HARMADIK KÖNYV.

Fegyverek Rákóczy korából.

I. Unitariusok és zsidózók. Szövetség Máté vajdával.

MIKOR Rákóczy hadjáratából visszaérkezett Erdélybe, itthon új, nem várt nehézséggel találkozott. Nem bízott egészen a portában, nem tudta, nem fogja-e az az első kedvező alkalmat arra fölhasználni, hogy új támadást intézzen ellene. Biztos menedékhelyről akart gondoskodni, s a megerősített szász városokhoz biztosokat küldött, kik tétessék le azokkal a homagiumot, hogy szorongattatása esetére őt bizonyos számú hadaival befogadják. Szalánczynak a szebeniek, bár nem úgy mint kívánta, letették az esküt, a segesváriakat Bethlen Ferencz nehezen tudta rábírni. Brassó ellenben február 12-én, daczára, hogy maga hívta meg a fejedelmet, kijelentette, hogy ennyi haddal ily megrémült állapotjában nem fogadja be. «Egy fejedelem» – válaszolá nekik – «egyedűl nem járhat, az mint magatok tudjátok. Noha fejedelmi méltóságunknak nagy sérelmével kell útunkat másfelé fordítani, azt is megcselekesszük, mindazonáltal annak megbontását országunk jövendő generalis gyűlésében az egész ország elejébe terjesztjük.»^[711] Megtette. A gyűlés Brassót hatezer forint birsággal bűntette s azonkívűl esküt kellett tenniök, hogy jövőre a fejedelmet s egész kíséretét befogadják.

Lassankint kezdett a nyugalom helyreállani. Rákóczy II. Ferdinánd halála s III. Ferdinánd trónra lépése alkalmából a török miatt nem mert nagy követséget küldeni Bécsbe, mert «bár az ő Felsége méltóságát örömest megadná», de azt ezúttal maga veszedelmeztetése nélkűl nem teheti. Mind a mellett követeit (Bogády és Réz) szívesen fogadták s még segélyt is ígértek, ha a török megtámadná. Ez változtatott a helyzeten. Esterházy, ki a múlt évi zavarok alatt azt tanácsolta neki, hogy mondjon le, ha nem békűlt is ki az új helyzettel, de elfogadta. «Nekem ő kegyelméhez semminémű felvött idegenségem nincsen s nem volt az ő kegyelmével concludált békességtől fogva, s ha halálos gyűlölségem volna, abban securus lehet ő kegyelme, hogy soha érette a közjót meg nem bántom. Mert nem tudom ki s mint gondolkodik e mi szegény megkevesedett nemzetünk állapotja felől, de a mennyi ellensége s gonosz akarója neki vagyon, ezer jut egyre bennek.»^[712] Homonnai János, a kassai generális, a nádor kiváló híve, ki még a tavaszszal a Rákóczy által Lengyelországban toborzott hadakat föltartóztatta, kezdett, bárcsak színleg, az új viszonyokba beletörődni, miután a nyár derekán, egy főcsausz a portáról elhozta az új athnamét és jelvényeket, a porta kiengesztelődésének zálogáúl. Bele kellett nyugodniok, mert belátták, hogy se a török, se «az az ezer ellenség, ki egy barátjára jut», nem képes Rákóczyt kiforgatni székéből.

Homonnay János arczképe.

Pedig még az sem volt teljes biztosíték, hogy új athnamét s a szokottnál fényesebb ajándékokat küldött a porta, mert az a csausz, ki az athnamét hozta, visszatérő útjában azt híresztelte, hogy nemsokára Székely Mózest fogják a fejedelemségre behozni, előbb azonban az oláhországi vajdát, Bessarába Mátét űzik el.

Bessarába Máté 1633-ban Rákóczy segélyével s pénzével nyerte el a vajdai széket Havasalföldön. Az új vajda már akkor adófizetésre kötelezte magát s a kölcsönös véd- és daczszövetség 1635-ben megújíttatott köztök, melyben a vajda és bojárjai (jun. 29. és jul. 20.) kötelezték magokat, hogy az ő vagy gyermekei megtámadtatása esetén, a szükséghez képest, segélyhadakkal vagy személyesen is segélyére sietnek, s a Havasalföldére hajtott erdélyi juhok dézsmája fejében évenkint 5000 forintot fizetnek; ellenben Rákóczy (szept. 16.) azt ígérte, hogy Máté vajdát, megtámadtatása esetében, a török kivételével, minden más ellenség ellen meg fogja védeni.

Az a más, meg nem nevezett ellenség pedig, ki ellen Rákóczy szívesen megígérte a segélyt: Lupul havasalföldi vajda. Szerencséjére Rákóczynak, Máté a bécsi udvarnál is kegyelt ember volt, ki szorongattatása esetére a császár támogatására is számíthatott. S amint portai követeitől hírt vett, hogy a tatárok mozognak s Lupul is készűl, Bogádyt s utóbb Klobusiczkyt Bécsbe küldte, hogy a császár is tartsa készen hadait, a nélkűl azonban, hogy a dologban tisztviselői «czégért» tennének.

A hír pedig épen abban az időben, midőn Katalin, a német fejedelemasszony, a gyógyi fürdő használata után, végső számadása ügyében (szept. 27.) látogatást tett nála, mind fenyegetőbb alakban lépett föl. Lupul Oláhország határán vonta össze hadait. Memhet pasa a Duna mellett szállott táborba, elindulása előtt Székely Mózessel értekezvén, elindulásakor pedig Zülfikárral, a megbízhatatlan s kétes jellemű tolmácscsal egész bizalmasan közölvén, hogy ő valóban Oláhország és Erdély ellen indúl. Bessaraba Máté tényleg megkapta a rendeletet, hogy jelenjen meg a portán a hűsége ellen fölmerűlt hírek megczáfolására, a mi letételét jelentette.^[713]

De Máté nem ment el Konstantinápolyba. Összevonta hadait s Rákóczytól is segélyt kért. A dolog azért volt kényes, mert a porta is belé elegyedett, Rákóczy pedig hittel volt köteles, hogy Mátét megsegíti. Politikai okok mellett lelkiismeretbe vágó okok is állottak koczkán, nem tudott választani, hogy hitéhez vagy a portához maradjon-e hű? Megkérdezte tanácsurait és papjait s megtette az előkészűleteket, hogy minden eshetőség készen találja.^[714] A császárt megsürgette, hogy az igért segélyhadakat indítsa útnak, Sennyeyt, a cancellárt pedig figyelmeztette: járasson utána a császár, hogy mint alkalmaztatja magát a generalis ő felsége parancsaihoz, mert különben nem sok hasznát fogja venni a segélynek.

Zulfikar török tolmács aláirása.^[715]

S épen a válságos pillanatban jött futár Mátétól a hírrel, hogy Lupul visszafordítá hadait. Épen jókor jött. Fejérvár országgyűlés s fényes családi ünnepélyek színhelye volt. Az itteni udvari scholának első növendéke, az ifjú György, épen ezekben a napokban (okt. 15.) tette le több kortársával együtt az utolsó vizsgát, hogy ezután a «katonai szolgálat terhét vegye föl», elbucsúzván a kedélyes és víg napoktól, a versírástól, a sok tréfától, melyekkel a tanulás terhén könnyítettek. A vizsga jól sikerűlt, annak végeztével a fejedelem sajátkezűleg letisztázott parainesisét átnyújtá neki, s György úr kilépett «a világi állapot gondjai közé».^[716]

Alighogy véget értek az ünnepélyek, új követ jött Mátétól. Memhet és Lupul csak cselvetésből vonúltak vissza, hogy ha Rákóczy hadait leszállítja, külön támadják meg a vajdát s külön a fejedelmet. S amint azt hitték, hogy nem fognak nagyobb erővel szemben állani, újra támadásra készültek. Már meg voltak téve az intézkedések, hogy magyarországi birtokaiból hadakat kűldjenek, hajdúkat fogadjanak zászlai alá, s nejét Szamosújvárra küldte, hogy parancsai végrehajtását ellenőrízze.^[717] Ő maga Segesvárnál szállott táborba, hova az erdélyi hadakat hívta össze. A mint ezek együtt voltak s ő Mogila Iván mazul vajdafival szerződést kötött, hogy ha elnyeri a vajdai széket, hű marad hozzá: Kemény János vezérlete alatt (november 2.) Havasalföldére indítá. Nem sokára megjöttek a magyarországi hadak is s ezeket Tholdalaghy vezérlete alatt küldte utánok. A dolog, Keménynek és Tholdalaghynak együttes küldetése, jelentett valamit: Rákóczy mindenre, háborúra és békére, el volt készűlve. Ha Lupul nem lesz idegen a békés megoldástól, kéznél van Tholdalaghy, a diplomata, ez fogja neki dictálni a békét. De ha nem kell neki a béke: ott van Kemény, azzal a megbízással, hogy Mogila Ivánt tegye vajdává. Elegendő erővel rendelkezett, még zsoldos hadait is kiküldte.^[718]

Rákóczy ott maradt, várva a híreket, rendezgetve a még ezután is folyton gyülekező hadakat s vadászgatva, melynek eredményeit nejének küldözgette. Egy ilyen alkalommal vadásza véletlen szerencsétlenségnek esett áldozatúl: volt mit hallgatnia az aggódó gazdasszonytól.^[719] Máskor halakat kapott ajándékba, melyeket nejének küldött, ki viszonzásúl azokat elkészítve küldte vissza.^[720]

Nem sokára jó hírekkel vígasztalta aggódó nejét. A magyar hadak egyesültek a havasalföldivel s előnyomúltak Moldva határáig. Innen azonban nem mentek tovább. Az erdélyi had beérkezése Memhetet is gondolkodóba ejté, s ez mint békeközvetítő lépett föl. S csakugyan a béke Lupul és Máté közt megköttetett. Megnyugtató volt Rákóczyra nézve, hogy ígéretéhez képest a császár is küldött segélyhadakat, habár ezek a béke megkötése után érkeztek meg s nyomon visszafordúltak.

Minden jól el volt végezve, csak egy maradt elintézendő. Az athnamét hozó csausz fecsegése, Memhet kérkedése s kapitihájának jelentései meggyőzték Rákóczyt, hogy a török nem ejtette el Székely Mózest, csak alkalmas perczre vár, hogy Erdélybe küldhesse. A portán mindent pénzért árultak, s meg volt győződve, hogy Székely ezeket a biztatásokat nem kapta ingyen. Igaz, hogy neki magának is sok pénzében állott a versenytárs; de ebből az apró személyzet vajmi keveset látott. Ezeket a kisebb tolmácsokat, csauszokat is kellett fizetni. Igaz, hogy a versenytársakon zsidó és görög bankárok nagy uzsora fejében könyörűlni szoktak; de ilyen hosszú idő alatt ez a pénzforrás is bedugúlhatott. Nagy gyanúja volt, hogy Székely Mózesnek itthonról van biztatása s Erdélyből fedezi kiadásainak nagy részét.

De kiktől kap? az unitariusokra s különösen a zsidózókra gyanakodott; mert Székely is unitarius. Ez a gyanú egymagában még nem elegendő, hogy harczot kezdessen az unitariusok ellen, kiknek vallása egyike volt a négy bevett vallásnak; tehát mint vallás, az alkotmány és esküje legflagransabb megsértése nélkűl meg sem volt támadható. Nem is gondolt rá, bár irodalmilag mindent elkövetett ellene; még fiai hittani vizsgájának tárgya is egyfelől Bellarmin, másfelől a szentháromságot tagadók ellen volt intézve, s a herczegek ezeknek minden érveléseit «diadallal verték vissza».

Valószínűleg még Magyarországból hozta magával ellenszenvét az egységhivők ellen, hol ezt a vallást épen nem ismerték, helyesebben félreismerték, mert ez országban egyetlen híve sem volt. Épen abban az időben, midőn ő Erdélybe jött, jelent meg két nagyhírű és kitünő unitarius tudóstól, Volkel és Crelltől, Lengyelországban egy nagy munka, mely két részből áll: «Istenről és tulajdonságairól» (Crelltől), «Az igaz vallásról» (Volkeltól). A munka nagy hatást tett. Egykorúak ítélete szerint, Socinus könyvén kívűl, senki sem írt jobbat e tárgyról. Rákóczy azt kívánta a külföldről bejött fejérvári tanároktól, hogy írjanak czáfolatot e munka ellen, mire Alsted szívesen vállalkozott. A mű tervét és költségeit közölte a fejedelemmel, ki azt – bár nagyon jelentékeny volt – készségesen magára vállalta, annyival inkább, mert Crell műve nemcsak Lengyelországban, hanem Erdélyben is el volt terjedve.

De Alsted csak a Prodromust írta meg. A fő Crell czáfolása lett volna, ki egybeállította a vitapontokat, melyek a socinianusokat az evangelicusoktól elkülönítik, s erre, miután Alsted betegeskedése miatt nem készülhetett el, Bisterfeld vállalkozott. 1636-ban dolgozott rajta, tehát éppen ebben a mozgalmas évben.^[721] Kétségtelen, a hitbuzgó fejedelemnek öröme telt a munkában; mert ő vallásának még a katholicusoknál is nagyobb ellenségeit látta a «Krisztustagadókban», s nem lehetetlen, hogy épen e munkával való foglalkozás közben kezdett azon gondolkodni, hogyan férhessen az unitariusokhoz.

Az unitarius vallást az 1571-iki országgyűlés tette a más, már korábban bevett hárommal egyenjogúvá, hitczikkelyeit pedig az 1579-iki állapítá meg a consensus ministrorum alapján. Kolozsvár egészen unitarius város volt, más felekezet a város igazgatásából teljesen ki volt zárva. De három nemzetiség volt magában a felekezetben is: magyar, szász és lengyel s a három nem élt egymással a legjobb egyetértésben. A szász unitariusok papja bevádolta az unitarius magyar püspököt, hogy ez nem követi az unitarius hitczikkeket s ezzel letért a törvény, a consensus ministrorum alapjáról. Az alap tehát a támadásra megvolt.

S egy más körűlmény is járúlt ehhez: volt az unitarius felekezetnek egy sectája, mely nyilvánságosan unitariusnak vallotta magát, valójában pedig nem volt az: a zsidózóké. Egy rajongó biblia-olvasó olvasta ki azt a szentkönyvből, az unitarismus terjedése korában, veszedelmes sectává pedig ennek az Eössy Tamásnak fogadott fia, Pécsy Simon alakította. Veszedelmessé t. i. annyiban, mert ez a secta csak az ó-testamentomot ismerte el szent könyvnek s még körűl is metélkedett, «mely miatt némelyik meg is halt».

Eössy fogadott fia kiváló emberré nőtte ki magát. Beútazta Európát, Afrikát, tizenhét nyelvet beszélt s Bethlen alatt a cancellárságig vitte. Nem szombatosságáért bukott meg alatta, – mert hogy egy, a törvény által már akkor is tiltott sectához tartozott, azt elnézte Bethlen, – hanem politikai okokból. Kiszabadúlta után a börtönből teljesen visszavonúlva élt szent-erzsébeti jószágán, mint egy bölcsész. De nem tudott nyugodtan élni. Elkezdett apostolkodni, iskolát állított föl s maga is tanított, daczára, hogy a nagyságos czímet megkapta (ez a mai kegyelmes úrnak felel meg), mi annyival nagyobb dolog volt, mert vele együtt csak nyolcz nagyságos úr volt az országban. Bármennyire tisztelték is itt a professorokat, de azt, hogy egy nagyságos úr iskolamester legyen, nem tudták megérteni. Itt valami rejlik, gondolták, s azt hitték, hogy Székely Mózesnek ő a titkos pártfogója, talán számításból, hogy ha Erdélynek unitarius fejedelme lesz, a zsidózókra jobb nap fog fölvirúlni.

A zsidóknak Rákóczy nem volt ellensége, mint orvosokkal érintkezett, mint kereskedőkkel összeköttetésben állt velök, sőt a pataki scholában is alkalmazott egy zsidót, Valerius uramat; igaz, azután, hogy ennek szemei megnyíltak az igaz hitnek.^[722] Hanem azokat az eltévedt juhokat, kik az igaz hitből estek ebbe a tévelygésbe, s még azután is, hogy áttértek, tévelygésök köpenyéűl használják régi hitöket, nem akarta birodalmában tűrni. Elhatározta, hogy kiirtja e sectát, Pécsyvel pedig akaratja ellen is meg fogja ismertetni az igaz hitet. Az a csendes resignatio, melylyel bukásának következményeit hordozta, az a visszavonúltság, melyben élt, gyanúsnak tetszett előtte. Ő maga mindig hirdette, hogy fejedelemségével életét is letenné, nem értette, hogy lehet valaki cancellárból iskolamesterré? Bizalmas embereinek is föltűnt ez s nem szűntek meg figyelmeztetni, hogy tartsa szemmel Pécsyt.

Bethlen Gábor alatt két törvény tiltotta el a zsidózó vallást. Mikor Székely Mózes kiszökött Konstantinápolyba s ott némileg komoly versenytárssá kezdett lenni, ki a kapitihák jelentéseiben állandó rovatot foglalt el, Rákóczy elhatározta ezt a két végre nem hajtott törvényt életbe léptetni. Az 1635-iki tavaszi országgyűlés elrendelte, hogy a ki a szombatos vallásról ez év karácsonyáig a négy bevett vallás közűl valamelyikre át nem tér, az nota-perbe fog idéztetni, azzal pedig fő- és jószágvesztés jár. Karácsony ünnepe eljött; de akkor Bethlen István támadása miatt nem volt ideje előkészíttetni oly monstruosus pert, mint a milyennek ez ígérkezett. Sőt még 1637-ben sem gondolhatott rá.

De a mi halad, nem marad. 1638 elejéig már annyira helyre volt állítva országában a nyugalom, hogy a zsidózók kiirtásához s az unitaria vallásnak a törvényes alapra leendő visszaállításához hozzáfoghatott. A hogyan ő ezt végrehajtotta, abban sok szigor s keménység volt: de egy hajszállal sem tett többet, mint annyit, hogy a régi törvényeknek, és pedig azoknak, melyeken Erdélyben a négy vallás nyugodott, érvényt szerzett. Addig ment, a meddig a törvény megengedte. Nem tűrte, hogy az unitaria vallás köpenyűl szolgáljon a zsidó vallásra térésre, s az bizonyos, hogy e munkája az egész országban népszerű volt. Meg volt szabva, hogy a lelkiismeret szabadsága meddig mehet, maga a korszellem is ennek föntartását követelte.

Nem volna méltányos ezért egyedűl Rákóczyt tenni felelőssé s annyival kevésbé, mert magok az unitariusok tekintélyes része is követelte a régi alap föntartását. Egy unitarius pap vádolta felekezete egy részét, hogy Krisztus istenségét tagadja. Itt hát nem lehetett mást tenni, mint vagy eltiltani, vagy megengedni az újítást s ez utóbbi esetben az ötödik recepta religiót igtatni törvénybe.

Az april 23-ára hirdetett országgyűlés határozottan az újítás ellen nyilatkozott. De hogy az egymással szemben álló két unitarius felekezet közűl melyik áll az 1579-iki confessio alapján, annak eldöntését egy vegyes bizottságra ruházta, melybe minden vallásfelekezetből 17 tagot választottak s melynek föladatává tették, hogy az unitarius felekezet mindkét töredékének kiválóbb képviselőit hallgassa ki s a controversiát igazítsa el. Ugyanez a bizottság volt azzal is megbízva, hogy nem ezzel kapcsolatban, hanem attól elkülönítve vegye tárgyalásba a zsidózók ügyét. A közügyigazgató idéztesse meg mindazokat, kik az 1635-iki országgyűlés által kitűzött határidő után is zsidózók maradtak. S ezek közé tartozott – sőt épen ő volt a fő – Pécsy Simon, ki előre látva a következményeket, 1637 ápril havában fölosztotta vagyonát három veje közt.

A deési ref. templom.^[723]

A tragoedia gyors befejezést nyert. Julius 1-ére Deésre összehívatott a «conventus», a mint a bizottság magát nevezte, s két nap múlva megkezdte tárgyalásait. Maga a fejedelem elnökölt azokon. Először a két unitarius felekezet külön beadott hitvallásait vették tárgyalás alá. Rákóczy el volt határozva, hogy a két versengő felekezetet kibékíti s épen azért minden olyan törekvést, mely annak útját akarta állani, «keményen lehurrogatott». Csak öt napi erős küzdelem után ért czélt. Létrejött a complanatio az 1579-iki alapon: «a Krisztust isteni tisztelettel imádják s directe segítségűl hívják», az atya, fiú és szentlélek nevében kereszteljenek s communicatio alkalmával a serleget a communicáló kezébe adják; az unitariusok vallásos könyveire nézve pedig behozták a censurát.

Most a zsidózókra kerűlt a sor. Rákóczy teljes szigorral, sőt egyesekre nézve kegyetlen szigorral járt el. Báthory István óta ilyen tömeges megidézést nem látott Erdély. Százanként sereglettek a megidézettek mindenfelől Deésre s a mint kihallgattattak s elítéltettek, a kamaraházzal szemben levő templomba (melynek helyén ma a casino-épűlet áll) szállíttattak, honnan csapatonként, százával, százötvenenként különböző várakba zárattak s addig, míg «észre térnek», várépítésre használtattak. Azután egyesekre kerűlt a sor s ezek közt Pécsy Simonra, ki személyesen nem jelent meg, de a többivel együtt elítéltetett s Szamosújvártt börtönbe vettetett. Egy ötvöst istenkáromlásért megköveztek, egy más embert hatvan botütésre ítéltek. Keményen lakoltak mások is. De a mint a szombatosok ki voltak irtva s megszűntek Rákóczyra nézve veszedelmes secta lenni, Rákóczy is engedett a szigorból. Többé nem tarthatott attól, hogy Székely Mózest megsegítik. Megkegyelmezett Pécsynek, ki «akaratja ellen» megismerte az igaz vallást s mindazokat a zsidózókat, kik megkeresztelkedtek, szabadon bocsátotta.

«A Mária Magdolna-templom» helyén épűlt casino Deésen.

De a tömeges nota-pereken kívűl még másokat is tárgyaltak a rendek; sőt egy párt tárgyalásba vétel előtt kegyelem útján, complanatióval egyenlített ki Rákóczy. Mintha példát akart volna mutatni azoknak, kik hatalmát megingathatónak tartották, s megfélemlíteni azokat, kik csillagát elhomályosíthatónak hitték. Sok küzdelme, zaklatása volt eddig, melyekre nem szolgált rá. Az a két év azután, hogy Bethlen erős kezéből a gyeplőt kiragadta a halál, épen elegendő volt arra, hogy az embereket elszoktassa az erős és öntudatos kormányzástól. No hát ő mindent rovásra vett.

Nem volt megelégedve a szebeniek magatartásával a Bethlen István-féle támadás idejében. Tavaly Brassón volt a sor, most Szebenre kerűlt. S mint Brassó, ez is megalkudott: kötelezte magát, hogy az egész város kivált annak őrsége porkolábostól, pattantyúsostól erős hittel kötelezi magát, hogy őt amikor csak kívánni fogja, vagy ellenséges támadás fenyegeti s emiatt szüksége lesz rá, családjával, híveivel s a nemességgel együtt bebocsátja.

Kolozsvárral más volt a baj. A város egy része református volt; de a tiszti karba ezek közűl senkit se vettek be az unitariusok. Aránylagos részt kelle adni azoknak a város közigazgatásában.

Rosszabbúl jártak azok, kiknek ügye nem volt complanatióval elintézhető.

