segélyével dolgozott ellene s a fejedelemségért fölajánlotta Jenőt s az egész Vaskapuig terjedő terűletet. De ez még csak hír volt, s Zólyomyra sem volt rábizonyítható, hogy a fejedelemségre aspirált volna: a régi törvények alapján nem lehetett volna őket elítélni. Segítni kellett a bajon, s az 1633-iki tavaszi országgyűlés elhatározta, hogy a kik az országból «hadakozó fegyvert adnának ki», azok felett ítéljen a fejedelem, de a kik összeesküvést szerveztek, azokat a közvádló nota-perbe idéztesse, továbbá hogy török terűletre, kereskedés ürügye alatt fejedelmi engedély nélkűl kimenni tiltva van. Ezen czikkek alapján aztán az 1633-iki augusztusi országgyűlésre Zólyomy, Székely és ennek társai megidéztettek. Az utóbbiak bűne sokkal tisztábban állt a rendek előtt, hogysem hosszú vitára lett volna szükség: nótán marasztattak. Zólyomy ügye több napon át tartott. A Bethlen név nymbusa védte őt. Személyes barátai is minden követ megmozdítottak: még a szász választót is fölkérték, hogy megkegyelmeztetése érdekében járjon közbe a fejedelemnél.[618] Sikertelenűl, mert ennek parancsára a közvádló mindenfelé vallatásokat eszközöltetett, melyek sok terhelő részletet derítettek ki.

Zólyomyt Fogarasból felhozták, de mint foglyot. Maga is, ipja is, a rendek is kérték a fejedelmet, hogy engedje meg neki, hogy szabad lábon védhesse magát: de kezességet senki sem akarván vállalni, kérelmöket nem lehetett teljesíteni. Két napon át tartott a tárgyalás: térítvényei, levelei, a tanúvallomások mind ellene bizonyítottak. Két napon át védte magát, a harmadikon a fejedelem kegyelméhez fordult. Ez megadhatta volna neki – de árulása világosan be lévén bizonyítva, az országgyűlésnek el kellett ítélnie. Maga örököseivel fő- és jószágvesztésen marasztaltatott.[619]

Szembe vele megkegyelmezési jogát a fejedelem nem gyakorolta egész terjedelmében: jószágvesztésen marasztalta, de életének megkegyelmezett. Hanem ártalmatlanná akarta tenni, s olyan helyet keresett ki számára, honnan ne szökhessen el. Kővárt nézte ki, hol okt. 30-án megfordult, s hova el is küldte.[620] A többi elítélteken, Székely Mózesen és társain is az ítéletnek csak a jószág-elkobzásra vonatkozó részét lehetett végrehajtani. Ezeket Temesvárról Budára szállították. S most Rákóczy egy szokatlanul fényes követséggel, melynek élén Mikó állt, azt kérte a nagyvezértől, hogy Székelyt «vettesse tengerbe, vagy hányassa horogban, vagy adják ki neki, vagy vitessék Stámbulba». Épen az utolsót hallgatták meg: mert egy ilyen verseny fejedelem a portán sokkal jobb eszköz volt a zsarolásra, hogy sem kéznél ne tartották volna.

De egyet mégis elért: a temesvári basa az év végén mazullá tétetett.

Ez alatt az eperjesi tractán (szept. 28.) az utolsó formasági kérdéseken is átestek. A diplomát Rákóczy is aláírta s az szept. 30-án a biztosok kezében volt. Munkácson kívűl megkapta Mádot is testvérével, Pállal, úgy hogy az Alaghyné halála után szálljon rájok, Ónod vára pedig, melyben eddig császári őrség is volt, egészen neki adatott át. Mind ez rendkívűl nevelte hatalmát és vagyonát Rákóczynak: de az erkölcsi nyereség még nagyobb volt. Munkács várának birtokba vételével az eddiginél hasonlíthatatlanúl nagyobb befolyásra tett szert Felső-Magyarországon s tekintélye Erdélyben is emelkedett – mert ez a vár az erdélyi fejedelemnek strategiai szempontból is sokat ért. Az adománylevél átvételére Hrabecz Dánielt küldte Bécsbe s intézkedett, hogy az őrség, mely eddig csak neki volt esküvel lekötelezve, nejének s gyermekeinek is letegye a hitet.[621] A diploma deczember elején Bécsből expediáltatott,[622] s hogy a fejedelemasszonynak nála levő holmiai kiadassanak, annak értelmében már intézkedett Rákóczy.[623] Hát a béke csakugyan megvolt, s a fejedelem – ki az esküt a három titkos pontra Melith Péter és Bocskay István kezébe letette – a szász választóval tudatta is annak létrejöttét – mi annyit jelentett, hogy szövetkezésről ez idő szerint szó sem lehet -: de az még nem jelentette a függő ügyek teljes és végleges elintézését. Sem a munkácsi donatio nem volt úgy kiállítva, mint Rákóczy kivánta, sem Katalin kielégítése nem ment oly módon véghez, mint fenn óhajtották. Mindkét fél hagyott magának kibuvó ajtót, mit a viszonyok változtával felhasználhasson. Ez is az akkori közkeletű politikai fogások közé tartozott. Mindez, a fizetség Katalinnak s a követség a portára rengeteg összeget emésztett fel, de azért nem volt az elvesztegetett pénz. Megtérűlt kamatostól, meg annyival inkább, mert e békének egyik lényeges előfeltétele, a kiegyezés a német fejedelemasszonynyal, szerezte meg neki Fogaras várát. De ő ez uradalmat nem magának akarta: mint többen elődjei közűl, s utoljára Bethlen Gábor, a legközelebbi országgyűlésen (1634 május 12.) nejének inscribáltatta 80,000 frtban, úgy hogy azt annak életében ki se lehessen váltani.


Melith Péter aláirása.[624]

VI. Tárgyalás a lengyel királylyal. Bercsényi követsége.



MÉG CSAK azután, hogy Mikó és a fényes követség hazajött a portárúl, kezdődött meg az igazi hajsza. «Az tövis akarmely zsákban takarják is, kimutatja az hegyit»: írta Chernel Rákóczynak.[625] Kis is mutatta, mert a portán valóságos árverés kezdődött a fejedelemségért Zólyomy és Székely között, hogy kettőjök közűl ki ád többet? De a porta jól tudta, hogy azt, mit Rákóczy nyújthat, egyik sem képes megadni: a nyugalmat és biztosságot s az ő ígérgetéseiket csak arra használta, hogy az is, ki a székben ül, adjon valamit.

Mert pénz és ajándék mellett most még nagyobb szüksége volt a portának arra, hogy Erdélyben rendezett viszonyok legyenek. Támadó hadjáratra készűlt Lengyelország ellen, még pedig magának a szultánnak vezérlete alatt, s Erdélynek nem semlegességét, hanem közvetlen részvételét kívánta magának biztosítani. S ha sürgetni kezdte Zólyomi szabadon bocsátását s a Budáról behozott Székely Mózest szabadon hagyta járni-kelni: ezzel csak azt akarta értésére adni, hogy vannak hajlékonyabb eszközök kezénél. A jeget már Bethlen Gábor idejében megtörte: most volt mire hivatkozni. Még mielőtt e szándékából valami kiszivárgott volna (1633 decz.) a kajmekám bizalmasan megizente Mikótól Rákóczynak, hogy miután a szultán személyesen áll a táborozás élére, számít az ő támogatására s czélzott arra is, hogy annak jutalma a lengyel korona lehet.

Rákóczy nem nagyon örűlt meg ez ajánlatnak: nem mintha nem szeretett volna lengyel királylyá lenni, hanem ez idő szerint ez az ajánlat nem igen illett terveibe. De sem elutasítani, sem kötelező ígéretet tenni nem lehetett. Utasította Mikót: mondja meg a kajmekámnak, hogy az ő «igazságos szolgálatában semmi időben meg nem fogyatkozik, valamikor isten abból alkalmatosságot mutat és ő hatalmassága is hadaival meg fog indúlni: a mennyire az ország szabadsága meg nem bántódik. A jó szerencsét és ő hatalmassága kegyelmességét magáról lerázni nem akarja». Különben előre kipuhatolja Lengyelország hangulatát s mikor eljön az ideje, maga is értekezni fog tanácsuraival és az eredményt megizeni.[626]

Ez lényegileg kibuvó ajtó volt: de ollyan, mely semmi irányban sem kötötte meg kezét. A lengyel korona csalétkét nem vette komolyan, de azt igen is érezte, hogy a porta kívánatának teljesítése Erdélyt a két Oláhország sorsára sűlyesztette volna, melyeknek vajdái annyi hatáskörrel sem birtak, mint szomszédos basáik: zsarnokai voltak népöknek, rabszolgái a szultánnak. Első gondja volt, hogy a szultán készülődéseiről értesítse a lengyel királyt,[627] meghagyván követeinek, hogy ennek viszonyairól s a kozákok és a tatárok erejéről – kik a hadviselő felek közé tartoztak – biztos híreket hozzanak. Másfelől a bécsi udvarhoz is nagy titokban kérdést intézett, hogy azon esetre, ha a porta haragja ellene fordulna, számíthatna-e ő s mekkora támogatásra?

Mert el volt határozva komoly segélyt nem adni a töröknek. Ha valamihez akart kezdeni, annak ő mindig előre megfontolta a végét. S ez adott esetben kétszeres szükség volt erre: mert tudta, hogy Lengyelország desolált állapotban van, a császár pedig Wallenstein kétértelmű magatartása miatt magával is tehetetlen. Épen alkalmas időben történt, hogy a császár Pozsonyba országgyűlést hirdetett s erre őtet külön intimatióval meghívta. De mire a rendek gyűlekezni kezdtek, már csak napok választották el az égeri tragoediától, hol a generalissimus nagyratörő terveinek s talán árulásának is orgyilkos kezek véget vetettek. Rákóczy febr. 12-én Chernelt, Hrabeczet, Réz Andrást nevezte ki követeivé, hogy ott az ő, mint magyarországi főúr személyét képviseljék, sürgessék az országos és a rajta esett sérelmek orvoslását, tiltakozzanak a nádor túlkapásai ellen, ki minden hatalmat a maga kezében központosít, hogy egy személyben «ne legyen mind maga kardinál, prépost, judex curiae, fő- s viceispán, generalis kapitán». Eszközöljenek ki engedélyt «Pataknak kővel való építése felől, melyet a császár már kilátásba helyhezett».[628] De a csehországi zavarok miatt a gyűlést nem lehetett megtartani: a megnyitás napjára biztosok jöttek le Bécsből, kik az elhalasztási leiratot (márcz. 6.) felolvasták a rendek előtt s azt kellően commentálták.[629]

A szultánnak Lengyelország ellen tervezett hadjáratáról nem sokára hivatalosan is értesítették egy kapucsi basa által, ki magával hozta a rendeletet, hogy készen tartsa hadait s amint a szultán táborba száll, csatlakozzék hozzá. Most hát hozzá látott oly intézkedések megtételéhez, melyek által, úgy hitte, e veszélyt elháríthatja magáról. Szerencséjére Oláhországnak új vajdája volt, Bessarába Aga Máté, ki pár év előtt mint menekűlt, udvarában élt, s kit ő, midőn vajdává választatott, hadaival is segített s kinek megerősítésén Konstantinápolyban sikerrel dolgozott.[630] Ez oldalról hát nyugodt lehetett; hanem Bécs felől is szerette volna úgy fedezni magát, hogy ellenségei lehető szorongattatását ne használhassák föl megtámadására. Pathay Sámuelt a császárhoz küldte, meghagyván neki, hogy útközben a bíbornokhoz is térjen be s vele is közölje a decretumot. Természetesen mindenütt jól fogadták, kapott biztatást is eleget, sőt Pázmány kilátásba helyezte, hogy 15,000 emberrel meg is segítik, de egyúttal figyelmeztette, hogy ellenségei azt hirdetik róla, hogy Váradot a töröknek akarja adni.[631]

Bécscsel egy időben a lengyel királyhoz is küldött követet, de az «messze földre való hadakozásiban lévén foglalatos», a követ csak a generalissal beszélhetett.[632]

Hanem a nádor, ki már értesűlt a dologról s szokása szerint gyanakodott, Bercsényi Imrét küldte Rákóczyhoz, hogy biztos híreket hozzon. Hát Bercsényi láthatta, hogy Rákóczy készűlődik; mert május 15-ére a táborba szállást elrendelte, Barczamezején, Szászsebesen és Várad körűl gyülekeztek a hadak, s a kapucsi basa, Juszuf, még mindig Erdélyben tartózkodott. Épen együtt volt az országgyűlés s a táborba szállásra vonatkozó intézkedést ez is helyben hagyta. Maga a fejedelem pedig Bercsényi előtt mindent feltárt, még azt is, hogy a török a lengyel koronával kínálja. Elmondta azt is, hogy lehet olyan eset, hogy a török mellé hadat kell küldenie; de, tette hozzá, legyen nyugodt, ez is a keresztyének kezére fog dolgozni. Bercsényit ez nem nyugtatta meg, s midőn végűl arra kérte, hogy eszközöljön ki neki engedélyt, hogy a császár birtokain is toborzhasson, a követ nem minden élesség nélkűl jegyezte meg: hátha a török épen ezt küldetné vele Kassa ellen?