Egy öreg daczos főúr, Kuun Kocsárd, a fejedelmet országfosztogatónak nevezte. Ezt nótán marasztották s szép gyógyi birtokától megfosztották. Egy előkelő úri asszonyt fajtalan élete miatt, a Mikes fiúkat pedig nőrablásért s a táborba szállásra vonatkozó rendelet nem teljesítéséért ítéltek el. Ennek a nőrablásnak regényes története nyújtotta az anyagot Kemény Zsigmondnak, a világirodalom egyik legszebb regényének, az «Özvegy és leányá»-nak megírásához. Mikor Kemény ezt a regényét írta, kevés anyaggal rendelkezett: valóban költői divinatio volt, a mint ő e munkáját írta. Mintha ismerte volna az összes rejtett anyagokat. Mindaz, a mi azóta napfényre kerűlt, igazolja őtet fölfogásában e korról s jellemzéseiben szereplőiről. Történetünk e rég elfeledett kis episodjából az alkotó kéz, amaz idők belső életének egész képét előnkbe állítá.

II. Erdély és a harmincz éves háború. Bercsényi újabb követsége.

MIRE a vihar elvonúlt Rákóczy feje felett, ez figyelmét ismét ama sokkal nagyobb vihar felé fordítá, mely már húsz év óta zaklatja Németországot. A fordulat, mely a harmincz éves háború küzdelmeiben, az ő utolsó érintkezése után a protestans fejedelmekkel, beállott, teljesen megszakasztotta az ő érintkezését ezekkel: de az ottani viszonyokban épen abban az időben, midőn őt a Bethlen-féle mozgalom kötötte le, új fordulat állott be.

A prágai béke, a császár és szász választó közt, volt az első fordulat (1635 május 30.), mely ez utóbbit elválasztotta a protestans ügytől. A harcztér most távolabb esett Ausztriától, hogysem Rákóczy interventiójára gondolni lehetett volna; maga a béke pedig valójában a svédekre mért csapás volt. De Francziaország, mely eddig csak azért alkudozott a svédekkel, hogy Spanyolországra, főként ennek németalföldi birtokaira nagyobb csapást mérhessen, most eljöttnek látta az időt, hogy levesse álarczát. Nagy szolgálatot tett a svédeknek azzal, hogy a (1635 jul. 1-én) lejárt fegyverszünet meghosszabbítására d’Avaux marquist Lengyelországba küldte. Alkalmasabb diplomatát nem választhatott volna, s a béke (szept. 12.) megköttetett Lengyel- és Svédország közt s most már lehetővé lett a Visztula mellett tartott hadakat a németországi tábor megerősítésére küldeni. Ez volt a második fordulat, mely előkészítette a harmadikat, Banér fényes wittstocki diadalát (1636 október 4.). A nördlingeni csata óta a svédek hadi dicsősége hanyatlóban volt, most újra teljes fényében fölragyogott az: számban nagyon túlnyomó erőt győztek ők le. Nem sokat fordított azon az, hogy nem sokkal utóbb (1636 decz. 22.) erős küzdelemmel ugyan, de mégis megválasztatott III. Ferdinánd német császárrá, melyet a császár ellenségei, Franczia- és Svédország, nem ismertek el érvényesnek, hanem a császárt még atyja halála után is egyszerűen magyar királynak czímezték.

Az új császár politikájában eleinte változás nem történt sem Német-, sem Magyarországon. Ott és itt a régi emberek helyökön maradtak; csak a korábban Eggenberg herczeg által bírt főudvarmesteri helyre – az első méltóságra udvarában – emelte gróf Trautmannsdorff Maximiliánt s a háztartás költségeit egy millió forintról csaknem egyharmadára szállította le. Becsületes, tiszta fölfogású ember s kitünő munkaerő volt, ki Rákóczyval gyakori érintkezésben állott. De azután, hogy a svéd-franczia szövetség megköttetett, a császári udvar politikájában is lényeges változás állott be.

A harcztér a Rajna s Elbe mellett (1637.) távolabb volt, hogysem a szövetségesek szerepet szánhattak volna a küzdelemben Rákóczynak. De kivált a francziák annak lefolyása iránt vérmesebb reményekkel voltak, hogysem már eleve ne gondoltak volna arra az eshetőségre, hogy a császárt Sziléziában is megtámadják. Annyi bizonyos, hogy érdekökben állott szaporítani a császár ellenségei számát, s e részben Rákóczytól lényeges szolgálatot várhattak, kinek támadása a császár erejének nagy részét lekötötte volna.

Gróf Trautmannsdorff Maximilian arczképe.

Rákóczynak az utolsó időben nem volt más összeköttetése a külfölddel, mint hogy mesterembereket, bányászokat, nyomdászokat hozatott onnan. Valami ilyen lehetett az is, ki 1637 elején Erdélybe jött.^[724] Pár hóval utóbb, augusztusban a hesseni tartománygróftól, a franczia király tudtával, Meerboth Henrik evang. pap érkezett Erdélybe.^[725] Pataknak vette útját, ott Tolnay Istvánnal, a sárospataki főiskola professorával, lépett érintkezésbe, s ez Bényey Jánossal, Rákóczy épen akkor visszajött alumnusával indította útnak. Érdekes dolgokat beszélt: a külföldi követek közbenlépésének lehet köszönni, hogy a porta megbékélt Rákóczyval; de a hollandi követ ellensége a fejedelemnek; a belga rendeket meg kellett volna találni «és azok által bedugni a száját».^[726] Bényeyvel együtt aug. 6-án Váradon s a hó közepén Fejérvártt volt. Épen akkor volt az ifjú herczegek confirmatiója (aug. 15.) Gyulafejérvártt, melynek ünnepélyét számos vendég jelenléte emelte.^[727]

Annál jobb volt a német papra, ki ilyen módon az erdélyi protestans hitélet kitünőségeivel megismerkedett. Fogadta a fejedelem is, de leleplezéseit a porta magatartásáról bizalmatlansággal hallgatta. «Hitel kellene ahhoz; a portán penig abban mi hírünkkel még semmi sem volt» – írá Tolnaynak. Hanem az eszmét, hogy régi összeköttetését a protestans fejedelmekkel megújítsa, szívesen fölkarolta, annyival inkább, mert az régi óhajtásával találkozott. Őt magát, mint követet egyszerre két megbízással lehetett útnak indítani, egy nyilvánossal, hogy mérnököket s gépészeket szerződtessen s egy titkossal, hogy a protestans fejedelmek szövetségébe belépésének föltételeit állapítsa meg.

De kényes dolog volt ilyen fontos ügyet egy egészen ismeretlen ember kezébe tenni le, ki a mellett a magyar s erdélyi viszonyokkal nem is ismerős. A kérdést úgy akarta megoldani, hogy az ő érdeke teljesen meg legyen védve, s megtalálta a Meerboth-tal kötött megegyezésben annak módját. Fölhatalmazvány, útlevél s megbízatás a Meerboth Henrik nevében állíttatott ki, de a tárgyalásokat nem ő, hanem az ő nevében Bisterfeld fogja folytatni.^[728] Bisterfeldnek még más oka is volt a kimenetelre. Crell és a socinianusok ellen tervezett nagy munkája már elkészűlt s Rákóczy azt külföldön, jelesűl Hollandiában akarta kinyomatni, hogy a munka ilyen módon külföldön is terjeszthető legyen. A Meerboth megbízó levele aug. 21-én állíttatott ki, de a tárgyalások a svéd államtanácscsal csak az év utolsó hónapjaiban folytak. A szövetkezési tervezetet október 20-án terjesztette Bisterfeld Meerboth nevében a tanács elé; a mesterembereket, kiknek fogadására – mondá – föl van hatalmazva, úgy kell értelmezni, hogy ezek a haza elveszett szabadságának visszaszerzésére alkalmas emberek legyenek. De az államtanács nem volt hajlandó így értelmezni azt, s decz. 2-ig húzódtak a tárgyalások, eredmény nélkűl. Ekkor Bisterfeld Belgiumba s Francziaországba ment.^[729]

Erről az első tapogatózó útról hazatérte után ismét útra kellett kelnie, hogy Crell ellen írt munkáját sajtó alá adja s hogy a franczia udvarral kezdett tárgyalásokat folytassa. April derekán indúlt el,^[730] épen mikor az unitarius kérdés rendezését az országgyűlés vette kezébe. A harmincz éves háború már jórészt elvesztette régi jellegét; csak még Erdélyben hitték, hogy a protestans ügy érdekében küzdenek. Hogy egy protestans német pap tolmácsolja a legkatholicusabb király izenetét Rákóczynak, s hogy ennek a válaszát egy másik protestans német pap vigye Párisba – már magában is elég különös volt. De a legkeresztyénibb király s a legorthodoxabb fejedelem érdekei egy pontban találkoztak. Mindketten a Habsburg-ház hatalmának megszorításával emelhetik a magukét: Spanyolország felől és a Rajnánál az egyik, Magyarországon a másik. De még abban is találkoztak, hogy a Habsburg-ház megbuktatására egyik sem gondolt; vallásos tekintetekből az egyik, s az anyatejjel beszívott loyalitásból a másik. Mikor a nassaui pap a franczia király tudtával Erdélybe jött, a franczia király dolgai nem folytak nagyon fényesen: egy kis diversio Rákóczy részéről nagyot lendíthetett volna az ő ügyén. De ennek a diversiónak nagyon fölcsigázta az árát Rákóczy. Nemcsak sokat követelt, hanem még azt is, hogy cserbe ne hagyhassák. A franczia ügyek még akkorra sem fordúltak jobbra, mikorra Bisterfeld (1638 nyarán) másodszor Párisba érkezett s épen ezért szívesen látott vendég volt a franczia királynál. A tárgyalásokat azonnal megkezdették s megállapították a megkötendő szövetségnek pontozatait. Az utolsó ezek közűl a fejedelem rögtöni táborba szállásának módozataival foglalkozott: kötelezvén a királyt, hogy egy hatezer emberből álló had föntartási költségeit azonnal utalványozza.^[731] De Bisterfeld utasítása korlátolt volt, s abban állapodtak meg, hogy XIII. Lajos saját követe által fogja a fejedelemmel a tárgyalásokat folytatni.

Az «Unparteiische Censur» címlapja^[732]

Ez a követ őszre megérkezett. Du Bois d’Avaugour volt. Velenczén, Temesváron át jött teljes incognitoban, mint egy alkalmazást kereső tiszt. Irományai teljesen rendben voltak, de legfőbb irománya, Bisterfeld egy ujjnyi hosszúságú keskeny kis czédulája, úgy volt kiállítva, hogy még elfogatása esetében se találhassák meg. A tisztet Deésre kísérték; a fejedelem Beszterczén volt. Senkinek sem volt szabad tudni, hogy ők tárgyalnak együtt, s a fejedelem Kemény Jánost szemelte ki, hogy az ő közvetítésével fog vele érintkezni. De Kemény nem volt jelen. Rákóczy kevéssé élesen nyilatkozott hanyagságáról s mire két nap múlva megkerítették, a mocskos szájú Serédy czélzatos gúnynyal sugta fülébe: «búcsuzz el, öcsém!»

Annyival nagyobb volt meglepetésök, midőn a fejedelemtől egy nagy arany serleggel s vörös skárlát mentével látták kilépni. Nem mindennapi dolog volt az ilyen bőkezűség Rákóczynál; hiába törték az eszöket, hogy mi lehet annak az oka, azután se tudtak meg semmit. Látták ugyan, hogy Kemény kilovagolgat egy szomszédos kis faluba «mintegy sétálásképen» s hogy nehány nap mulva egy «szolgálatkereső officzér» jelentkezik a fejedelemnél, de azt nem is sejtették, hogy ez a szolgálatkereső tiszt a franczia király követe.

Du Bois d’Avaugour kihallgatása nov. 12-én ment véghez. A követ beszéde elején kiemelte, hogy mennyi jóakarattal volt a király Bethlen és országa iránt, s hogy ezt vele is hajlandó megújítni. Nyolcz hadtestet tart fönn most az ellenség földén s ha ő hajlandó volna elfogadni a közreműködést, Banér e táborozásban nagy segélyére lehetne. Föl van hatalmazva biztosítani a fejedelmet, hogy a király teljes megelégedésére akar vele tárgyalni. Rákóczy jóval hosszabb s terjedelmesebb beszéddel válaszolt. Kifejtette és indokolta követeléseit, melyeknek végrehajtását táborba szállása előtt kívánja eszközöltetni.^[733] Ezzel a kihallgatás véget ért. Du Bois Konstantinápolyon át tért haza, azzal a megnyugvással, hogy a fejedelem a tárgyalások befejezésére Bisterfeldet újra el fogja Párisba küldeni.

Besztercze XVII. századi látképe.^[734]

Annak, hogy Rákóczy belépjen a szövetségbe s a császár ellen támadólag lépjen föl, egyik elengedhetetlen föltétele volt, előre megnyerni a portának engedélyét s biztosítani annak közreműködését, s ennek kieszközlését XIII. Lajostól kívánta, kinek portai követe utasítandó volna, hogy az ő követeit támogassák. Rákóczy csakugyan, mikor az évi adót beküldötte a portára, a főkövetet, Daniel Mihályt megbízta, hogy ez ott a franczia és hollandi oratorokkal lépjen érintkezésbe. Megtörtént. A találkozás titokban történt a Fekete-tenger mellett, egy erre kijelölt helyen, a franczia követ s a fejedelem kapitihája közt. Máskor, hogy a találkozás föltünést ne támaszszon, a franczia követ fia magyar ruhába öltözve kereste föl a kapitihát, hogy a fejedelemtől küldött leveleket átvegye. Hagai Kornél pedig, a németalföldi követ, Konstantinápolyból hazaútaztában Erdélynek vette útját. Kívűle egy franczia agens s Weimari Bernátnak, a harmincz éves háború egyik legkitünőbb tábornokának követe is megfordult nála (1639 elején).

Rövid idő alatt ily sürű érintkezés külföldről jövő emberekkel föltünést ébresztett a bécsi kormány körében. Németországból is kaptak értesítéseket, hogy Rákóczyhoz svéd és franczia agensek járnak; de mindez mesteremberek, mérnökök fogadására czélzó törekvésekkel oly jól volt palástolva, hogy bizonyost még sem tudhattak. Mint ilyen körűlmények között régebben is tettek, most is egy, a fejedelemmel összeköttetésben álló, különben teljesen megbízható embert küldöttek hozzá: Bercsényi Imrét.

Máskülönben is érdekében állott a bécsi kormánynak tisztába jönni azzal, hogy van-e csakugyan oka tartani Rákóczy támadásától? Nagy veszteség volt Breisach capitulatiója (decz. 17-én) s Banér is sikerrel folytatta a múlt évben megkezdett diadalmas előnyomúlását: átlépte a Saale folyót Halle-nál, aprilis 14-én Chemnitznél fényes diadalt aratott a császári seregeken s a szász hadat ezzel megsemmisítette. Az Elbe felé tartott, megtámadta Pirnát, kimutatva ezzel, hogy Csehországba akar jönni. Most már csakugyan nagy bonyodalmat okozhatott volna Rákóczy diversiója. «Itt az emberek» – írá Rákóczynak egy megbizottja – «igen zsibongó állapottal vannak, mivel az ellenség császár urunk hadát igen alányomta».^[735] Most már mindent elkövettek Rákóczy megnyugtatására, s még abban a kérdésben is, hogy a Rákóczy Pál árváit megillető jószágok közűl a szerzeményeket erővel foglalta le a fejedelem, – mi pedig különben könnyen szakadást idézhetett volna elő – feltünő engedékenységet mutattak.^[736] S maga Esterházy is meg akarta nyugtatni: «csak Kegyelmed confidenter nyissa meg magát» – írá – «s közölje velem azokat, az kik által reményli szegény nemzetünk megmaradását, avagy maga szolgálatját is, meglátja kegyelmed, hogy azoknak meg nem fogyatkozom».

S «megnyitotta magát» ő is épen Bercsényi előtt, hanem úgy, hogy nem volt abban köszönet. «Lehetetlen,» – írá Bakos – «hogy az szegény Jeremiás profeta is keservesebben lamentált volna, az mint Bercsényi uram lamentált az ott benn való járásáról».^[737] A tisztelet és szívesség külső jeleiben nem volt fogyatkozás. Gyaluban (máj. 25.) fogadta a fejedelem, hova ez egy nappal később érkezett, mint ő, s átvette tőle a császár levelét; de annak tartalmáról mélyen hallgatott. Egészen be volt gombolkozva: csak holmi török hírekről beszélt vele. Annál közlékenyebb volt ebéd fölött: az első pohárköszöntőt a császárra mondta. S aztán beszélgetés közben arra is rátért, hogyan békélhet meg a császár ellenségeivel? ha biztosítja a vallásszabadságot, ha Frigyes fiát visszahelyezi ősi birtokába s ha a szenvedett károkat mindenkinek megtéríti. Másnap azután újra fogadta, s most nyilatkozott a császár leveléről, őszintén, leplezetlenűl. Nem tanácsolhatja, hogy ő Felsége személyesen menjen táborba, mert ott csak vereség vár reá. A hadfogadást nem engedheti meg, mert őt is fenyegeti a török, s nem helyesli, hogy a végvárakba németek vitessenek. Azután a legnagyobb őszinteséggel, a legutolsó részletig elmondta alkudozásait a császár ellenségeivel: saját költségeken hatezer embert rendelnek alá; az első évben háromszázezer, a többiekben kétszázezer forintot fizetnek; kieszközlik a támadásra a porta engedélyét s fiának fejedelemmé választatását; békét nála nélkűl nem kötnek s esetleges veszteségeiért kárpótolják. Hát Du Bois-val valóban ezeket a pontokat állapították meg; de – tette hozzá – ő ezeket még nem fogadta el s nem is fogadja el, ha elégtételt adnak neki. De hogy miféle elégtételt kíván s ki ellen, azt Bercsényi sehogy sem tudta belőle kivenni. A helyett megkapta a hivatalos választ, azon bizalmas kérés kíséretében, hogy Erdélyt azonnal hagyja el. Sokat törte az eszét, hogy mi lehet az oka annak, hogy «olyan hamar kiadtak rajta» s még többet bosszankodott, hogy «a fejedelem olyan aprilist járatott vele».^[738] Nem is tudott egyéb bizonyost haza vinni, mint azt, hogy Rákóczy készülődik, de a mint ő gyanította, Lupul vajda ellen.

Még jóformán el sem távozott Bercsényi Erdélyből, midőn Banér a svéd hadakkal már Prága alá érkezett (május 29.) s azt ostromolni kezdte. Valóban ebben az egyben Bercsényi nem csalódott. Rákóczy készűlt: hadakat fogadott a Részeken, s zászlókat osztatott ki a császár birtokain. De egyelőre még nem azért, hogy támadjon, hanem hogy teljesen föl legyen készűlve, ha eljön annak az ideje. Mint megígérte Du Boisnak, Bisterfeldet csakugyan útnak indítá azzal az ürügygyel, hogy a nemrég elhalt Alsted helyett új tanárt szerződtessen a fejérvári iskolába.^[739] Ez csak május elején érkezett Párisba, minden olyan fölhatalmazás nélkűl, mely följogosította volna a szerződés végleges megkötésére. De a tárgyalást siettették, hogy a fejedelem augusztusban vagy szeptemberben táborba szállhasson s mindenek fölött a portai követeket utasították, hogy eszközöljenek Rákóczynak segélyt és engedélyt a táborba szállásra s Székely Mózest szolgáltassák ki. Másfelől Rákóczy Bálintfyt, Gaudyt Bisterfeld után küldte,^[740] kapitiháját pedig utasította, hogy ugyancsak nógassák a gallus oratort a támadásra vonatkozó engedély megadására.

Biztatást eleget kapott. D’Avaugour, a franczia király lengyelországi követe, már arról is értesítette, hogy a franczia és svéd biztosok útban vannak. S most már abban a reményben, hogy a dolog sokáig nem húzódhatik, Tholdalaghyt küldte a portára, ezt a régi és tapasztalt államférfit, ki követi táskájában Konstantinápolyba mindig valami nagy, titkos dolgot szokott magával vinni. Itthon pedig a bécsi udvarral szemben olyan követeléssel állott elő, melyet ott a békés viszony megszakasztásának előjeléűl vehettek: «miért nem kap feleletet a Bercsényi által küldött pontokra? abból káros veszedelem következhetik».

Ezúttal semmi sem következett. A találkozás a Duna mellett vagy Prága alatt, a mint a jó szerencse hozta volna magával, Banér, Weimari Bernát és Rákóczy között nem jöhetett létre. Breisach bukása óta Richelieu gyanús szemmel nézte Weimari Bernát sikereit s nem sietett olyan összeköttetést hozni létre, mely a protestansok erejét félelmesen megnövelhette volna. Időközben e végzetes háborúnak ismét kidőlt egy rokonszenves és kiemelkedő alakja: Weimari Bernát (jul. 18.) s Banér még korábban visszavonúlt Prága alól. A császár és Rákóczy közti differentiák is a szokott diplomatiai alkudozások posványában oszlottak föl: az udvar részéről aug. derekán Tőrös küldetett Fejérvárra a császár engesztelékeny hangon írt levelével,^[741] Rákóczy pedig Bogádyt küldte a nádorhoz, meglehetős éles hangon írt emlékirattal buzdítva őtet a béke föntartására (szept. 7.). Rákóczy folyton sürgette a választ a Bercsényi által küldött pontokra s Tőrös is egyenes felelet helyett azzal a kérdéssel állott elő, hogy ki ellen kéri az elégtételt? A fejedelem végre rámutatott Esterházyra, – a mit különben is tudtak, – most pedig épen az volt az, ki Pázmány utódjával, a nagyon harczias hangulatú Lósyval szemben, óva intette a császárt erélyes rendszabályok alkalmazásától.

Most az udvar már nagyon komolyan kezdte tárgyalni a kérdést, hogy nem volna-e helyesebb megelőzni Rákóczy támadását? Hanem Banér ha elhagyta is Prágát, nem hagyta el Csehországot; miután e szerencsétlen országot jól bebarangolta, – miközben egyszer ismét Prága ellen sietett, – Leitmeritzben állapodott meg (október 29.), az elhúnyt Weimari Bernát serege pedig franczia szolgálatba állott. Ily körűlmények közt jobbnak látták a nádor javaslatát fogadni el, s annyival készségesebben vették a fejedelem magyarázatát, hogy az ő készülődése csak defensiv természetű, s az a Máté vajdát fenyegető Lupul ellen van irányozva.

Banér svéd tábornok arczképe.^[742]

Rákóczynak pedig hiányzott a szolid alap a támadásra, habár Bisterfeldet rövid tartózkodás után kielégítő válaszszal bocsátották el, ki útját Velenczének vette s Gaudy is azzal a hírrel tért haza, hogy a legkeresztyénibb király egy udvari embere útban van, teljhatalommal ellátva, a szerződés megkötésére.^[743] De se ez nem érkezett el hozzá, se a portáról nem kapta meg a várva várt engedélyt: a zsarnok Murad szultán Erdély megerősítése helyett annak megtörését tervezte.

Így az idő, mely a magyarországi támadásra legalkalmasabb lett volna, a nyár vége, egészen eltelt. De azért Rákóczy még mindig készen tartá hadait, de már nem Magyarország ellen s az a mentség, melyet a császárral szemben használt, csakugyan igaz volt.

Lósy Imre esztergomi érsek arczképe.^[744]

Mindig résen kellett lennie, nem tudván, hogy a két szomszéd oláh vajda közt melyik pillanatban fog kitörni a háború? Mert a béke, mit 1637 végén köztük létrehozott, csak ideiglenes fegyverszünet volt. Hiszen már fél év múlva ismét szemben állottak egymással; akkor is Rákóczy békéltette őket össze Fejérvártt, a maga székvárosában, hova mindkét vajda elküldte követeit (szeptember 16.). A harmadik esztendőben (1639.) egészen másképen fogott a dologhoz. Az ő tulajdonképeni czélja az volt, hogy Havasalföldet egyesítse Moldvával s nehezére esett, hogy Rákóczy még a megkísérlés stadiumáig sem engedte jönni a tervet. Máskép akart hozzáfogni a dologhoz. Az a szilisztriai basa, Mehemet, ki Lupullal egyetértve intézte a két év előtti támadást, időközben kajmekámmá lett. Mátéra szörnyen haragudott, mert nem engedte magát nagyon zsaroltatni, s elhatározta megbuktatását. Lupul egyre-másra küldte a jelentéseket, hogy Máté és Rákóczy már közösen fölléptek volna a porta ellen, ha az ozmán fegyverek diadalai vissza nem riasztják őket. Addig beszélt, míg ki nem vitte a portán, hogy Mátét letették s Lupul fiát tették havasalföldi vajdává, a parancs végrehajtásával Lupult, a szilisztriai basát s a tatár khánt bízták meg; Rákóczyra pedig parancsot küldtek, hogy Máténak semmi úton-módon ne merjen segítséget adni.