Mindez úgy volt elintézve, hogy Juszufnak sejtelme sem volt arról, a mi háta megett történik, s midőn május végén haza ment, azt a biztosítást vitte magával, hogy nemhogy Rákóczy adna segélyt a lengyelnek, de még magyarországi birtokain sem engedi meg, hogy számukra toborozzanak.[633] Valójában ez szín volt és ámítás.

A mint a dolog fenyegetőbbé kezdett válni s a lengyel királyhoz küldött követség még sem jött vissza, hogy időt nyerjen, Szalánczyt és Fiáthot Drinápolyba küldte a szultánhoz jelenteni, hogy ő már táborban van, de ha nem akkora erővel, mint szeretné, szolgáljon mentségéűl, hogy a pestis megdézsmálta országát. Alig hogy ezek elindúltak, megjöttek a lengyelországi követek a hetmán válaszával. Rákóczy föllélegzett. Könnyű volt Pázmánynak azt a tanácsot adni neki, hogy inkább életét és fejedelemségét, mintsem lelke üdvét tegye koczkára;[634] de annak elfogadása nem volt könnyű. Bizony, szerette volna mind a kettőt együtt megtartani, de azért minden habozás nélkűl egész határozottsággal a keresztyén ügyhöz csatlakozott: «hogy országunknak szabadsága ellen» – mondá – «magunkat és nemzetünket annak a nagy igának alája vethessük és keresztyén, velünk és országunkkal barátságos ország és nemzetség ellen pogánynyal hadakozzunk, lelkünk ismereti és keresztyén indulatunk arra bennünket semmiképen nem bocsáthat».[635]

De tervét a legnagyobb titokban tartotta; csak korlátnoka és Kassay tudták benn Erdélyben s az a két követ, kit a lengyelországi útra kiszemelt, két kipróbált magyarországi híve, az öreg és becsületes Chernel és a hozzá teljes lélekkel ragaszkodó Hrabetz,[636] kiknek az volt a megbízatása, hogy a lengyel királylyal megkössék a szövetséget. Ő valóban életével s fejedelemségével játszott, ha annak híre a portára kiszivárog; s nem volt-e előtte példa, hogy Esterházy Bethlen hasonló tervéről hírt adott a portán? Az összes expeditiót, utasítást, leveleket, megbízót, mindent a korlátnok tisztázott, a különben jól szervezett fejedelmi cancellariának teljes mellőzésével. Különben ezt a szövetséget a lengyel respublicával nem nagyon kívánta, csak kényszerítő szükségnek tekintette a keresztyénség érdekeinek megvédése szempontjából s épen azért kikötötte, hogy a dolgot Lengyelországban is titokban tartsák és mindenek felett, hogy maguk a követek személyesen egy betűt se írjanak, hanem mindent másnak mondjanak tollba; ha pedig mire ők beérkeznek, békekötés volna készülőben, már eddigi szolgálataiért se hagyja ki őtet abból a respublica.[637]

Minden úgy történt, a mint kívánta: Chernel «Dániel urammal» julius 12-én reggel elindúlt a makoviczai úton, magával vivén a megbízó leveleken kívűl Rákóczy biztosító levelét, hogy a lengyelek ellen nem fog harczolni, s ha hadakat is kellend a legnagyobb kényszerűség esetében küldeni a szultán mellé, azok sem fognak ellenek harczolni.[638] Megtörtént ugyan, hogy követei elindulása után Murteza basa szerdár jelentékeny haderővel Ruszcsuknál átkelt a Dunán s ennek hírére a fejedelem is kiadta a hadi szabályzatot, mely a tábor elindulásának előhírnöke volt, sőt Pázmány által német hadakat is sürgetett,[639] de miután a szerdár Gyurgyevónál megállapodott, az erdélyi tábor is helyben maradt.

Kegyelmes istene, az ő Jehovája megsegítette Rákóczyt, «az mért» – mint Pázmánynak írá – «az nappalt szereté, nem az holdat». Nagy megpróbáltatásnak tette ki, de magatartásával meg lehetett elégedve. A török tábor nem mozdúlt Gyurgyevóból s Erdély ellen sem fordúlt, mint Rákóczy hitte egy időben.[640] A béke a lengyelek és törökök közt megköttetett, a szerdár visszafordúlt táborával s Mikót, a fejedelemnek nála levő követét, azzal bocsátotta haza, hogy táborát szétbocsáthatja; a mi korábban (október 18.) már meg is történt. «A törököt» – írá nagy megelégedéssel Pázmánynak – «a perzsával való nagy igye és romlása elfordítá Európától». Pázmány pedig viszonzásúl egy más hírrel kedveskedett a fejedelemnek, a szept. 5-én vívott nördlingeni csata hírével, mely a hosszú háború egyik legvéresebb ütközetei közé tartozott s a protestánsok megsemmisítését vonhatta volna maga után, ha a császári tábornokok élni tudtak volna a diadallal. Most már hosszabb ideig nem gondolhatott Rákóczy szövetségre a protestans államokkal.

Pedig egy vándor diplomata a portán azon törte a fejét, hogy a fejedelem által indirect úton segélje meg a protestánsokat. Ez Rousselle volt, kit 1629-ben Bethlen Gábor küldött Török- és Oroszországba s ki most visszaérkezvén Konstantinápolyba (1635 elején), szeretett volna Erdélybe menni, hogy jelentést tegyen küldetéséről. Nem kapta meg erre a portai engedélyt. Tulajdonkép az volt az ő czélja, hogy a portát háborúra ösztönözze Ferdinánd ellen, mi által a császári had egy jelentékeny része elvonatott volna a német harcztérről. De a porta erről hallani sem akart s Rousselle másként kívánt a dolgon segíteni. A protestans ügynek Konstantinápolyban legbuzgóbb támasza Hágai Kornél, a hollandi követ volt, s ezt nyerte meg kalandos tervének: nem a porta, hanem a budai basa támadja meg a császárt, még pedig úgy, hogy Rákóczy segélyhadakkal rendeltessék mellé. Rákóczytól épen követség volt a portán, midőn Rákóczy e kalandos tervről hírt vett. Utasítá is Toldalaghyt, a főkövetet, hogy minden erejével dolgozzon ellene; «ha a budai vezér parancsára fel kezdene űlni az erdélyi fejedelem,» – írá ennek – «ez oly infinitum lenne, kinek soha végét nem érnénk». S ezt az egész buta tervet Toldalaghy szerencsésen megbuktatta.

VII. Bethlen István támadása.



AZT a szolgálatot, mit Rákóczy a maga legjobb meggyőződése szerint a keresztyénségnek tett, ellenségei gyanúval, bizalmatlansággal fogadták. Vigyázó tábort állított a magyarországi határszélen: a mi szemet szúrt. Még Pázmány is gyanakodni kezdett s ez legjobban bántotta. «Üdvözülendő papi conscientiájára, méltóságos papi hivatalára» kényszerítette, hogy «ne fordúljon méreggel vissza ránk, és ha nem használhatna is, ottan csak ne legyen ártalmunkra».[641] S az ő táborával szemben az új szathmári kapitány, Melith György közreműködésével egy támadásra kész hadat állítottak fel.[642] Rákóczyt nem nyugtatta meg, hogy ezt a tábort nemsokára szétbocsátották; némi joggal várta volna meg, hogy «valamennyivel többet akar ő cselekedni a keresztyénség javára, annyival többet vár ő a császártól».

De a nördlingi csata s a török-lengyel béke megkötése után valószínűleg nem sok kedve lett volna a bécsi kormánynak Rákóczyt kielégítni, ha Francziaország egyenes beavatkozása a háborúba nem szerzett volna új bonyodalmakat. Az 1634 deczember 22-én megnyílt soproni országgyűlésen az első napokban még oly keveset törődtek Rákóczy követeivel, Chernellel és Hrabeczczel, hogy nekik szállásról sem gondoskodtak;[643] de azután, hogy hírt vettek, hogy XIII. Lajos hada Heidelberget fölmentette: több előzékenységgel bántak velök. A fejedelem «privatumi»-nak elintézéséről volt szó, azaz olyan dolgokról, melyek, daczára, hogy többször elintéztettek, mégis függő kérdéseket képeztek. Bármennyi óvatossággal készűltek is a kassai és eperjesi békeokmányok, de azok végrehajtása még sem felelt meg egészen Rákóczy igényeinek. Lépésről-lépésre kellett tért hódítani, minden resolutio tett bizonyos engedményeket, de hagyott valamit függőben is. Így volt az 1635 február 20-iki királyi válaszszal is, a munkácsi diploma kiállítását, a sárospataki vár építését s Katalin kielégítését illetőleg: ez ügyekben Hrabecznek még ez évben (szeptemberben) újra fel kellett a császárhoz mennie, hogy kedvezőbb választ eszközöljön ki s az 50,000 forint lefizetése is megtörténvén, Munkács donatiójáról a diploma kiszolgáltassék.

Valóban Rákóczy csillaga fönragyogott. Érezték ezt kivált barátai, hitsorsosai. «Az úristennek» – írá Chernel – «Nagyságodon kiváltképpen való gondviselése vagyon, mert még eddig minden Nagyságod ellen törekedőknek szándékjokat, akaratjokat és végezéseket az úristen meggátolta és markukban szakasztotta».[644] De hát valóban nem lehetne őtet megbuktatni? minden rámért csapás azokra fordúl vissza, kik azt ellene intézték? Ellenségei ezt nem akarták elhinni s nem fáradtak ki újabb tervek koholásában, melyek néha együgyűek voltak; de butaságban mindnyáját fölűlmúlta Székely Mózes legújabb csínyje.

Ennek a szerencsétlen embernek nem volt nyugta. Olykor-olykor ott settenkedett egyik-másik basa előszobájában, kért, rimánkodott, ígért. Minden komolyabb czél nélkűl tartották ottan, inkább csak fenyegetés kedvéért. Három év alatt mégis csak szerzett ismerősöket, olyanokat is, kik fölűltek neki. Az öreg Juszuff, ki sokszor megfordúlt Erdélyben s több változást megért, ráadta vén fejét, hogy pártot teremtsen neki. Mikor Tholdalaghy, az ez évi főkövet, tavaszszal visszajött Konstantinápolyból, vele jött Juszuff is. Ő hozta magával azokat a kaftányokat, melyeket a porta régi szokás szerint, az adó és ajándékok beszolgáltatásáért ez évben a tanácsuraknak küldött. Leveleket is hozott magával Székely Mózestől régi barátaihoz, ismerőseihez. Intette ezeket, hogy legyenek készen, mert a porta őtet haddal küldi be. Senki se űlt föl neki, hanem a brassai bíró a hozzá intézett levelet beküldte a fejedelemnek. Rákóczy egyenesen a porta ellen fordúlt: hát azt érdemelte ő régi hűségeért? Juszuffot kérdőre vonták: «az agg eb betegnek és némának tettette magát» s minthogy rajta semmit sem tudtak venni, Székely Mózest csukták be a jedikulába.

De Jehovának ezt a kiváló kegyelmét, hogy az ő árulóit megszégyenítette, ellenségeit leverte, versenytársait félretolta, s a sokkal hatalmasabb Goliáthoknak kezét vele a sokkal gyöngébb Dáviddal szemben megkötötte, nagy erőfeszítés, kitartó munka, nem lankadó éberség s az istentől rárótt kötelességek pontos teljesítésének árán szerezhette csak meg. De hátra volt a legnagyobb megpróbáltatás, s annyival súlyosabb, mert ennek fölidézésében neki is része volt. Óvatossága bizalmatlansággal volt határos s ragaszkodása a törvény betűjéhez a kíméletlenségig ragadta. Görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz, melyet kezében tartott, s nemcsak mondta, hanem érezte is, hogy inkább életétől válnék meg, mint fejedelemségétől.

Nem kereste az összeütközést Bethlen Istvánnal, de nem kerűlhette el. Kíméletet nem ismerő az egyik, könnyen sebezhető a másik: a mi megtörtént, azt nem lehetett elkerűlni. Valóban ő nem kereste, de nem tért ki előle. A bizodalmatlanság a két ember közt Topánál kezdődött. Olyan kedve ellen, vontatva kötötte meg az öreg úr a szerződést, hogy Rákóczynak oka volt kétkedni elhatározása őszinteségében, s annyira ellenséges állást foglalt el vele és fiaival szemben a választásig s annak megtörténte után is annyira hidegen viselte magát, hogy benne azután is csak versenytársat láthatott.

Kétségtelen igaz, hogy a mi történt, fájhatott az öreg úrnak; de az is igaz, hogy Rákóczyt nem lehet kárhoztatni, hogy eleve gondoskodott hatalma megszilárdításáról. Az öreg úr nem számolt az eseményekkel s nem tudott abba beletörődni, hogy jövőre ő, az egykori fejedelem, a Bethlen Gábor testvére, ne legyen semmi egyéb, mint egyszerű alattvaló. A lemondás erénye legnehezebb s ezzel nem bírt. Erre akarta Rákóczy megtanítani, s hosszas, kitartó munkával meg is tanította.

Azt a kérdést, hogy megmaradjon erdélyi főúr, a nélkűl, hogy Rákóczytól függjön, Bethlen úgy akarta megoldani, hogy kiment magyarországi terűletre lakni. Rákóczy erre az 1631-iki országgyűléssel törvényt hozatott, hogy az ilyenek tartoznak térítvényt állítni ki hűségökről. De Bethlen nem állította ki a térítvényt, mert ezzel elismerte volna, hogy ő Rákóczy alattvalója, s még azután sem, hogy azt (1632.) megújították a rendek. Egy évvel később (1633.) a fejedelem fölszólította, hogy miután Topán kötelezte magát, hogy őtet «ország fejedelmének fogja ismerni», tegye le az esküt, s közölte vele a fejedelmi propositiók azon pontját, mely jószágvesztésen marasztalja azokat, kik a homagiumot nem teszik le. Bethlen most sem tette le, de a törvény gondolkodóba ejté s annyit megígért, hogy «jó módok alatt megesküszik». De Rákóczy nem akarta magát «társúl adni mellé», s most az öreg úr, hogy a törvényt kijátsza, erdélyi uradalmait fölosztá gyermekei közt. Mind a mellett Rákóczy még két évig halasztá ezen törvény kihirdetését, azon reményében, hogy az öreg úr mégis csak ki fogja a térítvényt állítani. Az öreg Bethlen István «fogadott atyja» volt neki, érezte is a súlyát annak, hogy igen sokan hálátlansággal vádolják ebben a küzdelemben s épen azért szigorúan ügyelt, hogy a törvényességnek minden formája megtartassék.

A homogium kérdésén kívűl másféle controversiák is voltak köztük. Zólyomy notán marasztásakor a lefoglalt jószágok egy részét Bethlen István leánya, Zólyomyné, részére követelte;[645] a törvény betűje ebben is neki adott igazat, s ő nem engedett. Igazsága volt akkor is, midőn mint «eldissipált fiscalis jószágokat», Bábolnát, Monorát visszakövetelte ifjabb Bethlen István halála és deficiálása után, barátságos kiegyezéssel az egyiket s vásárlás útján a másikat; de az öreg úr ezeket is üldözésnek tartotta, pedig egyik sem volt más, mint ragaszkodás a törvény betűjéhez. A kivételes állapotokat Rákóczy nem szerette.

Az öreg István úr pedig magára nézve kivételes állapotot követelt, mert a fejedelemséget Rákóczy, az ő meggyőződése szerint, neki és családjának köszönhette. Nem akarván beletörődni abba, hogy fejedelemből alattvalóvá lett, nem tudta méltányolni a Rákóczy által elért eredményeket. A milyen csüggeteg, szomorú volt az ő kedélye, olyan sötétnek látta a világot is: hanyatlás és sülyedés mindenütt, meg volt győződve, hogy Erdély az örvény szélén áll. «Adja isten,» – írá Kassaynak, Rákóczy ítélőmesterének s legbizalmasabb jogügyi tanácsosának – «hogy igazat ne mondhassak, de Erdély leszen a pogányé, im minden ember csak az maga hasznát, előmenetelit, méltóságát keresi».[646] A «minden ember» alatt első sorban a fejedelmet értette, s lassankint megérlelődött benne a gondolat, hogy ő van hivatva kimenteni hazáját ebből a veszedelemből; azt, hogy milyen hinárba vezette Erdélyt az ő fejedelemsége, már egészen elfeledte.

Bizonynyal Erdélyben nem sok ember lett volna hajlandó követni őtet egy újabb mentési kísérletben; de Magyarországon, kivált a Fátrán túl, összeköttetéseinél fogva, módjában állt ellenséges hangulatot ébreszteni Rákóczy ellen. Legjobb barátja, legbizalmasabb embere István úrnak itt Illésházy Gáspár volt, Magyarország egyik leghatalmasabb főura, kinek leányát, Katát, Bethlen Péter bírta nőűl, s ki egy ideig Rákóczynak is bizalmas embere, de ki lassanként egészen elhidegedett iránta s olykor szemrehányásokkal illette.[647]

A mi az öreg úrban lassanként forrt és érlelődött, végre kitört. Nem nagy jelentőségű dolog idézte azt elő. Történt, hogy Bethlen Péter egy udvari tisztjét, ki különben nemes ember volt, heves szidalmakkal illette. A tiszt, bízva nemesi előjogaiban, szembeszállt urával s ez első haragjában úgy megverte, hogy nehány napra rá meghalt. A dolog a fejedelem elé kerűlt s ez kötelességszerűen a vétkest törvény elé idéztette. Időközben az anya ki akart egyezni Bethlen Péterrel, de a fejedelem nem vonatta vissza a megidézést. A megrettent Péter, tartva az elítéléstől, elkéredzett ipjához, Illésházy Gáspárhoz s Pázmányt kérte föl közbenjárónak a fejedelemnél. «Történt» – írá ez – «oly bontakozás egészségében», hogy hosszabb ideig kell künn maradnia s «hév vízben is kelletik mennie». – «Az nyavalya és betegség magán elég excusatio,» – felelt Rákóczy – «de ha épűl egészségében, maturálja bejövetelit».[648] De Bethlen Péter fölgyógyúlt s még sem jött be, e helyett éles kifakadásokkal telt levelet küldött Rákóczynak, szemére hányva, hogy ő azért nem mehet vissza, mert Erdélyben a «sic volo, sic jubeo» a törvény. «Bizonyságunk az úristen,» – írá Rákóczy Pázmánynak – «soha csak az elménkben sem ötlött, hogy mi meg akartuk volna fogatni».[649] De midőn a mocskolódásokkal, fenyegetésekkel nem hagyott föl, Rákóczy türelmét vesztette. «Ha ki magát nem tudja megbecsűlni, vagy a természet rosszat oltott beléje, avagy az rossz szokásból magának szabados nyargalást vött, vessen magára, ha úri állapotját, kötelességét, jó hírnevét meg nem tudja becsűlni».[650] Tovább nem tartotta vissza a törvényt: kimondatott ellene a «per non venit sententia». Érdekében ismét közbevetette magát Pázmány s kérte, hogy «limitálná és temperálná oly móddal, hogy bár megérezné és másoknak is példa lenne», de az ő jóakaratja is kitűnne.[651]


Illésházy Gáspár aláirása.[652]


István úr végkép elkeseredett. Hát már nem elég, hogy vejét fogva tartja, fiától is meg akarja fosztani? Ki tudja, mi fog még történni? Már úgy tetszett neki, hogy ezektől a képzelt üldözésektől másként nem menekszik meg, mintha maga keresi annak orvoslását. Husztot és Ecsedet megerősítette s megrakta néppel. S mikor Rákóczy két fecsegő szolgáját, kik őtet borozás közben szidalmazták, maga elé hívatta s megdorgálta; decz. 31-én egész ingerűlten írta neki: «istennek elég nagy haragja mindkettőnkön, hogy kegyelmed ilyen kemény indulattal viseli magát hozzám! Bár az ingét tapogató híve volna oly jóakarattal kegyelmedhez, mint én!» Hiszen ez a két szolga azt akarta bejelenteni, hogy Illésházy megy hozzá látogatóba.[653] «Bizony, kegyelmednek sem lészen soha olyan tűrő és szenvedő fia: ha megtudná kegyelmed is azt böcsűlni s érteni», válaszolá Rákóczy s megtette az első lépést a viszályok békés kiegyenlítésére.[654]

Hanem ez az «ingét tapogató hívénél» is hívebb barátja már akkor útban volt a török terűletre s ez a két fecsegő szolga épen azért járt nála Illésházy látogatásának bejelentésével, hogy ha gyanúja volna is Rákóczynak, azt elaltassa. Be sem várta a fejedelem válaszát: Husztot hívére Horváth Györgyre s Ecsedet fiára, Bethlen Péterre bízta. Egy egész sereg levelet küldött szét az ország minden zugába s azonnal megindúlt (jan. 12.) háromszáz főből álló haddal Egerbe Héder basához, ki büszke volt arra, hogy őse, Ali bég, Mátyás idejében Kinizsyvel a Kenyér mezején megharczolt, s kit könnyen részére nyert. Ott előkészítvén a támadást, folytatta útját Budára. Mindkét helyen mint praetendens lépett föl. Azt hirdette, hogy az erdélyiek őt vissza akarják ültetni a fejedelemségbe s Rákóczyt, ha nem mond le, meg fogják ölni, sőt a porta is hajlandó őt elismerni, csak az átengedendő várakra nézve forognak fönn differentiák. Mindez a könnyen hivők számára volt kigondolva; a befolyásos embereket körlevelében fölsorolt megbántódásai s üldöztetése hosszú sorozatával akarta megnyerni. Pedig valójában a mit tett, az nem a kétségbeesés lépése volt, hanem jól kigondolt számítás, hogy a fejedelemséget visszanyerhesse. Számított a nádorra is, kit Illésházy útján gondolt megnyerhetni, Homonnai Jánosra, a kassai kapitányra, ki atyjától örökölte a Rákóczyak iránti gyűlöletet, s elhitette magával, hogy a császár jóindulatát is megszerezheti; de egész reményét a magyarországi basákba helyezte. Elárulta a három titkos pontot, melyekre Rákóczy letette az esküt, de azzal a nagyítással, hogy a fejedelem köteles a császárnak még a török ellen is segélyt adni s azt híresztelte, hogy annak a török ellen a lengyellel is frigye van. S mihelyt a két basa meg volt nyerve, ünnepélyes követséget küldött a portára.