Bukurest látképe a XVII. században.

Ily világos és határozott parancscsal szemben Rákóczy nyiltan nem mert Máté mellett föllépni. Már elindúlt Lupul egy kapucsi basával, fiával, udvartartásával Oláhországba, hogy fiát beigtassa a vajdaságba, midőn Rákóczy is beindította oda Kapronczay Györgyöt egy lovas csapattal, Máté megsegítésére. Lupul háromezer tatártól megsegítve, Bukarest közeléig nyomúlt; Máté jól fölkészűlt sereggel várta őtet, melybe az erdélyi segédcsapat is, de hadi jelvények nélkűl, be volt osztva. Bukarest közelében ütköztek meg (deczember 3-án). Lupul hada teljesen megsemmisíttetett. Rákóczy most ismét kezébe vette a közvetítést s a békét köztük ismét helyreállítá. Minthogy pedig a szultán értesült, hogy Máténak jelentékeny had áll rendelkezésére, a békét jóváhagyta, hanem Mehemet kajmekámot, minthogy jelentésével félrevezette, megzsinóroztatta s roppant vagyonát elkobozta.^[745]

De annyi bizonyos, hogy Mehemet kivégeztetése se a császárt, se Rákóczyt nem nyugtatta meg. Különösen Bécsben Murad szultán visszatérését a persa harcztérről fővárosába, úgy fogták föl, mint a hadizenet előjelét: de kit fog megtámadni, Lengyel- vagy Németországot? Azt hitték, hogy Rákóczy többet tud s Forgács Zsigmondot küldték hozzá, mint követet, hogy igyekezzék biztosabb híreket szerezni. Mellesleg azzal is meg volt bízva, hogy tudja ki a fejedelemtől, hogy kiknek megbüntetését kívánja ő ismételten? Második kihallgattatása alkalmával (1640 február 10.) Rákóczy mind a kettőről nyilatkozott. Az elsőt illetőleg Homonnayt nevezte meg, mint akinek megbüntetését kívánja. Érdekes leleplezést tett Forgács másik megbizatását illetőleg is: a szultán a persával megkötvén ötven évre a békét, tavaszszal vagy a császárt, vagy a lengyeleket támadja meg, de Erdélyt semmi esetre. Méltán tartottak ettől az erőszakos, ambitiosus s beszámíthatatlan zsarnoktól. De szerencséjökre azon a napon, melyen a kihallgatás történt, már meg volt halva. «Bizony» – írá a levélre, mely vele ez örömhírt tudatta – «méltó a dícséretre a nagy hatalmú úristennek szent neve és az hálaadás is bizony szükséges, mert ha ő élhet vala, meg fogja vala rontani Magyar- vagy Lengyelországot: annál tovább is ment volna».

III. Tíz éves uralkodása eredményei. Összezördülések Esterházyval.

URALKODÁSÁNAK tizedik évébe lépett Rákóczy s az első decenniumra megelégedéssel tekinthetett vissza. Vas kézzel ugyan, de helyreállította országában a nyugalmat és rendet: megalázta azokat, kik azt meg akarták háborítni. Mint Bethlen idejében, Erdély ismét factor volt az európai politikában. Még nem vehetett ugyan tényleges részt abban, de a tárgyalások folyamatban vannak, s hitte, hogy annak ideje is el fog következni. Telt kincstár és egy jól fölszerelt sereg fölött rendelkezik, s a hadviselésnek ez a kettő a fő kelléke. De folytonosan dolgozott a meglevő készletnek szaporításán; épen ez időben (1640 január 25.) küldte Ujlaky Lászlót Lengyelországba, hogy 3000 muskatélyt, 600 magyar fegyver-dereket, 359 vasból való öltözetet szerezzen be, még pedig nagy részben csere útján kénesőért és ökörbőrért, egy danczkai kalmár közvetítésével. Meghagyta, hogy hozzon magával ágyúöntőket, puskaműveseket, vízszabályozáshoz szükséges kotrógép-készítőt s egy építészt, kivel majdan a kolozsvári reformált templomot fogja fölépíttetni.

S közepette e terveinek, egy szegény ábrándos asszony fogadott bérgyilkost ellene: Zólyomy Erzsébet, a Dávid nővére. Minthogy az asszony pénzzel tartotta testvérét, Rákóczy az őrséget, melyet ez Sólyomkő várában tartott, a maga hűségére eskette föl; de a felesketett őrség jobbágyokból állt, kikre az asszony katonaruhákat adatott. Ennek Rákóczy nyomára jött s most az asszony egyik szolgáját megbízta, hogy álljon mint vadász, a fejedelem kíséretébe s vadászás alkalmával csak úgy, mintha véletlenből történnék, lőjje le. A lövés megtörtént, de a fejedelemnek csak süvegét lyukasztotta át. A dolog vége per lett s utoljára is kiegyezéssel végződött, mely szerint az asszony Sólyomkőt csak haláláig tarthatta meg, s azután ő és férje (1640 febr. 9.) letették a hűség esküjét.^[746]

Ennek a különben nem nagyon veszélyes, de kellemetlen ügynek elintézésével azért is sietett, mert a tavaszi országgyűlés határideje közelgetett, s ezúttal ő azt nagyobb ünnepélyekkel akarta összekötni: részben családi, részben politikai ünnepélyekkel. Nemcsak országának, hanem annak a két országnak is, melynek támogatására és közreműködésére számított, ha Törökország felől ismét veszély fenyegetné, be akarta az első tized eredményeit, hatalma és ereje megnövekedését mutatni. Ez a két állam Lengyel- és Oláhország volt. Mindkettővel szorosabb frigy megkötésén tárgyalt; az első külön követét, Najarovsky Miklóst küldte hozzá e czélból,^[747] az oláh vajdát és bojárjait nyolcz tagból álló küldöttség képviselte. Imminens veszélytől nem tarthatott ugyan a porta felől; de mikor senki sem tudta, hogy ki ellen fog a szultán fordulni, a legközvetlenebbűl fenyegetettek szövetsége időszerűnek látszott.

Az april 24-ére hirdetett országgyűlés megnyitása előtt megjött az «örömmondó főcsausz», Murad szultán halálának s az új szultán trónfoglalásának hírével. De ez a dolgon mit sem változtatott: a mint a követek megérkeztek, megkezdték a tárgyalásokat. Azok befejezése előtt megtartotta az ez alkalomra kitűzött családi ünnepélyt is – melyen egy sereg meghívott vendégen kívűl a lengyel és oláh követek is részt vettek – kisebbik fiának, Zsigmondnak utolsó vizsgája, mely ennek is az életbe kilépését jelentette. A vizsga fényes sikerében atyai öröme telt, s annak végeztével azonnal munkába fogta fiát, Zsigmondot, ki részt vett a lengyel király követével, Najarovski Miklóssal folytatott tárgyalásokban, melynek az volt a czélja, hogy a respublica és Rákóczy közt a török ellen véd- és daczszövetséget hozzon létre. A tárgyalások május 8-ig tartottak s Rákóczynak a szövetség megkötésére vonatkozó kívánatai épen Rákóczy Zsigmond fogalmazványában maradtak fönn, mely a régi szövetségi tervezet pontozatait foglalta magában: segély Erdély részéről, a lengyel királynak megtámadtatása esetére, s megfordítva Erdélynek is a lengyel királytól, ezenkívűl kárpótlás és menedékhely azon esetre, ha országából menekülnie kellene.^[748] A lengyel követ közvetítésével Rákóczy az oláhországi követekkel is megújította szövetségét, mire (május 9-én) Najarovski, Jármy Ferencz kíséretében haza útazott.^[749]

A négy bevett vallás az országgyűlésen négy külön statust képezett. Az unio-törvény értelmében nemcsak a három nemzet, hanem a négy vallás is kötelezve volt egymás érdekeit az országgyűlésen támogatni. Utolsó időben a katholicusok fejedelmi intézkedés következtében többféle megszorítást szenvedtek. Ezek a megszorítások leginkább politikai tekintetekből származtak: Rákóczy gyanakodott, hogy az erdélyi katholicusok titokban, a mennyire csak tehetik, támogatják Esterházyt, hogy a monostori telep titkos jezsuiták gyűlhelye, hogy egyes álöltözetben bejövő papok valóban politikai agensek s a hol csak a törvény megsértése nélkűl annak határain belől tehette, még eddigi jogaikat is csorbította. Az országgyűlés utolsó napjaiban négy pontban összefoglalták sérelmeiket s azokat a fejedelem elé terjesztették, melyek közt a legfőbb az volt, hogy nemhogy püspökjük, de teljhatalmú vicariusuk sincs.

A fejedelem sajátkezűleg írta föl a választ folyamodásukra: «ne abutáljon a vicarius a neki adott visitatoriákkal»; a gyalog kapitány csak a török földről jött papokra vigyázott s azt jól tette; a kiutasított pap katonaruhában jött be, s ezért kergették ki az országból. A katholicusok (máj. 16.) e válaszra fölfolyamodással éltek; de erre sem nyervén kedvező választ, Kornis Zsigmond, Haller István és Tholdalaghy Mihály személyesen mentek a fejedelemhez.^[750] Annyit kivittek, hogy Szalánczy István franciskanust mint vicariust megerősítette, s az országban levő jezsuitáknak megengedte, hogy benn maradhassanak. «Kérlek» – adá válaszúl – «hagyjatok békét: nem tűrhetem őket birodalmamban». Indokolta azt is, miért: «látjuk azt is szemünkkel, valamely országban férkezhetnek, azt fölháborítják, religióját persequálják és oly tüzet gyújtanak: országok pusztulnak, kiben mennyi része légyen az egész imperiumnak, érti minden ember. Az békesség is ő miattuk nem mehet végben az keresztyén királyok közt.» S azt is szigorúan eltiltotta, hogy erdélyi katholicus ember külföldre jezsuita-collegiumba küldhesse fiát.^[751]

A fejedelemnek már mindkét fia kilépett az életbe: s következett gyakorlati előkészítés az idősebbnél hadi s az ifjabbnál államférfiúi pályára. Épen ezért nem akarta mindkettőt az udvarnál maga mellett tartani. Azután az idősebbet utódjának szemelte ki. Hát kezdje ő ezt a pályát egy kisebb, bár rendkívűl fontos területnek kormányzásával, hol ennek mesterségét gyakorlatilag megtanúlja s a törökkel is ismeretségbe jön. Váradi kapitánynyá nevezte ki, mely tisztet előtte is mind kiváló emberek viseltek, s hivatalába nagy fénynyel igtatta be (aug. 21.).^[752]

Egyúttal megtette az előkészületeket, hogy neje több heti tartózkodásra, künn levő uradalmainak megtekintésére, Magyarországba utazzék. Még a megelőző évben akarta kiküldeni s az engedélyt, hogy a császár területén átutazhasson, meg is kapta. De akkor a fejedelemasszony súlyos betegeskedése miatt kénytelen volt tervét elejteni. Hónapokon át tartott az s állapota kezdett aggasztóvá válni. A fejedelem Eperjesről, Kassáról hozatott orvosokat, «az kik mind különbféle orvosságokat szoktanak administrálni, az mit egyik épít, az másik elrontja». Ekkor Theököly Istvánhoz fordúlt, hogy küldje el a lomniczi orvost: «de semmiképpen nem akarta magát az útra adni, mentvén azzal magát, hogy császár urunknak conventiós szolgája, és fejéért nem merné megpróbálni, hogy ő Felsége híre nélkűl Erdélybe indúlna.» Ekkor azután Pozsonyból hívatott orvost, egy Heffer nevűt, s midőn neje jobban érezte magát, megtette a szükséges lépéseket, hogy a császár a múlt évre adott engedélyt terjeszsze ki azon évre is.^[753]

A császár természetesen nem tett semmi ellenvetést, de maga a terv, az azzal járó előkészületek, hogy a váradi s munkácsi útakra hadakat rendeltek ki, Magyarországon föltűnést keltett.^[754] Kísérőknek a fejedelem Kemény Jánost és Bornemisza Pált rendelte ki, kellő számú katonasággal, melynek egy részét az úton előre küldötték. Szeptember elején indúltak el. Az első ünnepélyes fogadtatás Beregszászon volt a vármegye részéről, négy főember által, kiket a fejedelemasszony megvendégelt.^[755] Kedélyesen és vígan útaztak: «Kapronczay uram, azt mondja ő kegyelme, azelőtt hírét hallotta János pap országának, de már az széliben belekapott. Haller uram természetin kívűl az tegnapelőttitől (t. i. lakomától), mind nyugodott, noha másszor nem volt szokása.»

Bornemisza P. és Kemény J. aláirása.^[756]

Három nap múlva már Munkácson voltak. Itt építkezések folytak a vár nagyobbítására, szépítésére. A táj szépsége elragadta a fejedelemasszonyt s azonnal hozzáfogott a majorság megtekintéséhez: «a mire segít isten, édes uram» – írá férjének – «azon leszek, hogy meglátszassék, hogy itthon vagyon az gazdasszony». Oda érkezett Serédy is «hatalmas fővénával», generalis uram lakomái hírével. «Jól kellett tartanunk, igen reánk szomjúhozott a Nyírben» – írá Kemény a fejedelemnek, mire Bornemisza megjegyezte: «nem minden szavát hagyja helyben asszonyom a sógornak».^[757] Anyjával volt Zsigmond herczeg, s a váradi főkapitány is engedélyt kért, hogy «ha csak visitálni is, postaképen» anyjához, Patakra mehessen. Nehány nap múlva elindúltak Patakra; útközben Ungvármegye küldöttsége üdvözölte a fejedelemasszonyt, a leleszi prépost személyesen hítta meg ebédre s Zemplénvármegye is küldöttséggel üdvözölte. Patakon fényesen fogadták, egymást érték a látogatások; itt is folytak javítások, új építkezések, jelesűl a vár azon része, mely ma is Lorántfy Zsuzsánna nevét viseli. Október 11-én indúltak haza, útba ejtvén Váradot, hol fiát meglátogatta.

Sáros-patak. Lorántfy Zsuzsánna építése.

A fejedelemasszony magyarországi útja nem bírt politikai háttérrel; de abból a szívélyes fogadtatásból, melyben részesült, meggyőződést merített Rákóczy, hogy a felsőmagyarországi protestansok támogatására egy, a császár ellen intézendő hadjáratban számíthat. Valójában ő erről a tervéről többszörös csalódása után sem mondott le, sőt összeköttetéseit sem szakította meg a császár ellenségeivel. Bisterfeld harmadik (1639-iki) párisi útjából a franczia király azon ígéretével tért haza, hogy teljhatalommal ellátott biztosok fognak Erdélybe menni, de azok csak az év végére jöttek meg.^[758] Midőn a svéd és franczia korona küldöttei Hamburgban egy új szövetség létrehozásán fáradoztak, Bisterfeld ezekhez fordúlt, hogy a rég megkezdett tárgyalásokat valahára fejezzék be. «Igaz,» – válaszolt D’Avaux – «hogy a dolog lassabban megy, mint szeretnénk, de ezt a dolog természete hozza magával».^[759] «Nem olyan együgyűek a mi embereink,» – felelé Bisterfeld, – «hogy ne gyanakodnának, hogy csak játszanak velök. De a fejedelem hősies elhatározása minden akadályt elhárít. Jobb alkalom, mint most, soha sem volt.»^[760]

Ez a jó alkalom is elmúlt a nélkül, hogy az ígért biztosok megjöttek volna. 1640 nyarán Banér kénytelen volt elhagyni Csehországot; azonban az év végén ismét Regensburgnak tartott. De az 1641 elején beállott langyos idő lehetetlenné tette, hogy a Dunán átkeljen; január 27-én kénytelen volt visszafordúlni. Ha ő ekkor Regensburgot elfoglalja s Ausztriába benyomúl, létrejöhetett volna az egyesülés Rákóczyval. Utóbb a szövetségesek ügye nagyon válságossá lett. Banér 1641 május 20-án meghalt s halálával a svéd seregben egészen megingott a fegyelem. A szövetségesek Hamburgban tárgyaló követeivel azonban nem szakadt félbe Rákóczy érintkezése, kikhez Gaudyt küldötte ki. Ő már készen van, írta ezeknek, csak jőjjenek a biztosok.^[761] De azok még ebben az évben sem jöttek.

Ez az örökös biztatás, ez a folytonos késedelmezés nem csüggesztette el. Meg volt győződve, hogy el fog jönni az ő beavatkozásának ideje: várt és készűlt. A császár, ha nem is mindenről, de alapjában jól volt értesülve Rákóczy külföldi tárgyalásairól; Lengyelországból, hogy D’Avaugourral folytat levelezést, Németországból, hogy a szövetségesek hamburgi követeivel összeköttetésben áll, s a portáról, hogy az ő kapitihája s főkövetei a franczia- és hollandi követekkel nemcsak összejönnek, hanem közösen futják a portát. De oly hosszas idő óta nem látván sikerét a tárgyalásoknak, nem látott okot aggodalomra.

Csak Esterházy hozta koronkint szóba az ügyet. «A római birodalom,» – figyelmeztette Rákóczyt – «ha hajól is, nehezen dűl el». Tudta ezt ő is s nem is gondolt rá, hogy megdöntse. Ő csak a vallás ügyét akarta rendezni, az 1606-iki és 1608-iki alapon, a sérelmeket orvosolni, s a felsőmagyarországi vármegyék megszerzése által lehetetlenné tenni jövőre, hogy hasonló sérelmek követtessenek el. És volt is a nem orvosolt sérelmekből az ő diplomacziai raktárában mindig egy hatalmas készlet, mely adandó alkalommal alapúl szolgálhatott ultimatumnak vagy hadizenetnek.

S hogy a meglevő készlethez újak járuljanak, arról gondoskodott a nádor. A katholicus status a válaszszal, melyet az 1640-iki tavaszi országgyűlésen a fejedelem sérelmeik sorozatára adott, nem volt megelégedve, s a császár közbenjárását kérte, hogy eszközölje ki azok orvoslását. A közvetítést Esterházy vette kezébe a maga módja szerint. Senki nálánál jobban nem tudta, hogy betölthetetlen űr választja el Rákóczytól: a valláskülönbség, levén mind a kettő «igen perserverans»^[762] saját hitében, mégis mindig azon panaszkodott, hogy nincs «jó confidentia» köztük, s mindig tett annak helyreállítására újabb-újabb ajánlatokat. Midőn a fejedelem egyik ügynöke, Bogády András (1640 decz.), nála megfordúlt, előhozta a katholicusok erdélyi üldöztetését, mely neki «nagy botránkozására van» s ajánlja «annak távoztatását», egyúttal kárhoztatta a magyarországi protestansok magatartását, kik daczolnak intézkedéseivel. «Ha mediumot nem találunk,» – izente a fejedelemnek – «religióstól elveszítjük a hazát». Ilyen alapon confidentia csakugyan nem jöhetett köztök létre, hanem csak válaszokban és viszonválaszokban fölolvadó recriminatio, üres feleselés, melynek nem volt más czélja, mint az, hogy egyik a másikra hárítsa az elkerűlhetetlen összeütközés odiumát.

De a hang mind érdesebbé, a szóváltás mind élesebbé lett, mert mindenik a másikban kereste a hibát. «Én csak ilyen dologtól félek,» – írá Rákóczynak egy felsővidéki megbízottja – «vígan telepedtek meg az mi eleink, vígan és könnyen el is fogjuk veszteni, bizonynyal írhatom».^[763] Voltak Rákóczynak is pillanatai, mikor sötétnek látta a jövőt. «Ó szegény édes hazám s nemzetem» – írá egy elkeseredett perczében – «bizony igen megkevesednek igaz fiaid; az kik vannak, húznak, vonsznak, pusztítnak, az tolvajokkal, prédálókkal sanyargattatnak, nemhogy oltalmaznának, de magok elviszik s nyitnak útat veszedelmedre. Alacsony, részeges, ki maga hasznakereső tisztekre szorúltál, ki szabadságodat rontja, mivel mást féltvén, azonban ha nyomorgattatol s vonszoltatol az töröktől is: az nagy irgalmú isten szánja meg ügyedet s találjon módon jobb állapotodra. Amen.»^[764]

Hátha a világ rossz, annak a fejedelem az oka, hirdette Esterházy: ő fogja a törököt az ország nyakára hozni, mindenért ő a felelős. Maga is érzi ezt s ha azt hiszi, hogy biztonságban van, ez nem egyéb, mint «consolatio trementium».^[765]

Nem az volt: Esterházy tévedett. Egy kis meghasonlás önmagával, okozta Rákóczy sötét világnézletét. A váradi kapitány megismerkedett Báthory Zsófiával s az ismeretség vége mély és igaz szerelem lett. A leány gazdag, fejedelmi család sarja volt – de katholicus. Ez a valláskülönbség keserítette el Rákóczyt, ki gyöngélkedése miatt épen ez időben a szokottnál is nyomottabb kedélyű volt;^[766] mert azzal, a mi országában mindennapi dolog volt, a vegyes házassággal, ő sehogy sem tudott megbarátkozni. Hát hogy ne lett volna elkeseredve, mikor az ifjak szerelme győzött aggályain s ő kénytelen volt beleegyezni, hogy (1641 nyarán) jegyet váltsanak, bár azzal a kikötéssel, hogy a menyasszony esküvő előtt át fog férje vallására térni.

Ha a lelkiekben voltak is aggodalmai Rákóczynak, ez az eljegyzés mégis háza vagyonának és hatalmának megnövekedését jelentette. Föltünést keltett mindenfelé, különösen magyarországi körökben s befolyással volt egy keletkező polemiának élesítésére. Az első, melyről tudomásunk van, egy 1635-ben Debreczenben megjelent «gyűlölséget szerző Calendarium»,^[767] mely valószínűleg confiscáltatott. A második Esterházy udvari papjának, Hajnal Mátyásnak munkája. «Kitett czégér» czím alatt 1640-ben válasz a Rákóczy-fiúk confirmálása alkalmából megjelent «Csecsemő keresztyén»-re. Erre Keresztury válaszolt a «Felserdűlt keresztyén»-nel. Függetlenűl ettől a polemiától, a fejedelemasszony «Mózes és a próféták» czím alatt 1641-ben egy anthologiát tett közzé, melynek megjelenése arra az időre esik, midőn a váradi kapitány és Báthory Zsófia már jegyben jártak.