Amint megkapta Rákóczy Bethlen körlevelét, azzal az erélylyel, mely egyik kiváló tulajdona volt s nagy veszélyekkel szemben fokozódott, hozzá fogott a védelmi intézkedések megtételéhez. Mindenekelőtt tudni akarta, hogy itthon kiben bízhatik s kívűlről mennyi támogatásra számíthat. Hogy az elsőre megfeleljenek a tanácsurak, Szamosújvárra (jan. 27.) összehívta a rendeket, kik minden kétséget kizáró módon Rákóczy mellett nyilatkoztak. Az ő tanácsukra február 15-ére Kolozsvárra országgyűlést hirdetett.

Hogy kívűlről, azaz Magyarországon, föltétlenűl kire építhet? azzal úgy is tisztában volt: egyedűl csak Pázmányra. A kassai és eperjesi végzések értelmében neki joga volt követelni a császártól, hogy Bethlen Istvánt ne támogassa, Bethlen Pétert tiltsa el a hadfogadástól, ellenségeskedéstől, magyarországi kapitányait pedig utasítsa a rend föntartására, s ennek kieszközlésére küldött is követeket a császárhoz (Chernelt és Bogádyt); de Pázmány nagy erőfesztéssel sem tudott többet kivinni annál, hogy ezek a tisztviselők vele szemben nem épen egészen jóindulatú semlegességet tartottak fönn. Még azt sem akarták megengedni, hogy a császár terűletén toborozhasson. Hanem Pázmány másként izent. «A császár» – izente Rákóczynak – «bizonyos respectusok miatt» nem adhatott más választ. Hanem csak üttesse meg a dobot és toborozzon a Tisza mindkét partján. S nagy titokban adott egy jó tanácsot: mondd meg szómmal a fejedelemnek, azon is legfőképen mesterkedjék, ha Bethlen Pétert kézre keríthetné, igen dícsérném azt. Bezzeg aztán, mint egy madárral a hűsön, az atyjával is játszhatnék.


Héder basa tugrája.


A porta felől sem lehetett egészen nyugodt, daczára, hogy a persákkal folytatott szerencsétlen háború miatt közvetlen beavatkozástól nem volt oka tartani; mert azt a szerencsétlen Székely Mózest hol elzárták a jedikulába, hol kieresztették; hátha most olyan ember megy be a portára, ki a Bethlen név varázsával bír, s még magyarországi basák által is támogattatik, nem fog-e neki komoly bonyodalmakat okozhatni, kivált ha az öreg úr vádolásaira elhiszik, hogy a lengyelhez s némethez kötötte magát?

Annál megnyugtatóbb volt rá nézve, hogy Kolozsvártt a rendek épen úgy, mint Szamosújvártt a tanácsurak, föltétlen solidaritást vállaltak vele. Erre az országgyűlésre Bethlen István Budáról, épen a Rákóczy követe (Szalánczy) által, tizenegy pontba foglalva beküldötte azokat a föltételeket, melyek alatt ő hajlandó volna a fejedelemmel megbékélni. Ezek a személyes követeléseken kívűl a császárnak letett eskü s a lengyel frigy fölbontását követelték.

Az a tizenegy pont pedig meggyőzte a rendeket, hogy Bethlen nem békét, hanem háborúságot keres. De végre mégis meg lehet kísérleni a kiegyezést, nem azon az alapon, hanem más föltételek mellett, s e czélból ismét Szalánczyt bízták meg, hogy az ország válaszát közölje Bethlennel s igyekezzék őt hazatérésre bírni. Tegyen kísérletet a fejedelem arra is, hogy a portát győzze meg, hogy Bethlen rossz úton jár. S ha ezek közűl egyik sem sikerűlne, kimondák, hogy készek a porta ellen fegyvert ragadni. Minthogy pedig a Husztba zárkózott Bethlen Péter ellenségképen lépett föl, elrendelék, hogy a fejedelem Husztot azonnal fogja ostrom alá.

Meg is tette, mert Huszt Erdélyhez tartozott s azt joggal tehette. De Ecsed magyarországi terűleten feküdt, s Bethlen Péter tudva, hogy erre a terűletre ő nem vezetheti hadait, azt egészen hadi lábra állította s vadászatot tartott Rákóczy szolgáira és postáira. Komolyabb repressaliákhoz a fejedelem nem nyúlhatott: be kellett várni a császár intézkedését. Az bizony nem volt több, mint egy szelíd figyelmeztetés Bethlen Péterhez Esterházy részéről: ne fogdossa Rákóczy postáit, «mert az idő előtt, haszontalan cselekszi s magának árt vele többet és atyjának»: bármennyire bántotta is Esterházy magatartása, nem hagyta magát szenvedélye által elragadtatni: nem fogta Ecsedet ostrom alá, hanem várt az időtől.

Különösen Bethlen újabb válaszára várt; hiszen ha ez kedvező fog lenni, Ecsed ostromára úgy sem lesz szükség. De a válasz, mit Szalánczy most hozott haza, még az elsőnél is rosszabb volt. Már széltiben beszélték, hogy Bethlen Istvánt «a törökök az ő módjuk szerint fejedelemnek fölkiáltották s bottal, zászlóval megajándékozták». Aztán, a mint az öreg úr az ország válaszát elolvasta, újabb s még a januárinál is sokkal élesebb hangú körlevelet küldött szét. Hiába figyelmeztette Bethlent Rákóczy, hogy a császárnak letett esküt ne emlegesse, «ha csak nem akarja szegény urunk szemfödelét meggyalázni», hiszen tudhatja ennek 1624-iki egyezkedését a némettel. Ha annyira fájt neki ez a dolog, miért nem futott akkor a portára? – vádjait s követeléseit mind föntartotta.

Ez nem volt út a kiegyezésre. Rákóczy előre akart gondoskodni, hogy a támadás készületlenűl ne találja. Hadait folytonosan szaporította, Vallon Pétert, a német hadak kapitányát Sziléziába, Jármy Ferenczet Lengyelországba küldte, lovas és puskás zsoldosok fogadására, azzal bízván meg ez utóbbit, hogy eszközöljön arra engedélyt a királytól. A rendeket pedig ismét összehívta Fejérvárra (május 25-re), hogy Bethlen István újabb pontozatai fölött határozzanak. A rendek most is föntartották a múlt gyűlésben hozott határozatokat, csak egy pár jószágra nézve tettek engedményt, sőt azzal súlyosították, hogy ha még egy utolsó békekísérletnek sem lesz eredménye, az 1633-ban Székely Mózes ellen hozott törvényt rá is fogják alkalmazni.[655]

Most már tisztában volt mindenki azzal, hogy ez a viszály békés úton nem fog megoldatni. «Bizony uram,» – írá Pázmány Rákóczynak – «én eleitől fogva azt átalláttam, hogy Bethlen István nem egyebet keres, hanem fejedelemséget. Mert aminemű praetensióji vannak, Bábolna, Monora és isten tudja mi – aprólék. Az mindenestől sem ér annyit, amennyit immár költött Bethlen István a törökre és tíz annyit teszen az, amennyiben állhatnak az országnak a gyűléselés, követségek, ajándékok. Azért csak szó, hogy Bethlen István mást keresett. A fejedelemségre vágyódott.»[656]

Igaza volt Pázmánynak; de ez a per nagyon jó üzlet volt a töröknek. Kétfelől is fizették: érdekében állott hát, hogy a megoldás mennél tovább húzódjék.

A kibonyolódás ezen vontatásában Esterházynak is volt része. Ha nyíltan nem is, Bethlenékkel tartott kéz alatt. Része volt abban, hogy Péter fölajánlotta Ecsedet a császárnak; a császár elfogadta s biztosokat küldött a várnép esküjének átvételére; az ő hatósága alá tartozó tisztviselők asztalánál «Bethlen Péter szolgái az uruk szerencsés előmeneteliért isznak és köszöntik a pohárt».[657] Az év elején elhalt Rákóczy Pál országbírónak, a fejedelem testvérének temetése május 20-ára volt kitűzve, s minthogy maga nem mehetett el Szepesvárra a végső tisztességtételre, fiát, Györgyöt küldte ki négy főúrral s egész kis táborral, minthogy nem volt biztos benne, ha nem fogják-e ezt útközben megtámadni?[658] Hiába írta a fejedelem, hogy Bethlen Péter kicsapásai Ecsedből s hadfogadása ellenkeznek a frigygyel, melyet ő a császárral kötött: annak beszüntetését se ő, se Pázmány nem tudták kieszközölni. Minden arra mutatott, hogy várnak valamire.

Valóban vártak valamire: a portai engedélyre, hogy az ellenségeskedést megkezdjék.

A mozgalom kezdete óta a budai és temesvári basák, s még inkább a porta, kétszínű játékot űztek Rákóczyval. Hogy ültetnének ők egy olyan embert a fejedelemségbe vissza, kit a bátyja sem tartott képesnek arra, hogy az országot kormányozza? – biztatták követeit. S nem fukarkodtak az ígéretekkel: elvitetik Bethlen Istvánt Szakicsba vagy Rhodusba, vagy ha kívánja a fejedelem, bezáratják Börvárába vagy a Héttoronyba, csak az adót küldje. De Rákóczy eredményt akart látni, mielőtt az adót beküldte volna s hogy igaza volt, az nem sokára kitűnt. A budai basának csakugyan sikerűlt elhitetni a portával, hogy Rákóczy letételét az erdélyiek is kívánják,[659] s a végrehajtás elrendelésével csak a nyár végére – a magyarországi háborúk rendes idejére – vártak. Kiadták a fermánt, mely a budai vezért szerdárrá tette s a dobrudzsai, vruméli, oláh, tatár hadak megkapták a parancsot, hogy indúljanak Erdély ellen, hova csauszt küldtek rendelettel, hogy a rendek tegyék le Rákóczyt s Bethlent vagy Zólyomyt ültessék székébe.

A lassan készülő fergeteget Rákóczy figyelemmel kísérte s a vihar kitörését készen várta. Naima, a török történetíró «igen értelmes és átkos» embernek nevezi s volt oka rá. A hozzá Gyula-Fejérvárra küldött csausztól a letételét elrendelő fermánokat nem vette át: add át magad, mondá neki, egy hét múlva a rendeknek a táborban. Úgy történt. Nejét, gyermekeit, kincseivel együtt, Váradra küldé s maga Keresztes mezejére sietett (szept. 16.), hol a rendeknek a fermánokat, Bethlen leveleit átadta, s ezek elrendelték a táborba szállást s azonnal meg is indúltak.


Támadó hajduk.
Bubics Zs. püspök birtokában levő egykorú olajfestményről.
Rajzolta Cserna Károly.



Magyar és Török lovas viadala.
Részlet Bubics Zsigmond püspök birtokában levő XVII-ik századi olajfestményről.
Az eredetiről rajzolta Cserna K.


Ez alatt Huszain és Bethlen is megindúltak Budáról s október 1-én Gyulán voltak. A budai basa a temesvári beglerbéget nevezte ki a sereg parancsnokává s előre küldte Rákóczy megtámadására. Süppedékes és nádas helyen vezetett át útjok s csak nehezen haladhattak. Rákóczy hadának egy része már ekkor Szalontánál volt; de az ónodi, bihari csapatok, a székelyek s maga a fejedelem még nem érkeztek meg. S hogy az egyesülés meg ne történhessék, Bethlen sietteté a támadást; okt. 6-án alkonyatkor kezdődött meg az ütközet s mindkét fél visszavonulásával végződött. Ekkor történt, hogy Győry Jakab

«Hadnagyok közt a legkisebb,
Hajduság közt legderekabb»[660]

egy csapat hajdúval a török tábor alá lopódzott, s ott olyan éktelen lármát csapott, hogy a török azon hiedelemben, hogy a főerő érkezett meg, szaladásban keresett menedéket, míg Bethlen a török táborkarral visszaszaladt Gyulára. Nagy volt a törökök vesztesége, sokan fogságba estek, de megtörve nem voltak. Úgy ahogy összeszedték magokat s megindúltak Lippára. Erre a hírre a fejedelem is megindúlt Váradról táborával Lippa felé, hogy most már egész egyesült erejével az ellenségre támadjon.


Huszár mérnök múlt századi térképéről Rozvány György úr által vett másolat után.


A nagyszalontai csatatér és a csonka torony.
Cserna Károly rajza.

A két tábort a Maros választotta el egymástól; «de a vezér» – mondja Naima – «okos körűltekintéssel megtiltotta, hogy a hadsereg emberei a Maros vizén átalmenjenek és az ellenséget megtámadják». Ő már akkor békére gondolt. Rá nézve ez a táborozás egy nagy csalódás volt. Elhitte Bethlennek, hogy Rákóczyt gyűlölik Erdélyben, s amint a szabadító török had táborba száll, azonnal leteszik. Hogy ellenállásra találjon, arra meg épen nem volt elkészűlve, s ime most látja, hogy egy nagy, tekintélyes had áll vele szemben. Tudta, hogy a porta is «egy könnyelműségéről és ostobaságáról hires ziám» hamisítványának űlt föl[661] s hogy onnan a hadjáratra csak úgy kapott engedélyt, hogy ez a persa háborúnak hátrányára ne legyen; ily zordon időben, midőn eső és árvizek az előnyomulást csaknem lehetetlenné tették, nem mert támadásra gondolni. A temesvári basa, a legbűnösebb ebben a vállalatban, magára vette, hogy Rákóczyt és Bethlent kibékíti, mely aztán minden további táborozást fölöslegessé fog tenni.

Ennél többet Rákóczy nem kívánt. Az initiativa megtételére az ő táborában letartóztatott csausz, Ali vállalkozott. S ezzel megkezdődtek a tárgyalások. De a fejedelem most sem akart maga alkudni: csak úgy, mint eddig az ország rendei határoztak Bethlen követeléseire, döntsön most is az országgyűlés: hadd győződjék meg a török, hogy nem ő, hanem az ország végez. Ott azonnal tábori országgyűlést tartott. S minthogy a békét a török akarta, Bethlennek is akarnia kellett. Még a nagyobb nehézségeken is könnyen átestek. Azonnal fegyverszünetet kötöttek s a török tábor már október 14-én elindúlt Temesvárra, Rákóczy pedig Erdélybe. Itt egy újabb országgyűlés megerősítette a békepontokat, míg a budai pasa, mint kajmekám, otthon magának Murad szultánnak nevében kiállítá a békét ratificáló fermánt, mely a szultánnak 40,000, a kajmekámnak tízezer tallér ajándékot biztosított.

Ugyanezeket a pontokat Bethlen már régen megkaphatta volna s kevesebb áldozattal. Ezekért nem volt szükség egy évig fegyverben állania.

Még csak az volt hátra, hogy a kajmekám jelentést tegyen a portán s a szultán jóváhagyását kieszközölje. Végre is a fölsűlést megaranyozta a kikötött 40,000 tallér, s mindenféle körűlírással 1637 elején az is megtörtént. A porta megkapta az adót, Rákóczy az athnamét. S ezzel ez a dolog, Rákóczyra nézve, befejezést nyert. De valakinek mégis csak kellett lakolni? S lakoltak azok a basák, kik Bethlen Istvánnak fölűltek: Bekir temesvári basát a szultán megölette (1637 márcz. 14.), meg azt a törököt is, ki a jelentést meghamisította, a budai basát pedig elmozdította s helyébe Muszlit nevezte ki.

Rákóczy pedig megkapta Bethlen Istvántól azt, a mit eddigelé nem tudott kicsikarni: a térítvényt, melyben magát félremagyarázhatatlanúl Rákóczy alattvalójának ismeri el s kötelezi magát, «hogy akár Erdélyben, akár Erdélyen kívűl legyen lakása, járása, valamit az fejedelem ő kegyelme személye, fejedelemsége és méltósága ellen való dolgokat tud és ért, vagy ezután tudhat és érthet, mindazokat a fejedelemnek idejekorán megjelenti».[662] Utóbb, mint ecsedi lakos, a császárnak állított ki térítvényt; de ebben is hangsúlyozta a fejedelem iránti hűségét.[663]

A mire kötelezte magát, azt utolsó órájáig becsülettel megtartotta. Beletörődött sorsába, nem tett több próbát azon változtatni. S nem is volt oka megbánni: mert Rákóczy, birtokában a térítvénynek, kellő figyelemmel és tisztelettel bánt vele.

Igaz, hogy ennek az évnek izgalmait, költekezéseit mindketten elkerűlhették volna; de hogy nem kerűlték el, az is Rákóczynak vált hasznára, kinek positióját nem remélt módon megerősítette. Az ő istene utolsó megpróbáltatásából is diadallal vezette ki. Neki is, mint nagy elődjének, Bethlen Gábornak, hat évig kelle küzdenie, a míg elmondhatta, hogy most már nyugodtan űl székében s hozzáfoghat a nagy munkához, melyet Jehovája rábízott, oda emelni országa hatalmát, hogy benn erős, künn tisztelt legyen.[664] És országa e munkájában vele tartott.

VIII. Rákóczy és Pázmány. Belső viszonyok.



NAGY eredmények mellett nagy veszteségeket is írhatott föl az első évek számlájára a fejedelem. Élete végéig gyászolta legkisebb fiát, Ferkót, «kinek emlékezetére,» – írja Szalárdy – «kedden lévén halála, atyja és anyja az napon vacsorát egész életekig nem szoktak vala enni». Egyetlen testvére, a nála három évvel fiatalabb Pál, 1636 márcz. 12-én húnyt el, gyermekeinek egyik gyámjává őtet nevezvén ki. Nemcsak a testvért gyászolta benne: máskülönben is űrt hagyott maga után. A Rákóczy-uradalmak egy részét közösen bírták, s a zálogban levőkre (mint pl. Mád) közös követelésök volt, s ezek megszerzése körűl Pál, mint országbíró s mint a kormánykörökben kedvelt főúr, értesítéseinek sok hasznát vette. Hát mégis a közös birtoklás, a tisztek buzgalma, a szomszédság több uradalomban idézett elő kisebb «idegenségeket»,[665] de Pál, természeténél fogva engedékenyebb, nem igen daczolt bátyja akaratával. A temetés legküzdelmesebb napjaival esvén össze, fiát, Györgyöt küldte el, mint képviselőjét Szepesvárra; de ott a bánatos és különben is beteg özvegygyel alig találkozhatott, mert a sok vendég rengeteg kíséretével úgy kiélte Szepesváralját, hogy az visszahúzódott a lechnitzi kolostorba.[666]

Mint atyának és testvérnek épen oly súlyosak voltak a fejedelemnek veszteségei. Pázmány az utolsó nagy s talán a legnagyobb szolgálatot, mit Rákóczynak tett, nem sokáig élte túl. Még megérte az 1636-iki kiegyezést, öröme telt benne, hogy Erdély, a keresztyénség bástyája, a küzdelemből megerősödve kelt ki s fejedelme biztosan űl székében. A vonzalom köztük régi keletű volt, de mennél jobban megismerte Rákóczy erős, becsületes jellemét, napról-napra nőtt az, mígnem igaz barátsággá erősödött. Rákóczynak nem volt titka előtte. Bécsbe menő követei tőle kapták az utasítást, hogy hogyan járjanak el az udvarnál, s hogy mit tervez ellene a nádor, azt ő mindig tudatta vele. Sok hasznát vette ennek a bizalomnak s elismeréssel volt érte. «Nagyságodnak» – írta Lippay, midőn a bíbornok 1637 márczius 19-én bekövetkezett halálát tudatta vele – «igaz és jóakaró atyjafia lévén ő nagysága, az ki mind jó tanácsával, mind pedig egyéb segítségével nem kevés javára és könnyebbségére volt Nagyságodnak».[667]


Lippay György aláirása.[668]


Hogy miért súlyosabb e veszteség rá nézve sok másnál, azt leplezetlenűl, de nem minden czélzás nélkűl magának Esterházynak írta meg Rákóczy: «nem volt okom tartani, hogy szegény kárdinál uram, a mit vele közlöttem, elárulja s hogy rosszakaróimat titkon vagy nyilván ellenem bújtassa». S épen ily leplezetlenűl megírta a cancellárnak is: «Mi, igazsággal írjuk Kegyelmednek, úgy meg valánk nyugodva az ő kegyelme jóakaratjában s hazájának, nemzetének szeretetében, ő Felsége kegyelmes parancsolatjának effectuálásában, hogy ha mások is azt viselték volna szemek előtt, talán a szegény hazának s nekünk is nem nyittatik vala ilyen tágas kapu jövendő romlására.»[669]

Pázmányt megelőzte a halálban II. Ferdinánd; s a két utolsó levél, mit a kárdinál Rákóczynak írt, e gyászesettel foglalkozik. Az első febr. 23-ról tudatja vele a gyászhírt s ajánlja, hogy találja meg III. Ferdinándot most uralkodása kezdetén szép legatióval, «nemcsak ő Felsége jóakaratát kiérdemelni, hanem súlyos dolgokban való jó akaratát is venni». Egy héttel halála előtt, márcz. 11-én, újra sürgette e követség fölküldését, mely véget fog vetni ellenségei híresztelésének, hogy ő Felsége terűletén hadakat fogad.[670]

Otthon, Erdélyben, két államférfiúnak halálát gyászolta, kik mindketten a Bethlen iskolájában izmosodtak meg, s a diplomácziai téren tettek neki szolgálatokat.

Cancellariusa Kovacsóczy István, ki a kassai és eperjesi tárgyalásokat vezette, nem sokkal a béke megkötése után Görgényben meghalt. Épen az 1634-iki táborozás idején, hagyatékából egy csomó irományt hoztak a fejedelemhez, ki megnézegetvén azokat, Kassayt hívatta. «Ihol» – úgymond – «szegény cancellarius uram historiákat írt volt» s kezébe adta azokat. «Amaz is elfogadván, elvevé. De azután hova lett, arról altissimum et perpetuum silentium, örök feledékenység. Ezt – folytatja Szalárdy – szemeimmel láttam, jelen voltam. Hihető, Bethlen fejedelemnek hadakozásai, minden viselt dolgai és jó hasznos írások voltak.»[671]

Szerencsésebb volt másik történetíró államférfiának, Mikó Ferencznek Emlékirata: ez napjainkig fönmaradt. Egy évvel később, 1635-ben, követte a cancellárt a sírba. Őt is Bethlen Gábortól örökölte. Régi ismerőse volt, együtt mentek Katalin fejedelemasszony elhozására. Rákóczyhoz szívvel-lélekkel csatlakozott; a mit Kemény ír róla,[672] hogy «meghala szerencséjével, mert aligha török közé nem megyen vala, mert az religio dolgában is offendáltatott vala»: az ő phantasiájának agyréme: azt magának a fejedelemnek levelei czáfolják meg. Egy hosszabb ideig tartó körútról érkezett haza (1635 jul. 15.) s első útja Mikóhoz volt, kinek súlyos betegségéről értesűlt. Meggyőződött, hogy állapotja reménytelen s egészen elkeseredve írta Kassaynak: «Mi bizony szánjuk mind magunkra s mind az közönséges jóra nézve. Ezennel elfogy kegyelmetek – nincs honnét helyreállítani az kort! Látja isten, csaknem megbolondulunk az gondolkodás miatt, ha az szegény megtalál halni.»[673] Religio dolgában se a catholicus Kovacsóczyt, se az unitarius Mikót nem háborgatta a fejedelem; a mit a törvény az idegen vallásúaknak biztosított, azt ő nem bolygatta.