A fejérvári és nagyszombati theologusok már úgy is harczban állottak egymással: ez a könyv olaj volt a tűzre. Bármilyen ártatlan dolog is egy anthologia magában, de ennek a közlő neve adott fontosságot. A jezsuiták kolosmonostori háza folytonosan kimerítő jelentéseket küldött az erdélyi viszonyokról, úgy hogy ott igen jól ismerték a fejérvári udvart s környezetét. Nem sokára azután 1642 elején «Nova Transilvanica» czím alatt egy gúnyírat jelent meg a fejedelmi házról, teli élczekkel, gúnyolódással. Olvasták, nevettek rajta az emberek, de sokan megbotránkoztak. «Botthyány uram szemtől-szembe minap extra ordinarián szidogatott meg érte rútúl egy papot, hogy ha ő dolga az írás».^[768] Rákóczyt annyival kellemetlenebbűl érinté a dolog, mert épen akkor választotta meg az országgyűlés idősebb fiát, Györgyöt, a váradi kapitányt (1642 február 16.) a fejedelem utódjává; de a mi még inkább bántotta, az nejének meghurczolása volt. Rákóczy gyanakodott, hogy az erdélyi jezsuiták keze benne van a dologban s elkeseredetten sürgette a császárnál, Esterházynál diplomacziai jegyzékekkel, hogy a szerző nevét kitudják. Zavarólag hatott a tárgyalásokra, hogy Keresztury «Talio» czím alatt épen olyan mocskos választ adott ki, de Rákóczy ezt azért is elkoboztatta, mivel már lépéseket tett, hogy a szerző nevét kitudják. Ennek pedig akarva nem akarva, eleget kelle tenni, hogy a fejedelem gyanúját elfordítsák a monostori jezsuitákról s szokatlanúl rövid idő alatt megírták (aug. 12.), hogy a szerző Széchenyi György esztergomi kanonok, tehát olyan ember, ki fölött neki nincs hatalma. Rákóczynak el kellett hinnie, hogy nem a monostori jezsuiták, hanem egy az erdélyi viszonyokkal ismeretlen ember írta – ki többet a sajtó alá rendezésnél aligha tehetett,^[769] de a ki ilyen módon az egész felelősséget magára vállalván, a monostori jezsuitákat minden további háborgatástól megmentette.

Ezzel ez a kényes ügy befejezést nyert.

Hanem a váradi kapitánynak megválasztatása a fejedelem utódjává mégis bántotta Esterházyt. Csodálkozását fejezte ki, hogy az oly «véletlenűl» jött. «Intimálni kellett volna előre a császárt» – izente Rákóczynak, s figyelmeztette, hogy a töröknek ne higyjen. Ez azonban a török részéről már meg volt nyugtatva: a lejárt béke csak nemrég újíttatott meg Szőnyben.

De minthogy ez év derekán a császár országgyűlést hirdetett, attól pedig, hogy a jogaikban sértett protestans rendek egy csomó sérelemmel fognak föllépni, tartott Esterházy: szerette volna ezeknek a recriminatióknak előre elvenni az élét. E czélból Rákóczynak ismét ajánlotta a kibékűlést a status quo alapján, úgy hogy az országgyűlésen a vallás-vita teljesen tétessék le, az eddig elfoglalt egyházak a mostani birtokos kezében maradván.^[770] Ezt a kibékűlési tervet Rákóczy nem vette komolyan. «Úgy értjük» – írá Kassaynak – «palatinus uram (az országgyűlésen) kifakasztotta volna, hogysem mint ő Felsége az religiónak szabados exercitiumját megengedje, készebb ellenni Magyarország nélkűl».

Nem sokkal utóbb – 1643 február 3-án – Fejérvártt ifj. Rákóczy György megesküdött Báthory Zsófiával. Megtörtént nem sokkal utóbb a fejedelemnek az a másik kívánsága is, hogy a fiatal asszony áttért férje vallására, s az úrvacsorát is felvette.

IV. Érintkezések a svédekkel, Francziaországgal. Bisterfeld. Rebenstock Fejérvárt.

AZT A Jehovát, azt az ő kegyelmes Istenét, kihez soha nem emelte fohászát meghallgatatlanúl, híven, kitartással szolgálta Rákóczy. Nemcsak azzal szolgálta, hogy a maga uradalmaiban, hol ő volt a patronus, kitünő karban tartotta a templomokat, iskolákat, ispotályokat, szegényházakat, s abban az országban, melynek uralkodója volt, és abban is, mely hatalmi körén kívűl esett, Magyarországon az egyházakat harangokkal, az Úr asztalát egyházi arany s ezüst edényekkel látta el:^[771] fölfogta és folytatta Bethlen Gábor merész tervét, hogy egyházának ezer és ezer új hívet nyerjen meg: az oláhokat.

Bethlen a konstantinápolyi patriarchát, Kyrillost, megnyerte ennek a tervnek, ki e miatt, mint kálvinista patriarcha, sok üldözésnek volt kitéve s végre is száműzetésben halt meg. Annak folytatása ily módon lehetetlenné válván, Rákóczy másképen fogott a dologhoz. Ő az oláhokat meg akarta nyerni a protestans vallásnak, még pedig határozottan a térítés munkájával. E részben is Bethlen nyomdokin akart haladni, ki az Új Testamentumot lefordíttatá oláh nyelvre. Az oláh egyházakat görög szláv metropoliták igazgatták, maga a liturgia szláv volt, s szláv az egész egyházi élet. De a protestantismusnak egyik alapföltétele, hogy a nemzet nyelve legyen az egyháznak is nyelve, s hogy ez az oláhoknál is lehető legyen, Rákóczy 1641-ben Gyula-Fejérvártt egy e czélra fölállított nyomdával kinyomatta az oláh Bibliát s 1642-ben az oláh kálvinista kátét.^[772] Egy 1643-ban összehívott zsinat Jovuti Ilyés metropolitát hivatalából elmozdítván, s helyébe Simonovitz Istvánt választván, a fejedelem (1643 okt. 10-én kiadott) diplomával ezt megerősítette, oly föltétel alatt, hogy az isteni tisztelet s a hitoktatás román nyelven történjék, évenkint zsinat tartassék, peres kérdésekben a református püspök döntsön. Ily módon készítette elő az oláhok áttérését. Törekvéseinek lett eredménye. Több egyházba behozatott az oláh kálvinista ritus s ezek a kálvinista püspök alá rendeltettek. Másfelől a törvényhozás által a nép erkölcseinek javításán is munkált: eltiltotta a házasodást leányrablás útján (1642.), a házasfelek egyszerű elválasztását pópák által (1639.) s határt szabott a pópák zsarolásainak, nemcsak Erdélyben, hanem egyik nagy kiterjedésű magyarországi uradalmában, Munkácson is, melynek jobbágyai többnyire görögvallású ruthénekből állottak. Egy zsaroló vladikájokat (püspököt) Tarassovics Vazult elfogatta. A vladikának kinevezése, elmozdítása a földes úrtól függött, s az egészen az ő fenhatósága alá volt vetve. Tarassovics csak félig érezte magát magyarországi alattvalónak: zsarolta népét, illetéktelenűl dézsmát vont rajtok, s a hol ezt megtagadták, azt a falut kiátkozta, azután összeharácsolt pénzét Lengyelországba szállította s maga mellett hazafiak helyett lengyel papokat és tanítókat tartott. A dologból feltűnést keltő per lett. A fejedelem ellensége, Homonnay, vette azt kezébe, s a császár is beleelegyeledett. A vladika kiszabadulta után Bécsbe menekült s ott «hitit megváltoztatta» – azaz katholizált (1642). Ezzel az ügy befejezést nyert.^[773]

Nem hagyta félben az unitariusok ellen Bisterfeld által kezdett irodalmi polemiát sem. Kolozsvártt 1641-ben (junius 10.) vitatkozást tartatott a szentháromság kérdése fölött, Feleji Katona István és Csanády Pál közt, melyben maga egész családjával részt vett. De ez gyönge zsinat volt, mert Csanádyn kívűl az unitariusok csak mestereiket küldték el; irodalmilag azonban Geleji két rendkívűl vaskos munkáját, a «Titkok titká»-t s a «Válság titká»-t eredményezé, melyek a fejedelem költségén láttak világot.

Az udvari schola Fejérvártt megszűnt ugyan, de magával az iskolával továbbra is fönnállt a «nemesek scholája». Egy ilyen nemesi scholát Patakon is állított föl, de az eleinte nem sikerűlt. Egyik alumnusát, Bényey Jánost nevezte ki annak tanárává, ki (1637.) harminczöt nemes ifjat vett a keze alá. Egy év se kellett hozzá, hogy a nemes ifjak nagy része elszéledjen; mindössze nyolcz maradt kezén. Maga Bényey ezt a rendszernek rótta föl, mely a növendékekből nem nevel patronusokat az iskoláknak; de Rákóczy az ő elégtelenségének tulajdonítá. «Lám Fejérvárott» – irá Rákóczy – «valamennyi nemes ember Erdélben vagyon, nem az ott való scholában, hanem Keresztury keze alatt tanúltak. Inkább arra kell már jó dajkája az eklezsiának, úgy is láttuk, akárki hol tanúljon, de ha jó conscientiája nem lenne, kevés tekinteti leszen arra, hol tanult.»^[774] A következő évben már Tolnay Jánost állította be az iskolába, melyet ez évben Valeriusnak s később (1642.) Tolnay Jánosnak halálával nagyobb veszteség ért. Tolnay István ellen is sok volt a panasz: a nemes ifjak tanításával ő sem tudott eredményt fölmutatni.^[775] Hanem hogy iskoláiban mindig legyenek külföldön képzett tanárok, a Patakon s Fejérvárt végzett ifjak közűl állandóan küldött Hollandiába alumnusokat, s a legjobbakat ezen iskoláknál alkalmazta. «Mi megvalljuk,» – írá keresztyén megalázkodással – «kevesebbet cselekedénk annál, az mint cselekednünk kell s magunk is akaránk, de az keveset is jó szívből s kész akarattal cselekeszszük».^[776]

Úgy volt. A mit tett, erős meggyőződéssel, jó akarattal tette. Kivált a hol maga vagy országa érdeke megkívánta, az áldozattól sem rettent vissza. És mégis, ha a társadalmi viszonyok emelésére, az ipar fejlesztésére többet nem tehetett, ha építészeket, mérnököket, gépészeket külföldről kellett hozatnia s szeretett magyarjai közűl csak jó theologusok és jó jogászok teltek ki: ezért mulasztás nem terheli őt. Nem úszhatott korának áramlatával szembe. Hiszen a külföldről behozott szakemberek fiai, a mint atyjok megnyerte a honfiúsítást, szakítottak ezek pályájával – s lettek magyar nemesekké. Egy tankönyvben, mely az iskolákban el volt terjedve, meg van ennek az oka mondva: «Magyarországon ennek a regulának (t. i. a regula societatisnak) igen nagy haszna nincsen, mert az magyarok igen kemény nyakúak és az fizetést restellik».^[777] Ha ő lázasan építtetett uradalmaiban, ha ő maga készíttetett ágyúkat, fegyvereket, puskaport, ha gondoskodott, hogy fényes fejérvári palotája mellett, a vár harmadik udvarának kapuja mellett, külön országháza emeltessék, melybe «szép kőorsós, folyósós grádicson» jártak föl, melyben az első ülést 1642 május 8-án tartották, s azon kívűl külön terem volt a törvénykezés számára:^[778] példája nem talált utánzókra. Maradt mindenütt minden a réginél.

Hanem annyi bizonyos, hogy ezt a világtól elmaradt országot, melyről nehány évvel halála után megdöbbentő képet fest egy külföldi tudós,^[779] példás rendben tudta tartani. Mondhatni államrendőrsége is volt, melynek ő volt a főnöke; igaz: szigorú, kemény főnöke. Magyarország hangulatáról jobban volt értesülve, mint a császár. Eszes, tehetséges ügynökei voltak mindenfelé, kik mindent pontosan, gyorsan megírtak. Nem titokban, hanem nyilván; előkelő magyar nemesek: Klobusiczky, Jancsovits, Barna, Máriássy, Szentpétery, Usz, Patay s egész sereg, kik meggyőződésből voltak hívei. Azután uradalmai igazgatói, tisztjei gazdasági tudósítások mellett politikai dolgokra is kiterjednek s ő ezeket a leveleket nemcsak olvasta, hanem széljegyzetekkel is ellátta, melyekből elkészítették a választ, s még ezeket is utóiratokkal látta el. Esterházyval minden fontosabb politikai esemény felszínre kerülése alkalmával, levelekben egész polemiákat folytatott; Bethlen Istvánnal s megbízottjai közűl Chernellel, Mednyánszkyval a napi kérdéseket behatóan tárgyalta. Erdélyben a közügyigazgató járt kezére, a ki amint valahol valamely törvényellenes mozgalomnak vagy ellenséges nyilatkozatnak hírét vette, azonnal elrendelte az esketést, a tanúvallatást; ott voltak a fiscalis uradalmak kapitányai, a harminczadosok, a két Oláhországba kivezető szoros útak tisztjei, kik mind erős hittel voltak kötelesek pontos jelentéseket terjeszteni hozzá. Ily módon mindig mindenről jól levén értesülve, módjában volt a támadható veszélyt csírájában elfojtani. S mint országában, uradalmaiban is minden az ő kezébe folyt össze, még a termény-eladásokat is, a kereskedést ménnel, ökrökkel ő vezette. Csak egy szenvedélye volt: a vadászat. A hol csak jó kopónak, agárnak hírét hallotta, fölkutatta s megszerezte, többnyire Lengyelországból, Kurlandból, s még ezeket is jegyzékbe vétette.

Valóban senki kortársai közűl – Esterházyt sem véve ki, ki hasonlag rengeteg sokat írt – nálánál munkásabb, tevékenyebb életet nem folytatott. Az a pontosság, melylyel teendőit, az a gond, melylyel fizetéseit előre megszabta, tette lehetővé, hogy midőn eljött az ideje, országa minden megterheltetése nélkűl léphetett be a harmincz éves háború küzdelmeibe.

A hosszú várakozás nem fárasztotta ki, s többszörös csalódása nem kedvetlenítette el. Egész lelkesedéssel ír leveleiben a harmincz éves háborúban beállott fordulatról, mely akkor következett be, mikor már minden elveszettnek látszott. A fordulatot Torstensonnak fővezérré kineveztetése idézte elő; egy beteges, a csúz által megtört embernek, ki járni sem tudott, hanem nyugágyon hordozták szét a táborban, de ki Gusztáv Adolf iskolájában növekedve, ennek hagyományait eleveníté föl. Rövid idő alatt új szellemet öntött a seregbe. Az operatiót 1642 tavaszán kezdte meg. Egyenesen Sziléziának tartott, megverte a császár hadait, vezérét elfogta, azután Morvaországba nyomúlt s Olmützöt elfoglalta. Ide érve, fölvette a régi tervet, hogy az erdélyi fejedelemmel közösen működjék a császár ellen, s lovas ezredeseit, Dörfflinget és Plettenberget (jul. 23.) Lengyelországon át Erdélybe küldé, hogy a rég megszakadt alkudozások fonalát vegyék föl. Aug. 6-án már Gyula-Fejérvártt voltak s Bisterfeld rokona, Widerstein kíséretében magokkal vitték a svéd-franczia koronák s Erdély között kötendő szövetség tervét.^[780] De daczára a breitenfeldi fényes diadalnak (nov. 2.), a tárgyalások megszakadtak. Mert Torstenson még nem kapta meg a svéd korona fölhatalmazását a szövetség megkötésére s Rákóczy megbízottját üres biztatásokkal küldte vissza (deczember 20.).

Mire a svéd korona fölhatalmazása (decz. 10-éről) megérkezett,^[781] már Torstenson Sziléziában volt. Ő egy svéd nemestől, Nolde-tól, levelet küldött Rákóczynak, melyben «igaz szavára s lovag parolájára» fogadja, hogy a királyné az ő pontozatait meg fogja erősítni. De Rákóczynak arra, hogy támadást kezdjen a császár ellen, nem volt elég «ezen assecuratoria formájú missilis levél», mert ő országokkal akar confederálni, «ki nem egy személyből s házi cselédből áll»; ragaszkodott azon többször kifejtett kívánatához, hogy táborba szállását a szövetség megkötése előzze meg. Ennek megkötését maga is siettetni akarván, belenyugodott abba, hogy egyelőre csak maga a svéd korona állítsa ki a diplomát. Így is nehéz kívánat volt ez, mert a harcztértől messze volt Stockholm a királyné s államtanács székhelye, a harcztér is megváltozott s most Torstenson két, kellő fölhatalmazással ellátott követet, Rebenstockot és az erdélyi származású Orebayt küldte Fejérvárra, kik a svéd vezér, mint a királyné meghatalmazottja által megerősített pontokat magukkal vitték.

Rebenstock aug. elején érkezett Fejérvárra. Ez annyit jelentett, hogy a dolognak el kell dőlni. Annyi bizonyos, hogy Rákóczy szívvel-lélekkel óhajtotta a szövetség megkötését. Uralkodása első éve óta kitartással munkált azon; de most, czélja elérésének küszöbén, még egyszer fontolóra vette lépésének minden következményét. Emlékiratokat készíttetett a függő kérdésekről, a protestáns sérelmekről, a magyarországi megyék állapotáról, s az ügyek jogi oldaláról: ha vajjon lelkiismerete sérelme nélkűl szövetkezhetik-e a császár ellenségeivel? Mert volt udvarában egy áramlat, mely annak ellene dolgozott; nem egyenesen, nem szembeszállva akaratával, hanem mérséklőleg, figyelmeztetve a nehézségekre. Kassay, az öreg, beteges korlátnok, ellene volt minden koczkázatnak s egy jóakaratú, bizalmas tanács sokszor habozóvá tette a fejedelmet. De most már el volt vetve a koczka, még csak az volt hátra, hogy saját lelkiismeretével is tisztába jőjjön. Legbizalmasabb embereit – az egy unitarius Szentpály kivételével mind reformáltakat – értekezletre hívta Deésre, hova Radzivil Janusius herczeg követe is megérkezett s a hol Rebenstockkal megkezdte a tárgyalásokat. Papjai nem voltak ott, ezeknek Fejérvárra írt. Elmondott nekik mindent őszintén. Van nehány százezer forintja, 25,000 embere, «de ki mondaná elégségét ezeknek ily nagy dolgok végbenvitelére?» A statusok közt sincs egyetértés: soknak nem fáj «az isten dicsőségének kára». Magyarországról is hívják, bár nem sokan, mert többeket a félelem tart vissza. Nincs más oka a fegyverfogásra Isten dicsőségénél s hazája szabadságánál, «az ki Magyarországban már annyira opprimáltatni kezdetett, hogy ha Isten oltalmazót nem támaszt neki, rövid időn oda leszen». S vége lesz neki is; ha a császár legyőzi a confoederatusokat, rögtön ellene fordúl, s ha békével végezi be és abba ő nem lesz befoglalva, akkor is ellene fordúl.

A három egyházi férfiú, kiknek votumait kikérte, Geleji, Bisterfeld, Medgyesi, buzdította. «Mi, kegyelmes urunk, az Istent úgy meg nem kérdhetjük róla, mint az régi próféták, hanem a jelekből tehetünk csak ítéletet, hogy Nagyságodat Isten hívja, melyeket Nagyságod jobban tud nálunknál. Nagyságod benne már hátra nem állhat, mert úgy Nagyságod azt a heroicus spiritust és divinus instinctust, melyet magában érez, erőszakosan megfojtaná.»^[782]

Nem is akarta elnyomni; nejét Patakra küldte, hogy a felsőmagyarországi hangulatról tájékozást szerezzen; a váradi kapitánynak meghagyta, hogy székhelyét még csak vadászat kedvéért se hagyja el, s a támadásra megtette az előkészűleteket. Kassaynak ez a dolog sehogy sem tetszett. Hogy meg nem akadályozhatja, azt látta, de legalább vontatni akarta a kitörést. Ismerte fejedelmének aggodalmaskodó természetét s mindig újabb-újabb nehézségeket hozott föl, melyeknek elhárítását ajánlotta. Kettőre fektetett nagy súlyt: küldje be Torstenson a svéd korona fölhatalmazását, hogy ő jogosítva van megkötni a szerződést Rákóczyval, s szerezzen biztos értesítést a fejedelem, hogy a franczia követ a portán kieszközölte-e az engedélyt a támadásra? Ez utóbbira rossz válasz jött: a franczia követ elmulasztotta megtenni a szükséges lépéseket, s mulasztását azzal mentette, hogy az uralkodó, kitől megbízása volt, meghalván, az új uralkodó, XIV. Lajos, erre vonatkozó utasítást nem küldött neki.

Bisterfeld és Medgyesi aláirása.^[783]

Pedig ha e helyett az értesítés helyett a várva-várt engedély jött volna meg, Rákóczy megkezdte volna a támadást. Már készen állott tízezer lovasa, kiket Torstensonhoz akart küldeni, oly megbízással, hogy fele ott maradjon, fele pedig háromezer német gyaloggal jőjjön vissza. Ez most természetesen elmaradt: a Rebenstockkal folytatott diplomacziai küzdelemben Kassay maradt győztes. «Úgy dolgozik ez az oktalan ember,» – írá a svéd egy, a fejedelemhez benyújtott emlékiratában – «mintha fogadott ausztriai residens volna: Erdélynek akkor se árthatna többet».

Most Rákóczy (október derekán) összehívta az ország rendeit s azt a kérdést vetette föl: megvárja-e a támadással a portai engedélyt, vagy elegendő lesz-e az egyszerű biztosítás is, hogy a török azt nem fogja egyenesen ellenzeni? Már együtt voltak a rendek, midőn a császártól Kéry János bizalmas küzdetéssel hozzáérkezett. S a két ellenkező áramlat: Kassay és Kéry egyfelől, Rebenstock és Bisterfeld másfelől, ugyancsak hatalmasan dolgoztak. «Ez az átkozott Kassay» – írá Rebenstock – «éjjel-nappal kínozza a fejedelmet, hogy a munkát meggátolja». Kéry pedig bőségesen szórta az ígéreteket, hogy a császár Rákóczynak minden sérelmét orvosolni fogja.

I. Rákóczy György arczképe.

A küzdelem az interventio javára dőlt el. A svéd korona által Torstensonnak adott teljhatalom eredeti példánya megjött Fejérvárra, s a portáról is jött tudósítás: megértette a nagyvezír, hogy Rákóczy a Bethlen által bírt hét vármegyét vissza akarja foglalni, de gondolja meg, – irá – hogy sz. Demeter napja közel levén, segélyt a töröktől nem kaphat. Hiába olvasta ki Kassay ebből a fermánból a tagadó választ, a fejedelem nem kívánt többet. Kételyei, aggodalmai el voltak oszlatva. Kéryt azzal bocsátotta vissza a császárhoz: ő neki még nincs a svéddel és francziával a szövetsége, de ha a császár nem állítja helyre az ország szabadságát, meg fogja kötni. Csakugyan amint Kéry elhagyta Fejérvárt (nov. 16.), Rebenstockkal és Orbayval mint a svéd korona fölhatalmazottjaival, megkötötte a véd- és daczszövetséget III. Ferdinánd ellen, oly módon, hogy ez nem csak a svéd koronát, hanem a francziát s a többi szövetségeseket is kötelezi, kik erről rendes diplomát fognak kiállítni.

Mind a fejedelem, mind a biztosok külön diplomákat írtak alá. Az első hét pontban kötelezte magát, hogy a háborút a császár ellen ő is, utódai is fogják folytatni, a tábornokhoz az ország határszélére három ezer gyalogost küld, amint pedig ez a Tiszát átlépte, a tábornok ugyanannyi lovast bocsát rendelkezése alá; s ha a szövetségesek a béke megkötése után ujra megtámadtatnának, ő is megkezdi a háborút. A szövetségesek által kiállított frigylevél tíz pontban foglalta össze azok kötelezettségeit, megszabván, hogy azok a két protestáns felekezetet s a katholikusokat is pártfogásukba veszik, s a háború czéljáúl az 1608 óta elfoglalt templomok visszaszerzését tűzvén ki: de a szövetségesek Magyarországhoz soha semmi igényt sem fognak formálni. A fejedelem és családja, Erdély és Magyarország, valamint a fejedelem hívei az egyetemes békébe be fognak foglaltatni. Gondjuk lesz, hogy Erdély viszonya a törökhöz minden alakjában fentartassék. A szövetségek a fejedelemnek a háború első évében 200,000, a többiben 150,000 tallért fizetnek. Ha a fejedelem székét elvesztené, gondoskodnak fentartásáról.^[784]

Érdekes és tanulságos két okmány ez, mely Rákóczy egész politikájára világot vet. Még a háborúban is, melyet a császár ellen kezdett, hű alattvalójának mutatta magát. Semmi mást nem akart, mint az 1608-iki kiegyezésnek érvényt szerezni. Követei a portára pénzzel és fölhatalmazással ellátva, már előbb elmentek, s most Rebenstock utánok indúlt, hogy ő is sürgesse az engedély megadását.