Több alapja volt Kemény János másik vádjának, hogy perlekedő és vagyonszerző ember. Hát az volt. Szerette uradalmait szaporítani, kikerekíteni. A mint szaporodtak uradalmai, szaporodtak perei is. A hol csak valami visszaváltható zálogra talált, nem igen mulasztotta el jogát érvényesíteni. Példa rá Alaghyné, Bethlen István s egy csomó középnemes. De a pénzelhelyezésnek abban az időben ez volt egyik módja: nem szívesen őrizték a tárházban. A törvény formáit a legszigorúbban betartotta s ha talán kelleténél szigorúbban tartotta be, abban része volt Kassaynak is, az ő legfőbb jogügyi tanácsosának. De hát másként jártak-e el Esterházy, Csáky s átalán az urak? A miért ez Keménynek s a többi erdélyieknek, kik szájról-szájra adták a példabeszédet, hogy «elvitte aranyunkat a Patak», föltűnt, annak az volt az oka, mert Erdélyben kevesebb számmal voltak nagy uradalmak, mint Magyarországon. Aztán megvolt annak a természetes magyarázata, hogy miért akart Rákóczy uradalmat gyűjteni. Váraiban ő tartotta fönn a katonaságot, s az a nép, mely ott volt elhelyezve, a zsoldos sereg s az udvari nép képezték az ő katonaságát. Az ország hada nem volt rendes katonaság; tartottak ugyan mustrákat, de a székelység és a megyék is csak militia volt, igen jól használható, de csak mint egy rendes sereg kiegészítő része. Ezekre az uradalmakra neki szüksége volt, ha azt akarta, hogy hatalmas, tekintélyes, független fejedelem legyen.

Szüksége volt kétségtelenűl Munkácsra is, Katalin várára. Nem hagyhatta volna, hogy az ellenséges kézre jusson s a lengyelországi hadfogadásoknak toborzó helyévé legyen. Mert az bizonyos volt, hogy Katalin nem akarja, nem tudja megtartani. Könnyű volt Sennyeynek, a cancellárnak, azt izenni neki, hogy a mit a fejedelemasszonytól elveszen, azzal adós fog lenni Istennek, melyet ő Felsége a másvilágon utolsó fillérig megfizettet.[674] Nagy gondja volt ugyan neki jövendő üdvösségére; de ezen a világon is meg akarta a maga s fejedelemsége érdekeit védelmezni.

A kiegyezés Katalinnal s a kassai és eperjesi békék megszabták, hogy zálogösszegben mit fog Rákóczy fizetni annak Munkácsért s Fogarasért. Hogy ő ezeket részletekben s nem egy összegben fizette le, állandó panasz tárgyát képezte; e halasztást Rákóczy bizalmas embereinél azzal mentette, hogy nem akar ellenségei kezébe nagyobb összeget juttatni. Ez lehetett csak mentség is; de azért lefizette s legnagyobb részét azonnal, a mint komolyan helyreállott a béke Bethlennel s a két császárral.[675] Nehezebben ment a dolog az ékszerekkel, ruhákkal s más fölkelhetőkkel. Ez maga egy nagy vagyont képviselt, egy kimutatás szerint csak öt mentének értéke 1801 frt 80 denár volt; mai értékben tizenötszörösét vehetjük. Ezek elszámolása s a tárgyalás az elszámolás fölött nehezebben ment. Különösen 1633-ban folytonosan tartott azok átszállítása Fogarasból Fejérvárra, innen Patakra. 1634-ik év nyarán s utóbb is Melkó, Katalin biztosa, jelentékeny összegeket vett át,[676] míg szeptember 28-án Chernel és Debreczeni Leleszen hat láda ékszert, ruhát s töméntelen díszpuskát kézbesítettek. De sok volt ezen fölűl is a fejedelemasszony követelése s 1635-ben elkészítette ennek jegyzékét, mely aztán a tárgyalások alapjáúl szolgált.[677] A fejedelem hajlandó is lett volna mindent kiszolgáltatni s Melithnek, a fejedelemasszony megbízottjának, ki is jelentette: de most a «plenaria quietantiá»-n nem tudtak megegyezni. Ezzel is rendbejöttek. Katalin lejött Tokajba s a fejedelem Debreczenit küldte hozzá. A fejedelemasszony 1636 márczius 17-én meghívta ebédre Debreczenit. A nyugta úgy volt elkészítve, mint Rákóczy kívánta s ebéd után Debreczeni kijelenté, hogy ura «igenis akarja plenarie contentálni pénzzel, jószággal, s minden marhákat is, melyek ennél voltak, az ígérteken kívűl restituálni».[678] Jószággal! de a fejedelemasszony inkább akart volna pénzt, mit a fejedelem akkori szorongattatásai közt nem adhatott. Csakugyan nehány nap múlva a kielégítés megtörtént[679] (1636 apr. 20.), de a fejedelemasszony azután is talált alapot újabb-újabb követelésekre.[680]

Igaz, hogy híres volt Rákóczy a maga korában fösvénységéről; még takarékosságát is arra a rovásra írták föl. A Bethlen által kiadott manifestumokban emelt vádak jókora része ezekre van alapítva, s minthogy ez iratokat másolatban gondosan terjesztették, Rákóczy fösvénysége minden czáfolata daczára megmaradt a köztudatban. Legsúlyosabb volt e vádak közt az, hogy a Bethlen Gábor által a fejérvári collegiumnak, részben alapítványúl, részben annak fölépítésére hagyott s Bethlen Istvántól átvett 26,000 forintot nem a végrendelet értelmében használta föl. «Mindennél Bethlen István uram háborgatási között, kiket Isten látott, hogy méltatlanúl szenvedtünk, az volt keservesebb, hogy a mostani erdélyi püspök, Geleji István uram sem az obligatoriánknak, kit acceptált volt, sem az mi jó lelkiismeretünknek, sem az istentisztességében való tökéletességünknek nem hivén, abban az állapotban az tracta idején ellenségünkhez folyamodott volt annak megvételéért».[681]

E szavakat Rákóczy arra a nyugtára írta, melyet a püspök a követelt összeg lefizetésekor állított ki. A fejedelem ez összeget kölcsön vette Bethlen Istvántól s kötelezvényt állított ki róla. Úgy látszik, a püspök, Bethlen támadása kezdetén, nem bízott eléggé Rákóczy fejedelemségének állandóságában s azért követelte a pénzt. Joga volt hozzá. De Kemény, húsz évvel a visszafizetés után, azt írta, hogy «ezen összegeket költsönözésnek színe alatt azon öreg úrtól, Bethlen Istvántól extorqueálván, semmiképpen meg nem adá. Egyebekkel együtt nála vesztek.»[682] Nem vesztek nála. A fejedelem Kemény Jánost, főkomornyikját, – ugyanazt, ki húsz évvel később nem tudott semmit a visszafizetésről, – Fejérváry Péter fizető deákját és Czikó Mihály udvarbíráját küldte ki, hogy az eddig történt kifizetésekről s a hátralékról «igaz számot vessenek egymás közt». Hát a számadást Kemény és két társa Fejérvártt 1638 szept. 18-án elkészítették, a hátralékot kifizették Gelejinek, Alstädnek és Csulaynak okt. 6-án, s ezzel a fehérvári iskola követelése ki volt egyenlítve. Maga az iskola épűlete is el volt készítve. Bethlen erre 6000 frtot hagyott. De az épűlet jóval többe, összesen 10,768 forintba kerűlt.[683]

Annyi bizonyos, hogy ez a fösvénynek, ridegnek híresztelt ember nagy áldozatokra is kész volt isten dicsőségéért s a keze alatti scholák fölvirágoztatásáért. Hálás volt az ő istene iránt, ki elhalmozá földi javakkal, megismerteté a tiszta evangeliummal, erőt adott neki, hogy a megpróbáltatásokból diadallal keljen ki s győzedelmeskedhessék ellenségei fölött. Bírt érzékkel a tanügy fontossága iránt; maga mondta, hogy egy jó mestert többre becsűl, mint egy jó predikátort. Pedig egy vasárnapi istenitiszteletet sem múlasztott el, még útazásait is úgy rendezte a vasárnapi vagy ünnepi istenitisztelet kedvéért, hogy azt olyan helyen tölthesse, hol vallásán való templom volt. Még akkor is, midőn csak Patak főura volt, sokat tett a maga iskolájáért. A kiválóbbakat azok közűl a növendékek közűl, kik az ő iskoláját végezték, kiküldötte a külföldi egyetemekre, hogy a theologiai tanfolyam bevégzésével, hazájokba visszatérve, az egyházi életnek, irodalomnak, tanügynek emelésén közreműködjenek. Rendesen 3-6 alumnusa, a mint maga nevezte «tanuló deákja» – kiktől térítvényt vett, hogy ott fognak szolgálni, a hol kívánja – volt künn[684] s mindenik kapott évenkint egy pár száz aranyat. Egyik közűlök lefordította Erasmusnak «Az keresztyén vitéznek kézben viselő könyvecskéjé»-t, kinyomatta Leydában (1627.) s mint «háládatossága kicsin jelét», neki ajánlotta: «holott immár negyedik esztendeje folyik, hogy az Nagyságod beneficiariusai laistromában, méltatlanságomra képest, nevemet felíratván, ez nevezetes belgiumi akademiákban tanulásnak okáért mulatok és az Nagyságod kegyessége mellett fogyatkozás nélkűl élek».[685]

A pataki iskolát azután is, hogy bement a fejedelemségre, föntartotta azon a színvonalon, melyre emelte, s épen úgy, mint eddig, a legfőbb vezetést magának tartotta fönn. Hanem ettől fogva már jóval nagyobb körben kellett patronusi jogait s kötelességeit gyakorolnia. Itt volt a Bethlen Gábor által fölvirágoztatott collegium, melynek tanárai oktatták fiait az e mellett fölállított udvari scholában. A harmincz éves háborúban földúlt Herbornba Bethlen Gábor elküldé Bojti Gáspárt, udvari történetíróját, hogy a német egyetemek kiváló három tanárát, kik közűl az első és harmadik magában Herbornban volt, Altstedet, Bisterfeldet és Piscatort, hívja meg Erdélybe.[686] Bethlen közbejött halála miatt a leutazással késtek, de Rákóczy már Fejérvártt találta s elkövetett mindent, hogy ott tartsa őket. Ott lételök nemcsak az iskola fényét emelte, mert főként Altsted Európaszerte kiváló bölcsész hírében állt, hanem összeköttetéseiknél fogva máskülönben is nagy szolgálatokat tehettek neki: közvetítőűl szolgáltak, hogy a fejedelem külföldről megbízhatóbb híreket kapjon. Már felsőbb tanári állásuknál fogva is díszes helyet foglaltak el a fejedelemi udvarban, rangban a püspök után következtek s fizetésök is – ezer tallér évenkint – mutatja, hogy a fejedelem méltányolni tudta őket. S csakugyan ezeknek és a külföldi egyetemekről visszatért alumnusoknak lehet köszönni, hogy az erdélyi és magyarországi hittani irodalom Rákóczy alatt lépést tartott az európaival.[687]

A tanárok ezen európai összeköttetésének volt a következménye, hogy abban a mozgalomban, melyet az angol Dury János, «az istentől küldött apostol» indított, hogy a protestantismust a két fő, ágostai és helvét, felekezeteknek egyesítése által megerősítse s a catholicismus emelkedésének útját állja. Örömmel üdvözölte az eszmét Rákóczy s ez ügyben (1634 febr. 7-én) Geleji Katona István püspök elnöklete alatt zsinatot tartottak, mely a Dury által fölvetett négy kérdésre adott beható válaszában az egyesülés mellett foglalt állást. Gyakorlati haszna ennek a határozatnak nem lett; de igaza van Kvacsalának, hogy ez a válasz méltó volt az ügyhöz s az azt mozgató személyhez; mert bizonyságot tett az erdélyi ref. egyház vezető személyeinek nemes és előkelő észjárásáról.[688] Az iratot a püspök, utánok három tanár, tíz esperes, egy dékán s három lelkész írták alá, az akkori erdélyi egyházi életnek kiemelkedő alakjai.

A protestantismus megszilárdulására sokat tett, hogy Bocskay óta a fejedelmek a reformált vallás követői voltak. Hol a négy bevett vallás jogegyenlősége törvénybe volt igtatva, uralkodó vallásról, olyan értelemben, mint a catholicus vallás volt Magyarországon, szó sem lehet; mert a fejedelem kegyura volt mind a négy vallásnak, s ez mindenik a törvény oltalma alatt állott. De épen azon körűlménynél fogva, hogy a reformált egyház igazgatását a püspök mellett a fejedelem vezette, ez «első lett az egyenlők közt», azaz ha nem is volt az állam vallása, sok előjoggal bírt, mert ez a körűlmény megnevelte tekintélyét, papságát hatalmassá tette. S kivált olyan buzgó fejedelem alatt, mint Rákóczy. Nem volt uralkodó Európában, kinek ministerén kívűl még egy másik, épen olyan hatalmas tanácsosa ne lett volna: a gyóntató a katholicus, az udvari pap a protestans uralkodónál. Mert fontos kérdés volt az, hogy mit mond az egyház ahhoz, a mit az uralkodó tenni akar. Egy Lamormain (Ferdinándnál), egy père Joseph (Mazarinnál) épen úgy bírt politikai befolyással, mint a püspök, az udvari pap Rákóczynál. Ez aztán Erdélyben a consistorialis rendszer kifejlődéséhez vezetett a protestans vallásúaknál s az autonomia megalakulásához a katholicusoknál, kik nem bírhatván püspökkel, vicariusok által kormányoztattak.[689] A fejedelmi tanácsban mind a négy vallás képviselve lévén, mindenik tanácsúr befolyt a maga vallásának igazgatásába s annak érdekeit, szemben még a fejedelemmel is, természetesen bizonyos korlátok között, képviselte.

A calvinismus puritán egyszerűségével még ilyen kiváltságolt helyzetében sem volt összeegyeztethető a ritus pompája. A catholicismussal szemben az épen az ellentét által hathatott. Magának a templomnak megragadó pompája s fénye, a cultusnak szívre és kedélyre egyaránt ható ceremoniái helyett az ékességeitől megfosztott egyház komor egyhangúságát állítván s a cultusba magát a népet is bevonván, fölemelte azt a válaszfalat, mely a két egyházat örökre elválasztá egymástól. A török földön megizmosodott Bethlennél az egyház a politika szolgálatában állott; Rákóczynál, kinek mostoha anyja s öcscse katholicusok voltak, s ki élvezettel olvasta Pázmány praedicatióit,[690] megfordítva volt. Még mint egyházának feje is vallása szolgájának tekintette magát. Pedig nemcsak udvarában szerette a fényt és pompát, hanem a mennyit vallása megengedett, bevitt annyit annak egyházaiba is. S ez a fényűzést csak az Úrasztalához szükséges edényekben engedte meg, s ilyenekkel, igen sokszor művészi kivitelű kelyhekkel és tányérokkal, ő és felesége gazdagon ellátták az egyházakat. A híres nagy haranggal ebben az időben ajándékozta meg a debreczeni egyházat.[691]

De még egy más fényűzést is megengedett magának. A protestáns isteni tisztelet a katholicusok egyházi énekeinek legnagyobb részét átvette, természetesen magyarra fordítva. Ezek a szertartásos könyvek az oltárok ékességei közé tartoztak a katholicusoknál s igen sok esetben nemcsak pazar fényű művészi kivitellel, hanem alakjuk, nagyságuknál fogva is föltűntek. A protestansok énekes könyvei az összes hívek használatára szolgálván, egyszerű alakban láttak világot. A közhasználatban levő énekes könyvnek sok fogyatkozása volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak, ösztönzésére a püspök, Keserűy Dayka István, hozzá fogott annak kijavításához s kiegészítéséhez. A hymnusokat kiigazítá, rímekbe szedte s énekhez alkalmazá, a hiányokat különböző példányokból pótolta. Bethlennek megtetszett ez a munka, leíratta s fényesen beköttette. Természetesen csak egy példányban volt meg: a fejedelmi templomban. De Rákóczy azt akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a cultus, mi csak úgy volt elérhető, ha azt minden egyház megkapja: s «elméjét ottan annak kinyomatására bírta». Megbízta a püspököt, hogy készítse sajtó alá. De a püspök mindjárt a munka elején meghalt, s így annak befejezése Gelejire, mint a püspök munkatársára maradt.

Geleji a kéziratot új javítás alá vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá «s mintegy negyedrésznyivel öregbíté». A fejedelem saját költségén s saját nyomdájában kinyomatta. Minthogy a katolicusok Graduáljainak nagy ívrétű alakját választá, a betűket és hangjegyeket külön kellett hozzá öntetni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomva, ajándékúl kétszáz egyháznak. A példányokba beírta a maga nevét és jelmondatát: «Non est currentis, neque volentis, sed est miserentis Dei», s aztán szétküldte azokat.[692] «A Graduált,» írja Tolnaynak, «úgy reméljük, eddig Kegyelmednek kezében szolgáltatták; örömest értenénk nem annyira az sokak vélekedését, mint az értelmeseknek tetszéseket s ítéleteket felőle; mert akármit is jobban ítélhetnek meg mások, mint az ember maga magát».[693] «Két praelumon» (sajtón) nyomták, de azért sok baja volt a typographusokkal: «itt magunk szemünk előtt vagyon egy magyar könyvnyomtatónk, veretjük, tömlöczöztetjük s ugyan semmi». A dolgon úgy segített, hogy a lengyel király útlevelével Hamburgon át hozatott Hollandiából nyomdászokat.[694] Hanem azért 1636-ban, megpróbáltatása legnehezebb évében, augusztus elejére már elkészűlt.


A Gradual czímlapja kisebbített alakban.[695]





Rákóczy György arczképe.
Az 1631-ben, Van Vliet által, Rembrandt után készített metszet alapján.
Lanfranconi Enea gyűjteményéből.



A Gradual egy lapja kisebbített alakban.


A mire a Graduál megjelent, két más munkát adott Rákóczy sajtó alá: «Altstedius munkáját az lengyelországi Socinianusok ellen», továbbá Geleji latin egyházi szónoklatait, s ezzel egy időben Patakon nyomdát állíttatott föl három sajtóval; mert a tudomány két emporiumának, Pataknak és Fejérvárnak fölvirágzását egyaránt szívén viselte.[696] Az utóbbi székhelye s a másik magyarországi birtokainak központja volt. Mikor Patakról lejött a fejedelmségre, Tolnay Istvánt udvari papjáúl magával hozta. Lefordíttatta vele «Az Wittembergai Akademiának az evangelica religióért számkivető csehekhez s morvaiakhoz küldött vígasztalását» s ki is nyomatta; de már 1632-ben visszaküldte Patakra első papnak s azzal a megbízással, hogy mint iskola-gondnoka, helyettesítse őtet. Több volt annál is: olyan bizalmi férfiú, kinek meghallgatása nélkűl nem intézett el sem egyházi s iskolai ügyeket, sem személyi kérdéseket.

Épen ezzel a Tolnayval folytatott levelezéséből tudjuk, hogy Rákóczynak szép könyvtára volt Patakon. Az újabban külföldön megjelent nevezetesebb munkákat a tudományos irodalom minden ágából, legtöbbnyire alumnusai által, meghozatta s a pataki várban levő könyvtárába osztatta be.[697] De e részben gondoskodott a fejérvári iskoláról is, s mindjárt uralkodása kezdetén egy olyan tervvel foglalkozott, mely, ha csak terv maradt is, e nevezetes ember széles látkörének kiváló bizonyítványa. Nem kisebbről volt szó, mint Mátyás király híres könyvtárának, a Korvin-könyvtárnak megszerzéséről. Hogy maradt ez a könyvtár Budán, azt maga mondja el: «Mikor Budát szentséges Szulimán szultán kézhez vette volna, noha nevezet szerént még az párnákon is megengedte volna, hogy kihozzák onnan; de akkor Fejérváratt is elegendő könyvek lévén és az urak is mind, inkább pápisták lévén, mivel azok az könyvek, kik ott voltak, nem hitükön való szentírások voltak, azokat nem vitték ki onnan». Idő teltével «kiadták az javát az római császárnak». Már 1632 elején megindította a tárgyalást a budai basával; de ez hallani sem akart a dologról, olyan árt – ötezer tallért – követelt értök, melyből kitűnt, hogy nincs komoly szándéka átengedni, s meg sem mutatta. De Rákóczy nem szeretett zsákban macskát árulni s megbízta kapitiháját, hogy alkalmilag valamelyik divánülő vezérnél tudakozódjék, hogy mi módon lehetne a Korvinákhoz hozzájutni, Zülfikárnak pedig száz tallért ígért, ha megszerzésében segélyére lesz. Követe erre azt az ajánlatot tette, hogy fordúljon magához a szultánhoz, a mit Rákóczy meg is fogadott. Előterjesztésében elmondta a fejérvári iskola keletkezésének történetét: Bethlen kezdeményezését s az ő törekvését, hogy azt teljesen befejezhesse. Már is sokan gyülekeznek «tanuló ifjúság és bölcs emberek». Az volna a czélja, hogy «ezután nem kellene pápa birodalmába bocsátani ország fiait hatalmasságod országának nagy kárára». De nagy baj van: «könyveim scholámban kevés vagyon» s a külföldről az ottani zavarok miatt nem hozathat. Ezért kéri a szultánt, hogy a budai könyvtárt engedje neki át, a mi ezüst, arany azokon vagyon, azt le lehet rólok szedni s ha megkaphatja, ő nem lesz kénytelen hazafiait «sok költséggel a németek közt fölneveltetni». Bármennyire a török szája ízéhez volt is az indokolás elkészítve, a portán gyanús szemmel fogadták. Azt hitték, hogy valami egyéb lappang ebben az ajánlatban s a Korvinák továbbra is Budán maradtak.[698]

Annyi bizonyos, hogy neki sem sikerűlt minden, kivált a kisebb fontosságú dolgokban. De az soha sem tartotta föl haladásában a kitűzött czél felé. A milyen izmos szervező tehetség, kitünő gazda s erős, következetes főúr, főispán volt otthon megyéje és uradalmai kormányzásában, olyan maradt a fejedelmi székben, országa igazgatásában is; csak munkája és gondjai szaporodtak, mert a főfelügyeletet uradalmai fölött, mint fejedelem is magának tartá fönn. Csak annyi könnyítést engedett magának, hogy magyarországi jószágkormányzójának, Debreczeni Tamásnak, Chernel utódjának hatáskörét növelte. Két sajátságos rokonszellem találkozott itt, kik épen azért a legjobban ki is jöttek egymással. Pedig csak nehezen tudta Rákóczy Debreczenit rábírni, hogy a praefectusságot vállalja el; de szüksége volt rá, mert Chernelt diplomácziai pályán kívánta alkalmazni. Hosszas tárgyalás után tisztába jöttek a sok apró részlet fölött. Dehogy jöttek; ez még csak kezdete volt a nagy munkának. A gyakorlat egy csomó új kérdést teremtett, melyre előbb nem gondoltak. 1634-ben ezen is kiegyeztek.[699] Hanem még ez sem volt definitiv kiegyezés. Megint új részletek merűltek föl, mert épen úgy, mint Rákóczy, Debreczeni is értett a maga igaza védelmezéséhez. Többi közt a praefectusnak Patakon leendő letelepedése okozott nehézséget. Rákóczy már azt kezdte hinni (1637.), hogy Debreczeni azért nem akar «contentus lenni az ő kegyelmességével, hogy megválhassék tőle».[700] A közvetítést köztük Tolnay vezette s igen kényes kérdésekben annyi tapintattal, hogy végre 1637 derekán csakugyan végleg kiegyeztek.[701] S ez a választás, a következmény megmutatta, teljesen sikerűlt.