V. Az 1644-iki háború.

AMITŐL Kassay tartott, a mit Bisterfeld esengve várt, bekövetkezett: a háború el volt határozva s a zord téli idő nem tartotta vissza Rákóczyt, hogy lázas gyorsasággal ne készítse elő a rögtöni támadást. Pedig egy téli hadjárat sok koczkázattal s még több nehézséggel járt. A személyes sérelmek egymagokban nem fejtik meg ezt a sietséget. «Mit csinál Kocsis György?» kérdezte Homonnay Kassán egyik bejárójától. «Ostort fon, melylyel Nagyságtokat összehajtja», válaszolt emez. Ellenségei – czélzással neje nevének első szótagjára – e gúnyneven beszéltek róla még alattvalói előtt is: de ő az ostort nem ezek megfenyítésére fonta, mert tudta, hogy a szószátyárok száját semmivel sem lehet bedugni. Elég volt neki az egyszeri megtréfáltatás, mikor a «Nova Transilvanica» szerzőjének Szechényit nevezték meg: ezt a komédiát nem akarta új kiadásban ismételtetni. «Az isten dicsősége, anyaszentegyházának elnyomatása s hazája szabadságának drága volta izgatta és kényszerítette a nekik való szolgálatra», de azt a lázas készülődést még az sem fejti meg, mert biztosra vehette, hogy a császár tavaszszal sem fog több ellenállást kifejthetni, mint most. Rebenstock, Konstantinápolyból az engedélylyel hazatérve «ütötte a meleg vasat,»^[785] de már akkor, mielőtt egy svéd katonát vagy franczia tallért látott volna, minden folyamatba volt téve, hogy azonnal indulhasson.

Ez a készülődés akkorra esik, mikor a háborúba beleúnt világ minden áron békét óhajtott. A biztosokat a hadakozó felek már 1642-ben kinevezték, sőt a tárgyalások helyeit is meghatározták. De csak 1643-ban kezdtek komolyabban beszélni a dologról s ez év őszén már a követek is útnak indúltak Münster és Osnabrück felé. Hogy ezek aztán olyan időpazarlást visznek véghez, azt előre nem lehetett látni, Rákóczy pedig sietett megszerezni magának a jogczímet, hogy ebbe a békébe ő is befoglaltassék. Meg volt győződve, hogy egyedűl ezen az úton biztosíthatja jövendőre nemcsak esetleges vívmányait, hanem azt is, mi most kezén van: mi vár rá, kérdezte a püspöktől, ha a békét megkötik a nélkűl, hogy őtet abba befoglalnák – mikor ő a török közé nem futhat, a lengyelt oltalomra nem hívhatja, s a császár hitében nem bízhat? Szíve mélyéből kérte Kassayt, hogy «olyan tanácsot adjon, hogy Isten se keresse meg lelkén, nemzete se átkozhassa koporsóját s gyermekei se nézzék idegen szemmel az ő unokáit a rossz tanácsadása miatt szenvedhető károkért.» Jó tanácsnak pedig csak azt tartotta, mely őt a szövetségesek táborába vezeti. Kassaynak is ehez kellett alkalmazkodni.

Végre, mikor már indulásra készen állt s az országgyűlés is megszavazta a háborút (jan. 8.), írt Torstensonnak, hogy ő a szövetkezés feltételeinek eleget tett, most már rajta a sor, hogy ő is hajtsa végre az őt illető pontokat: azaz küldje el a pénzt s a katonákat. Csakhogy Torstensonnak ehez nem volt módja: ő már útban volt Csehországból Dánia felé. A svéd és franczia szövetség megbénítására s egy hármas szövetség létrehozására tárgyalások folytak a császár, Dánia és Lengyelország közt, melynek titka elárultatván, a svéd korona elhatározta megelőzni a dánok támadását s Torstensont hadaival visszaparancsolta, hogy Holsteint és Jütlandot borítsa el. Rákóczynak sejtelme sem volt arról, hogy mikor ő a szövetséglevelet aláírja, a svéd tábor az Oderát lépi át, aztán mikor a porta megadja a támadásra az engedélyt, szövetségese Morvaország helyett Holsteint szállja meg s hogy ilyen módon a császár ellen folytatandó hadjárat egész terhe az ő vállaira fog nehezedni. Csak annyit tudott, hogy a lengyel király épen úgy mint 1619-ben, most is hadat akar ellene küldeni – a mi pedig, mint Torstensont figyelmeztette, a Svéd- és Lengyelország közt kötött béke egyik pontjának megsértése volna.^[786]

Az egész hármas szövetség tervét Torstenson előnyomulása meghiusítá s most már csak olyanforma diversioról lehetett szó, mint Bethlen idejében a Homonnaié. Azt most Csáky István akarta előkészíteni, kit nemsokára, nehezebb idők tekintetbe vételével, Forgács Ádám helyett, kassai kapitánynyá neveztek ki. Mert egyelőre magának Magyarországnak kellett volna Rákóczyt útjában feltartóztatni, miután a császár Gallast, németországi hadai főparancsnokát, a dán király megsegélésére rendelte ki. De Felső-Magyarország várva-várta Rákóczyt s Esterházy kész hadak helyett csak intő, dorgáló, feddő leveleket küldhetett Rákóczy táborába.

Másfél éven át, míg ez a hadjárat tartott, egymást követték az intő levelek Rákóczyhoz, ki legsürgősebb dolgai között is talált időt azokra megfelelni. Sem a leveleknek, sem a válaszoknak nem az volt a czélja, hogy egymást capacitálják: mind a kettő az ország közvéleményére akart hatni, aminthogy a nádor ki is nyomatta azokat két kiadásban is, s a fejedelem is elkészíttette sajtó alá válaszait, de a dolgok fordulata feleslegessé tette a közzétételt. Arról azonban, hogy válaszai kéziratban minden körbe eljussanak, kellően gondoskodott.

Esterházy Miklós aláirása.^[787]

Egykorú olajfestményről. (Bubics Zs. püspök szivességéből.)^[788]

Ezekben a levelekben ki van fejtve mindkettőnek a viszonyokkal szemben elfoglalt álláspontja. A két nagy magyar államférfiú utolsó és legnagyobb tollharca ez. Erős meggyőződése volt mindeniknek, hogy neki van igaza. Csak a catholicismus és a mit ez képvisel, a császár, a német birodalom segélye mentheti fel Magyarországot a török igája alól, azért mindent, mi ennek útját állja, el kell láb alól mozdítani: ez volt a nádor meggyőződése, ez minden tetteinek rugója. De hogy a bécsi béke minden vívmánya, az alkotmány, a vallásszabadság áldozatúl nem estek, mint Csehországban, s hogy a confiscatiók mint itt, nem juttatták koldusbotra a nemzet egyik felét: ezt Erdélynek lehet köszönni, ezt foglalta magában Rákóczy felelete a nádor hozzá intézett kérdésére: «mi igazgatása itt Magyarországon neki, mint egy privatus úrnak?» Annyival több mint Bocskaynak, Bethlennek, hogy neki kell ezek alkotását megvédeni.

Ez a levelezés hű képét tárja fel előttünk az erős szenvedélyek által zaklatott kornak. A nádor heves támadása az elkeseredés kiméletlen hangján, maró gúnyja, melylyel szemére lobbantja, hogy ő és egyedül ő felelős mind azért a sok szenvedésért, mi az országot sújtja és sújtani fogja, a tényeknek és eshetőségeknek hatásos, néha megdöbbentő összeállítása – Rákóczynak sokkal higgadtabb válasza, melylyel bonczolja az eseményeket s megfordítva épen a nádorban keresi minden megtörténtnek az okát, az ő nyugodt elbeszélése, mely néha a szónoklat pathosáig emelkedik, a két ember polemiáját magosan az ephemer becsű politikai vitatkozások színvonala fölé emeli. Mert levelezésökben a legélesebb szemrehányás, a legmaróbb gúny sem lépi át azt a határt, mely a közeledés lehetőségét kizárná. Még nagy űr választja el őket egymástól – de gondosan kerülik, hogy az áthidalás lehetőségét el ne zárják. Hát hiszen mégis volt egy dolog, miben ők együtt éreztek – a közös haza szeretete, azé a hazáé, mely mindkettőjöké volt, s melynek mindketten – ha egymástól eltérő úton is – békéjét, biztosságát akarták visszaadni. Rákóczy még attól, mit el akart érni, messze állott. Nem ezek a válaszok a papír bombákra, hanem egy hosszú hadjárat diadalmas eredménye s az europai viszonyok kedvező alakulása vezettek a linczi békéhez.

Közel húsz év óta nem állottak egymással szemben erdélyi hadak és rendes császári katonaság: az olyan kisebb táborozások, mint a rakamázi, szalontai, bukuresti, egy nagy háborúhoz még csak jó előkészületi iskolának sem mondhatók. Szép és jó katonasággal rendelkezett a fejedelem, de ez csak ujoncz had volt. Az ő udvari serege még őrizte a Bethlen-féle hagyományokat, de már megritkultak azok sorai, kik a harmincz éves háborúban részt vettek. Voltak külföldi zsoldosai, tűzérsége a várakban, ezek már szagoltak puskaport. A hajdúk, a vármegyei hadak, lovasok és gyalogok, a mezei hadak: jó részt gyengén begyakorolt ujonczok.

Egy svéd katona, Rebenstoek, ki együtt volt a táborral, meglehetős éles bírálatot mond a magyar hadról: «a magyar nemzet, melynek ereje lovasságában áll, nem támadhatja meg a német hadat, ha az csak kevéssel is előnyösebb helyzetben van mint ő: aztán sem megkerülni, sem háta megett hagyni nem akarja az ellenséget; táborukat megerősítni s az ellenséggel szemben állást foglalni nem képesek: pedig veszedelmes dolog harczedzett sereggel szemben nyílt táborba szállani. Fogalmuk sincs róla, hogy a sereg élelmezéséről s raktárak felállításáról előre kell gondoskodni; fegyelmet, disciplinát nem igen tartanak. Ha csak kevés ideig is táboroznak egy helyben, saját terhük nyomja őket össze, mert az egész vidéket kiélik.^[789] Jól tudta mindezt maga Rákóczy is, ki szemtanúja volt annak, hogyan képezte ki Bethlen Gábor az ilyen elemekből összeállított tábort olyan erővé, mely Wallensteinnal szemben is megállotta a sarat, s épen azért kötötte ki, hogy Torstenson egy hadtestet s tiszteket bocsásson az ő szolgálatába. Végre még is az ő hadserege kitünően használható anyag volt, a begyakorlás a svéd hadak mellett magától következett volna. Különösen a lovasságra várt szerep, melyet a svédek magok is várva-vártak: ezek soraiban is csakúgy, mint a császári hadak közt is, számos magyar és horvát zsoldos harczolt.^[790] Saját hadaihoz, mely 2400 lovasból, ezer német muskatélyosból, ötezer székelyből s a rosszúl begyakorolt gyalog hajdúságból állt, Rákóczy még havasalföldi, moldvai és török hadakat is várt – de ezek jelentéktelen csapatokkal növelték erejét.

A kölni városházán levő gobelinről.^[791]

Szathmár vára.

Istenbe vetett hittel, megindította három hadoszlopát. Az elsőt maga vezette Székelyhíd, a másodikat fia, Zsigmond, Nagy-Károly felé s a harmadikat Kemény, Szathmár ostromára. Jól tudta, hogy mindenütt tárt karokkal várják s csak ez utóbbinál talál ellentállásra, melynek, német kapitány parancsnoksága alatt, nemcsak az volt a feladata, hogy Erdélyt szemmel tartsa, hanem hogy egy esetleges támadással szemben az erdélyi haderőt lekösse. A védelmi erő nélkűl maradt országot ugyanis a szathmári őrség könnyen megsarczoltathatta volna. Ezért, s hogy háta is fedezve legyen, a várat Rákóczynak még áldozatok árán is birtokába kellett vennie.

Ő és dandárai már jól eléhaladtak. Kálló (febr. 15.) őrsége feladta, s Felső-Magyarország városai is bejelentették meghódolásukat (márcz. 4.). Szathmár még mindig daczolt. De végre a megye, a város is sürgették a feladást s ez hosszas tárgyalás után, márczius 16-án, megtörtént. Az őrség, öt muskatélyos kivételével, szolgálatába állott.

Rákóczy ezalatt (febr. 19-én) «szép pompával» bevonult Patakra. Nem pihenni ment oda, hanem a legsürgősb intézkedések megtételére. A felhívást a városokhoz és megyékhez, melyben támadása indokait felsorolta, s biztatólag hivatkozott az idegen népekre, kiknek szívét Isten hozzájuk hajlította, még Kállóból kiadta, most (febr. 24-én) a «hadi szabályzatot» publikáltatta, mely az erdélyi s magyarországi hadaknak egyaránt irányadóul szolgált. Istenes magaviselet, tartózkodás káromkodástól, rablástól, bujálkodástól volt kötelességükké téve, az áthágókra szigorú büntetést szabott, megpálczáztatás, felakasztás, főbelövetés volt a bűnösre, bűne minőségéhez mérten szabva. Vadászni útközben a felriadt állatra nem volt szabad: hanem a kinek agara volt, az űzhette. Innen folytatta a tárgyalásokat a kassai tanácscsal a feladás feltételeit illetőleg s miután meggyőződött, hogy ellenállásra nem talál, a város alá vezette seregét, mely (márcz. 11.) meghódolt neki. Úgy vette be ő is, mint Bethlen, s mint ez, ő is biztosította a város politikai és vallásos kiváltságait.

A kassai Szent-Mihály kápolna.

Kassát Tokaj követte s ezzel Felső-Magyarország sorsa eldőlt. Már ekkor tizenegy vármegye volt kezén s egész nyugodtan tehette meg az előkészületeket a bányavárosok meghódítására, melyek ellen Bornemiszát küldé, míg Kapronczayt Liptóba, Bakost és Keményt Fülek ellen indítá. April 8-án már tudósítá nejét, hogy a bányavárosok s «a vármegyék, melyek arra vannak» meghódoltak: tehát mind a tizenhárom vármegye, melyet közönségesen Felső-Magyarországnak neveztek. Ismétlődött, a mi egy századnegyed előtt, a nagy fejedelem idejében történt, ki ezt a terűletet épen oly rövid idő alatt s hasonlag kardcsapás nélkűl vette birtokába. Csakúgy mint akkor, a nehézségek, a küzdelem ezek megtartásáért, azután kezdődtek. S még az a végzetes fordulat is, mi azon időben épen az ő vigyázatlansága következtében állhatott be: a lengyelek támadó fellépése fenyegette őtet. Már meg is indította a király az actiót sógora, a császár érdekében: de a királynénak, III. Ferdinánd nővérének halála (márcz. 14.) miatt támadásról egyelőre nem lehetett szó. Elmaradt a temetés utánig s Rákóczynak maradt ideje a királynál,^[792] lengyel főuraknál s magán a portán is megtenni a szükséges lépéseket, hol az év elején hasonlag fenyegető fordulat állott be, a nagyvezér, Kara Musztafa meggyilkoltatása következtében. Az engedélyt a hadjáratra ez adta meg, s nem lehetett tudni, ha vajjon utódja, Mohamed pasa, nem fogja-e azt visszavonni. Ez azonban csak pénzkérdés volt, s egyelőre sikerült Rákóczynak a császár konstantinápolyi residensének arra irányzott törekvéseit meghiusítani.

A honnan azonban legkevesebbé várta Rákóczy, onnan támadtak komolyabb nehézségek: az egész hadi terv, melyet Rebenstockkal készített, hogy hada az örökös tartományokba nyomuljon s itt Torstensonnal egyesülve, a háború színhelyét Németországba tegye át, megbukott. A svéd tábornagy az év elején (jan. 2.) csak annyit vallott be, hogy téli szállásra vitte hadait, de a valót nem titkolhatta sokáig. Utóbb megírta (febr. 10.) a dán háború kitörését, de biztatta, hogy ennek daczára rövid idő alatt csatlakozik vele. Hat heti időközökben kapta meg a fejedelem e leveleket: akkor ő a Nyitra mellett, Palánknál állott hadaival s morva és szileziai határszéleken csatangoltak már előőrsei – de a várt Torstenson helyett april elején Puchaim vezetése alatt hatezernyi német had ütött tábort, s nem sokkal utóbb értesült, hogy Götz és a nádor nyolczezer német és négyezer magyar haddal közelednek.

A mi Torstensonnak szerencse, Rákóczynak veszedelem volt. Mert ez a harmincz éves háborúban edzett német had Gallastól vonatott el, kinek feladata volt a dán királyt megsegítni, s ezekkel szemben Rákóczy csak ujonczokat állíthatott. A Liptóba küldött dandár szerencsétlen előőrsi csatája (apr. 9.), a vezérnek, Kapronczaynak elesése nagy rémületet okozott Rákóczy táborában, annyival inkább, mert Fülek kapitánya, Wesselényi Ferencz, a német hadak közeledésének hírére felmondta az engedelmességet.^[793] Mit tegyenek? ez volt a kérdés. Rebenstock a mellett volt, hogy maradjanak ott, sánczolják el a tábort, s várják be a törököket s a többi hadak megérkezését. De «tábort formálni nem tudtak s nem is akartak»:^[794] a helyett a béketárgyalások megkezdését emlegették s a visszavonulást sürgették. Ez meg is történt, s a főhadi szállást Balassa-Gyarmatra tették át. Sőt a béketárgyalások útját is kezdték egyengetni. Rákóczy (máj. 1.) egy megbizottját Lévára s utóbb (máj. 19.) Keményt és Lónyayt Szendrőbe küldte Esterházyhoz, de ez elfogadhatatlan feltételekkel válaszolt s hogy nyomást gyakoroljon Rákóczyra, gyorsan előre ment és Szerencset árulással bevette.

«Mikor a fejedelem – jelenti Rebenstock – a Bodrog és Tisza közt megállapodott, az ellenség, mely őtet addig üldözte, a hadfolytatás minden raisonja ellen, a helyett, hogy ezen kedvező alkalmat felhasználva ellene nyomult volna, Sáros-Pataknál hagyta s az Istentől rámért oktalansággal Kassát vette ostrom alá, mely ötezer muskatélyossal volt megerősítve».

Sáros-patak.

Rákóczy Pál címere.
(A temetési paizson.)

Ez megfordította a dolgot. Tizennégy napi ostrom után (jun. 17.) Esterházy «kárral és szégyenszemre» felhagyott az ostrommal s Eperjes alá ment; de sem ez, sem a többi városok nem fogadták be. Szerencset Kemény visszafoglalván, végre is kénytelen volt magát végleges visszavonulásra határozni el, mely miután a nemesség s a nép fölkeltek ellene s Kemény és Bakos is nyomában voltak, nagy rendetlenségben ment véghez, egy ez alkalomra készített «melankolia nóta» hangjai mellett^[795] egész Galgóczig: itt akarta bevárni a lengyel segélyt. Újabb csalódás várt rá. Homonnay egy pár száz kozákot és lengyelt hozott – komoly segélyről a respublica hallani sem akart. Hanem e helyett a király egymásra küldte követeit Rákóczyhoz, intve azt, hogy békéljen meg a császárral s felajánlva közvetítését.

Erre az időpont is kedvezőnek látszott. Tényleg megkezdték a fejedelem követei a tárgyalásokat a nádorral Sároson (jun. derekán), de a felső-magyarországi urak boszúságára eredmény nélkűl. S most ismétlődött az, mi Bethlen alatt háromszor történt. Az urak kezdték megelégelni a háborút, mely terűletükön folyt, sürgették a tárgyalások folytatását, a kibékülést s az az erdélyi párt, mely kezdettől fogva ellenezte a táborozást, támogatta őket e törekvéseikben; fél év óta – mondák – folytatja a fejedelem a háborút, minden kilátás nélkűl arra, hogy a harcztér máshová tétessék át, s azóta nemhogy egy fillért vagy egy katonát, hanem leveleire még választ sem kapott, sem a svédektől, sem a francziáktól. Nagy munkájába kerűlt Rebenstocknak ellensúlyozni e törekvéseket – s e munkájában segélyére volt Bisterfelden kívül Zsigmond herczeg, kinél ő életét, becsületét kötötte le, hogy Torstenson meg fog érkezni a segélylyel: miután – mondta neki – Horn egymagában is elegendő erővel bír folytatni a háborút a dánokkal, a tábornagyot semmi sem tartja vissza ígérete beváltásától, s a császár megtámadásától. Azok a morvaországi várak, melyekben svéd őrségek vannak elhelyezve, felszabadulnak az ostrom alól s ily módon az ő hadainak nyitva lesz az út Magyarországba.^[796]

Nem volt nehéz munka meggyőzni Rákóczyt, ki jól tudta, hogy azért, a mit eddig tett, még nem fogják Münsterben az egyetemes békébe befoglalni. De mikor Esterházy fennen hirdette, hogy ő «falusi eben láttatott kardot vonni» sem törökben, sem svédben nem bízhat,^[797] jobb volna békélnie: meg kellett a felső-magyarországi urakat győzni, hogy ők még most ebben a békében nem mint hadviselő fél, hanem mint a császár lázadói szerepelhetnének. Sem az Esterházyval kezdett tárgyalásokat nem szakította félbe, sem a háborúskodást nem szüntette be: hanem aug. 4-ére Kassára összehívta a felső-magyarországi rendeket, hogy döntsenek a kérdés felett. Erre a gyűlésre a lengyel király s a porta is követeket küldöttek. A kitűzött napra «a tizenhárom vármegyében lakó főrendeknek az java és elei,»^[798] tehát barátai és párthívei, összejöttek; a Forgácsok, Csákyak, Homonnayak, Wesselényi távol maradtak. De ha a császárpártiak nem is voltak ott képviselve, barátai nagy része is a béke megkötését sürgette, kik az időt erre kiválóan alkalmasnak hitték, mert Rákóczy most ezt nem kényszerűségből, hanem mint diadalmas fél kötheti meg. Hiszen Kemény Götz felett diadalt aratva, Privigyéig nyomúlt. Már Jeszenő is, legelkeseredettebb ellenségének, Homonnaynak főfészke (aug. 1.) kezébe esett:^[799] kegyelemre adta fel azt e vár asszonya s tűrnie kellett, hogy azt a gúnyolt «Kocsis György» emberei légbe röpíték. Nagy elégtétel volt ez a fejdelemnek: most már, gondolták sokan, emelt fővel kötheti meg a békét, melyre nagyobb szüksége van a császárnak, mint neki.

Rákóczy, szemben ez áramlattal, semmivel sem árulta el, hogy ő folytatni akarja a háborút: az egész kérdés eldöntését a rendekre bízta. Rövid és nyugodt hangú izenet kíséretében bemutatta a közte s a nádor közt folyt béketárgyalások okiratait, a lengyel király levelét, ki közvetítőnek ajánlkozott azzal a hozzáadással, hogy a fegyverszünetet azonnal kössék meg, de egyik-másik hívének bizalmasan megsúgta, hogy ellentétben ezzel, a török a háború folytatását sürgeti. A gyülésen heves viták kezdődtek a kérdés felett. Az, hogy a nádor meg sem akarta engedni, hogy a felső-magyarországiak sérelmei s az alkotmány helyreállítása szóba hozassanak s hogy a fejedelem postulatumai s a nádor propositiói merev ellentétben állottak egymással, még nem képezett volna akadályt: mert kölcsönös engedékenységgel ezen lehetett volna segíteni. De a rendeknek azt a gyanúját kellett eloszlatni, hogy a fejedelem francziáktól, svédektől elhagyatott, s ha most a kedvező alkalmat elszalasztja, az egyetemes békéből is ki fog záratni.

Hogy a svédektől nem hagyatott el, hogy az egyetemes békéből nem fog kizáratni, arról Rákóczy meg volt győződve, de hogy az ingadozók is megkapják a kellő biztosítékot, arról a véletlen gondoskodott. Alig kezdték meg a rendek a tanácskozást, a velenczei franczia residenstől követ (Budé Károly) érkezett, azon jelentéssel, hogy a királytól levél és százezer tallér van nála a fejedelem számára letéve. Már ez is megnyugtatólag hatott, de midőn svéd futár érkezett Kassára Krisztina királyné (márcz. 22.) és Torstenson (jun. 27-ki) leveleivel, kik közűl az első tudatta, hogy a szövetséget mind ő, mind a franczia király ratificálni fogják, az utóbbi pedig a kezén levő morva várakat, Olmützöt és Eulenburgot, felajánlotta neki: a hangulat egészen megváltozott. A rendek felhatalmazták Rákóczyt, hogy a szövetséget a két koronával kösse meg, küldjön követet a lengyel királyhoz, a jó szomszédság fentartása érdekében s internunciust a császárhoz, annak kijelentésével, hogy ők csak olyan békét fogadnak el, mely az alkotmányon és valláson ejtett sérelmeket orvosolni fogja.^[800]

Ezt akarta Rákóczy: mert amint e határozatot értelmezte, ez magában foglalta, hogy ő szövetségesei nélkül külön békét nem köthet a császárral.^[801] A királyné levelében nyugodott ő meg: mert az ígéreteknek nem sok gyakorlati értéket tulajdonított. Sem a váltót nem értékesíthette Velenczében, sem Olmützből nem hozhatta ki a svéd katonákat, s annyival kevésbbé, mert a hadi szerencse, bár rövid időre, újra ellene fordult: Murányt, szép asszonyával, bevette Wesselényi, Balogh, Lipcse elestek, Csáky némi lengyel haddal a Vág mellé érkezett s az ismét támadólag fellépő Götz által fenyegetett Kemény (aug. 12.) visszahúzódott «hátán hozva az ellenséget».

Sokat a dolgon ez nem változtatott: Rákóczy gondoskodott a fenyegetett helyek megerősítéséről, elrendelte, hogy Erdélyből újabb hadak küldessenek a harcztérre s megtette az intézkedéseket, hogy megtámadtatása esetére készületlenűl ne lephessék meg. A hadak egy részét a Tiszán innen tartá, a nagyobb erő: a Tiszántúli had fővezényletével Keményt bízta meg, ki jelentéstétel végett főhadi szállásán tartózkodott, oly utasítással, hogy Ferdinánd előnyomuló hadait tartóztassa fel. Egyúttal gondoskodott a béketárgyalások újabb megkezdéséről. A kassai gyűlés aug. 16-iki határozata alapján írt a nádornak, hogy ha a császár folytatni akarja a félbeszakadt tárgyalást, küldjön menedéklevelet követei számára. De az alkudozások megkezdését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy mint eddig, ezután is «fegyver alatt continuálják a tractatust». S «a maga oltalmára préssel kényszerített» nádor^[802] ezt a feltételt is kénytelen volt elfogadni.

Ettől fogva ők is, mint Münsterben a Németországon szembenálló ellenségek, megkezdték a béke-alkudozást Nagy-Szombatban s folytatták a verekedést a harcztéren. S csakúgy mint azok, ők is komolyabban folytatták a háborút, mint a tárgyalást. A császári sereg (sept. 27.) ismét bevette és kirabolta Szerencset, de ezúttal feldúlta a fejedelem családi sírboltját, atyja, anyja s testvérei hamvait szélnek eresztve; épen akkor, midőn Rákóczy Zsigmond Erdélyből új hadakat hozott atyja segélyére s ezzel Puchaimot Szendrő felé visszavonúlásra kényszerítve. Hanem azért egyes ilyen véresebb jelenetek daczára is sok vérbe még sem kerűlt a hadakozás. Magyar magyarral állott szemben: mindenik fél nagyon kímélte a maga embereit, s óvakodott túlságos kárt tenni az ellenségnek is. Csak maga a föld képezett kivételt: azt ugyan gyökeresen feldúlták, kiprédálták.

Hetek múltak el s a svédektől nem jött segély. Elmúlt két hónap is s még csak levél sem jött. Miért nem kap választ tőlök? ez szeget ütött a fejedelem fejében. «Mindennyi szükségem idején is – panaszolta nejének^[803] – egy emberbeli, egy fillérnyi segítségeket is nem láttunk; sok írásinkra s kívánásinkra egy embereket az portára be nem küldték, abbeli ígéreteknek is eleget nem tevének: egyedül szegény fejem főtt, magamét költöttem, hazám pusztult.» De hát tovább is költött, tovább is főtt a feje: a részeges és buta Gallas veszteségei miatt a császár nagyobb erőt nem fejthetett ki Magyarországon s ez megkönnyítette Kemény előnyomulását.

A szerencsi ref. templom.

A tulajdonképeni tárgyalások Nagy-Szombatban oct. 25-ike körűl kezdődtek meg. A császár biztosai közt két német (Tiefenbach, Questenberg) s öt magyar volt, élükön Esterházy. A fejedelem a maga követeit mind magyarországiakból választá s ezek feje Lónyay Zsigmond «igen austriacus», különben éles eszű, erős dialecticájú ember, ki korábbi években a nádornak volt követe Rákóczynál. Nem a véletlen műve volt ez: meg akarta ezzel is győzni a nádort, hogy a háborút nem Erdély miatt kezdte; magyarországiak tárgyaljanak vele hazájuk polgári és vallásszabadsága érdekében, magyarországiak szerezzék meg neki a követelt megyéket és uradalmakat. Igaz, hogy ezeknek meg volt kötve a kezük: Rákóczy beleegyezése nélkül semmit sem végezhettek.^[804] Ez a dolgon mit sem változtatott: maga az, hogy ők voltak ott, hogy a nádor «mint magyar és mediator» által összehívott értekezleteken sem tudta őket engedékenységre bírni: mutatta, hogy a felső-magyarországiak Rákóczyval tartanak. Nem is mentek semmire: ott folytatták, hol Sárosban elhagyták. Még csak érintkezési pont sem volt a két fél követelései közt s a hosszú és kimerítő replikák és duplikák nem a differentiák áthidalására, hanem az idő vontatására szolgáltak. Mikor aztán már ebből is kifogytak, a császár követei az országgyűlés összehívásáról beszéltek: a fejedelem pedig a felső-magyarországi megyékből két-két követet hívott magához – az idő ezzel is telt. Hát mikor még hosszas sürgetés után beküldte Rákóczy az ő contentatiójára vonatkozó pontokat: a nádor ezekhez még csak hozzá sem akart szólani; ellenben a fejedelem hallani sem akart arról, hogy a vallásos sérelmek tárgyalását az ő mellőzésével országgyűlésre halaszszák. Volt rá praecedens: már két fejedelemmel tárgyaltak a vallás ügyeiről. Ő «ítéletre, méltóságra, okosságra» kisebbnek tartja magát ezeknél. De «böcsületének szereteti s hazájához való kötelessége csak annyi lévén» mint ezeké, miért ne tárgyalhatnának vele is, ha azokkal tárgyaltak?

Ez alatt Kemény mind előbb nyomúlt hadaival, s a császár nem tartóztathatta fel útjában, mert Torstenson Gallast Holsteinből visszanyomta. E vonulás alatt a császári sereg tönkre ment s Ferdinánd, hogy az előnyomuló svéd tábornagy Csehországot fedezetlen ne találja, Magyarországból visszarendelte hadai nagy részét. A benmaradt kevés erő, minthogy a tél beköszöntött, Zólyom tájékán téli szállásra vonúlt, s erre a fejedelem is elszállásolá hadait Murány vidékén s a Túróczságban.

VI. Az 1645-iki háború. A linzi béke.

A HADAK elvonulása téli szállásaikra megtörtént a nélkűl, hogy a harczoló felek közt fegyverszünet köttetett volna. Mert hát egy ideig csak a zöld asztalnál harczoltak a fejedelem és nádor. De annál elkeseredettebben. A császárnak érdekében állott a béke, mert az 1644-iki év erkölcsi és anyagi veszteségei meggyőzték, hogy a két háborút nem képes sikerrel folytatni. Utolsó perczig nem engedett: mint Rákóczy hivé, azért, «hogy végbenvigyék dolgokat s azután csak karón mutatnának tarvarjat». Gallas seregének tönkremenése, Torstenson előnyomulása engedékenységre birta. Már úgy kezdett vele bánni, mint «a két jó emlékezetű fejedelem»-mel elődjei: nem utasította vissza a fejedelem s a megyék követeléseit a sérelmek orvoslása ügyében.

De azzal, a mit ők ajánlottak, Rákóczy nem volt megelégedve. Főhadi szállását Ónodra tette át s ide összehívta a felső-magyarországi megyéket, hogy ezek feleljenek a császári követek ajánlataira (jan. 1645). Ezek válasza úgy hangzott, a mint ő kívánta: utasításaiktól a követek el ne térjenek, sürgessék az elvett templomok visszaadását, a koronázási pontok végrehajtását.

Pedig a követek azzal az elhatározással jöttek Ónodra, hogy a béke megkötését fogják sürgetni. A mi őket ez elhatározásokban megingatta, a Rákóczy jelentése volt, hogy egy franczia követ van útban, ki már a napokban meg fog érkezni.

A követ Antoine Rouquet de Marcilly-Croissy volt.

A franczia kormány 1644 május közepéig semmit sem tudott arról, hogy a Rákóczyval kötött szövetségbe ők is be vannak foglalva. Elbámultak, hogy «azok a kik intézték, annyira elhanyagolták ezt a fontos ügyet» s annyival inkább, mert belátták, hogy Rákóczy beavatkozása nélkűl a svédek «minden e háborúban nyert előnyeiket elvesztették volna». Hogy a szövetségből, melybe megkérdezések nélkűl vonattak be, ki nem állhatnak, azt érezték: pedig a szövetség-levelet, úgy a mint megköttetett, nem ratificálhatták, mert a katholikus Francziaország más érdekekért küzdött, mint a protestans Németország, nem helyeselhette a török bevonását a háborúba s nem tűrheté, hogy a szövetség-levélben Svédország elébb említessék, mint Francziaország. De egy fél esztendeig tárgyaltak a felett, hogy az elkövetett hibát hogyan hozzák helyre, s végre abban állapodtak meg, hogy ők magok is külön szerződést kötnek Rákóczyval.^[805]

Csak miután ezzel tisztába jöttek, indították el (oct. 8.) Croissyt Erdélybe,^[806] ki útközben felkereste Torstensont, rendezte vele a két korona differentialis pontjait, s a lengyel határszélről (1645 jan. 14.) felkérte a fejedelmet, hogy küldjön elibe egy lovas-hadat, nehogy ő irományostól az ellenség kezébe essék. S minthogy ilyen körűlmények közt maga akarta a követet fogadni s a tárgyalást vele folytatni, elhatározta főhadi szállását Lengyelország szomszédságába tenni át, gondoskodván, hogy ez ország részéről véletlen támadásnak ne legyen kitéve.^[807] Azután maga is elútazott Zboróra, hol bevárta Croissyt s azonnal (jan. 29.) fogadta. Rákóczy mellett ez időben nem volt svéd residens: Rebenstock egész váratlanúl (1644 november 16-án) meghalt,^[808] s helye mással nem pótoltatott, úgy hogy neki most is – mint 1643-ban a svédekkel – egyoldalúlag kellett tárgyalásba venni a franczia szövetség pontozatait.

De nem sietett. Kerülni akarta annak a látszatát is, hogy ilyen fontos dolgot az ország tudta s felhatalmazása nélkűl dönt el: febr. 12-ére Bártfára országgyűlést hirdetett, hogy az döntse el a kérdést, hogy Esterházy pontozatait elfogadva, békére lépjen-e a császárral, vagy hogy ezeket visszautasítva, megkösse a francziával a szövetséget?

Esterházy a franczia követ megjövetelének hírére Lónyay által intő szózatot küldött Rákóczyhoz: «mikor Ferencz franczia király három ízben hozta ki reánk szultán Szulimán császárt, akkor romlott meg a mi szegény nemzetünk s hazánk, akkor veszett harczon magyar királyunk is, most is arany hegyeket ígér ugyan, de bizony az Etna hegyét adja érette, ki tűzzel s hamuval rakva belől»:^[809] de arról, hogy az elfoglalt vármegyéket mind átengedje Rákóczynak, még hallani sem akart. Pedig ezeknek nem volt kedvök, hogy a fejedelemtől «elszakadjanak és redeáljanak»: e felett a kérdés felett a bártfai gyűlésnek kellett dönteni. A gyűlés pedig tüntetőleg nyilatkozott Rákóczy követelései mellett. Megnyugtatva ez által, utasította Lónyayt, hogy semmiben se engedjenek: «istenünkért, hazánkért s magunkért, flectere si nequeo superos, Acheronta movebo».^[810]

Az az Acheron, ki bár elkésve, most ajánlotta magát, a franczia volt. Rákóczy nem félt, hogy arany hegy helyett Etnát kapjon: amiért ő áldozott, amire számított, az volt, hogy az egyetemes békébe beigtassák. Bisterfeld már mellette volt s általa érintkezett Croissyval, ki folytonosan sürgette, hogy Nagy-Szombatból hívja vissza követeit. Csak midőn a bártfai gyűlés solidaritást vállalt követeléseivel, volt erre hajlandó, s most is csak úgy, hogy véglegesen ne szakítson a császárral: «még ha ultimátumát Nagy-Szombatban elfogadnák is, a maga privátumaival fogja – ígérte Croissynak – a kiegyezést meghiusítni.»^[811] Az ultimátumot csakugyan nem fogadták el, de vissza sem utasították. A nádor «csak colorisáló, idővesztő, szapora beszédekkel fárasztotta» a követeket, s Rákóczy, hogy Croissyt megnyugtassa, utasította ezeket, hogy jőjjenek haza. Ezt is szokott óvatosságával intézte el; ez az elutazás nem jelentette a tárgyalások végleges megszakítását – csak elhalasztását. Addig, míg Croissyval tisztába nem jött, nyitva akarta tartani az útat, hogy ha a francziával nem kötheti meg a szerződést, a császárral az alkudozást ott folytassa, a hol elhagyták követei. Abban egyeztek meg, hogy a császár egy biztost fog kinevezni, ki a fejedelemhez megy a táborba s vele személyesen tárgyal. Ily módon biztosította, hogy két szék közt a pad alatt ne maradjon.

Ez alatt, márczius elején, elútazott Munkácsra, hol a vár javítását és építését már befejezték, s hol kényelmesen és rangjához illőleg szállásolhatta el Croissyt. Itt várt rá neje is, hogy egy szomorú kötelességnek eleget tegyenek, jelen levén a nemrég elhúnyt várnagy, Balling János temetésén,^[812] s hova ez alatt megérkeztek a tárgyalásra kinevezett biztosok: Bisterfeld,^[813] Kemény. A harcztértől jó messze volt a fejedelem, az ország keleti részében. Csaknem egész széle az országnak választotta el hadseregétől, mely januárban már megindúlt Liptó felé, míg két hadteste Regéczet és Szendrőt fogta ostrom alá. Puchaim pedig, ki alig háromezer emberével nem lett volna képes ezt feltartóztatni, seregével hátrább vonúlt.

De most kevéssé érdekelte a fejedelmet, hogy a harcztéren mi történik. Egy évnél hosszabb ideig ringatta magát abban a tudatban, hogy mind két koronának szövetségese s egész váratlanul arra kelle ébrednie, hogy csak az egyikkel van szerződése. Most ennek helyrehozásán kelle dolgoznia: e mellett minden más érdek eltörpült. Későn értesült arról a fordulatról is, a mi nyugoton történt: arról, hogy Torstenson abban a reményben, hogy vele fog egyesülni, feltartóztatlanul nyomul Csehország felé, hogy a császár hadai azért hagyák el Felső-Magyarországot, mert nem volt erő, mit vele szembeállíthatott volna, s magának a császárnak kelle Csehországba menni, hogy új sereget teremthessen. Torstensontól január óta egy levelet, egy sort sem kapott^[814] s arról is csak kerülő úton értesűlt, hogy Jankau mellett ez a hadsereg tönkre veretett (márcz. 6.), hadvezére, Hatzfeld, elfogatott, s az a Götz, ki a múlt évben vele szemben állt, a csatatéren maradt. Későn hallotta meg, hogy Torstenson e diadal után feltartóztatlanul nyomul Bécs felé, várva őtet; hogy a császár Stiriába menekült, hogy Torstenson (april 7.) Hammersdorf alá érkezett, a dunai hídat hatalmába kerítendő, azzal a szándékkal, hogy Nagy-Szombat ellen menjen, megvalósítandó az ő hét év óta táplált vágyát és reményét, hogy vele egyesülten fogja ostrom alá Bécset. Még a levél is (márcz. 28.), melylyel őtet erre felkéri, Esterházy kezébe esett: s a svéd tábornok a Rákóczytól várt segély helyett a nádortól kapott szemrehányó levelet, hogy miért pusztítja ő keresztyén vezér létére, a keresztyénség előőrsét? «Ha csak annyi türelemben részesítette volna Nagyságod a keresztyéneket mint a zsidókat – válaszolt Torstenson – most nem volnék itt». De hiában várt. Már Bécs egyik sáncza is (a Farkas-sáncz, apr. 9.) a kezébe esett – Rákóczy nem jött. Végre meggyőződött, hogy hiában várja, tölti az időt Bécs alatt, főhadiszállását Kreuzensteint levegőbe vettetve,^[815] táborával Brünn ellen fordult.

E kritikus percz, még veszélyesebb az 1619-ikinél is, szerencsésen elvonult Ferdinánd feje felett.

Puchaim János Kristóf császári tábornok arczképe.

Kreutzenstein vára.^[816]

Az napon, melyen Torstenson utolsó felhívását küldte Rákóczyhoz, hogy jőjjön a Morva és Vág közé, közösen elzárandók a Dunát, apr. 22-én írta alá Rákóczy a Croissyval kötött szövetség-levelet. Egy hónapnál tovább vesződtek ezzel a fejedelem biztosai, mert, mint Kemény írja, «igen-igen ravasz, practicus, jó deák, canis filius és sokakban meg akarta a fejedelmet csalni: csak egy szó felett is néha nehány napig elveszekedtek». Ezek a szavak a vallás kérdésére vonatkoztak. Croissy úgy okoskodott, hogy ezek nem kötelezhetik a «franczuzt», mert a király nem vallási kérdésért indított háborút, Bisterfeld és Kemény pedig ezeket körömszakadtig védték. Aztán azt a kérdést vetette fel Rákóczy, ha nem fogják-e a svédek ezt a módosítást ellenzeni, s mikor ezzel is tisztába jöttek, Croissy (apr. 19.) azt kívánta, hogy Rákóczy többet ne alkudozzék a császárral s ennek nála levő követeit ereszsze el: mire a fejedelem okiratilag kötelezte magát.

Ez a munkácsi szövetség-levél egészen átalakította a fejérvárit: amaz csak hét, ez tizenhat pontból áll, melyek a szövetség feltételeit a legapróbb részletekig szabályozták. Ebben is ki volt mondva, hogy ha a fejedelem a töröktől nem kapná meg az engedélyt a háború folytatására, megbékélhet a császárral a nélkül, hogy ez jó viszonyát szövetségeseihez megváltoztatná s az egyetemes békébe még ez esetre is be fog foglaltatni. Végéhez igtatták a Plettenberg-féle pontokat is, Torstenson ratificatiójával, leveleivel (1643-ból), s ezzel meg lett oldva a svéd szövetség continuitása.^[817] Egyúttal (apr. 24.) Bisterfeld értesítette Torstensont, hogy az alkudozást a magyar királylyal megszüntették, «habár az nagy munkába kerűlt is».^[818] S most már, hogy a táborba szállást előkészítse, a fejedelem Patakra útazott. Erdélyből hadakat rendelt fel, melyek felett a Tisza mellett (máj. 30.) szemlét tartott.

Croissyra új küldetés várt: Konstantinápolyba menetel, hogy ott a franczai oratorral, a velenczei bailoval, a múlt év végére odavárt svéd követtel s a fejedelem rendkívűli követével, Serédyvel, ellensúlyozzák a császár követének, gr. Czernin Hermannak működését.^[819] De Croissy útja elmaradt, pedig ott nagy szükség lett volna rá: mert Czernin, kinek ez második követsége volt, jól ismerte a portai viszonyokat, bőven szórta az adományokat s az új és tapasztalatlan fővezérre nagy befolyást gyakorolt, ki még az erdélyi ügyekben is tőle vett informatiót. Rákóczy eleinte, míg az athnámét megszerezte, nem fukarkodott, de kezében az engedélylyel nem tartotta szükségesnek a rendes adományokon felül sokat költeni. Most már szövetségeseitől várt, kik csaknem az egész évi kötelezettséggel hátralékban voltak, hogy ezek tartozásaikból fedezzék a portai költségeiket, mert ő tizenöt hónap óta hordja egymaga a teher legnagyobb részét a nélkül, hogy az adót felemelte volna, félt hogy végre a pataki kincstár is kiürül.

Igazsága volt, a jog és maga szempontjából. A tizenhárom vármegye kezén van: ennél többet nem akart. Azt hitte, hogy a török ebben megtartja, a császár végre is átengedi, költsenek már a szövetségesek is. A mire Bethlen, arra ő nem gondolt, hogy egész Magyarországra kiterjessze hatalmát. Még csak egy vágya volt: egyesülni a svédekkel, biztosítni magát és országát, hogy befoglaltatnak az egyetemes békébe s aztán dictálni a császárnak a kiegyezés feltételeit. Szerencséjére annyira kedvezők voltak a viszonyok, hogy a maga igazság-hajszájával sem tudta elrontani – pedig Czernin csakugyan közel hozta ahhoz, hogy ez bekövetkezzék.

A portának két követelése volt: a szultán Bethlen Gábornak elengedett a 15 ezer forintnyi adóból öt ezeret, de ez csak az ő személyének szólt, Rákóczytól követelték az egészet, a felett az elfoglalt megyékért még huszezer tallért. Ezt le akarta alkudni, arról hallani sem akart a fejedelem. Igaza volt neki, az bizonyos, mert az adót nem Bethlennek, hanem az országnak engedték el. De kapitihája s főkövete jelentéseiből láthatta volna, hogy e miatt nagy az ingerültség a portán s ő még is, pénz helyett, a Bethlen Gábor athnaméjára utalt. A dologban a vezér megkérdezte Czernint, ki felvitte hozzá az athnamét s ezzel kimutatta, hogy az ötezer aranyat eddigelé tévedésből nem vették meg Rákóczyn s hogy a szultán az összes hátralékokat követelheti.^[820] Ez a magyarázat, mondja Czernin, feltünően tetszett a nagyvezérnek s azóta még szorgosabban követelték. «Szavatok és leveletek csak szép, mondá a szultán Serédynek az első fogadtatáson, de mért nem küldötte be a fejedelem az adót egészen, kivel tartozik?»^[821] Most se küldte be, hanem azzal vígasztalta Serédyt, hogy «mennél többet tűr, szenved, annál több kegyelmességét fogja venni».^[822] A dolognak az lett a vége, hogy már január 20-án megmondta a nagyvezér Czerninnek, hogy a béke a császárral meg fog tartatni, a fejedelemnek pedig meg fog tiltatni, hogy tovább hadakozzék vele.^[823]

Természetesen hosszabb idő eltelt, míg ez bekövetkezett, mert hiában mentette magát Rákóczy azzal, hogy ezt ő a rendek beleegyezése nélkül nem teheti, mégis azt hitték, hogy engedékenységre fogják bírni. «Még határt sem mondottak, meddig menjen ő nagysága a német birodalmában», csak annyit jelentettek ki Serédynek, hogy nem engedik meg, hogy a svéd foglalja el Magyarországot előttök. Ily biztatások mellett remélni kezdte, hogy miután az adótöbblet egy részét, a húszezer tallért, beküldte, útja elé nem fognak komolyabb akadályt gördíteni.^[824] A hadak megindításával arra várt, hogy «a fű megnőjön»,^[825] mint Bisterfeld írta a svédnek, valójában pedig, hogy az erdélyiek táborba szállását az ottani rendekkel is megszavaztassa (az aprilisi országgyűlésen): mert tartott azoktól, kik minden áron békét akartak s főként a budai basától, kiről úgy tudta, hogy a «német magáévá tette», sok ajándékot küldvén neki. Félt, hogy ez a portát sem a svédek, sem az ő részére «nem fogja hasznosan informálni» s feljebb menetelében akadályt tehet.^[826]

Máj. 30-án az erdélyi hadak a Tiszához értek, hol szemlét tartott felettök s megindúlt, hogy az egyesülést Torstensonnal végrehajtsa. Csatlakoztak hozzá a magyarországi vármegyék s maga Illésházy Gáspár is, kit Bethlen István térített vissza az ő pártjára. A várak, egy pár «szarka-fészken» kívül, mind kezén voltak, s ennek következtében a nádor elköltözött Semptéről.

Ez útjában, Rimaszombaton, jul. derekán kapta a porta rendeletét, hogy forduljon vissza, szüntesse be előnyomulását a császár birtokain. Nem engedelmeskedhetett. «Ha annak előtte jött volna hozzánk – írá Serédynek – míg ki nem szállottunk volna, talám más rendelést tehettünk volna, de most már élet vagy halál, de örökre való gyalázatunkra felvött útunkat meg nem változtathatjuk».^[827] Gyorsan haladt előre. Jul. 3-án Nagy-Tapolcsányhoz érkezett, itt csatlakozott hozzá Duglas a svéd hadakkal, s azonnal «harcznak rendezte volt hadát, a seregben mesterséges lövéseket tétetett».^[828] Most már a két had együtt nyomult előre (jul. 16.), Hodolinnál átkeltek a Morván s két nappal utóbb egyesültek Torstensonnal, ki Brünnt ostromolta. Ettől fogva a svéd és magyar seregek együtt operáltak,^[829] s a császárnak ezekkel szemben alig volt 15,000 embere Leopold Vilmos vezénylete alatt.

Hogy meddig tartson ez az együttműködés, attól függött, hogy ki fogja-e Rákóczy a svédektől s francziáktól támogatva eszközölni a portán, hogy a tiltó rendelet visszavonassék. De mindent még sem akart koczkáztatni, s egészen kedvére történt, hogy a császár követe, Tőrös János, junius közepén táborába érkezett. Ez annyit jelentett, hogy a császár, nagy áldozatok árán is, békélni akar: s csakugyan a legnagyobb áldozatot, mit tőle kivánni lehetett, meghozta. Junius 5-én egy saját kezű, meleg hangon írt levélben tudatta Esterházyval, leghívebb és legodaadóbb államférfiával, hogy őtet a tárgyalások folytatásától a fejedelem egyenes kívánatára felmenti: «valami kedvetlensége van irántad, hogy nem akar addig békét kötni, míg te vagy a közvetítő». Hát ez annyit jelentett, hogy Regéczről le kell mondania s hogy Rákóczy a hosszú küzdelemben teljesen legyőzte őtet.^[830] Ez naptól fogva politikai halott volt s a dolgok további fejlődésére semmi befolyással sem bírt. Tőrössel megérkezése óta tárgyalt a fejedelem, ki az utolsó szót mindaddig nem mondotta ki, míg a porta megnyugtató híreket nem kap.

De ehhez kevés reménye volt: «az budai állapot merő németté vált» panaszolja követének s ennek ellensúlyozására semmit sem tettek szövetségesei. Croissy még mindig mellette volt, a konstantinápolyi franczia követ semmit sem áldozott^[831] a svédekkel pedig egymagokkal szóba sem akartak állani: «se kezek, se lábok – mondá a nagyvezér – mit tudna azokkal az porta végezni?» s a szorongatott fejedelem pár heti együttműködés után (aug. 6.) megírta a portára, hogy «im minden bizonynyal végződik római császárral ő felségével való békességünk».^[832] Valóban a mit ő ez nap még csak gyanított, másnap bekövetkezett. Követeléseiből semmit sem engedett s Tőrös már aggódni kezdett, hogy eredmény nélkűl kell visszafordulnia. Ekkor, az utolsó perczben, átadta Szenkviczy, a császár futárja, urának újabb utasítását s beleegyezését, hogy Rákóczy személyes követelését az utolsóig teljesíti (aug. 9.). A dolog komolylyá vált:^[833] a fejedelem és Leopold Vilmos főherczeg fegyverszünetet kötöttek. A császár Bécsben augusztus 8-án aláírta személyes követelései teljesítését: megkapja Tokajt Tarczallal úgy mint Bethlen, Regéczet úgy mint Esterházy bírták; Szathmárt, Szabolcsot úgy, hogy fiaira szálljon; Ecsedet s a Bethlen által bírt hét megyét haláláig. Esterházy el volt keseredve: «az eperjesi tractán, mondá, elvesztettem Munkácsot, most Regéczet; ha még egyszer tractálunk Rákóczyval, mindenem rámegy». Valóban gyenge, megtört egészsége ráment ez utolsó csapásra – szeptember 11-én meghalt.

Nem sokkal előbb a tulajdonképeni, a fő békepontokat is formába öntötték. Még voltak hátra egyes megbeszélendő részletek: ezeken már könnyebben átestek. Megállapították a vallásszabadságot az 1608-ki koronázás előtti törvény alapján, a vallásos és politikai sérelmek orvoslását, az országgyűlés összehívását, s az amnestiát. A császár aug. 20-án fogadta el e pontokat s Rákóczy Lampersdorfban aug. 22-én kötelezte magát, hogy szövetségeseivel szakít.

A szövetség felbontása ez alatt megtörtént.

Az első napokban, hogy az egyesülés a svédekkel végre volt hajtva, már tudatta Rákóczy Torstensonnal, hogy kénytelen lesz igénybe venni a szerződés azon pontját, mely őt a portai engedély meg nem érkezése esetében a közös operatiótól felmenti. Bekövetkezett. Ettől fogva a tárgyalások az elválás módozatai felett folytak. Ez is pár hetet vett igénybe, s a lampersdorfi praeliminarekkal egy időben létrejött a kiegyezés Torstensonnal is, melyben Rákóczy kötelezte magát, hogy a császárt a két koronával folytatott háborújában nem segíti, ellenkezőleg, ha a porta engedélyét kieszközlik, régi szövetségét megújítja velök.^[834]

S ezzel megkezdődött a visszavonulás. Útközben, hazajövet Szakolczán Drábik, a morva száműzött kért bebocsáttatást hozzá. A szerencsétlen próféta elébb is küldött hozzá jóslatokat, s most egyenesen magyar királylyá akarta felkenni. Már meg van kötve a béke, mond a fejedelem. Aztán a felkenéshez szükséges olajat sem találták meg, melynek a jóslat szerint a táborban kellett volna lenni, egy okkal több, hogy a fejedelem az «isteni szózatnak» semmi fontosságot se tulajdonítson.^[835] Tovább folytatta útját Patakra. De ez a fényes harczi kaland mégis gazdag volt eredményekben: az 1608-iki törvények visszaállítása kimondatott.

Ez a kiegyezés a császárt nagy veszedelemtől szabadította meg s ez magyarázza meg azt a feltünő engedékenységet, melyet az Rákóczy követeléseivel szemben tanúsított. Ha mondta is Esterházy, hogy a császár készebb ellenni magyarországi urasága nélkül, mintsem szabad vallásgyakorlatot adjon, e perczben, midőn közel állott a katastrophához – az engedékenységet választá. Torstenson szét akarta robbantani a császár birodalmát, s ha mint tervezte, Brünnből Rákóczyval együtt folytatta volna útját, meg is próbálhatta volna, mert a svéd tábornagy a császár leghívebb és legkitartóbb szövetségesét, a szász választót, János Györgyöt elvonta tőle s hat hónapi fegyverszünet megkötésére kényszeríté (1645. aug. 31.). Egy fél év elég idő lett volna arra, hogy Torstenson végrehajtsa tervét – de mire a fegyverszünet hatálya életbe lépett, Rákóczy már útban volt hazafelé. S Torstenson is megindúlt Csehországnak.

De azért a császár még sem volt teljes biztosságban, s az ellenkező áramlatok daczára sietteté a kibékülés befejezését. A még fenmaradt differentiákat gyorsan elintézték. S most Rákóczy a maga ünnepélyes diplomáját elkészítteté (okt. 20.), kinevezte biztosait, kik azt a császárhoz vigyék: magyarországi embereket, Nyáryt, Chernelt, Klobusiczkyt, Bálintffyt. De a ragály miatt csak lassan folytathatták útjokat Linzbe, hol a császár tartózkodott. Ferdinand fogadta őket, átvette a fejedelem diplomáját s átadta az őtet kötelező két okmányt (1645 deczember 16-án), melyek együttesen a «linzi béke» névvel jelöltetnek, s a bécsi és lampersdorfi pontokat is magokban foglalják.

Rákóczy-tallér 1645.

A linzi béke még a nikolsburgival szemben is előhaladás volt: szabatosabb formába öntötte a szabad vallásgyakorlat törvényét. A múltak tanulságából merítette Rákóczy követeléseit, s a kedvező európai helyzetet teljesen ki tudta aknázni: ott és akkor állott meg, mikor legelőnyösebb volt ránézve. Igaz, magáról sem feledkezett meg. Annyit mint ő, Bethlen sem tudott magának kivívni. Jól tette – megérdemelte. Mert a mit azokért nyújtott, túlszárnyalta azt, a mit nyert. Joggal írhatta: «ha állandó lészen a mit én véghezvittem s nemzetemnek jó lelkiismerete lészen, vagyon mit meghálálni mind az lelkiben, mind az testiben.»

Hogy emberi fogalmak szerint állandó lehessen, arról ezután kellett gondoskodnia. A veszély még teljesen nem vonult el a császár feje felett. Torstenson hadai még mindig Csehországban voltak, s oly viszonyok közt, midőn a szász választó elpártolt a császártól s a bajor már elpártolni készült, a fejedelmet minden áron vissza kellett a svéd szövetségtől tartania.

Helyzetének előnyét Rákóczy azután is felhasználta. A svédektől s francziáktól 27,000 tallérnál többet nem kapott. Egy pár százezer tallérral voltak adósai – ezt szerette volna behajtani. Azután biztosítani is akarta magát, hogy az egyetemes békébe be lesz foglalva. De másfelől a linzi béke még nem fejezte be a császárral folytatott alkudozásokat véglegesen, s hátra volt annak törvénybe igtatása is. Kivált ez az utóbbi sok nehézségbe ütközött – nem annyira az uralkodó, mint inkább a primás részéről, ki szerette volna azt meggátolni.

Diplomácziai mesterfogásai diadalra segitették.

Mint Bethlen idejében, most is a béke egyes pontjaiból kifolyó részleteknek s nem tisztázott kérdéseknek elintézésére mindkét részről bizottságokat neveztek ki: elébb a császár s később (1646 febr. 27.) Rákóczy. Ugyancsak ebben az időben tárgyalt Rákóczy Croissyval a szövetség megújítása érdekében s amint az erre vonatkozó pontok felett tisztába jöttek (1646 febr. 22.), Croissy elutazott Erdélyből.^[836] Azután, hogy ő elutazott, mindkét biztosai összejöttek Tokajban (1646 apr. 1.) s megkezdték a tárgyalásokat. De nem fejezhették be, mert a császár, aug. 24-ére országgyűlést hirdetett azzal a szándékkal, hogy beváltsa ígéretét s a linzi béke okmányát törvénybe igtassa. Október 1-én le is küldte a rendeknek – de a papság ellentmondott. A császár erre (okt. 22-én) elrendelte, hogy az okiratot a papság ellenmondása daczára teljes szövegében igtassák be a törvénykönyvbe – a mi meg is történt. Erre aztán mindkét részről újabban biztosok neveztettek ki, kik Eperjesen (nov. 10-én) hozzáfogtak a Tokajban félbemaradt tárgyalások folytatásához, de csak 1648 jan. 18-án fejezték be azt teljesen, melyet nyomban követett a békében kikötött vármegyék resignálása a fejedelemnek, ki ezen vármegyék kormányzójává fiát, Zsigmondot nevezte ki.

Ez alatt a hosszas tárgyalások alatt folyton jártak követei Münsterbe, Párisba,^[837] Stockholmba, hogy behajtsa adósságát s megsürgesse felvételét a békeokmányba. S viszont nála is megfordult egy nő-diplomata, Guebriant Renée, a franczia marsal neje, de fizetni a szövetségesek sehogysem akartak: okúl adván, hogy ő egyoldalúlag kötötte meg a békét s az ő segélyökkel jelentékeny területi nagyobbodáshoz jutott. Hanem a münsteri békébe csakugyan befoglaltatott.

VII. Rákóczy uralkodásának utolsó évei. Halála.

FELSŐ-MAGYARORSZÁGOT az naptól fogva, hogy Kassára bevonult, tényleg Rákóczy igazgatta, daczára, hogy a resignatio négy év múlva hajtatott végre. Így volt az Bethlen alatt is, s ő is, mint a nagy fejedelem, uralmát csak a politikai dolgokra terjeszté ki, s ezt is csak annyiban, hogy az elmenekűlt generalis helyett «generalis locumtenenssé» Reöthy Orbánt, a kővári kapitányt s a kamarához egy pár megbízható emberét, Szemere Pált és Usz Istvánt tanácsosokká nevezte ki: de a vallásügyet meghagyta régi állapotában. Kassa lutheránus város volt, s a kálvinismus, miután Alvinczy Péter a város első papja megalkudott a viszonyokkal, nem tudott gyökeret verni, sőt ennek halála után a reformált isteni tisztelet végleg beszüntettetett.

Mikor Rákóczy a várossal feladása iránt alkudozott (1644. febr. 24.), egyik feltételül azt tűzte ki, hogy ott kálvinista egyházat alakíthasson. De a város nem egyezett bele s végre is Rákóczy volt kénytelen engedni.^[838] Hanem egyszer Kassa birtokában lévén, udvarában szervezett ref. egyházat s annak három szent edényt ajándékozott, melyeket már húsvét első napján használatba vettek a saját lakásán tartott isteni tiszteleten. Ezen az alapon egyezett ki a várossal (marcz. 29.): fog ugyan ő a maga udvarában állandó prédikátort tartani, de a nélkül, hogy ez magában a városban prédikálhatna, keresztelhetne vagy temethetne. Ez tehát valójában csak «udvari egyház» s a pap, Regéczy, is udvari pap volt.^[839] Megkisérlette ugyan, hogy midőn 1645 jun. 1-én nejével s Zsigmond herczeggel bevonult Kassára, az öreg templomban reformált isteni tiszteletet tarthasson, de minthogy a város «nem akart reá menni, ettől is supersedeált.»

De csak időlegesen. Az «udvari egyház» csak kezdete volt, melylyel észrevétlenűl meg akarta törni a tanács makacsságát. E czélból az egyház mellett iskolát is állított fel, melyben a pap vezetése mellett egy iskolamester, kántor és corrector tanították «az ifjúságot és főember gyermekeit». Maga a fejedelem tíz alumnust tartott, ruházattal és élelmi szerekkel ellátva, a többi szegény sorsuak ellátásáról az ottani reformatusok gondoskodtak.^[840]

A kassai ref. egyház szent edényei.^[841]

Ez még ingerelte a kassaiakat, kik egy Reöthyhez intézett irattal «solemniter protestáltak a város régi szabadsága, szokása és privilegiuma» megsértése ellen:^[842] mert a kassaiak makacsságának fő okát attól való rettegésök képezte, hogy ha egyszer rést ütnek az öt felső-magyarországi város «kilenczvenhét esztendő előtt nyert kiváltság-levelén», annak megtartását többé semmi sem fogja biztosítani. Kifejtették a fejedelemnek, hogy a többi négy várostól elkülönítve ők semmit sem határozhatnak, mert a kiváltságlevél mindnyájoknak együttesen szól s annak megtartására ügyelni közös kötelességök.^[843] Rákóczynak engedni kellett. Az ő életében a kassai ref. egyház «udvari» maradt: csak fiának és özvegyének sikerűlt azt «városi egyházzá» alakítani át s a reformáltak számára magában a városban templomot, iskolát építtetni.

A miért Rákóczy Kassán a kálvinista egyház alapítását sürgette, annak az volt az oka, mert itt, mint Felső-Magyarország fővárosában, állandó udvart akart tartani, fiát, Zsigmondot nevezvén ki Reöthy Orbán halála után^[844] annak kormányzójává. Bizonyos összefüggés volt ezen terve s egy másik között: a linzi béke megkötése után a kálvinista egyházat állandó és erős szervezettel akarta ellátni, mely azt képessé tegye a bárhonnan jövő támadással daczolni. Mert a fennálló egyház-szervezet ellen már intéztek támadást – magából az egyház kebeléből: hol «némely ritusok, szokott rendtartásokbeli megigazítások s jó karban állítások végett» mozgalom indúlt meg.

A reformáltak régi temploma Kassán.

A kálvinista egyházak bizonyos tekintetben nemcsak Erdélyben, hanem a Részekben és a Tiszamelléki megyékben is consistorialis szervezettel bírtak, mely az egyház kormányzását a papok és patronusok kezébe tette le. A külföldi akadémiákra kiküldött alumnusok megismerkedtek a presbyteri rendszerrel, sőt egyikök, Tolnay János, amint tornai esperessé megválasztatott, a skót puritanismust kezdte a hatósága alatti egyházakban terjeszteni. Ezzel kiütött a háború az öreg és ifjú papok közt s a kálvinista egyház kebelében beállott a szakadás. Hogy ez nem jól van, magok a papok is érezték, s a béke létrehozása végett zsinatokat kezdtek tartani: eredménytelenűl. Végre még egy próbát akartak tenni: Tokajba (1646 febr. 14-re) új zsinatot hirdettek. Most már Rákóczy szólt a dologba s egy feddő levéllel, mely ott föl is olvastatott, Debreczenyt a zsinatra küldé.^[845] Ez a levél bátorságot adott az öregeknek, s hosszas viták után elhatározták, hogy az egész ügy egy a fejedelem által hirdetendő nemzeti zsinat elé fog terjesztetni, de Tolnayt és társait addig is, míg a zsinat dönt, felfüggesztették hivataluktól.

Se a presbyterianismus, se a puritanismus nem illett be Rákóczy terveibe, s ezért elhatározta az újítás megszüntetését. Szathmár-Németibe (1646 jun. 10.) nemzeti zsinatot hirdetett, melyre nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi egyházak is meghívattak. Az ő akarata érvényesűlt itt is: maga junius 20-án tartá bevonúlását, s a papoktól ünnepélyesen fogadtatott. Két irányban működött a zsinat: határozott a papok közt fenforgó viszálkodás ügyében s megalkotta a protestáns egyház szervezetét.

Eltiltotta a puritanismust, a presbyterianismust pedig úgy értelmezte, hogy magok a papok a presbyterek: «mert jobb a szentírásban jártas emberek, mint parasztok által kormányoztatni», magának a presbyteriumnak felállítását jobb időkre halasztván. Elrendelte, hogy fiúiskolák mellett mindenütt leányiskolák is állíttassanak fel, «mert mindkét nem üdvére tekintettel kell lenni», hogy minden kerületben püspök választassék – de az egyházi nyomtatványokra nézve behozta a censurát. S egyszersmind megbízták Gelejit, hogy a fennálló rendeleteket; szokásokat foglalja törvénykönyvbe. Ezek a fejedelem intentiói szerint készült kánonok adták meg az erdélyi protestans egyháznak azt az erős szervezetét, melylyel az a későbbi idők viharait minden rázkódás nélkűl ki tudta állani. A consistoriális rendszer diadala volt ez a presbyterianismus felett.

Szathmárról a fejedelem Munkácsra ment, hova egy előkelő vendéget várt: Radzivil Janusius herczeget, ki egy merész politikai missióval járta be Európa egy részét. A lengyel király megbízásából európai coalitiót akart létrehozni a török ellen, abból az alkalomból, hogy ez Velenczével Kandia felett (1644 óta) háborút folytat. A signoria nem volt idegen – de a terv sikerülésére ez nem volt elég, mert sem a császár, sem a harmincz éves háború által lekötve tartott államok abban nem vehettek volna részt. A herczeg augusztus 22-én érkezett Munkács alá, hol a fejedelem őtet egy a mezőn felvont sátorban fejedelmi fénynyel fogadta. A látogatás augusztus 29-ig tartott s ez alatt megbeszélték ennek a szövetségnek esélyeit.^[846] De a látogatásnak fontosságot nem ez az ábrándos terv adott: Radzivil ipja volt Lupul vajdának, tehát a legalkalmasabb egyén arra, hogy a két uralkodó közt az ellenségeskedést megszüntesse. A lengyel király gyönge és beteges volt, s ennek halála esetére Rákóczy jelöltségét is szóba hozták, abban állapodván meg, hogy a fejedelem jó eleve igyekezzék magának ott pártot teremteni,^[847] Zsigmond herczeg pedig vegye el Lupul kisebb leányát, miáltal ezzel is szorosabb összeköttetésbe lépett volna.

Ime új tervek, új kezdeményezések egész programmja állt már készen lelki szemei előtt – amint befejezte a nagy munkát, mit élete feladatának tekintett. A linzi béke és a szathmár-németi zsinat egymást kiegészítő alkotása elég volt egy uralkodói élet ambitiójának kielégítésére; de az ő pihenni nem tudó lelke kereste a munkát. Két nagy elődje, kiken bámulattal csüngött, Bocskay és Bethlen, Báthory István nyomdokin akartak haladni a lengyel korona megszerzésében, miért ne érhesse azt ő el, minek elnyerésében ezeket csak a halál gátolta meg? Uralkodói képességét úgy is igazolta, módja is volt a választási költségek fedezésére, mert mint fejedelem akkora országterűleten uralkodott, mint kevesen elődjei közűl: Magyarország ketté volt osztva, közte s a császár közt, s mint főúr több uradalommal rendelkezett, mint bármelyik kortársa.

Ez uradalmak tizenkét magyarországi s hét erdélyi megyében voltak szétszórva – ide nem számítva a hódoltságban fekvő részjószágokat.

Nem lesz érdektelen kísérlet az uradalmak, részjószágok, curiák jegyzékét a szétszórtan fenmaradt conscriptiókból összeállítani, záró évűl uralkodása utolsó évét jelölvén ki, mikor már az ősi Rákóczy-féle, a neje jogán nyert s utóbb megszerzett uradalmakat az ezekhez tartozó zálogos jószágok kiváltása által kikerekítette. Ezek a birtokok, mondhatni, egymást egészítették ki: az egész Hegyaljának egyen – Liszkán – kívűl minden községe az övé levén, kezén tartotta a tokaji borkereskedést. Az ászokfákat, hordódongákat, abroncsokat a makoviczai uradalom erdőségei szolgáltatták, a munkácsinak makkoltató erdei, legelői a marha- és disznó-állományt állították elé, melyekből az export s az ökörbőrrel kereskedés nagy jövedelmet biztosított neki, úgy hogy ezekben mindent előállított, melylyel többi gabona termő uradalmai jövedelmezőségét előmozdította.

A hegyaljai terület három uradalmának központja: Sárospatak, Tokaj, Tarczal. A tokaji szőllőkből (Németszőllő, Szerémi, két kalastrom, Polljékás, Hétszőllő, Kócsag, Barátszőllő) borötödből 90 hordó, Kereszturon 116 hordó borkilenczedből és tizedből jött be (1635-ben) – de ez rossz termő év volt, mert kilencz év előtt két annyit jövedelmeztek. De ez csak kis része volt a borjövedelemnek, valamint maguknak az uradalmaknak kis részét tette a szőllő. Zemplén megyében e három uradalom mellett még a szerencsit is bírta tíz helységgel (Hécze, Ond, Felső- és Alsó-Meggyaszó, Zombor, Új-Fejértó, Hernád-Németi, Legyesbénye, Karád) 283 jobbágygyal s 173 fiuval. Jóval nagyobb volt a sárospataki uradalom (Nagy-Patak, Kis-Patak, Ujhely városa, Petrahó, Ardó, Hotyka, Danyaczka, Tolcsva, Erdő-Bénye, Kis-Toronya, Izsép és Upor, Csernahó, Telkibánya, Gáva, Balsa, Berczel, Büd és Thedes, Nyír-Adon, Sztancz, Kiszte, Barancs, Komár, Téglás, Zelemér, Hort, Szabolcs, Timár, Tisza-Lök, Balsa), mely 310 marhás jobbágygyal, 474 gyaloggal, 230 pusztával, 1418 személylyel szerepel az 1648-iki összeirásban. A tokaji uradalom becsértéke százezer; Vámos-Ujfalu, Rakomáz, Ladány százezer, Tarján 50 ezer s Tarczal 40 ezer frttal vannak felvéve egy 1635-iki jegyzékben. Mádnak, mely meg volt osztva közte és László, a Pál fia közt: 104 jobbágya volt, ez utóbbié 56 fiuval s 500 frt adóval, nem is számítva a természetbeli adózásokat, – tehát körülbelől ugyanannyi a fejedelemé is; Borsi (az ősi birtokokkal 14 falu, köztük maga a kastély, Nagy-Toronya, Abara, Zsadány, Ujhely-Borsiszer stb.) gazdag szántófölddel.

Sárosmegyei uradalmának egyik központja Sáros, fel volt osztva közte és László közt. 31 telek, 27 zsellér, 4 puszta – magában Nagy-Sárosban 67 jobbágy. Lászlónak volt 11 helysége 136 jobbágygyal s 29 zsellérrel. A sokkal nagyobb makoviczai uradalomnak (Zboróval) 1619-iki összeírás szerint volt 94 falva 903 telekkel s 544 jobbágygyal, ez felosztatván az unokatestvérek közt, Lászlónak egy 1641-iki összeírás szerint volt 52 helysége, 851 jobbágy, 163 soltész, 81 zsellér, 41 orosz pap, 231 egész jobbágy telken, mely a nagyon sokféle természetieken kívűl papokkal, jobbágyokkal 4561 frtot fizetett. Rákóczy Lászlónak 1648-ban 56 helységben volt birtoka (egyebek közt 37,000 zsindelyt kapott). Ebbe a számításba nincs befoglalva Bártfa-Ujfalu. Ide számítható a lechniczi kolostor is Szepesmegyében, hol Rákóczy Lászlónak 9 helységben 109 jobbágya, 70 zsellére, 294 fiu s 206 más személy volt – tehát valószínüleg fele mint nagybátyjának.

Abaújmegyében Regécz (1646-iki összeirás) 13 helységgel: 381 alkalmazott szolgálattevő, mely számból 113 marhás jobbágy, 149 marhátlan, 59 szabados, 18 biró, 346 puszta hely, az összeírás igen gazdag instructiót tüntet fel. A felső-vadászi uradalomhoz 18 helység tartozott, szomszédos megyékben szétszórva, ezek közt Sélyeb, Sajó-Szent-Péter, Edelény, Sápi, Balajt, Szentkirály, Pelsőcz (28 félházhelyes jobbágy, 33 zsellér), Velezd. Még három nagy szőllő volt e megyében: a berentei, szikszai, bényei.

A borsodmegyei ónodi uradalom 21 helységgel (Gyöngyös, Emőd, Szederkény, Lucs, Keznyten, Böcs, Debrő, Tótfalu, Kál, Nagyút, Parád, Bodon, Balla, Derecske, Kecskemét, Arnot, Roff puszták, Alsó-, Felső-Vatta, Berzeg, Abony – melyek több megyében voltak szétszórva), továbbá a sajó-keresztúri szőllő.

Gömör vármegyében a csetneki uradalom 4 tiszttartósággal Csetneken, Derencsénen, Pokorádon és Serkén jószágokkal 39 faluban 100 telek, 115 marhával szolgáló ember, 53 zsellér.

Ung vármegyében Dobóruszka 6 faluval 93 egész sessióval. Hontban, Hevesben más uradalmakhoz tartozó helységek, Szabolcsban Vencsellő 17 faluval, 455 telekkel, 24 erdővel.

Beregmegyében Munkács egyike a legnagyobb uradalmaknak, melyből kiváltak később a dobruczi, a két felsővidéki, krajnai, a bartházi, a lucskai, a kajdanói, boboliskai, Visznicze vidéki uradalmak. Egy 1600-iki összeírás szerint 140 faluban voltak elszórva az uradalomhoz tartozó birtokok, 42 mfldnyi területen. Egy 1645-iki összeírás szerint 2364 telekkel, 3974 szolgálattevő személy, 5507 fiú, gazdag ló- és marhatenyésztéssel: 41 erdőben a fejedelemnek 37,350 disznaja makkolt. A szentmiklósi uradalom 33 faluval, 247 sessióval, 2100 frt jövedelemmel.

Trencsénmegyében a ledniczei uradalom (Hricsó, Zavadán, Hluboke, Podhrade, Kisbittsa, Chotesso, Szoblakora, Hevesz) közel 17,000 forint jövedelemmel, 216 telek, 47 soltész, 369 jobbágy 446 zsellérrel 24 szabadossal; fő fontossága abban állott, hogy az uradalomban levő tisztjei küldték a jelentéseket a külföldi eseményekről.

Szatmárban: Szatmár, Nagy- és Felső-Bánya, Ecsed 25 faluval, melyhez még 57 elidegenített falu tartozott, 292 marhás jobbágygyal 81 zsellérrel, 205 mesteremberrel – összesen 1563 szolgálattevő emberrel, 1267 sessióval, 24 tilalmas erdővel, tavakkal, malmokkal, veteményes kertekkel s 4000 köböl majorsági szántófölddel.

Jelentékenyek voltak a bihari uradalmak is: Élesd, Székelyhid, Belényes, 68 faluval.

Erdélyben jobbadán saját szerzeményei voltak. Fejérmegyében: Balásfalva, Sorostély, Holdvilág, Cserged, Csanád, Monora, Vingárt; Dobokában: Sólyomkő; Tordában: Görgény, Gernyeszeg; Kolosban: Gyalu, Monora, Lóna, Bács; Küküllőben: Radnóth; Hunyadban: Bábolna stb.

A nejének inscribált Fogarasvidékhez (1640-iki összeírás szerint) 23 falu, ugyanannyi részjószág tartozott, összesen 2956 emberrel, 4628 fiúval, száz boérral, 75 pappal. Szökött 263, puszta hely 533 telek volt. Az ökör-állomány 5460, juh-állomány 24,719, disznó 13,695, ló 1718. Az adó 2564 frtot, az árenda 5020 frtot tett. Ehez tartozott Kovászna 193, Porumbák 300 jobbágygyal.^[848]

Mennyit jövedelmezett ez a rengeteg vagyon, mekkora vala országának, uradalmainak költségvetése s mi kiadás állott azokkal szemben? Ezekre a kérdésekre csak hozzávetőleg lehet válaszolni, mert a szétszórtan is gazdag Rákóczy-levéltár számadáskönyvei közűl a legtöbb elveszett. Skythe svéd diplomata, ki több ideig tartózkodott Erdélyben, 1652-ben tíz millióra becsülte a ház vagyonát s fél millióra a megtakarítható bevételt. Ez megközelítheti a valót. Öt uradalomban (Sáros-Patak, Munkács, Tokaj, Regécz, Lednicze s egy pár curia) alkalmazottak fizetéseinek lajstromát ismerjük: kaptak készpénzben 41,000 frtot s terményekben körülbelől másfél annyit – tehát 100,000 frtot. Ez uradalmak jövedelme a fizetések négyszeresének felel meg: 4-500,000 forintnak, de csak az összes uradalmaknak alig egy negyed részét tették, melyek megközelítő számítás szerint egy millió hold területnél többet foglaltak el.

Az ország jövedelmei felett is a fejedelem rendelkezett. Egy 1628-iki számadáskönyvet vevén alapúl, a 20 forintos adóból, censusból s a városi adóból a bevétel 138,000 frt volt.^[849] Erdélyben magában (Máramaros kivételével) 428,212 kősót vágtak ki, több mint százezer forint értékkel. Ezen kívűl az egyedárúk, az érczbányászat, aranymosás, harminczadok, vámok, a fiscalis uradalmak (Fejérvár, Kővár, Szamosujvár, Várad, Déva stb.) rengeteg jövedelmei felett a fejedelem rendelkezett, ki azokból fizette a portai adót, az udvartartást, a zsoldos és udvari hadak, a várak fentartásának költségeit. Egy 1642-iki számítás képet ád a pataki kincstárban elhelyezett pénzről: garas és dutkában 52,648 forint, 37,229 tallér, 43,008 arany volt ott felhalmozva – a tallér abban az időben másfél s az arany három forintot érvén, körűlbelől 224,000 frt volt elhelyezve.

Tetemes volt a kiadás is, mi ezekkel szemben állt: az összes administratio s a beruházások roppant summája, ide számítva az egyházi, iskolai s irodalmi czélokra tett kiadásokat s mindenek felett az építkezéseket, melyekben a másfél évig tartó háborúskodás s még inkább az 1645-ben duló pestis miatt – mely mindenfelé sok áldozatot szedett^[850] – némi szünet állott be.

A béke helyreálltával megszünt ez is s a fejedelem hozzáláthatott a félbenszakadt építkezésekhez. Kurlandból hozott mesterekkel felépíttette Kolosvártt a reformáltak farkas-útczai egyházát, «nagy, szép faragott kövekre merőn megboltoztatván», a mellette levő tornyot színes cserepekkel befedette és iskolájukat, továbbá a romban levő tordai templomot, a deési kamaraház előtt álló egyházat, felépítette. Fogarason új templomot emeltetett, a szamosujvári, görgényi, gyulai várakat, Székelyhidát, Váradot bástyákkal látta el, s ez utóbbi helyen nyomdát alapított. Gondoskodott fegyverek, puskák, ágyúk öntéséről, külön e czélra behívott mesteremberek által, főzette a lőporhoz szükséges salétromot, készíttetett lőport s ezekkel felszereltette a várakat. A végrehajtással praefectusai, tisztjei, Debreczeny, Görgey Jób, Leövey Gergely, Balling, Madarász, Jancsovith, Klobusitzky, Alvinczy Pál (az erdélyi tiszttartó) voltak megbízva, kik rendes jelentéseket tettek neki a végzett munkáról, melyeket ő nagy figyelemmel kísért, úgy hogy még is ő volt a főadministrator és ellenőr. De csak az ő pontosságával és tevékenységével volt elérhető, hogy a másféléves háború terheit a pataki kincstár fedezhette.

Munkakedvét az elért eredmények, tetterejét az egymást követő évek fokozták. Birodalmának megnövekedése, uradalmainak szaporodása új terheket róttak rá. Csak úgy mint régen, az egésznek vezetését magának tartá fenn – de egyes részleteket fiaira bízott: Györgyre, ki Erdélyben, és Zsigmondra, ki Kassán volt helytartója, korlátolt hatáskörrel mind a kettő. Ezek kezén a közigazgatás volt: ő ideje jelentékeny részét kinn tölté Magyarországon. A pozsonyi országgyűlés, a tokaji s eperjesi tracták – hol minutiosusnak látszó részletek eldöntését kelle ellenőrizni – a követküldések Lengyelországba, Danzigba, Czeherinbe (Chmielniczkihez), Münsterbe, a svéd királynéhoz, XIV. Lajoshoz, indokolták azt: ez utóbbiaknál mindenütt vitalis érdekei megvédéséről volt szó. Egész diplomácziai testülete mozgósítva volt: még a portai is, hol makacsúl követelték az évi ötezer aranyukat, mit ő makacsúl megtagadott, tudván, hogy a török követeléseinek kándiai elfoglalása miatt nyomatékot nem adhat.

Ennek a szétágazott diplomácziai működésnek minden szála az ő kezében folyt össze – pedig daczára, hogy az évek nagy részét Magyarországon töltötte, azok a szálak Erdélybe vezettek vissza. Az ő erdélyi intimusa, Kassay, 1644 deczemberében meghalt s helyét Kemény János foglalta el. Az egész táborozás alatt ez utóbbi künn volt Magyarországon – de amint annak vége lett – visszament Erdélybe s onnan küldötte votumait, conceptusait a fejedelemhez, ki azok alapján nem egyszer tárgyalást kezdett vele, még nem nagy fontosságú részletek felett is.

S ezt a nagy gondot, erős megfontolást kívánó munkát igen gyakran utazás s kivált őszszel vadászat közben végezte Rákóczy. Valóban fejedelmi vadászatok voltak ezek. A «szörnyű erdők meghajtására maga kopói – noha 3-4 sereggel, nehány százan volnának – tized részre sem érkezvén» százával rendelte ki a jobbágyokat, kik «az erdőket szélében vévén, iszonyú kiáltozással űzik, kergetik, hajták vala a szegény különb s különféle vadakat az elejekbe vetett hálókba». A fejedelem kezében puskával, öve mellett szekerczével, puskásival elállta a vadak útját; «lesi, lövöldözi a nagy medvéket, vadkanokat hatalmas nagy szarvasokat». Egy napon a sinai havason huszonnégyet ejtett el, s ezeket ott egy ebédlő palotában, egyszéltében hasukra fektette «lábukat, farkukat elnyújtva, fogukat kivicsorítva»: s ekkor behívta nejét, ennek udvarmesternőjét, Petneházynét, a többi főrangú asszonyokkal, hadd lássák meg ama sikerteljes nap zsákmányát.

Ez alatt a münsteri tárgyalások véget értek s a békeokiratban Erdély is megemlíttetett. Megtörtént a felső-magyarországi vármegyék resignatiója is (1648 jan. 28.). Ez a két hivatalos actus tette fel a koronát küzdelmeire. A véletlen úgy hozta magával, hogy ezekkel egy időben nyilt kilátása a lengyel koronára. A kurlandi herczeghez keresztelő-ünnepélyre küldött követe Mikes, útközben értesűlt, hogy a lengyel király május 20-án meghalt. Amint Mikes ezt neki hírűl adta, megkezdte a diplomácziai actiót. Követeket küldött a varsói országgyűlésre, a brandenburgi választóhoz és más német fejedelmekhez, a svéd királynéhoz, aztán Chmielniczkihez a kozák hetmánhoz, s Lupulhoz a moldvai vajdához. Tulajdonképpen fiát Zsigmondot, szerette volna megválasztatni, de mielőtt Varsóban döntöttek volna: ő már meg volt halva.

«Mikor azt hinnéd, hogy minden világi boldogságot elnyertél és a szerencse legfelső lépcsőjére hágtál, akkor irigyli meg sorsod fene kegyetlenűl boldogságodat». Valóban így bánt Rákóczyval sorsa. Mikor az öreg Bethlen István (1648 jan. 10.) meghalt, ő künn volt Magyarországon, részt akarván venni a felsőmagyarországi vármegyék resignatiójában. A temetésre (márcz. 29.) visszautazott Erdélybe, de amint ez véget ért, intézkedett az ecsedi uradalom átvételéről, s a szükséges javítások megtételéről. Mindenek előtt az ecsedi láp szabályozásáról gondoskodott, maga is kiutazván az elkészűlt munkálatok megtekintésére.^[851] Onnan körútra indúlt, Tokajba, Patakra, Váradra. Sólyomkőnél pisztráng-halászatot rendezett, mely alkalommal «egy ötarasznyi pisztrángot fogatott». Fia, György, Bánffi-Hunyadig jött elébe.

Már akkor rosszúl érezte magát. Orvosa Ab-Hortis Krisztián nyugalmat rendelt. De ő nem akart beteg lenni. Unokahugának, Alia kisasszonynak lakodalma Zólyomy Miklóssal, a Dávid fiával, október 7-dikére volt kitűzve. Hogyan maradhatott volna ő el ez ünnepélyről, mely a két család kibékülését jelenté? Sietett Fejérvárra, hol az orvos jobb lábán eret vágott. Pár napi pihenés után könnyebben érezvén magát, Örményre ment vadászni (szeptember 24.). Onnan Vécsre indúlt – de útközben a láz erőt vett rajta. Hát erősebb ellenséget is legyőzött ő ennél: megtette az intézkedéseket, hogy Görgényben a lakodalom előtt még nagy vadászatot fog tartani. Ki is ment, vadászott estig, «lovaglott, nyargalódott, gyaloglott, testét eléggé meggyakorolta». De nem bírta tovább. A nap többi részét ottani udvarházában tölté, heverészett tétlenül – már erőt vett rajta a kór. Még egyszer összeszedte erejét, a lakodalmon ott akart lenni. Ott is volt – de mi volt az a lakodalom a régi fényes ünnepélyekhez képest! Már vivódott a halállal… teste már meg volt törve – szelleme még nem. Reszkető kézzel, de bámulatos lelkierővel megírta végrendeletét, utolsó világi munkáját, melylyel neje, gyermekei s összes utódai sorsát előre el akarta intézni, annyi gonddal és szeretettel, hogy gyermekei, unokái azután is, hogy ha ő már át lesz adva a földnek, áldhassák porát. Ezt bevégezve, többé nem gondolt a földiekkel. Magához hivatta a püspököt, Csulayt, Megyesyt s ezek tanításával, imájával, vígasztalásával készítette magát a jövő életre.

Október 11-én, reggeli 11 órakor, hitet tévén az ő Megváltójáról, örök álomra hajtá fejét.

***

Ludit in humanis divina potentia rebus.

…Ott nyugodott megszokott egyszerű öltözetében: fehér dolmányban, szederjes posztó nadrágban, kevéssé kopasz fején fekete süveggel, minden arany nélkül, úgy mint maga kívánta, mert a feltámadás nagy napján nem aranynyal, ezüsttel, pompával akart az ő istene elé járulni, irgalmasságot kérendő tőle, hanem «a Megváltó drága vérével megfizetett hite által» óhajtott a paradicsomba jutni.

Még utolsó perczében is hálát mondott istenének, ki őtet kicsinyből nagyra nevelte, nemcsak ép testtel, de külső javakkal is annyira megáldotta, mint «nemzete közűl még senkit» s erőt adott neki arra is, «hogy nemzetének idegen nemzetek közt is kedvességet szerezzen s szegény elpusztult, fogyásra jutott hazáját felemelhesse».

S eztán eltemették úgy, mint kívánta: kevesebb fénynyel mint Bocskayt s mint az ő «szegény urát» Bethlent, Fejérvártt, az erdélyi fejedelmek mausoleumában. Bánatos özvegye, «kinél ő szebbet és jobbat nem ismert», fényes emlékekkel jelölte porait.

A gyász országában átalános volt, családja, barátai, alattvalói, túl és innen a Királyhágón, megsiratták, nem is sejtve, hogy sírja a fényes múlt határkövét jelzi. Az az erős Jehova, ki míg élt, védelmezte őtet, amint behantolták sírját, már elfordúlt tőle s nem védte emlékét a megtámadtatások ellen. Két alattvalójára gondolunk, kiknek munkája nyomot hagyott a történetírásban s nem ellenfeleire, kik közűl a legizmosabb írói tehetség a császárhoz írott opinioiban róla, mint könnyen megbuktatható, népszerűtlen emberről beszél s egy egész sereg ellene intézett levelet ki is nyomatott. Egy kiváló államférfi optikai csalódása volt ez: elhitette magával azt, amit szeretett volna. Az a két erdélyi történetíró, kikre fennebb czéloztunk, – kortársa és alattvalója – még tovább megy. Az egyik, Kemény, szívtelen, rideg embernek festi, ki mindent önérdekből tesz. A másik, Bethlen, ennél is szigorúbb: «si caedes hominum eximas, Tiberii Corneliique Taciti putes rediisse tempora».

Optikai csalódás volt ezeké is, csak úgy mint Esterházyé. Mikor ők munkáikat írták, a Rákóczy-aera már teljesen véget ért: egy óriási cyclon romba döntötte azt az épületet, melynek alapját Bocskay vetette meg a bécsi és zsitvatoroki, s Rákóczy betetőzte a linzi békével, s ők épen akkor a romoknak nem felépítésén, a mi már lehetetlenné vált, hanem tatarozásán s lakhatóvá tételén munkáltak. A nagymíveltségű és tudományú Bethlen János talán mellőztetését is érezte, Rákóczy alatt tehetségéhez mért munkakört nem kapván. Az ország akkori rossz napjai okát György korában kereste: munkájának csak első fejezetét szenteli neki s ez Tacitus historiai munkája első könyvének Erdélyre alkalmazása. Így lett Tiberius abból a fejedelemből, ki az 1608-iki alaptörvények restitutióját törvénybe igtatta. S az éles megfigyelő tatár-rab, de akkor már praetendens Kemény útját egyengette emlékirataival a fejedelmi székhez. «Becsületes, meghitt és próbált hívének» nevezi György végrendeletében: mert tényleg az első érintkezéstől fogva belső embere s utolsó időben jobb keze volt a fejedelemnek. A nagy catastropha hangulatváltozást idézett elő nemcsak Erdélyben, hanem a főkomornyik és generalis gondolkozásában is – ezen új idők számára akarta ő a maga mentségeit, igazolását megírni emlékirataiban, mely tulajdonképen nem más, mint Apologiája. Szemben e két munkával sokáig nem tudott tért foglalni az egyetlen, mely nemcsak kereste, de meg is találta az igazságot uralkodása történetének megírásában: az igénytelen és becsületes Szalárdy «Siralmas Krónikája».

Rákóczyra is illett, a mit Bethlen János a nagy fejedelemről mond: «e vivis sublato diversi in tota Transylvania animarum erant affectus, nonnullis, qui per leges regni aliqua poena sub eo mulctati laetis simul ac mutationi applaudentibus: pluribus eum ex animo deflentibus». Egészítsük ki ezt azzal a mit Szalárdy mond: «az úristennek áldása volt igazgatása alatt a szegény hazán. Ha a fejedelem a fiscus hasznát el nem mulatta is, de a lakósoknak ezért megrakódtak minden esztendőben csűrös kertjei gyönyörű búza és gabona asztagokkal, pinczéi jóízű borokkal, ládái újabb-újabb szerzeményekkel». Arányban az ő vagyonával, emelkedett országa vagyonosodása is, az ő udvara, csak úgy mint előtte a Zápolyáké, Báthoryaké, Bethleneké, száz éves múltjával a régi magyar királyi udvartartás hiányát pótolta s központja volt az erdélyi és keletmagyarországi nemességnek, az ő családja már be volt foglalva az európai dynasták sorába: csak fejleszteni kellett volna munkáját, folytatni kezdeményeit, hogy Erdély továbbra is a magyar alkotmány és szabadság erős vára maradhasson.

Tíz év se telt el és bekövetkeztek a megpróbáltatás napjai – hamvait szétszórhatták, monumentumának köveit összetörhették, de hijában ostromolták a magyar alkotmány kősziklán épült erős várát, melynek egyik bástyája a Rákóczy nevét hirdeti: romba dönteni soha sem tudták.

Rákóczy György ágyújának töredéke.^[852]