Debreczeny Tamás aláirása.


Rákóczy szerencséjének és sikereinek egyik titka abban rejlett, hogy embereit kitünően meg tudta választani. A sárospataki udvart elköltözése után is egészen régi állapotjában tartotta fönn, nem sokat változtatva a személyzet létszámán. Ezt a személyzetet ismerte és szerette s különösen a Pázmánynyal, Esterházyval s a bécsi udvarral való érintkezésekben ezeket használta. Sok pere és függőben levő ügye levén, minthogy ezek már be voltak avatva azoknak részleteibe is, természetesen nem tehetett másként. De a kényesebb politikai küldetéseket is többnyire ezekre bízta, s kivált a titkos megbízásokat nemcsak Pázmányhoz, hanem az udvarba s a nádorhoz is ezekre ruházta, sőt a lengyel udvarral s főurakkal való érintkezéseket is ezek által tartotta fönn, kik Lengyelország szomszédságában lakván, nemcsak a viszonyokkal voltak ismerősök, hanem egyes lengyel urakkal is baráti összeköttetésben állottak. Épen ezért mentette föl Chernelt a praefectusságtól, ki aztán folytonosan útazgatott Nagy-Szombat, Kismarton, Pozsony, Bécs, Patak és Fejérvár közt. S természetesen, mikor olyan fontos bizalmi állás betöltéséről volt szó, mint a kővári kapitányság Zólyomy elfogatása után, azt olyan emberre bízta, kinek pontosságában s hűségében megnyugodhatott: Reöthy Orbánra. Pedig az nem volt valami kellemes hivatal s Reöthy keservesen is panaszolta, hogy «semmi nagyobb terhére nincs, mint az tömlöcztartóság».[702] Volt oka rá, mert Zólyomy «akaratos magaviselésével, fenyegetőzésével, nyughatatlanságával s hol egy, hol más magatűntetésével» sok kellemetlenséget okozott. Eleinte könnyű volt a rabsága, de midőn anyja s felesége «boszorkánysággal» akarták kiszabadítani és ő módot talált, hogy a budai basához egy megbízott emberét küldhesse, «Jenőt, Lugost, Karánsebest, Sarkadot fölajánlván a töröknek»,[703] fogsága súlyosabbá tétetett.[704] Rákóczynak nem telt öröme ebben a szigorban, szívesen enyhített volna rajta s midőn fia, György, fölútazott testvérének, Pálnak temetésére, utasította, hogy Kővárba bemenve, látogatást tegyen nála.[705] Sőt szabadon bocsátását is, «jó módok és conditiók alatt», megígérte, csak azt kívánta, hogy megbízható ember, példáúl Bethlen István, kezességet vállaljon érette. De erre, állhatatlanságát ismerve, senki sem vállalkozott, legkevésbbé maga István úr, míg fia, Péter, épen a tárgyalások idején, szörnyű mód kezdte fenyegetni Reöthyt, hogyha «valami álnok titkos practicával, éhséggel, vagy egyéb módon el kezd élete fogyni szegény Zólyomy uramnak, bizony mind az koporsódig megbánatják Kegyelmeddel s gyermekiddel».[706]

Ez a mérgezési híresztelés is egyike volt a Rákóczy ellen alkalmazásba vett agitationalis eszközöknek, hogy a nemzetben hangulatot támaszszanak ellene; de még pillanatnyi sikere sem volt. Reöthy Orbán a kiegyezés létrejötte után is porkolábja maradt Zólyomynak; de Rákóczy, a mint tehette, könnyített sorsán s utóbb nejét is bebocsátotta hozzá, kitől aztán egy leánya született, míg fia a Bethlen István udvarában nevelkedett föl.

Könnyen érhető, hogy a Zólyomyra való fölügyelettel, az erdélyi terűleten fekvő Kővárban, magyarországi szolgáját bízta meg: de ez csak kivételes eset volt.

Hogy inauguratiójakor a tisztviselőket megtartotta régi állásukban, az nem kizárólag az akkori kényszerhelyzet következménye volt; ő ezután is Erdélyt erdélyiek által akarta kormányoztatni. Bethlen Gábor jól betanult, képzett tisztikart hagyott maga után, s ezt ő nehezen is nélkűlözhette volna. Az Illésházy által létrehozott kiegyezés szellemében Magyarországon is tekintettel kellett lenni a vallásfelekezetekre; Erdélyben ehhez még három nemzet járúlt, melyek közűl a fejedelmi tanácsban mindeniknek képviselve kellett lenni. Rákóczy e részben is ragaszkodott a törvényes gyakorlathoz. Nemcsak a fejedelmi tanácsnak, hanem a portára küldött nagy követségeknek tagjait is rendesen az országgyűlés választotta a három nemzetből; de az, aki a követség élén állt, magának a fejedelemnek volt a követe. S minthogy a fejedelem a nyilvánosan nem tárgyalható ügyeket illetőleg ezt látta el titkos utasítással: a diplomácziai téren az ő egyenes akarata ellenére semmi nem történhetett. Ő pedig jól értett ahhoz, hogy az alkotmányos formák megtartásával érvényesítse akaratát; s ha az erdélyiek mellőzést is láttak abban, hogy a magyar és lengyelországi követségeket a maga régi szolgáival látta el, miután azok bizalmas s sokszor magán küldetések természetével bírtak, tekintettel arra, hogy a Részek magyarországi területet képeztek, abban nem láthatták a választási föltételek megsértését.

De e részben mindig volt bizonyos animositás az erdélyiek közt. Annak éle, mit Mikó az «ebhajduknak» Basta korabeli garázdálkodására vonatkozólag mond: «jegyezd meg olvasóm, hogy Erdélyre minden veszedelem Magyarországbúl jött», sok tekintetben a királyi terület ellen van intézve. Még a Részeket is idegen területnek nézték, mert az nemcsak közigazgatásilag, hanem törvénykezésileg is el volt Erdélytől választva. Az ottani megyék követei résztvettek ugyan az erdélyi országgyűlésen, de nem az erdélyi megyékkel együtt, hanem mint külön testűlet készítették el kívánalmaik, sérelmeik jegyzékét, úgy, hogy egyedül csak a fejedelem személye képezte a két terület közt az összekötő kapcsot. A separatio csak János király halála után ment véghez: az első években Erdély csak annyi autonomiával bírt, mint a vajdák alatt, s nem sok kellett hozzá, hogy ez az autonomia Erdély önálló alkotmányává fejlődjék ki, melybe a részek teljesen soha sem olvadtak be. Az ebből származó antagonismust az idő sem törölte el, s Mikó fennidézet szavainak magyarázatát ebben találjuk meg: létezett az, bár a viszonyok hatalma, az érdekek közössége útját állta annak, hogy a dolog szakadásra kerüljön.

Mindent a törvényes úton érni el, de gondoskodni arról, hogy az ő czéljainak megfelelő törvények jó eleve megalkottassanak – ez volt egyik uralkodói maximája. Bethlen Gábor halála után az országgyűlés mohón ragadta meg az alkalmat, hogy e nagy fejedelem törvényei közűl mindazt, mi a rendektől egyéni áldozatot követelt, lerombolják: megtámadták a fiscust, visszaállították a szabad kereskedést, a «quartérnak» nevét is tollálták. Hát lassankint kellett gondoskodni Rákóczynak, hogy ezek újra fölvétessenek a törvénykönyvbe: méz, viasz, szűr, ökör újra fejedelmi egyedárúvá tétettek, sóakna-nyitás csak a fiscusnak engedtetett meg, az Aranyos vizéből kimosott aranypor- és kéneső-tolvajok megbüntetéséről intézkedtek. Különösen a só-egyedárú képezte a fiscus egyik kimeríthetetlen jövedelem-forrását. A sókoczkákat részint tengelyen, de legtöbbnyire a Maroson szállították a portusokra s ott bocsátották áruba: messze földről jöttek oda török és másféle kereskedők, s az ottani raktárak gazdag készletéből látták el szükségleteiket. Az indirect adózás helyes felhasználása tette lehetővé az egyenes adó emelésének mellőzését.[707] Midőn pedig már 1631-ben a nyughatatlan emberek megzabolázásáról hozatott törvényt, a Magyarországon t. i. a császár által bírt terűleten lakó erdélyi birtokosoknak ki s bejárását megnehezítette s 1632-ben és 1633-ban ezeket homagium letételére kényszerítette, megtiltotta, hogy hadakat országon kívűl levő szolgálatra senki se vihessen ki s ligát se alkothasson senki, törvénybe igtatta, hogy a fiscális várak tisztsége és őrsége a fejedelemnek is tegye le a hűség esküjét, portára pedig kereskedés színe alatt senki se mehessen ki: olyan nyughatatlanságoknak és zavaroknak kitörését akarta eleve meggátlani, melyek már előre vetették árnyékukat. Fejedelemtársat nem akart maga mellett tűrni, sem Bethlen Istvánt, sem Zólyomyt; annál rosszabb volt ezekre nézve, hogy e törvények consequentiáit nem vonták le.

A mivel azonban a fiscus jövedelmét emelte, azt országában a szükséges beruházásokra fordította. Különös gondja volt a várak és végházak jókarban tartására s felszerelésére ágyúval, golyóval, lőporral, fegyverekkel. A bányamívelés hanyatlóban volt, mert Bethlen bányászai (a két Lisbona) már megvénűltek,[708] s annak emelésére hívott országába új bányászokat, mérnököket, «Velenczéből s más külső országokból főfundáló, kőmíves és egyébféle mesterembereket».

Mint uradalmait főúr korában, épen úgy igazgatta országát is megválasztatása után. Mindennek utána nézett, mindenről személyesen győződött meg. Rengeteg sokat útazott. A főember praefectusok, a fiscalis udvarbírák, a kamara-ispánok, harminczadosok soha sem tudták, hogy mikor keresi föl őket. Számon tartotta valamennyit és mindeniknek minden dolgát. Rengeteg számú közönséges és czímeres postája volt, kiket igen szoros fenyítékben tartott s útaztatta mindenfelé, s mindeniknek meg volt szabva, hogy hova, mennyi idő alatt kell mennie,[709] s ezek által ugyancsak küldözgette a leveleket, utasításokat tisztjeinek. Mindig mindenről tudósítást kellett kapnia s a levelekre írt jegyzetei mutatják, hogy mindent maga intézett. Volt is dolga kis és nagy cancellariájának, melynek egyik tagja írva hagyta, hogy «secretariusainak, deákinak éjjel-nappal annyi munkájok vala és szorgalmaztatások, hogy gyakorta ételeket is alig végezhették csendesen». S még más nehézségök is volt: nem zárta el «fülét az hamis nyelvek elől». E miatt többször voltak kellemetlenségei. De volt annyi méltányosságérzet benne, hogy ha tévedését belátta, igyekezett azt jóvá tenni.[710]

Igaz; de az is bizonyos, hogy annyit, mint ő, egyik tisztviselője sem dolgozott. Maga járt jó példával előttök; mert magát tartotta országa első tisztviselőjének. Ezért áldotta meg munkáját az ő istene, ezért ragaszkodott hozzá az ország, mely újra élvezte a nyugalom és biztosság áldását.


Rákóczy pénzének hátlapja.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre